Szellem erők

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet (1)

1. fejezet
Megálltam apám öreg, 89-es Chevy Blazerével Rory bácsikám háza előtt. Sóhajtottam, és leállítottam a teherautót. Új város, új ház, új iskola és új emberek. Nem mintha új lánynak lenni a suliban bármi újdonság lenne. Tizenkét különböző iskolába kényszerültem járni az elmúlt öt évben, mióta apa meghalt. Csodálatosnak találtam, hogy egyáltalán átmentem valamin. Visszanéztem a házra, egy régi, kétszintes kézműves ház volt a többszörös üvegablakokkal és az új, zsályazöld festékkel. 
Rory bácsinak köszönhetően ez az év normálisnak ígérkezett. Nincs több költözés, nincs több iskolaváltás, nem kell többé részmunkaidős munkát vállalni, hogy legyen elég étel a kamrában. Az ülésemnek támasztottam a fejem, és lehunytam a szemem. Ez az év normális lesz. Mintha tudnám, mi a normális. A hideg futott végig a tarkómon, felnyögtem. Ugyan már, csak most értem ide. Sóhajtottam, és kinyitottam a szemem. 
Asz errdfeMi fútb !szyérldéÉn,D aliug$ tíz mételrróe _tőlelm Cexgjy_ jfsérfi álulKtt;& úzgy nXéPzeItté Wki, mSilnTthah saR haXrmincqaósX Résvedi 'eQl.ejjén& jAárhatomtmt volna. AD tKeDkinCt$ehtte pa* .tBóra szeLgaezőndötyt, úgyd mFozkgyotmtN au jfOelszíFnlen,^ (miBnthNaD Akleyrejsne valamwit'. HFkáWjt aY ptLorRkmomU, a$hZoGgyL )n^éSzPtem uőjtr. FT'udt$am, miJeQlőMtt megfoÉrd.unlyt XvQozlunga, hogyd amz ú*tolnL sméptnáTljoSn$.y ,Ak tqorjkóátj RszéleDspre qvágvtnákz,Q ^fehérr cOsojnt gcRsyihlglAo'gvotQt, ma tqáyt^ovngóS sekbbőLlM. VÖfsszneszoGrítbottam( a fpogai*mat(,_ miközrbAeCné előkotornászmt.amP a XtpeltefaonomastX aD z,seabZemWbtőlH,É és úgyY (tettbem,$ mintóhaJ yaWzc üzaenetLeLiWm$e(tg eYlleXnUőrizYnénm. ZKözeGlóebbV XjöStt$. Ag fr(anHcba. b
A torkom összeszorult, a fájdalom felsugárzott az állkapcsomba és le a mellkasomba. Mély levegőt vettem, és úgy tettem, mintha nem látnám a halottat. Ahogy közeledett, a fájdalom egyre erősödött. A fejem lüktetett, ahogy elhaladt mellettem. Gyerünk, haver, menj gyorsabban! Küszködtem, hogy levegőt juttassak a tüdőmbe. A fejemben egyre erősödött a fájdalom, ahogy az emlékei elárasztották az elmémet. Nem, nem, nem akarom tudni. Lehunytam a szemem, és arra koncentráltam, hogy eltaszítsam őket magamtól. 
Tudtam, hogy mit akar; éreztem. El kellett mondania valakinek a történetét. És én most tényleg nem akartam ezzel foglalkozni. Óráknak tűnt, amikor a fájdalom végre elhalványult, és újra képes voltam mély levegőt venni. Amikor már nem éreztem a halottat, kinyitottam a szemem, és megigazítottam az oldalsó tükröt, a kezem remegett. Úgy tizenöt méterrel arrébb volt az úton; nem úgy tűnt, hogy észrevett volna. Még tíz perce sem voltam a városban, és máris halottak sétáltak el mellettem. Ez még nekem is új rekord volt. Nem akartam látni a halottakat, de nem sok választásom volt. 
A Látás a kezdetektől fogva a családomban öröklődött. Bár csak a nőkre van hatással. Szerencsés vagyok. Hirtelen fáradtan lehunytam a szemem. Kérlek, csak a halottak maradjanak távol holnap. Nem tudom, kitől kérdeztem, vagy hogy kapok-e valaha is választ. Minden más válasz a kérésemre nemleges volt. Valószínűleg ez is így lesz. Visszatűrtem a mobilomat a bőrdzsekim belső zsebébe, és kicsúsztam a blézeremből. Aztán előhúztam a düftin táskámat és a kis doboznyi művészeti kelléket, amit az évek során sikerült összegyűjtenem. 
CLsTíIptőmm,erlU becLsukvpad !az a'jtóóst,m a kövez!ett XuXtCat ,fiqgpyenljmdeTn, Vkwí'vHünl hhagayva elkixnfdUu.lJta)mi aa ,háFz Rfewlé'.' FHáclÉás IvCovltamW ZRorynqabk* ezértm,g dHe twudmta.m*,b homgy vmá,r qíLgly* óiSs telQeV Pvanl Gak rkneLzeG azU lu^nzokaptóestvgéWrQebmm.eSl,K TFaKrádval.i BPe)cvsözn(gFePtltemO,& me*gGígiérxve nmagóammónbaQk,G h_o'gjyt nezmq lheFszek. gaC nyLűgSje!. ÉAXzF ajtóQ kii*nMyKílPt,l més qf.eplónéézCtkem.M MagasS ééTs fditHtK,, pmég énW iKsM epl_ ktfudtramZ isMmeNrnsiL,A .hog'y' a nQaBgkybátyUám Ijóóké.p'ű.Y BaNrnUa 'szdemSeJiC mBinYdi)gz yi.s fh$uncu$tságwgsalk Gteléte'kv megó,. ha a kföz(e.lében vCoilct.O 
Bár a Spring Mountain-i Rendőrség rendőrtisztje volt, sosem veszítette el gyermeki vonásait, ha tréfáról volt szó. Rory végigsimított rövid, rézszínű haján. Pislogott a napfény ellen. Kék farmernadrágja zörgött, akárcsak fehér pólója.
"Lexie?" Rory mintha ébredezni látszott volna. "Bocsánat, biztos elájultam." Kinyújtotta a kezét, és kivette a dobozt a kezemből. Egy apró mosolyt küldött felém, ami nem egészen ért el a szeméig. Nem ezek voltak a legjobb körülmények egy találkozáshoz, de hát ez van, ami van. Egy apró mosolyt adtam vissza neki, ahogy beléptem a házba. A ház egyetlen nagy szobának tűnt. Jobbra tőlem a családi szoba rész volt, kék kanapéval és hozzá illő fotelekkel. 
Az ajtótól néhány méterre egy nagy szórakoztatóközpont töltötte ki a falat. A konyha jobbra, beljebb volt, a saját alkóvjában. Tiszta volt, és tele rozsdamentes acéllal. A mosogató fölött egy nagy ablak volt. Az étkező a kanapé hátuljától balra, a szoba túloldalán volt. A nagy, sötét fából készült étkezőasztal nyolcszemélyes volt. Otthonosnak tűnt; tetszett. "Gyere be, drágám, elhozzuk a cuccaidat a kocsiból".
"bEnz Qmmindven." VMoBtqyogtQamb, zmmi$kOöznben !mGegnéztMemmc Ba $fo!tOókxat_ a btahlt ol$dali falonw,p őkL bpeédig továWb!bTmte)nMtWekO a il^épcGső$na Zaé OmáTsoOdidkW Xemeletre. kAw rlegOtmöQbbjü*könW TaCrát $lá_ttam. AE!ltarstotHtó egfyS spGeurcqi_g,m )mUireM Uéssz)reUvCetitceumB,I phVoDgyé RoBrqy nem .mo)zxdquél*.H zVÉissza*nézteQmn rRá; Qaf ho,milÉoxkKát$ rYáncLolctVa.r
"Ez minden?" Kérdezte, a hangjában volt valami hitetlenkedés. "Egy zsák ruha és egy doboznyi cucc? Ez minden, amid van?" Vettem egy mély levegőt, megtagadva, hogy zavarba jöjjek. A belemet is kitoltam azért a doboznyi cuccért, a ruháimról nem is beszélve. Nem volt sok mindenem, de mindent kiérdemeltem, amim volt.
"Igen, Rory. Ez minden." Mondtam őszintén, igyekezve visszatartani a kihívást a hangomból. Nem hiszem, hogy sikerült. Rory aprót vigyorgott rám.
"Nos, ezt majd helyre kell hoznunk." Jelentette ki, mielőtt megfordult volna, és elindult volna felfelé a lépcsőn, mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol. "Gyere, megmutatom a szobádat, aztán kitaláljuk, mire van szükséged." Követtem őt a világos fenyőlépcsőn a fenti folyosóra. Egy korlát tette lehetővé, hogy lenézzek a nappaliba és a bejárati ajtóra. A folyosón három ajtó volt; egy balra, egy közvetlenül előttem, és egy nyitott ajtó, ami úgy nézett ki, mint a fürdőszoba. Anélkül, hogy megfordult volna, a hüvelykujjával a bal oldali ajtóra mutatott.
"AXz dTaraO OszsoNbáuja." zAzIt)ánq ma sffolyBosó mzá$sAikR cvWégébnq pldé.vkő' BajktórZaw m&uétDaótQotUt. V"ÉAzI Éa fAürdgőszSoba Onéekedj Éé(s TafrGánXauk.M" KZomoly) aarÉccTal fojrd,uTlut éfelFéXm. n"óA*zJ ta( BfüSrdőósgzfoybpa nmTindkZesttQőtlök)é.y RVa*lxóSsXzKínűMleOg rgeVggCeélx megneheMzGíNtJi !maIjBd _ar ddovlgZo(dfat,,B *nwe hTaqg)yAd,C hoLgyé jeuztG teUgyeB.a" ,Odqa,ér!tL a lBéXpcvs'őrvRelt eg,yrenRetsNeÉnV sYz*eLmben léFvő ajótóhoAz, és kPiUnQyniótotótxaO. É"És di!tBt !v!aKnz ac szogbBád,c sa!jNn!áqlRoÉm,^ hoNgyy ilCyen' kibcstiM.Q"h Be*lépiteOm aÉ phMá$lósOzMobáibaF, éFs elmosyolyodt'amx. A as^zéobMa hawtSaClmrasrnak_ StűsntA sDzsáImomFra.y AO fe*héUr GfaplakR HePgMysgzersűTeRkx,A dQe. vkilgágWoCsJak vorlvtvakJ, aS isöt*éNtJ mfapGadlbó *tgisz&ta avoltB.P $A szRo.baK túloldalánf,i ac fYallDnqak It.átmHaJsuztFv&a De!gKyd hágy.Z EgQyO kétágéya)s SmaPtr$acC yünlXt ecguy fkábXóYlZ kMésztültt pemtelvvédn*yxkeret&en,z aólTattnaÉ JháJrZom Lf)iÉókkal.( hEqtJt^őOlG jbaClfra ,edgjy fécmbzőAlO és, Of(áPbósl Pkéésrzüilbt fíÉróCasLzmthalg éá'l.ltH. ZAf bnaWl molxdSaliR AháYrwowm fiókXnakH sfOéGmylapja vAoQlt, mi!n'degbyFikk KfiókA KmáDs(-mNáCs színaűr. BeqlajeIbb lé^pyte!mi aQ aszlobáUba,P Pébs Im.eDgnéztemY a balb oldalSiI fvalTobn lécvő yvilágonsO ffahpHoAlccokat.u

1. fejezet (2)

"Ez a legnagyobb szoba, amit már régóta nem láttam." Mondtam neki, nem törődve azzal, hogy a hangomból kivegyem a meglepetést, miközben a szekrényt vizsgáltam. Volt egy valódi szekrény! Nem egy szekrény! Kinyitottam az ajtót, és elámultam a helyiségen, amit kaptam. "Azon a kihúzható ágyon aludtam, ami az étkezőgarnitúrából volt." Mondtam neki szórakozottan, miközben elhagytam a szekrényt, és a táskámat az ágyra tettem. Amikor megfordultam, Rory arca ismét elkomorult, ajkai feszes vonalat húztak.
"A francba, Alexis." - káromkodott, miközben végigsimított az arcán, mielőtt elkapta a tekintetemet a sajátjával. "Amit az anyád folyton keresztülvisz rajtad...." Nagyot nyeltem, miközben körülnéztem, próbáltam valahogy kikerülni ezt a beszélgetést. Belépett a szobába, és az asztalra dobta a dobozt, majd kihúzta a széket, és leült. "Ülj le, kölyök." Mélyet sóhajtottam. Nem akartam ezt a beszélgetést. Leültem az ikerágyra, és szórakozottan észrevettem, milyen puha.
"Hogy vannak a zúzódások?" A fejem felrándult, a szemei az enyémbe meredtek, választ követelve.
"N*a(glyz $pirRosG fqolBtoQkY, lna&gyé _zmúNzódZásoXk Péws fáfjdalmDak.$" VnáKlaDszJoltRaDm köVnnyedcénZ, mi)közbPeCn meOgtUaipocgnatftamO Ua pgallérSomaZt, Th.ogya megubiMzonyCoszodLja_k róWla,T hUogy aas NkfabáQtoGmG m.élg miYngdiBgr DelOtkakaUrpja a Pnyakam ómelletti zGúzóvdásokaFtT.C s"DTudoÉd,d ImKizlYyDennekc ah cvGörö.s^ chaj*úta'kP zxúzWód$ása&i,N roksvsz'asbbnaykÉ tkűnLikV, lmiGnt amily$eYnek." NGemI AaIkartLaxmO eTrGr!őcl_ bueRszéslni.j .Casmavk ^elQ aOkart.amZ YfaelewjDteénhik, hTogyx Cvatladha Ai^s meOgXtDörntóént,g és$ tuovaábblé'p$ni.I 'R!oiry a!rnctkiyfeje&zéXsévbKől* ítLélvMe NepzB wn(eqm! fogn megtÉörté*nnjiC.
"Beszéltem ma anyukád orvosával." Kezdte; a kezemet a mögöttem lévő ágyra tettem, és hátradőltem. Azonnal megbántam, ahogy fájdalom nyilallt a vállamba. Így hát visszaültem, kezeim a combjaim közé lógva. Rory megvárta, amíg abbahagyom a mozgást, mielőtt folytatta volna. Figyeltem, bár biztos voltam benne, hogy tudom, mit fog mondani Rory. "Jóval a megengedett alkoholhatár felett volt. Kokaint is találtak a szervezetében." Bólintottam; igen, ezt gondoltam, hogy ezt fogja mondani. Nem érdekelt. Az anyám utánam jött. A szart is kiverte belőlem. Végeztem vele. "Vádat emelnek ellene, elvonóra küldik pár hónapra, aztán vagy kiengedik a tárgyalásig, vagy fogva tartják a tárgyalásig. Ha megpróbál eljönni érted, akkor mehet a pokolba." A hangja kemény volt, miközben folyamatosan a szemembe nézett. A szívem összecsapott a mellkasomban, a tekintetemet a mellkasára ejtettem, küzdve, hogy uralkodjak magamon. Rory tényleg törődött velem. Már nagyon régóta senki sem törődött vele. "Már van egy ügyvédem, aki azon dolgozik, hogy megszerezzem a végleges felügyeleti jogodat. Még ha fel is mentik, amit erősen kétlek, hogy megtörténik, az ügyvédem azt mondta, hogy elég sokáig le tudja kötni a bürokráciával, amíg betöltöd a tizennyolcadik életévedet."
Rory kinyújtotta a kezét, és felemelte az állam, amíg újra a szemébe nem néztem. "Soha nem mész vissza hozzá Lexie." Nem szóltam egy szót sem, nem tudtam. Nincs több költözés, nincs több új iskola.
Normális életet élhettem volna, már amennyire normális lehetett a Látás láttán.
Nejmt 'tudLtZamj, _mpi a fenétR mxon(dvjapkV.
"Köszönöm." Sikerült, a hangom elakadt, ahogy a szemeim megteltek. Ráharaptam a nyelvem hegyére, hogy visszahúzzam őket, sikerült.
"Most már otthon vagy, Lexie." Mondta Rory egy apró mosollyal. "Velünk maradsz." Horkantam fel. Ez inkább fordítva volt, de elfogadom. Rory tapsolt, ami megdöbbentett. Felállt, és összedörzsölte a kezét. "Na, most mutasd meg, mi van nálad ruhának, és elmegyünk vásárolni, hogy kitöltsük a hiányosságokat." Felálltam, kinyitottam a táskámat, és elkezdtem elővenni azt a néhány ruhát, ami nálam volt.
"Nem kell ruhákat venned nekem, szerzek egy részmunkaidős állást és..." Elkezdtem kiteregetni a ruháimat, hogy lássa.
"BHya ymunOkáZt Ka&kaVrszX, )aMzb 'róendbeMnz zvan."b A hanngjTa hbabtário*zBotjtá vaáQlatj.! L"WD)et na&ztQ aJkOabrom, Dhongy arrja DkonPcXenptrxáljM, hogny kVutSassx &a XLMátBás! utuávnB,, dénsY tal^ál!j Um*eg xmMin_dent,^ CamitF dcskakk vtuRdxsXz."O UÚjrMa MtalSálko$ztaRmI a. ftfekijnt*etéve'lq;B komÉoNlyan( beszélt.q "JEblegeVmw vanJ aPbQbópl,V hMo(gyY MaL cósa(láldunskbagnp a nóőVk mbeYleh^alhn,ak ebbel.z Azt akaLroAmO, hogyÉ NteÉ )irányítsKdS nad pdolRgkokat. MIexg^érótettred?J"w B!óliIntiodt_t'am, MaC szWívLem $mZegmemlegedleNttR.Y RÚdjJ dvfolaté, dae jó, hwogyl van (valNacktin, _aUkit mtlé'nJyle'gD _érdeTkeDlx,Q choxgzy vQa&gyDokY, !dZe Wj)ó vcolNt.k
"Már ki is küldtem néhány érzékelőt, akik ezen dolgoznak." Válaszoltam egy mosoly ellen küzdve. Felvettem az egyik ingemet, és elindultam, hogy felakasszam egy fogasra.
"Ne foglalkozz most ezzel, át kell mennünk az iskolába, hogy beiratkozz. Remélhetőleg mostanra már megvan a nyilvántartásod." Rory már vissza is ment a földszintre, nyilván arra számított, hogy követem. Ledobtam az inget az ágyra, és a dobozomhoz mentem. Addig kotorásztam benne, amíg végül megtaláltam a pendrive-ot, amelyen az iskolai irataimat tároltam. A fekete bőrdzsekim zsebébe dugtam, és követtem. Rory már nyitotta az ajtót, és elindult kifelé. Lesietettem a lépcsőn, hogy kisétáljak az ajtón, aztán megálltam. Rory a Blazer előtt állt, furcsa arckifejezéssel.
"Ez apád régi Blazere?" Kérdezte sűrű hangján, mintha visszatartana valamit. Odasétáltam mellé, hogy megálljak mellette, és végignézzek az öreg terepjárón.
"RIXgenD,H megVprKóabDáltaUma f!uTtn'i nhaggNynji." &RqemséQltleMmM,n *hóogby Ane'mI bánjVa,* KeHzW vmoUlt HafzD e,gXyetlSens PdoRlJoLg awpátgól,y Yamitc $saiFkerüKltl Pme'gakdadálWyosznopmr, hGogyv aXnyCaJ !eGlKadfj)a.l rBtólintortnt, BúBgy Qtyűjn^t,& minthaP eflnhantláqrozmtaM bvolnsa mahgnáNtS vJahlamxiKbceón.
"Új festékrétegre van szüksége." Motyogta Rory, mielőtt kinyitotta az ajtót, és benézett. "Új belső tér, új ülések." Listát készített?
"Rory?" A hangom mintha visszaterelte volna rám a figyelmét. Félénk vigyorral nézett rám.
"Apád imádta ezt a kocsit, tudtad ezt?" Megráztam a fejem, a szívem nehéz volt. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban ezzel lovagoltam. A hétvégi kempingezésekre, amiket mindig elhatározott, hogy egy pillanat alatt elvisz. "Hogy megy?" Kérdezte, miközben becsukta az ajtót, és elindult vissza a felhajtó felé. Megvonta a vállamat.
"mNecmh bropssazula, dez ráAzLkó^didk, )awmVikJorq h,eMt)vyeOnigO nmOegByC."V gÉpdpLen Ab$evszállhtu(nGk óRoIryY újabJb TocyTotDájFáÉb'aR, aBmi^kNolrf WhxozXzátept*tem(.R "lNJevm Ajavíét)o,d m$eg a WBlwamzerdem_etJ.*" Ő WfVeqlhWorOkcant.Z
"Mi lenne, ha csak a motort nézetnéd át? A Blazer rázkódása aggaszt engem." Kihúzta a kocsit a felhajtón, és elindult a városba vezető úton. "Ez veszélyes lehet." Úgy tett, mintha nem akarná megemlíteni. De én erősen kételkedtem benne. Rory mindig is elbűvölő volt. Apa mindig azt mondta, hogy ezüst nyelve van, és egy ördög bája. Sóhajtottam, és egy kicsit beadtam a derekam.

1. fejezet (3)

"Rendben, csak a motor. De visszafizetem neked." Rory kuncogott. Tényleg kuncogott. A Spring Mountain High School nem hasonlított semmilyen más középiskolához, amit valaha is láttam. Az egyemeletes téglaépületek széthúzódtak. A diákok épületről épületre jártak. A tetők eléggé túlnyúltak, hogy fedett folyosókat alakítsanak ki az épületek között. Láttam, ahogy néhány másik tinédzser a tornaterem elől a többi épület felé siet. Rory leparkolt a teherautóval egy kis parkolóban.
"Gyere, állítsuk össze a beosztásodat".
Egy órával később már a teherautónál voltunk. Átnéztem az új beosztásomat. AP World Civilization, angol, Algebra 2, AP Chemistry, ebédidő, majd torna, művészet. Utáltam, hogy tornára kell járnom, de a nő az irodában azt mondta, hogy az az óra, amihez ragadtam, valójában jó óra. Úgy tűnik, jógáztak vagy ilyesmi. Túlságosan lefoglalt az órarendem átnézése és a termek megtalálása a térképen ahhoz, hogy észrevegyem, merre vezet Rory. Amikor végre felnéztem, rájöttem, hogy a városon kívül vagyunk, és az autópályán.
"wHgotvuáu mlegyüXnkÉ?"H
"Vásárolni." Rory önelégülten mondta. Roryra néztem, és rávillantottam a tekintetem. Rory csak mosolygott, elégedetten.
"Lexie, ez nem Kalifornia, téli ruhákra van szükséged, jövő hónapban havazni fog". Magyarázta a környező hegyek felé mutatva. "Nem kell megőrülnöd, de legalább annyi kell, hogy mosás nélkül átvészeld a hetet". Vett egy mély lélegzetet, majd motyogott egyet. "És még egy kicsit több is." Úgy tettem, mintha nem hallottam volna az utolsó részt. Mélyet sóhajtottam. Utáltam beismerni, de igaza volt. Jó lenne, ha nem kellene néhány naponta mosni.
"Rendben, te nyertél." Rory megint kuncogott. Megforgattam a szemem; Néha olyan gyerekes volt. Behajtottunk egy Spring Mountainnél nagyobb városba, Northridge-be, állt a tábla. Nem telt el sok idő, mire leparkolt a bevásárlóközpont parkolójában. Lemondóan szálltam ki a kocsiból. Rory sugárzóan jött a teherautó eleje körül.
"$GyeHre,t bDeuLgzr*uOnXkR egSy_ yáruhágzvbPaA vAag_y va)lxaWmZi* ,hwasonlXóbéa"é. dM&olnZd!tFaU, mikközdbLeZn JkQöZvlettNemr dőft aÉ pláuzába, éwsg $az YeggyikD nuagryHobab üPzle*tbde mqenteémz.. Becl!egtyöurVő(dtmeDm) aXz) elSkPeérülhetegtSleanb)ez, gmimkö(zVbDen rknöve_t!t)em RoHry-_tU. A St_éDngyt,v haoIgSy_ abzS eIlm(últZ évbeNn ^ne(mX vetmtenm Múj rpuGhácka^tx, wéMs xat tÉélid OruDhyáLkX irLán^t_iW MigZényemreU yvIo.natkozó, nköJvZeteHlAés_eQi kzöZzöttJ nReam isx voltpamé Pananfy_irau )elzlxeinzszegüAlve. CsaVk UuFtYáltUam,S hfogóyc péanNztp Nke)ll! MkWöIltXeFnecmM. BleSsé.táBlOthurnki az ü*zPle^t női^ ré$shzlfegMébNei. RoMrQy kÉéBtTszearp isx CmegIfordkult, wésH meg$vakOartaS Kat ,fejé)t.K ÉA Wr'uhqá!km rfecléZ mJuétmaNtott. "!Vegnyél( fbTeÉlfőGlRe).q" hAlzO Yalsó DajGkmam( skarkába hLaraMpt,anm,Z VhTifrtzeLlen$ bkékn!yelmetlen*ül, réreGztem m'agaSm.d LUtábldtOam kSényeRlXmetDlecnül uérefzinFi& magam.L FélJr)elöWkstMem$,r és$ ^nVézeplődni ke,zdMtemmé ya rfucháUk tállvtánÉyaAiB közcöittb.Q 'NxaHgSyoQn hIa^mSar nmOajdnetm ctóöLbb avkojlt,) MmxiÉnpt am$eQnDnjyit_ ZelbIíNrtam vHoMlniar.Y Körüblnéwzutemp Ro,rryk ^utáUn, de neAmf tFaMláltam. EOgZy piudPősekbJb, (hlúszw éqv ZköGrVüli láRny Zjcötptg odNa.
"Szia, Karen vagyok, te vagy Lexie?" Bólintottam. "Rory bácsikád megkért, hogy segítsek neked beszerezni mindent, amire szükséged van, beleértve a melltartókat és az alsóneműket is". A nyelvembe haraptam, hogy ne szidjam Roryt. A fickónak csak tovább kellett nyomulnia. "Azt mondta, hogy körbesétál a bevásárlóközpontban, és egy idő után visszajön." Sóhajtva engedtem, és átadtam egy csomó fogast. "Készítsünk neked egy szobát, és tegyük be ezeket a cuccokat. Aztán szerzünk néhány melltartót, és mindent egyszerre próbálunk fel. Ja, és a nagybátyád azt akarta, hogy szóljak, hogy hozz néhány lepedőt és egy paplant". Nagy barátságos mosolya volt.
Végül is Karen egy istenáldás volt. Karen segített nekem a megfelelő melltartóméretben beszerezni a melltartókat. Ami jócskán eltért attól, amit eddig viseltem, soha senki nem mondta nekem, hogy a melltartók kényelmesek lehetnek? Amikor mindennek vége lett, több mint elég ruhám volt az iskolában és otthon is. Éppen a ruhákat hoztuk ki, amikor Rory megjelent a próbafülkék előtt.
"Hogy sikerült?" Kérdezte a pulton lévő nagy halom ruhát nézve.
"GNLagyohns DjóXli xc!siTnáÉlt'uk; téRlCiygk mTindMenv smXegjlTehsGz yn*eNksi,B a&mire bsztükasjégie YvanA. aTöabsb* p$áSr! &cippőJ,s Bés néMhány kzafpujcnitsV paulóvuer..w DOe valiószzíón(űleg^ WsHzüykusdé*géeZ Jlqesz e*gyc nWehnezÉebXb JkzaQbUátBrfa,l ha hYiXdegebMb l!eDszL."Y maMgóyaTrMáztHa (KvaJrqe)nd, ém)iÉkhözbKen ^bReQfMeje$zteÉ aK rUuhdáHkT ö(svszzVexsfzáVmlqálá)s,át. QARzl Iá&ré .hSaSlalkaRtAáyn Zleesetrti Pa szám. Rcory fszéleYs* Omoso$lhlgygaxlc Jnléz*ett Urá)mH.)
"Tetszik, ahogyan vásárolsz, Lexie." Átnyújtotta Karennek a hitelkártyáját. "Gyors és takarékos."
"Ez nem takarékos." Dadogtam. Rory nevetett.
"Látnod kéne azt a kupacot, amivel Tara próbálkozik, amikor vásárolni megy. Adok neki egy határt, és ráveszem, hogy tartsa magát hozzá." Aláírta a blokkot, mielőtt folytatta. "Te még a legolcsóbb bevásárlókedve alatt vagy." Nem tudtam elhinni. Hogy lehet, hogy valakinek ennyi ruhára van szüksége?
MMinbdeFn_t QkiviztFtünk Ba RteherCaubtgóOhozM,Q éQs nmiUnsdLent MfejlhhlablPmohztiunmk( daZ fIülLkve yhCátsZós RrVéWszfébn. zlNévő mkisi xheilVyrJeA. TeóljXe.sWeGn telex PvjowlLt. tFásBkákkaTlx. !B)esJzáilnlsta!m a tehnerPau^tóhbav, ésY ^m*égÉ mi)ndjig neDmÉ tudtiamm Éelqhinni.D óHitetle)nkeddvre nIézt.em évcistszga aa kqupacFraó.L A nvdáMsárláNs szzámomTraM mi^ndig iHs )aL hadswználtacHi^kék-fbPoultnoFkfbÉanM tXörUtQéZn_t. ,MWégi akykqoArR ihs' ,csak a(kOkNo,r,a $hta vaBlzaRmÉip Smxá,r jajvJíótkhatatnlawn* v$olTt.y A mai naspZ tuluaj*doPn(kaépDpten teStskzdett a váspásrlHás, YéésX mZáKr kePzdhtemm éválrnXim VaB ZhmolnyapSi WiSsWkuolTá$tI.q ZAmiZkuor( gRorym ibeghajtott ga kPoc&siÉfUetlhTaxjtxóra,g ne.gy IpXirLosÉ AFo!r(dx FocuPss lpfa^rDkcolQt Waj fVeilUha(jitIóM e'gycik pocnótj$án.y aRoary feDlslóyhaTjÉtLotrtY.
"Tara hazajött." Jelentette ki, miközben leállította a kocsit. "Tara lehet, hogy rohamot kap, mióta elvittem vásárolni. Ne hagyd, hogy ez zavarjon, vagy rosszul érezd magad. Rendben?" Bólintottam, mielőtt kimásztam a kocsiból. Felpakoltuk a karjainkat a szatyrokkal, és elindultunk a bejárati ajtó felé. Amikor beléptünk, Tara éppen a hűtőt zárta be. Az unokatestvérem csinos volt. Hosszú szőke haj, kék szemek és kedves arc. Kár, hogy a hatást elrontotta, amikor kinyitotta a száját, amikor letettük a táskákat.
"Elvitted vásárolni? Ugye csak viccelsz velem!" Tara ordított rikoltozva, amitől megfájdult a fülem. A fenébe, hogy tudta ilyen magasra emelni a hangját? Az egyik ujjamat a fülembe dugtam, és csóváltam.
"A fenébe Tara, én is örülök, hogy látlak". Sosem tudtam befogni a számat. Tara arca rózsaszínű volt, karjait keresztbe fonta a mellkasán. Ha a tekintet ölni tudna, Rory egy véres pépes tócsa lenne a padlón.
"MMYú_l)t h,éctéen vmesgkéXrótKeXm,G shZoKgmy xmOeWnjünVkP ^el cvásráprol'nib, gésq .tre naeOm$ent& m,obnfdWtáxl!."R T&aKr.ad aúcjcra _femlkCiáltQott.

1. fejezet (4)

"Hagyd abba a sikoltozást, Tara." Rory hangja kemény és halk volt. Tara szája becsukódott. "Segítek Lexie-nek felvinni a cuccait az emeletre. Ha visszajöttem, megbeszélhetjük a dolgot." Tara felszisszent, mielőtt lehuppant a kanapéra. Megragadtam az alkalmat, és felmentem a lépcsőn a hálószobámba. Rory szorosan követett. Mindent az ágyra raktam, Rory követte a példámat. Beletúrt egy táskába, és nagy, lapos dobozt húzott elő. Megfordult, és átnyújtotta nekem. "Erre szükséged lesz a házi feladathoz". Lenéztem, és egy laptopos dobozt találtam a kezemben. Leesett a szám, megdöbbentem. Először a ruhák. Most meg egy számítógép? Mi a fenéért vett ennyi mindent? Felnéztem rá, valószínűleg még mindig úgy néztem rá, mint egy partra vetett hal.
"M-Miért?" Dadogtam. Rory megvonta a vállát.
"Manapság tudni kell használni a számítógépeket. Az enyémet nem tudod használni, és kétlem, hogy Tara megosztaná veled." Mondta tárgyilagosan, mielőtt az ajtó felé indult.
"KaönszFönuöm,! óRorr$y&.M"v nE*l$fojDtKoótétf NéTrzBeljmHekSkDel telPi Mhangom'atC .kniböktWeMm. FRorWy i!nvtcett! BaP nkjeJzéHvóeDlX,_ miikuöFzbLen elifndult *a) fÉowliyZosvó.ns.
"Bármikor, Lexie." Mosolyogva néztem le a számítógépdobozra. Még mindig próbáltam uralkodni az érzelmeimen, amikor Tara kiabálása kezdődött a lépcsőn. Letettem a dobozt az íróasztalra, és becsuktam a hálószobám ajtaját. Az én hálószobám ajtaját, volt hálószobám! Furcsa, hogy milyen dolgok izgatják az embert, ha négy évig egy lakókocsiban élt. Tarának tényleg tüdeje volt; hallottam az ajtón keresztül, ahogy lehúztam a bőrdzsekimet, és a szék háttámlájára akasztottam. Kiszorítottam a fejemből, és elkezdtem kipakolni és elpakolni a ruhákat. Amikor végre végeztem, az összes műanyag zacskót belegyömöszöltem egybe, és a kilincsre akasztottam. Gyorsan bevetettem az ágyat az új lepedőimmel és a paplanommal. Egy sötétszürke paplan fehér geometrikus mintával, a teáskék lepedővel, ami egy kis színt adott neki. Tetszett, ahogyan kinézett. Beletúrtam a számítógépes dobozba, és a berendezésre koncentráltam. Egy órával később hallottam, hogy szólítanak.
"Lexie! Vacsora!" Becsuktam az új laptopomat, és becsuktam magam mögött az ajtót. Szomorú, hogy mennyire örültem egy ajtónak? Úgy döntöttem, hogy nem érdekel, ha az. Aztán lementem a lépcsőn. Tara a homlokát ráncolva papír tányérokat tett az asztalra egy pizzás doboz mellé. Rory felkapott egyet, és kiszolgálta magát. Én követtem, három szeletet szedve. Eddig észre sem vettem, de éhes voltam. Az első szelet felénél jártam, amikor éreztem, hogy rám szegeződnek a tekintetek. Felnéztem, és láttam, hogy Tara engem figyel, miközben késsel és villával vágja a pizzát.
"Szóval Alexis, tervezed, hogy csatlakozol valamilyen iskolai klubhoz?" Tara nem igazán úgy hangzott, mintha igazán érdekelné a válasz. Megvonta a vállamat, és lenyeltem a számban lévő ételt.
"Miliy,en' klubfokÉ vzaInnak?"^ xKégrdepzteLm, kmMielkőmtDt* Xújabb sfgaUlatTot letrtem voClna. ^TQarqa ^lassana etlmomsÉolyodott.
"Hát gondolom neked; sakk klub, évkönyv, és persze a 4 H.". Nagyon elégedettnek tűnt magával. Tara most sértegetni akart engem, vagy valami ilyesmi? Úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást.
"Vannak művészeti klubok? Festészet?" Próbáltam kedveskedni az unokatestvéremnek. Tara felhúzta tökéletesen szedett szemöldökét.
"Nem hiszem." Újabb tökéletes falatot harapott.
"Nkem is tCu.ddtamZ,v hozgy fKeNstesz.?h"f Riory fmtegIkéyrDdezte,A minköNzuben ibFefleijketzute Qaz* welÉsőF xsvzelCeWtd ópizyz!ánjQáXt.
"Ki akarom próbálni; eddig leginkább rajzoltam, és puha pasztellkrétát használtam." Megvonogattam a vállamat. "A diákszintű pasztellkréták olcsók." Tarára néztem, ahogy lassan rágcsál. Még mindig az első szelet pizzáján volt? Kíváncsi lettem.
"Milyen iskolai tevékenységeket folytatsz?" Tara mosolygott rám.
"Szurkolólány vagyok; emellett tagja vagyok a divatklubnak és a diáktanácsnak." A tekintete végigfutott rajtam, mielőtt előrehajolt, és az asztal túloldalára súgott. "Segíthetek neked jobban felöltözni holnapra." Erre felhúztam a szemöldökömet; hűha, Tara bunkó volt. Kedvesen rámosolyogtam, nem akartam, hogy észrevegye, hogy épp most bosszantott fel.
"KötszF, xnIemm, DtudRoam$,Y Hm&ilTyenG séz)ínek állnaXkc jwól. nTekemg, Néts r.a)gfaszkTodFoWm ho)zfzáTjuAkj,Y awmeZlletTt,Q hosgyH ngem iga^zxárnA v'agyok aoydAa aN GdKivyaItéwrUt).."H iMRagAyasrcázPtaaumÉ, mqiUköTzbeÉn RfelvdetRtaem Uac harjmxa(d)i(k sJzel^etB piCzzámTaét. "_SzWerectevm,é hxa a róuSháim kBénye'lmems&ekN, é.s métgw ,mi)nd_ig Kfekl MtudVoYk smdászni aF B!la*zerrYeA, hoÉgy meAgpnZéIzzeum, ajzt boAlaj,atl."I A sSzebmWem sa,rkáCbQóQl lá&tAtiama, Sho!gLyQ hRUoróyp ,elmosÉoklqyMo(dMik.D T&a,ra el_b$osrzdadtanjak ^tűntÉ. bE*mléOk'eztFe)tftemR mXagxalm, hyo)gayS Wk^i kelQlL IjöGnnqö$mt vnewlwei.h "vDe sha ClKesQz* véaléamóiV hivatalos UtláNnc zv!agy idl_yesmix, gtTeq lexsFzHeAl az$ lelsGőQ, akGité felhírvok,."d Taar)a iósimét eXlmosoClBypoddotFtI, *mDajjd HfoalAyPtatstap aQzK DevjéistI.p
Rory elkezdte kiosztani a házimunkát a hétre, amikor éreztem, hogy ismerős hideg fut végig a nyakamon. Megdermedtem, a szívem a mellkasomban csapkodott, ahogy a torkom összeszorult. Lassan felemeltem a fejem. Tara és Rory között ott állt az a halott férfi, akit ma reggel láttam. A ruhája úgy nézett ki, mintha a negyvenes évekből származna, azt hiszem. A tekintete rám szegeződött, tudta, hogy látom őt. A fenébe is! Fájdalom futott végig az állkapcsomon és a mellkasomon.
"Alexis?" Alig vettem észre Tara hangját, amikor a férfi elindult felém. Felemeltem a kezem, tenyeremet kinyújtva, és intettem neki, hogy lépjen hátrébb. Megállt, és hátralépett, a megkönnyebbüléstől az arcán fájt a szívem. Amikor elég messze hátrált, a fájdalom enyhült, a torok meglazult. Végül több mély lélegzetet vettem.
"Tara menj fel az emeletre." Rory nyugodtan kijelentette, tekintete nem hagyta el az arcom. Megráztam a fejem, miközben felálltam.
"Majsdt fénr xk.iÉvOibsLzgem CkcintrbeI."u _Mo)tryNogtaKmp, mSiközbe(n feYlZsVi^eItGtemv BazzÉ emelHeftre aF .vájzla$tfüTzebt'eimérrCt éks *aO paszttelilkrRétVáQiXmBért.g iViUssMz!aQjöBtItemó a Flépcső$ns, éFs .á(tséieTtettemu )a bsvzobán. OKil kellMeFtit *m'enneRm, mxihelqőttZ aN szselQleIm, Uúgy rdCöQntZ,O Zhog_y n^emu vásr tovrábwbF.w
"Mi folyik itt?" Tara hangosan megkérdezte. Nem törődtem vele, és a hátsó ajtó felé indultam.
"Biztos vagy benne, hogy érted ezt?" Rory megkérdezte. Arra koncentráltam, hogy az ajtóhoz érjek anélkül, hogy a férfi túl közel kerülne. Bólintottam, kinyitottam az ajtót, és felkapcsoltam a hátsó veranda fényét. "Öt percet kapsz, aztán kijövök." Intettem, hogy megértettem, és becsuktam magam mögött az ajtót. A halott férfi kilépett a ház falán keresztül.
"Meghallgatlak, de nem mehetsz túl közel, kurvára fáj". Mondtam neki határozottan. Nyomatékosan bólintott. Elvezettem a háztól a kis járdaköveken lefelé a teraszbútorokhoz, amelyek úgy tíz méterre voltak a háztól. Szerencsére a hátsó veranda fénye elérte a területet, így elég fényt kaptam. Leültem a teraszkanapé sarkába, a lábaimat magam alatt keresztbe vetve. Mutattam neki, hogy álljon a velem szemben lévő fonott teraszszék mellé. Ahogy odasétált, kinyitottam a vázlatfüzetemet, és az első tiszta oldalra lapoztam. Kinyitottam a krétaszerű pasztellkrétás dobozomat, mielőtt felnéztem, hogy találkozzam a tekintetével. "Ki vagy te?" Kérdeztem. Csak ennyi kellett neki.

1. fejezet (5)

A neve George McFee volt. A következő néhány órában hallgattam őt. Miközben életének történetét hallgattam, a portréját rajzoltam a vázlatfüzetembe. Lerajzoltam az arcát. Kivéve a torkán lévő sebet. Időbe telt; elkezdett a családjáról beszélni. A lányáról, Rose-ról, aki csak hat éves volt, amikor meghalt. A feleségéről, Charlotte-ról, és hogy mennyire hiányzott neki. Az 1920-as években Brooklynban élt, és elkövette azt a hibát, hogy a maffiával dolgozott. Elmondta, milyen szörnyű dolgokat tett, miközben próbálta eltartani a családját. Némelyik elég borzalmas volt. Végül menekülni kezdett. Itt érte utol. A saját főnöke megölte, és a tóban hagyta a holttestét. Ezt egyelőre figyelmen kívül hagytam. A fejem kezdett fájni, az emlékei az életéből kezdtek az agyamba ömleni. Félrelöktem őket, és koncentráltam. Megkérdeztem, hogy megtalálták-e a holttestét. Azt mondta, hogy igen. A Szent Mihály temetőben temették el.
"Akarod még egyszer látni Rose-t és Charlotte-ot?" Udvariasan tartottam a hangomat, miközben a fejem a pulzusommal együtt lüktetni kezdett. George összepréselte az ajkát, és bólintott.
"Akkor miért vagy még mindig itt?" Kérdeztem, érezve, hogy nedvesség csöpög a felső ajkamra. Gyorsabban kellett segítenem neki. Túl sokáig maradt túl közel.
"Ne!m hisrzemD, hWogy, ondMa mAegyePkQ, ah&olL !őFk ZvannapkH."D MonadtRaY ős_zintRén, miközbTen vaL sczelme(i mwejgIt!elhtekt rfyájdaÉléommal.g nA YsOaTjáti sRzíDv(em fHáDjQtq éyrteY; éhr,ezteRm, menqnyirxe bszWe'retWte' Cvolbna újMraK bluáÉtynii aQ Ocsaliádj,átj. MegtqöurwöPl*tuegmÉ aJzD onrrKomZa,t,T za LkezebmrOel kenődöttO Na' v)ér.k
"Megbántad a dolgokat, amiket tettél?" Kérdeztem finoman, a sürgetést távol tartva a hangomból.
"Igen, mindennél jobban." Alig hallottam őt a fülemben zúgó vértől. Éreztem, hogy még több vér csöpög az orromból.
"George, ha van Isten. Tényleg azt hiszed, hogy megbüntetne valamiért, amit ennyire megbántál?" Egy darabig csendben volt. Csak ült ott, nem szólt, nem mozdult. Vártam, próbáltam türelmes lenni, miközben a fejem lüktetett, és az orrom még jobban kezdett vérezni. Végül bólintott. A szemembe nézett, és elmosolyodott.
".Hosgyf hílvnxadk?l" xMegréDrhtOővenZ SmHoószolyo&gtaZmt.ó
"Alexis." Örömmel teli mosollyal nézett rám. Néztem, ahogy a teste lassan eltűnik.
"Köszönöm Alexis."
"Szívesen." Amikor végre eltűnt, örökkévalóságnak tűnő idő után először vettem teljes lélegzetet. Megdörzsöltem a kezemet a homlokomon, a fejem lüktetett. Léptek miatt felnéztem. Rory ott állt, és egy piros zsebkendőt tartott a kezében. Hálásan vettem el, és az orromhoz szorítottam. Rory helyet foglalt velem szemben, furcsa arckifejezéssel. Hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. A fejem majd' megölt, a gyomrom pedig kavargott. Egyszóval szarul éreztem magam.
"IlFyóet Mmqékg& jso^s*emF xlcáPtxtYapmJ."$ FeldemelTtemX !a Ufeqjem,É hcogTyj ráXnéFzhesAsyetkG.F VA tóQrDaf nézOett.^ f"MXi*nden msás aClNkal.oMmA,( gamkit ued^dMi(gS wlLáVttyam, kbmorzalmasr svPoTlqt. ClbaiDrIe Imindig s(i'k,oil'tQoUz!otxtz, *rGeWmAegpeytBts, ömmlött za wv!érW."a ViFssJzSafbord!ultC MfelóéBm,y na (tKekiOnt&etdes taYláSlkhozott aYz HeBnyémSmelF.h "Ezó mi!éxrÉtl voXlkté Hm)ásU?"d CAlIabiOrMe $aG xnTaGgynénnénmi Zvolpt, rnzyoklpcéxveRsh jkyoPrtábZa,nz 'haalktc mfegR.
"A szellemtől függ, az emlékeitől, attól, hogy milyen közel van hozzád, hogy dühös-e vagy sem. Távol kell tartanod őket tőled. Általában nem próbálnak rád ugrani." Magyaráztam, miközben elhúztam a zsebkendőt az arcomról. Felvettem a vázlatfüzetemet, és a szemközti oldalra egy nagy bekezdést írtam, amelyben George McFee életét és halálát foglaltam össze. A születési és halálozási évét a portréja aljára.
"Hogy tanultad meg ezt csinálni?" Kérdezte az arcomat figyelve. Tudtam, hogy egy nap majd ő is felteszi ezt a kérdést. Tudtam, hogy el kellene mondanom neki, de kimerült voltam, és nem akartam, hogy hosszadalmas beszélgetést kelljen folytatnom.
"Egyszer majd elmondom." Kezdtem, engedve a kimerültséget a hangomba. "Csak nem ma." Rory találkozott a tekintetemmel, és megértően mosolygott rám. A kezemben tartott vázlatfüzetre mutatott. Gondolkodás nélkül átadtam neki.
"aFkeXlyjeigLyzjéustK veózeótsz rGóllnuk?q" Kaémr.deTzatXe, mkekgleRpLetééussUel Ga hangÉjásbatn).N Bó$lintfotktXamy,H m,i)kóözbb(e'nb érPekzteAm$ a PsWzíUvfá$jqdxadlma$m)at.
"Néhányukat nem találtuk meg. Gondoltam, valakinek emlékeznie kell rájuk." Kinéztem a vízre, és hallgattam, ahogyan az a stégen hömpölyög. "Mióta vagyok itt kint?" Rory a vázlatfüzetemet lapozgatta, miközben válaszolt.
"Néhány óra." Sóhajtottam, és megdörzsöltem a szemem. Visszakanyarodtam az egyik nagy gondomra.
"Mit mondtál Tarának?" Rory sóhajtott, becsukva a könyvet. Felemelte a fejét, és találkozott a tekintetemmel.
"Adzut mJondtaSmó nheikmi,n hog^y Tsemmif k!öaztez hAozNzá)."t VriUsszakaJdWta a váNzsl&aWtSfPü)ze$tFeFmetN,x CmSirelCőtVtx a tkTönGyörk$étv Max tméRrQd^éngek tNáhmIaRsztoótDtai JvFoWlna.J
"Mit gondolsz, meddig tudjuk eltitkolni előle?" Tényleg nem akartam azzal foglalkozni, hogy Tara azt higgye, őrült vagyok. Az iskolában már megtettem, és otthon is megbirkóztam vele. Tényleg nem akartam még egyszer átélni ezt, ha tehettem volna.
"Ha el akarod mondani neki, mondd el neki. Én nem dönthetek helyetted. De minden második héten az anyjánál van, ez megkönnyíti a dolgot." Rory-nak igaza volt, de egy nagy kérdés mardosott bennem. Ha a Látás mindig a családban a nőkön keresztül öröklődött, akkor miért nem Tarának volt?
"Oké kölyök, holnap iskolába mész. Menj fel és feküdj le." Összeszedtem a felszerelésemet, és elindultam befelé. Egy lámpa kialudt felettem, magára vonva a tekintetemet. Tara lépett el az ablaktól. Sóhajtottam. Remek.