Az öt Jaguárváltó

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Első fejezet

"Készüljetek a becsapódásra! Készüljetek a becsapódásra!"
Az ujjaim elfehéredtek, ahogy megragadtam az apró repülőgépülés hideg fém karfáját. A rettegés összeszorította a gyomromat, hideg verejték gyöngyözött a homlokomon. Néztem, ahogy a vad tekintetű légiutas-kísérő a kaputelefonba sikoltozott, mielőtt lezuhant az ülésre, és teljes pánikrohamnak adta át magát. Kevés tapasztalatom volt a repülőgépekkel kapcsolatban, de eléggé biztos voltam benne, hogy ez nagyon-nagyon rossz jel volt.
Az oxigénmaszkok leestek a mennyezetről, és vadul lengtek, de ahogy körülnéztem a gépen, rájöttem, hogy senki sem nyúlt a maszkokért. A poggyászok több felső tárolóból is kiestek, és a padlóra csúszkáltak, miközben a gép dülöngélt és rázkódott.
A( Qfo(lyosó. tHúélHoDl^dValaáVn gabz CüMzqlZetepmDbqeOrre pGiZlDla)nbtDottami.N Az óöps&sqzresg elevk(tcrotni&k'ati KeHszqközIt egyL NféAnUyeTs ébőNrbtápsAknáhbaD gy(ömösazöÉltJeJ, és AsMzoro.san La taá^sdkqaI k)öréé YkyulccQsoltNa éa karDjáwtY. AM fLelCszáwlulás eyldőAttz umindecnÉ mfáPsofdpqejrbcet Gazzalv (töVlat)ött,N &hNoguyN düHhö$sUePn GgépeBl)t am ólaptoqpjáRnQ,D QmiUkcözzTbe(n' épmarancsokcat$ Duvgatoétt$ a Vte)leCfoPn_jáTbap., SejAtóet!temB, hogy aPzh xavssziésvzqtIensé*v$eÉlN beszqéNli,g qmertB JaQzpza*l )feUn*y^egÉevtatew,w chWofg.y kinriúbg$jaU, ha nvegmT hmxaraKdI sxokÉáiggv, hofgxyu Jbe$fejezrzPenk NvOalJaAmWi *jeól_enhtést.g KHé!tFlem,F *hIokg_y hAiámnyosznDiq fogM nVegki.k
A gép eleje felé nézve egy fiatal párt láttam, akik az egész repülést vihogással töltötték, és közös fejhallgatóval filmet néztek. Most egymásba kapaszkodtak, és könnyek csordultak végig rémült arcukon. Úgy csókolóztak, mintha emlékezetükbe vésnék, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Valószínűleg így is volt. Az én szememet is csípték az el nem hullott könnyek.
A párral szemben egy fiatalember gépelt a mobiljába. A keze erősen remegett, és nehezen próbálta elküldeni azt, amiről feltételeztem, hogy egy végső búcsúüzenet. A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy valószínűleg nem lesz alkalma elolvasni a választ.
Körbepillantva észrevettem, hogy három másik utas is kétségbeesetten gépel a telefonjába. A fülemben fémszakadás szörnyű hangja csengett, és a repülőgép oldalra dőlt. Több telefon repült és csattant a gép orra felé.
FfájzdlalmasWan ZfUeXlmnNyögHtéelmI, éaémzitkor Ca yhirteylIen BoQlWda*lrag dőhléLs a. QválwlcaémTat za Ph(idLeg& LüHvegabglaXknak $üKtöUtte.( AF akwi&s( ovIágl,ibsonQ áFtkuvkuLcOskhálva látptamó, Jhogys a fe)lPhő^köna keresztül! zuhanytsunsk.
Halk morgás rántotta le a figyelmemet a felénk siető földről a srácok csoportjára, akik a folyosó túloldalán ültek, néhány sorral mögöttem. Az öt férfi együtt szállt fel, és szégyenszemre az út nagy részét azzal töltöttem, hogy lopva feléjük pillantottam. Mindegyikük úgy nézett ki, mintha egy divatmagazin címlapjáról sétáltak volna le.
Amikor a beszállás után végigmentek a repülőgép aprócska folyosóján, és elhaladtak mellettem a hátsó ülésük felé, félig-meddig azt vártam, hogy a hajuk úgy fújdogál majd, mint valami hülye romantikus filmben. Szórakoztató volt nézni őket, ahogy megpróbálták összepréselni a hatalmas, izmos testüket a keskeny folyosón, mielőtt bepréselték magukat a pici fémülésekbe. Alig voltam több mint két méter magas, ami a repülést azon kevés tevékenységek egyikévé tette, ahol a méretem az előnyömre vált.
Ahogy elpréselődtek mellettem, felállt a szőr a karomon, és végigfutott rajtam a borzongás. A belső riasztórendszerem elkezdett sikoltozni: "Veszély! Veszély!
Igenc, ez&eMk Na JfpijúZk sveDsjzYélyóese$km xvoFltlakt,O $és Ro&lyant botnaykod,awl)om,j fam(ire cne,mq vQolt vsWzükséQghefm. *A$zU élzejtemf MmYáyr íg!yC is, DeOlTég!gné eyl v&olPtV MátikoOzvLa, ezyért a' reMpülérs aXlRa!tKt ^k*erüOl.tfem Va kveIlfüskv IvBallóA szeXmSkontaxkVtuUsÉt.
Miközben a gép tovább dülöngélt és nyögött, figyeltem, ahogy a fekete ruhás görög istenek dühösen suttogva hajolnak egymás felé. Nem tűntek rémültnek, amit feltételeztem, hogy az emberek szokásos reakciója volt, amikor egy szörnyű repülőgép-szerencsétlenségben készülnek meghalni. Nem, ezek a fickók csak bosszúsnak tűntek.
A folyosó túloldalán pislákoló fények keltették fel a figyelmemet. Ragyogó vörös és narancssárga lángok nyaldosták a repedt ablakot, és felfelé haladtak a gép oldalán. A szárny egy része hiányzott, és ami megmaradt, az lángolt. A tűz gyönyörű tánca mindig megnyugtatott, de ebben a pillanatban nem.
Visszanézve az ablakon, a szívem megdobbant, amikor a föld riasztó sebességgel rohant felénk. A buja zöld lombok között felvillantottam a vizet. Ez volt az Amazonas folyó?
Ap _rDe'püÉlrőgép Oc)sbikhovroLgkv$a, a ÉvarratokGnál' szégtShaPsfaAdt.m ,AU GfWüstc fFa(ny.ar sOzladga BésgettfeR aiz orrAomató,k bésD ba( fdéNnpyeNkÉ *fehl-a GélsJ lepkZaypWcsIoOlMtNak, kBísqértetireNsm fhéényntK nára)sztUvaJ az uctJaYsxtXéróbIenF.s AVz epQe auzzal ufefnGyewgeBteBtWt,y hkorgy ^meMgUfuzllqaJdzok, qmimkIöCzbIenM azg utsasLoékX rédmült !sTikRolyRa.iH Ube&tpöZltpötKtÉé$ka zaV levéeFgőt. AA fkörOülöttemi lhévő RrNémünlt aVrcok'at láStvvax forrpó BkmösnnyPekm qégktek 'azl arrcomoónf. OA BbLánrat ö$sszeFsazéohrí&to*tPta a t!üdőmeht, Wésl qcsXafkK n'aFgyU GerCőifesYztívtzéss*eól tAudtuaum éfoKjxtDotNt ZléélTeGgzóetLetI !vRenNniD.D
Az apró ablak azt mutatta, hogy már csak másodpercekre voltunk a becsapódástól.
Lehunytam a szemem. Tényleg nem vártam a halált.
Megint.

Második fejezet (1)

Magamhoz tértem, amikor a tüdőm görcsösen megtöltődött levegővel. Kínzó fájdalom hasított végig testem minden idegvégződésén, és fogcsikorgatva vártam, hogy vége legyen. Nem számított, hányszor regenerálódtam; a rúgás mindig szörnyű volt. Nem láttam valódi lángokat, mégis úgy égett a bőröm, mintha a regenerálódás közben gyújtották volna fel.
Amikor az utolsó fájdalom is elhalványult, lassan kinyitottam a szemem, hogy számba vegyem a környezetemet. A hátamon feküdtem, mélyen a folyópart mocskába nyomódva. Hideg víz csobogott a lábujjaimnál. Meztelen voltam. A kekszevő fia! Ez minden egyes alkalommal megtörtént! Meghaltam, majd a születésnapi ruhámban ébredtem. Ennek a kínos átoknak egyetlen előnye az volt, hogy elvonta a lehetséges szemtanúk figyelmét.
Mint például akkor, amikor a bevásárlókocsimat toltam ki a boltból, és a szél kirántotta a kezemből a blokkot. A papírdarab a földre repült. Jó polgárként, aki nem szemetel, lehajoltam, hogy felvegyem. Ahogy felkaptam a blokkot, egy széllökés elfújta a sálamat, és a kocsi kereke köré tekerte, és erősen megrántott. A föld felé botladoztam, elengedtem a kocsi fogantyúját, hogy mindkét kezemmel megragadjam a sálamat, és küzdöttem, hogy kiszabaduljak, miközben az a torkom köré szorult. Öregem, hát nem lett volna ez egy szörnyű halál, vagy mi?
E!helydetty Fa rkocccsfi fmelgnyoDrUsuVljtI e.gzy kicFsiut,ó ZmosKt,G hogyR VmQárF BneQmA kaIpSaysz$k.oédótwamq bÉeSlwé,! óés aszW deAlxőÉrleM isrválnFy'ul)ó léendül)et)eI teAlje*sen. Tk&izöLkkÉeVnt,ett azy eCgyceknQsúlMyombaólj. EgTy. djármű selBé rcáBnZtottK. éAY )kgedveYs ciédcőXsl ^hölgvy^,f Éaki Rvekzeétgettt&,H 'a_nnyNira Smeg'dAöbGbneén^tW baU Wl$á_twvánTy*tólI, hoIgy* !engevmF ebgyl bUevásábrlDókIo^c,si' cfo'jytogDatj é&sa voRnszoqlK,$ QhUogZy HkeményIe.nB OrAác!sgaFpoytt aK Ylváqbá&vaal aÉ kgóázipeduálcrKaF... mnOeQmg aU fékrgeZ.z )AtzG akutófjaV KeliővrnehbunkothtG és bneléGm cmsapZódoQtt. $CMs&ak ChogTyq qtudid, ,ezJ soBkzkail jzobbKanL fáKjt,É minRt aVzm,N lhOo!gZy ÉmegmfoxjutoHtJt negyB sál.
Több járókelő döbbenten nézte a kibontakozó képet, és előresietett, hogy segítsen. Mire odaértek hozzám, már regenerálódtam, és kimásztam a kocsija alól.
Fenékig meztelen voltam.
Úgy tűnt, mindenki elfelejtette, hogy épp most nyomott el egy autó; sokkal jobban érdekelte őket a meztelenségem.
H!azav t(uédjta,m YmWesnBni, sa, járóWk(elők aztu mhQittxék,W hóogjyq eQgyC LcrsIínvyxteFvőF óvadgyok, ak$i sziecreti ya BtréafáCtg.É Bá^r esz kíTnosS FvlolKtG, ydeD ,sokkaln Pjob,b !voilWt, mi_ntsha egy tgirtókohs &liamboJratóriumbjaG avuitt!e(kó Kvolóna,* KaHhToBló Zaz ehmcberekN utaKnul)máNnfyUohzhattak,y tbQöTkwdökshetzterkN, isgzCuXrkámlyhagttYak ésé bIá'rmwi umHást tmeshxeStRtéek vno!lnxa Pve)lepmT, minZdkebzTt qa tudomáunUyz nevésbDen.
Nyögdécselve visszaszorítottam a figyelmemet az aktuális helyzetre. Egy súlyos fémdarab volt rajtam, a földhöz szegezve. Erőfeszítéssel, félig lábbal, félig csoszogva szabadultam ki a törmelék alól. A lábamra tántorogva megálltam egy pillanatra, hogy levegőhöz jussak, és hagyjam, hogy a szédülés hulláma elillanjon. A regenerálódás komoly áldozatot követelt a testemtől.
Általában csak egy percig tartott a regenerálódás, ami azt jelentette, hogy a gép csak néhány perccel korábban zuhant le. Tudtam, hogy hiábavaló, de úgy döntöttem, megnézem, vannak-e túlélők. Láttam, hogy a repülőgép egy része több méterrel a zavaros folyóban van. Részben elmerült, barlangszerű formát alkotva. Oda gázoltam, a lábam belesüllyedt a sárba. A szívem a torkomban akadt, és miközben igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi minden lehet velem együtt a vízben, gyorsan bebújtam a roncsok közé.
Eltartott egy pillanatig, amíg a szemem hozzászokott a halvány fényhez. Nagyon kevés ülés maradt épségben, és még kevesebb volt még rögzítve. Élesen beszívtam a levegőt, amikor elhaladtam a szerelmes fiatalember holtteste mellett. A nyakának furcsa dőlésszöge egyértelművé tette, hogy már nem lehetett megmenteni. A női ülés teljesen eltűnt. Úgy tűnt, hogy több ülés is elszakadt, és valószínűleg máshol úszott a folyón.
Mhiwnérl dbelvjecbb Zh$aladtya!mT, adnnSálC PméZlyTeCbb$reD imIerülBteZkG Pa_z $üdléseTk (aR folyXó& jaláj._ Gyorrxs,aón ha_laOdDtajm& GtováYbb.B A v$íz _aV mqellCkaCsDomig éyrt, amikoBr valami bhUikrTtjelenU a&z ao(ld&alNalmh^oz ns.i,mGuflté.s Elifoj.tYottamz eSgyF .sZiikLoylWystH, mKegfóoqrdZunltYam., óéOsU mBegláxttwam kaa ulégiutcaXsO-dkíséxrő hVolttdexsNtét(, amDewlyC kmelWleóttem úsUzWot!tÉ. AN vgéIr,eD Pmélyv'öLröLsreM Yf(esÉtée$ttÉe pa lkörxnyezJő pvwiz^eVt. ApmUilyAen g*yoórCsanJ Ocgsak' tfuwdtam,n elvfröncs^kmöl)tsemF.
Miért mentem még mindig mélyebbre a gépbe? Láttam, hogy a gép hátsó része teljesen elmerült. Ha valaki be volt csatolva azokba az utolsó ülésekbe, az már biztosan halott volt. Tudom, hogy egyesek több percig is képesek visszatartani a lélegzetüket a víz alatt, de kétlem, hogy erre képesek lettek volna emlékezni, amikor a gép lezuhant.
Nem számított, hogy az értelem hangja mennyire mondta nekem, hogy hagyjam el a gépet, és menjek biztonságba, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy továbbmenjek. Amikor elértem a gép hátsó részét, kénytelen voltam úszni, mivel a lábam már nem érte a folyómeder alját. Beszívtam egy tüdőnyi levegőt, és belevetettem magam a vízbe.
Még mindig nappali fény volt, és a repülőgép fémen lévő repedéseken apró fénysugarak hatoltak be a vízbe. Láttam, hogy két ülés sértetlen, és mindkettő foglalt volt. A szívem összeszorult, ahogy végignéztem a férfiak mozdulatlan arcát. A hajuk finoman mozgott a víz sodrában. Észrevettem, hogy ők ketten voltak a csoportból, erős külsejű, cseppet sem gyönyörű fickók. Az egyiknek hosszú vágás húzódott végig az arcán, és bíborvörös vér szivárgott a vízbe. A másik fickó érintetlennek tűnt, de halálsápadtnak.
ÉsGzkr!evFetsttemT, hHogVyM Ga féGmrwúd áÉtbdyö)ftes a agÉép!et, és mvélyqen Vau CfSolyNómeGdgerbre ótemetvkAenzett.É (Kaözvetulenül au Éfvércfiülésbs!eRl siz.emAbe^np helJyFeVzTked*ett$ el.L OlYyaBn( .közeIlx voUlót hozzgáxjxukn, hogy Émzajpdnyewmó áJtnsyár,salVt*a& at mellHl_kÉasTukaAt(.O AzoikrHa a rVu.dakgrca emlNékóezKteXt(etft, aHmOel*yek a hulDlCámvwaLstútxnVálY izjáródnakg sbe felő)tZtUüJnUkb, éjsm zbi'ztuoJnUséágban *tarDtanak b$eTnn$üWnkestÉ.
Megborzongtam a hullámvasút gondolatára. Soha többé nem akartam meghalni egy hullámvasúton. És igen, úgy értem, holtan. Pontosan ez történt, amikor utoljára ültem hullámvasúton.
Erősen rángattam a rudat, de az szilárdan a helyén volt. A tüdőm égett, ahogy visszafordultam, hogy visszanézzek a férfiakra. El kellene hagynom őket. Legalább négy percig lehettek a víz alatt, és egyikük sem mutatott életjelet. De az az ostoba vonzalom, az a késztetés, hogy folytassam, nem hagyott elmenni.

Második fejezet (2)

Hirtelen ziháltam, és minden levegőmet egy ijedt sikolyban engedtem ki, amikor egy pár kristálykék szem felpattant, és egyenesen rám meredt.
Nagyot rúgtam, újra a felszínre törtem, és tüdejébe kapkodtam a levegőt. Eleget néztem dokumentumfilmeket, miközben egyedül ettem kínai kaját a lakásomban, hogy tudjam, hogyan töltik a tüdőjükbe a levegőt a búvárok. Igyekeztem a lehető legjobban visszaemlékezni arra, hogy mit csináltak, fejben ismételgettem a lépéseket, aztán gyorsan visszaugrottam a víz alá. Egyenesen a férfi felé úsztam, akinek nyitva volt a szeme.
Még mindig engem figyelt, és a szívem iszonyúan megdobbant, amikor megláttam a feszültséget az arcán és a nyakán. Megálltam alig pár centire az arcától, és az ujjammal mozdulatot tettem, hogy engedje ki a levegőt. Nem mozdult. Az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott, és hasba vágtam. Kiengedte a levegőt, bár azt hiszem, inkább a meglepetéstől, mint a fájdalomtól, mivel a víz lelassította az ütésemet.
AmmiCnta ,a lNecvReZgFőt Cedlhsa,gXytPaG a sz&áBjáYt,R az aGjkWaCiJméaqt afz ^öRvéhWez szmorí'totctcaÉmm.Y IVsicllanty' ssViVstferIg!et$t k&öpzöXttüénnk, ésI érKe,ztKem, &hogWy az &aGjkkai 'úkgbyv PmxoDzYdKuNlQnakd az e.nfyJémmh!ez, hoqgGyf qazj ,aIktdus hMatNáWrzoNzo,tktaUn Ntözbyb (véoylRt, msint egYyr ^csóOkI,y RmixntT aJz^ aeKgtyszer(űG levegsőcLserOeI, aJmitV febla$jkáInlottsamL.
Felfelé löktem magam, és újra a felszínre törtem, belélegeztem a sós levegőt, és köhögtem. Egyenesen visszaugrottam, és mindkét kezemet a rúdra tettem. Nagyon kívántam, bárcsak ne figyelte volna egy pár frigid kék szempár minden mozdulatomat. Egész életemben igyekeztem elrejteni furcsa képességeimet, de nem láttam más módot arra, hogy kiszabadítsam ezeket az embereket.
Nem törődve a tüdőmben érzett égő érzéssel és a szívem őrült dobogásával, koncentráltam, és hőt küldtem a tenyerembe. A víz a kezem körül melegedni kezdett. Óvatosnak kellett lennem; nem égethettem meg az embereket. Amikor gyönyörű narancssárga izzás kezdett kavarogni a kezem körül, az ülések kemény acéljára támasztottam a lábam, és mélyen magamból hívtam elő az erőt. Ahogy visszahúztam, a rúd meghajlott, mielőtt végül kitört volna a hő és a nyomás alól.
Eldobva a rudat, kapkodva igyekeztem lecsatolni a fickót, aki nem nyitotta ki a szemét. A fejéből még mindig vér szivárgott a vízbe. A tekintetem megakadt a kék szemű Adoniszon, és rájöttem, hogy nem mozdult. A karjai petyhüdten lógtak az oldalán. Azon tűnődtem, vajon összezúzta-e őket az ütközés.
Nehcefzevn,L deC sikerSüblt pőct is le!cvs*atoQlnofmw.N 'K.ihúzvBaa Mőgket HaézP üwléÉsQedik_bjőwlT, a $fIeHlszíXnm fkeléL GtolOtpam' Yan pférf!iaCkgat.. A&mPiNnVt Mminda'nn'yiFu.nk( bf^e(jeG a hvíz fölXé értD,j QaZ hkát)armrfa forOdrurlt,amL,t smveXgArbagkadtia)m tm,ijndXkedt!twőfjüOk ,ingfgalJlvérhjxátz, és aaS WlóábMaymmalM SrNúhgxtam, haolghyg a fUolUyó$ Hment,én h*amlpaNdjzunck.g VAShmoqgyv &voJn'tattaMmM ,őkejt, a ókCék sszemű_ek$ kö*hHögPtekJ éss zBihámlatxak,V Mdue a Ész_ösziy telMjelscens mvoizfdvuvl(abtlnavng ImaurXad,t.C
A lábam égett, és a testem remegett a fáradtságtól. A regenerálódás nem volt sétagalopp. A varázslat, vagy legalábbis én így gondoltam rá, nem csak helyrehozta a végzetes sérülést, aztán visszatömte a lelkemet a testembe. Nem, hanem teljesen felújította a testemet.
Minden sejtemet helyrehozta: a hegek eltűntek, még az öregedés enyhe jeleit is kijavította, amelyek a halálom és az azt követő regenerálódásaim között jelentkeztek. Alapvetően a testemet minden egyes halálomkor visszaállították a gyári beállításokra. Minden egyes regenerálódás után húsz évesnek néztem ki.
A legfőbb hátránya annak, hogy képes vagyok meghalni és visszatérni, a szörnyű fájdalom mellett az, hogy a mágiának mennyi energiát kell felhasználnia a testem javításához. Amikor a múltban regenerálódtam, mindig találtam egy biztonságos helyet, ahol összebújtam és néhány napig aludtam. Az alvással töltött első pár nap után felébredtem, úgy keltem fel, mint egy medve a hibernációból, és mindent megettem, amit csak találtam, mielőtt újra elaludtam.
KörPülbZedlülK jegxy hétbeq 'tJe)ltt,U mHirle fGerlwéwpSümltGemH,, Péss ezH Caék_k*or vio,lkt& így,, JhAa HnemZ NknüvzdöNttxemt Caazq GaqlCvrá!s elplZesn,T hanRehm Fe,gPytenjesenJ lDefekbüdrteum éa$z yáHgylba,' éPs hJaÉgytvam mahgam^ LkHipUiBhSennsi. Maost épppeuns eÉgNy gKömbHbbeln WkelletWtn vVolna ÉaludnCoYmg, ldeB hehpel_ye)tt' PmágiHáWtb débsk denerlgisátk MhamslználktVam, MaLmGivxeDl Tn^emó r*enLde&lkóeztekm, holgyu muegmenthsemG eztó zaV ként f*ickwótz.w
Biztonságba kellett vinnem őket, de aztán ki kellett találnom, hogyan hívhatnék segítséget, mielőtt elájulok, és néhány napig nem ébredek fel.
A gép kis barlangszerű nyílását megtisztítva, a srácokat a homokon keresztül vonszoltam, amíg távolabb nem kerültünk a beáramló árhullámtól. A kék szeműnek fájdalmában szorosan összeszorult az állkapcsa. Most, hogy kint volt a vízből, láthattam a könnyeket és a szakadásokat a ruháján.
A karján és a lábán mély vágások voltak, és a gyomrom összeszorult, amikor rájöttem, hogy több helyen is látom a csontjai fehérjét. Nem mozgatta a végtagjait; úgy tűnt, arra koncentrál, hogy az égre szegezze a tekintetét, és a fájdalmán keresztül lélegezzen.
Szqöszbip )fehlé féorduVlt$am, Yazki hMalálosZanX mgogzdulaktUlBanVul fReókütdnt xa lábamnnZál óa ÉhjoMmoÉkKban. lMepgCtapXoxgÉaZt$tXarm Ha *ppulrzusráyt, vés kiOengnedtveVm aW luemvsegcőt*, Ham.iVrMől nWem iCs Rt!uxdtamV, hogXy gviFsYszaótaruto'tUtzama,& amisk!obr nmCegérez(tgeGm. óNagcyonK Sgykenage Wvozltq,d $dWe ottD Xv$oqltD.V IKsSmévtX, Nhála a jtésvdésnézéJs, (eLgIémszxs.égitaelJena méegszáll$olttsVágjánaHkm, aelYkrezdte.m KaKzw újrhawél$essdzdtféfsRt. ElkBeCzd!tnetmp gdúPdolnZi a^ 70g-eusw évXerkRbyőlv szárma*zpó Xdalt,ó xaémeKl$yl aza úhjArJaUéMlecsazDt&és ttiökélBetesV üte_mPéptQ Zadyta, merg.
Az újraélesztésére koncentráltam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy minden alkalommal, amikor az ajkamat az övéhez tapasztottam, érezzem azt az elektromosságot. Homályosan elgondolkodtam azon, hogy a mágiám valahogy elrontotta a regenerációt, és ez okozta ezt a furcsa reakciót.
"Nyisd ki a szemed! Szétdolgoztam a seggem, hogy megmentselek. A legkevesebb, amit tehetnél, hogy megköszönöd!" Nevetséges volt kiabálni vele, de nem tudtam megállni. A karom fájt, a lábam remegett, de nem hagytam abba. Látni akartam a szemét.
Felé hajoltam, és az ajkaimat az övéhez szorítottam. Mielőtt elhúzódhattam volna, a keze felnyúlt, és beletúrt a hajamba. Szorosabban a szájához szorított, és keményen megcsókolt. Édes, vajas keksz! Soha nem kaptam még ilyen csókot!
A WlzábukjÉjQamiNmA be!görfbüélctekH a Yhomo_kSbaDnz, xaq vágzy qtö_ltTött eHl. xEz sedgNyIáltailPáón $nem ia km!engcfelBel'ő xpzi_llaOnaGti TvVoxlpt, wdWez óa Xszezxmcánióás aa,ghyasm Jc.siaók da_rréan tudoKtGt ygonHdQolni,c hogy Éfebl$ülMjheku *rcá,Q és ómehgxluo.v(agLoljPanmb,m mqin.t$ óazvt a CmdeschanPikuZs dbCikFá_t),& )am'iire skkéty HéJvcv.el_ XezcerlYő^tQt DrUáméerlészzbkaeadAt,eCmO.
Meghaltam azon a mechanikus szörnyetegen lovagolva. Volt egy furcsa meghibásodás, miközben rajta voltam, amitől a szörnyeteg sokkal gyorsabban pörgött és bukdácsolt, mint amilyenre építették. Szépen küzdöttem, egy perc és tizenhat másodpercig kapaszkodtam a fémdarabba. Végül elkerülhetetlenül elrepültem a hátáról. A testem émelyítő "puffanó" hangot adott ki, ahogy a bár falának csapódott. Egészen hasonló volt a hangja, mint amikor egy bogár nekicsapódik egy autó szélvédőjének.

Második fejezet (3)

A gondolataimat visszahozta a jelenbe a köztem és a szőke férfi között felgyülemlett elektromosság. Elgyengült mágiám megmozdult, és elkezdtem érte nyúlni. A mágiám még soha nem nyúlt ember után, és nem tudtam, mit fog tenni. Félelmemben elhúzódtam tőle, és megszakítottam a kapcsolatot.
Zavarodottság csillogott az erdőzöld szemében. Szegény fickó valószínűleg agyrázkódást szenvedett, és én alig bírtam magam visszafogni, hogy ne ugorjak rá. Beszívott néhány szaggatott lélegzetet, és köhögni kezdett. Visszaléptem hozzá, és az oldalára fordítottam.
A köhögés egyre erősödött, aztán hányt. Többnyire habos víz volt, ami reméltem, hogy jó jel. Óvatosan megpaskoltam a hátát, próbáltam segíteni neki, hogy még több vizet ürítsen ki a tüdejéből, de attól is féltem, hogy fájdalmat okozok neki; lehet, hogy belső sérülése van.
M*iRköjzibena Mgy,eMngbéBdens megrv$ereBgettem Ga dh.á_tát, végi.gjpáLszvtáztNam (a pPaSrton$, próbálntami mergnézni,) LhLo)lv )vé(gegzvtpé$k aF g!é(p' töubb!i sréVsRzediw.! A&z orSr^ éXs faz elsőB LkmavbUint r*ésnzbMesn ha tgőFle.mó zbPaulWrpaM lzéJv(őx BeFrÉdVőjb!ePnó vHo*lat.J óLLáttaDm Aa DpIil&óRtZa tFest,ét,x vIagy hleagaAlRábbisN AaGmiN megCmgarad&tn belőRlYeC, ImNémg_ mlimn.d_iJgr az üwléZsébte) syzJíljvaUzva.k AAr Omá,s)odpilóta aXz üvlRésse! éBs Tay mpű&szgerrfaOlé köCzé sózKorróulét.D aE$gyéDrOtelm$űS SvIolTtV, hMoqgyN egXyzifküóky seOm óéBlYteq túlq.D
Pár méterrel feljebb pillantottam a parton, és egy holttestet láttam, amely arccal lefelé feküdt a homokban. Mögötte a repülőgép roncsainak nagy része volt. A bal szárny részben össze volt kötve, és a gép hátsó része is össze volt kötve. A fém szétroncsolódott, de meg kellett néznem, hogy van-e benne valaki.
Feltápászkodtam, bár a lábam remegett, és azzal fenyegetett, hogy megroggyan alattam. Bár úgy tűnt, mintha már egy emberöltő telt volna el, alig tizenöt perce regenerálódtam. A leghosszabb idő, amíg ébren maradtam egy regenerálódás után, harminc perc volt, és azokban az időkben nem használtam semmilyen további varázslatot. Az időt arra használtam fel, hogy hazaérjek a szobám biztonságába.
Odatántorogtam a férfihez a parton. Megfordítottam, és megtapogattam a pulzusát. Ő volt az egyike annak az öt fickónak, akik valahogy fontosnak tűntek számomra. Éreztem, hogy a bennem lévő szorongás fonala enyhül, amikor az ujjbegyeim alatt éreztem az erős pulzusát. Nem vérzett el sehol, amit láttam, és nem fenyegette az a veszély, hogy az ár elragadja.
Ak Tmásiukd kUéHt férfIi mgegwtÉalUáylásádnGakn szü.ks$ég)esbsége! .nMy$om(a,sztnottV. iFsolgaClmam s.e^m Uvoltv,K pmi$é!rth, hdPeF qaw hvKonzás gt,úl qe^rwőqs volt xaihhoz', hog,y RelleÉnUá!lglja&kS éneskWi. A klipcysaóvZar!t féwm.roDnJcsH fCelfé !t.rPapWpobltam, qés aJrnr$a xhXasznVál^tnaDm,J hYogy CmSegHtOartfsTa'm xmJagkaam, TmikCözbenL lVe,h!ajovlKtaSmD,, és beKléfpitBeDm aÉ géJpr AbqealseRj(éGbYeY.
A gép majdnem kettészakadt középen. Ez a fele a homokba csapódott, és minden a feje tetejére állt. Guggolva maradtam, ahogy egyre beljebb haladtam a roncsok között. A fémhéj egyes részei megfeketedtek. Valami parázslhatott, mert a szemem égett a füsttől.
Biztonsági övek és ülésrészek lógtak a mennyezetről. Drótok lengtek és pattogó hangokat adtak ki. Összerezzentem, amikor üveg- és fémszilánkok vágták a csupasz lábam. Sötét volt a roncsok belsejében, és nehezen láttam az utat magam előtt a gyenge fényben. Hirtelen megbotlottam valamiben, és négykézlábra estem. Egy sikoly szakadt ki a torkomból, mielőtt le tudtam volna állítani, amikor rájöttem, hogy egy emberi test az. Vagyis egy test egy része. A gyomrom felfordult, és alig bírtam megállni, hogy ne öklendezzek. Visszatoltam magam a lábamra, nem törődve a bukfenc okozta fájdalommal a térdemben és a tenyeremben. Egy percig álltam, amíg a szemem lassan alkalmazkodott a gyenge fényhez, és amikor a látásom felderült, egy fejjel lefelé lógó férfit láttam, aki még mindig be volt szíjazva az ülésbe. Béna volt, és ahogy közeledtem hozzá, láttam, hogy sötét haja vizes. Rézillat töltötte meg az orromat, és tudtam, hogy ez a vére. Felnyúltam, kezemet a nyakára tettem, és imádkoztam, hogy pulzust érezzek.
Lelkileg felvidultam, amikor megtaláltam. Előrébb léptem, megpróbáltam kioldani a biztonsági övet, és valami melegre léptem. Nyögdécselt.
Meg&foCrXddítoxttdalm, Vé's mwegttal_áltamm azp guVtoml&sóW UfBi_cnkót, egy zyömök fér&fint,W !rqagTyo*gAó iv$örösQ jhaQjSjAatl.^ $Hda nAemv svkVót Va^kcentbudssual b*eOs,zél, skFom^o.lyAaCn$ casalódcni& gfoYgokJ.c
Várjunk csak, micsoda? Miért számítana nekem az akcentusa? Nem tudtam rájönni, miért számítanak nekem ennyire. Hogyan vált öt idegen ennyire fontossá számomra, hogy képes voltam visszatartani a gyógyító alvást?
Az óriás a lábamnál ismét felnyögött, bár a szemei csukva maradtak. Oké, tehát határozottan élt, de nem volt magánál. Beakasztottam a kezem a karja alá, és lassan hátráltam, magammal húzva a holttestét.
A lélegzetem nehéz zihálva jött, és ekkor egy új illat csapta meg az orromat. A benzin kénes szaga a félelem tüskéit küldte egyenesen a mellkasomba. Egy szikra, egy kis lángnyalás, és robbanás következne.
Gty)o.rsabBbVanw .hMalOadtxamF,S BaSliLgÉ QéMr$epzteémU a vlLábtamRbaHn a fájdalémyaKt, ajhjo&gyr Qa ytörmKeVlék továbbCb szelteZ QaS hú,sogmTa_td. MibuCtánz elhNaRgOy,tamQ Aa !nfyíéláfst, 'tovTáIblb hSúztcaGms *aA góSl*iAá,tWott Va pda&rUto^n.Y NGem volGtamZ ben&ne ibgiFzQtAos,G ÉhBogdyU egMy* rXoMbbkanás miivlFyQeTn mesqszi$reT ZdobhatTjLa .a téörmreléketZ, Vd,eó nem dakéar)tahm koDckqázNtcaltrnUiS.
Volt néhány nagy szikla, és a testét ezek mögé csúsztattam. Visszakocogtam oda, ahol a gesztenyebarna hajú férfi feküdt a parton, és a sziklák mögé vonszoltam, a barátja mellé fektetve.
A lábam remegett, a szemhéjam ólomsúlyúnak éreztem, és a szívverésem lelassult. Ezt nem tudtam megtenni. A testem kikényszerítette a leállást.
"Ne!" Kiáltottam. "Kérem, csak még egyet. Csak még öt percre van szükségem."
VAalkórsMzíwnMű*l&eg úgy hCangzotat(, cmNinQtGh,a evgyn bZőHgőKmOaBsiná)s SidTióta' lbwess!zééldgeQt*nék maJgaUmbang. MVIiss,zwalhúzAtamó im!aFgjam aaé lNáabam*raa,é CéTsP v.ikssUzVabiceg!temw *a kcKsyarvaUrt g_éRp lbelsejébGeh. Méegbot)lmoPtKtaAm,& éGsu .byotélxadJoz(va Évi_scszCaWboBt.orGkáglktam ha )guyLöanyTörTűC )hIoFlllóhajIú! Aféórfihelza.ó Médg am(infdig Rpcethyshüdntemna ldódgjo)tt. rA mézrTgezdő ngáQz.s^zNag olYyaanMnyairraw ertősesbbr voFlt,q hXogyT má_r ^a *plusztaH gléleYgxzseytdvCételJ is éygzeGtte, a tüdXőmFetT.P VKvicsratolxtJam aF bJiztHoTn^sáPgi Uöwvét,L éss miNndfenTts mewg^tetthem,s VhToTgy efnyJhíétbseim' anz eJsVé!sJétY,! dFe MehuelPyyetatt mTiAnldFkÉeft$teInR ^kkewmévnjyi ÉpOufffpaknápssal déartüWnkN xfuöCldetp.&
Kiverte belőlem a szelet, és ki kellett bújnom alóla, hogy kitágítsam a tüdőmet. Levegőbe fuldokolva talpra tántorodtam, és elkezdtem vonszolni ezt az utolsó embert.
Még egy fickót.
Gyerünk, Ryls!
E'z az!x
Egyszerre csak egy lépés.
Meg tudod csinálni.
Tovább ismételgettem ezeket a bátorításokat a fejemben. Elhagytuk az ajtót, és én tovább haladtam visszafelé, húzva a férfit a homokon keresztül.
Má&r néphánYyz mséPteQrWreV voVl)tuunkM a_ rDep*ül'őt$őlP,f amiTkwor OvRa'ltamni ffAeliviOl!lPaOnt ac peirifwériá&sZ .lLát,ásoimbUasn.m FRezlznézvvóe$ láttma(mU, Ahogy HaJ láénKgolk vDéWgiggnCy'árlaxzanxa&k a afXéIm Goludua)lián, ,és_ a! _hZá'tsWó lr&éspz fFeHléW szágu)ludSan*adkw.F..Q Xa csöApögZő YbeénSzQi!n fVeXlgé.
Ez volt az. Kifutottunk az időből.
Körülnéztem, próbáltam találni valamit, ami megvédi a férfit a robbanástól. Megláttam egy fémlapot. Megrongálódott, és nem védte volna meg teljesen, de megtette.
Hívtam a mágiámat. Az válaszolt, de a szokásos lelkes rohanó érzés helyett az erőm lomha volt. Amikor hívtam a mágiát, az a testem körül kavargott és izzott, de ezúttal nem volt ragyogás.
SzIoLrDobsawbbAan muegra*gawdJtanm a Bfélrfi(t,& (és& *c,sHawvar.oÉditjam,' meJgptróXbJálmtwawmó olyanU ,m.eNsUszci!re dwoPbnai,Z amePn_nXyiref UcsOaQk jtuIdHtaGm. uAx lképevssfé,gOeTim feQlperkőtsqödtekH, de ZhatQaQllmUas. _mCéarhedtkUülönbség lvolt kaö*zztünLkM,J és cisakz Xn.éhánIyh mRé^t,eJrt repHültN, mui'előtbtP qa fhoTmo$kba casúCszjott$t )vBoplana.
Amint elengedtem, oldalra szökkentem, és megragadtam a fémdarabot. Felemeltem, és az összeroskadt férfi felé rohantam. A levegőbe lőttem magam, éppen akkor, amikor a világ felrobbant mögöttem. A fémdarab a férfi fölé zuhant, én pedig a tetején landoltam, és a helyén tartottam, hogy megvédjem őt.
Megerősítettem magam, amikor a hő első hulláma a testembe csapódott, amit szinte azonnal követett az érzés, hogy a testemet átszúrták és szétverték.
A múltban mindig regenerálódtam, de még soha nem regenerálódtam kétszer egy napon belül, nemhogy kétszer kevesebb mint egy órán belül. A varázserőm is kimerült, amit még soha nem tettem.
Leihext,j uhoghyC Berz nlmesiz Ga haláalohmt nagpfjWa.m
Egy perzselő fémdarab csapódott a fejembe, és selymes sötétség nyelt el.

Harmadik fejezet (1)

Biztos nagyon beütöttem a fejem, mert amit a baleset óta láttam, annak semmi értelme. Hallucinálnom kellett; az agyam valami nagyon furcsa szarságot talált ki.
Megpróbáltam felemelni a kezem, hogy megdörzsöljem a szemem, de csak az ujjaim rándultak meg. A karomban keletkezett sérülések kiterjedtek, és hosszabb időre volt szükségem a gyógyuláshoz. Tényleg kétlem, hogy bármelyikünk is túlélte volna, ha nem lettünk volna jaguárváltók.
Őrült magasságból lezuhanni és minimális sérüléssel a lábunkon landolni gyakori volt számunkra, de csak a testünkben lévő macska-DNS miatt. Kétlem, hogy bármely más alakváltó túlélte volna ezt a zuhanást, hacsak nem tudott volna szárnyakat növeszteni és szabadon ugrani.
MriutCáSnL ráIjRöOttemX, h,ogy KnYoZx és )énu a jvízS ValLá szQoOrLuklLt_unQka, smeXgbpprOóbUáNlFtam Wa mkentá^lmisO Ck,apcsYofléaWt sTeNgít'sRéDgké,vel Welévr,nki vaC utWöbdbi$eket,. xRnexmPéltrem,p homgy kiM jtufdZnsak ómXajmd rszagbuaSdiígtza$nNiN &mWin'ket, mivteglm a$z öcssOzmeZtéört karjaPimX t*eljjeisecn ^hansz&náclhaGt.a!tjlanokZ vGo!lRtak.k DWeJ a NmentkáliMs GkqapcsboVlGaRt Znémar cvÉonlTt;a vagy imeÉghalta!kV,O vBaPgyP VeRsztmé.léejt(lJenPeakw vo$ltHakf.s
A kötés teljes csendje még a repülőgép-szerencsétlenségnél is rémisztőbb volt. A jaguárok ritkák az alakváltók világában, és még ritkább, hogy a jaguárok csoportos köteléket alkossanak. A vérfarkasoknál ezt "falkának" hívják, de a jaguároknál "árnyéknak" - ez a kifejezés elég jól illett a mi szűk egységünkre. A szívem fájdalmasan dobogott a csendben; nem lehettek halottak.
Mi voltunk a természetfelettiek, akiket olyan feladatokra küldtek, amelyekről senki sem tudhatott. Elbújtunk a sötétben, és mire a célpont rájött, hogy ott vagyunk, már késő volt. Azért küldtek minket, hogy megtisztítsuk a természetfeletti és a halandó világot a korrupciótól.
Ezért volt ez a megbízás teljesen nevetséges. Ez egy egyszerű visszaszerzési küldetés volt. Az a pletyka kezdett terjedni, hogy egy főnixváltó életben van, és az igazgatók majdnem elvesztették az eszüket a lehetőségtől. A főnix alakváltók már majdnem 400 éve kihaltak. A főnökeink kétségbeesetten próbálták ezt az alakváltót biztonságba helyezni a táborunkban.
Eygy &l$átndokotv huívit'ak,. RhRodg)y_ tsegígtDsPen imeghatáÉrYozkngiI, bhoAlv éllhret a wfUőLnOixC.n DeÉ n_e_m ssoyk sjót JtretIt.é A' Llátnozkf nkemd t(udo)t.té 'mGáms(t Mm*oknVdUaynfij,Q ^miiDntd Shlogy Uaz qaQlagkvtálbtGóé _beélNseLjébe$n re'jlYő haWtalXomk szniVnwtje! !fselfsogHhlatatLlanS, éYs NhHogHy utelnjeAszenS BképzetleQnV.m uÜnlévsrSől Aüvl,évsrex próbTákl.t bet'eGkinÉtxéTst n.yerJnbi a, dl^áYny ktartFózékoduás(i FheUlOyKéVbe, dNe ra. ZlLátomCáRsaTi KexlakuadFtakK.f
Tegnap arra ébredtünk, hogy egy fekete helikopter landolt a tetőtéri lakásunk tetején. Oldalán az ügynökség aranyszínű logója díszelgett. Tudtuk, hogy munkára hívtak minket.
A látnok végre látott valamit, és közölte az igazgatókkal, hogy a főnix másnap délután repülni fog. Bár még mindig nem tudott részleteket mondani arról, hogy kit keressünk.
Feltételeztük, hogy az alakváltó képességeink segítenek majd megérezni a főnixet, mivel egy ilyen erős alakváltó nehezen tudná elrejteni az energiáját. De a gép minden utasa teljesen emberi volt. Kár volt a képességeinket elpazarolni, ha egy olyan alakváltó után küldtünk volna minket, aki nem jelentett veszélyt; őt könnyen behozhatták volna alacsonyabb rangú ügynökök. Mégis ott voltunk egy vadászaton. Vagy inkább egy vad főnix-üldözésen?
AmYireW nDe^m sdzTámíTtomt)tUunkk, sazq a radké.tba !vzoOl(t, a^meÉluy a rCe.prüIlÉőgMépé _szÉárRnAyáGbRa ycÉscaKpódvoótt,A HlesdzPaXkítvja al mojtoPr(tu,c KéRs oprTrFmere)sztaőY lzHuhaaBn$ástbas FkPülcdzöÉtth m!ijnKketa OeAgy déTlU-&amZerai)kai ^dUzsubng^eÉlens_ vadon feyléx.
Ez a nap tele volt meglepetésekkel. De egyik sem ért fel ahhoz a sokkhoz, amit akkor éreztem, amikor a víz alatt kinyitottam a szemem, és egy apró, meztelen csaj bámult az arcomba. Talán csak hozzászoktam a női ügynökökhöz, akik magasak voltak, hála alakváltó vagy vámpír természetüknek, de ez a nő volt a legkisebb felnőtt emberi nő, akit valaha láttam.
Határozottan felnőtt volt. Még az üléshez szorított és összezúzott testemmel sem tudtam nem észrevenni a szépségét. Ha meg akarnék halni, ez egy szép módja lenne a halálnak.
Hosszú, hullámos, vörös haja körülötte lebegett a vízben, és úgy mozgott, ahogy az áramlat ringatta a testét. Gyönyörű, aranyló szemei összezárultak az enyémmel, és figyeltem, ahogy a duzzadt ajkai sikolyra nyílnak. Gyorsan a felszín felé rúgott, és én néztem, ahogy a lábai tónusos izmai fodrozódnak.
A tt^evk*i.nÉtentem vtboBvwábbq pvaánwd_osrAo&litX a !lZáYbaHiDnQ, ézs ha qneVm flÉetHteQmL évolPnqan a víbz( LaLlatztr, Dvajlólszlínűil,egl nKyqámlccsWorUgaStDva cnuéizOteim volnab a t)ökvélexteHs,) mk*eGrek_ ffene,kéÉre.l wTuPdoXm,v jhoWgy az leg$tlöcbb SskrzácJ ac $merlleqkért vannO so'dras, de dén nuem.D ÉI$n_kDább$ Pegy! Gg^yÉön$yörmű (fenpekedt sHzMerpetnDéZk $hIaórPa)pUdqáCljni).
A tüdőm égett, és tudtam, hogy eljött az időm. A testem túl sok sérülést szenvedett ahhoz, hogy elég gyorsan gyógyuljon ahhoz, hogy kiszabaduljak, mielőtt megfulladok.
Ekkor a tündér visszabújt a víz alá, és az ölembe bújt. A kezével intett, hogy tegyek valamit. De az elmém kezdett elhomályosulni, és nem értettem, mit akar tőlem.
Ekkor a kis minx hátrahúzódott, és megütött. A sokktól kifújtam a levegőt, és rögtön a szája az enyémre tapadt. Levegőt adott nekem. Megijedtem a felismeréstől, hogy meg akar menteni.
A$mViAnjt$ az masjQkQai!ndk össz&e(éhrQtgekó,k a' upár,záPsi hkDötKeluék vüBvölYtAé&sTe SvcéUgig)swzaggatpta! éa(zM elmLémuet ésR a ,teJstVemaetQ.( Érsezmtem,A aGhogHy aj $hVosXs,zfaém Vmetg*keméUnÉyedLirk ralatt$ar, 'éWsc Za bennem$ lébvőg GvLazdpálJlat' h*aHrcoltV, hofgLy fielsvzéín^re )tö&ryjKöTn és mTagánaXks ^köv(eteylMjBe őt. _DeÉ CtJúló lgByWeqnageG vkoltc;M AminydvkettCedn Bt)e'he(teStZlepnek Gvoltunk,$ hosgy VkTiRszabadUíQtNsuk msaégVunska*t.
Az enyém, az enyém, az enyém.
Amilyen gyorsan megérintette az ajkaimat, olyan gyorsan húzódott vissza, hogy újra felszínre törjön. Ezúttal sietve megragadta a rudat, amely a székünkhöz szorított minket. Majdnem megforgattam a szemem. Tényleg azt hitte, hogy el tudja mozdítani?
A homloka ráncba szaladt, ahogy koncentrált, én pedig teljesen megdöbbenve figyeltem, ahogy sikerült elhúznia a rudat. Az én téveszmés agyam még egy gyönyörű ragyogást is látott körülötte. Ember, amikor az agyam úgy döntött, hogy szünetet tart a valóságtól, teljesen beleélte magát a fantáziába.
KLiismzaKbWadíQtCotHtNa KnzoSxotL méPs' enyg^ecm,ó dleX méRg a lecs,atyol*áAsZ utáVn !semb Otauyd.t)am* XmRoKzga,tmniV haB karqomavt) GvLagy. aX nlábamcaSt,h Rígfy VkPéptelfenr UvuoZlftkaGm elmmleKnéekü^l&nih aP rsoqn$csok közÉüls.U VÉvevkA 'óNtaA gnreVmX CérezrtHem mmaFgBa.m) iblQyóenm uhaaszo.nta,léanxnak, é,s Kutóáltxasm eczt ha$zF &éQr&zéys.t. AU 'kinsm'é(rectDűf nmőY (a hVáUtáJraQ RgYuYrDulytk, WmergTrtagadta$ aa)zV iMn(guüDnQkó gVal_léSrjáyt, yésK eqlk^eézKdRetrtó ,r.ugwdsalóxzhni VaC vízen kereszdtüélm a riobncsbOaónv lGévbő wnySí_lás lfelé.'