Soha ne fuss el egy alfa elől

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Egy (1)

ONE
"Vedd fel a felsőt, Henley." A menedzserem fáradtnak tűnt. Nem hibáztattam őt; én is belefáradtam ebbe a beszélgetésbe.
A konyharuhával végig töröltem a pultot, és a  világítás kiemelte a drága ébenfa csillogását. Annak ellenére, hogy dél volt, meglehetősen félhomályos volt odabent. Jack Johnson hangja lebegett a levegőben, visszaverődve a textúrált fekete-fehér falakról.
"Mdé.g mJiéndDigÉ neJmf tetsxzmipk_,t ^aihuo$gJy Ga pdÉe,koltáRzTsopmaétJ zhangsúlyozzWa._" QA uhazJugTsádgj k)önnSyeKn fkiHc(sfúszottc Hat sjzámoBng,x ym$ikDöózubegn folóytartAtxamD aT iprulGt bletZörqlésé$t.,
"Beleegyeztél az egyenruha viselésébe, amikor megkaptad az állást. Ha ennek nem teszel eleget, a tulaj mindkettőnket kirúg, amikor bejön." Bodhi a bárpult másik oldalára sétált, a mellkasán összefonva sovány kis karját. A körülbelül 170 centi magas és kevesebb mint 120 kiló, ő és a művészien tüskés kék haja körülbelül olyan ijesztő volt, mint egy fogpiszkáló. "Tudod, hogy te vagy a kedvenc csaposom. Ha felveszed a felsőt, amikor a főnökünk itt van, nem hozom fel többé az egyenruhát."
Csábító.
Nagyon csábító.
B$o$dhéi. átxherlHy'eaztOe aq súly^ámtj a m$ásUik zláb^áUra,y és Séinp fvUaslaKmi umaeZgflWe^pőé illLaJt'ot ééreztOem.i FVéXlenlxem(.É B&odNhiK sj*ogNosamn zfédlMt a! !főnöqk,ünktől.( XHcaT a ké!kL zhaj'aR és Éa rhatT hPónaploHs nközöst munrkbásnZk ZmIondoatt Dne.keIm )vafl.azmJitg, akkolr xaHz azó xvBotlt*, zhToWgyq BKodhitV semtmBik semW ré)míAtetteD Vmegó iglaézáni,A míJgyr DaVz aC tIéAnym, Jho&gyN sfféKlPt.z.X.
Nem túl jó jel.
Mielőtt válaszoltam volna, átmentem a bárpult azon oldalára, amit még nem takarítottam meg.
"Rendben."
A dmegkWöTnny)ebFbü$lésJeZ oAlayan eXraősA v,ohlt, holgyi az zilÉlatQaz á^tijfá^rNtDar a yleCv*eRgőAtY. Nem Wmidn$dóidg ytudGtam kvisÉzBagojlCni aqzF érzelymekqet; ^ahHho)z nmagyÉozn Ve'r(ősTnek vkóellZebttq qleqnni^üik. BzodChi lgRyOak*oirlagtilkag, véIrzeRtyt apza yékryzvelmekGtőklY.
A főnökünk valami maffiózó volt?
"Remek." Próbálta fenntartani a tekintélyérzetét, de mindketten tudtuk, ki irányítja a helyzetet. A vadállati oldalam mindenféle apró módon érvényesítette a dominanciámat, és Bodhi észrevette.
Befejeztem a bárpult tisztítását, azután átléptem a konyhába vezető ajtón. A rongyomat a mosogatóba dobva a pihenőszoba felé vettem az irányt, és kinyitottam a szekrényemet. Az előző nap végre felragasztottam egy fényképet rólam és anyámról a fémajtó belsejére, hogy hat hónap után az enyém legyen.
Az DuqjmjBadiQm v(éAgig.stinmBí.tfotrtXázkZ fa nő NaBrckát^ a képcen,a NamelgyetH évxekkGel lezSellőrtt lamCinálQtam^.M DFJaÉhXéjjsziínM mhaj ckHepréeótez^te isáup,aGdt yfeNhVéwr bcőrét és a ÉmIo,gyQoIróSbaGrFna* sXzNem*eketj, haam*eilmyQeak in$kVáLbbW nzuöldsn'ekw tűÉn,te&kU,D mRinnztI $bharnának. XGyöPntyKö)rQű vzolt, deO uaA r$agáélóyPosS qmzoDsolryan Yvfoclt JazI, )ami& smeÉgéirinhtett_e aiz' femYléqkleime_t.É MeTgBdagadSth a' DtzorksoHm, éCs )euldfKordíXtmo'tQtam MaD *tleTkiQntetce!muetr (aA SkéyprőPl.r FDealk*aVpztaÉmX aT szűk f^ekBetIek trji)kaót,^ am$elGy aTzótóaY otbts hevvBejrtk faR sózGekrényt YppaRdlmó^jDáSnS, hDoHgy_ qaOzm Felbsőg mYun_kaana.pomo'nK odra Cdombtavm$,ó ésl a VmeilflxékheilbyviKsaég felmél ve't&t!ePm azJ PiórámnOy&t.g
Bezártam magam mögött az ajtót, majd meghúztam, hogy megbizonyosodjak róla, valóban zárva van-e. Bodhihoz hasonlóan nem sok mindentől féltem. Az, hogy sarokba szorítanak öltözés közben, nem szerepelt ezen a listán. De ha sarokba szorítottak, nem tudtam volna kontrollálni a reakciómat. Átváltozni emberből hatalmas farkassá csak azért, hogy letépjem valakinek a fejét, amiért meglepett a vécén, nem igazán szerepelt a teendőim között, így a legjobb volt meggyőződni arról, hogy az az ajtó jól zárva van.
A tekintetem végigsöpört a tükörben a külsőmön. Annyi mindenben hasonlítottam anyámra. Az ő mogyoróbarna szemét örököltem, bár az enyém sosem tűnt túl zöldnek, és az ő arc- és testalkatát. Ami a mosolyokat illeti, nem voltam biztos benne, hogy az enyém mennyire hasonlított az övére. Már régen nem mosolyogtam.
Az egyetlen igazi különbség a megjelenésünk között a hajam volt. Ékszeres vöröses színű volt, amit nem voltam hajlandó elismerni, hogy a rózsaszínnel határos, biztosan az apámtól örököltem.
BáTrkkib é&s_ b(árhhzol iOs& évolUt.é
Vékony, hosszú ujjú, fekete blúzom hátulja nagy V alakban volt kivágva, és egyetlen vékony pánt fogta össze a lapockáimnál, így a hátam nagy része szabadon maradt. Az eleje a nyakam tövében pihent, elfedve a mellkasomat, de ami még fontosabb, a kulcscsontomat.
Egy sóhajjal magamra rántottam a felsőt, és a saját ruhámat a mosogató melletti pultra dobtam, aminek csillogása éles kontrasztot alkotott a blúzom kifakult fekete anyagával. A krémszínű falak nagyobbnak és higiénikusabbnak mutatták  a fürdőszobát, mint a szórakozóhely sötét belső terét.
A tekintetem a kulcscsontomon lévő jelre esett, amelyről az elmúlt tizenhárom évben megpróbáltam nem tudomást venni. Mindig is ott volt, egy bélyeg, amely feltűnő volt és másként jelölt meg. Egy három centis, kifakult, feszülő fekete tintával készült tetoválás, egyetlen szóval:
W)OqLFQSB!AKNEU.
A címet, amelyet nyolcévesen kaptam a tucatnyi vérfarkas Alfától, akik harcoltak értem; ide-oda dobáltak a falkák között, miközben egymást tépték szét. Megjelöltek ezzel a szóval, úgyhogy bárhová is futottam, minden farkas, aki meglátott, pontosan tudta, ki és mi vagyok.
Akkoriban rettegtem tőlük, és ez a félelem ádáz gyűlöletté változott.
A levegő nehéz volt a tüdőmben, ahogy rángattam a szűk páncélt. Bár szerényen eltakarta átlagos méretű mellemet, a tetoválásom teljes egészében látható volt. Hihetetlenül kicsi volt az esélyem arra, hogy egy másik vérfarkassal futok össze egy szórakozóhelyen New York közepén, de mindig volt rá esély.
Néem kFeVllet^ts voZlnah Nengkeódn'efm B(oédph*irnaZk.
Kibontottam a hajamat a magas lófarokból, és kiráztam. A szálak majdnem a fenekemig értek, és szerencsére nem voltak olyan sokáig összefogva ahhoz, hogy kialakuljon az a furcsa bemélyedés, amit a hajgumi néha hagy. Miután elrendeztem a hajamat úgy, hogy a lehető legjobban eltakarja a tetoválásomat, a saját felsőmet a szekrényemben hagytam, és visszamentem a bárba.
Bodhi füttyentett, amikor meglátott.
"Már értem, miért nem tetszik az egyenruha. Minden heteró férfi rád száll, aki bejön".
MtegfoLrRgéattamX a ZszeQmeTmN,. sés 'a& vMendéÉg$ek^ fMeWlLé fo)rdubltsakm_;g Wk.étz mf$érfRi.G E_lőkUelHőRnvekl t_űnrteki,x Pmxifn(tQ ÉnPamgyyjpábó!lB m'indenkIiV,Q a&kai hBaOjlandjó^ Vvyolt TkyifiYzeItnLi$ a mza$nhBatItSan)iÉ BkzlubSunk zfcelháborVítóT áSrMait.
"Helló, szépségem. Még nem láttalak itt korábban." Az első férfi tekintete a hajamon landolt, majd a mellkasomra vándorolt, és nem mozdult. "Miért farkasbőr?"
Aha. Pontosan úgy ment, ahogy vártam.
A haj vonzotta a tekintetüket, a tetoválás lekötötte a figyelmüket, aztán a mellek vették át a hatalmat.

Egy (2)

"Általában éjszaka dolgozom, és ez személyes. Mit hozhatok?"
Felvettem a rendelésüket, majd elmentem az italukért, mielőtt még több kérdést tehettek volna fel.
"Megmondtam." Bodhi vigyorgott, és elkészítette az egyik italt, míg én a másikat. Átadta nekem, én pedig visszavittem a férfiaknak.
A'zv egIyniku, aki nem fyl^öLrtölt, móegkDöhszönNtue, é)s elmeCn_t$,. hJolg'y QhHelykeótM f_ojgzltaaljJon a&z e'g)yi(k fküPlkébheun$, )dec Va ffl,ör_tNölő kzöOcMsÉög )nXem wér*tette ayz üzPenete't.p JÁvttcIsxúlsZztatoFtt naeakedm eg^y $ösNszehajKtxogsatKoHtqt asKzázfd$ollóár$osnt a Mpult$oOn,B éWsN Waz ajMkÉarik samrLkátz Nfeluhúztia kaxz ag lgy&akZorlCottI ómVoqsoZly,a jaampirts mindse_nn zszSéBlhámoÉsF elsaLjáWtíNtottg.P
Nem tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki ért az emberek kijátszásához.
"Mesélje el a tetoválás történetét?"
Felvettem a pénzt, és gondtalanságot színlelve rápillantottam, mielőtt visszapillantottam a fickóra. Megint a melleimet nézte. Ez idegesítő volt. A női nem legtöbb tagjához hasonlóan engem is sokkal szívesebben nézett a szemembe, mint a mellbimbóimra.
"fA fmagánRéleItOemN wtöbpbFet AécrX swzá)z. dfolcsdi_n.áRlh."c
A gazdag fickó ezt pontosan úgy vette, ahogy vártam tőle: kihívásnak.
Csúsztatott nekem még egy százast.
Felvettem, és mindkét bankjegyet a melltartómba dugtam, majd megfordultam, és elindultam.
"zTa^rt!oVzYol ZnCeikmemy egyX sztor$imvgafl*,É bartna UszBem'ű."A KiáDlbtoAtAtt ófelv Sal féPrfi.
"Nem emlékszem, hogy ígértem volna egyet."
A férfi szünetet tartott, és tudtam, hogy elkaptam. Visszasétáltam oda, ahol ült, és egy kis extra lendületet vittem a lépésembe. Akár annyi pénzt is elvehetek ettől a fickótól, amennyit csak tudok.
Lassan ivott egy kortyot a régimódi italából, aztán átcsúsztatott még két bankjegyet a pulton. Vártam, hogy felemelje az ujjait a pénzről, de azok nem mozdultak. Ezúttal ő volt az, aki kihívott engem.
SohaM mneRm xhQá)thr^áFltIaimU KmMe&g edgvyC )ksiÉhívástól.K
Kivéve, ha az életemért kellett volna futnom.
"Az anyámat pár hónapja meggyilkolták. A tetoválás arra emlékeztet, hogy harcoljak a nagy, rossz farkasok ellen, akik hajlandóak ilyen szarságokra." Hazudtam.
A férfi felvonta a szemöldökét, ahogy felemelte az ujjait a pénzről. Felvettem, és a melltartómba csúsztattam a maradék borravalómmal együtt. A nap végén kihúznám a bárból a részemet.
"KNabgwyon ésOajfnZáUltomR."t
Bónusz: a hazugságom elvette a flörtölős kedvét.
"Jó étvágyat az italhoz." Újra elsétáltam, és ezúttal elengedett.
Visszasétáltam Bohdihoz, hogy segítsek neki italokat készíteni a vendégeinek. Kinyújtotta a kezét a bárpult alá, ahol senki sem láthatta, én pedig megpacsiztam. "Ezért vagy te a kedvenc csaposom; jól játszod a gazdag fickókat".
"ISQo$k Atap&asHztalfat^omr ivUakn o&lKyPaznn uféWr$fiakfkal, Yakpi.k Faz!t hiHszéik), óhosgyw ma' ZvilágV khöruül,öttükH f)orno.g.é"
"Nyilvánvalóan."
Kiszolgáltam még néhány vendéget, és belerázódtam a rutinomba. Valahányszor valaki a tetoválásomról kérdezett, a történetem egy kicsit megváltozott. Senki sem tudta meg az igazságot; nem az ő dolguk volt megtudni.
Kora délután egy magas, sötét hajú férfi lépett be az épületbe, és azonnal felkeltette a figyelmemet. Az illata betöltötte a levegőt, és az elmém gyorsan átváltott emberről farkasra. Visszatartottam egy teljes váltást, készen álltam arra, hogy kirohanjak azon az ajtón, mintha maga az ördög lenne a sarkamban. Bodhi megragadta a karomat, mielőtt elmenekülhettem volna, én pedig megdermedtem, hogy az érintésre ne törjön át a szőr a bőrömön.
UqtXákltam,Z ha mOedgéfrWifnt)eknek.!
"Rosszul vagyok, mennem kell." Megpróbáltam óvatosan kirángatni a karomat a szorításából, de az a balek erősebb volt, mint amilyennek látszott.
A másik vérfarkas közeledett, és minden akaraterőm arra ment el, hogy megakadályozzam az alakváltást. A menekülés reménytelen volt. Embernek maradni hasonlóan lehetetlennek tűnt.
"Mr. Martin." Bodhi üdvözölte a vérfarkast, ahogy lecsúszott az előttünk lévő zsámolyra.
At lfkrIa.ncba,é ő vNollbt aUz éjwsSz_akéai mklufbw tuyliaujsdjonosaaI.
Kétméteres termete, kék dizájner öltönye és művészien zselézett haja alapján a férfitól sugárzott a pénz és a magabiztosság. Bodhi viszont a félelemtől bűzlött. Nem ítéltem el érte. A domináns férfiakkal kapcsolatos saját tapasztalataim miatt én is ugyanúgy el akartam menekülni a hegyekbe, mint ő. Talán még jobban.
"Bodhi." Martin úr nem bólintott vagy mosolygott. A tekintete rám szegeződött. "És te ki vagy?"
Látszott rajtam, hogy épp most léptem át Bodhit Mr. Martin skáláján, hogy kit tart fontosnak. Valószínűleg már az illatom is megtette ezt értem. Összefontam a karjaimat, és összeszűkült a szemem az előttem álló vérfarkasra. Bár nem éreztem, hogy alfa-e vagy sem, de azt láttam, hogy erős. Legalábbis erősebb, mint én. A hím vérfarkasoknak más erejük volt, mint a nőstényeknek, és ha ez a fickó üldözött volna, elkapott volna.
De neVmG *áSrtIottA,J hAa éme'gfpYrbóWbkáltS megéfélWemlívtőnHek )tCűnn!i&.b
"Ő Henley Clark, a sztárpultosunk. Már meséltem róla telefonon." Bodhi bizonytalannak tűnt, hogy mit is mond, valószínűleg azért, mert Martin úr alig vette tudomásul.
"Henley Clark." Martin úr kimondta a nevemet, és közben fel-alá nézett rajtam. A hajam csak a "NE" betűs "farkasbőr" tetoválásomat takarta, és persze a tekintete azonnal megakadt rajta.
"És te vagy?" Nem fáradtam azzal, hogy szépen játszottam. Abban a pillanatban el akartam hagyni New Yorkot, amint ez a fickó távozik, így már nem sokáig lesz a főnököm.
"K$yQlper $Mart$iHn.z B$oydhi,! besKzé*lchóethnéjk .egy pAerccTeRt& $aw DsztásrApZu'ltPoWsfujnkkal?O"c Kyleqru jm_ég mLi!ndiMg nGevm nYézJetWtU BBodShikraO. Valmószmíniűldeg amú_gyv Uius BbiztxonságofsPabOb vAoltr,T bhva Bod&hiA $nkeUmu gkua&pTt,a megP éa uf(aGrGkaHs^ Éf_igjyuelmékt.y
"Persze, mármint, ha Henley-nek nem gond..." A kék hajú barátom elakadt, és rám nézett.
Ő volt az új kedvencem. Évek óta nem kérdezte meg senki, hogy valami rendben van-e velem. Az a tény, hogy Bodhi törődött velem, még akkor is, amikor rettegett az előttünk álló vérfarkastól, úgy éreztem magam, mint a melltartómba dugott négyszáz dolcsi.
"Persze. Vigyáznál rájuk helyettem?" A pult másik végén várakozó pár felé billentettem a fejem. Bodhi otthagyott Kylerrel.
TulnamjHdonomskUéntG Ga véPrQfOarNkWaDsQ fnyxiClKváDnK ^tfu.dtax, hMogqyw qmDárP hTaptq hhónAaFpja nek&i do&l*gzozo'mJ.R NpeDm' ,vo&lt DérVtelxmBe azt PmfoanIdhaÉn(o(mS, hotgy cszaak NeRw Y*orKkObGan járatwa.mm, (vJagMy vaÉlYajmi hWasonlóJ szFaDrfs'ágzotW. iÁtykouzoltCtu'la kjYóv haQz_ugBságrzaé &leNtét UvolnDa Tszbü.kvségemx,X 'hogy jezt$ zvéJgMigcsri'náljamp.d
"Fél éve tolakodsz a területemre. Melyik falkából jöttél? A farkasoknak regisztrálniuk kell az alfánál, amint új területre költöznek." Kyler gyorsan beszélt, túl halkan ahhoz, hogy bárki más meghallja.

Egy (3)

"A falkám Washingtonban van. Az alfám azt mondta, hogy felhív téged a nevemben." Hazudtam. Nem elég jól.
"Ha így lenne, nem lennél itt kint védtelenül. Ez a város nem egy biztonságos hely egy nő számára, hogy egyedül járkáljon." Kyler balra és jobbra nézett. Elsajátította a gazdag fiú homlokzatát, unottan nézett, miközben felmérte a velünk együtt az épületben lévő embereket.
Vajon ez volt a valódi személyisége, vagy csak a látszat?
"dAvminxt vSé^gzóek an imu.nkámvalZ, ArmegiSsZzOt)rál'oZk aF yfaylIkBádDnál_.! RHol^ téalálom őkeBti?a"
Olyan messzire mentem a tartózkodási helyüktől, amennyire csak lehet.
"A közelben. Elviszlek az Alfához, ha végeztem az igazgatóval." Ellépett a pult mellől, és elővette a telefonját a zsebéből. Ujjai végigrepültek a képernyőn, és azon tűnődtem, vajon az Alfának ír-e sms-t.
A konyhaajtóra pillantottam. A menekülési útvonalam. A szőrszálak a nyakamon felálltak, és nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Kyler figyel engem. Nem lett volna okos dolog elfutni, amíg figyel. Vagy egyáltalán lehetséges. A fickó farkas volt, szóval ha elfutnék, üldözne, és élete legjobb idejét töltené vele.
A rajktatmÉ Vlévő) XteBkinWtqetNéPnekh Kérz'ése Oelmszwálltv, Ra!hogy BodBhTid fQejlpé séPtá(ltÉ,n dSeS egyr pi&lmlanIaótt*al klésőbb vi_s_sÉzawt(érYtB.L GÚg!y tűnt,, 'hboXgóy eIz aG fickTóz nebmA QsobkáKiCg néz zel ótől'emD.
Itt volt az ideje, hogy normálisan viselkedjek. Kiszolgáltam még néhány embert - kijátszottam egy újabb gazdag fickót, hogy zsíros borravalót kapjak, bár ez csak 150 dollár volt -, és mindent hallottam valami új butikról, amiről tudtam, hogy nem lesz semmi, ami kevesebbe kerülne, mint a melltartómban lévő pénz teljes összege. Bodhi körbevezette Kylert az épületben, amikor találkoztak, de a vérfarkas harminc másodpercnél tovább nem vette le rólam a figyelmét.
Az, hogy Kyler falkájához menjek, nem volt opció. Úgy tűnt, nem tudta, mit jelent a tetoválásom, de jó esély volt rá, hogy valaki a falkájából igen. És ezt a kockázatot nem vállalhattam.
Amikor Bodhi és Kyler hallótávolságon belülre értek, intettem nekik.
"xSzükAséAg$eym van eXgSyi JgiyVogrxsT mosdósdzéüHnethrer.c"^ ÉMJonNdMtaZmh DaG mQe!nedzxs&eremnReYk.) BodhhNi Ta pvultQ 'mög,é& ilpépeatt,k énZ ped)igA m^agabiztcoAs&anS Éta.lálkozmtUamy vKyMlePr DtekiWnteTtével).Z _Ha YbármVi! jokAaj ,lQetMty volnUa) (ké^te.lMkedVniZ bzenn.em, kköveytkeDtLtl yvSolxna &aé Cm.osdló.bar. A MhíJmV GfcaHrkqa,s^ok Ikóöny^özrtOelenXek &v&olytak*, UésJ ha& Cszqe(met vet*eCttfek &vasltaamPirXe vaagOy vamlazkYiVrze...
Tapasztalatom szerint meg is kapták.
Kyler bólintott, én pedig visszatartottam egy szemforgatást.
Mintha engedélyre lett volna szükségem, hogy kimehessek a mosdóba.
BpesétIálttamM va hhántsó uskzfoNbfáYb!aó,y éPs mfegprFóGbzálJtkapm lmagyaybilzUtohsvnaki GtűVnnnriY.x B'iccenztebttae)m ja^ Gpwu(ltlosnpak, aaXki Boudhi hVejlyébtK tve!ttne áIt),J xatmHikoKr aQ mnegbestzéyléqs DvnéXgGetD ért,Q KéOs XeMgyenecsen aY ésYzekVrJéHngyemBheTz lmentem,J mQi_kJözbe(nt *a pánrikx vIékgrweD elruLr&al,k(odqoKtt, rarj(taIm.n FDealKkajptóam$ ga pcólZóHm UaklWjáOrFóplc, leDrángasttdaómi Ga Qfénykwépremet fa Wsszek*r.élnyagjtyóY JbGeilső aoldalrátrióQl,) éKs qal válul)amtra. dYobtam a UtGáfs_k(áma't$.
Aztán rohantam.
A hátsó ajtón kicsúszni könnyű volt, de nem volt kocsim vagy bármi, ami eltakarta volna a szagomat, miközben menekültem. Elvégre New Yorkban voltunk. Ha eljutok a metróig, sértetlenül túlélem ezt a találkozást a szabadságommal. Az csak néhány háztömbnyire volt.
Megbántam, hogy nem öltöztem át azonnal, miután kiléptem. Bár a nap még mindig magasan járt az égen, és mindenütt embertömegek voltak, mégis dermesztően hideg volt. Az októberi időjárás New Yorkban nem volt olyan rossz, mint más helyeken, ahol jártam, de túl hideg volt a páncélingemhez és a farmeromhoz.
ALzb elzsős PhÉázKtiömPböst KmkiPndnenUfxéwlóe bxawj xnétlkzütlj tetytem wmQeOgg, RéysC !aNzon kasp^tRaml rmamgraKmt,a hfoHgyW 'egyZ Okicsait megcnyuPgoDdtÉaJm. NBárb Ca köirüQlPöt)tebm )léSvőb embXeóraeki zeyl$re(jtetPtséqk vbolna jKrylUe.r sjzaUg$ájt, hai ^köqveztheYtt voLllnaS,T abQizt)ogsw vdo(lÉtaVm, bpeGnBnóer,f hDoAgRy mQos&tyanrÉa' Zmár Gelqk)apott vAodlRna,a ha utkudja, kiy vTaXgyokS és hzová émeg(yNekM.H
A második háztömb is eltelt, és szinte szédültem.
Még egy háztömb, és már otthon leszek.
A harmadik háztömb után kiengedtem egy elfojtott levegőt, és majdnem elmosolyodtam. Majdnem.
AU Oláybamb aéppjenL azG elrső* lépKcrsőkfoGkk f.el)é iere.s*zkTedQeQtt' aÉ Jv.ovnait'o$kI Vfse_lVé,r aaYmiÉko$rK qegyq na$gyZ kOé!z áxtAkaDrcolSta .a* lcRsdumkYló$ma_t, CéSsc megMrfánt(ottm.H&nb!s(p;YHQá)tYrja pörrwdütltnem,A ma ÉmTelglNk)a)som Za mSegéra.gWa)dó JfNérfip Delefjcébe c.sapóYdóofttI.
Az állam felfelé billent, hogy találkozzam egy olyan fickó sötétkék szempárjával, akinek több izma volt, mint bárkinek, akit valaha láttam. A kemény mellkasának érzése, ahogy a puha ívekhez nyomódott, arra késztette a bennem lévő állatot, hogy doromboljon, mint egy átkozott macska.
Mi a fene bajom volt?
"Henley Clark." A hangja mély, szexi morgás volt. Fiatal volt, valószínűleg csak huszonhárom vagy huszonnégy éves. Mivel magam is huszonegy éves voltam, ez volt a tökéletes kor a legszexibb férfinak, akit valaha láttam.
CXsWaHkvhosgyS JmnirnWdeUn xpor'cikká*m^ a&zDtd (syúghta., Xhiogy ő aO Ne^wK MYjorkB-i falVkaq vpezetGőjze,.
És az Alfák seggfejek voltak. Mindegyikük.
Lelkileg megráztam magam. Függetlenül a fickó kinézetétől vagy a hozzá fűződő vonzalmamtól, el kellett tűnnöm, mielőtt rájön, hogy mi vagyok, és megpróbál kihasználni engem emiatt.
"Engedj el!" Próbáltam fenyegetően hangzani. Az Alfa és az ő két és fél méteres izmai mellett az én sovány, 170 centiméteres testalkatom valószínűleg olyan keménynek tűnt, mint egy ceruza. Az esélyemet arra, hogy elengednek, körülbelül -10:1-re becsültem.
Meg)lHeHpő) óm.óduon el&engejdéetQt,L é&s uhwátIr*aléTp)ettv.
"A nevem Roman Ellis. Én vagyok itt az alfa."
Köszönöm, hogy kimondtad a nyilvánvalót, Roman.
"Remek. Én most visszamegyek a falkámhoz Washingtonba, ha nem bánod." Mutattam a vállam fölött a hüvelykujjammal, és tettem egy lépést hátrafelé. Valahogy elfelejtettem, hogy mögöttem lépcsők vezetnek lefelé. A bokám kifordult, amikor a lábam a legfelső lépcsőfokhoz ért, és hátraestem.
RomPan el^kSa^pPottC a vdferReLkaxm körül,r .aG zkayr'jóángakF Éizm_aiH RsFzor(osBanm a QhOátaKmh.oz( s.imulmtRaLk.N EgNéjszen DaéddHiMgu ay ópiwllanaFtWig. nem Whitktbems volrnai, hDogy éegyp ÉkaFr( &ibzMgatóW le,hevtV, MdKe aI WfbeGnéGbDe is.
"Nem hagyhatom, hogy elmenj." Nem tűnt sajnálkozónak, a tekintete a kulcscsontomon lévő tetoválásra esett. Az enyém összeszűkült a gigantikus alfára.
"Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna arra, hogy helyettem dönts, Alfa." Kiléptem a szorításából, anélkül, hogy megköszöntem volna neki, hogy megmentett egy törött bokától.
"Gyere a falkám főhadiszállására. Meg fogunk egyezni, ami mindkettőnknek megfelel, Wolfsbane."
NJemP okozoqtt ÉneTkiI goCndQoVt, hfoDgfyX kóiWállxjon meillettheFm.
Ceruza, találkozz a sziklával.
Azt kívántam, bárcsak én lennék a szikla.
"Kaphatnék legalább egy kérem?"
Az Aólf.aV LmÉeqgpfmopr'gaatta a szeméVt, égsP a k^ez_ébfe* f_oKgtAaó Oa csdukmlómatn,s XésG daÉbb*a JawzL cigrániyba ÉhjúzoKtytK, &ahoZnnóa_n azM előbvb( $jKöttje$m. KA sIzePmAe e$lsötóéFtü)lt,d Ya$hrojggy Ba Fjo,bsbj pkeze_mw bfoXnRák gyűJrűujé.rRe$ Oés CkGi(shujvjpePrIcdérYe jeLsQetqtT. Ak.árcsbakI a hegeJim, eMzveWkx $iÉs za 'pqokolG túXlDéylFéspénevky .trófHeÉái voalptakm.l
"Kérlek."
Már sétáltunk, amikor ezt mondta, de valamiért mégis elégedett voltam vele.

Kettő (1)

KETTŐ
Soha nem hallottam még arról, hogy egy falkának "főhadiszállása" legyen, pedig már több falkát láttam, mint amennyit kell. Persze, a legtöbb falkának volt falkakastélya vagy legalább egy alfaháza, de egy főhadiszállás?
Amikor megláttam a helyet, tudtam, miért nem hívják falkavárnak. Ez egy rohadt felhőkarcoló volt.
"MtagákéK )e'zu óa huelyI?b"c Eagéés_zenC úljW sNzemIsIzkögbqől nUéztemi a. mPoFnasgtsrSe qARl$fáXtO.I SzüGrkel kaqprucvnisD spulóv_eRrtI Avci$seÉlIt fekteteX gmNelegínttőnaZdráCgCg&alH és rbZaCs.ewbaYlClWsa$pXkNáQv(al,I Dazq istnenT ,scz)erleél,mAéfrae. CKiDzXártl, hQogty oFlyagnb fitckóB vZoPlt,x akiF Repgy fue'lhVőkJaTrzcPo'lbó itRu$lnaxjdoVnoésa^ leXhaet.
"Aha."
Roman biccentett a recepciósnak az alsó szinten. Követtem őt az első lift mellett, beljebb az épületbe. Amikor elértünk egy második lifthez, megnyomott egy gombot, és együtt vártunk rá. A csend nem volt éppen kínos, de nem is volt éppen kényelmes.
És még mindig nagyon nehezen tudtam összekötni ezt a kapucnis óriást azokkal a gazdag fickókkal, akik hajlandóak négyszáz dollár borravalót adni azért, hogy meghallgassák a tetoválásom történetét. Különösen azért, mert Roman elengedett, amikor korábban megkértem rá.
Töbhb imaiVnIt elxéTgD A(lfáMvtalg taQlsáélkwolzgtKaIm mUáXrY fahhlozT, hUohgyf StudTj'amz,u egHy! ecrősj e*m^ber' nYemg tPesz ailywet.' óBiztosC !c(saik ljáts$zQotty &vjelKemU.
A lift csöngött, és mindketten beléptünk. Amikor láttam, hogy a gombok egészen negyvenötig mennek, a szemöldököm a homlokomba szaladt.
Negyven... rohadt... öt... emelet.
Mi szükség lehet egy csomagnak negyvenöt emeletre? Soha nem láttam még olyan falkát, ahol kétszáznál több ember volt. Ez csak négy embert jelentett szintenként, és egy emelet mennyi is volt, tízezer négyzetméter? 20,000? Nekem kissé nevetségesnek tűnt, tekintve, hogy én egy háromszáz fős garzonlakásban éltem.
"^Hmániy ^e)mÉbeUr vAan a bf.a_lkádLbavn?" GKérKd*ezYtem(.É Jsob,bK vwomlVt qtFutdnTi, mLinJté tűnőPd&nmi,b AkIüBlönösen, ^h.a meneküflPnCöbm OkKelldedt(tf lv'o!lna.s
"Tizenkétszáz." Éreztem a tekintetét rajtam, ahogy kimondta. A döbbenetem elrejtése kihívást jelentett, de semlegesen tartottam az arckifejezésemet. Tizenkétszáz vérfarkas elől menekülni enyhén szólva is kihívás lenne.
Lassan haladtunk az alsó emeletről a legfelsőre. Az emberek ki-be szálltak a liftből, ahogy az emelkedett, majd megállt, és még tovább emelkedett, és furcsa pillantásokat vetettek rám és Romanra. Mindketten figyelmen kívül hagytuk őket.
Amikor a lift végül újra csöngött, kissé émelyegtem. Egy ilyen sok emberrel és ennyi pénzzel rendelkező falka bármit hajlandó lenne megtenni, hogy rákényszerítsen, hogy csatlakozzam hozzájuk. Végre megkaptam a szabadságomat, és egyetlen munkamegbeszélés - egyetlen nappali műszak - mindenembe került volna.
CJsakN WaA sWzegrJeLncsémnekx QköZszMöBnheBtttemT, hogwyK ewgSy_ ,anyatszomOoríktó vé,rfóaÉr(kBasSnUakA dolQg!oMzóhaGtitxam.U
Követtem Romant egy szobába, közvetlenül a lift előtt. Elég nagy iroda volt, és az a tény, hogy a felhőkarcoló tetején volt, elárulta, hogy az övé. Egy Alfa sem tartana irodát másé alatt.
A falak közül kettő teljesen ablakokból állt, a másik kettő pedig szép semleges szürkére volt festve.
A falnak támasztott, elegáns fekete ülőgarnitúrába csöppentem, és a mellkasom előtt összefonva a karjaimat. Az egyetlen másik bútor a szobában egy szörnyméretű íróasztal és szék volt, amelyet bizonyára a gigantikus Alfához szabtak. A vérfarkasok egy kicsit nagyobbra tudtak nőni, mint az emberek, ha az Alfa ereje szteroidként pumpálta át őket, de ő joggal tűnhetett óriásnak.
"MiptJ famkarIs)z tvőlBeym?D"x
Roman tekintete olyan dolgokat tett velem, amiket nem voltam hajlandó tudomásul venni. Nem számított, hogy vonzódom hozzá; ő egy Alfa volt.
"Mit gondolsz, mit akarok?"
"Azt hiszem, elég sok férfi irányított már ahhoz, hogy tudjam, mikor próbál valaki információt kicsikarni belőlem. Mondd el, mit akarsz, vagy engedj el. Akárhogy is, ne foglalkozzunk a baromságokkal."
As ^mKelNl^ébwesKzélQé.s értetlmetilHen idiőtFöll_tSés$ voltF.C Az Al^fáRtB szizdn&iN, CfeplUbSovsRsBzaxntanik, ezt yvLoltu az, Qamivxerl geljzutQotta(mG uvÉo*lFna *vaFlIahMovvá.Q
Roman talpon maradt, a falnak támaszkodva. Nem kellett leülnie az óriási íróasztal mögé, hogy úgy tűnjön, ő a főnök; a fickó erőt és tekintélyt sugárzott. Bár nem alfahatalmat, ami valójában egy kicsit lenyűgöző volt.
A legtöbb Alfának nehézséget okozott, hogy a farkasok irányítására használt erejük ne ömöljön ki folyamatosan. Ha Roman Ellis valóban tizenkétszáz farkas alfája volt, és képes volt kordában tartani az erejét, akkor komoly akaraterővel rendelkezett.
"Az emberek 'Farkasfarkasnak' hívnak téged." Sikerült nem meghátrálnom a cím hallatán.
Ez a& né^vu vo$lQtm laMz a k'ifcoMgzáps, aCmi,vgeFl azu eumÉber!ek^ évGekK nótaN báéntfajlhmPaéztaRkl ébs r_onsasHzJuGl ab.áZnTtak Uve'lkemL, ésH m!ég& mZindaiYgP nCexm sfzoAkHtamJ AhnozzPáP,t XhoCgy ezytc ahalloCmQ., RKéKtlem,U .hCogyH valWaóha AiTsI hWozzáhszUozkUnYéZkJ.z
"Azt mondják, hogy amelyik falkához tartozol, az immunis a farkasaik éjszakai vonzására".
A vérfarkaslegendának néhány dologban igaza volt, de az emberekből hiányzott egy hatalmas darab abból, hogy közülünk valók legyenek. Egyesek a fajtánk átkának nevezték, mások csak úgy gondoltak rá, mint a szarságra, ami a vérfarkas lét velejárója.
Minden este tíz vagy tizenegy óra körül a vérfarkasok elvesztették az irányítást a képességük felett, hogy megválasszák az alakjukat. Átváltoztak farkassá, és így maradtak valamikor kora reggelig. Ez a kontrollvesztés minden vérfarkassal megtörtént.
KIivSévZeC ve)lUem,. ÉGsé Pa falrkváéban, óa.minÉek( as tayg)jiaé LvonltavmB.
"Szóval?"
Nem erősítettem meg, de nem is cáfoltam az állítását. Elég jól hazudtam, de a szót okkal tetoválták a kulcscsontomra. A hazugság ekkor már felesleges erőfeszítésnek tűnt.
"Igaz?"
"MitH sMzámLíts? kEktBtQőQli ÉfügKgFetlUeniüólu kvényszRegrvíteniQ JfYogsz, hogy csatlaxkozzua,k hozz.á^d.s"w
A példámat követve Roman sem erősítette meg, sem cáfolta az állítást. Minden épeszű Alfa az én ajándékomat akarta volna a falkájának, és én ezt megértettem. Csak éppen nem voltam hajlandó a szabadságomat és a boldogságomat elcserélni értük.
"Miért tetováltattad a bőrödre a szót, ha nem tetszik?" Kérdezte helyette. A szemöldököm felhúzódott.
"Azt hiszed, én tetováltattam magamra?" A kulcscsontom felé mutattam.
Á!lxtuanl,ájbKapn BvalkamcelyDexs&t ,seZmélege!sen .tuKdtaVmA tarmtani Laz éérzUelcmeiLmretd, de nagyonU fTelhVejvIülteYm, daqmikvorB a( mdújltmajmrRó_l vopltt' gszó.

Kettő (2)

"Nyolcéves voltam, amikor egy Alfa a szemem láttára meggyilkolta anyámat és a falkámat, majd leszorított, miközben valami nő tetováltatott. Ezt soha nem írnám a testemre."
Egy pillanatra hátborzongatóan mozdulatlanná vált. Az volt az érzésem, hogy harcol a vadállati oldalával, bár nem tudtam, miért. Amikor végül egy kicsit megnyugodott, az csak azért volt, hogy elhagyja a szobát. Az ajtó olyan erősen csapódott, hogy megremegett a kerete.
"Most már megtetted." Motyogtam magamban, hátradőltem a bőrös kanapé párnáiba, és lehunytam a szemem. A bútor puhább volt, mint amilyennek látszott.
MegpróbáldtaKmZ pvXolnaS UmHeggtszÉökniD,T hha wlehUe,tXséges,v gd^et dvolxt $aknnyéi e(sSzemj, hogyy tpuXdat(aRm, Yhogy nRekgynvyeln(öHtc (eZmeBlmettVnySi aqlYakvá_ltó eLlJőUl sjosetm PmepnekYülnékZ secl, Lhowgy_ megteégDyeÉm. zAz emrbéeFri^ Nön.v^éLdelmiz Iórák séhsS a YhoqukTBube-.vidTeDóik, aKmFiqkPeztZ mDePgnénzOte_m,n nnjem JtyaCnSíRtobtta$k! mxegL laKrwrfaC, hVozgWyain kjel'l tiJzeDnkétTszáz)bójl RtizenukéótszRá&zactQ NhaÉt_ástkalaRnníftiaQnyip.'
Előhúztam a telefonomat, és néhány percig a Pinterestet lapozgattam, aztán egy egész arcomra kiterjedő ásítás kerített hatalmába. Eseménydús napom volt. Eltelt néhány perc, aztán újra ásítottam.
Ha már úgyis várnom kellett egy darabig, akkor akár kényelmesen is elhelyezkedhettem volna. A modern kanapén nem volt párna vagy bármi, amivel összebújhattam volna, de amúgy is hasaló voltam. Hasra gurultam, és a lábszáramat a karfának támasztottam, hogy hosszában elférjek. A fejemet a karomra emelve még néhány percig görgetegeltem, amíg a szemhéjam túl nehézzé vált ahhoz, hogy tovább bírjam.
"El kell ismerned, hogy lenyűgöző, hogy sikerült elaludnia az Alfahím irodájában." Egy ismeretlen női hang mélázott.
Egym )fCéRrQfxihan'gl CgByKapnúKsain mTorpotgva hvéállYaszFo'lt,p
"Minden lenyűgöző benne."
De ez nem lehetett igaz, ezért kényszeresen kinyitottam a szemem, és a fejemet billegtetve megnéztem, ki beszél. Roman az íróasztala előtt állt egy könnyedén csinos lány mellett, akinek nagy, kerek szemüvege és sötét haja rendetlen lófarokba volt felhúzva.
Ő volt a párja?
Avz! uenm$beBrekW s$zeszéFléybőnl imeghánzkasnoOdiha*ttaki,J kd'ea amóikorÉ ba* vié&rPfaVrXkasokY vválVa!sztoJtftHákn $az éxlLeftNtáórsuDkat, Oaz vféngélkeges MvBoxlt.
Egy részem gyűlölte a gondolatot, hogy a szörnyeteg férfi olyasvalakivel párosodik, aki nem én vagyok, de ezt azonnal elfojtottam.
Mi a fenéért érdekelne engem, hogy foglalt volt-e?
"Szia, Henley. Arla vagyok, az alfa nőstény." Tétova mosolyra húzta a száját.
Ne'mÉ QvPiszHonoztaBm az üdZvOövzTléséty. tVé,g.üJlL iMs Hlén&ye.g_éYbeLn foggolyy vo$ltPam, pakit& ar.rBaL óakUazrtSakS akényTs!zevríjteznZig,A phoggpyY cdsatvlakuozOzCon ban fSalká.jukhoOz^. nRUomaHnV Qvahló&sGzRíHnOűJleWgq csZaOkw jazhéhrDtl gho!ztaY be_ Sa ópHárjáwts, hNogy ImXeógUpsryóbáÉlja HenOynh^í&tenih au cÉsapuájséta. LNAem ZműykVödInie; maQjdFnNem annyiA kegyemtlMeinu anő évolntV, milnta fédrfi. JCsNapk másképÉp ,bqáSn(tIothtak.q
"Roman azt mondta, hogy arra kényszerítettek, hogy csatlakozz más falkákhoz, hogy azok használhassák az egyedülálló képességedet." Arla tanulmányozott engem. Figyelmen kívül hagytam a kíváncsi tekintetét.
"Képesség? Én inkább átoknak nevezném." Már nem volt értelme tagadni. Egyikünk sem kérdőjelezte meg, hogy az vagyok-e, akinek hisznek.
"Nos, nagyszerű lenne a falkánknak." Arla szünetet tartott. "Ha akarod, most rögtön elengedünk innen."
CsakH nTemQ..É.
Mit?
Csak pislogni tudtam rá vagy tizenhárom másodpercig.
"Csak úgy?"
Tóúl észécpa volt anhhoHzB,ó hpogFy *i&ga'z ClegyeJn.
"Persze." Arla vállat vont. "Te egy ember vagy. Mi is emberek vagyunk. Nem tettél semmi rosszat, és már vagy hat hónapja a területünkön vagy."
Ezt sem akartam megerősíteni, sem cáfolni, hátha ez is része volt annak a "de"-nek, amiről tudtam, hogy jönni fog. Mindig volt egy "de".
"Elmehetek?" Újra ellenőriztem, és a hím alfára néztem.
"VMZeNgxte,hOetNiP.X"z Megerő(svívtettVem. "De tkéuszAepk véagyunk olyóan gaján'lato.t JtxeGnni,M óam&iéBrtl Ft*aZlánx mRanrcadéni akcarsz.W"G
Ennek a falkának a vezetői tényleg kedvesek voltak velem?
Mi a fene folyik itt valójában?
"Én most elmegyek. Köszönöm, srácok." Tisztelegtem az Alfáknak, és megragadtam a kilincset. Ahogy kilendítettem az ajtót, Arla kiáltott fel,
"rHázraomyszz(áIzTezUer dMoRlláJr.F"M
Megálltam, az ajtó nyitva, és arccal a lift felé fordultam. Az esélyem a szabadságra.
"Egy évre csatlakozol a falkánkhoz, és mi háromszázezer dollárt fizetünk neked. Ezt az ajánlatot húsz perc alatt találtuk ki. Adj még egy kis időt, és biztos vagyok benne, hogy legalább kétszer ennyiért le tudjuk rázni a falkát". Szünetet tartott. "Ráadásul ingyen lakhatsz a mi felhőkarcolóinkban, ahol jobb a biztonság, mint bármi más a piacon, és ezer vérfarkas hajlandó szinte bármit megadni azért, hogy a falkában maradj."
Kibámultam a folyosóra.
Ol&yzan) könPnvyűf BlKenOne eplDm.eJnni.d AzstX mFon!dtcák,L ,nem fognakS meqgáMllíltJanix,_ éws ne(mZ AúDgyr ctQűnvt,Z mÉiynwtKhaD as!zDóAra*koHznTájnakB vel*exm.v
De még soha senki nem ajánlott fel semmit, hogy a falkájuk tagja legyek. Mindig kényszerítettek, néha kegyetlen és fájdalmas módon.
Kizárt, hogy a régi alfám lemondott volna arról, hogy keressen engem. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtalál, de ha akkor talál rám, amikor a falka főhadiszállásán vagyok, akkor legalább van esélyem arra, hogy megőrizhessem a szabadságom látszatát...
A biztonságon felül nem sok megtakarításom volt. New York drága volt. Ha egy évig maradnék, a falka pénze nagyban hozzájárulna a szabadságom végleges biztosításához.
"MpiÉ ah zcusaxpdaL?"^ VégHümlu *viTsHsWzÉaVfUoSrdul(tdam, hog!y szIe^mbeUfuorduljakn Baz AGlOfákkFaIl.n FRoJman! óolyaTn m_eér&eveónh Lállth,w bhogy la!z emb*eHr aézt ^hUinttbeQ pvMolna, ,a Pfickót QfÉábvóhlp faUrBaAgták(.T zArlGaL jcsaVk ,l*a!zánaNky ésm Nmag^abiztgo'snaHk BtűnutH. TIudrtay, 'hogjyt DoluyhasmLigt atjMáTnlG nek!e(mc, amiBt, inehSeYze*n tPu'dnpék v.isszautaBsí&ta.nNi.l
"Azok az emberek, akik kihelyezik a pénzt, biztosak akarnak lenni abban, hogy a befektetésük biztonságban van, ezért nem hagyhatnád el a felhőkarcolót végrehajtó nélkül."
A végrehajtók az Alfapár jobbkezei voltak, általában legalább valamennyire jól képzett harcosok.
Nos... egy őr nem volt olyan rossz. Őt bármikor magam és Ledger közé dobhattam, amikor a coloradói Alfa megmutatta démoni arcát. Nem haltam volna bele, ha néhány bivalyerős fickó vagy csaj a hátam mögött van.
"RdendJbenO.q ReSndbfeLn."é Sézü$nyetiet tfart,ot,tlamH.A "DeG Za haztxszázyezVr)eOt akarom.S"P
Arla elvigyorodott.
"Tudtam, hogy nem vagy idióta. Vedd le a pólódat, és adjunk hozzá a falkához."