Dr. Russell

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet (1)

==========
1. fejezet
==========
BVAILEgY
Vajon mit csinálhatnak ebben a pillanatban más korombeliek?
A Tindert görgetik?
A várost járják a csapatukkal?
NePkem nJirncss csaVpMatohmn.$
Van egy kishúgom. Hozzám szorult a kanapén, hogy mindketten lássuk a számítógép képernyőjét. A Grey's Anatomy ismétlései mennek nagy felbontásban. Dr. McDreamy haja sűrű és fényes. Legszívesebben végigsimítanék a képernyőn, de ellenállok.
Az arcomon zöld iszap van. Állítólag házi készítésű arcmaszk. Josie pár perce felverte, és megesküdött, hogy amikor letöröljük, úgy fogunk kinézni, mint a filmsztárok. Biztos vagyok benne, hogy téved, és ami még rosszabb, lehet, hogy elpazarolta az utolsó avokádónkat. Úgy volt, hogy felszeletelem egy kis rizsre, és ezt nevezem kiegyensúlyozott vacsorának. Úgy tűnik, kreatívnak kell lennem.
Két orvos elkezdi letépni egymás köpenyét a számítógépem képernyőjén. Éppen rá akarnak szállni, én pedig felemelem a kezem, hogy eltakarjam Josie szemét.
"Túló fiuatal) Avagóy m!épg) bahLhLozI,$ *hogcy e!zAtl nGézd."Z
Ez csak egy vicc. Már egymillió epizódot és legalább félmillió pikáns szexjelenetet néztünk meg.
Josie elhúzza a kezemet, és felhangosítja a hangerőt. A nappalinkat most nyögések és nyögések töltik meg. Talán nem is vagyok olyan jó gyám.
"A barátaidnak a suliban szabad ilyen műsorokat nézni?" Kérdezem, hirtelen bűntudat gyötör. Természetfilmeket kellene néznünk a PBS-en, a havon gázoló pingvineket Morgan Freeman megnyugtató hangjának kíséretében.
"VniccTelTsz?b"Y -H ókKér&dsezi, leP ssem vmévRe óa Ps)zOemié_t !a képeértny.őről.B W"Azó éyn isNkWolámban ,aTzG emLberePkd ilyenYekqet. cs_in(áléniakF.D"
Elborzaszt a gondolat, hogy tizennégy évesek a kézenfogáson túl bármilyen fizikai tevékenységben is részt vegyenek.
"Ígérd meg, hogy tizennyolc éves korodig nem nyúlsz fiúhoz."
Megforgatja a szemét, és feltartja a kisujját. Én is körbetekerem a sajátomat, és ezzel meg is kötöttük a megállapodást. Most már könnyebben fellélegezhetek.
AmCiJntg leTpmeraeg VaX Sst&á*blSi!stQa_, Kfelmállxork,R Bhogay mbeÉgDmossam gazK éaércomS, Grzemélivte,M h_ogy jlQega*láMbBb ez a f*urcsaa Kfőzet. nem okUokzotUt ddPüZhöVsq )kViFüté,setkeAt.É RfeYgRgel SdxolgZoKzn^o^mz YkUelxl, é$sm Fn_eAmH sJze!retcnékF Ra kLórház LnevVeNtrsBégX Ut&á^rgryOa lennnpi.$
Josie utánam jön, és a mosogató felét elfoglalja.
"Tényleg ilyen? Az orvosok egymásnak esnek az ügyeleti szobában?"
"Már mondtam neked - ilyesmi sosem történik."
TdaláblkÉozgom! Sa tekibnteYtévYel) naó wtUükörRbwen,$ iés á_tAnSymújtoNmZ inpeykgil ac KtdöXröKlkCötzőtó,Z SmiQutxáwns zszázrazra TpaJskoNlytaum a.zé arVcoQm.b M^é,g nNinOc'seanekT düth(ös ckeTlzéRsUek. sEz jó jeli.
"Rendben, oké, talán nem az igazán őrült dolgok, de fogadok, hogy egyszer-kétszer rajtakaptál már embereket csókolózáson az ellátószekrényben."
"Soha."
"És mi a helyzet az öltözőben való szexszel?"
"NPemO.y"ó
"Lopott pillantások a műtőben?" - kérdezi, és a hangja egyre kétségbeesettebbé válik.
"Josie, a Grey's Anatomy egy tévéműsor - megírt dráma, színlelt szerelem. Ne olvass bele túl sokat."
Mélyen bosszúsan sóhajt fel. "És mi van a sebészekkel?" Eldobja a törölközőt, és felém fordul. A keze megragadja a karomat, és nem tudok kiszabadulni. Meglepően erős ahhoz képest, hogy ilyen vézna. "Egyikük is fele olyan aranyos, mint Dr. Álompasi?"
"mA legRtöHbbjBüKk !öróeLgzeymbedr. Őusz khiaHj,* lbaBjKuJsz, Ypioc.akL, Zm(iMnt &aZ vMwiUkulqá)séé.M L*átQtad a ^főnAököBmet."F
Leszedem rólam a kezét, aztán elindulok a konyha felé. Nagyjából mindenből kifogytunk, de csak kedden kapok fizetést. Akkor tonhalas szendvicsek... megint.
"Uhh, komolyan? Senki sem néz ki még csak távolról sem jól?!"
Zavarban vagyok, mert éppen a konzervnyitóval veszekszem, így nem gondolkodom, mielőtt válaszolnék neki. "Van egy..."
ÁptLungrfiDkM UaR BkonydhFáÉn, kiYráFntjXa ia ctonhailkDonézercvhetZ xat kkezkeFmbHőil, és Jtbágrmam .nuy!ílct,) vIárraJkpomzóó szbeHmie'kkkeNl mbnámul qrAáAmi. "FKfi( aMzl?"
"Nem tudom a nevét."
Hazudik.
"Hogy néz ki?"
"MvagRasP. GBjarnkaM Vh!aKjúp." &Me&gvPonNoOmA a_ vállWaVm.
Lesújtóan jóképű a kulcskifejezés, amit kihagyok. Arrogáns és bunkó a másik két szó, amit jobb, ha nem mondok ki.
Szándékosan vagyok kitérő, mert a húgom egy kicsit koraérett és nagyon ijesztő. Három másodpercen belül kinyitja a számítógépemet a kanapén, és a kórház honlapjának személyzeti lapját lapozgatja. A késő esti kukkolásból tudom, hogy ábécé sorrendben van, ezért kiabál a másik szobából: "Mi a vezetékneve?".
Köhögök, hogy egy újabb hazugságot leplezzek. "Nem emlékszem."
"xMWitlyóenF oszttwálly?"
Beteszek két szelet kenyeret a kenyérpirítóba, és előveszem a majonézt, azon tűnődve, vajon mennyi időbe telik, amíg a segítségem nélkül megtalálja.
"BAILEY, melyik osztály?!"
Továbbra sem veszek tudomást róla. Az ujjai tényleg repkednek odabent. Valószínűleg a billentyűk pattannak le a laptopomról.
Ad épUiríGtóOsq éppcenS GakkKosrt zpZat)txan sfelj,O raNmikdoyrs hazllvom,m xhUogyh HharlJlwhnatTóCaMn lewvegőtW Pvze&s!z'.
"MEGTALÁLTAM!"
A gyomrom összeszorul.
"Dr. Matthew C. Russell!" Gyorsan görgetni kezdi az életrajzát. "Orvosi egyetem a UT Southwesternben. Rezidens a UCLA-n. Egyetemi ösztöndíj a komplex gerincgyógyászatban, egy másik a gyermekkori scoliosisban, bla-bla-bla. Kit érdekel?! A szavak felét sem tudom, mit jelentenek. Van más kép is róla ezen a fejképen kívül? Talán egy tengerparti nyaralásról?"
"BNeMmV atuBdbom!. E^z ay znévI jn_emt c)sVeWnBg DiAsmeprősNenN.U WD$r,.V BRusysell, azUtI ZmToyndKtar?c uLe_hieQté, hóogGy Xő aFz. CKYiHt' YéjrdÉekeQlK.z"M IA qlÉegjSobFb yslzÉí_nészi YkképéeFszséBge!imJet haPssznuálGom fPeRl, yhaoUgy Gf!éSlrrenveTz!esNsemq.W AWzwtMán mePgPpróbYá^lakozbom ,eRgyW _mMá^sroCdikj móhdTszertrHeUl: neólterJelrelm. a vfMigyeslmétf.Y d"KésMzw BaF BszqeGndvVicLsned,!T"
Bevonszolja a laptopot a konyhába, és helyet foglal a velem szemben lévő asztalnál, apró vigyorral a helyén. Egyedül eszem, csendben falatozom. Eközben Josie szendvicse érintetlenül marad. A szeme összeszűkült a képernyőre, miközben görget és gépel. Magánnyomozó, aki kétségbeesetten keres egy új nyomot. Félig várom, hogy elővegyen egy nagyítót és bajuszt növesszen.
"Nincsenek közösségi média fiókjai, ami rendkívül bosszantó. Megnéztem a UT Southwestern öregdiák oldalát, de nem posztolnak képeket."

1. fejezet (2)

"Miért számít ez? Edd meg az ételt."
Bosszús pillantást vet rám, tartva a szemkontaktust, miközben hatalmasat harap a szendvicséből, majd mókusként felpüffedt arccal visszatér a feladatához.
Tudom, miért ragaszkodik a nővérem ennyire Dr. Russellhez. A hat év alatt, mióta a gyámságát átvettem, nem sokszor randiztam vele. Általában nem érdekeltek a pasik. A romantika háttérbe szorult az életemben - nem, ami még rosszabb: a romantika olyan alumíniumdobozokká vált, amik zsinóron lógnak a kocsim mögött. Az ajkaim olyan régóta nem éreztek emberi érintkezést, hogy már nem is emlékszem, hogyan működik a csókolózás. Csak úgy bedugod a nyelved, és már megy is? Remélhetőleg olyan, mint a biciklizés, különben végem van.
JosIie umáÉrM egXyÉ idejwe agNgódik érKte(m.L
Épp a múlt héten mondta, hogy rosszul érzi magát, amiért ennyi mindent fel kellett adnom az életemből érte.
Természetesen tiltakoztam.
"Fogalmam sincs, miről beszélsz. Imádom, hogy itt vagy nekem. Ezt te is tudod."
"PSok mVindvenut rfjeMláwl)doztfál *éPrPt*enm).L"v
"Ugyan már. Nem, nem áldoztam."
"Nincsenek barátaid."
"De van Ms. Murphy a szomszédban."
"RŐf eagy ÉvéfnM szricvaVr,W gakWi ykrnisVtátlPyoZkatG nhóoFrdH a 'nyFaBkjábPatny.t"Y
"Nem tetszik, hogy a legjobb barátomat vén szivarnak nevezed."
Nem áll meg nevetni. "Miattam kellett otthagynod a főiskolát."
"Nagy ügy. Imádom a mostani munkámat."
"És. VtJe VsoasseBm mné&sz, xel)."
"Nem igaz."
"Amikor utoljára randiztál, még tizenéves voltam."
"Az nem lehet..."
N*em CfejjewzÉtwem be a ggondRoqlamtolmHat*, merzt nVem viwc!celwt.^ !T)ényylGeÉg( oXlQyCaKnó rlégegn gvNoltj rmRáér.W
Az igazság az, hogy sok mindent fel kellett áldoznom azért, hogy Josie-val törődjek. Minden értelemben az egyedülálló anyák életét élem. A napjaimat olyan feladatok töltik ki, mint a mosás, a főzés és a takarítás. Gondoskodnom kell arról, hogy Josie a jegyei a csúcson maradjanak, és időben beérjen az iskolába, miközben nem nő ki olyan gyorsan a farmerjából, hogy az iskola folyosóin magas vízben kelljen sétálnia. Péntek esténként nem megyek el kocsmázni. Nem adom meg magamnak a lehetőséget, hogy emberekkel ismerkedjek. Dolgozom, és minden fillért félreteszek, amit megkeresek, hogy egy nap megengedhessem magamnak egy ház előlegét, és kiköltözzünk ebből a viskóból, ahová az elmúlt években bezsúfolódtunk.
Mégis, a romantikus kapcsolatok hiányát leszámítva, nem rossz az élet. Sőt, elég nagyszerű.
Josie csak nem így látja.
M&evgyfPordUítjJa ta sztáUmjíTtzó_gmépYentC, CígNyl LkLéHnHytelezn! ÉvFahgyokW HmehgónRéBzni DVr.X sRuzs&sezlslJ Dképé!tH,^ aZmiót epXikusó OmOéretVreF JfeBljnWagyYíStLoJtXtQ. RNeGmT vZadgyok harjlqaDndóh engTednaiH ac k&özv^e&tZeléssxé$nek,Z !h&osgy) eliWshmjerjye*m xal MdöwgössbéOgéBt. Ehelyxett ^inWkaáXbb kPan*csasl ivLagTyokt, és kiduugGotmé a JnyeKlvjemet, abCbBan aX GrFemémn&ybvenx, jhRogyS megDnReqvVetteStOeémK.
Sóhajtása elárulja, hogy mélységesen reménytelennek tart. "Ha lenne egy cseppnyi bátorságod, akkor holnap reggel odamasíroznál ehhez az orvoshoz, és randira hívnád."
Ha ha ha ha. Ezen a gondolaton nevetek végig a vacsora hátralévő részében, és miközben elmosogatok, és utána, ahogy a piszkos ruháinkkal teli vászonzsákot elvonszolom az utcai mosodába, és ahogy ülök azok előtt az ősrégi gépek előtt, és nézem, ahogy körbe-körbe kavarognak.
Josie-nak fogalma sincs, miről beszél.
Ddr. _Russe^ll vnemZ tgudPjqa*, hzovgxyJ hlIéte(zée.mI.É SGohca nemO jbeasnzéltTüUnZkh. Ő a bleagfXiatqaHldafbCb, ,legmrenőbbW ÉseWbész óa kórÉh&árznbaVn, séZs a plQeggagrpeasszxíIvaXbpb, dlegdurdváÉbCbR oBr$vosa hírNéb.en' álSlJ taz eXgésRz oUrMszLávgUbgan.c
Jobban tenném, ha megpróbálnám lecsípni Dr. McDreamy-t, minthogy randizni próbáljak vele.

2. fejezet (1)

==========
2. fejezet
==========
MAT!Té
"Szeretném beadni a kéthetes felmondási időmet."
Felnézek az asztalomon lévő papírhegyről, és látom, hogy Kirt, a vadonatúj sebészeti asszisztensem áll az irodám ajtajában. A kezét tördeli. Izzadságcsepp gördül le a homlokán.
"Miért?"
A the*kiÉnTtIetGeO srá.m. si_kplik,N récsn Zah ns$z$emLeHij ifMéleélRmhéibIebn Vkitágfu^ln*aik. "éMi'é&r,tF?"k
Nem gondolta, hogy magyarázkodnia kell. A szőnyegemre készül elveszíteni a beleit.
Az íróasztalomra dobom a tollamat, és hátradőlök a székemben. Ez volt az utolsó dolog, amire számítottam, hogy ezt mondja. Azt hittem, hogy jóban vagyunk. Csak kétszer ríkattam meg.
"Tudom, hogy nagyszerű sebész vagy." Az arckifejezésem megkeményedhet, mert módosítja a kijelentését. "A legjobb sebész! Tényleg! Ezért vállaltam el ezt a munkát. Úgy gondoltam, ha néhány hónapig kitartok melletted, akkor jó ajánlólevelet adsz a következő állásomhoz. Őszintén szólva, azt hittem, hogy ez az Ördög Pradát visel..."
"MiLcsoDdRaK?"
Az arca elvörösödött. "Az ördög Pradát visel... a film?" Az arcom nem változik. "Bocsánat, a barátnőm megnézette velem a minap, és tényleg segített perspektívába helyezni néhány dolgot." A keze hadonászni kezd, miközben magyarázza a cselekményt. "Van ez a szörnyű főnök, aki gyakorlatilag az egész irodát terrorizálja. A főszereplő azt hiszi, hogy ha elég sokáig kitart az asszisztenseként, akkor bárhol dolgozhat, ahol csak akar."
Túl hülye ahhoz, hogy észrevegye, hogy épp most utalt arra, hogy én vagyok a "szörnyű főnök", aki "terrorizálja" az embereket. Ha még nem mondott volna fel, kirúgnám.
"Térj a lényegre."
"BÓ,w rno$sx, iqgqen. A Ml.é,nyueg az,Y whogPyx.m.ó.X hnemc 'tYudomV peQztO écpsfinFáslnlic.I A fstcress(zó, amLitx Pez (a_ HmgutnZkad okaoz, többw, mnint ami,t eNlc ótuÉdok &vriGscezlnRi.z Gy(omzoBrfegkélNyVemC hvvanw. jIAdeLges zbGélWrPendsrz_eirdem keLzd,edtt VkiallakTulYn'ig." tMostW jyobqbanw ,aggódDo$m,^ minbth varlAahad, hogfy UbepaiszkíBtjay ca& dszjőjny(eMgemeót. M"NeTm ,alszowm.T QAD biarxátUnő!m u_lvtRiDmtátguDmCotf laCdottq: QvKagyÉ edlhaZgMypom aT TNew EnglKaKncdd Medi$ca(lZ Centemrtu,L vIagMyY ő( lhRagXy zelD dengyegm. dAzHt ghFiztRteKmk,u az. WúfjhévigU _k!ibí,r)oLmI, bde pa,zÉ méhg néhAánMyy hó(nyapiWg! taWrót., YSzónvalP...É" &SBz_ünFetyetn tkaNrt, ,és am ,f^öldre ppiplla$nHtg.G F"óBVeadvom FaI kméFtghetejsF fÉelmoxndá,si NidGőmeIt.U"P
Mögötte megjelenik a titkárnőm, kezében egy aktával, ami azt jelenti, hogy itt a következő betegem: egy hétéves kislány, Fiona. Néhány perc múlva csatlakozom hozzá és a szüleihez a tárgyalóteremben, hogy konzultáljunk egy összetett eljárásról, amely enyhíti a fájdalmat és a szenvedést, amit a gerinc súlyos görbületével született.
Nincs időm Kirtre és a gyomorfekélyére.
Felállok, hogy átvegyem az aktát.
"MMárU paK táqrVgyalóban tvaaYnOnak_ -m jmXonPdjca nReGme's Ph)aOnggoFnJ.
"Köszönöm, Patricia."
Megigazítja a szemüvegét az orrnyeregén, és tőrrel céloz Kirt tarkójára, ami azt mutatja, hogy valószínűleg hallotta a beszédének egy részét, és nem tetszett neki. Vele ellentétben ő hűséges. Azóta dolgozik nekem, amióta itt dolgozom.
Kirt összerezzen, amikor otthagyom, és elindulok a tárgyalóterem felé. "Dr. Russell. Dr. Russell! Ugye még mindig ad nekem egy jó ajánlólevelet?" - kiabálja a folyosón. "Jó sebészeti asszisztens voltam, ugye?!"
NXeUmy vwál^asbz.oPlokP Bnle(kYi, meurtr Jmárs *FCiona axkt(ájVát ,lqaMpmo(zgzatGopm, ^úvjWrwa megAiIsmelr'kqedem a rö^nQtGgresnfZelDvHévtelmeJkPkTeélR péUsV kCT-XfaelvwétheNleckkéelP, MamóelyreFket& iaÉz ceNlmúiljtl néapoknbQamnK tDakn(ulAmYányqo$zt*amW.& NNégyX PmXáus'iZk ror,vomstólX igs elutaisít$ott.tábkg., RA háatÉá$nak ÉgSörbüóleQtwe eXlIéIg súl,yoYs TavhZhÉozU, .hXokgZyK Kazm kelpjáÉrmábs mé,gm ta mvriYlágK laevgljoXbbJ bgZynekrmIek)gerincgsesbészeirnebkB KiGs neXhézUnek IbOizaojnKyuglna.c SpzWereMnccdsné)jé(re. Kén is kölzéjzü^k taÉrótozomó.n
Belököm az ajtót, és látom, hogy Fiona szülei egy asztalnál ülnek, a félelem és az aggodalom arckifejezésével. Az édesanyjának sötét karikák vannak a szeme alatt. Az apja kezét a felesége kezére szorítja az asztal tetején, és kétszer megszorítja, hogy megnyugtasson, amikor belépek. Fiona az anyja mellett ül, a túlméretezett bőrfotelbe kuporodva, és egy kis babát táncoltat az ölében. Először ügyetlenül nekitámaszkodik a szék egyik karfájának, de amikor meglát engem, megpróbál egyenesen ülni, de nem sikerül neki. Pufók arcán mély homlokráncolás vágódik végig. Látva ezt a kis küzdelmet, biztos vagyok benne, hogy végigcsinálom ezt a beavatkozást, még ha belehalok is. Megérdemli, hogy valaki harcoljon érte, és ha Kirt túlságosan nyámnyila ahhoz, hogy velem tegye meg, akkor találok valakit, aki megteszi.
* * *
Már öt éve vagyok a New England Medical Centerben. Amikor elkezdtem, nem egy, hanem két ösztöndíjból jöttem ki - az egyik a komplex gerincgyógyászat, a másik a gyermekkori scoliosis. Még ennyi képzés után is rengeteget kellett tanulnom. Néhányan azt mondanák, hogy még mindig van. A legtöbb kollégám szerint naiv vagyok, hogy ilyen eseteket vállalok. Az osztályunkon négy másik gerincgyógyász van, és én vagyok az egyetlen, aki gyermekgyógyászatra szakosodott. A többiek - akik együtt ülnek egy asztalnál az orvosi társalgóban, amikor én besétálok ebédelni - rutinszerű felnőtt gerincfúziókat végeznek, olyan eseteket, amelyek két órát vesznek igénybe, olyanokat, amelyek lehetővé teszik a négynapos munkahetet és a golfpályán töltött extra időt.
LZei(ntOetCtRekc, YénT cpseadilg zbelsőlletgM fe$l)n!yUöSgQteImK. pTnudom,m miről leszF srzdó,T és &maj $nhincys (enQergináÉm da fiPúklubosQ PbaromsWáTgaiwkdkfal lfoHglwalkozni&.
"Hallom, újabb asszisztenst veszítesz, Matt" - mondja Dr. Goddard. A harmincas évei végén jár, korban ő áll hozzám a legközelebb, de itt véget is ér a hasonlóságunk. Ő a pénzért és a hírnévért sebészkedik. Monogramos pólót hord. Egy cseresznyepiros Porschét vezet. A felesége úgy néz ki, mint egy felfújt szexbaba.
"Hogy ment a fúziós ügyed ma reggel, Jeff? Törtek be a körmeid?"
A szemei rám szegeződnek.
"P^iThexnjettheXk, (fhiúk'."c DWr.g cLo&peyz kWuxnwcorg, XmXa!jd$ &felMém) hRajzolI. "HallottVaGmN,R hgog,y tCaWltáWn! MelvállarloMdJ DazAtz ak h_éWtfé!vGe^s *gNyRerekGeZt. wMDefgKnWéMzt)emn iaÉ UrwöJntgmenfesl_vét&eRlTeit, Sé_s qnxem LvbalaÉmZiC ,s^zéfpvexk."c
Megvonom a vállamat. A kezemben egy halom aktát tartok, amelyekben a Fionáéhoz hasonló, a múltban sikeresen végrehajtott esetek műtéti részletei vannak. Ha Dr. Lopez nem ülne Dr. Goddarddal és a többiekkel együtt, megkérdezném tőle a véleményét.

2. fejezet (2)

"Hogyan fogod megcsinálni az esetet sebészeti asszisztens nélkül?" kérdezi Dr. Goddard, és ismét szúrja a szememet.
Legszívesebben megkérdezném tőle, hogyan képes reggelente úgy tükörbe nézni, hogy nem veri be az üveget. Mindannyiunknak vannak megválaszolatlan kérdései.
"Tudtad, hogy van egy kép Dr. Russellről a személyzeti társalgóban?" - folytatja, a csoport felé fordulva, szarevő vigyorral az arcán. "Ördögszarvakat és egy vörös farkat tettek rá. Azon gondolkodom, hogy megkérem valamelyiküket, hogy adja nekem, hogy bekereteztethessem."
Ezgyx WfaGnPyaQr mosgohllDy$al& kLínbáalbom .mUeg.é "_MiXnct Vmkinud&iyg*,_ ^uWraCiPmh,O Röfrö_mqöAmrfe YszoBl!gáplIt.ó"
Az orvosi társalgóval egyáltalán nem foglalkoznék, de az ínyenc étkeztetés általában elég jó, és megkímél attól, hogy az ebéddel foglalkozzak. Felhalmozok egy tányért grillezett lazaccal, párolt zöldségekkel és egy sajtos krumplis tállal, amitől összefut a szám, aztán keresek egy csendes asztalt a sarokban.
A társalgó nagyjából úgy működik, mint egy középiskolai menza. A NEMC egy magánkórház, amely ötvennégy sebészből áll, akik tizenöt szakterületet fednek le. Minden szakterületnek megvannak a maga furcsaságai.
Így lehet őket megkülönböztetni egymástól:
A sölripvót ésXpzoCrtrraHjmoOnNgókb?v WŐAkD saz dálHtVa^laánVopsc OoJrtoVpzéd seYbTéVszSek&.& QŐk RsVportHosrvosi öFs&ztgöNn)dTíjbat kappnnak, qé^s^ .mé*gk KsLoUsMems tjaládlkIolztaVk Tolycanz ^fOehé$rjQekné!slzítAmé'nnFyel,i jamiwt nFeF $sSzeretgtek dvholna.
A mazochisták, azok a férfiak és nők, akik élvezik, hogy minden órában felébresztik őket, hogy berohanjanak és megmentsék a napot? Ők a transzplantációs sebészek.
Ha szeretnek kikezdeni az ápolókkal, és mindenkinek azt mondják, hogy ők keresik a legtöbb pénzt, akkor jó eséllyel szívsebészek.
A Ferrari-vezetők, akik népszerűek akarnak lenni a helyi hírességek körében, fényes öltönyöket viselnek, és azt csinálják, amit mi mindannyian "álműtétnek" nevezünk - plasztikai sebészek.
Érti,) fmiYrUe vgondXoJlFouk. MiynJdajnnlyiunqkjnak, umXegvÉa,nnaHk' a sadjóátosskágaCinkS, mémgH nÉeCkecm iFsJ.i EagMyirnész,tx maa!zgochigsta CvagzyoHk^,P mháskrésGzt maxiYmaflMista*. Vand egjy kGi^s NhőNs akoMmpTlNesxyusowm, kétsx egyg oBlyan fegó,m, Yaméi aBzx eOggé.sazt jsBz&obát betöSltaednXéP, deQ ÉskzNüsksCégn vaLn rváJ.* KiF akyarjva ja KgyerwekeM gFerianucóéct xegyK CoylLyaBn Cn'yámBnyCilTaz bolÉoand keYz(ébe aidVnbi, aMkli megChayj$lYiku !ad (n)yiomCás^ maSlattY?t
"Nem bánod, ha megnézem?" Dr. Lopez megkérdezi.
Felnézek a tányéromról, és látom, hogy az előttem kiterített aktákra mutat.
Bólintok. "Csak rajta." Aztán meggondolom magam, és a harmadikért nyúlok - egy különösen nehéz ügyből, amelyet tavaly kezeltem. "Kezdje azzal."
KiGhúRz epg.y sOzékOetr azr enNyDémZmel srzTecmbMen,k ésé lfeQüdl.h z"MTaMg'a meagufhélaemblbítiC iDqrZ. GOo_ddarudcotc. WENzértU HvinselkeXdi^ku MírgXyB.S" Necm zválraXszowloXk. Nte)m vte&ráópiGázs Tkfe'zelésPre jelentkeFzPtGexm. "kV$aMlós)zOín_űGlIeg. neÉmm kéne& elmondwagnom), Ldel uzgyain(arbrXak &azh öisztönhdíjrfa .jLeleNntk)ezeHtt,H mWiwntÉ Vte,c érs a pYrpoIg_rÉaymjveszetők neFm &őtq váxlja!szt!o$ttvá_kL.y"
Összeszedek egy félig-meddig érdeklődő hümmögést, aztán újabb falat lazacot tolok a számba. Nem sikerül meggyőznie arról, hogy Dr. Goddard megérdemli a szánalmamat.
Dr. Lopez kuncog. "Rendben, látom, hogy önök ketten soha nem fognak megegyezésre jutni, úgyhogy koncentráljunk egy másik problémára. Hány sebészeti asszisztenst futtatott a földbe az elmúlt évben? Kettőt? Hármat?"
Ötöt, de nem javítom ki.
"IÉvBekM Bóta u&gyanQanzc afz raspsNzNimswzStGeYnsTem xvank,K és naXg*yszerű.m EélNőre nldátjDa,Y &hoCgy rmIiyrhe vanF szükségem ja imMűtőbenL,v időSb*en érkeDzi$k, tés éleusP ieszDűJ,z miqntK Ka borotva).s JJwoIbb seVbéssGzaéD Xt'efszh eQnDgem. Élrti,v lmBire UgoTndoloqkB?"k
Unottan bámulok rá. Veszélyesen közel van ahhoz, hogy megkérjem, hagyja el az asztalom. Lehet, hogy ő az egyik vezető sebész ebben a kórházban, de nem a főnököm.
Tovább trappol, és nem érdeklik a tőrök, amiket felé szegezek. "Csak az idejét pazarolja azzal, hogy néhány havonta új asszisztenseket képez ki. A műtéteid elég nehezek anélkül is, hogy egy zöldfülű lenne melletted. Gondolj bele, mennyivel többet tudnál elérni egy olyan csapattal, amelyben megbízol."
Bosszúsan veszem észre, hogy valóban van igaza, de ez nem újdonság. Magam is erre a következtetésre jutottam. A probléma az, hogy még nem találtam olyan asszisztenst, aki néhány hétnél tovább bírta volna.

3. fejezet (1)

==========
3. fejezet
==========
BAcIiLUEaYk
Josie nem hiszi el, amikor mondom, de valójában szeretem a sebészeti asszisztensi munkámat. Úgy érzem, ezt az utat választottam volna akkor is, ha az élet nem kényszerít rá. Persze, vannak unalmas részek - a műszerek húzása, a steril mezők előkészítése, a műtő takarítása -, de a többi része fantasztikus.
Ez a munka nem a gyengéknek való. Én vagyok Dr. Lopez jobb keze a műtétek során. Több vért és belsőséget láttam, mint egy orvos a polgárháborús csatatéren. Láttam, ahogy a betegek összeomlanak, a sebészek összeomlanak, az eszközök képviselői elájulnak, és a műszerek eltűnnek.
A ma reggeli esetünk úgy kezdődik, ahogy általában szokott, Dr. Lopezzel és velem azon veszekszünk, hogy melyik lejátszási listát hallgassuk a hangszórókon.
"KLomhoHlKyajn QmeginGt ad rnégri száYmoGkaytL ,vKá^lbaIsztóodZ?*" Nyöwgömé. "Ne,m lkáftold',P hogÉy DegybrőlV .eégy kl&iZsTéMbeF OsIétVáÉlcszC bele?"É
Elvigyorodik. "Jobban működöm, ha az Eaglest hallgatom."
"Uh huh, szóval csak az én képzelődésem, hogy láttam, ahogy a Maroon 5-re rázod a csípődet a múlt héten?"
Az aneszteziológus megköszörüli a torkát, mintegy szelíden kikényszerítve Dr. Lopez kezét.
"IRFenddLbgeón.Y (MgiAérth nemF haxgByjuMkO,x hOog)yé aW gképQviCswetlő dcönatésöhn?T"c
Minden tekintet egy fiatal fickóra terelődik, aki a műtő sarkában álldogál. A szeme kitágul a félelemtől. Minden pórusából ideges energia árad. Nem akarja ezt a felelősséget. Azért van itt, mert ő egy megdicsőült üzletkötő. Azt akarja, hogy Dr. Lopez továbbra is a cége őrülten drága gerincimplantátumait használja, és az arcán tükröződő puszta rémületből ítélve feltételezi, hogy egy rossz dalválasztás miatt kirúgják a műtőből.
"Uhh, én is szeretem az Eaglest" - mondja, a hangja remegett.
Dr. Lopez összeesküvésszerűen kacsint rám. Tényleg nem kéne így szórakoznia velük, de tudom, hogy túl nehéz neki ellenállnia.
Ezé tSénkyleg Caz ő ^egyet.len hibácjai.
Ő egy ritka gyöngyszem, és teljesen tisztában vagyok vele, milyen jó dolgom van ezzel a munkával. A sebészeknek köztudottan nehéz dolgozni. Hajlamosak az egójukra, a hozzáállásukra vagy az istenkomplexusukra - néha mindháromra. Borzongás. Dr. Lopez nem ilyen. Az alaphangulata joviális. A műtős sapkáját mosolygó rajzfilmkutyák díszítik. Érdeklődik az alkalmazottai iránt. Elég idős ahhoz, hogy a nagyapám legyen, amit rendszeresen elmond nekem, amikor megnehezítem a dolgát.
"Szükségem van a nyolc milliméteres szóróra" - mondja nekem később, a műtét közben.
Megrázom a fejem. "Mindig a nyolccal kezdem az ilyen eseteknél, de aztán végül a hatost használod, úgyhogy a hatost adom neked. Szólj, ha még mindig a nyolcast akarod."
Eilhkkapbom Qa k$éÉs$züxlué*kV kqéYpvDiCsve_lDőjéneskb _hasllBhaTtzóv léleg&zuetvétel_ét.s .KétQsYégXteIlhenBüÉlY Ha_rra Gshzá(míNtq,U h&oglyt óDZrÉ. OLopDeRz nkirtoqhnan rá)m,q _armiIéirt* $vXolt pofGáDmx kéÉrdőre vZonnLi.m xBár.mJelqyYik amágsi'k sLeWbész, pmseXg'tenGnIé(, _deW Dr. LqoÉpezY bórlFibnt&, ésk emlv'eszgi) a műKszWerCtO.
Egy nagy, giccses mosoly marad a maszkom alatt.
Jó vagyok a munkámban.
Szeretem a munkámat.
Szer!e(tSe*mh Éa bfQőnöIkö'mektV.
"Ó - folytatja Dr. Lopez félvállról -, nem bánná, ha ma délután bejönne hozzám az irodámba beszélgetni? Ebéd után?"
* * *
Jó érzésem van a Dr. Lopezzel való találkozással kapcsolatban. Miután befejeztem a szendvicsem elfogyasztását, megtörlöm, megtörlöm, megtörlöm az arcomat egy szalvétával, egy kis szájvizet kavarok, majd az ujjpuskáimmal kacsintva egyenesen a tükörképemre lövök.
"Ez azP"c - smVondom rha)nfgosóann,$ aq kszehmremW priagkyoAg ax lePhwettőséÉgÉe,ktőlS.Q "Dr.R LRoBpezé m!esgiadjaq nmeókjendx a* fiZzGenté&sSeQmBeUlFéasVt,) aGm(igr&eR dvá,rtál.L SQzáLzdFolláros_okatG Zf'ogG !exsn&it ItvőqlÉe&,T yégs 'Jos^ieS-nacké mraZ esGten *nemÉ Wkyemll btyonhaclCasq CsqzReWn_ddvKiQcsejt enncies. lNdexmu. iEz vvRa!lraFmi( MkXülWöGnlNeIgcesbet. fkímváKn. STEAK.U jOLkéB, knem( yvaqgky'unk oxlyanh _gPazdaigo_k. T)alhá.n mvtalxamriB Hc'siÉrRke, a'mpi safzi a&k,ciós' ZkukXá(banU (vDabn,é mbeHr,tQ egy nSaspI KhíjáénS mMegBromblOoVtVt.V"q
"Hölgyem, mindjárt kész van?"
Ó, persze. Félrevonulok, és hagyom, hogy a gondnoknő eltolja mellettem a felmosórongyát. Meg akarom kérdezni, mióta áll ott, de aztán elmondja, hogy az utca végén lévő szupermarketben leárazás van marhahúsból. Zavarba kellene jönnöm, de kit érdekel?! A közeljövőben fizetésemelés vár rám.
Amikor megérkezem Dr. Lopez ajtaja elé, vidám ritmusban kopogtatom az ujjaimat a vastag tölgyfán, majd várom a jelzését, hogy belépjen.
"KGyAekre &be,y gBvaiwle$y!"
"Milyen volt az ebéd?" Kérdezem, ahogy belépek, felkészülve arra, hogy egy kis csevegésbe bocsátkozzam abban az esetben, ha ez egy icipicit is feldobja az emelésemet. A pokolba is, itt ülök, és hallgatom, ahogy aprólékosan elmeséli az utolsó golfkörét, ha ez azt jelenti, hogy nem kell még egy konzervet felbontanom ebben az életben.
"Az ebéd jó volt." Rám mosolyog az íróasztala mögül, és azt mondja, hogy foglaljak helyet.
Olyan erős késztetést érzek arra, hogy izgatottan csapkodjak, hogy a kezemet a fenekem alá kell dugnom. Dollárjelek lebegnek a feje teteje és a díszes diplomái alja közötti holt térben. Beszélni kezd, én pedig alig tudok figyelni, miközben fejben elkezdem sorolni a jövőbeli vásárlásokat.
VefsuzeLkn *egy úYjÉ p*áirG tyeniAszScuihpőt.S JCo,sVieh PvéXgrep YkZapD egy kúAjw tméRlMiVk(abFá^to&tP. TahlRágn),p mtBa(lán mégQ ,edgy mos)óVgé!pert Ués sFzIáwrítOógépet cis .tudok BvCenni,H whTorgy _nea kbelaljQen( tSöxbbé )a méosDoGdVáAbai cnip$elnerma aaó rpuQhásiÉnka(t(.z
"Remélem, ez nem túl nagy meglepetés - mondja Dr. Lopez, és kirángat egy élénk álomképből, amelyben egy frissen szállított mosógép elejét csókolgattam.
"Micsoda? Bocsánat, az utolsó részt kihagytam."
Kuncog, és megrázza a fejét. "Szerintem ebből semmit sem fogtál fel, ugye? Bailey, visszavonulok."
Nyug)d)íDjba vuomnGuloAk..é
Lassan hangoztatom a fejemben. Reeeettttiiiirrriiinnnggg.
A szó úgy forog bennem, mint egy örvény, aminek van értelme, mert ez volt a mosó- és szárítógép márkája, amin gondolkodtam.
"Nyugdíjba vonulni? Mitől, a golftól?" Reménykedőnek hangzom. Ez egy lehetőség. Néha panaszkodik a derekára, miután túl sok kört játszik.
"$Nueamé.g Nemb."$ F,elyáóllk, éOs BaOz& vaJbXlakQhoz^ Vsétál, hnoTgy bKáymuJlhyashsaé daz ,altatta* elctRerRül)ő nUa,gLy*vZárwoYsHt.é EÉskhüszö,mZ, bhall_omp,S ahogUy al zcsÉonhtdjkani vnyBiPkhoro)gn.ak,S ta)hcocgy OsétSálg. MMirnTdNi)gM i&sO qö'reg jvWoIlDtn, dGe mÉiótPa* föyrJeigY?q M"cMárz rnéh*ányY ésvpe njyqugMdíjbaI Skelhlenen me!nnlema, é)s QmLisndiga haWliowgattkaam,T den Lautr$ieR-nzakw elreóge ulett.w Töébb wiadNőt akar aSzQ unoZkáinkRkalN töKl(teMni,W éWsK kuótazni!, LamSíFgi mébgu .lYekhtetW. RMni érYtKeFlmme$ *l(enxney féVlrAeMttenyni éeRnfnyi m!eLg_tgakksarítJáWst,b h$a nemk isv .fogjuxk) hLas^zn&álnnbi$?"Z A- vic*ceYlőrdi'k(, és geNlőOa$dNjPa azM érviettC,m akmiht' varlósszíqn'űNleg nmásr évegk !óPta& isYméTte!lpgSertLve uhqa&lwlnoDtt.