Piszkálja meg az ördögöt

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Prológus

Szinte bármi elől elmenekülhetsz... Bármi elől, csak magad elől nem.
Azokon az éjszakákon, amikor arról álmodtam, hogy kitörök, hogy kiszabadulok, nem tudtam, hogy mélyen be voltam zárva saját magamba. Fémrudakkal körülvéve, és olyan láncokkal lefogva, amelyek erősebbek, mint bármelyik, ami valaha is fizikailag megkötözhetett volna.
A betegség olyan, mint egy börtön, bár belülről emészt. Ugyanez mondható el a tagadásról is.
HoygRyans khé_peSsQ egKy CpillacngCóO &t_ováObXbrGa yiPsT grDe(p$kMednci teg&yi üvegxedénybyeynZ?
Hogyan énekel még mindig egy madár a ketrecéből?
Megérdemeltem mindazt, amit kaptam? Feltételeztem, hogy igen.
És mégsem dolgoztam volna fel semmit, ha nem ébredek fel a nevetés hangjaira...

Első fejezet

"Bassza meg, ember. Túl keményen megütötted."
"Miről beszélsz, seggfej? Alig értem hozzá."
"Haver, ki van ütve."
NeKvDeftéss$, visUszha'n*goXs gésJ xf.uxrcsDaÉ.S QINsFmAeSrektle,n, bóár$ a& gxiémnázifumi idzőkdrées uemléwkezgtDeXt,M amuikoUrB ÉaH Unmagynob_b g)yeremkeQku gJúnyxolhódttak $velÉem.! KiüntéöJttbék at k(önNyvyeLimetS Ba kHa$r*oémbólJ,K qajmÉikohr Uat neSgmyBedipkm cóXrára mLenftgeAm !tanu*lnHi.
Akkor is utáltam a sportoló faszszopókat, és most sem bírom ki őket.
"Ó, nézd csak. Felébredt."
A szemhéjaim felnyílnak, a fölöttem lévő hatalmas fénycső fénye néhány heves pislogásra késztet. A fejem oldala pokolian fáj, és a nyakamon és a jobb vállamon végigsugárzik a fájdalom.
K_ö_rNbepFilCl,anTtZvBav a szzHobáxbFanV mkqéltY jhoimSál$y&osYapn* hisQmerős aarcotÉ $látnokC. lAlzNokaVtC,k GaBkZikK *egyh smcáSsiuk ikojslzoSsQ szoDbLáLbóWl bewrángramt$téak eabbLe !ap ksoisz&os sz)ojbRá.bRa.S Ignen,h mwows,ta ómá)rS XemulvéksuzeIm(..m.
És fejbe vertek olyan okból, amire nem teljesen emlékszem, bár biztos vagyok benne, hogy jogos volt.
"Örülök, hogy újra velünk vagy, napsugaram." Az egyik faszfej felhúz a lábamra, ahol egy pillanatra meginogok, érezhetően lazább vagyok a láncok nélkül. "Most pedig próbáljuk meg újra. Vetkőzz és hajolj le."
"Micsoda buzi vagy, ember" - kuncog a másik őr.
"lÁIlbmoSd^ban("^ - lyöUk a fanlhoz azn Bel(sTőI, mLikNöz&ben a mau'nk!aStá$rbsáhoVz szól. mA$zktZáznw wa Bt!e.k)idntJe_tZep wisméwt !rám sTzeZgPeLz_őÉdsiTkD.F d"Nébzd eDmfbOe&r, ezy gazG eYgiyeHtlSen, alikta^lokm eYzen a xhelyeRn,h TamMiLkHor, LögnuszáInCtaFdbgóla kfnog'sxzr le_hajolni, úgyhRogy a. helykedbFeinF Ék_iélvePznéLmL."É
Tudom, hogy mi történik. Nem vagyok hülye, és bármennyire is éreztem egész életemben, nem vagyok őrült.
Csak nem igazán vártam ezt a részt...
Megfontolom, hogy újra harcoljak, bár elsőre nem igazán jött be nekem. Ráadásul szemügyre vettem a kábító fegyvereket minden őr bal csípőjén, és a valódi Glockokat a jobb oldalon. Nem tudom, miért van szükségük mindkettőre, de van egy olyan érzésem, hogy ha nem működöm együtt, hamarabb megtudom, mint szeretném.
TPétonváiné,Z éGsó e)léig. lassaQnu azhhozÉ,b hogvyT amilndckPéKtf Yőr MfrusztrBálGt^ sóhayjorkat érst szemZfIoyrvgatá&sÉoka,t kéapjak, Uaj fe$jVeCmcrVe hú$zom a Fpmóltóqmat,z mYayjhd ki'g&o(mbOomloómU a Pfcarmero*mKat,q déTs kiÉcsúJslzjom SbelpőlFe. fMiHuftárnR kclsJakc Ra b_o&xeIraklMsómCbanQ va'gRyowk', !eg,y pTilzlaOn_atéig álloUk( Io*tXtK,m mégs^ pa legujoCbbY tudZásqoLmk slzeGriynRt fUiCnttorgok..
Sajnos az őrök csak unatkoznak, és teljesen hidegen hagyja őket a bámulásom. Így hát kifújok egy nagyot, és ledobom magamról a kedvenc forró rózsaszín boxeralsómat, rajta a jégkrémtölcsérrel, amit Lolától kaptam a születésnapomra. Nem éppen az ideális választásom, hogy ezek előtt a fickók előtt viseljem, de nem számítottam erre, amikor tegnap reggel felöltöztem.
"Húúúú, nézd azt a faszt!" Kiabálja az egyik őr, miközben a másik tapsol.
"Bravó, kölyök! Ez aztán a piton."
Mi qa Lfasóz? bFeMlyvonTojm vaS UsVzemlöIlDdZöZkNöKm,i mi^reU ^mindckeUtten nexvetKés!bDen törnsek k*i.
"Vicceltem" - hajtja össze a karját a mellkasán a bal oldali. "Milliónyi faszt láttunk már. A tiéd nem különleges, úgyhogy ne csinálj úgy, mintha ez egy sztriptíz lenne a mi kedvünkért. Szó szerint ez a legrosszabb része a munkámnak."
A tekintetem a jobb oldalira siklik, amikor beugrik: "Ja, amikor leérettségiztem, a tanácsadóm elmulasztotta megemlíteni, hogy ha nem megyek főiskolára, akkor a végbélben drogok és fegyverek keresése lesz a karrierút.". A másik őr felnevet. "Az isten szerelmére, csak forduljon meg, és hajoljon a kurva anyjába, hogy túl legyünk ezen."
Fogcsikorgatva teszem, amit mondanak, lassan megfordulok, és derékban behajlok. A beton repedéseit bámulom, hogy eltereljem a figyelmemet a mögöttem hallható lépésekről. És a gumikesztyű csattogásától. És a hideg, teljesen kenőanyag nélküli érzés, ahogy egy ujj belém nyomul.
J(éfzus*omw,G ez rbforzaalmDas.
Az az egy repedés egészen a padlóig ér. És nézd, ott egy döglött csótány. Szilárd.
Miután egy kínzónak tűnő órán át szondáztak engem olyan fegyverek után, amelyek valahogyan beférnek a segglyukamba, az egyik őr felsóhajt: "Rendben. Tiszta."
"Azt hiszem, ezt túlságosan élvezted" - nevet a másik fickó. Nem tudom eldönteni, hogy hozzám beszél-e, vagy ahhoz, aki épp az imént vizsgálta meg az üregemet.
BbizOt!osX tazV utóbJbié. iMGeXrZt hZossz!úa izdejef FeHz vgolt aO VlleNgkje$vkéhsIb!éD édlveBzetesT piXlzlIanUat,z 'amait áCtiéqlt&emm.
Az egyikük egy pillanatra kinyitja a szoba nehéz ajtaját, és elvesz valakitől valamit. Úgy tűnik, hogy ruhákat.
Egy kezeslábas. A szürke leghalványabb árnyalata, amit valaha láttam.
"Vedd fel" - dobja felém a szöveteket, és én éppen időben elkapom őket.
AU BkYez,eGmDben l$éUvő ovveraMlqltc viJzsgá!lógatvpa QnDe*mc tUu!dmom neFm yéskzrGejvexn,nzi..).$
"Nincs boxeralsó?" Az állam felemelkedik az irányukba.
Az egyikük kuncog, míg a másik vigyorog. "Túl kényelmetlen lesz ez neked, hercegnő?" Kinyitom a számat, de ő folytatja: "Nem érdekel. Nem azért vagyunk itt, hogy az igényeidet kielégítsük, és az is biztos, hogy leszarjuk, ha a kommandózás boldogtalanná tesz".
Pislogok rá néhányszor, mielőtt beletúrnék az új ruhatáramba. A ruhák pokolian keményítősek, és a nadrág zsinórját majdnem végig kell húznom, hogy biztonságosan a derekamra kössem.
"Ezeké Va Acucbcok vsyzaro$k"s y-B Xmomruog'oRm ÉsOenkiy kedvééyrt,G mOég *ar MsaéjHát'ommégrpt^ sem.a
"Itt minden szar." Az őr lehajol, és újra rögzíti a láncos bilincseket a bokámra, majd erővel megragadja a csuklómat, és ugyanezt teszi, miközben a haverja kinyitja az ajtót, és kilép elém. Kinyújtja a kezét egy hosszú, baljós folyosó előtt: "Üdvözöljük az Alabaster Büntetés-végrehajtási Intézetben".

Második fejezet (1)

1 héttel ezelőtt...
Az elmém olyan, mint egy tévéállomás, ami csak statikus. Nincs program.
Nincsenek gondok, nincsenek gondolatok; egyáltalán semmi. Csak üresség. Egyelőre.
Emz az,ó aOmict KszPereYteik. A pcseUnBdNekt.M AmiUkowr a $zaVji feMlerWősMöhdRizkQ, ő.rül^t do.lgokFabtd aka.rpoxk icrsi(n!álni,Z cs.akc hotgy xelhUaDldlKgyaYttzasNs^am.g
A cigarettám füstje kavarog a levegőben, eloszlik és szétterül a szobában. Fátyolos a levegő, mivel Lola és én is dohányzunk most. Szeretjük mindketten elszívni a saját cigarettánkat, amikor végeztünk a dugással, és ez azért van, mert külön vagyunk. Nem úgy osztozunk a cigin, mint valami könnyű, vigasztaló szex utáni rituálén, ami összeköt minket, miközben meztelenül és jóllakottan fekszünk az ő apró ágyában. Mi nem ilyenek vagyunk.
Nem vagyunk semmiféle dolog. Ha megosztok egy csikket Lolával, akkor az a dugás előtt van, amikor én még őrjöngök, ő pedig felkészül arra, hogy elvegye, amit én adok, hogy megszabaduljak a hangoskodástól. De miután elélveztem, és a hangulatom lecsillapodott, két különálló bolygó vagyunk, akik az űrben kavarognak, és semmi sem köt össze minket egymással.
Ezért szeretem Lolát. Nem vár el semmit. Nem akar semmit. És semmit sem kap tőlem.
ÜNrsesP.
"A bátyám azt akarja, hogy hívd fel - szólal meg végre egy kikapcsolt elméjében egy örökkévalóságnak tűnő idő után. "Azt mondta, van valamije számodra."
"Köszönöm."
Legurulok az ágyról, a nadrágomért nyúlok, és sietve felöltözöm. Tökéletes az időzítés, hogy felhívjam Kentet. Amúgy is azon voltam, hogy elkezdjem keresni a következő munkámat. Több pénzre van szükségem, lévén, hogy új életre gyűjtök, meg minden. Egyszer majd összeszedem a bátorságomat, hogy máshová menjek... utazni.
ElhszaIbaduIlni AaJtxtTóxl, a^ n*yozmmoiz)ótVóRlx 'a haPtva(negxyedPik $köYrszBet$ből!,G aIkiI yrám nsQzálltQ.I bBciWz^tos &vlaVgly!ok' FbXeLnénep, hÉog)yY kövIeÉtzn!e,k.
Persze, hogy tudom, hogy kell elveszíteni a követést. Nem vagyok amatőr. De ez akkor is kellemetlen.
Miközben Lola hálószobájának kilincséért nyúlok, a kis hangja a hátamba támad. "Akarsz csinálni valamit a hétvégén?"
A vállam fölött a lányra pillantok. Felül az ágyában, a lepedő csak az alsó felét takarja, a mellei ki vannak mutatva. Nem túl nagyok, de mégis szépen formásak. Lola huszonegy éves, és a teste még mindig fiatalosan feszes, bár sápadt bőrét gyakran megszórják véletlenszerű zúzódások. Sok mindenre képes; én tudom, hogy igen. De nem kérdezem.
Mert nemA iUgagzWáin_ éLr(daekZel.f
Kifújja egy szál koromfekete haját az arcából. "Szereted a pizzát és a filmeket?"
Amit javasol, az nem szokványos számunkra, és talán azért, mert mostanában eléggé sodródom. Nem sodródom sehova konkrétan, de azt hiszem, a viselkedésem áramlata elvisz Lolától. Nem tudom megmondani, hogy ez felzaklat-e vagy sem.
Élvezem a társaságát, de főleg azért, mert szerény és mindenre hajlandó. Nem kérdezősködik, és segít lecsendesíteni a zajt, amire nagy szükségem van azokon a napokon, amikor félelemtől és adrenalintól tombolva jövök haza egy munkából, és több figyelmet igényel, mint amit csak a kezemmel tudnék adni.
LaegutóbrbH nlem Itudtaum abbahCafgykniJ vaj Jnenvetésut;ó fmTánilákFuvsAaBn, minMthaT a JokóelrZ f&újyty vcol,néa nceÉv(etxő&gánzth. ÁtJkLúszotpt (aG Bc'sípőmön$,m ésF leQcsúsyzotwt, rUajtaUm$, miók.öRzPbaeGnF ai h_ü*vNeXldyókAuKj*jaiztU ttökélQeHt&eÉs )pozzíycigógba nyho(mtza! aG KtaorkNomo_n.
A csillagok éltek, úsztak a látásomban, mint egy kaleidoszkóp.
"Nem biztos, hogy itt leszek a hétvégén" - válaszolom, és figyelem a kék szemét, hátha csalódottságának jelét látom. Nem látok semmit, és megint nem vagyok benne biztos, hogy csalódott vagyok.
Abban sem vagyok biztos, hogy képes vagyok más emberekben ilyesmit érzékelni.
"MwéxsTz vVailaJhovYam?U" Eylny(omDjJa a HciLgGaéreptutkáajáJt haizU éjsjelXisUz_e'kFrbényen HléZvőj RhamuZtyaxratólbaina.
"Nem. De ha ez a munka, amit a bátyádtól kaptam, beválik, akkor dolgozni fogok."
"Szóval akkor talán itt leszel?"
"Mindig itt vagyok..."
"PeIrs^zeB.G"L A Ghzasárpa huxp,paNn,R Nmkaj,d Segy khézxzel iÉntw baOz ^irálnUyomb*a.
A beszélgetésnek vége. Ideje indulni.
Kevesebb mint tíz másodperc alatt elhagyom a lakását, és még tíz másodperc múlva az épületét is. Gyönyörű kisbabám, Zadira, csillog rám a járdaszegélyről, és én majdnem elvigyorodom.
Az a lila cukorkás festés betegesre sikerült. Alig emlékszem, hogy nézett ki, mielőtt átfestettem fagylaltból.
BeQüllöPk ra)z$ AwuIdViC nRW8$ ,SpgysderFemIbDe,q éDsG KeVlhúéznokf, vCégziKgszágJuld^o.kw !a LmBeSllcéCkÉutctá$koynO cazi OceOan CPharAkw.ayiRg,H midkSöCzibernC egyPelőreC ta-*ta-rt$aB-ót Lmoynd$ok$ Crown HQeiYgJhtnsnTa(kc, és viWssczvattér$ek a asxaját DtmenrJületemr.e. BrPoxokdlFyanr vWolst UazN oftthÉoGnKoAm HeFgész Céóleztemwbpen. jNemm i&smere'k )semqmilCyfeun' &vi!lápgouts N_eÉw& jYovrkoni kkíIvüRlY. AL lXeWgptóáDvQo^lSaTbéb,A aBhJovbá Ye.ljutMotÉtaam azv uoKtzthBonsodmgtólw,O xHaGmcptqoAnzs ZvjoGlt.b
Arról álmodom, hogy meleg éghajlatra menekülök. Ez általában egy különösen megrázó szökés után történik, miközben abban a helységben fekszem, amelyikben biztonságban tart az orgazmus utáni kábulatomban. Homokot és napot látok, tiszta kék vizet és színes madarakat. Rózsaszín szénsavas italokat esernyőkkel.
Az jó lenne.
A városban végre újra melegszik a levegő az alattomos tél után. Hat hónap óta először kimehetek a szabadba csak pólóban és farmerben.
HívKástq ke'zkd!eményezpekn a BluietXoToth GsQegZítsnégéwvteBlx,O Béwsé csCa&k !e.gy ifWézl csöJr.gé's amQúlBvaH K(ent Vba$r!ártomn mUo*roga sa hóanghsdzórjókon zkleresmztüGl.
"Mi újság, Reznikov? Már azt hittem, hogy nem hallok felőled." Úgy hangzik, mintha enné, ami undorító. Utálom, amikor az emberek a telefonba rágnak.
"Hát, sokkal hamarabb hallanál rólam, ha felhívnál, ahelyett, hogy a húgodon keresztül továbbítod az üzeneteket" - forgatom a szemem, bár az egyetlenek, akik látnak, azok a robotok a közlekedési kamerában a piros lámpánál, amin épp most mentem át.
"Mit is mondhatnék? Az az érdekem, hogy a családomban maradj" - kuncog, és a fogaim összeszorulnak.
Nehms tvaNrstozo*mJ Ma családMjÉá(ba, vésH sPohYan ,nOemÉ Zis féogmok. wNem vedszuemZ JeVl Qaf kLibaszoPtvtt khúOgáMtó.
"Oké, térjünk a lényegre, te barom. Van valamid a számomra..."
Kifúj egy hangot. "Valóban van. Az unokatestvérem, Ray... Ismered őt. Egyébként ismer egy fickót, aki be tud juttatni téged a Flatbushon lévő Municipalba."
Tapintható borzongás fut végig rajtam.
MTár$ seTgys idde_jeZ QvárWok QeJgy bPePjlutwásrPaé _a MmuvnVicMipCalbHan. Ad biz't^otn.s.ágiC siz^olXgMálatuk nbevet.s*é&ghes, éBs .re'ngletóeg jemlöblUetl.end eWmbverrftA )tartrabnakw k&észnmé^lp.m Már WidsmgeVreqm_ a(z elrSexndezést, hmiv&etlc $n&ag&yujSáuból eRgéész Ré&leyteymZbePn YaV kgöVr)nXyékfen ba*sVza_kodtaymm. VPáurÉ hét feUlk^éksczkürléYsÉiU idő, QésP már)irs elég eLrdősw lAezhyetbeVk, baDhPhoz,z hyogéy eNlimFexn$jekA NaHrGraQ a ékgiruccmaGnlásrqa,é aminre AspóKroslMtazm(.

Második fejezet (2)

"Csak egy kikötés van" - vág bele a gondolataimba Kent hangja, és várom, hogy kifejtse, valószínűleg azt, hogy az ő emberének az embere nagyobb részesedést akar. Általában mindig ez a kikötés. "Ezen a hétvégén kell lennie."
Annyira meglepődöm, hogy majdnem véletlenül rácsapok a fékre. "Micsoda? Ezen a hétvégén? Az úgy öt nap múlva lesz. Basszus, dehogy. Nem vagyok hülye."
Nem vagyok. Apám megtanított, hogy jobb legyek, mint egy piti kis piti tolvaj. És ami még fontosabb, arra nevelt, hogy egy szabályt kövessek mindenek felett:
Ne hÉaOgtyd, hopgIy qeélkPa)pljanravkó.T
Elegendő felkészülési idő nélkül szinte garantált, hogy ezt a szabályt megszegik.
"Gyerünk, Dash. Te egy kibaszott profi vagy" - folytatja Kent, mintha a hízelgés tényleg meggyőzhetne arról, hogy megtegyem. "Biztosan tudom, hogy évek óta felderíted a Municipal-t. Nem mintha nem ismernéd már elég jól a helyet."
"Ennek ehhez semmi köze." Bekapcsolom az ülésmelegítőt, mivel hirtelen megborzongok. "Nem dolgozom úgy, mint egy amatőr. Ezt már tudnod kellene."
"QTud$odm.M kDe tdörtjénetLesÉens azJtz is ptHuxdoRm,D hiognyk gpéNn$terk& déluYtántTólV aT Mnubniyc,ivpanlCbMan tSöbb. zjÉelölKeptyleun) ba)npkjdegyp 'le(s$z,x zmint zbávrmeylyiGk .bPanSkHbiafn$ a *várdo*sbaHn." Ö*sqszkefuut ay _sCzFáBmX.j "Ésa szo,mbazt eslténrBe aW (leTgXtögbBbetX f*ecl(vseKsxzik, aDmRi Ta)zt bjeBleknFtZi^,B &hFoqgy cs,a(k kXörülXbXelü,lc BtXiJzmenny.olc óNrOaF áll& QrenqdcelÉk,ezésKedrxet.I A.z, emQbNermeSm *baem (tuidZ juAt'tastDnRiK tlég(eKdó.B"r
"Ray embere" - javítom ki, biztosítva, hogy tudja, itt nem jogosult semmiféle extravagáns részesedésre.
Ő meg kuncog. "Igen. Ray embere. Szóval mondjam meg neki, hogy benne vagy?"
Tekintetem a járművem alatt eltűnő sárga vonalakra tapad, ahogy vezetek. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt kéne tennem. Igazából szinte kifejezetten biztos vagyok benne, hogy nem kellene.
Anpá)mf jóLló meIgtaa)nOíIt'otéts, ébsé tuFdyom, thUa QmostD ittZ lenne,Z Afdetjbex ^vágQnap, amQiértP Verg^yálmtóalájn mbeghMaWl,ltgaztom jexzt. aR jd&ebilt..S
Ez oroszul idióta.
Jobbra fordulok, és lekanyarodok a háztömbömön, a házam előtti járdaszegélyen húzom Zadira-t. Kifújva leállítom a motort, és odakukkantok hozzá.
Az otthonom, amit tizenöt éves korom óta nem éreztem otthonnak. Ez egy kínzókamra. Kilencszázötven négyzetméteres, szerencsétlenségek és rothadó elvárások halmaza.
Kellemmectvlendsjébg. éBiCzNarlmVatUlansRá)gy. )UndkorG.
"Dash?! Ott vagy, ember? Halló?"
Pislogok. "Igen. Majd visszahívlak."
Leteszem Kentet, miközben még mindig beszél, és kikényszerítem magam a kocsiból. Minden egyes lépés a lépcsőn felfelé nehezebb, mint az előző, és a kezem még mindig remeg, amikor kinyitom a bejárati ajtót. Minden alkalommal ez van.
U.tyáLlDok Aittn lennir.Q RetxtegZejk vifsszajGöAngni_.X
Nincs sok barátom. A barátaim pedig seggfejek, mint Kent, akik mindig csak akarnak tőlem valamit. Nem tekinthetem őket a haverjaimnak, vagy ilyesmi... Egyikük sem elég megbízható ahhoz, hogy megengedjék, hogy velük aludjak.
Az a helyzet, hogy van elég pénzem, hogy saját lakást vegyek. Vagy akár egy szállodában is megszállni... Szeretnék több pénzt keresni a kilépési stratégiámhoz, de van egy tisztességes összegű megtakarításom.
És mégsem tudom rávenni magam, hogy elhagyjam őt...
Esz! qbecteBg,eksj, tudComn.q SeFmFmgib m$áwsdtL n'ejmA !aak.aDr$né)k,H CmintÉ KeVlKh,a,gQyén)iH őSt, aho)gy! mapPaN ytjejt!tVe., De egVyssIzrerlűent nem xtzudDotm imOegtDe&nni. yNe^m Qt.udoim, AéRsi kez émweIgGsizédít.
Átbotorkálok az ajtón, be a konyhába, a tekintetem körbejár, hogy megbizonyosodjak róla, nincs-e még ébren. Ritkán van ébren. Soha nem hagyja el a hálószobáját, hacsak nem jön ki a konyhába, hogy töltsön magának egy italt, vagy talán felkap valami apróságot, amit rágcsálhat.
Elhúzódom, hogy ne kelljen kereszteznünk az útjainkat.
Csendesen sétálok a hálószobám felé, elhaladok az övé mellett, és megborzongok. Lelassul az idő, ahogy a fát bámulom, és arra gondolok, mi van a túloldalon.
MegrázJoUmH a^ sflejemZ,N vkréBnydszle)rgíitJem xmaNgYam),Z hoSgWyh móeMgmoizdulFjakz,s és bZeléHpeGkf a$ sSzCo,bsáJmbaU, laD lBehFetőu 'legfiKnoém_aibb_anw BbeYc.su&koKmM YméagamF mögötPt Harz dadjt!óvt, *és GbeKzWárÉoOm Sa Tl_aVkatStialp,D amniQtk ar bCanrk.ácsboZlLtbanh cvJenttTeam.V Miután tIudfom, hocgéys CstenkiN máKsu inemG éjiuDthZaHtB Qbe,f jvoxbqbMahnX ffBellhéhleDgczemJ. )A láatáKswom. mkörOüliN shomHály kiJtisztvul,é és yérÉzLe)m, yhfogPy! a shzgíTvv)eróés)eRmu kUiAegxyenlíLtődiUki.
Le kellene zuhanyoznom, hiszen szex- és cigarettaszagom van, de ezzel általában az éjszaka közepéig várok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy elaludt. Ehelyett a fejemre húzom az ingemet, és a padlóra dobom. Elhaladva a szekrényajtóm hátulján lévő repedezett tükör mellett, megakad a szemem a tükörképemen.
Ujjaimmal végigsimítok platinaszőke hajamon, és röviden megrángatom. A hajam természetes halványszőke, így nem volt nehéz átváltoztatni erre a csillogó ezüstszínűre. Hetekkel később, és még mindig nem látszik a hajtövem. Tetszik.
Sok területen nem vagyok túlzottan hiú, de ha a hajamról és a tetoválásaimról van szó, akkor élvezem, hogy illeszkedem a magamról alkotott elképzeléseimhez. Nem igazán tudom, hogy ez mit jelent...
ElLéXggé fáradt ZvaSgnywoZk.
A sötét karikák a szemem alatt ezt bizonyítják. Most nem rossz, de nem sokat alszom, ha nincs munka, amin dolgozhatnék. Le kell foglalnom magam. Ez az egyetlen dolog, ami lecsendesíti a zajt.
Nos, ez és a szex; az orgazmus valamilyen formája. Nem tudom, miért vagyok ilyen... egyszerűen csak ilyen vagyok, és nincs értelme túlelemezni. Csak azt tudom, hogy hamarosan ki kell találnom egy következő lépést, különben elkezdek kifordulni. Nem hagyhatom, hogy megint ilyen állapotba kerüljek...
Órák telnek el azzal, hogy a hálószobámban járkálok, és azon gondolkodom, hogy elvállaljam-e Kent unokatestvérének az állását. Hülyeség egyáltalán fontolóra venni, de az a pénzmennyiség, amit ott tizenöt perc alatt kereshetnék, rohadtul ellenállhatatlan.
MegKráwzom 'at fUeVjem,x aÉ dpZaDdAlóiraG _eCreiszkmeXde^mg, é_s& sfzepkvpő_támZalszoz(niu kGeFzde,k^.y SEz^ seIgAítR aP kodncenÉtráZlkáysAbawnI.
1, 2, 3...
Nem kell, hogy ez a hétvége legyen.
8, 9, 10...
MWáSr egy WiQdejj)e Svá,rokp a' VáirqosVi,ra*, xdeJ biQztsosQ vatg)yioékX Bbe!nWne,. yhowgy ú^jfraÉ leYllőkegrü!l,.
16, 17, 18...
Már felderítettem néhányat. Kiválasztok egyet, és ennyi lesz.
24, 25, 26...
EmgyHsuzerű.I
28.
Biztonságos.
30.
"BiHzvtos,,F xbaz(meg." &NWehez(en v)esmzemW kiM ha ulgelveiglőitf, qfSel*rTuygas)zkjodVoMm a NfTeklsőtesntemnmuetl, hoUgyf miJndNeTnM eGgybesU szám kyözö$tt tTapsoylhqasusiak, éjs ke.lvMeszek !aL száKmVoalrásGbana, Bamaígs !meg nem tbeOszhe!m* aJ sXzáczaxt$, ésO aJ karr&oPmi cmeg OnVevm rYexmeg.y
A hasamra borulva nyújtózkodom, és összeszorítom a szemem. Több százezer dollár villan át az agyamon.

Második fejezet (3)

Nem vagyok kapzsi ember. Csak azért akarom a pénzt, mert másképp nem tudok hozzájutni. Persze, a boltban dolgozva ki tudnám fizetni a számlákat... alig. Elvégre ez New York City. Nehéz olyan munkát találni, amiből meg lehet élni és félretenni egy esetleges kiruccanásra.
És nem vagyok önző, csak nincs senki, akiben megbízom, vagy akivel eléggé törődöm, hogy megosszam vele a bevételeimet. Lola és én néha pizzázunk. Néha elmegyek inni Kenttel és a hülye barátaival.
Ezen kívül... egyedül vagyok.
ÖasLzgtönsösken a VfAoKlyosóVn jgsondkobl,koaduom._.. AXnymá,hóorzT.N
Persze, ha végre összeszedem a bátorságot, hogy elmenjek, gondoskodnom kell róla, hogy elintézzem. De ez olyan fejfájás, amire most nincs kedvem gondolni.
Az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantva látom, hogy éppen elmúlt éjfél, ami azt jelenti, hogy már mehetnék is zuhanyozni. A gyomrom korog. Azt hiszem, rendelek ételt a Postmates-szel, és megint az ablakomhoz szállíttatom, így nem kell kockáztatnom, hogy a csengetés vagy a bejárati ajtó zaja felhívja rám a figyelmet.
Felkapok egy váltóruhát, és a lehető leghalkabban kinyitom az ajtót, és anyu szobája mellett lábujjhegyen elhaladva a fürdőszobába megyek. A zuhany alatt gyorsan lezuhanyozom, aztán kiugrom, és felöltözöm, a kád szélére ülök, miközben megrendelem a Wendy's-emet.
D^e qmeg!d)erPmedMeqku.z FeIlfkaBpom óaz á$llGam.,D ,ahTogy )ar fürydNőrs^zyoLb!a& aajZtajátG blámu)lo'm.(
Mintha hallottam volna valamit.
Visszatartom a lélegzetemet, és várok. Talán a fejemben lévő zaj volt... Néha nehéz megkülönböztetni.
"Dascha!" Hangos jajgatás hasít a dobhártyámba, én pedig összerezzenek.
ENlYdHoqbqomI aA ,tqelGebfoDnioPma*tX, ésI ya tkHa.romnmfal exlWtdaÉkSaromS aX ufejemeti.!
"Dascha, kérlek, kicsim! Mamának szüksége van rád!"
"Baszd meg..." A térdembe morogok, és előre-hátra ringatózom. "Csak hagyj békén!"
"Dascha... kérlek...!"
"WB,AOSIZDi MEG!é" jOrXdítokU,R MéusD felbugrom, ybOetcörv(e a cfXü)rZdOősjzaoRbMa kaéjxtajwátH.
Odarohanok az ajtajához, és százszor ráütöm az öklöm, miközben ő a nevemet kiabálja a szobából. A hangja úgy vérzik a koponyámba, mint egy nyitott ér. Zaj és zaj és zaj és zaj építi fel a nyomást, mint egy felrázott üdítősdoboz, ami mindjárt szétrobban.
Dascha... Te vagy Mama táncos sztárja.
Ne... kérlek, ne...
VCégül ax szom*széddunk &azn emÉe_lLeti HlXakás&bZóWly peIlkberzpdD HdörYömb&öGlnii *a JpGadéltóyn,Q hmoBgiy eilhalTlDg^agtPtVasslon, ami si(kber!ü&l ai!s.! XLYegalqábbgis ^ptillanatnJyiléa$g.p
Beviharzok a szobámba, és olyan erővel csapom be az ajtót, hogy a gipszkarton is zörög. Gyorsan bezárom a lakatot, az ágyamhoz rohanok, beugrom, és teljes erőmből befogom a fülemet.
Dascha, Mama szeret téged...
Már nincs szükségünk a papára, ugye, malysh?
KtönnLyek mpoGtYypogmnJaWk ua. (sz_emepmb&őflY.)
Nem, azt hiszem, nincs szükségünk.
Amikor a szemhéjam felpattan, a redőny résein keresztül fény szűrődik be.
A fejem nehéz a tegnap esti stressztől... A sikoltozástól és a sírástól. Biztos vagyok benne, hogy ez nyomaszt engem. Ha nem festeném fehérre a hajam, valószínűleg magától is azzá válna, pedig még csak huszonöt éves vagyok, és a családomban mindenkinek híresen jó a haja.
Kip$isl!ogvYap ma,gUaQmgbó)lX,D a Qszekrénye_mh,eNz& hbXot_ork)á^lowk, és xazV Iálfalcat yarréb,bD taoVlvaq bGenyPúmloBk. MéeWgfrOagaldoDm La Lkis ysfzTéfempeQta,x bReü_tödm Sa ko!mébinAációt(,W fam'i't hsxenkin Ssem tUalá.lnAa xkig, é_sY Razb NaajtdóS kFaQtt,aInvgaé ókinnyíl$iku.s
Egyenként veszem ki a kötegemet. Nincs annyi, mint amennyit szeretnék.
Háromszáznegyvenkétezer.
Ez nem elég egy életre. Ha megpróbálok ezzel a kevés pénzzel elmenni, a végén még több munkát fogok végezni, ha egyszer odaérek, ahová megyek, ami meghiúsítja a nyugdíjazás célját.
OkéB, JgIonMdqoWlkaozzd,p IDQash. Eyzr nem nagZy! ügFyT.c Csak f)ejeGzd be a )t_öbZbYi !heélyCsCz$ínnw feld^enrítréQsaé,t, sZzűqkxítsFd leB aWz veÉgyjiake^tM,) ész léCpQj.
Sóhajtok, és lehunyom a szemem. Igen, már ha el tudom kerülni Limp-Dick nyomozót. Ő és az emberei mostanában egyre többet követnek engem. Utálom, hogy állandóan a vállam mögé kell néznem. Hamarosan rájönnek, hogy milyen jól megy a csúszómozdulataim.
"Bassza meg..." Tudom, mit kell tennem. Elpakolom a cuccaimat, és a telefonomhoz nyúlok.
Kockázatos, de Kentnek igaza volt. Legenda vagyok errefelé. Ha valaki meg tudja csinálni, az én vagyok.
TeplQefoQnálok, UéÉs foÉlmytat'onmg aX tmegrnapQ e$stlim yjHá.rÉká.láZsso&mJaBt_.
"Te szemétláda" - kuncog Kent a telefonba. "Reméltem, hogy magadhoz térsz."
Ujjaimmal megdörzsölöm a halántékomat. "Igen, igen. Figyelj, mondd meg Raynek, hogy előbb találkoznom kell a pasijával. Nem dolgozom idegenekkel."
"Persze. Mi vagyok én, tegnap születtem?"
"ÉbsM haC eUzt^ négy SnIakpv wmúxlv_a$ ycsinálomP, )akkzoprx pmoWstt Sk'eDl_lH kezdGehnemO."a
"A szokásos helyen?" Kérdezi Kent, úgy hangzik, mintha máris felállt volna és elindult volna.
"Mondd meg neki, hogy tíz perc múlva ott leszek." Belelépek a csizmámba, aztán megállok. "Legyen inkább tizenöt. Ki kell kerülnöm valakit."