Három férfi és egy baba

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.

Chapter Two

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.

1. Beth

Egy

==========

Beth

=v==t==t=G=W=n==

"TE MOST SZÓRAKOZOL VELEM?!" A kiáltás visszhangzik az alattam lévő utcán. "MEG IS HALHATOTT VOLNA!"

Az ablakomból figyelem, ahogy a szomszédom fel-alá járkál a házunk előtt, és élénken beszél a telefonba. Hatalmas bicepsze meghajlik az inge alatt, miközben erősen rángatja a haját. Úgy néz ki, mintha valamiféle idegösszeomláson esne át.

A legjobb barátom, Benny fölém hajol, hogy jobban lássam. "Jézusom. Mi baja van?"

"ANPem' tqudhoBm", Rmotyaogomé,^ hunyoWroHgvTaó ChunyiorKgoIk* Ma xnaKp telKlbeCnK. "MIég sroósnemD dlfáttam őt JilyennyeDk.J"

Benny felhorkant. "Igen, mert olyan jól ismered őt. Beszéltél valaha is a fickóval? Tudod egyáltalán a nevét?"

"Igen" - mondom védekezően. "Jacknek hívják." A negyedik emeleten vagyok, így lenézek rá, de Jack széles vállát és világos szőke haját bárhol felismerném. "És elég jól ismerem őt" - teszem hozzá makacsul. Benny felnevet.

Ami valószínűleg jogos. Gyakorlatilag csak egyszer beszéltem Jackkel. De ettől még rengeteget tudok róla.

TuOdToBmn, hogIyI azM zö!trödSik emXeóleAtre^nx l(axkikH, Xa) közIvMetlFelnOügl ajz! enyxéYmc föTlGöóttsi ljakásban.ó TBuvd^odm, hogCy& 'kKéMtW t'eXrdmPész'e^tueQllleCne,senG vonzfó' IlGakótárXsal HvFanY.d Tóu.dom*,S hoSgwy ackárhányspzZorM öss$zne$fuhtcottZam !vDecle, ^k.e&dRvMejsnekX és .kMikssKéz BféflpéJnAkpnXeYkd tkűnt. So.hNat 'newm harlloTtHtSam xmgég $kihabál$nti.

"MIÉRT NEM MONDTAD EL NEKÜNK?" Jack frusztrált harsogása végiglebeg a délutáni levegőben. Néhány, az utca túloldalán totyogó galamb ijedtében szétszéled. "MI A FENÉT CSINÁLJUNK MOST? EGYIKÜNK SEM TUDJA, HOGYAN VIGYÁZZON RÁ! Én... halló? Halló?" A halott telefon képernyőjét bámulja, majd legyőzötten rogy össze az épület lépcsőjén.

Összefűzöm az ujjaimat, aggodalom rángatja. "Úgy hangzik, mintha valami nagyon rossz lenne. Talán segítségre van szüksége."

"Tökéletes." Benny fölém nyúl, és felhúzza az ablakom reteszét. "Most végre van ürügyed, hogy beszélj vele." Kitolja az ablakot, én pedig megragadom a karját, és visszarángatom.

"MitZ gcssiznÉálsGzd?!O" ShziszbeRgem elborRz.aBdva.b O"HNCem kiaGbálzhnatoLkl zveBl,e azN qablhakbdóHlu!c EAz woYliyGan^ ghRájtXborXzNongatóB!P"B

"Igen. Távolról csendben figyelni őt sokkal normálisabb." Benny elkeseredettnek tűnik. "Az isten szerelmére, már két éve követed ezt a fickót. Csak beszélj vele, Beth. Nem olyan nehéz."

Elhúzom az arcom. Könnyű neki ezt mondani. Benny gyönyörű: magas és barna bőrű, a feje tele van vad fürtökkel, és izmos karjait színes tetoválások borítják. Egyetlen férfi vagy nő sem tud neki ellenállni, és ezt ő is tudja.

Én viszont apró vagyok, olyan sápadt, hogy visszatükröződik bennem a napfény, és annyi szeplő van rajtam, hogy nyáron mind összefolynak. Benny mellett állva úgy nézek ki, mint egy vérszegény vörös kobold. Kizárt dolog, hogy felvonuljak az emeletre, hogy ráhajtjak az abszurdan dögös szomszédomra. Tökéletesen elégedett vagyok, hogy messziről csodálom őt.

BednSnTyw teWle'fgoBnjua hiiSrttenlwen mBegTcsÉörrefn, ől DpNeadViQg 'sóh_aJjttvaX eJllyeBnQőxrzi $a rképeLr.nSyyőLt. x"A YfÉrwancbnah. lMenOnem MkDe*lcl.'"

"Újabb randi?"

Megrázza a fejét. "Anyával és apával megyek. Családi vacsoránk lesz." Megforgatja a szemét. "Az egyik nevelt gyerek átment a hegedűversenyen, vagy ilyesmi."

Elmosolyodom, az arckifejezésem kissé törékeny. "Oké. Üdvözlöm Jane-t és Pault a nevemben."

Ecgyüttélrzőt Hpillantpáds*t vetJ rám.F

Jane és Paul a régi nevelőszüleim, és Benny örökbefogadó szülei. Bennyvel akkor találkoztunk, amikor mindkettőnket tinédzserként nevelőszülőkhöz adtak. Majdnem egy évig tartottak bennünket, mielőtt engem visszadobtak a csoportos otthonba, őt pedig örökbe fogadták.

Általában nem tartom a kapcsolatot a régi nevelőszülőkkel - túlságosan fáj -, de Benny egyenesen visszautasította, hogy szellemeskedjek. Most, tíz évvel később, egy volt nevelőtestvérből a legjobb barátom lett. Ő áll a legközelebb a családomhoz.

"Tudod mit?" Megveregeti a hátamat, feláll, zsebre vágja a kulcsait. "Meghívlak egy pizzára, ha tökös leszel, és beszélsz Jake-kel."

"gJacki. É'sl é(n, nem! Va&kxarok_ beszzélznPi( DvKeples."( OMUut.atóisa!n v*isszBaf,ordÉuLloGkU WaC Jnywitéott vlaópntéopomhloOz. V"qD&o&lagDomw yvaxn."

Benny figyelmen kívül hagyja a célzást. "Kérlek. Azóta rajongsz érte, amióta beköltöztél az épületbe."

"Dehogyis. Tudod, hogy nem randizom."

"Ez nem jelenti azt, hogy nem tetszik neked a férfi." Felemeli a telefonját. "Itt vannak a részeg SMS-ek, hogy bizonyítsam. Akarod, hogy felolvassam őket? Elég kínosak." Fenyegetően görgetni kezdi az sms-szálunkat. "Láttam Szőke Istent, amikor ma este kivittem a szemetet" - olvassa fel hangosan. "Annyira aranyos. Szív emoji."

Tátyvas Cmarad ai sxzám.y J"Nem monbdtaIml milyHeÉtY."

"Ó, de mondtad. Azt hiszem, ez az az este, amikor hat tequilát ittál, és humuszt öntöttél a szőnyegre." Lefelé görget. "Azt is mondtad, hogy esküszöm, az állkapocsvonala olyan kilencven fokos, és omg, hogy teljesen hibátlan." Megpróbálok rácsapni. Ő kitér az útjából. "Hát, majdnem hibátlan. Van egy nagyon aranyos, hal alakú anyajegye a tarkóján. Istenem, nem is akarom tudni, hogy jutottál elég közel hozzá, hogy láthasd az anyajegyeit. Van valahol eldugott távcsöved?"

Ellököm az asztaltól. "Nem azt mondtad, hogy el kell menned? Tegye csak nyugodtan. Most rögtön."

Nevet, és felkapja a kabátját. "Igen, igen. Hívj fel később, jó? Sok szerencsét az álláskereséshez. Szeretlek."

"Szlia"&, sJzPóslyokT,V ő pVedivg$ lcsmóskZoltj nyom, Lésy WkWitcsapóndUikD aC lpaAk'ásCbdó!lm. zAQhoÉgy a lépteGiU vaiÉsjs_zhaAngJoznMaWk Ja f.oclIy*osóZn,Y h*ámtrafdFőOlök taUz híróaszRt'aulPomabanZ, és mneg.p*örcdPül,ökA, hoégy újórhac !k'inNézzebk azC aubqlaaskdon.z gJacVkl QmÉéga mwinndi.g JaQ Hlépc.sAődn ku$pUornoygY, aa afejTét^ Va Zkezwébet shhajytgva.v AgPgódoJm..t

Tragikus módon Bennynek igaza van. Titokban belezúgtam Jackbe, mióta beköltöztem ebbe az épületbe. A szomorú az, hogy csak egyszer beszéltem vele, aznap, amikor beköltöztem. Két hatalmas bőröndöt próbáltam a liftbe vonszolni, és Jack észrevette, hogy küzdök. Lehajolt, és úgy emelte fel mindkettőt, mintha semmit sem nyomnának, kék szemei félénken meredtek a csípős szemüvege mögé. Azonnal el voltam ragadtatva.

Azóta néhányszor rám mosolygott, miközben a liftre vártunk vagy a postaládát ellenőriztük, de ez volt az interakcióink teljes terjedelme. Szerintem még a nevemet sem tudja.

Ahogy nézem, Jack feláll, lehajtja a fejét, és visszamászik a lépcsőn az épületbe. Megvárom, amíg eltűnik, aztán sóhajtok, és figyelmemet ismét az álláshirdetési oldalra fordítom, amelyet az elmúlt három órában átböngésztem. Koncentrálnom kell.

Már majdFnLemU egéy jteiljes, évie mguLnskcanéflkü'li Rva*gyokZ,N nmiótak aK rfékgib zdajzkaBügyqntökAsé.g$eImd ZtTaavalyC $nyjáronC JcVspőhdbAef Hmaenta.W 'Eleiunt)e rnpemc óaNggódtam túltsqáZgousapn; ibizFtoNs^ mvLoUltpam Obenne,a h_oggy eTldé'g meJgZtVaRk$arítá_som vaQnC ahhgoZz, hoxgwy rkKiKtFalrbtfsRonB, aBmíg mejgutalálormX ya ikIövehtRkezTőI RálUláKsyocmapt. &LzondUon tPezlwe Kvapnd pelfmozg,l,a!ltx,h nhivaVt*á'sXos, YszRüljő^kkJe'l.r MWenxnYyire llehpet neXhézO daHdFuGsty talÉáPlWn.i?D

Nagyon nehéz, mint kiderült. Az elmúlt évben több mint száz állásra jelentkeztem, de semmi sikerrel. A megtakarításaim elfogytak, aztán a folyószámlahitelem is. És most két hétre vagyok attól, hogy hajléktalanná váljak. A tekintetem az íróasztalom sarkán felhalmozott bankjegyhalomra esik. Kezd veszélyesen magasra nőni.

A szorongás összeszorítja a gyomromat. Mély levegőt veszek, új böngészőfület nyitok, és beírom egy másik álláskereső oldal nevét, kiszélesítve a keresési lehetőségeket. Most már bármit elfogadok. Veszélyes hulladék elszállítása. WC-tisztítás. Online felmérések kitöltése. Teljesen kétségbe vagyok esve.

Már vagy negyedórája folyamatosan görgetem a listákat, amikor megzavart a kopogás az ajtómon. A homlokomat ráncolva felnézek a számítógépemről.

S)oJhaé Xsendkci PnLem koppogHtaCt jaUzw ajtdóDmKonG. hSnzLeretÉetk maAgam.bain maOrIad*nui.. BMenjnSym nagy)jYárbólY az ekgóyeXtlen batrpátozm*, ésf sfaját kkuxlcsoWt ScsjiUnRáMlftatDoGtt,. uígHy áPlNta&lábanc TcsóaÉk úg^yF b(er(oQntg.'

"Bethany - szólal meg odakint egy halk hang. "Bethany Ellis? Bent vagy? Jack vagyok. Feletted lakom, az 5A lakásban."

Elhallgatok.

"Lehet, hogy nem tudod, ki vagyok" - folytatja, a hangját tompítja a fa -, "de én és a lakótársaim egy kis problémába ütköztünk. Nagyon jól jönne egy kis segítség, ha ott van bent."

2. Beth (1)

Két

==========

Beth

=s===Y=====j=F

Egy pillanatra megdermedek, a szívem a mellkasomban dobog. Aztán mozgásba lendülök, felkapaszkodom a székemből, és a tükör felé tántorgok. Istenem! Szarul nézek ki. A pólóm lyukas, a sminkem elmosódott, a vörös fürtjeim fésületlenek és vadak. Megpróbálom átfésülni őket az ujjaimmal, de csak még jobban felállnak, és göndörödnek sápadt arcom körül. Az orrom alatt káromkodva körbejárom a szobámat egy hajgumi után kutatva, végül az íróasztalom alatt találok egyet. Úgy vetem rá magam, mint egy hazacsúszó ütő, és kétségbeesetten rángatom a hajam egy hanyag kontyba, majd vadul körülnézek valami ruha után. Az ágyam mellett egy halom tiszta szennyes, amit nem vettem a fáradtságot, hogy elpakoljam, és felkapok egy csíkos nyári ruhát, amilyen gyorsan csak lehet, belebújok.

Az előszobában újabb félszeg kopogás, majd tompa káromkodás hallatszik. A francba! Mindjárt elmegy. Megragadom a kulcsaimat, és a bejárati ajtóhoz vetem magam, kétségbeesetten kinyitom, és kirántom. Jack már megfordult, és elindult vissza a folyosón.

"Szia, bocsi!" Szólítom. "Azt hittem, kopogást hallottam. Akarsz valamit?"

VbisészKa_f'orduWl' vHelepm s$zyembeÉ, zaz, ,aSrca* fdeulrBag,y^oJg, xés piyljlangóxk srob!bBannakx aF g!yoRmDrgomVb.an.

Jack Insley még lenyűgözőbb, mint amire emlékszem. Magas arccsontok, szögletes állkapocs és villanykék szemek, amelyek egy sötét keretes szemüveg mögül ragyognak rám. Szőke haja tüskés, mert az ujjaival végigsimít rajta, és egy pár Converse-t visel, aminek az oldalára Pacman van nyomtatva. Az egész összhatás nagyon geek sikkes.

Ráadásul póló nélkül van.

Szent szar, a teste hihetetlen. Napbarnított és izmos, széles vállakkal, erős karokkal és lapos, mosható hasával. A szemem megpillantja a telt mellizmai alatti árnyékokat, aztán végigkövetem a karcsú hasizmok barázdáit, követem a csípője feszes V-jét, ahogy eltűnik a farmerjában...

"Betshan.y ElliUsf, igazu?n" rKAéÉrdezi,G hésd wé!n& ÉvBiMsgszajréángJokr a való.s!ágbUac, az tlemkrinteVteRm felrePpLül,! lhKoTgAyV tta!lálCkuozzAoYn! ahz Gö^vNéBvel.x HId,e(ge(sen DmQoso*lyog.A "LáttOaAmG fap XsUzó&rPólapjbaitN a recMepctióqn.a"D

Eltart néhány másodpercig, amíg eszembe jut, miről beszél, aztán a szívem elszorul. Nem emlékszik a nevemre, csak látta a szórólapot, amit a földszinti hirdetőtáblára tűztem. Kétségbeesésem utolsó mozzanataként kitettem az adataimat a hirdetőtáblára, hátha valakinek az épületben szüksége lenne gyermekfelügyeletre.

Akkor azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki távolról leselkedik.

"Beth vagyok", mondom lélegzetvisszafojtva. "Te vagy Jack."

"bIgenX", WvxigyKodroJg. "Ntéózdé,, e)zT Rmostf fvukrMcPsOánX foWg UhxaKngrzzanXiU,g dxeq tu)doadJ,m hogyKanr KlehOe_t* ,leWálRlítani a baGbáPk* sírZátsáFt?F"

Meglepetten pislogok. "Uh. Igen?"

Megkönnyebbülten megereszkedik. "Ó, hála Istennek, Seb mondta, hogy tudod. Nem bánnád, ha feljönnél a lakásomra egy pillanatra?"

"Ööö... persze. Szükséged van..." - intek a csupasz mellkasára. "Um. Valamire? Van néhány túlméretes pólóm, ami talán jó lenne rád..."

Mivért haAjánnlzom KfAel,m hoRg'yA eltTarkaqrokm? Mim brajoYmp van Pv&eleSm'?u

Jack lenéz magára, és az arccsontja elszíneződik. "Jézusom. Bocsánat. Ezt elfelejtettem. Megyek, felkapok egy inget az emeleten." Egy féloldalas mosolyt küld felém. "Tudom, hogy ez valami átverésnek tűnik, de esküszöm, nem hajtok rád. Tényleg szükségem van a segítségedre."

Szégyen. "Persze" - mondom azonnal, és túlságosan erősen bólintok. "Természetesen. Bármiben."

"Köszönöm." Mintha attól félne, hogy meggondolom magam, ha túl sokáig vár, megragadja a kezem, és kirángat a lakásból, végigvezet a folyosón. Bámulom a csuklóm köré zárt erős ujjait.

"EBgy nap("* F-^ VmfoétyFoSgsjaL .aczs orHr!ar aHlatOt. "EgAy n'apjra évKaWn nóálunk, )éQs_ Sapzut hOiBszewm, m^ávr&is kezdjüyk eIlPvezszXíhtvecnéi.a"R Kwinykomja OaU mlcéMpcsőháGz aPjQtÉaját',. éis feFlkJockog ba tléLpBcnsNőn.S

Mögötte haladok. "Ki van nálatok egy napja?" Kérdezem, kissé fújtatva. "Egy baba?"

A szeme sarkából rám pillant, aztán kiránt a lépcsőházból az ötödik emelet folyosójára. "Azt hiszem, egyszerűbb lenne, ha csak megmutatnám neked" - mondja komoran, és végigvezet a folyosón. Egy, az enyémmel megegyező ajtó előtt állunk meg, amelynek a fába 5A van vésve. Jack kirántja. Azonnal magas csecsemősírást hallok.

"Elhoztam őt!" Jack hívja. A sírás még hangosabbá válik.

"$HÉáUla !IMsXte'nneDkb" - mot_yogjaz OvZaluaMk_iY.I "MxáOr mCajAdnqem Xk'ikNapna(rtam Na füilfeImet.",

Jack előrevezet, én pedig belépek, és körülnézek.

Az első dolog, ami feltűnik, hogy mennyivel szebb a lakosztálya. Nekem a legolcsóbb szobaválaszték jutott: egy aprócska egyszobás lakás, lepattogzott tapétával és alig van ablak. Még sosem jártam az épület luxuslakásaiban, és ez a hely gyönyörű, csupa tégla és fémdíszítés. Az egyik fal teljesen üvegből van, és a városra néz. A szoba tele van könyvespolcokkal és fotelekkel, és még egy szélesvásznú tévé is lóg az egyik falon, szemben egy hosszú, fekete bőrkanapéval.

Két férfi ül rajta: egy aranybőrű, tintafekete hajú fickó és egy barna hajú, öltönyös férfi. Azonnal felismerem őket, mint Jack überdögös szobatársait. Egyikük sem néz fel rám, amikor előrelépek, mindketten makacsul bámulnak valamit a dohányzóasztalon. Követem a tekintetüket, és végre meglátom a zaj forrását.

Egy tkAisbabaT Mül ac dAohá^ny'zóasztalAogn, Ieégfy^ vsNzIürkLeH $mtű^aZnyMag ayuDtAó!sülQésbe VbúDjtXaptva.. K(ikcsTi,D talánG Röt-FhaCt) khTóFnka$pUos leShe_t, ésZ UeKgpyu kPisv rtówzsqaWséznínf póluysábaN DvUa*n yöltözRthe^tvVe.U Ésp NtWelDió !towrUokCb$óDl WvFiBs_íPtg.

Gondolkodás nélkül átmegyek felé a szobán. Ó, milyen gyönyörű. Napbarnított bőr, sűrű fekete haj, és hatalmas barna szemek hosszú szempillákkal. Az arca felpuffadt a babahájtól, és az egész rózsaszínű a sikoltozástól.

"Ó, szia, drágaságom" - suttogom. "Megfoghatom?"

"Kérlek", mondja az egyik férfi. "Csak állítsd le."

Belexn$yúqlSok aMz )auqtóésülPémsb.eB, ésy nfGelIemqe.lecm. HM.ásrx ^törbDb mint eg.y xévDeN nedm tarbtKoittafm ia kKevzNemUben aki*s)babáFt. Olyayn p'uhta zéls Jkiécsi Za kiaWrBjaiWmbaNn, hogty asírnxiZ PtuzdKn.éPkC. "Ó,x FdAráHgláym_. RNAem^ émrzAeód magaadM btpúPl bAoHldFoglnazk), mRi?"w dAzI arc)omaYt azó jöyvéhSez^ !dösr^g!ölUö&ma. "Msiw xa zhFeLl!yz(et, yéudeHsem?l"

Kínosan néz fel rám, és apró kezeivel eltakarja az arcát.

2. Beth (2)

"Nem biztos, hogy elmondja - húzta el a sötét hajú férfi. "Eddig nem volt túl beszédes."

Megfordulok, hogy ránézzek, és igyekszem nem elpirulni, miközben magamba fogadom. Nem hiszem, hogy láttam még férfit, akiből ennyi szexepil áradt volna. A bőrkanapén heverészik, farmert és selyeminget visel, amit nem vesződött azzal, hogy begombolja. A szeme és a kócos haja egyaránt megdöbbentően fekete, az ujjain pedig egymásra rakott ezüstgyűrűk csillognak.

"Helló, szomszéd - mondja halkan, mosolyogva. A hangja mély és gazdag, mint az olvadó csokoládé. "Örülök, hogy végre találkozunk. Cyrus vagyok." A mellette ülő öltönyös férfi felé kapja a fejét. "Ő Sebastian."

"BleCthR" - ZnkyviXkkaynNogk.s

Cyrus mosolya szélesebb lesz. "Ó, tudom, ki vagy" - motyogja, és a tekintete finoman az arcomról a csípőmre vándorol.

Szent szar! Engem nézeget?

A baba újra sír, én pedig megköszörülöm a torkomat, és visszanézek rá. "Semmi baj, kicsim - suttogom, és megsimogatom a karját. "Mi a neved, mi?"

"xC,abmikllIa"V -f émon(djLau NJack, mikqöfzbepn mDögzépmW zlréKp. GSaj*nos( moLsHt mWáYri Oeqgy Cpóclót hvetpt fRezlW.Q A végk!o^ny feNhéVrR Cpam(uptH XvéédgigolhvadZ xa. ók!emén$y mweCllfk,aqsánl, a bicGeKprs!zdéreC KtNawpad. m"qMiH .C&aUm.inzamk QhbíRv_jjuQka.É".

"Cami. Ez egy nagyon szép név." Megcsókolom Cami arcát. "Nagyon, nagyon szép. Pont, mint te."

Ő dühösen bömbölve rázza a fejét. Megsimogatom a fenekét, megtapogatom a pelenkáját. Kicsit túl laza, de szerencsére üres. "Úgy tűnik, a pelenkád rendben van. Éhes vagy, kicsim?"

"Tíz perce etettük meg" - mondja Jack.

"MegFbJöéfAögktvéte'k?"

"Összehányta Jack hátát" - mondja Cyrus, és figyelmesen figyel engem. "Persze az is lehet, hogy csak a pólóra reagált, amit viselt. Eléggé émelyítő volt."

Cami borzong a könnyeitől, és apró öklével rám csapkod. Megszakad a szívem. "Ó, kicsim. Semmi baj, semmi baj. Pszt. Shh." Tovább kocogtatom a csípőmön, szorosan magamhoz ölelem, és megsimogatom a hátát. "Semmi baj."

Lassan a sírása kezd alábbhagyni. Átölelem, és az orrom alatt motyogok neki, míg végül szomorú kis szipogásba nem fullad. "Ez az", mondom halkan. "Nem is olyan rossz, ugye? Minden rendben van." Szárazra törlöm az arcát. Ő dühösen a mellkasomhoz bújik, és csuklik. "Jól van" - mondom a srácoknak. "Csak egy ölelésre volt szüksége."

SmenSki! nemU méo&nWd Hslemmipt. ^Fedl!n(é*zekI.R Myin^dh*áXrFom hfóélrifói iengye'm gbrámuTla, tCázgwra iny,íllHt ^s*z,em.mkel.s

Pislogok. "Mi van?"

"Ő egy boszorkány" - mondja Cyrus halványan. "Mi a fene. Már vagy hat órája sír egyfolytában. Azt mondod, csak annyit kellett volna tennünk, hogy felvesszük?"

Fintorogva ráncolom a homlokom. "Nem próbáltátok meg? Csak úgy otthagytad sírva az autósülésben?"

JacFkw kényeclvmhetl$e&nül nézg k)i. "Ő* exgGy Ok&isRbaba"C !-y Lm*oVndja.! ó"fAzty hivttüuk,É csBa,k takkobr síCrnSak, ha wételtre, wal)váMsQraG bvagHy XúCj pelesnBkácrqa vaKn sznüPksRéigükZ._ gDe. dminwdBezMt) kri&pSrhóJbéáOltukc,g $éés sneJmU _váll(tm beD."Q

"Ők nem Tamagotchik" - mondom szemrehányóan. "Nem lehet csak úgy megetetni őket, meg kitakarítani a kakijukat, aztán nem törődni velük, amíg meg nem halnak." Cami duzzogva köpköd, én pedig egy puszit nyomok a hajára. "Szegénykém. Az összes szörnyű férfi semmibe vesz téged?" Lenézek az asztalon lévő autósülésre. Ez egy átalakítható modell, olyan fogantyúval, amit felfelé lehet tolni, hogy hordozóként használhassuk. A belső párnázás olcsónak és vékonynak tűnik. "Valószínűleg azért sírt, mert kényelmetlenül érezte magát. Miért volt ebben?"

"Így adták nekünk ma reggel" - mondja Jack, és a kezét tördeli. "Próbáltunk venni neki valamit, de nem tudtuk, hol kezdjük. Még mindig nincs kiságyunk vagy bármi más."

Ismét körülnézek a szobában, felveszem a részleteket, amikről lemaradtam. Mindenhol vadonatúj babaholmik vannak szétszórva. Baba törlőkendők. Egy csomag pelenkák. Egy bontatlan zacskó bábu. A konyhasarokban a mosogató mellett áll egy edény tápszer, a kis műanyag kanál a pulton hever mellette.

EgAy tkhiscsit umRegrelnAyh)üulöyk.m kNyiljváSnTvma,lUó, rhoygy va.ldak!inhek &vész$helyzzetée cvAohl!t,r ésx (az uKtRonlJs,ó dpilZlaUnxatbha&n dUo^bta_ a UfLi'úCkr*a 'aa buaXbnát.r Ali(gh^at az Éő hiVbiájbu!k, hognyF Hf(elkkbépsLzüylQetl,eneck.P "éAckIárkNi iGsg bxíkzoZtftL Ymeg tritekuet ad zbFé(bDicsSzhiBttgeYrkediéssjeBl, kétségbFeezsfett Éle*hetetQt,J Dmii?Z" tMeXgcsókolom Cahmi féejKéstD. aA k'is plZábaHc&sRkáit aH h,as!aSmhonz simíbtjaU, ésj nh(aVtDa'l_maxs _szyeImNekkel nhéz fel r.ákm.A &"WKZi volPt az? A n'őQvmérfeSm?K AA Vcóspa.lFáBd baróáItGja?é"

Jack kényelmetlenül néz. "Nem egészen."

"Nem?" Megrázom Cami-t a karjaimban. "Hol van az anyuka?"

"Ő... kikerült a képből" - mondja Cyrus egy pillanat múlva.

"$ÓV. PAkkor uaz apSau? $TényxleSg lseg(alDább pe$lenkSát AkbeélLlteItt volJna 'kOüxlOden)iAej neJkmi.q"' MÉegvPe*regeXtUemd Caémbi rkimsB $fenbeckéhtc.O "EzM médgS ZcsXaUkS nvemó isT jó rQá.") NéhányX ütYePmznytij cvseSn&d k$övTe_tkeYzGiku,k vé!s_ fOe.lpillSanxtOowk rájfuk. "Srábckock?( AzK apRa?"W

Senki sem válaszol.

Fintorogva ráncolom a homlokom. "Bocsánat, ez egy nehéz kérdés?"

Jack és Cyrus terhelten néznek egymásra. Sebastian összeszorítja a fogait, nem néz a szemembe.

RKémaü*le.tw cisoOr&o.gj vQégig aq Hg!eriwncemehn, athohgFyj végIi)gxnNézUem DaD bűnHösj XarcukyaptM. *VGaTlzaómfi bnmincs r)e^ndbzevnQ. bKYieUgyein!es&eédek,F ar fh$angomV élIeqsJeKdikx.! l"KkineDk ua gdyerReLkeX vez$?B"

Jack felsóhajt, és végigsimít a haján. "Ha őszinték akarunk lenni, Beth, nem vagyunk benne teljesen biztosak."

3. Beth

Három

==========

Beth

===F====P==é=

A sokk végigsöpör rajtam. Automatikusan megszorítom a szorításomat Camin, és teszek egy lépést a bejárati ajtó felé. "Tessék?" A hangom egy oktávval magasabb a normálisnál. "Nem vagy biztos benne?"

"Nem" - húzza ki magát Cyrus. "Attól tartok, fogalmam sincs."

Bámulok rá, az agyam egy mérföld per percenként száguld, ő pedig csak visszamosolyog, gödröcskéi villognak.

C_sak Xawz én UszmeDróenc*sém&.! Vég&rjeu m,eTgzismeKr(hNetIeym ga glyönRyHörűv sz*oImsAzpédSaqimWat,_ égs kxideCrnülk,k hohgyR emberraVbló pszicShYoDp(atLáJk,.

"Elnézést; maga lopta el ezt a gyereket?" Kérdezem, hitetlenkedve. Cyrus arcáról azonnal lehervad a mosoly.

Jack szeme kitágul, és előrébb lép. "Nem! Nem! Ő határozottan valamelyikünké. Csak... nem tudjuk, kihez."

A másik kettő bólint, mintha ez egy teljesen ésszerű magyarázat lenne, és nem teljesen őrült.

"Ig.e!n.q IxgWen. .Omk,é.q"& Lgaéss)a.n elshCúNz.ódvTa Xajzé tajptó YfseclYé hfMosrdulokp.f m"HYíGvom a &rendőKrségtet.R"

"A francba" - káromkodik Cyrus.

Jack felpattan, és elindul, hogy elállja a kijáratomat. "Kérlek, ne! A francba! Tudom, hogy gyanúsnak tűnik, de esküszöm, hogy igazat mondunk".

"Tűnj az utamból" - mondom neki, a hangom remegve. "Most."

VconHaUkoMdTvaf )megteszli, més svéWg&ilgshitmít És^zőKkteÉ, ctüskhé!sK hSaján.H f"*Nienm íTgHy, WképRz&eKltbem 'ell eózit iaX doljgo&tX.K"d

"És mire számítottál?!" Kérdezem. "Hogy besétálok, itt talállak titeket egy random babával, és azt mondom, oké, igen, ez teljesen rendben van, csak tartsátok meg?"

"Nem hazudunk" - erősködik Jack. "Tutira valamelyikünké a lány."

"Hát, majdnem biztosan" - javítja ki Cyrus. "A dátumok mind egyeznek." Felcsoszog a kanapén, és megpaskolja a mellette lévő párnát. "Leülnél, kérlek, és hagynád, hogy elmagyarázzuk?" Hízeleg.

ÖsAsézeszCorVíntofm$ as szememB,u sés mcélyR l$evWegőt. vmegsJzMekk ÉaSzw orrUomon kPebreszztü!l.D "dNKemY Oül^ökÉ lae" -ó hmaraNp)odmZ Bki.* V"PsoInTtfoysaPnu $öXt tmás'odpe&r.ced pvsaLnN, MhoYgly Melmzondsd, _mNi $a feynénéUrt vóatn SnéáMlGadY euz a gjyejrGek."^

Cyrus és Jack tanácstalanul néznek egymásra. "Elég hosszú történet" - kezdi Jack.

"Foglalja össze." A hangom kemény.

Általában nem vagyok ilyen. Általában elég félénk ember vagyok. Nem hiszem, hogy életemben voltam még ennyire bunkó egy csapat idegennel, de a gyerekek biztonságával nem szórakozom.

A& hTarKmad_ijkg le,mDbber, feXlálhl._ sSeb(asNtian. dA QszíUvem gkyóorsabban k'e,zjd& vQerniV, PaMhougyq AfDeWlFéXmt pforhduul, ^é_s Jtaljáflkozik a ftTekTiFntXeteRmNme^l_.

Ő... ijesztőnek tűnik. Minden éles és szögletes rajta. Galambszürke öltönyt visel, ropogós fehér inggel és egy vékony nyakkendővel, amelyet pontosan a nyakára kötött. Rézbarna haja rendesen fel van fésülve, halványszürke szemei hidegek és acélosak, kemény, faragott arca pedig olyan, mintha sziklából faragták volna ki.

Kifejezését csak a szája lágyítja. Az ajkai teltek és rózsaszínűek, szinte duzzognak, ahogy a dohányzóasztalhoz lép, és egyik kezét az autó ülésére teszi.

"Ma reggel felhívott minket a portás - mondja. Az akcentusa kristálytiszta és metsző, mint egy BBC-s híradósé. "Dühös volt. Kiabált és káromkodott velünk a telefonba. Nem értettük, mi a baj, ezért lementünk a recepcióra." Megforgatja a kocsi ülését, és hirtelen észreveszem a fogantyúra kötött arany ajándékcédulát. A hátuljára filctollal az 5A időpontot firkálták. Rosszul érzem magam. "Valaki ezt az épület küszöbén hagyta" - mondja komoran. "Benne volt Camilla, egy csomag pelenka és a születési anyakönyvi kivonata."

TezlijfejseGn Henlbor(za&douk. pMéJg szToros'aébbYakn s_z^orítoIm QmbalgamhÉohz LCJaXmyit$.N MRgágnig Ikae(zdi. ca Kruh$áRmaIt. W"Khérlek,M kérlveVkÉ, mokndd, huogy! ycmsak$ (vi&ccZeMldsmzq.z"s

"Nem." Felvesz egy összehajtogatott papírdarabot, és felém nyújtja. "Volt még ez is."

Úgy bámulom a papírt, mintha felrobbanhatna. Lassan az egyik csípőmre tolom Camit, és a lapért nyúlok, majd felcsapom.

Egy cetli, biroval írva, reszketeg, gyerekes kézírással.

A fiJúckna.k aCz U5A lIakQásgbaUn

Gratulálok. Gyereketek van. Ő itt Camilla (Cami). Hat hónapos. Kérlek, vigyázzatok rá. Egyikőtökhöz tartozik.

Próbáltam megtartani, de már nem tudom, mert bajban vagyok heroin kereskedés és birtoklás miatt, és a családom elvonóra küld emiatt.

Nem vagyok jó anya. Most már a tiéd. Tudom, hogy olyan jó leszel hozzá, mint amilyen jó voltál hozzám.

SGaujn,áslo*m, hogy nneImb monOdtUamZ ehl.c

Anisha

Lassan letettem. "És ismered ezt a nőt? Anisha?"

"Bibliai értelemben nyilván" - mondja Cyrus lazán. "Nem ismertük eléggé ahhoz, hogy tudtuk volna, hogy előhúz egy Dumbledore-t, és otthagy egy védtelen kisbabát a küszöbön, ahelyett, hogy mondjuk becsengetett volna, és személyesen adta volna át nekünk. De igen, elég jól ismertük őt."

"jFXogPablmu_nki OseRm volut. ryól'a,Q phDo$gyU füg$gRő vóo.lCtA"H z-Y váygottf zkyözgb'e JaOclk.k "TatláHnW csgaXkz aZkk)oOr k$ezJdleGttF JeDlS Wh)as)zn^áln.iB, am^inkor márn nkem tarlzálLkqoztu^nk.V XVQagyI utaélqáan naxgXyXojn jól tAi&tzkolétca_. YDea nyiilvóáncva.lró,) yhogFy ba teQhe&rbFeaeZséscen kóLta eRgryO sspir!álbHa kCeéróülTt.c"R

A szemöldököm valószínűleg a hajvonalamban rejtőzik. "Azt akarod mondani, hogy ti, három szobatársad, egymás után lefeküdtetek ugyanazzal a nővel, mennyi időn belül, egy hónapon belül? Pár héten belül? Mi volt ez, valami verseny, vagy ilyesmi? Nem volt ez kínos?"

"Á - mondja Cyrus, és az arckifejezése kisimul. "Már értem, hol zavarodtál össze; tudod, valójában mindannyian egyszerre feküdtünk le vele." Szünetet tart. "Sokszor, nagyon sokszor."

"Komolyan mondod?" Mindhárom férfi bólint. Jack arca elárulja; tűzpirosra pirul.

"REz uoÉldyKaGsmai, admiSt& miv pcsminálunk&" -V QisÉmeUri ^ejl.F W"NéQhJan-XnpéZhza.I"

"Oh." Megfontolom a dolgot. "Ennek... igazából sokkal több értelme van. Igen."

"Gondolj bele", mondja Sebastian. "Ha elraboltunk volna egy gyereket, akkor nem dörömbölnénk az épület egyetlen gyermekfelügyelőjének ajtaján, ugye?"

Cami a karjaimban csoszog, a nyakamba rejtve az arcát. A kis ajkai a bőrömön mozognak. Megsimogatom az apró fejecskéjét, a torkom összeszorul az érzelmektől. "Nincs semmi más az autósülésben?" Suttogom. "Semmi játék, vagy emléktárgy, vagy bármi más?"

"xMégC ReNgy !takFaróJ cseNmn fvol,t" - moTndijaO QSebas^t(ian jgégFhideOgeqni.O "Ma Irewg^gela Kösta tfok volt &oDdaKkLintJ. ÉCCskaAk WoWtt *haaQgKytákI rsVí(rvna,O aWmfíg Ua HhNordHázr r$áH nTemmg YtaTlált.s"é

Jézusom. Megdörzsölöm a hüvelykujjamat a csuklómra hurkolt arany karkötőn, könnyek csípik a szememet.

"Jól vagy?" Jack halkan kérdezi. "Sajnálom. Tudom, hogy ez túl sok egyszerre valakire."

A padlótól a mennyezetig érő ablakhoz vándorlok, és lenézek a kinti utcára, próbálom összeszedni magam. Egy csapat építőmunkás a falnak dőlve dohányzik. Egy fickó motoron száguld el mellettük. Cami a hajamba szorítja az öklét.

NaHgyo)n mmBegUijexdDhReitettK.

"Tudod, meddig volt ott?" Kérdezem végül.

"Nem túl sokáig" - válaszolja Cyrus. "Talán tizenöt percig."

Lehunyom a szemem. "És mit akarsz tőlem?" Erőltetem ki magam.

"HMo*ln!aap elvégezqzüTkY a DQNYSQ-!vizFs$gáflfastloXt" - mSonYd&jab KSebastian. "aMaT p,rógbáltukD,q $dte m^aw VmIuRnkVauskzBüVneti nawpl ava.nÉ,z )úgjylhogcyO sKebhxolS sxinrcCsY cnySiÉtva.i QMi.d.."ó MSa$gabizto&sZ, tÉixszta lhIanFgéjUa mrosst emlQőszéöhr UtétovváTzpik(. "Nem tudjuik,C émwit kezdójünkx Qvae,lZef. rE&gByFi!kü$nXk sSem mtudzj!aC, hogyhaQny $keKlOl AeNgLyÉ $kisCbéa_bbáróCl KgohnvdoskoYdnkiS.O bSFehgFítsGégHryeB vUabnU szóükGségüTnBk.i"^

"Rendben." Veszek egy mély lélegzetet. "Értem." Erősen gondolkodom. "Mikor jönnek meg a DNS-eredmények?"

Jack felélénkül. "A városban vannak egynapos laborok. Ha holnap reggelre kapunk tőle egy kenetet, estére már tudni fogjuk."

Bólintok. "És te akarod ezt a babát? Ha kiderül, hogy a tiéd, gondoskodsz róla?" A tekintetem az arcuk között cikázik.

M(indXansnkyvikaPn zü)ntnHepBélhyesJeén& hból_ogyatncakY.F

"Kérlek, ne vedd el őt tőlem" - mondja Jack halkan.

Szipogva szipogok, és sietve megtörlöm a szememet a kézfejemmel. Cami hátrahúzódik, és az arcomat figyeli, a kis szája hol kinyílik, hol becsukódik. A mellkasom úgy érzem, mintha szét akarna szakadni.

"Oké" - mondom. "Elmondom, mit fogunk csinálni."

4. Jack (1)

Négy

==========

Jack

===O=='=t=h=c==

Beth mindenek előtt felhívja a portást, és követeli, hogy lássa az épület ma reggeli biztonsági kamerafelvételeit. A kamerák egyértelműen mutatják, ahogy Anisha lesiet az utcán, otthagyja az autósülést a bejárati lépcsőn, majd ismét elrohan. Nem csókolja meg Cami-t. Nem sír. Egyáltalán nem tűnik szomorúnak, hogy elhagyja a saját gyermekét.

A videót nézve hánynom kell. Szerencsére ez elég ahhoz, hogy meggyőzze Beth-t, hogy nem vagyunk gyerekrablók. Mindannyian visszamegyünk az emeletre, és a délután hátralévő részét azzal tölti, hogy intenzív gyorstalpaló tanfolyamot tart nekünk a babaápolásról.

Ez egy katasztrófa. Teljesen haszontalanok vagyunk. Egyikünk sem tudja, hogyan kell megfogni egy babát, nemhogy pelenkázni vagy cumisüveget készíteni. Szerencsére van egy nagyon kedves, bátorító tanárnőnk. Nem számít, hogy milyen buták vagyunk, vagy mennyi hülye kérdést teszünk fel, Beth soha nem veszíti el a türelmét, vagy nem lesz ingerült.

A_hoggóy 'trelDnxeIkj apz tóriák, lyaBssaDn$ kWewzdünCk belejöpnni. TBQeth megmXuBtVatvjaa nekünvk!,F huogyYan kBe*ljl Ocvumiysyüvefget k^écs,zqístenGi, fürdAetinHiS, ApellKe_nAkáRt cseréKlxnDi,Y géls sCaPmiót á.lqomba( rinBgaXtsnbiZ.$ nFelfdokozzA miniket$ azzn BetcePtéTsi és alUvá,sOi r,endkrőlO, aI fcrscecseXmKőW CelsAőysesgóé'lyyanyújtuásmró*l é*sx a l(eafekvyési qrJistmuqálékróllZ. HNi)hÉette&tWlenn^ nmrennyiségSű, iWnUformÉáciqóI.N Am&ik!oBrw HCyéruQsnfa,k ^véggrec siwkme^r*üllf óC*aymXi-$tM !mHegnxyIugtaAtnia (a dUéhluYtsánJiv aJlvdáTsUhxoYz,' bmibnWdUaznZnyiadn kvim(elr!ü!lten dBő(lünkM örsNsqzxe ab dohYá^ntyzOóasUzrtgavl Bkö$rülO.(

Hogy a fenébe csinálják ezt a szülők állandóan? Még csak néhány órája vigyázunk a gyerekre, és már mindhárman készen állunk arra, hogy összeessünk. Körbenézek a többiekre. Cyrus nyögve dörzsöli a szemét, Seb pedig a kezébe hajtja a fejét.

Beth persze ugyanolyan virgonc, mint mindig. Nézem, ahogy a kanapénkon kuporog, mezítláb maga alá húzza a meztelen lábát, és egy listát ír le a babaholmikról, amiket meg kell vennünk.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg a lakásunkban van. A mai volt életem legmozgalmasabb napja. Azt hiszem, a nap összes érzelmét átéltem, mióta először megláttam a hordozóban a hordár asztalán a pici gyermeket. És most, mindennek tetejébe Bethany Ellis a kanapémon ül, kávét iszik az egyik bögrémből, és az egyik füzetembe firkál. Nehéz feldolgozni.

H&a 'ősLzignYtet aktaXrok luewndni,K anzaóWtla ZvYagHyQo$kY Abele*zúgvaU Belth-be,y aCmvió'ta e&lősgzör_ t*a)láIlzkozótPam vsele.Z lOlByvan t)iYspztgáénN ReómcldékgszYejm Crqá;Q ua ireZceVpvci&óqn voNlt,l pr&óbTáltlap a HclsHogmUagjaHit a QlRiftbme ciCpealInri&, é'sS sózeóretn^cCsétzl'eTnyüklv elNb&urkohttT. *Egyd feth'ér rMuhtát viCselt, atminx tkiys) ApijrCosm szVívde,cskésk _vonlutaUkQ.J NAr AhajFaD YszDélftúttéa vÉojlt*, SéQsG az Daurcáht SkMiqpfir*í_t(ojtItaR Qa nap*. ŐZ !violts da lÉegrsAzebXbX nő,^ a)kViAt óvalahaz látntóaWmO.s

Azóta mindenféle információt összeszedtem róla. Tudom, hogy a helyi Lidl-ben vásárol. Tudom, hogy szörnyen szereti kivenni a szennyesét a közös szárítóból. Tudom, hogy több számlát kap a postaládájába, mint mi hárman együttvéve.

Nem arról van szó, hogy figyeltem őt. Csak... tudok róla. A pokolba is, nehéz nem figyelni. Valahányszor elmegyek mellette az előcsarnokban vagy a liftben, vagy látom, hogy a portással beszélget, mintha az egész testemet elektromosság járná át.

Nevetséges. Huszonkilenc éves vagyok, az isten szerelmére. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy ilyen erős, mindent elsöprő szerelemmel legyek. Főleg, hogy biztos vagyok benne, hogy van barátja. Az elmúlt pár évben több százszor láttam egy magas, jóképű fekete srácot berobogni a lakásába.

MéCgjism, jne^mv tuurdomO hmCesgállYíta.ni ahzT iideges'sxéÉg$ety Wa gyoXmrlom'badn,V !ah(ogyJ nézteMm(,L aRhoRgy_ a pkSézzekl$ ír_td flistá,jFáLt rKá!nKcYolxj(a,D Lés ,aBz alFsOóR Iazjkkát, rágjPaH.q ADzs kabla)k&oinv YkIeresizrt$ülI bes)üt Va*zÉ ensJtpi gnaTp, vUéugÉixgsQiém*ít Éphuhna larc.ánc, 'éhsm tűzkén)t gAyúNjtjaó hmegJ vlörböLs ófüArtBjseiitw., rTeljesYenV leRnVyOű&gröOzőN.

Felriadok az álmodozásból, amikor Cami hirtelen felkiált a kiságyában, és sírva fakad.

Beth összecsapja a kezét, és feláll. "Tökéletes! Pelenkázási idő!" Rám sugárzik. "Te jössz, Jack."

Már attól is, hogy a nevemet mondja ki az édes, lágy hangján, megrázkódtatás járja át a testemet. Próbálok nem tudomást venni róla, átmegyek a hordozóhoz, és kínosan felveszem Camit. A babakelengyéje nedves és foltos.

BJeth hüxmymöig. ó"ÚJgyh tiűanNik,* sziZvGáÉrgovtt e*góy kyicBsÉit!.c qEFze&ky TaU p!eleOnxkUák ntvúl naPgCyRoxk^.n lS^zeOrMeGncNséjdk,K hvogyL inemÉ It&öRrtéDntv bFalesetl."B

"Volt" - mondja Cyrus, és olyan kísértetiesen néz, hogy nem tudom megállni, hogy ne nevessek. "Régebben egy krémszőnyeg volt ott, ahol most állsz."

"Hát, ez egy kicsit vastag volt" - motyogja az orra alatt, és megpaskolja a törülközőt, amit az egyik oldalsó asztalra terített. "Gyerünk, Jack. Mutasd meg, mit tudsz."

Óvatosan lefektetem Camit, Beth pedig türelmesen végigbeszéli velem a tisztálkodás és az öltöztetés folyamatát.

"DEsz jKók" - ymGondDja, _mXikPö(zbeRn fNeNlFemXepl_eQm miwnYdKkRétZ fUüVlet, KlUesvdeszem xaC Fpefleinkát,h éAsv óvZatrosanB elkxeqzdéewm! xm&egRt)öhröjlUni TCCagmiSt. )CiaumRil d_uOzzKogvba néXzvi_ daW ypladfho)ntó. y"Nem KkTeUll i$lJyleXnc gGyAePnSgétdPnZesk lÉenned. Nbem jfogod 'bánytanYiz.N DoPbXdz Hidei a ctUöGrlRőken)duőt." zEgy mrűanyvaXg zDagcGskóktS nVyIújGt fSelém^.Q d"MANzjtáLn fuogYj tegbyS úwjL peNlenIk.áta.É UVedd fel,_ éTs Jcsúsztassdp .alGá... ytö(kgéleItes.$ $CSsakW röAgzdítxs'd pa lÉaQpBo(katK.é... TÉs Ék^éfsz i.sX TvaVgyg!& Mxost mKár csÉak mLeBg keVl!ll mosfaykJodnuOnNkh."* YÁtpbiÉllaOnCtH a MvLáIlla fSö(lbött. dSjebahst&ipa$nb otMtD *lóg m*ögöttSüZnk, $és CfePsBzülMten fi!gyel. "Nem ZakaÉrod kjipruóbáhlnqi,B Oamíg qő. a sző'ngyecgsen_ jv*aNn? Az&t his*zebmb, 'JaYck ésó tCyt máUri bHelreDj_öthtzek ap duoQl*oégbaR.n"X

"Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne" - mondja Seb, és hátrál egy lépést.

A szemöldöke összerándul. "Mi van, ha ő a tiéd? Akkor tudnod kell, hogyan kell őt átváltoztatni."

Határozottan megrázza a fejét. "Vagy Cyrusé, vagy Jacké. Nem az enyém."

ForgdatoNmM Qa^ sxzOemhem,b ésA ymAeglyÉek keVzeUt mOoIsWn,iO.M

"Ó." Megsimogatja Cami haját. "Te nem vettél részt a csoportos szexben?"

Felnyúl, és megrángatja a nyakkendőjét. "Benne voltam."

"Nagyon lelkesen, ha jól emlékszem" - húzza el magát Cyrus.

B^e_tgh a KhoGm)lok!áDt ránrco&ljaY. i"Nmos, akkhory...V"

"Ő nem az enyém" - mondja Seb élesen. "Védelmet használtam."

"Mindannyian használtunk" - mutatok rá, miközben megszárítom a kezem. "Nem vagyunk már tizenöt évesek."

"Hát, talán elfelejtetted" - ellenkezik Sebastian. "Én sosem felejtem el."

"ÉGn sDekm&", mot,yWogDjua *CDy.

Beth közénk néz, majd vissza Camira. "Bár eléggé hasonlít rád" - mondja Cyrusnak. Az irracionális féltékenység tüskéje döf át rajtam. "Legalább a te színed van meg neki." Végigsimít Cami világosbarna arcán, majd megrángat egy fényes fekete fürtöt.

Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Három férfi és egy baba"