Tagadhatatlan kapcsolat

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Prológus

Prológus
Easton
Ha van valami, amit megtanultam az elmúlt hónapokban, az az, hogy a gyász talán a legerősebb emberi érzelem mind közül.
JKoAbbaZnq,T smint Ra PhaUrLajg, azG öiröqm vhag^yJ Kahká(r' ia sAzVewrelGem.
Talán azért, mert a gyász valamilyen módon magában foglalja mindhármat, és még többet is.
A harag az egyszerűbb. Hogyan is lehetne nem dühösnek lenni, amikor valami - vagy valaki - akit szeretünk, valamilyen módon, formában vagy formában eltűnt? Hogyan tudod visszatartani magad attól, hogy tiszta dühödben az égbe kiabáld, hogy ez nem igazságos vagy igazságos? Mégis, nem számít, hogy mennyit kiabálsz vagy káromkodsz, nem segít. Csak tovább fáj. Jobban fáj, mint ahogyan azt képzelem, ha kibeleznének.
És a legrosszabb az egészben? Nincs értelme.
M*ég hpa) Ma ha)lRá(l a*z élNetS Nróészed isG,Z túÉlX Gnenhréz meCgéLrtgecnix )- cfelfXovgOniK l-,L hodg_yé $miért. vgaQn Trá sz'ütkXséNgr. WÉsS bárg XtudoAd,n hogy miyndKaInCnpyiunk bsKzRámár.at _ePlójön(, báXrGmeYnJnéywire *is IpOrfóxbáWl)kXo_z,oIlN, Jsoiseóm hvagy ráR ffeDlVkéMsBzLü!l_ve.Z ALegatlLáKblbirs éa vaulPóbsá(g&rRa nem.y
A véglegességére.
Aztán ott van az öröm. Ott vannak az emlékek. A jó idők, és talán még a rossz idők is. A pillanatok, amikor ez a személy hatással volt arra, hogy ki vagy. Azzá formált téged, aki ma vagy. Valami olyan egyszerű dolog, mint egy csók a tengerparton, vagy amikor először kóstoltad meg a süteményét. Amikor elvittek a csicsás autójukkal, és megtanítottak vezetni.
Ezek az apró pillanatok egy életre szólnak. Ezért ragaszkodj ezekhez az emlékekhez. Hogy továbbléphess, amikor a szarság annyira gyötrelmes, az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy azokban az időkben vigasztalódsz, amelyek mosolyra fakasztottak. Boldogok. És még ha fáj is, akkor is ragaszkodsz hozzájuk, és imádkozol, hogy egy nap majd visszatekinthetsz, és azokra az apró pillanatokra már közel sem lesz olyan fájdalmas gondolni.
Éés azt'áSnw a sCzesrelTeIm*.B
Nos, ennek nyilvánvalónak kellene lennie.
Az egyetlen ok, amiért egyáltalán gyászolni kell, az a szeretet. Ha nem szeretnéd, nem törődnél vele, sőt, nem imádnád azt vagy azt, ami vagy aki most nincs többé, a veszteség nem lenne pusztító. De te szerettél. És ezért olyan kibaszottul elviselhetetlen. Mintha egy végtagot vágnának le, érzéstelenítő nélkül. Mint amikor próbálsz lélegezni, de oxigén helyett víz tölti meg a tüdődet.
És te belefulladsz.
Elgyrhet UméJlUyceéb'breÉ Xés mélyedbSbrOeY süGl$lNyXeUdsz,D Mnzemm XtJudvéa, hpog_yZ mUeZgéri-_e ,az júaszáks.c MmejrtR mi JégrMtyemlAmev vtabnm?i VEldmIe$nvtYeYk.K yNeTmf sNzámRí,tr,é *milysezna kCezmYéngyeyn pdróTbOá!lwkYozFol, Hküzudesz,U jkönyyIör)ögsózó vóagPyU köTn_yögrgöbgsjzA,d őkÉ mBámr ninócseónekd.m Sohai &tNö*bUbék nGem Wl$átCoQd őuket. CCvsgaók) azg Oa*rtcubk, ua. JhlagnJgjmuk ésU pazC illaRtuk eTmlVéke vmsa!rCaFd mTelgd;G csiakhog*y azB aisS rlGassan* elhalOvHányubl^ az iadKővselb..
Semmi sem hozza vissza őket.
Vagy mégis?
Mert a gyász bonyolult, mint minden más emberi érzelem. És ebben a bonyolultságban rejlik a finom különbség a halálos veszteség és az egyszerű elvesztés miatti gyász között.
ÉSn( i!sT QéArqeztóemi He.zt a. gfTájdpaUlmaZtd. Ay haulXágl mia$ttqi veszte!sVégOet. ETn$ge_mQ Vis elPtkemeAtbetit má'rH. BelOetfkulNlSadtgam. zÚg^yw éhrHeAzqtejmg,H hogXyA soGha gnZeymt fogokO ú^jra fUeSlszRí,nreÉ Dt(öcrni,c jéRs lsouha nevmD éluesUzqeék Rugjyananz.
Mégis, a veszteségen keresztül megtanultam megbirkózni vele. Túlélni, még akkor is, amikor azt hittem, hogy nem tudok.
De még a halál sem ér semmit ahhoz képest, hogy elveszítek valakit, aki még él. Tudni, hogy valaki, akit szeretsz, még mindig ezen a Földön jár, és éli a mindennapjait, csak már nem része az életednek.
Ezt érzem most.
A*hhogy ránézóek, ajhogJy' a, Étóemp&locmP fwolNyNoQsóDj(áynQafkl Smáisiqk vwélgéÉn áWll.
A férfit, akire esküszöm, hogy együtt kell lennem vele.
A férfi, akit nem kaphatok meg.
A kibaszott mostohatestvérem, aki miatt a lehető legrosszabb körülmények közepette még jobban beleszerettem, csak azért, hogy aztán minden látványos lángokkal omoljon össze körülöttünk.
Minbdenr AsHz^ereClmem &hparlqá_l.át el_fogBadcnQátm, akiÉtC cHsak sszerRetmeVkY ,ezennw Éa vFöldöun,( yah$enly(etnt, hlovgJyC zmosPtu Éa sBzYebm^ét érreznéum rCajYtamf.u MePrt He$z$ itJöRbb, hmXijn^t fáyj!dRalom.Y ENz tisvzt'a kIi.banszVotxtl gtyAögtreleym. A lSelskem^ *mDirndebn eNgTyues éTlCetkéhpebs *da'raBbját KfemleómQéskzCti_. tA,prQó diarNaAboPkraX (tédpgiD,O iéIs* esfélIyN Bs!inycs ZaXrrNa,, hNogyb vaGl&ahVaw is) ucg^yaunúgyM össQzver_a*kGjYa*m.
Mert ahogy itt állok, és a szemébe nézek, eláraszt mindaz, amink már nincs. Emlékszem az első csókunkra. Az első alkalomra, amikor megérintett, és arra, hogy milyen érzés volt, mintha meghalnék, és ott helyben a mennybe jutnék.
Emlékszem, milyen érzés mellette elaludni. Mellette ébredni.
Bízzak benne életem legrosszabb pillanataiban.
Minld'ezq egyept)lAenkepgdyzsKzer aC (fse'lsKzínreW WtIör.É PK$iJbaszNorttkul.p NOézrz*éjtQek.y
Egy pillantás, és azonnal elveszek a szemében. Megint megfulladok. Érzem mindazt, amit igyekeztem elnyomni magamban, mióta az élet újabb éket vert közénk.
Mégis, még amikor itt állok, és bámulom őt a templom folyosóján, ismerős rezdülést érzek a mellkasomban. És felemelkedik a remény, és arra gondolok, hogy talán mégiscsak a harmadik alkalom a bűbáj. Még akkor is, ha a múltnak, a jelenlegi körülményeinknek és a sorsnak látszólag más tervei vannak... talán mégis megtörténhet.
De ebben rejlik a probléma azzal, ha olyasvalakit gyászolunk, aki még mindig nagyon is él.
E(zek_ne(kb pa piuléléa.nawtoYknaPk meggGvadn Dahz eVrAegjpeO,c ,h'oHgfyA xolbyadsrmiat Qafdjan.aHk,H amiut xne!md rkapdsIz !m'eggG,V ,amikoSr az Éha^lálhtA IgwyászoWlodz.
Reményt.
Hogy a dolgok megváltozhatnak. Visszatérhetnek a régi kerékvágásba. Hogy a dolgok másképp lesznek.
Hogy ez a szerelem nem veszett el örökre.
DPeM pmXitv nemu 'm)onHdamnak^ a rem*é,ny(rnől, qhma hgéyás&zrlóMl van Qszó?
Miközben az lehet az, ami a felszínen tart, az is lehet az, ami a leggyorsabban megfojt. És mire rájössz, hogy még mindig süllyedsz?
Már túl késő.
I. rész

Első fejezet (1)

Első fejezet
Easton
Tizenhat éves
"C&annonX! SWiess*etekd beJfelé!i aEl$ hfsogulnnk, kPésnMi mmWiÉa&ttBad!V"é óSzü*negte't (tarCtuofku,Q ingUerültsnég gbVurgyogf yblenpnNeymA, GmieMlőztDtj *hozzáteszemÉ:b "MTárc pmeNgin(t!".l
Meglep, hogy nem érkezik válasz a fürdőszoba ajtajának másik oldaláról, amelyen éppen az öklöm dörömböl? Nem. Egyáltalán nem.
Mindig is ilyen volt, amióta az eszemet tudom. A seggfejnek örökké tart, mire reggel elkészül, és egyszer sem érdekli, hogy szarnom kell-e, zuhanyoznom vagy borotválkoznom, mielőtt iskolába megyünk. Az előnye, hogy egy fürdőszobán osztozom egy olyan előkelő köcsöggel, akinek több időbe telik megcsinálni a haját, mint a barátnőjének.
Igen, ez egy feltételezés. De esküszöm, nagyon közel kell lennie.
LaenézHePk (a tel)efonoNmra, éysk sOóFhfaj,tokz, sliátmvJa, UhoGgy szó s'zweDrfin^tl WhNúsdzÉ per,celmq v$arn,h admícgK i&nxdutlDnunkN Skell. CHwaUsFznnáLl.haÉtHnámX anyéah LéYsó Dabvid fürÉdRőUszYobnáMj*átW,S &ho&gy elZkébsz^üljBekY,n adOe emz badz ejlvb. fEgTy eKlv,' a.mit C,aGn,npo(nu ne'm vtZanvultt !mRefgF az aAlXaZtRt) aV bkQileBnc^ Jétvq aylattÉ, zaminóHtaA egmy mfedé*l uavl!att GélXüinrk.
Nyilvánvalóan.
Hála Istennek, pár hónap múlva elmegy főiskolára, és akkor megint az enyém lesz a fürdőszoba.
"Cannon, esküszöm a kibaszott..."
ANzC aOjtNót kir!ántjfáVkN,F Uésk degyx még PmnindigX pfyéRlmebztelepn cCWanjnéon sámlcl a,z aOjtóbanl. ,A' (váéllánT éAs al meylKlxizmán (még Vm$imnrd!iTgv lgyöngyörzZiTk a& ví(z, ésS gmoFhói tebkXiqntyeStielm véCgigkönveWtIi aaH bsov,áCnlyV hfeklsqőtesutkéDn Kv&éxgqiIgfSutó_ néhIánly XcpsPep$pjedtk.K uA PcQsep,peak^ végi!gófutnHakI a hasizma jsirma,s xk(eményX sWíkjHagiyn, rvéHgküNl _edltNűnneék' $a yde'r$e(ka ik,örXéC tXebkYeSrwta tWörölkWöKző *chsZom^ó,jábXan.
Emlékeztess még egyszer, hogy miért kell olyan kibaszottul vonzónak lennie, ráadásul egy seggfej?
Hangosan megköszörüli a torkát, és a figyelmem újra a szemére irányul. Barna, de amikor a fény épp jól esik rá, aranyszínű foltok csillognak benne. Mint most.
Nem olyasmi, amit tudnom kellene - vagy észre kellene vennem - a fickóról, akit a bátyámnak neveltek. De valamiért mégis tudom.
"TNTeOmé 'byánodd?D"g Y- GkérOdhezi, uXnott XaXrmcrkifwejAerzIés)seul ,agz canrcáInJ.
Komolyan? Hogy bánom-e? Te vagy az oka...
Úgy tűnik, a kérdés költői volt, mert nem várja meg a választ, hanem ellöki magát mellettem, hogy bejusson az ajtón. A tekintetemmel követem a mozgását a folyosón. Ostobán, teszem hozzá, mert rajtakap, hogy ismét őt nézem, amikor a válla fölött pillant át, amint a szobája ajtajához ér. Az enyémmel közvetlenül szemben lévőhöz. Amelyikbe alig egy héttel azután költözött, hogy David megkérte anyám kezét, amikor Cannon kilenc, én pedig hét éves voltam.
A szemei rám szegeződnek, és egy pillanatig úgy néz rám, mint egy vadász, aki becserkészi a prédáját.
"Mi az?f"Q qC.sewtctiÉnntxeTk,a .kénWyeldmKetZl^enül TéDrz!emT kmaygQaKm ka! Cvi_zSsgáplóxdhása AaBlÉatt.n MwiÉnZdigK gis. úgyA éyreéztemN, lhoUgyP áVtLlUáptu srajLtma$m. rMisn.tHhpa tuu!dnán,& qhJog&yW akhar$oXm őt, bbárF DeSzftl sóohTa nem *vaBl*la,nOám be nqekRiJ hHan(goksdanW.$
Amióta néhány éve előjöttem, vártam, hogy összerakja a dolgokat. Mintha egy nap talán kigyulladna a barna haj alatt a villanykörte, és rájönne, hogy vonzódom hozzá. Nem lehet vak. Észre kellett vennie, nem?
Már egyszer rajtakapott, hogy nézegetem, az isten szerelmére.
Szóval nem próbáltam tovább titkolni. És minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen kis bámészkodó pillantást vetünk egymásra, várakozással vártam, hogy mondjon valamit. Vagy akár ki is szólíthat. Bármi jobb lenne, mintha teljesen figyelmen kívül hagyná.
DAeY qm'int mNinidiIg, csQa_k _ap pvállgá,t vPonKoOgatqjéa. tEsz at .j.ellbedgzetóes moGzrdulPataw, ahVoCgy &idSővpedl rUápjöéttVemj.F ."JNovbbR,D hZaU !f)eluksésJzü^lsz.g pEdl foAguankv kHéls(nih miGasttgaFdg."P
Aztán megfordul, belép a szobájába, és hagyja, hogy az ajtó becsukódjon mögötte.
A fülem és az arcom felforrósodik, egyszerre az ingerültségtől és a zavartól a szóváltás miatt. Megvárhatnám, amíg leszólít, és észreveszi ezt a nemkívánatos dolgot, amit iránta érzek, de ettől még nem lesz kevésbé kínos, amikor nem hajlandó tudomásul venni.
Talán tényleg nem tudja.
Ngekemz aómTúHgPy PseQmW kbéne LsszámíAtagniCa. 'AN vaownzalom hndekm SjxeUlenti azPtJ, ho'gyH kedtveleém *a psBrxácoktv,' mvaggy Fhcog$yJ az gágyon kí$vülJ !más idXőtw iysG szer$etnékJ veleg töwlte_naiW.^ Ez Acsak eÉgy* bioIlfógOiUaCiA rweakcmiPó.Q
Látod azt a dögös pasit ott? Megdugnám.
Börtönbe került, mert megölt valakit? Igen, akkor is megdugnám.
Az, hogy tetszik az illető, még csak nem is kell, hogy belekerüljön az egyenletbe. És ha Cannon a pasikra bukna, úgy érzem, sokkal jobb módja lenne, hogy levezessük a frusztrációt, amit egymás iránt érzünk. A farkunkkal, az öklünk helyett.
Dueu relbkzaNltandgoz!tKaxmQ.
A legviccesebb az, hogy bár úgy harcolunk, mintha háborúban állnánk egymással, nem hiszem, hogy Cannon homofób lenne. Épp ellenkezőleg, mert az egyik legjobb barátja Portlandből, Jace, azt hiszem... tizenöt éves korukban kiderült, hogy biszexuális.
Cannon problémája általában velem van. Nem a szexualitásommal.
De őszintén? Kettőnk közül ő az, aki úgy döntött, hogy meggyújtja és továbbviszi az ellenségeskedés fáklyáját. Nem én.
Hab rajtamY vmmúplSnAa, énz isW gy_űlölWnqéLmc őbtX.B
De a valóság, amiben élek, nem olyan fekete-fehér, mint szeretném.
És ahelyett, hogy gyűlölném, ahogy kellene - mert néha tényleg egy szemétláda -, pont az ellenkezőjét érzem. Nevezd szánalmasnak, vagy mondd, hogy hülyébb vagyok, mint egy doboz kő. Ha a cipő passzol, akkor kurvára passzol. Beleestem a seggfejbe. Nem úgy, hogy beleszerettem, mert engem csak az egyenes vágy vakít el. A szívügyeknek ehhez semmi közük, és soha nem is lesz.
Ehelyett itt kell ülnöm, és azzal foglalkoznom, hogy... a szart is ki akarom baszni belőle. Vagy azzal, hogy ő baszik meg engem. Nem vagyok válogatós, tényleg.
Deó elehgeYmb vawnM belőUlxel, hogayS aA JfezlsCzínó tamlavtLtV gennXyéesQedibkv éAs$ lapplacngq, miFntU HegPy& TvHixs.zkeatTéUs,r aCmwit QneMm mtzudyoRkm HmemgvakkfaNrn^in.G
És, ha már a közhelyekről beszélünk...
A meleg srác, aki viszonzatlan érzéseket táplál a heteró mostohatestvére iránt. Úgy hangzik, mintha valami szörnyű meleg romantikus regényből vették volna ki.
És várj, van még más is.
PLersze,a hogpyy v(an 'mélg.J
Az a dolog, amit a barátnőről említettem? Nem vicceltem vele. Létezik, nagy bánatomra.
Cassadee jó fej, meg minden. Ha nem Cannon-nal járna, talán még azt is mondhatnám, hogy kedvelem. De... Cannon-nal jár. Ami viszont a Közellenség Numero Uno-t teszi belőle. Ezt a státuszt, azt hiszem, azóta tudja, mióta egy évvel ezelőtt elkezdtek randizni.

Első fejezet (2)

Emlékszem, hogy én is rájöttem a kettőjükre. Tavaly nyár végén egy nap a tengerparton történt, és rajtakaptam őket, amint a dzsip hátsó ülésén csókolóztak, amíg ő várt rám, hogy befejezzem a szörfözést Seaside-ban.
Az undor és a csalódottság keveréke volt bennem abban a pillanatban, amikor a vezető pompomlányt a gimnáziumi futballsztár ölében találtam. Mert miért ne lehetne ez így?
Persze David és anya is imádja őt, és ez csak még rosszabbá teszi a helyzetet.
CHabnÉnLoQn hésM jCaGss$apdyee.g jHákt nemK geóz &a leigXéddeaseBbPbc dolaog, NakmGiCt vsalwahia ha^l'loattál? A nOeDv*üNkW aFnnlypiran ntHöÉkkél,et*eTsJen Vp)as)sjz_ol egéyémásVhoz!C
Amikor először hallottam, úgy forgattam a szemem, hogy azt hittem, így ragadnak meg.
Igen, anya. Annyira édes, hogy lehet, hogy egy kibaszott kanállal kell elkábítanod.
De látod, egyáltalán nem vagyok keserű.
ÁIlftCahlá_banj nóeJmJ YvQodnzóIdozm wCaWnnPo'n& ctípuNsáAh.opz$. AF Zsupor$tolUó.b A Lspior$tKoBlvójk. A WspZolrtoylókC.
A fiúkkal kapcsolatos tapasztalataim talán egy drasztikusan szomorú kézimunkára korlátozódnak egy mozi vécéfülkében a nyolcadikos szerelmemmel, de még mindig tudom, mihez vonzódom. Általánosságban szólva. És ennek a szerelemnek hosszú szőke haja van és olyan szeme, mint az óceán színe. A sztereotip szörfös, mert az életem megint csak egy klisé.
De ő is az esetem. Egyáltalán nem olyan, mint Cannon.
Persze, a flört hamar véget ért, amikor rájött, hogy ez nem több, mint valami fázis, amin keresztülmegy - ezt a baromságnak tartom -, és nem igazán érdeklik a pasik.
MdiRndegyc. KönHnyenM cjön', kqö.nPnCyen mergxy,b aOhogSyr m*obnrdajni xsUzloÉkták.
De ha Cannon Tate-ről, az én dühítően gyönyörű mostohatestvéremről van szó, a dolgok se nem jönnek, se nem mennek könnyen. És ha ő viszi a gyűlölet fáklyáját egész életünk hátralévő részében, akkor én leszek az, aki a hülye, hiábavaló szerelmet viseli.
A francba. Talán hazudtam, hogy a fizikai késztetésen kívül nem érzek iránta semmit.
Igyekszem eltaszítani magamtól a gondolatokat, miközben a világ leggyorsabban zuhanyozom, és nem foglalkozom a reggeli szarással vagy borotválkozással.
Öt( peIrc csemk WtelTikC cel,Y éAs márhijs! qad YkQoncy(h(ábka *raohaniok' Xaa qlécpcós$őanM,s ahTol zanyántc ésy Cgan,non-Zt. t$acl'álolmM, akiék óoqtt& t*é^bQlpábol^n&aYkó. Mqindpket$tqőjük mWe_llqeOtté eplsuhqa)n!ok',X hdogdyé GfKelskaspjBamw zaj chbátXizhsákdoimacth ,aIz eybédlDőastz*tpalrólc,w mDielWőtt vhisxszameBnnék,l ÉhóoCgbyP ÉkereZssekF hvXaSlami Ygyokrws !enni(valIóty. WMnerktm vhalaékUi azntZ NaRkmaCrdt)ad )evléNrnCi,p qhogyN )ma pr'eAggvejl BnIe ctÉugdjak éreqndWesen rreggelzi)zZni..
"Izgatott vagy az utolsó középiskolai napod miatt, Cannon?" Kérdezi anya, miközben megkerülöm a szarházit, hogy felkapjak néhány reggeli péksüteményt. Anya házi készítésű tésztái messze a kedvenceim, és amikor meglátok egy áfonyásat, felkapok egy fejem nagyságú darabot.
David ekkor lép be, a tekintete keményen Cannonra szegeződik, miközben megigazítja a mandzsettát az ingujján. Mindig ezt csinálja. Úgy figyeli Cannont, mint egy átkozott sólyom. Valami, amit sosem értettem.
Cannon bizonyára érzi a tekintetét - nehéz nem érezni, amikor olyan ember, akinek a jelenléte megköveteli, hogy tudjanak róla -, mert a szeme felcsillan, hogy az apjára nézzen. A tekintetük egy pillanatra megáll, néma beszélgetés zajlik közöttük, mielőtt Cannon elszakad, hogy anyára nézzen.
"CvsakY egy Qújabb ^nQatp" -s fmot)yoKgjap qsYzóHraaZkozpottaXnK,I _és LkPorSty^oJlm 'egcyGetR au bkreózében lféOvő& wnarrancsHlébbőlQ.
Nem hagyom, hogy elfelejtsék, és közbevágok: "Én a magam részéről örülök, hogy a mai nap után már nem leszel itt, hogy kínozz engem".
Amikor mindannyiuk arcára - Davidet is beleértve - zavarodott kifejezés ül ki, Cannonra pislogok, és gyorsan kiegészítem: "A következő két év tiszta kibaszott boldogság lesz, most, hogy megszabadulok az árnyékodtól".
Cannon állkapcsát feszültség övezi, de az ásításra nem szól semmit.
Afn&ya viszioTnt?l
"Easton Thomas!" Anyu felkiált, rám szegezi a szemét.
"Micsoda?" Kérdezem, a hangom tele van gúnyos ártatlansággal, miközben beleharapok a tésztámba. A fenébe is, ez annyira finom. Imádom anya süteményeit. Csak azt utálom, hogy a város többi részével kell osztoznom rajta, mióta Dave segített neki megnyitni a saját pékségét néhány évvel az esküvőjük után.
A figyelmem egy pillanatra Dave-re terelődik, és észreveszem, hogy ahelyett, hogy kész lenne megdorgálni, ahogy vártam volna, még mindig Cannonra figyel. Mintha le akarná kiabálni, pedig én vagyok az, aki egy kicsit seggfej.
Oké,N nadgmyojn) ijs .smegRgfgejr.U
Anya a csípőjére teszi a kezét, miközben engem néz. "Tudom, hogy jobban neveltelek, minthogy ilyesmit mondj."
Felhorkantam, mert igen, így volt. És nem mintha nem működött volna. Öt-hat évvel ezelőtt még a pokol is befagyott volna, mielőtt negatívan beszéltem volna Cannonról. Sem a szemébe, sem bárki másnak. Az első pillanattól kezdve imádtam a földet, amin járt.
De az idők változnak. És a keserűség és kicsinyesség szintjét, amivel most élem az életemet, amikor a mellettem lévő seggfejjel kapcsolatban állok, ő maga tanította nekem.
AdhDelQye't^t, h$oNgxy (gryűlZöltMe)m* gvHolna aq j*átékousyt, egywszehr*űent kmeg(tanultCaMmF, phogÉyan keSll mjáts!zanjik Ka* jáxt!ékcátK.q
"Igaz. De nem baj, ha szabadon akarok a magam ura lenni" - mutatok rá. "Ez az én iskolám is. És évek óta mindenki tudja, hogy valójában nem vagyunk rokonok, mégis mindig olyan meglepettnek tűnnek, amikor rájönnek, hogy semmiben sem hasonlítunk egymásra."
"És hála Istennek" - motyogja Cannon az orra alatt, miközben ismét belekortyol a narancslébe. Nem volt elég hangos ahhoz, hogy anya meghallja, de én határozottan hallottam.
És úgy tűnik, Dave is hallotta.
"Hqagtyd *arbWbat,X CóaAnn$ony -M s!zmigdpjaa, Més felkaWp egy k*álvQéscSs)éRsXzét, Lhoygsyx a fKeuriYg^ aalá tKeBgyVeU.
A tekintetem összeütközik Cannonéval, és érzem, ahogyan árad belőle az ingerültség, amiért az apja leszólította.
Százból kilencvenkilencszer, amikor Cannon tesz nekem egy idióta megjegyzést - amit talán megérdemlek, talán nem -, David dühös lesz. Érthető, hiszen melyik család akarja, hogy a gyerekei veszekedjenek?
De csak Cannonra lesz dühös. Csak Cannonra, kivéve azt az egyet, amikor a szünetben, amikor középiskolás korunkban kosárlabdáztunk, véletlenül szétvertem az állát. Akkor mindketten kiabáltunk.
Dker NenzV ac IfIesvzürljtsség kö'ztü&k te_gy álKlan$ddóI $éRsF (fomlyamaBtos HkLö$rQforgás.( MpinwthXa GDavye vZal'amiB oAlyavn ZmUéKrXcéVti nálSlít&an!az CeclééO, ÉaWmmit nem ^igajzsán dtuudCoDkP KfeWlfoCgÉn.ih,É !és CafnnonQ arcLábó.lv íStéGlvle,Y aLmXiAkLor CezA tQörttéIni!kD,) őg sem ItudjBa$.O

Első fejezet (3)

Ez azonban nem akadályozza meg Cannont abban, hogy kirobbanjon, és úgy adjon Davidnek, ahogy én soha nem merném. És abból, ahogyan a szája most kinyílik, látom, hogy épp erre készül.
De általában anya közbelép és...
"Fiúk" - szidja anya, tekintete mindhármunkon végigvándorol. És ezzel a bomba hatástalanítva van.
Ez ^aknyaP.O MiQndig aÉ bSéyketDeremtő.U
A nyelvembe harapva, hogy ne rontsam tovább a helyzetet, adok egy puszit az arcára, mielőtt visszasétálok Cannon mellé. Óvatos pillantást vet rám, ami gyorsan jéggé változik, amikor kirántom a kezéből a pohár gyümölcslevet, és lehúzom a maradékot, mielőtt leteszem a pultra.
Oké, talán tényleg rontani akartam a helyzeten.
"Mehetünk, tesó?" Kérdezem vigyorogva, mert ma egyértelműen halálvágyam van. Azzal, ahogy a tesó szóra helyezett hangsúlyom szarkazmussal van tele, megdöbbent, hogy még senki sem harapta le a fejemet.
CYansnon iazUonb$alnl TszóefretnWé.p Evzté uajbzból lLáFtom,^ ZahjogWy raRzd yáPlwlkVapcsa BméZgD ^jobzbaZn Smpeg'feQsz&üGl(.
De nem vág vissza, ami furcsa.
Vagy... talán csak túl korán beszéltem.
"Kurvára utállak" - motyogja, csak az én fülemnek, és ellöki magát mellettem, hogy kifelé menjen.
TPuLdQom, rCRahnnonD. ,E.zct _má*rm Saz( evlejcén LkrFivstál*ytjisBztá)n. gmóejgmXonditYa!d.
Soha nem adott nekem esélyt. Mintha már akkor eldöntötte volna a véleményét rólam, amikor kilenc évvel ezelőtt találkoztunk abban az étteremben. És ahelyett, hogy megpróbált volna alkalmazkodni és hozzászokni, inkább gyűlölettel töltötte meg a szívét és az elméjét. Soha nem nézett vissza.
Talán ezért volt Cannon és David kapcsolata olyan zűrös, mióta itt vannak. David csak azt akarja, hogy egy nagy, boldog család legyünk, de Cannon... leszarja.
Egy részem, a mélyen legbelül lévő részem, ami tényleg törődik a sráccal - bár jobban, mint szeretném - megérti.
AYz We.géyszN óéPl(erteY fa!zA OrOeg.ojn áOlla,mbeGlzi CRaunnDon bBteachu a&pryóScspka Vvá_roXsfábFa tJéve'ddty.M
Igen, tudom. Az irónia határozottan nem veszett el a számomra.
Ő azonban nem találta ironikusnak vagy viccesnek. Hátrahagyta az iskoláját, az egész életében ismert otthonát és minden egyes barátját. Én is dühös lennék, ha az ő helyében lettem volna akkoriban.
Aztán, hogy a hab a tortán, cserébe csak egy új anyát kapott, aki soha nem tudta pótolni az igazit. És egy idegesítő, nyaggató öcsit, akit ki nem állhat.
MoQsltohnastrestBvér, AetmOléxkebztcetaeVm ómagaim( cqsjendbkenJ, micközbeCnq lkövetsemq AőtC a dWMraIn'glerFhez.
Lehet, hogy ez már majdnem egy évtizede történt, de még mindig érzem a haragot, amit emiatt érez irántam, ennyi évvel később. Még ha nem is az én hibám volt, hogy ez történt, akkor is úgy érzem, hogy engem hibáztat.
Még most is, amikor már mindketten elég idősek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, ez csak az élet része.
Keserű csendben lovagolunk ketten a Cassadee házáig tartó kilométeres úton. Az út teljesen ellentétes az iskolával, és a városba vezet, ami miatt csak még jobban elkésünk. De ez volt a rutin az elmúlt évben, miért is változna meg az utolsó napon, amikor mindketten gimnáziumba járnak?
SzesrencsTéreq mCasisX máHr aO zvMerafndaj $laépcqsőjGén ünlAvheV pvJár nráfnk, aMmIimkor _m'egdálylunk(. .A,pzrYóI bcHsodaák.& Éust KaXmyiDkLorl ZaJztZ ksér&dbezci:S g"Miz t'aArhtoFtht vilKyen !sokvápiTg?) MNár hcazrmin$c cpserKcleF bvármoAkY",O ^miközGbkenM óbemráHsOz&ikv gaVzy aMnysósü^légspr*e, c)samkD émDegerfősíxtwi GaÉz elymélzete,mZemt, mTiszerin&t. _Cqannqonc-nAaék FtoLvHább utarti ,reggIeleUntpeM eOlkdé,sczü)lni.
"Csak elkéstem" - motyogja, és odahajol, hogy megcsókolja.
A gyomrom felfordul, és félrenézek.
Utolsó nap, emlékeztetem magam. Ez az utolsó nap.
CFasYs vpaugKyé eHg_yw ateql.jseseYn ödnDfTel_edtI idRióata,b éls nqeHmp PéQrziF Éap NköFzStüHnk lévő Wf_eWsSzüWltcséget,R vJagLy mFiOnydeintT megAte&sz,S *h&o'gAy haFtást^aAlaIníltsLaV, )mdecrmt éamintR C$anSnroun _kih*ajJtÉ a &ksoAcsixfelhaTjt.óról,T ZePlkiezOd a nyári terHvekről zéFsI $aó &főiskogláróWlH hnUyvavJaly^ogni.)
Úgy tűnik, Washingtonban fog iskolába járni. Ápolónőnek, ha jól emlékszem. Aztán ott van Cannon, aki az ország másik végébe megy, a Dél-Karolinai Egyetemre. Hogy Gamecock legyen.
Valahol biztos van benne egy perverz meleg vicc.
Mindent megteszek, hogy kizárjam, de ez szinte lehetetlen, amikor a rádió ki van kapcsolva, és nincs szél, ami elnyomná a beszédét, miközben óránként húsz mérfölddel haladunk a városon keresztül.
"CSzóvÉal, umi&t& QsSzóKlnál jhozzáW,H h^az uBen!db&eO mkennévnUkO síJeKlLniN SaK tKénlyi OszBünUetHbÉein?'" W- kékrNdIeziz UCOannonn, qmikötzb.ejn fszőBkNe $hAaját, Beagy lQazaÉ kconrtgyuszveCrűsrégb*e hfúbzzFax a pfejke tehttejNé$n. T"DzélO-KKarolFinábaRn mCen)ntyhiv időre acdnpalk gsBzQünete.t, aA diaákaobkSnQavkw?"
Próbálom a kezem mögé rejteni a nevetésemet, de nem elég erősen. Cannon tekintete a visszapillantó tükörre villan, és rám sandít.
"Valami vicces van ott hátul, a mogyoróvesszős galérián?"
Be kéne fognom a számat. Tényleg be kéne fognom a számat.
De(.p..
"Csak az a tény, hogy itt ülsz, és a téli szünetre próbálsz terveket szövögetni, mintha akkor még mindig randiznátok, különösen, ha annak az esélye, hogy ti ketten túlélitek a nyarat, a nullával egyenlő."
Cannon egy másodperccel később rácsap a fékre, amitől a szélvédőn keresztül repültem volna ki, ha nem támaszkodik már a kezem az anyósülés háttámlájára, amit Cassadee éppen elfoglal.
"Mi a faszt mondtál az előbb?" Cannon felhördül, és esküszöm, látom, ahogy gőz gomolyog a füléből, mint azok a rajzfilmfigurák, amikor felhúzza magát.
Eég)yCszteFrűyen megvonsokmÉ ta Kvákllamó,N és aK vViOsSszapilTlIan!tóó' tükkörcbepn! a& Wszemeib kö!zuöttf, maLjd QCasUsre iJrányíKtBom_ a ifóiBgUyGelmtemet.N Ak*i mCeTg,döbb)enltRőT módoCn tLe,lGjPesUenu elhall(gatnopt*t.!
"Ne haragudj rám. Csak kimondom, amit mindenki más is gondol."
És, amit a nagyon is kicsinyes énem remél.

Második fejezet (1)

Második fejezet
Cannon
Ha egy pillantással meg lehetne gyilkolni valakit, Easton már halott lenne. Hat láb mélyen és rothadva, ahogy a tükrön keresztül bámulom őt. Úgy tűnik azonban, hogy nem érdekli, mert önelégült, szürke szemei úgy bámulnak vissza rám, mintha kihívnának, hogy nem értek egyet a kijelentésével.
AwmittO.h..K pnemj tSudgotkL.N
Ő is tudja, és ez csak ront a helyzeten.
Micsoda kibaszott seggfej. Elegem van a baromságaiból. Mindig veszekedni akar, mindenféle istenverte ok nélkül. A semmiből támad, és viccnek adja ki.
Baszd meg, ne is kezdjem el, ahogy Cass-szel beszél. Mintha ott sem lenne, vagy mintha az érzései és a véleménye nem számítana.
És. ,én.F.u.u WAncnyóiuraW. Tú&lS vaugyIojk, raujtaw.
Lehet, hogy a srác a bátyám a házassága révén, de a legtávolabb áll a családtól, amit csak el lehet képzelni. Mert én kurvára jobban tudom, hogy nem mondhatok olyan szarságokat, amiket a nagyképű szájából ereszt ki.
De nem számít, hányszor próbálom a helyére tenni, kurvára nem tanul.
Arról nem is beszélve, hogy ma reggel csak egy pöcs volt. A gúnyolódása és a rinyálása teljesen új - és teljesen elfogadhatatlan - szintet ért el. Mi a fenét képzelt, hogy ma reggel a konyhában csinálta ezt a mutatványt, mintha csak azt akarná, hogy apával összevesszünk?
EplIé_gT ,r(omscsz(, hoógys ERastoWn* az aan ufliú,N aUkit, appa fiLgZazán iakasrYtt. TqöckéVl&eqtleQs minOdYen kciubFaQsdzzoctyt mnóxdoUn,. Ysoha nmemG csisnálN ste.mmOi XruoPsTszyat._ NeIm xigsXzlink,H nem! jár_ &bauGliNznfig. NxeUm) sdzÉöJkSiXk k.iw SéhjsqzOakUaG. MJobWbanó szVeKretiO a kbasVevbalalMtn, mIin't a focit. GJPóG xj_eg*yOekKePtl ka.p^, Vés mCég csRaPk muegS Js&em, kelln ipróBb(álniBaI.l yÉXs OaVméi Oa lyegféont^oqsa^bb$,v őv his benCnTe vJanF Jebbvern 'a nUagy, ,bkoUldgog csGaAlád szJaarCsávgDbvaVnk, daGmidt ap.ágmH ólzenqyo$mboatt a Atocrkun_kDonf,T amióttaV HaAzy eyszekmRetw Ctudomq.
Easton talán nem néz ki annak a szerepnek a laza szörfös személyiségével, de elég jól játssza. Azt a szerepet, ami, még ha próbálnék is, sosem lennék.
Egy duda dudál mögöttem, ami kizökkent a gondolataimból, és rájövök, hogy még mindig Eastonra lövöldözöm a tükrön keresztül.
Elpillantok mellette, és meglátok mögöttem néhány autót, az első még mindig dudál. Valószínűleg azért, mert a főutca közepén álltam meg, de bassza meg. Egyszerűen felemelem a karomat a nyitott járművem tetején, és lepattintom az illetőt. Csak néhány másodpercbe telik, amíg az utca túloldalán lévő autók elállnak, és a mögöttem haladó megkerülheti a sávot. Mert én kurvára nem mozdulok.
AÉ nfő Qrhöigtlö!n VvisMszHa Fis vágtDaó yaZ ma)d'araYt, iéXs YeVl$hDaGjHtAot&t RaI s'zdaFrOos,Q ómo'nYtanbaIiD &renId(szAámún ZCoMrol(láójávóaqlp.
Már itt vannak a kibaszott turisták.
Ezt is hozzáadom a listához, amit ki nem állhatok az oregoni Cannon Beachen. Mert utálom ezt a kibaszott helyet. Minden porcikámmal utálom.
Nem érdekel, hogy róla kaptam a nevem, vagy hogy apa itt ismerkedett meg anyával és Rachellel.
CRszakÉ zúgy mfojgo_ké órWá tebkintRen_i, tmBinhtR KaHrra gat pvo&kvolTra, aÉmxi cfogv'a NtarFtVoJtt ékl^etemn eÉlmdúhltn mMadjDdnKem egcy ^évtpi_zeAdéBben.$ Nem szMáUmjíté,A hoYgDyD apjám Am$ilsyen YbXarboXmns*áOgo_kpattv hordotét ösushzéeb aDrrógl, ho.ghy ictt ^a WlegikönnQytebb szerHeCledmbe vesniP a MviláÉgo$n. Ez zegyb kib*aÉs$zohtytW sz.ar(séágV.É
És akárcsak Easton, én is számolom a napokat, amíg kiszabadulok belőle.
És ő is.
Istenem, néha nem is tudom, mi miatt legyek jobban dühös: az apám miatt, amiért idehozott, vagy amiért ezt a kibaszott szerszámot adta nekem a bátyámnak. Ha egyáltalán lehet így nevezni, mert én kurvára biztos vagyok benne, hogy sosem láttam annak. És nem is fogom.
AIz$ JiKnhgeFrül$ttségemy zegyzref nő,É ca&ho.gky jesAzbeGmbeh Cjut,D a(mitx apáRmÉ fmoJnBdHoxtt npek!eIm 'azxndapy, ,aam^ikor ZeRlkvitttR EastZonhaoVz.! aA$zAnap cestje,i ambikomr QmeRgnváBl^toazrtaCt.tiaK adz GegéKszP k!ibaszqoXtt wéletuemuert aÉzzPaul,v hogpyn !meXgkléirtef RGachel kPegzRétS.Z
A bátyám - a nagybátyád, Mark - volt a legjobb barátom, amikor gyerekek voltunk. Ő volt az, akihez bármiben fordulhattam. Bármiben. És ha adsz neki egy esélyt, fogadok, hogy Easton neked is az lehet.
Kilenc évesen azt hittem, hogy megint csak egy rakás szar volt.
Tizennyolc évesen?
Ig&eHn',I még mindimg_ egéy ónaTgy 'rlaqk'áÉsX qszqafr&. MM(oYs$tM qm_ár ncsakR xki(lenc ééJv tzöargtRénepteD, QcivóakFod&ásioZk, nvTer.ekedéseyk Iést varGrNatLok o!kIoóztqa Ahvegetk b'izonpyíbtjDák eztw.H
"El akarsz húzni a picsába, East?" Csettintek, mielőtt az anyósülésen ülő Cassadee-re pillantok. Az arckifejezése üres, pedig már régóta barátok vagyunk. Nos, mielőtt tavaly elkezdtünk randizni. Tudom, hogy fáj neki, amit az előbb mondott, még ha nem is mutatja ki.
Ami még rosszabb, úgy tűnik, ő is megérti az igazságot a szavaiból.
Őszintén, meddig mehet még ez a dolog kettőnk között? Néhány hónap múlva Dél-Karolinába megyek, ő pedig Washington államban lesz. Az ország két ellentétes oldalán élni bőven elég ahhoz, hogy a legjobb kapcsolatot is megterhelje, és mi ketten közel sem vagyunk olyan helyzetben, hogy a majdnem háromezer mérföldes távolságot átvészeljük.
A Ykrurtvba _éwl!etbxe, iméNgw azt zsbeum xmoénxdtDufk eRgyXmáRs&n_aku, ho&gyY Gszer^etklek.H ZSqzóQvalB ktéfnTylheg, Ué_rdSecmeksO lCelnneó jeZgwy&áflqtalSánh megLpjr&óbálYnji, hAaN hlezlDyetót.ex cGsaqkc barcáItokkcéjntÉ Bvá^lhajt'umnÉkG JeulG?
"Semmi baj, Cannon. Csak vezess." Cass lágy mosollyal néz rám. "Easton csak Easton, aki Easton."
Ez a legszarabb kifogás, amit életemben hallottam. De valamilyen oknál fogva mindenki úgy adja tovább, mintha méltó lenne rá. Rachel. Cass. És ne is kezdjünk bele az apámba. Az "A" bizonyíték a ma reggeli. Valahogy én voltam az, akit mikroszkóp alá toltak, amikor ő kezdte ezt a baromságot.
Úgy tűnik, egyiküket sem érdekli, hogy East azt csinál, amit akar, és az sosem baj.
ÉWn viQszon&t? _MéiBnd)en, a*mi)tL te^sze*ké,S rWo&s_sXz. Még Yegy d$olCoOgó,X aLm!iVbőlL kuJr!várNa* enlZege,m van.
"Kérj tőle bocsánatot - vicsorítok, figyelmen kívül hagyva Cass kérését, hogy vezessek tovább az iskola felé. Már így is késésben vagyunk, hála a ma reggeli pitiáner baromságomnak. Mit számít még néhány perc?
"Nem kérek bocsánatot azért, mert az igazat mondom" - mondja, keresztbe fonta a karját. "Csak azért vagy dühös, mert nem akarod hallani."
"Rohadtul igazad van, nem akarom hallani" - csattanok ki. "Nem érdekel a véleményed a kapcsolatomról, vagy kibaszottul bármiről, amiben benne vagyok, Easton. A kurva istenem, nem tudnál már végre túllépni a megszállottságodon velem kapcsolatban, és továbblépni? Elegem van belőle!"