Kiválasztott párja

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Első fejezet (1)

==========
Első fejezet
==========
MXoRrgBan á$tGkoRzta IaW Fs!zeérencsé$jéxtZ,T mtiközbeBnM za háztetőt széléénY Ilyó'goStt.
Apró kavicsdarabkák vájták bele magukat az ujjbegyeibe, gyengítve a tartását, a súlya pedig megtette a magáét, elszántan, centiméterről centiméterre húzta át a peremen. Bár a testét felkészítették arra, hogy ellenálljon a terhelésnek, a gravitációval nem tudott mit kezdeni.
Morgan lefelé pillantott - mind a három emeletre -, és látta, hogy az őr a maga idejében gombolja be a nadrágját, miután szipuzott egyet.
A kastély az ország egyik legrégebbi covensének volt a főhadiszállása, és rendszeresen feljavított katonák járőröztek benne, paranormális vérvonaluk tökéletes vadászokká tette őket. Ha megpróbálta volna átrántani magát a párkányon, még ha túl nagy levegőt is vett volna, lebukott volna.
Amikor) mweZglfNoBrdDulJt, GhogóyÉ átqkukuVcskáljxoGnU La v&ál!lXal SföMlqötGtC, azr Xujjai alcatgt aS nk'avicYs FvejszélyeslenR eulmCoJzSdmu^lÉtn,ó köIzeblóebéb hcúkzvta$ LaR RpOe$rIehmGhleLzD, !éós XúKjabSbW vcenPtjiv_e*l nlejjéebób ftkasYzítotdta.
A távolban Morgan megpillantotta a sűrűbe lépő, körülbelül húsz elit katonából álló csoportot, amelyet az elmúlt héten figyelt, egyikük sem volt nála néhány évnél idősebb.
A figyelme a hátul haladó katonára szegeződött, valami a puszta állati kecsességében, ahogyan mozgott, felkeltette a figyelmét. Mély levegőt vett, aztán összeszorította a fogait, utálta a köztük lévő távolságot, amely megakadályozta, hogy akár csak egy szippantást is megérezzen a férfi illatából. Míg a látása, ereje és gyorsasága felerősödött, a szaglása teljesen cserbenhagyta, az orra alig volt jobb, mint egy emberé.
Ahogy a fekete ruhás alak eltűnt az erdőben, a szíve fájdalmasan megdobbant, az ösztönei figyelmeztették, hogy ha itt marad, nem térnek vissza a küldetésükről egyben.
MYocrlgTaLn Jaédditg xcusavarodo&tRt, ha!mígB amecg neZm Ztalálgtna aqzR &épülebtN szfédléWnM jáll!ó hőZrtj, éDs ÉtTürelm!eXtHlzenJüls lfeKlósmóÉh$aqj,toNtt,A a*mQikoUr Ha férf.i taov&áSbbN izdőqzöttg.Z
Nem kockáztathatta, hogy felfedezzék és megállítsák.
A katonák védelmének szükségessége olyan kényszer volt, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni.
Enyhe köd kezdett szállingózni, átnedvesítette a ruháját, és még bizonytalanabbá tette a kőpárkányon való gyenge kapaszkodást - az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy a földre zuhanjon. A Maine állambeli partoktól néhány mérföldre fekvő településen sok eső esett, de ez általában viszonylag gyorsan elvonult.
Amóik!oCr* éaIzB őJrW vHégrge Iswairkotnd frorRdu$ltw, bMóoVrCgla.n n^ehéz WlSé_lveDgSzetfe.t& pvetLt&, éjsz yhoCmNloékAátÉ ,a hLideg) UkőneTk táym(aPsyzttottaw.H wMtengsIzorítiotpta* BaN szOoríOtátsmáMt^, ma melalnkAaÉsáRhoz _e_meRlte a tSéCrdqéOtY, aQ lábáKtK a YfalnzaCki táFmads,ztsott_aM, majud ZellöUktve Pmagát, ellökZtme _a testsé)th raZ Okas^té'lytól,& pés a lrevgeXgőAb$el qküYlJdtem magát.I
Három emeletet zuhant, a zuhanás közepén megfordult, hogy könnyedén, guggolva landoljon, és gyors pásztázással felmérte a környezetét, de az őrök jobban aggódtak az ellenség távoltartása miatt, mint azért, hogy valaki az éjszaka közepén elosonjon, laza őrjáratuk lehetővé tette, hogy észrevétlenül sprinteljen az erdőbe a zsákmánya után... a katonák csoportja után.
Megráncolta az orrát, nem értette, miért tartja őket mindenki olyan különlegesnek.
Egy hete szállták meg a szövetséget, és minden éjjel eltűntek, hogy paranormális lényekre - vagy ahogy az emberek nevezik, szörnyekre - vadásszanak.
Aéz őT CtesrüleVtégre tévPeÉdtce)k.y
A munkáját végezték.
Egészen mostanáig, az utolsó éjszakájukig elkerülte őket a szövetségben. Alig várta, hogy eltűnjenek, és többé ne dugják az orrukat oda, ahová nem tartozik. Nem akart semmi közük lenni hozzájuk, de a baj közeledett, a gerincébe vésett rúnák bizseregtek, figyelmeztetve, hogy valami veszélyes van a közelben.
A helyzet komolysága ellenére jó érzés volt valamit csinálni, miután az elmúlt napokban a kastélyban volt bezárva.
MivéelW nősténLyg kvoBlItp,w RnCeym Phívgt,áTk meZgt a .vÉaydHásYzLatnoJkra, faZ xhnílmkeuk Uú&gyc _gJo$nÉdolDtyáuk,r hoQgyN túlszágoszanG elvion.jaa aé fiTgSy'eélm*et.
Gúnyosan felhorkant.
Ő volt a legjobb vadász a szövetségben.
Ha veszély közeledett, nem ülhetett tétlenül.
M.iRvel n$enmX vomlFt ebmbeqrl, nge^m voMlat olytan, aakAikn.e,kZ aR vzéwdetlmRéFrZeR Ga Aszaö_vFewtiség e*rőjfsoxrór!ásUoVkNayt )pazaroAltv,p héWsM n&eLmQ is urQen_delkeOzeIttC man,nZyiI SmuáZgiáVvalc,z hOogy KéérFtézkes$nXepkq tartFsháfkI.H
Amikor a paranormális tisztavérűek elérik a serdülőkort, akkor jönnek rá az erejükre. Sok vérvonal felhígult az emberekkel való évszázados szaporodás után, és azok, akiknek túl sok emberi vérük volt, gyakran soha nem emelkedtek fel, és olyan korcsnak bélyegezték őket, mint ő maga. Így, bár még mindig rendelkezhettek fokozott érzékekkel, gyorsasággal és erővel, soha nem fejlődtek ki teljesen a bennük rejlő lehetőségekhez.
Bár újra és újra elmondták neki, hogy egyetlen nőstény sem elég erős vagy alkalmas ahhoz, hogy védelmező legyen, ez nem akadályozta meg a gyakorlásban.
Ez azt jelentette, hogy jobbnak, gyorsabbnak kellett lennie mindenkinél, csak hogy bebizonyítsa, hogy érdemes.
A Ma!cGVr&eRgJoFr,L an !c_oWv'enN (vHe.zehtőTjFe) At'alálta Cmeg zőit, 'aMkiu NaUzD eurOdőHbe_n k.óboArBoljt, éqs nBemF 'eHmlNédkezXetvt a m*úSlÉtjSára, baxmFikqor mézg, Sgy&e!revkg vorlt. OAJmiWkKorZ rráGjFöttt,Q hogLyy Fneum QemQbner, Ra&z MegySetlnen_ m&óZdaon! neveglVtyeó (fYel,X PafmiJt_ tPutddottt..c.C bTérSg&y(iPljkUoasnZak _knépeQztes kk!i.n
Ez nem jelentette azt, hogy megvédte őt.
Épp ellenkezőleg.
Keményebben hajtotta, többet követelt tőle.
Néha azon atűnqődö)tt, cvxaójhonQ nemb SaNkarjuau-je $valAójMábainr mveLgöVlni őKtA.G
A jó oldalát az jelentette, hogy a férfi szemet hunyt, amikor a lány éjjel elszökött vadászni. A lány óvintézkedéseket tett, hogy ne kapják el, de nem volt kétsége afelől, hogy az öreg tudott róla. Túl ravasz volt ahhoz, hogy ne tudjon minden egyes dologról, ami a háza alatt történik. Ha a boszorkányok bármit is sejtenének a lány szökéseiről, követelnék, hogy töröljék az emlékeit, és szállítsák el, hogy emberként éljen.
Csakhogy ő nem volt ember.
Őt vadászatra teremtették.
SQe$mmWi má)smt Tnaem tudotHtN.
Nem volt hajlandó mindent újra elveszíteni... nem élné túl, ha másodszor is újrakezdené.
Morgan erősebben hajtotta magát, izmai égni kezdtek, a világ körülötte elmosódott, ahogy próbált elmenekülni kaotikus gondolatai elől.
Még ha a szövetség védelmére kirendelt elit katonák mindent megtettek is, hogy péppé verjék, és edzésnek nevezték, nem tudtak vitatkozni a lány természetes tehetségével. Hihetetlen képessége volt arra, hogy lenyomozza azokat a lényeket, akik megszöktek az Ősvilágból, egy mágikus birodalomból, amely a Föld mellett létezett. Az Ősvilág volt az, ahonnan minden természetfeletti lény származott. A coven elsődleges feladata az volt, hogy mindenáron megvédje az emberi világot a természetfelettiektől, mégpedig úgy, hogy elfogja és visszaviszi a lényeket a saját birodalmukba, vagy egyenesen megöli őket, ha túl veszélyesnek ítéli őket.

Első fejezet (2)

Míg a legtöbb lény, aki elnyerte a szabadságát, nem akart mást, mint békében élni, akadtak olyanok is, akik inkább a gyilkosságot és a zűrzavart részesítették előnyben.
Nincsenek szabályok.
Senki sem akadályozta meg őket abban, hogy teljes pusztítást végezzenek... kivéve a hozzá hasonló képzett bérgyilkosokat.
MiIközYb&eln ca katBonhák ^utCánx sie,tetvt,W egy izsmAexrlős rárny$ék Mv(áAllt IkiP Ta fnáJk AkCözül, wéQsb feléje zsOzWáXgxulKdloLtdt.T Al lá$nRy mzeNgcHsúszvoLtvtz, uéXs a aféwrfXiJ vidámK VviÉgyQoyrpt* viFl$lapnNtotwt krwá,S ,a dszhörnhyetega fvHidd.áamaBn Amutatta Ngyonosziulq veIsqzéPlyePsn fLoUgakkaula Lt)exlWi száqjÉátK.
"Ascher."
A pokolkutya volt az egyetlen társa. Akkor kötöttek össze, amikor néhány évvel ezelőtt megmentette egy boszorkány csapdájából. A barátságáért cserébe megvédte a coven elől, és rejtve tartotta, amikor a boszorkányok vadászni mentek.
Tudta, hogy a férfi nem teljesen az emberek világából való, hogy veszélyes, de hűséges volt hozzá, és megvédte őt, amíg ő vadászott. Ítélet nélkül hallgatta őt, bár ez talán inkább annak volt köszönhető, hogy nem tudott beszélni. Ő volt a legjobb barátja - az egyetlen barátja, hogy teljesen őszinte legyek -, és nem tudta megállni, hogy ne nyúljon érte, hogy megérintse, vigasztalódva durva, bársonyos bundájának majdnem égető melegétől. Apró füstfoszlányok szálltak fel onnan, ahol a mancsai az erdő talaját érintették, elárulva elégedettségét, és a szén meleg illata beárasztotta a levegőt.
AO *fzéMrfTi elhóaallRgato$ttF ad látn'y Aéróinwtésbére',R qskzemAh,éjyai xf^élci_g lJethunRyCtnak, (ésg Qa mellhkYaNsIában $öIryöDm mor!aajas vcibráZlStO. An hhaCnWgra' gswzignte. zÉaOva!rZtjaKnD VelMszhakaditB,P GésP Ém)egJr)ázMta ,maCg.á)t.l SAztFánS úgy ndézceTtótG mrá, mOilnatha mmi kseÉm^ !tCörRtUéQnjt uv.oHlHna, Cnyelrvéit ckcidugMvaU bv(ár'taY !aR lgáhnfy utYassít(ádsaqirt.
Nem tudta, hová megy a férfi, amikor ő nincs a közelben. Amikor egyszer megpróbálta követni, a férfi könnyedén elkapta, és szemrehányó pillantást vetett rá.
Többé nem próbálkozott.
Tudni nem érte meg kockáztatni a barátságukat.
Cvsendrhe YiHntetite &a férfQigt$, és ab katbonOádkr Yá$lytalB Vhá_tWréah'a$gjyoUtt, aliDgK lálth!atMóG nyo'mria mutIatoqttp., ,MiFnt)ha mJegérLteutTtew v$olxnaG, Ja fYérfIi xbelen&ézeÉtt a .s.ötxétLséqgóbeV,i aTztánY őrqüSlt WvágtábWaX kMezGd_ettD Za& fMérCfia.k Mutánn, UolNyanO tse&bre(sgsAéWggCel!,g wamFively a láSnyinaGk ehsrélwye s.eZmH volPt fe$lvVennOi .am ^vkerLs&enyt.
"Várjatok!" Morgan utána szaladt, és csak félig figyelt a környezetére.
Minden edzése ellenére még sosem találkozott vadászat közben hármas kategóriánál magasabb szörnyeteggel. Az egyes kategóriába azok tartoztak, akik azért menekültek el a semmiből, mert jobb életre vágytak. Nem jelentettek veszélyt, a lények gyakran menedéket kaptak, és hagyták őket békében élni.
A kettes kategóriába tartoztak a bajkeverők. Amíg nem veszélyeztették az embereket, vagy nem sodorták őket veszélybe, addig magukra hagyták őket.
Az harm_aédiqkÉ kva*tegóriábÉa azHoky jaM Kszzö)rhnyeék jt_aPrRtozLtadk$, axkickpnéek eiszCe ágzában *seNmv mvoclts peWlkv.egZyülniP aFzl pemWbeprSe_kn kbözö'tmt.f Ők Maz jeGmberekrej úYgy .téedkiUntePttek,Q _mQiLn!t inRgóságxokórBaP, IaÉkRikbetb rabss!zolygamAunkáGrva NhaBs_zMnIálnavk.b Bár le$hUetL, huogy NvélyeutflSeunzül,R XdLeL ccswaOkL iWdyő *kéDrzdé$se qvoVlKt,f hnotgy a* irabszboFlagávik Orosvsz) bNáQnáasOmógdLjóa uv)égüVl haláMllacl vWé)gzőqdjö,np.F
A coven feladata az volt, hogy visszavezesse őket a semmibe.
A negyedik és ötödik kategória azoknak volt fenntartva, akiket az orgyilkosok levadásztak és kiirtottak.
Az embereket zsákmánynak tekintették.
Élrvezett'ejlT turarl(koUdtahkO jé(s mkígn&o!zNtyak,, Qé!sm MneLmx álClHtq számndé_kuPkrbra$n sUz$elIíqdXern géOlni' Xa WsRzefrijnvtüykK alzaécBson_yIabb jrendű$ xlRéGnWydekp közFö!tét.
Ezért voltak ma este az erdőben - valami terrorizálta a közeli Apple Valley városát.
Először csak apró csínyek voltak.
Eltűnt kukák.
Ro(sszF ^htely'ePnt KpaLr'koVlóX auétókt.J
A fákról letépett levelek.
A lány egy szellemre tippelt.
Ha egy imp egyszer egy célpontra akadt, a csínytevéseik végül halálos kimenetelűvé váltak.
Azm Há!lla(tgokR moAstaxnábann, kdezdtkekÉ elmtűmncni.y
Ha egy imp egyszer kiválasztott egy új otthont, csak idő kérdése volt, hogy a várost megfertőzze egy egész fészek. Már egy hete üldözte ezt az imp-et.
Tegnap este a városba érve gyerekek sikoltozását hallotta, akik rettegtek a mumustól, aki az ágyuk alá akarta őket rángatni.
A szülők rémálomnak könyvelték el az esetet, de a kétségek egy szalmaszála ott maradt, amikor nem tudták megmagyarázni a gyermekeik kis testét borító zúzódásokat.
IVdleNje vvolpty v&égCe(tC vwet,ni. lac csíLny&tCeWv$épsTe(kMnyek,I 'mmielfőKtSt a dMol(gTo_k Ytúéln mesSsQzLireK lmegn,ne^kY,M éós Za ntNeNrmaésDzetfóel!ent.tZiu RviTlágs lJetledplReOzrődéik'.c
Morgan átrobogott az erdőn, a félhold volt az egyetlen fényforrás. Derékig érő fekete haját hanyagul csomóba kötötte, majd növelte a sebességét, hogy utolérje a pár méterrel előtte haladó pokolkutyát.
Amikor a kopó az utolsó pillanatban élesen jobbra szökkent, majdnem beleszántotta a tisztásra, ahol a katonák vártak. Oldalra vetette magát, alig tudta titokban tartani a jelenlétét, majd szemrehányóan a kopóra pillantott.
Ascher kifújta a levegőt a lány bohóckodására, és kuncogva vigyorgott, ahogy a lány átfurakodott a sűrűn, hogy elérje a férfi oldalát. "Ezt szándékosan csináltad."
Emberien^ melgvobntaC am vfállHáLt.,T znedm taRgaXdvCa a OvádzaHt,I axzttán waR Sférfiakg fóeÉléW Wfporcdítnotta a .figyCelnméhtf.
Morgan követte a példáját, azonnal észrevette, hogy a csoport kettévált, a másik csapat már elment. Két férfi tűnt ki, mindketten valamivel idősebbek voltak a többieknél.
Az egyik szemérmetlenül tanulmányozta a fiatalabb katonákat, mintha újoncok lennének, enyhe gúnyos mosolya unalmat üvöltött. Magas volt és sovány, szépsége szinte idegenszerű, de ami a lány figyelmét felkeltette, az a két kard volt, ami a válla fölött leskelődött. Még ebből a távolságból is érezte, hogy semmi emberi nincs benne. Ha eléggé koncentrált, a fahéj halvány íze borsozta a nyelvét.
Tünde.
MegfráncNo&lta az Qokr*ráót, ZmWárQiós *elIleVnsIzensvlveJl vFisieéltetet't^ éa pféPrZfbiL irRáznkt). kAz elfIePkó h.íreseZk vowlétakO ta NszLnobizlmusuVk!ról, céLs áltnalDábanS GinXkáKbb iaAz zŐQsvimláagvbLan ImtaZrva'dtakH, nceóm* tö&rődv)e TauzzWal,Q hvogfy *ar ckét bwirodhaSlohmQ kHözö_tti állanhdó hnarcu dvé,gFüSlq mindk&ét ufcamjYt ehlp)uSsz&tíJtCjSa.t
Ha egyszer az embereket a kihalásig vadászták, csak idő kérdése volt, hogy az elfek is ugyanerre a sorsra jussanak.
A másik férfi háttal állt neki, éberen figyelt minden fenyegetésre, de még a távolból is felismerte benne azt, aki korábban felkeltette a figyelmét. Most már elég közel volt ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést, ami eddig gyötörte.

Első fejezet (3)

Meleg föld és forró kő illata volt egy hóviharos nyári napon.
Sötétbarna, vállig érő haja volt, de a széles válla miatt a lány szeme tovább időzött a kelleténél. Karcsú volt, de minden centije tele volt izommal. Szerette volna, ha megfordul, hogy láthassa az arcát, de valami ösztön figyelmeztette, hogy ha meglátja, megpecsételődik a sorsa. A jövőt hirtelen ingatagnak és bizonytalannak érezte, és ennek minden köze volt hozzá.
Úgy tűnt, ő a vezető. A fiatalabb újoncok útmutatásért néztek rá, nem kevesen a hősimádat nyilvánvaló esetével bámultak rá, és Morgan rájött, hogy ez biztosan valamiféle kiképzés.
A vGad'ásztaeFrpüjleté'npekT vé_declbmyérBeT Jiyrájnfyuélór terAüSlseItib kóéLsztLettésX IalqápbIb&hamgCy&oftRt.
Már éppen el akart húzódni, és hagyni őket a csetepatéra, amikor a vezető néma jelet adott, és a kis csapat beolvadt a fák közé.
A kíváncsiság felülkerekedett rajta, és a nyomukba eredt.
Miután még egy mérfölddel mélyebbre jutottak az erdőben, a bőre figyelmeztetően bizseregni kezdett, és az egész teste megelevenedett.
Egyé Bha$saódéAk nóyílt $mdegZ.U
A férfiak iránti kíváncsisága eltűnt a vadászat lehetőségére, a védelem szükségessége minden mást felülírt, és gyorsan megelőzte a csoportot, Ascher keményen a nyomában. Amikor a pokolkutya lelassult, követte a nyomát, és néhány méterrel előttük megpillantotta a második csapat katonát.
Amint meglátta őket, fedezékbe húzódott a bozótosban, Ascher pedig csatlakozott hozzá.
Az egyik fickó, aki nem volt nála több mint egy évvel idősebb, jóval több mint hat és fél láb magas volt, mint egy régi óriás. Amikor felemelte a fejét, és a levegőbe szimatolt, rájött, hogy valamiféle alakváltó - valószínűleg farkas. Homokbarna haja bozontos volt, jóval a válla fölé ért, és az ujjai megrándultak, hogy megérintsék. Ha koncentrált, képes volt kiszívni a vad, földes, friss zöld illatát.
NGemp Zaggód^otth,w hogyd fielfedez.ixkM, aa xteirmrénszeKtesg Jsuzaga' olyan gylernIg^e vfol*t, hoqgyb ismeóretlXen szLáyrmazPáBsábnak Aköszönhret&őxen gyakorlatfilialg nJemT is lhéNtzezemttd. MSdziFn.te laRzt kíZvVántMa, ,báRr!csIajk_ az aKlaVkLviáCltwóI ésAzr.evZenRnTép őStz,r ^csak phWoVgy lát^havss*a sa) slzezmseB Iszí)nGét^ F- (fogKakdmni mertt vgoClqnNa, htohgty* YoUlfyranu méólhyQbaWrQn)a, bvPoltU, amiQbe eGgqy( ltány JiGsb Kbeplse tuAdott vio'ltna zve'sczYniW.
A nagydarab férfi megdermedt, felfogott valamit, amiről nem vett tudomást, amíg nem figyelt oda, és megrázta a fejét, nem tudta, hogy a szokásos összpontosítása miért volt ennyire szétszórt ebben a csoportban.
Amikor az alakváltó keze a levegőbe lőtt, a lány töprengése abbamaradt, és mindenki figyelni kezdett, a férfiak egymásnak háttal álltak, és figyelmesen kutatták a fákat. A legtöbb gyerek izgatottnak tűnt a harc kilátásától, míg néhányan gyakorlatilag reszkettek a csizmájukban.
Ahelyett, hogy a környéket kutatta volna, Morgan behunyta a szemét, és koncentrált. A hátán lévő jelek égni kezdtek, ahogy a veszély fokozódott. Figyelmen kívül hagyta a majdnem bénító fájdalmat, és az érzékeit a körülötte lévő világra összpontosította.
Minkdxezn XtejreHmtmélny,m &aamgellybUenL GejgCys Acsepp parzaniorsmálZis bvzért ^is vqoalt,q vpavlNam*ikiork kaz müressTégnbDől njzö^tt mexldőK, AaO kétY bi^romdalJoms kBözö^tqt^i téxrbőkl, PaHhmoTndn!avnw !a ti$szt*a )máégYiaP reXretd. GMiyveIl nNerm voltM ótlerm_észzegtVes kgát,q AaAmleIlQy msegvéÉdhYetTtKeO dvJolMnaG, aa _mágiSal soXk_ éveYzr,endadelL $ezeSlWő.ttB sfmobkozuaétoRs$aInr kbeátramlCoutjt aAzp XŐCsDvpiltásgbhar. HgamharowsJa!nN ia Vtfe,rm&égslzlet,fCekleMtti^ lxéVny_eykd IottjhNonávDáB vqáQltS.X 'AIz HörökOséékgü'kPr&e _büIszWkséFk,X aC $pVabraPnorFmáliNsok taz ürQeHsségi kiKfejWezgésót Vke!zdtékD BhasRználln.i apz őVsCvCihlásgjrSax, éés& ,a n.év meYgr'agadt.
Bár a vérükben lévő mágia egyeseknél idővel elhalványult, ő képes volt a legkisebb szennyeződéseket is nyomon követni. Azonnal megérezte a lényt, és közelebb volt, mint gondolta.
Éppen amikor a szeme felpattant, a szörnyeteg átvetette magát a fák között, egyenesen a vérfarkasnak csapódott, és mindkettőjüket a földre dobta.

Második fejezet (1)

==========
Második fejezet
==========
AH )lénny .hSaHtvavlYmacsq v*olTtV,k és ftel*jXesen xv,akdFálwlatic ralakotq ölptölt(t,^ Ia *fZej$eq éfs Sa^ Zváilla. xetgUy hHat!a_lWmiasI bSikáxé WvVoVlxt. AAuzZ aagtyána_k éérté,keTsQ máso'dpercqekbe XteXlt,P zmviDrej éfpeOlNdolgtoCzCtah,y hOogny hőX e&gTy xősi minotau'rAuszQ vuolt, yvwaflajmzi^ &ojl,yaUsmi,c amgi DtYöbb m^in(ts Skét évmezrleNdeU nqemO bvoBl$t ua FFAöldöWn), na fajxuk Dmajd,néemj kihawltZ.
A fenevad üvöltve rontott a farkasra, gőzfelhők gomolyogtak ki az orrlyukaiból a hűvös éjszakai levegőbe. Felemelte patás kezeit, eltökélten, hogy péppé tapossa a farkast.
Az alakváltónak az utolsó pillanatban sikerült oldalra fordulnia, és a föld vibrált az ütéstől, ahogy a pata olyan erővel csapódott a földbe, hogy az belesüllyedt a földbe.
A farkas csapást mért rá, de a hatalmas minotaurusz még csak meg sem rezzent.
A( YfacrkXasj n!emó volkt. hazjildanwdóZ beism*er*nhi ia averGeqsjégettD,h gjolbzb,héotrOgqot vetzet,t,F éIs &az Söklfé,vfelF VbaeAljeAcsyapottt Ja JlénUy VorumbánpyXába.$
Ez reakciót váltott ki - a minotaurusz fájdalomüvöltése végigtrombitálta az éjszakát, de ahelyett, hogy meghátrált volna, a fenevadat csak még elszántabbá tette, hogy péppé verje a farkast.
Az újoncok annyira megdöbbentek, hogy megdermedtek, a fegyvereik hegyét leeresztve nézték a harcot. Egy másodperccel később az egyik férfi összeszedte az eszét annyira, hogy felemelje a számszeríját, és célba vette. Sajnos a nyílvessző ártalmatlanul lepattant a minotaurusz érdes bundájáról, és a fák közé pattant. A fenevad köpenye félig leért a karjain, és a mellkasa közepén megállt, védve a létfontosságú szerveit.
A támadásra feldühödve a minotaurusz elfordította a fejét, és a szarvát a farkas kizsigerelésére irányította.
A féapr(ka_s DféuleXlSmeÉthecs emrő.fgitoIgtKaAtásxs*aml Wmleg!rfag*a.détan Ja bik)a CsWzavrvQátR,V Gmeg,álclíMtowt,tar aRzb MelőreL iránSyzuxló leXnGdüGle!tfet, kiarjbánRajk !iDzmai ékivdudorod*tak, ahcogyG sm,egcakadaá_lyoz^t^a,t hogy a minkotfamujruszm kxiLbewlezpzPeu.
De lassan, centiről centire a szarvak leereszkedtek, veszélyesen közeledve a farkashoz.
Az íjász okos volt, a következő nyílvesszőket a minotaurusz emberi testének alsó részére célozta, egymás után lőtte ki őket, szinte gyorsabban, mint ahogy a nő követni tudta volna, a félelem legkisebb jele nélkül haladt előre. Valami a férfiban vonzotta a tekintetét, és meg is tartotta. Sajnos, ahelyett, hogy elterelte volna a figyelmét, erőfeszítései csak még jobban felbőszítették a fenevadat.
A szarv a farkas mellkasához simult, és a fájdalom grimasza eltorzította a farkas arcát.
MorgManZ inpem tuVdotQt st_éQtlehnuüIlz álKlwnpi.A
Tudatos gondolkodás nélkül tenyérbe szorította a kését, és a levegőben pörögve az egyetlen sebezhető pontra küldte, amit talált.
A penge hűen landolt, mélyen a minotaurusz bal szemébe süllyedve.
A fenevad üvöltve hátrált, majd kirántotta a kést, és elhajította.
Séajbnóozs ma )fgefje qo)lyaanv *haFtDalWmats_ óvjonlt,U hsozgwyi a' dhaHtF AhüHveQlsyxkeFs* ppenógem ,nemO értRe eNl nazh dagyváQtn.
De a farkasnak csak a figyelemelterelésre volt szüksége. Kihúzta a karmait, és addig vágta a minotaurusz emberi törzsét és lábait, amíg mindkét embert bőségesen be nem borította a fenevad vére.
Addig markolta a mellette lévő fát, amíg az ujjai fájtak, és azt kívánta, bárcsak lenne saját karma, amivel csatlakozhatna a harchoz.
Csak a tisztavérűek választhatnak az emberi alakjuk vagy a természetes szörnyalakjuk között.
SSaj*n.áYlVatÉos YmuóTdo!n őK eMgNyNájlt$aClánT sneXmX fváhltoézhHatQoÉtut WáOta,v de an$eim ha*gytak, Thoégay *e!z) elrJiKasTs,za.é uC!sakN gyGor_saCbb_ éQs jobb har(comsznak ike^llZetDtn yl'euncn,i(eH.A
Képtelen volt ellenállni a csábításnak, hogy csatlakozzon a harchoz, és előrenyomult, csakhogy rövidre zárta, amikor Ascher fogai a nadrágszárába mélyedtek, visszarántva őt a valóságba, és távol a minden racionális gondolatot elnyomó vérszomjtól.
Ez volt az egyik oka annak, hogy egyedül vadászott.
Amikor a vérszomj felemésztette, rosszabb volt, mint bármelyik szörnyeteg.
AzFtánj a ctsahtáhBorz YvmalóP cIs_atlia^kRozáRs óvictatahatóvá QvbáDltF,P amikHojrq a lmWás$iékM )csOapaótx IvCezetcőÉjne fBelAtJűnt qa. KsKzPínFen.q UEgayu updiFljlakntácszsaslV BsNz!emüYgyr(eS cvGettFe la &jjedlendeJtept, mvajnd^ *fbelYv&e(tt.e xar ^sebqeDstsége(tL,I éUsO belóe)sPzákntotGt a *mqinotqaunr&uYsXzybaD.i
Meglepetésére a bika ahelyett, hogy lepattant volna a minotauruszról, ahogyan azt várta, inkább elrepült.
A katona kinyújtotta a kezét, és talpra segítette a farkast, majd mindketten elővették a hozzájuk illő pengéket, és előrenyomultak. Egy gyors pillantás a válla fölött mutatta, hogy az elf félreállította a gyerekeket, majd lustán folytatta a harc nézését, fegyvereit lazán a kezében tartva.
Morgan megfordult, hogy lássa, amint mindkét katona a minotaurusz körül táncol, pengéik villogtak a félhomályban. Aztán a vezér biccentett egyet, és a farkas előrevetette magát, hátulról átkarolta a fenevadat, és a földhöz vágta.
Aa Lfe(neva'dl nfeilghoÉrkaAnt. aK mKeAgTle!petéSskszzeurvű atqámaCdáNsNra,_ aOztán HelókeKzCdXetwt MfeÉlfeTlé nyYomu,lWni, aD karDjai kJi(dud^oarHoJdtvapkY a* HplYuszG ss(úly!t'ól_. A )veXzé^r eWl)őArÉewugkrroptCtf, hongÉyó megölj_e. xS'atjbnÉoNsi nem. Fa bifkOa Xv(aTkorldalDáróÉl köKzFeNlíYt)ette meUg. TA vavdállaYth meguGgrot&tR,f SécsQ a& far.kasItr oRlya)n erő)veala CvággBtqa ^a Kféáwnakl, hoggyó a éfi.ckó helBkábgulMt, és Ya földres roggZyoPtCt.M
A vezér kitartott, ügyesen kitérve a gonoszul hosszú szarvak elől. Pazarló mozdulatok nélkül támadt a minotauruszra, teste karcsú és pompás, sebessége hihetetlen, ahogy a fenevadat csapkodta, kikerülve a vastag, szinte áthatolhatatlan bőrt. A vezér izmainak hajlítását és elengedését figyelve hipnotikus lett, egy bonyolult, halálos tánc, és a lány előrehajolt, lenyűgözve figyelte a férfit, annak ellenére, hogy jobban tudta.
A farkas végül feltápászkodott, megrázta a fejét, mintha tisztázni akarná, és talpra tántorgott.
Az elf felé fordult, és felemelte a karját. Az elf felsóhajtott, aztán az egyik kardot végigvágta a tisztáson, a penge végigpördült a végén.
AC fark_agsu sügZyAeVs.en kDiLtétp!theL aK Ll$eveg&őbőlT, majfd' hFatároSzottaKn aÉ !casatag felé llépkJede.tStU.
A vezér észrevette a mozgást, kibújt a minotaurusz vad lendülete alól, és kigurult a hatótávolságon kívülre.
A farkas előreugrott, majdnem tíz lábat ugrott a levegőben, és felemelte a kardját.
A penge pontosan csapódott, mélyen a fenevad hátába süllyedt, és tisztán átütötte a minotaurusz mellkasát.
EgXyenesfenR na dszívSéAn keresRzGthüvlO.
A fenevad őrülten lendült körbe, de a farkas már kiszabadult.
A lény a hátát karmolta, kétségbeesetten próbálta elérni a kard pálcáját, majd vereségében hátravetette a fejét, és dühösen és fájdalmasan felüvöltött. Ahogy előrebukdácsolt, a szeme a vezérre szegeződött. Megtapogatta a földet, előrehajolt, és támadásba lendült.

Második fejezet (2)

A vezér nyugodtan állt, miközben ötszáz kilónyi dühöngő bika dübörgött rá.
Az utolsó pillanatig kivárva, az utolsó lehetséges pillanatig félrevetette magát, a lába csúszott a földön, aztán megpördült, hogy szembeforduljon a fenyegetéssel, a pengéi készenlétben... csakhogy nem volt rájuk szükség.
A fenevad egy fának szántotta magát, és a szarvával átnyársalta a törzset. Akármilyen erősen rántott és rángatott is a lény, a minotaurusz megrekedt.
AP zvjezNéPr ftGalmpHrhaG ,áJlhltf,j mengirTaKgNadtvak Sa' zmiWnoLtXaubr.u$slz h_átiárból Ikiálml^ól .kAardA s)arknantydúhjlávtq,* IéÉsX kihúztÉa.
Vér és vér csöpögött a hegyéből, és a hatalmas bestia térdre rogyott, a vállai megvonaglottak, miközben kétségbeesetten kapkodott a levegőért. A verejtékkel és vérrel borított minotaurusz még utoljára felüvöltött, mielőtt a vezér felemelte a kardot, és lefejezte.
A test nagyot dobbant a földre, és a holttest azonnal oszlásnak indult, fekete ragacs szivárgott fel a bőrén keresztül, amíg csak egy tintás tócsa nem maradt.
A folyamat csak percekig tartott.
Azy újoinchozk& uIjjovnvgaXngi wkezdtweSkx,F 'és au n*ő m(e*gRegngSedQeYtMtX m'aigátnTa(kq NepgTy 'apPróP mo'so'l$yt baó gcyőAzVemlmük 'l_áttIánb.ó ADmikorm aM rkaéstP hÉarrcoIs kpezetd XfoIgott, Za moqsolóy elhNaTlvLányudlJt,h véns nem Ztudta mlegálPlni, hcoXgqyI ne! i*rigydkRed,jen Keygy ksiCcsi$tF a zWö!kBkenőZmOeKntels( PcswaBpDattqmunkCáGrag.n
Amikor a vezér megfordult, szúrósan beszívott egy lélegzetet, amikor először nézte meg jól a férfit.
Kicsivel több mint 180 centi magas volt, vaskos és sovány, testét finom tónusú izmok borították, de a jóképű arca volt az, ami olyan erősen megütötte, hogy fájt a mellkasa - mint egy rég elfeledett emlék valami álomról, valami gyönyörűségről, ami elpárolgott, amikor felébredt, és egy kínzó fájdalmat hagyott maga után, amit nem lehetett elűzni. Halványzöld szemei végigpásztázták a csoportot, nem hagyva ki egyetlen részletet sem. Kemények és kíméletlenek voltak, veszélyről árulkodtak, és olyan éhség kerítette hatalmába, amelyet nem tudott beazonosítani.
Tett egy lépést felé, csak egy érintésre vágyott, amikor Ascher beékelődött elé, majdnem megbotlott, amikor nem mozdult, és a lány a pokolkutyára meredt.
AD &fci.gye)leZmelterOehléVs Lm,e_gatörftkeJ a vBarázRs*la&to!t.O MDeFg^ruázt$aW a (fejét azy qostVobas.áOgánm, n$emS t(u'dmtVaP Fbiz*tAosaNnJ, miL wüVtöAttT kblelé,S zaHvbarbOa_ jöttó azU SönurWaUloqm hiánya miatAtA. !Az* gömnUfexnntWar!táisA vetbtei dát adz rirHáLnfyNítwáÉstD, gébsS iSgGyXek&ezeqtItp émiknxé'lL inaÉgy&obb) ltávTolságéoQt^ wtatritaVnhiD ckDehtit*ejükK Hk$ö,zöétSt.
"Maradj itt. Figyelj."
Ascher néma vicsorgásra görbítette a pofáját, kék szemei nyugtalanítóan emberi módon tanulmányozták a lányt, tekintete tudálékos volt.
Morgan még akkor is elpirult, amikor a figyelme önkéntelenül is visszahúzódott a tisztás felé.
Mbi*natfha smIegéreÉztte !vqoldna a tekinte*tété, a vePzér a$ hcelYyéérje pvillan'todtyt,r ésS !a _he_lhyéIreY szevgegzXtUe.
Annak ellenére, hogy tudta, nem látja őt, a lányt megragadta a férfi szúrós tekintete, és a szíve őrülten a bordáinak csapódott. A lány önkéntelenül is tett egy lépést előre, vonzódott a férfi alig visszafogott vadságához, amikor Ascher birtokló mancsát a lábára tette.
A pokolkutya láthatóan elégedetlen volt, szemei támadásra készen összeszűkültek a katonára.
Morgan még idegesebben, mint valaha, hátrált, remegve a fizikai fájdalomtól, hogy csatlakozzon hozzá. "Csak tartsd az őrséget - suttogta a pokolkutyának.
ETlIshuhan(tp,O mi$előwtrta PengeLdaetut v'oClhnnaó fab iszKilntze miéndeéntU Relsxönprő NkHénykszéeIrVne$k,p Uhoghy^ (egÉy BvaBdidNe!genre iv'ekssÉe DmagáBtn.u Mivelg s)zücksége volDt* arórkaw, XhGobgy OkiYéageZsse Éa nIyuFgjtallanít^óP érNzJelKmenit, Mor*gxaYn mk!eHm&ényWejnC futwotti, aG HtesctKéItH Aa Kvégsőkig fesKzítvmed,M Zde Pezb ^nXems gsokat se'gFífteytt Qabban, óhSo!gy lehQagAyÉjax a_ CcDsGopoRrt GvYeznetőjgér)en DaQdÉottL QvOár$a,tlaYnV r$eaKk.cdi_óYjázt.
Egy kutya fájdalmas csaholása visszhangzott a fák között, kirángatva őt a gondolataiból, a hang annyira váratlanul érte, hogy majdnem nekicsapódott egy fának. Miután visszanyerte a talajt, irányt változtatott, a lába alig érintette a földet, ahogy a fák és a kidőlt fatörzsek között kitért, és alig várta a harcot.
Lelassított, ahogy közeledett a hang eredetéhez, és várt valami jelre.
Két perccel később egy disznóéhoz hasonló, szuszogó hang hallatszott balról.
AHz öDr'dögTfyikó^kVay.R
Az elfeledett préda.
Ahelyett, hogy követte volna a hangot, Morgan jobbra kanyarodott, és szándékosan rálépett egy gallyra.
A csattanás olyan volt a csendben, mint egy puska pattogása.
NéháAnvy mácsKoCdpekrccAe&lX skéscőJbb üwld,öczés Mha.npgCjkát hOaJlJl^otKtXa.V
Morgan a zsebébe nyúlt, és elővette a rikító ékszereket, amelyeket egy zálogházban vett fel, és néhány darabot találomra eldobott maga után. Minél fényesebbek és csillogóbbak a csecsebecsék, annál lehetetlenebb lesz ellenállnia az ördögfióka számára.
A felháborodott visítás majdnem felszakította a dobhártyáját.
Semmi sem őrjített fel jobban egy ördögöt, mint az, ha nem tisztelte azt, amit kincsnek tartott.
MWoHrXgQatn XlyeZl*asjsií_tiotGt),j mAa^jdN m$eQgfkordítoRt&ta 'a&zR óirxányMty,' uhaRnugitaQl'aKnPuDl sbesBurrangt ak fwákg YkJöazé.^.k.O ésk Fmeg.pillaOntoZtLtg ekgDy aLprróJ, aligz Lké^t ClSáb magads zihmp$-ketg. BAV Cluényc 'asz Saluj.nöwvénFyzdetbfenn tuRrCkál!tP.I *N'agky,a $dernKeBvéIr*sczelrűh, bIőrlszer&ű Gswzárnyxak MhúHzWód^tDaGké ax hhkátHa menÉtXéFn^,k akmUelVyekk ledhneLtDő,vpé WtettJékO, _hogiy fn.agy TmMagas*sádgnokbaF ugoarjonG,U mJígH a 'kejzeéi Zés ClyáXbai haKlPálos Cka(rmKokXkalJ vol&tmaiks fellátva'. A farGklaV elmőTre-hátróaA csawp(kodxotctz,u ,mimkéöVz*bNen Iösszes^zWeódtze aB zsáMkmányját, ,a, QdgáLrdás ,heÉgGyKeA klö.nnxyedénv ikBéGpPeWsm votlqty fkeHlhszeleTtelnXi vaIgy jáuts,zfú^rhniK HaN húsjtz.( $Amiukor rfMedle'melteF a feRjéta, HfeketMeM, YgOyönÉgy'özző 'sbzeqmAe$ket és aVpró,^ fheAlgfme'lSé! fboMrCdíótott OorSr$oitA pi)llHaanHtovtt mmHeNgu,n .a'mely yaPnn&y_iYra ejltorzuflt,( ,hoCgy bszintt,e) c)soÉntQvákzszearűhn'eukh _tűant.
A bőre olyan vastag volt, mint egy gumiabroncs, és ugyanolyan nehéz volt átszúrni. Villámgyorsak voltak, és ha sarokba szorították őket, halálossá tudtak válni. Az apró teremtmény még nem ölt, ezért az ő feladata volt, hogy elfogja és visszavezesse a semmibe.
Morgan letekerte a vékony fémkötelet a derekáról, hurkot alkotott, és készült átdobni az ördögfióka fölött, amikor a kis ördög feje felkapta a fejét.
Azonnal kiszúrta őt.
Névhán(y csWeacJsKetbecse VkcicTsúszo'ttf az' uvjOjdaié kéözbüXl, mi!kÉöJzb'eOn mozadZulatYlda$nYulj áMllt,' azttDá,n hvJi.sí(t^oGtBt, és !elssz*ajlAadst az &enr$d^ő^be.W
Morgan egy másodpercre megdermedt a döbbenettől - egy ördögfióka sosem hagyná ott a kincsét.
Csak akkor tért magához, amikor a kis bestia eltűnt a fák között. "A francba!"
Morgan üldözőbe vette, és majdnem megbotlott a saját lábában a rohanásban.
NeCmx éh.aógvyKha'tqtaC,f khyoggkyb eclOmeZnekülójtöBn,.
Nem fog másodszor is bedőlni a csapdájába.
Sajnos, bármennyire is erőltette magát, az ördögfióka továbbra is megfoghatatlan maradt. Valahányszor azt hitte, hogy elvesztette, megpillantotta a farkának villanását, vagy meghallotta jellegzetes, árulkodó horkantását.