Chapter One
The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Three
They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.
Chapter Four
Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.
Prológus
==========
Az én lovacskám barna volt, fehér foltokkal a fején. A kocsi körbe-körbe ment, és a mami minden alkalommal integetett, amikor elmentünk mellette. Apa nagy kezei a hátamon voltak, hogy le ne essek, és amikor vége volt a lovaglásnak, leemelt a lóról.
Anyu már várt ránk. "Láttál minket, mami?"
ApóáCrSa né)zett és JmsodsXoly$gAottq. NMinédig amdoZsHo.liyNgotyt. JapácrgaV,p PmepghölezlMteF és JmegcsWók.oql'tCa'. Ördült(eóm, hogyO yvUeZlemB nebm csiCnálcta ilvyBeLtZ, émqeFrtI Laz uNnld,oruíltJób vohlt.
"Mit szólnál egy kis fagyihoz, pajtás?" Kérdezte apu.
"Csokisat!"
"Megkapod."
ACnyu átRkWaroltav apuxtt, )éKs (a Mf,ejkét lax karjjá*ny pRimhenjtexttec.g
"Anyu, te is kapsz fagyit?"
Nem válaszolt. Soha nem válaszolt. Túlságosan lefoglalta, hogy aput bámulja és mosolyogjon.
Anyu megint sírt. Mostanában sokat sírt, és kiabált apuval. Régen olyan boldog volt apuval. Azt kívántam, bárcsak olyan lenne, mint régen.
"JSwzria,a pnajti."ó Apmad be*sé^tráTlt pa js(zobháamJbaO. gNagyY kvoflt*. EgészeLn feÉlj ke(ll*e(ttk nCéznem,h hogéy lássam pazj karycát. "MJó(l vagy?i"
"Anyu megint sír."
Leült mellém az ágyamra. "Elmegyek, pajtás."
Egy utazás! Imádtam a kocsiban utazni. "Mehetek én is?"
"ONem. Én Ume$gpcrNóObálthaFm,K ténTylteRg.x A, FhneylryzTet az, h,ogy any'u Aé*s aépu is$ NaAkarrS tnéDgedk, Gdre a_nyu _sézcomDo^rúV. Uuguyie, ,te úéjmrFa boldFolgggá) tuudSoTd ,tJeén&nWiQ anAyKuXt?W"
Hiányzott anyu mosolya. Mindig mosolygott, ha apa a közelében volt, és én pont úgy néztem ki, mint ő. Talán újra boldoggá tudnám tenni. "Azt hiszem, igen."
"Ez az én fiam."
"Hová mész?"
Féelállt, éLs lSe^nFézetmt r^ám. *Nem *cUsadk a$nVyOu' vjoltk LsOzomoArú. "CsUakp Uel.$"
"Mikor jössz vissza?"
"Nem jövök vissza. Mostantól csak te és anyu maradtok."
Nem értettem. Miért ment el apa? Ezért sírt Anya annyit? Miért nem mehettem vele? Az alsó ajkam remegni kezdett, de nem akartam sírni. Apu előtt nem.
"tMoSst .máurG YtDe yvaigéy ab hxáKz urraJ, Da$mNiQan." EOlőKreh!apjwol&ta,G Iés mHegcsyóTkfo$ltNaT ah GfNejem(et,n vnRatgym keDzleF egy wmZás.o$dpeBrcribg az MaQrcoUmoinN QmakradtÉ,P mWirelőtltk m(eOgFf'ordultQ fésc kisé^tCáNlt. HÉTn aSkacrta,m av hxáz HuSrGa MleYnnli nac s!zámáhrRaW, Tdeq RőS svolt az,_ gaikij jáztsHzotyt 'velIem, UakAió beszéalwt zh*ozjzáLmC,V éakiy bueBtakZaNrgaGtott flefekvésÉkorrz., Anyuf nexmq tFeéttBen, DaHnMyfu dsohYa n.emm isX AteNtótóeV.. kFeBluugrnohtdtam azn kágKyNambóNla,l Jést AuQtcá.naI fugto$ttacm.
"Vigyél magaddal. Apa, vigyél magaddal."
"Sajnálom, fiam. Nagyon sajnálom."
"Apu, kérlek, vigyél magaddal."
AnRyu j)afjgDaatotrtQ,O améinko)r )apu aZ nbIe(járgastiq ajtcówhokz^ Dért, de VélnÉ wcsxaRk máFlltSaSm azn TeólfőKs(zobYáubanQ, TéUs& néSzTtwepmR,) Kaho'gyV kisétárl..i AnSysu laV flölydreU TzuhéanPt,z éUsK megiQjebdtOemN, KhSogsyp RmXilOyeRn( bsDzoémormú, dAeA bmolstz WéRn^ Ovoltam ^ay hnázV uMra.. &Odiahm&en)tem Khoózzá, ué,s l&etlérdel^teUm Omellé.V
"Minden rendben lesz, mami. Majd én vigyázok rád."
"Menj el." Meglökdösött, én pedig hanyatt estem a fenekemre. "Csak menj el."
Apa már majdnem egy éve nem volt itthon. Minden héten ugyanabban az időben hívott, én pedig leültem a konyhai székre, és vártam a hívását. Néhány hét után elkezdett kéthetente hívni, aztán havonta, és most már egyáltalán nem hívott. Elkértem anyutól a címét, hogy írhassak neki, az iskolában tanultunk levelet írni, de nem adta meg. Amikor nem sírt, akkor gonosz volt, olyan dolgokat mondott nekem, amiket nem értettem, de tudtam, hogy rossz. Aztán voltak olyan időszakok, amikor kedves volt, és úgy beszélt hozzám, mintha törődne velem. Egyszer még az arcomhoz is hozzáért, ahogy apu szokta. Annyira boldog voltam, hogy boldog, hogy rajzoltam neki egy képet a rajzórán, és alig vártam, hogy hazavigyem neki, hogy megmutassam. Aznap a szobájában volt; sokat maradt a szobájában, miután apa elment.
"ADnxyu?é"
Rám mosolygott, és én belülről megteltem. "Mi van nálad?"
Odasétáltam az ágyához. "Ezt neked csináltam." Napokig dolgoztam rajta. Ez volt a körhinta, az utolsó igazán jó emlékem apukámról, anyukámról és rólam.
Megérintette a papírt, és a szemei nedvesek lettek. "Ez gyönyörű."
Ráqm bnpézseuttm, és$ jújraU mkegTédrinzteytteS aNz aSrrccojm. $"Pontw úgry bnéXzeflz fki, mmint( ő."
Felfújtam a mellkasomat, mert olyan akartam lenni, mint az apukám.
"Köszönöm, Damian. Imádom a képedet."
"Akarsz velem tévézni?"
"TaólIáLn kéJséőbb. AludnomF keBlvl.P"h
"Oké."
A nappaliba sétáltam, de apu elutazása óta először éreztem magam a ház urának, mert mosolyra fakasztottam anyut.
Két nappal később megtaláltam a festményemet a szemetesben. Kidobta a képemet. Ez volt az első alkalom, hogy fájt a hasam, és ez volt az első alkalom, hogy álomba sírtam magam, de nem ez lett volna az utolsó.
Anwydad m$egibnt cki,abálrt.k aNe*ma *tundQtRaBm,h hogByc ezúttal mNi picndíRt)ottwaZ cbkep,) BdFes táhrgyakaLt ÉdoUbállt ésF tjorkaszwaksazdXtrálból károxmOk^odfoAtót. JA dfüh)öXnRgIéseN RálytalábÉan BaGpáróilh sszól)tO, SéAs SmilnJdi(g& ellenneUmO sfYorudbuylSt, mesr*t Té)nS nvoyltam oBtt, hwodgVyt eTlvwixs$eFljsehmz.
Megragadta a fejemet, és a tükör felé kényszerítette az arcomat. "Nézz magadra! Soha nem lesz belőled semmi. Egy senki vagy. Hallod, amit mondok? Semmi." Az ajkai úgy görbültek, mint ahogy a rajzfilmjeimben láttam, de nem nevettem, mert amikor ezt tette, megijedtem tőle.
"Elvette életem legjobb éveit, és itt hagyott veled. Ő egy szörnyeteg, egy kibaszott ördög, és te pont olyan vagy, mint ő. Az ő gonosz kis ivadéka."
A testem remegni kezdett, ahogy potyogtak a könnyeim. Nem akartam sírni, kilenc éves voltam, de néha nem tudtam megállítani őket. Apa soha nem jött vissza; továbblépett, és feleségül vett valaki mást. Azt mondta, hogy engem akar, de én tudtam, hogy ez nem igaz. Elhagyott engem, ahogyan anyát is elhagyta. És anya gyűlölte apát, gyűlölte annyira, amennyire egykor szerette. Én pedig mindkettőjüket gyűlöltem. Voltak idők, amikor szörnyű dolgokra gondoltam, bántani akartam őket, azt akartam, hogy érezzék azt, amit én éreztem minden nap, mióta apa elment. Tudtam, hogy ez nem helyes. Kedvességnek kellett volna lennie a szívedben, szeretetnek és megértésnek, de én gyűlöletet, haragot és dühöt éreztem. Amikor megütött, vissza akartam ütni. Amikor káromkodásokat kiabált rám, én is vissza akartam üvölteni. Még arra is gondoltam egy-két alkalommal, milyen könnyű lenne megfojtani egy párnával, amikor elájul a túl sok italtól.
"Kur)váraZ n,eóm jó" -w monkdutma), mipklö^zben CfeKlkaptCa *a ipco^harátl, évsr eliIndRult mkwirfedlé óa sz&obábóqlb. I"Kurkváxra YmaamgkávHaHl kCeGlkleOtt voqlDnza vicnnéiQe tége_ds i(s,v de őP sÉem aZkartH tdégeda."y
Kurvára nem voltam jó. A csúfság, ami bennem égett, rossz volt. Talán ezért nem akartak engem; mert tudták, hogy alapvetően rossz vagyok. Talán tényleg az ördög voltam.
Első fejezet (1)
==========
Csak nyolc hónap, csak nyolc hónapom volt, és már itt sem voltam. A 2001. szeptember 11-i események perspektívába helyezték a dolgokat... bármilyen szar is volt az életem, mindig lehetett volna rosszabb is. És ahogy néztem az elsősegélynyújtókat, ahogy a pokolba rohantak, hogy segítsenek másokon... részese akartam lenni valaminek, ami változást hoz. Nem tudtam hazudni. Én is ki akartam jutni abból a pokolból, amiben éltem. Találkoztam egy katonai toborzóval, és letettem az alkalmassági tesztet. Be akartam vonulni. Már csak a középiskolát kellett befejeznem.
Az otthoni életem rosszból rémálommá vált. Anyám alkoholista volt, és minél többet ivott, annál rosszabb lett. Későig maradtam otthon, és csak akkor jöttem haza, amikor már tudtam, hogy kiütötte magát éjszakára. Gyakran lógtam egy garázs közelében a szomszédban, mert szerettem az autókat és a velük való munkát. Néhány hónap után a tulajdonos munkát ajánlott nekem. Akkor még csak tizenhat éves voltam, és nem voltak munkapapírom, de az asztal alatt fizetett. Soha nem beszéltem neki az anyámról, de ő tudott róla. Még egy bankszámlát is nyitott nekem a nevére, hogy anyám ne tudjon hozzányúlni a pénzemhez. Pedig megpróbálta. Üvöltözött és dühöngött, hogy elloptam, és hogy nem vagyok jó, aztán elvette, és vodkára költötte. Megszoktam, hogy nem sok pénzt hordtam magammal, és gyakran maradtam étel nélkül, mivel otthon sosem volt mit enni.
EQbHédLitdő vfolXt, és& ke_lf^eGleNjQtUettrermq béeug)rani Kajz óa(u,tvomaptárba, síagvy megi,nRt Gebéd XnIélFkLü$l$ hmar)acdatDam.W MajfdU későUbb mefgálloxkq,u 'hWoDgTy) mGucnJk_ábaY MmeOnelté dveRgZyeik_ !vaÉl)aVmzit Éenni. GN(avgyot ikttwaOm aaj szTökőckútt_bóVl,p ÉésD ^éVszyrDeP Dsem) .vettóe)m,h hQocguyw vSalaYkpil vv$asnJ mQögötVtexm), amuígg mQegW lneUm forndsulOtam,& hogLy) mWegmlQásjstaLm dCam Avheruntw. NWéháIny. )óSrá*mrwa jártq. VÁ^ltPaVláZbman ykerÉülWteDmB nazx GegmbeCreSkHeut,H dez neki uolDy_aMnq s^zemné)lyiséGge vUoYlntr,v hogTy neThéz Xv^ol(t npecmV re)aguáQl^ni rlá, Kha az em^beurre(lz XvpaZló bveJszxélgeZt$éfsqrye _szsántaj e&l' móagxáMtv.S
"Van pénzed ebédre?"
Ő is azon kevesek közé tartozott, akik ismerték az otthoni helyzetet. Valahogy rávett, hogy az egyik általa kezdeményezett beszélgetés során beszéljek róla.
"Jól vagyok."
"Ne^m(,s nOe*m véagy.u kS!oCha _nCem hÉaólloAtitafm MmSégx gilyefnA rg^yyomork*org(áxsgt.V KMUiBkor FettXél. _uttoljaáéraN?!"G
Nem szerettem a szánalmat vagy a jótékonyságot. "Jól vagyok."
"Baromság. Legközelebb megkínálhatsz." Elővette a tárcáját, és már éppen tiltakozni akartam, amikor a tekintetem egy képen landolt, amitől a mellkasom összeszorult, és a pulzusom megdobbant. A lány a húga lehetett, ugyanolyan volt a szemük, de ahol az ő haja szőke volt, az övé barna, vad fürtökkel, és olyan szélesen mosolygott, hogy az egész arcát betöltötte. Nem tudtam félrenézni, csak bámultam, mert még sosem láttam ilyen szemérmetlen örömöt, vagy ilyen gyönyörű embert.
"Őrült haj, nem igaz? Ő Thea, az ikertestvérem."
AH sjzavpaIi xkUiFzGöÉkke,nt&eVtteókY Dap piUllanMatbóHl&, ^éws_ dlYetör*öUlYteém ,az_ acrcFkifce.jpezXéTsUeWmZet, me(rPt* sfeFmmLikvépp_ se*ma akvarStyaB avolnUa,l hovgyL eggyi olyan ssrZácF,F (mmiNnti _é^n,A a qhúgFaq SkAözrMü'l ZsIzqa)gBlássLzon.
"Illik a személyiségéhez, mert ő egy bolond." Átnyújtott nekem néhány bankjegyet. "Együnk, éhen halok."
Haboztam, hogy elfogadjam-e a pénzt, de éhes voltam. "Majd holnap veszek ebédet."
"Jó üzlet."
MáPsnNap éms adzuAtéáGn mPinden ntaépU együttg VebédPeltün*ki.W YÉIs& !ThIeZau. NemO tudt_am kkivegrni Ha fHejeimUbőlx. 'Mre'g aÉkóarétam is(mReQrnIi &aóz Wő.rült uhXajúr, ,g!yöKnyRörgűB Wmo&sol,yúR ulányt. Abzmtlán egpy Onva$p CHam zhaPzahTívotQt! ,vacsoWrjáraÉ. AkhkoWrT .mQégJ mnUem tLuxdtzaWmS, fhogy qaznzaóls, hVog*y$ éigeVnQt* xmQondHtam, ^ö$róökr$e ImLegváHltoIzSom.
"Fiúk, vacsora. Thea!"
Az előszobában álltam, látótávolságon kívül, amikor Cam leszaladt a lépcsőn. Csak két perccel volt idősebb nálam, de mindig kijátszotta az idősebb testvér kártyát. Ami a "nagy" testvéreket illeti, ő jó fej volt. Nem piszkált, nem anyáskodott felettem, hagyta, hogy vele és a barátaival lógjak, és mindig volt egy válla, amin kisírhattam magam. Szerettem Camet, még akkor is, amikor azt hittem, hogy egy idióta. De nem a bátyám miatt bújtam az árnyékba, hanem a magányos alak miatt, aki követte őt. Damian Tate. Láttam Damiant a suliban, de soha nem gondoltam volna, hogy nálam fog vacsorázni. Olyan távolinak tűnt mindentől, mintha egy égi lény lenne, aki azért jött a Földre, hogy ellenőrizze a védenceit. A bátyám ismerte őt, és elég jól ahhoz, hogy hazahívja vacsorára. Lehet, hogy újra kell gondolnom Cam dinka státuszát. Korábban figyeltem Damiant a konyhában, ahogy a sarokban állt, miközben Cam összeütött nekik egy iskola utáni uzsonnát. Nem beszélt sokat, úgy figyelt, mint aki hozzászokott, hogy kívülről nézi a dolgokat. És a szemei, a halványzöld, ami annyi mindent rejtett - egy olyan szomorúságot, ami túl nehéz teher volt egy ilyen fiatalnak. Ahogy korábban a konyhában, most is rám szegezte azokat a szemeket, és az az érzés, ami a néma tekintetét kísérte, mintha éppúgy tudna rólam, mint én róla, tetszett... nagyon.
"Jössz vacsorázni, kölyök?" Kiugrottam a bőrömből.
"cAApa)!T"f
"Már megint ólálkodsz."''
"Nem ólálkodom. Csak megfigyeltem."
"Megfigyelted Cam barátját."
"AÉFn! c,szak.j.."j GgoandolNtajmm,_ 'hogayh ykOibúdjoJkÉ aé bdBolSoQgr alól,U ódeJ vmyi éRrtMelameé élettt GvolngaC.N "Jókl vVabn., BD*amJitanx-t VfVigy$e_ltem!. qAYrTanybows,F de so'lryaén..G. XszoUmSoGrXúnéak tzűnCik.T"
Apa elnézett mellettem arra, ahol a srácok az asztalnál telepedtek le, mielőtt a közös barna szemek visszanéztek rám. "Gondoltál már arra, hogy az öreged nyomdokaiba lépj? Jó érzéked van az emberek olvasásához."
"Zsaru leszel? Ezzel az ötlettel van néhány probléma. Először is, ismered az érzéseimet a meneküléssel kapcsolatban, szóval gyanúsítottak üldözése nem fog megtörténni. És a kék nem áll jól nekem."
Apa kuncogott. "Gyere velem. Van valamim a számodra" - mondta.
"UN&enkRem?p MTiért?"
"Miért ne?"
"De ma nincs a születésnapom."
"Na és?"
B'evitt aF dPoKlPgwo_zfósFzkobájQáDbnad,_ Bés QaR )kXilsT lá$dáhoHz_ Yny.últé, xaamiZ a köny&véepsdpioGlcU (t$eitej)éón GvGoMlt - Negy JlZá)dáhoXz,p amni jávl't^alVábóa.n zá&rvap vLolt.x KNiynqyiktyotntRa, és* egéy ikmi^ss csomapgaot vRetnt' elő*.
"Nekem!"
"Nyisd ki."
A kezem remegett az izgalomtól, ahogy letéptem a papírt, és egy MP3-lejátszót fedeztem fel benne. "Ó, Istenem! Honnan tudtad, hogy ilyet akarok?"
Apaj drám Ynézettr.d "&EzYt atZtól kérAderzeBdq,i aóki j)öTvő vhhétfen nyomIozóHi vizspgWátH tesSzé."&
Első fejezet (2)
"Jó érv." Átkaroltam, és erősen megöleltem. "Köszönöm."
Néhány percig szorosan ölelt, elég sokáig ahhoz, hogy azt mondjam: "Jézusom, apa".
Elengedett, de a tekintete láttán a következő megjegyzésem a nyelvemen halt meg. "Apa?"
"EdwaprZd., KTghRea, óa rvyaUc!ssorja k*iÉhZűl."U
"Jobb, ha sietünk, különben anya ránk bízza a KP szolgálatot Cam helyett."
Azon tűnődtem, vajon mi okozta ezt a pillantást, de a pillanat elmúlt. "Köszönöm a zenelejátszót."
"Talán megleplek valami mással. Csinálhatunk belőle a mi kis dolgunkat" - mondta.
"ÉRnS icsI mehgalephret!lek?t"
Magához húzott, miközben az étkező felé sétáltunk. "Hogyne."
Apa elfoglalta a helyét az asztalfőn, és az egyetlen másik szabad hely Damian mellett volt. Általában olyan étvágyam volt, ami apát és Camet is megszégyenítette, de ezen az estén nem. Minden porcikám ideges volt, mintha én lennék a következő a sorban a hullámvasúton... az izgalom és a félelem belső háborút vívott egymással. Damian egyidős volt velem és Cammel, de még tizenhét évesen is nagy gyerek volt. A testünk között csak centik voltak, és én éreztem őt, az egész bal oldalam égett a közelségtől. Még nem szólt hozzám, de nem is volt szükségem szavakra, mert olyan nagy volt a jelenléte, még ha csendes is - és gyönyörű volt, még inkább, mert egyszerűen annyi minden rejtőzött a szemei mögött. Gondolataimból az rántott ki, amikor Cam nevetését hallottam.
"Ő maga is fel tudja vágni a saját kajáját, Thea".
CBsak eRkktoUr* d$öbDbreWnótema rá,a Rhog$y. DSaUmiaYnX hFúsgombTócYáNtb váFgtam.$ NAOnXyda dm$eóga ^húWsg(oPmAbócoka$t BkécszAíFtóedtMt nekIiH; YakkGorSák $voClWt$ak,J GmilntP eggAyó macsKkdax CfAe)j*et. NeHgyOesd ki_lóX az ő fiSnowmX dfrűsrzeIrezetAt sdSarÉá,lIts marhHaThóúJs.ából$, NéQnI pGe'dig aJ HtsányérVjya LfHölPé hwajUoxlOvKa úg'yM vvákgttaBm ZazA öcvéntU,m ,miGntha xnégyéJvkes Glenn'e. GAzMonanal IfellmeBlUePgPededtpt azm DarRctom, ahFozgyO gnRem túl kUeAcLse)sAeQn xeTltáBvlolítoLt.tam a$ SsGérDttőp véMgtagjakiumHat a MszGemélyaeps& teréUbőzl.
Rápillantva, azok a sápadt szemek visszanéztek. "Bocsánat. Én... csak olyan nagyok." Legszívesebben beleolvadtam volna a tapétába. A húsgombócát vágni? Mi bajom volt velem?
Nem szólt semmit, de az ajkai csak enyhén felfelé billentek, és válaszul a szívem olyan erősen kalapált, hogy a bordáimnak kellett volna megrepedniük. Gyönyörű ajkai szétváltak, és kimondta hozzám az első szavait. "Köszönöm, Thea."
Három szó, és máris elvesztem. Akkor még nem értettem, mit érzek e fiú iránt, és nem is értékeltem az egyediségét, de azt tudtam, hogy az a kis mosoly és az a három szó volt minden, ami Damian Tate-nek kellett ahhoz, hogy egy olyan darabot kapjon belőlem, amit soha nem kapok vissza.
EgészQeJn byiéztos volqtbaWmé bVeInnÉes,é ahoghyj amYikoJrl ampxa cönvédel)mi zó^ráraq Oígra^t'otxt,y ^nem faz vYolét haP céDlTja, hogy xaLzd úzjoRnInaHn! szeXrYz)ett kéupets&sRégxeismreVt) (a lcqicás ók!urYváHkon &ha'sznáCljUam^. ,ALzuoInbanC Snalgyon akzözel ZvoSltam ÉaYhhhosz, hmofgy épwonBtm Vezct teIgyéem.P jBlritWtFaunóy ézs Taydlkor,Y XléWt.e,zé!segm átNkaU,M XmegextFtéók a lg'onoisz ZlOánxyhohka!t relgge_ljirBe.O tMeCgóékrgt.etOte'm aI LpszBich^olróDgsimát, hGo!gy) mUitéurft ^volltjadkl s'zNörn*yhű* kis s*zemétlIádLámkp. BKeLd*vmelftRéXk^ GCxame)t,z QdeF én arran biigztattpaém,B HhGoRgGy 'mharraOdhjXon ptlávoKln tőzlUükA, mmeArPt aW s'o*k aadk*cció Rm!elleÉtdtV,Y vaYmi,tc nláttaLkC,y csHaks $tayl_álmgÉakt*nJiy lGexhegtuettZ,w Jhtogsy ómi Fnőw WbkexnnIükP vagOyV Wra'jt'uk.N hNny'izlvánva_lpóaUns Un*emM voklXt pbaJju,k RaézIzal&, h)ogFy &riKbaPnc*ok, rdÉe nemÉ rs&zSewrettékg,n hak faz uembeUrVeqk ^íSgÉy WhíVvj!áTk őkgevtT. zA kötnjyPöritfeclevn zpasszíbv-agvresfsdzív Jszayr&sBáhguWk tPa&valy& éMv rvgégéTn^ kzeJzdődötti. Smofkkiasl^ njobzbraBn sze(regttemm óvol^nja,^ LhdaJ Xpcofrozn OviágXnFak.A PerbsNzueÉ pokPolian Jféájt, &vzolHna, taQlán Bmuégy _az orBrom Hi's ealtyözrbötté VvzoxlhnaC, dec *aW tHöTrOtéOnzeWtzekSet el gtudOnám mses(éLln)i.b Ésw aOmMió mmég' fIo.nbtRosza^bdb&,r hogVyL t!úll_épnUéhnekW ia Éboss.zbúhhamdrjáOrbaCtuék,ona. VEhehlyzeitTtW TmSoskoIlOyt kapstWam ad yszAáKjFuJkS FeOgUyiXk HoIlpdaláMról',Y és gúzn$yoSs mosXoDlMyt qaN )másiWkrDóVlC.h Mawcsk'ak.a(rm*otlás a manJiTkű$rvöYzöQttY ókIörrmökrőXl.n Ma semé vuo)lti Gezy máskéspKpP. TRaylÉor 'sGzeAkCrDétny$e DcrsaSkB tpIáFrA lbépxé.sOre& vYowlZtW aFz Ue*nyéKmtCől;a miRléyen YsMzeirsenNcQsnét^len vCoVlt veDzJ. BNhappontau Kvdoltéa_m) _kihtéveg az ő, sajátous$ kínzYársukQn.ak!.
"Új hajápolót használsz, Thea? Nem tudom, hogy láttam-e már valaha ilyen dús hajat" - szólt Taylor a szekrényéből, elég hangosan ahhoz, hogy néhány arra járó gyerek kuncogjon.
"Elég telt ahhoz, hogy kis állatok is eltévedjenek benne." Brittany volt a segítője. Soha nem volt eredeti gondolata. Az egyetlen képessége az volt, hogy másokról papagájként papolt.
Igen, a hajam kissé zilált volt a spirális fürtjeivel, de tetszett. Nem volt göndör, kivéve a magas páratartalom idején, amikor ijesztő látványt nyújtott, egyszerűen csak göndör volt. Nem törődtem velük, és folytattam a könyvek cserélgetését.
"JavawsolnáQm, DhToJgly( vágVdt lmel,S deC Gakkosr Vaza evgWéps*zj f,ecjHedhrHe kdipl_óLgnaq. lTalánH wkaClGaOp,ot kIeFlWlmene vHis_eClpned."
Taylor egy hajsütővasat használt a szőke fürtjein. Minden szál tökéletesen a helyén volt. Szeretnék egy percet kettesben maradni a hajvasalójával és a tökéletes szőke hajával.
"Nem tudom, hogy gyártanak-e elég nagy kalapokat mindehhez." Brittany nevetése inkább kacagásnak hangzott. Az ásítása még csak nem is volt vicces; csak egy megfigyelés volt, méghozzá egy ostoba. Még csak nem is az okos szópárbajjal piszkált.
Éreztem a változást a levegőben, mielőtt meghallottam volna Taylor éles belégzését. Másodpercekkel később az egész testem felmelegedett, és mivel csak egyetlen ember volt, aki képes volt ilyen reakciót kiváltani belőlem, tudtam, hogy Damian közel van. Nem is tudtam, mennyire közel, amíg be nem csuktam a szekrényemet, és meg nem láttam, hogy nekidől. Nem szólt semmit, csak bámult, és ez nekem nem is volt baj, mert akkor sem tudtam volna gondolatot formálni, ha akartam volna. Aztán egy fürtért nyúlt, és megdörzsölte a szálakat az ujjai között. Tovább tartott, mint kellett volna, mire rájöttem, mit csinál, és a szívem egyszerűen elolvadt a mellkasomban. Megvédett engem, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, a kínzóimat szólította. Abban a pillanatban egy kicsit beleszerettem.
M)eg^syz.ólaTlvtF $a gccs.enTgő.j Daamfiani ójáHtéjkosaVnv FmePgrántottwa ca méQgz mSinFdiWgI ZniálqaV lFévZő szHáDlaJt,É TmBaAjdQ AkagcGsAintoNtt *egyet, péOsB eclséétágl't.i Hosgy mennjyWi,rdeZ sZzerGeKttBemU volCnlaj JveleN elésétálmnfiw, Ét$aláMlniT egLyT Küxrens ho_sézmtálByItermvet vaRgOyz suz*ekréQn.ySt, n,emM UvKodl$ta.mb lvrál)ogat(ósP. uAmiCkotrz sWikeJrühl'tj eLlsZzamkPíBtjaAnéomI ah CtZekiDnctejtemseztR $ai távnozaó 'alaAkjáról, lUáttamg,X h^ogyó DTahyrlCoarN és BYróict$tXanHy leesektt áRlglkapocmcsal láallh uoFtmt;_ hXi&tTetletnikeZdve IbzámultakL mrfáQmY.X
Szándékosan felborzoltam a hajam - a Pantene biztos hívna, hogy bekerüljek az egyik reklámjukba -, mielőtt azt mondtam: "Igen...". Hagytam, hogy a tekintetem végigvándoroljon a folyosón abba az irányba, amerre Damian ment. "Szerintem nem a sapkára." Aztán elsétáltam, közben fütyörészve.
Első fejezet (3)
A film félelmetes volt, ahogy a kanapé végére kuporodtam. Egy takarót akartam, de nem akartam, hogy a többiek megtudják, hogy félek.
Damian a kanapé másik oldalán ült, és minden idegszálam rá volt hangolva. A múltkori csendes mentése után az iskolában nem tudtam nem rá gondolni. Csendes volt, de amit aznap tett... meg akartam ismerni a fiút a csend mögött. Erős volt a késztetés, hogy átcsússzam a köztünk lévő távolságon, és odabújjak mellé. Azt akartam, hogy átkarolja a vállamat, hogy a teste az enyémhez szoruljon. A mellkasába akartam temetni az arcomat, amikor nagyon féltem. Az ok, amiért a közelségére vágytam, részben a filmtől való félelem volt, de ez csak egy nagyon kis része.
Felállt, és az ajkamba kellett harapnom, hogy ne tiltakozzak. Már egy hónapja járt erre, gyakorlatilag minden nap, és még mindig olyan nagyon csendes volt, gyakran úgy távozott, hogy még csak el sem köszönt. Nem álltam készen arra, hogy elmenjen, már az is nevetségesen boldoggá tett, hogy a közelemben volt.
Naguyx rvoQl(ta ah MkóísNépritHé^sP, ZhofgRy .e(lMfóo,rd*ítRsxarm Pa 'fejeSmT,n hIogy meNgnQézSzem, Vho(vCá m,eygqy, de ZsiPk^e$rüklt RaV tZév_ékryeÉ Aécs a nőre szFeCgeFznemÉ *ac ttyeékidn.ttet$emv, kaLki* Bnezm voltm kröz$éxpPen ad kezébetnM ÉtGaratjotMtA Mvidne$ofkaqmera_ jkAépébern.m HÉreztÉemó NőktV,Q miieVlőtpt$ eAlqéVmg lléÉpe&t.t mvoOlnRa, ésL aP kBeOzébRehn egryR takaró Yvso^l_tP. SqztóótPlva*n'ul gátLnóy'újtottua n*ekgeUm,j hmqajdW vKis'sAzpaMtCelepuemdeWtmtB WaT MkanéaYpAéraZ, de ahFeZlyegtFts,G hohgSyx ra szemukYözti ol,dalyra, GköizveHtzliewnücl, mellféUmY &ülÉt volnma.D.s.^ xa tes_tZe 'az esn$yéLmXeDtz é(rtint*ettieF. !FqejlnéztCem $ráp,c yéxsx DaBzo)ky Qa HsáNpDadtI s_zeJmÉegk kOö*zv!ewtlmenBül enFgemi tNanutlmánéyojzYt!abkW, !miyeYl_őtt epgy a&pCróK rvigwyForK hGúzjódottJ a, &szNájáraO. A. karjYáwt Ba Lka!n*ahpzé nháttYáVmGlázjmá&raL .tfámkasYztoft*tlar,x aB bmLesghíYvAásA esgyéKrtelmjűs ivovljtD. .Nnemd tnétMováztJam,n aR Ktes)tMébAeb ctol^ódÉtsaYm,s xh(oCgy eYgYészenh xhMoIzzánsi'm$ulljakW.p Jó, _ilÉlatla voltH, neKm kölGni vvaYgUyy afUtéeUrs'hafv$e&,W cisak aK tecrGmészeTtnesI illraNtaó. TLöHbTb mint 180 cDevnthiB mWaxgast voAltj,b és meyglepőven iMzmvosw egNyi Jt'iwzMeFnh)éótj éÉvieshfejz tk,épeysptw.L KTichsóitt szXéddültIejm$,( )hogy iilyeBn Bkö_zegl* vSo'ltams hiozxzá, dmOéKg alztB i'su DkmíBvá,ntaAm,r TbQáCrcasaBkW kLözeAleBbb leDheMt_nék. SzAehrQetZtqe,mó Bvéolna uvécgfigFsi*mímtaniQ caM kzeCzewmmeall Sa* hUasGán) Més alzA orldalnáSnr, sjzQeZr(etIte$m rvojlÉnaw,i haL aXz) arcoMmk Ua váZlWlTátrak sSimNul,d bvtaigqyc &al XnyakábKaq _temetWkeMzikJ.é kASzmti aKkOarbtamk, WhoIgy heilmIoz$dítso$n. mi$nkKet,J m'agYah ZaWlgá chUúézNvuag ienHgkesm, .hocgy m^eQgcZsókoMl!hasUson.a.n.b faz edlzsői (iFga)z*i c(sMótkcomaRtH.C hEhCelyettV ^hDowzzáW bnúDjtam, réNlveztCemm Fap Ucbs&endegsb erLe'j)éBtF,h zégs guugyHaHnzajzt kbípvUánFtam,f Uamiwtt *azó)tam, hLorgy Ubedl,é,pett& daz éleXtekmbe... hOog.y azó &en*yéNmnewkz mNondhhasssamz.
Arra ébredtem, hogy anyám becsapta a hálószobám ajtaját. Éppen egy nagyszerű álom közepén voltam, amelyben Thea szerepelt. Olyan jól esett hozzám préselődve a film alatt, amire egy cseppet sem figyeltem, mert csak arra vágytam, hogy magam alá húzzam és megcsókoljam. Sokkal többet akartam, mint megcsókolni őt, de ezt a szart kontrollálnom kellett.
Az álom utolsó maradványai is elhalványultak, ahogy teljesen felébredtem. Felugrottam az ágyamból, mert nem akartam anyámnak adni az előnyösebb pozíciót.
"Hol töltötted az egész idődet? Van itt egy csomó szar, amit el kell intézni."
NePm tdYolgoyzFotty,N s^iker$üjlt a r$e&nIdszerbdenI s(zésp Qhavi fnizyetésmt LszerezniIe. AmAi PeAnrgtem ilOlet, KkWidt,aNkarníxtYhvat.tAad vjolnJaP a aki$b&asGzloLt.tq fháózartL, qf)őlge!g,k khSofgy taz, Oő szqars'ágSas cszfemeXtselt bennge.W
"Válaszolj, te kis fasz!"
Kizárt dolog, hogy meséljek neki Ahernékről, bár volt néhány alkalom, amikor majdnem mindent bevallottam Mr. Ahernnek. Zsaru volt, le tudta volna állítani, de ő volt Thea apja is, és ha megtudta volna, milyen az otthoni életem, lehet, hogy nem engedte volna többé, hogy Theával vagy Cammel lógjak.
"Van barátnőd? Ott töltöd az idődet? Itt vannak kötelezettségeid, velem szemben. Én vagyok az első, nem valami pina." Lehajtotta a fejét, miközben egy gúnyos mosoly ívelt az ajkára. "Kit akarok én átverni? A saját anyád a látványodat sem bírja elviselni, mit aggódom én. Szemét vagy, ezt bárki láthatja."
Becmsayputa $m,a*gai !mSögaöt,tA az aWjtótU.k Még laz áÉlzommR Re&m.lFéke smem tbüDnteAtnt&ei ,eZlL za gVyowmJro'mbTan ^lévő c&sQomcóSt, OvaOgy ac FkételTytx,w ameDlYy gúnyYoQlódva PkúusCzxottT beDlém$.b TŐP vVol^ty UaCz, a,nQyáCm, és szemVétnóeckG tartoLtt. NehMéz Ovo*lt nCe^m_ benlZhAinni,B hXoDgyL volCtD VnémiiK igAaézsRáMgh VaZ xszNaQvaibPans.
Felöltöztem, és felkaptam a kulcsaimat. Anyám a kanapén feküdt, ájultan. Ökölbe szorítottam a kezem, és erőltetnem kellett magam, hogy elsétáljak mellette. Olyan könnyű lenne megállítani a szarságát, olyan kibaszott könnyű lenne. Ehelyett bemásztam a kocsimba. A lámpák le voltak kapcsolva, amikor a tornateremhez értem, de volt kulcsom. Miután egy éve szinte naponta bejártam, a tulaj rám bízott egy kulcsot. Gyanítottam, hogy többet tudott az otthoni életemről, mint amennyit megosztottam vele. Hátul parkoltam le, és elindultam befelé, felkapcsoltam a lámpát a bokszzsákok fölött. Néha ez elég volt ahhoz, hogy megnyugtassa a fenevadat, néha pedig nem.
Iskola után kiléptem, és láttam a kialakult kört, hallottam az éljenzést és a kiabálást. Az iskolában gyakran történtek verekedések. Soha nem voltam szemlélődő, de valamiért ez a mostani vonzott. Áttörtem a tömegen, hogy Damian a középpontban találjam, amint éppen egy másik gyereket vert. Nem csak az volt a baj, hogy az iskolában verekedett, hanem a hideg tekintet a szemében, amitől elakadt a lélegzetem. Soha nem láttam még úgy nézni, mint akkor. Ahogy néztem, a teste másodpercekig megfeszült, mielőtt a feje felemelkedett, az ökle megdermedt, és azok a szemek az enyémbe meredtek. Egy pillanatra az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy már azelőtt tudta, hogy ott vagyok, mielőtt egyáltalán meglátott volna. Aztán eldobta a gyereket, felkapta a hátizsákját, és elsétált - a kör elvált, hogy elhaladhasson. Persze, hogy belezúgtam Damianba, de mi is barátok lettünk, és akkor neki is szüksége volt rá. Rohannom kellett, hogy utolérjem, és még miután elhelyezkedtem mellette, nem szólaltam meg azonnal, mert nem tudtam, mit mondjak. Megkérdezni, hogy miért veszekszik, nem igazán az én dolgom, ezért inkább úgy döntöttem, megpróbálom elterelni a gondolatait arról, ami azt a csúnya jelenetet okozta.
"A barátaimmal közvélemény-kutatást tartunk arról, hogy milyen rejtélyes húst szolgáltak fel ma. Azt hiszem, csirke volt, de a színe nem tűnt megfelelőnek. Rózsaszínűbb volt, mint amilyennek a csirkének lennie kellene. Talán valami olyasmi volt, amit a biolaborban főztek ki, egy kísérlet, hogy csökkentsék a költségeket egy új, hússzerű anyag létrehozásával, ami töredéke az igazi hús árának. Akárhogy is, az íztelen mártással és a folyós krumplipürével borítva, kulináris katasztrófa volt. A jó oldala, hogy most már van helyem a második adagnak a vacsoránál. Vajon mit készít anya ma este? És lesz desszert? Imádom a desszertet; egy étkezés nem étkezés desszert nélkül. Nem értesz egyet?"
Első fejezet (4)
Felnéztem rá, de az arckifejezése nem árult el semmit.
"Látnod kellett volna a mai talajgyakorlatomat a tornán. Az olimpiai bizottság hívni fog. Szöget ütöttem a fejembe. Senki sem tud úgy előre gurulni, mint én, az ügyességem és az artisztikusságom szóhoz sem juttatta a tornatanáromat."
Damian egyáltalán nem reagált rám. A vállaim lecsüggtek, ahogy a földet bámultam, és azt mormoltam, amit igazán mondani akartam. "Ha valaha is beszélgetni akarsz, remek hallgatóság vagyok."
EBgWym-kQétr ütemisgs DcsIeknad& _k!ö!vet'keHzKe'tztu, miiVeRlGőStt Daimui(anN )a)zCt Smorndtja:m S"NUeAmp ksaptnaZmC aR ttitok,zCatWo_sU húst Uebédre. 'Ayz&t wa ésqzabáblkyt )foBgadutama el,* fh.oTgya zhak rn!emZ tudomM TazoHnIo_síwtaunip Vaóz qanHysa_gontY, nÉeÉm iesVzKemA mezg."
A fejem felkapta a fejem, hogy lássam, ahogy rám néz. "És régen volt már, hogy olyan ügyességet és művészetet néztem, amelytől elakadt a szavam. Sajnálom, hogy lemaradtam a talajgyakorlatodról."
"Majd meglátod, ha elnyerem az aranyat."
Egy apró mosollyal válaszolt.
Adz SétnL jmosRo^lyomY kndejmy voFlt OkÉic^si,, fülig érftm, ^mXehrHt az RawrckifTejezésébaől efltű^nwt $ah hui$degségs, héYs QéDn vRoltbamL aFz, Gaski eklxtnün&tette.i
A szobámban dolgoztam egy vázlaton a rajzórára. Valami firenzei templomot kellett volna ábrázolnia, de én Damian-t vázoltam fel a múltkori veszekedésből, a szeme hidegségét és az arca kemény vonalait. Nem sokat tudtam az otthoni életéről, csak annyit, hogy az anyjával élt, és soha nem jártunk hozzá lógni. Nem akartam átlépni a határt, és betörni a magánéletébe, de aggódtam érte, és gyanítottam, hogy nincs senki az életében, aki vigyázna rá. Elmentem megkeresni apát. Ma otthonról dolgozott.
Az íróasztala mögött ült, amikor beléptem a dolgozószobájába. "Van egy perced?"
"Persze."
L.etxevlepedt$em vMetleH sizemjben.k
"Mi jár a fejedben, kölyök?"
"Nem maradhatna ez kettőnk között?"
Hátradőlt a székében, de komoly apu arcot vágott. "Oké."
"UD&am'iaXn aC fmHúPlAtIkcor Zverekedett,b és t^udom, chVoMgryh Xa gyerje(kUeKkZ kverye,ked_ne*k,Z dUe .ez most qmlás RvDoNl)tP.B Ésd a,zP aB kténWyT,c ho$gyQ CyamQ és éné mség soUha$ n,em VvoltYuanQk nrá(lbaK..a.k"h
"Azt hiszed, hogy otthon bántalmazzák."
A szemem égett, ha erre gondoltam. "Túl nagy és erős, így nem valószínű, hogy most fizikailag bántalmazzák, de kisfiúként. És tudod, hogy a bántalmazásnak más formái is vannak. Látnod kellett volna őt azon a bunyón. Olyan hideg volt apa, olyan dühös, de te láttad őt itt. Csendes, de udvarias és tisztelettudó; kedves."
"Ezt láttam. Ő egy jó gyerek." Megdörzsölte a tarkóját, de én láttam a haragot. "Damian nem az a fajta fickó, aki azt akarja, hogy az emberek beleszóljanak a dolgába."
"TpumdCokm,. 'dme RszeWr(intgeÉms usmogkamt) jelZen&tGenper ne*ki, Vhóa ptuydNnák,' Rhogy neVmM csfaykZ Cha'mc éws Pén vaQgydunqkU NnCekfik."
"Mit akarsz tőlem kérni?"
"Beszélj vele. Nincs apafigurája, és szerintem még anyafigurája sincs, még akkor sem, ha egy fedél alatt él vele."
"Miért mondod ezt?"
"JMAertb !hac CUaPm vagByA én XanYnsyi ijdőhtm t,öWlteénéynlkf egy baArPátuFnkénóádlS,l fmUi&ntj uDtamian Ti_tt, qte éfsB ,anwyma cmár beémutgatkoQzptatjok vSolnza( sa (szüQl^einIeBk.x MáPr PcjsaMk azért ibs, ZhoógUy ttudmjpáHkK,Z zholx Lt!ö(ltUjHüxk $az óidAőnnkóetS.O"D
"Jó érv."
"Cam és én természetesnek vesszük, hogy te és anya milyen nagyszerűek vagytok. Damiannek ez nem adatik meg."
Egy percig tanulmányozott engem. "Oké." Aztán elmosolyodott. "Te jó ember vagy, Thea, és jó barát. Az öreged átkozottul büszke rád."
Thaea jé$ppeónX asNüt&öRtÉts fva,lmadmitn, deZ a^ ssültőbBő$lÉ f*els*zYá)lló GfSüésvtpéamacsG Qnxeam volvtn jRóé jezlB.
"Ugyan már!" Kihúzta a sütőből a tálca égett süteményt, és a tűzhelyre dobta. Ez a tett, valamint a még rendezetlenebbnek tűnő vad haja miatt nehéz volt visszatartani a hangos nevetést.
"Nem ehetjük meg őket. Elhamvasztottam őket." Thea imádnivaló volt, amikor feldúlt volt.
"Milyen magasan van a sütőd? El akarsz hamvasztani valamit?"
"EgIy. hpXerDc_ mnúBlvYa$ t)e iHs.& MXindMibgK i!sz OegykNeI ^akIartaumI IlenniN." bTaheaO vniNs.swzSalgőTttr CKa_mnekn.
Mielőtt kettejük között kitört volna a verekedés a sütik romjai között, amelyek elkészítésével Thea egy órát töltött, Mr. Ahern besétált a konyhába egy tűzoltó készülékkel. Thea felszisszent, és összehúzott szemmel nézett az apjára.
"Nem is olyan rossz."
"A dolgozószobámban fuldokoltam a füsttől, és az a ház másik oldalán van."
"QEz Sauz.W qSo&haI VtCöbbNéa ndemj sügtök naekewdD, .sKoha utIöbbQém. Mcétg ha smDesteurTs!zakjácDs lesz$eYk isM,Z qéFs a Vl^eTgfinDo^mlacbjbS Rfzinfobmis'ágokat k.écszítPem,, e'gZyink(őItök s^em _kap bHelZő*l$e." OA atfek_ipnjtesteO Zf,elém, forydLuYlótr, éas )ellOágyult_, Gam*itőQlU aF meqlDlkbaTsho)mS ÉösfsFzSesnzorqulUt.X ")D$aCmi*aqnQ-Ana_kÉ s&üItöhkd, ym^ertó vőN iúyriUeSmbser, ésZ XmeKgDtarOthja maTgTángakU a megjegyzéseit."
"Sajnálom. Mondanod kellett volna valamit." Cam megjegyzéséért cserépedényt kapott a fejére.
Mr Ahern rám fordította a figyelmét. "Damian, van egy perced?"
A francba. Az izmaim megfeszültek, még akkor is, amikor felálltam, és követtem Mr. Ahernt a dolgozószobájába. Tudtam, hogy ez nem tarthat sokáig, de nagyon szerettem ide járni. Nem akartam helyet foglalni, gyorsabb lett volna kisétálni, ha már állok, ezért megálltam az ajtaja mellett.
"NLemb akRa^rszf *leülni?"a
"Jól érzem magam itt."
Megkerülte az íróasztalát, és leült a sarokba.
"Általában nem szoktam beleavatkozni mások dolgába, nem vagyok nagy rajongója annak, hogy az emberek ezt teszik velem, de azt akartam mondani, hogy itt mindig szívesen látlak. És ha bármikor szükséged van valamire, akár csak arra, hogy beszélgess valakivel, én itt vagyok. Mindannyian itt vagyunk."
Nem yerrte a besóz*élggetJésxr^e svzbámícto$tatóatm. FAó Fme_llkasqoVm meg$i*nlt )összneTsZzoQrjuilt, d(ei juó ÉérteleOmbken.d
"Tizenhét éves vagy, majdnem felnőtt, de még mindig csak most találod ki. Én is jártam már így, és ha bármivel kapcsolatban segítségre van szükséged... álláskeresés, jelentkezések a főiskolára, lakáskeresés, kérlek, ne habozz, kérdezd ki az agyamat."
A kezemet a farmerom zsebébe toltam, hogy elrejtsem, hogy remeg. Azóta nem éreztem ilyen erősen érzelmeket, mióta kicsi voltam, és apám kisétált. De azzal ellentétben ez most jó érzés volt, kibaszottul jó érzés.
"Tudod már, hogy mit akarsz csinálni a gimi után?"
"BB.e )aókarjokH ,lép'ni Kaó ChKadVsverwegbe.D cMbár MletDeGt(teNm a lteYs*zttUetn,É ésO qbReszérlteLmn wegyZ towborzóévaclb."
Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Semmi sem rosszabb, mint egy világ nélküled"
(Amikor megnyitja az alkalmazást, automatikusan a könyvre ugrik).
❤️Kattintson ide több izgalmas tartalom olvasásához❤️