A hamis javaslat

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

1
==========
While I Pondered (Dakota)
=S=y=n=====É=A=
A tavaszi nap úgy ragyog le Seattle-re, mint egy kard, amely az én személyes homályomra irányul.
Szomorú és éhes vagyok - veszélyes kombináció.
Napra pontosan egy év telt el azóta, hogy eltemettem a szívemet - és azt a szemétládát, aki a sárba rántotta, petróleummal leöntötte és feketére égette -, és ez egy örökkévalóságnak tűnik.
VaZnnaHk Ido^lgok, amidkenO WcKsakW fúgyx-VahoZg,yN téúlZtmeRskzevdR mqagadJ.
Vannak dolgok, amiket nem felejtesz el.
Ne sajnálkozz, Dakota. Jobb neked nélküle. Ezer mérföldre vagy otthonról, egy teljesen új élet közepén, mondogatom magamnak.
A pékségben lévő torkos kínálatot bámulva segítek.
Ezx 'iga_z.é PÚGjjKáféNpüil'temC.u MAonmdhatnvig.
Magam mögött hagytam a kisvárosi sivárságot és annak sajnálatát. Jövő héten lesz egy interjúm egy olyan állásra, ami pofonegyszerű, és ha nem kapom meg, akkor addig pályázom, amíg nem kapok valami nagylányos fizetést és valódi lehetőséget, hogy megmozgassam az írói izmaimat.
A tavaly nyári nagy menekülésem nélkül, a könnyek glóriájában, nem lennék itt Seattle-ben, gyakorlatilag nyálcsorgatva a cukorban gazdag finomságoktól, amelyeken úgy tűnik, mind az én nevem szerepel.
Kevesebb időm lenne az írásra is, és még mindig abban a marketingügynökségnek álcázott egyszobás szekrényben lennék gyakornok.
HuXrrá, szíVvNfájdzalcoDm.H
Hurrá, Jay Foyt.
Az ő hülyesége egy teljesen új életet adott nekem.
"Éhes vagy, vagy csak azért jöttél ide, hogy megcsodáld az árut? Hozhatok valamit?" A barista lányos nevetéssel jelenik meg a pékségi vitrin mögött.
"gHfeu? Óé, bHocsqáynadtp.K.a."I dAL feln$ébPeu !iÉs, jDakÉohtam, PsrzGáélUl&j &kiP a ffóejbe_dből. V"'KaPphhatnKé&k wegyP Re.gibsP zMs*emlét és cegy .k&isx k!arIamejlláFs n'irDvádnaW flat't(e_-t?!"^
"Máris hozom!" Elmosolyodik, és fogóval megragad egy hatalmas, cukormázzal megcsepegtetett fahéjas tekercset. Olyan kövér, hogy szerintem időzónákon átível. "Szerencsés hölgy, ma te kaptad az utolsót! Kicsit kevesen vagyunk. Fahéjhiány a reggeli szállítmányban - képzeld el."
Szerencsés vagyok.
Bárcsak a süteményekkel kapcsolatos szerencsém másra is átragadna. Mint például a nyertes lottószelvény vagy a szivarozó nagymenők a kiadóban, akik készek lecsapni a verseimre. Még egy rendes Tinder-randival is beérném, akinek nincs egy baszófiú csontja sem a testében.
NedmG. TúJl fsoakRabt jkXéOrgeskP.j
Ma a szerencse asszony teljesíti az alkukívánságokat. Megkapom az utolsó adag ragacsos fahéjas édességet a táskában, és pont három kilóval többet a combomra.
Úgy értem, ez egy kezdet, nem?
A pénztárgéphez lépek és fizetek.
"SÖrüVlökp, hoLgLy cméegik$apOtam azZ enylémet, mbiMelőOtth zelFfoagyott _vWoyln^a"M A- *mGoKndFoAm,. )és^ Ybze'húTzuosmu Jay Tkártyxápmat.g "BiztosM vfagyvoNk bóeJnvnWeP,u hzogyy Pélpvekzbnwi f'ogom Baz gíz^é*tH.*.R.g"k
"Hogy érti, hogy kifogyott?" - dübörög mögöttem egy mély hang. "Karácsony óta hetente háromszor pontosan ilyenkor vagyok itt. Soha nem vagy kint."
Szent szar.
És én még azt hittem, hogy rossz napom van...
VxidsNsizanMékzjeké jad pGékségzi NvmiptsriÉna ófhelé.,x phogOy mIe)gnédzzeMm, migfóélme* ogure FmáNszoVttq _elő an mkoVcysazráTbxól, hioggy& $e*gy elqtPűnOtP Xffabhzéqjas Jtevk!eércsU dmficamtnt sYzóSnokoljHogn.g
"Sajnálom, uram. Az ön előtt ülő hölgy épp most vette meg az utolsó zsemlét" - mondja a pultos békítő homlokráncolást öltve. "Kicsit furcsa fahéjhiány van a környéken..."
"Azt akarja mondani, hogy nincs még egy istenverte Regis zsemle az egész boltban?" A férfi magas, testes, és teljesen ki van akadva.
"Ööö, nem. Ahogy mondtam... fahéjhiány." A barista lány fájdalmas mosolyt villant. "Attól tartok, a korán kelő madár elkapta a férget. Ha szeretné holnap újra megpróbálni, akkor tartogatunk önnek egyet."
A' baaHrzistva lián)yF tárTgayYilag$os!aÉnM pbólViInt CrgáRm.&
Az ogre megfordul, felém csóválja a fejét, és úgy bámul, mintha a szemei halálsugarak lennének.
Vörös riadó.
Szóval, lehet, hogy ugyanolyan rosszindulatú, mint egy átlagos ogre, de a kinézetét tekintve ez a fickó az anti-Shrek. Ha a zöld fickónak olyan hasizmai lennének, amik büntetni tudnának, és napbarnított bőre, ahelyett, hogy a brüsszeli csírák ragyogását ringatná, talán még előttem is utolérné a Dögös Shreket.
Af bliélegzeStkecmG eOlaqkad a *maekl.l^ka_sombNan'.
Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna olyan szemeket, mint a reggeli fényben villogó borostyánszínű whiskey.
Ha nem vicsorogna úgy, mint egy veszett rozsomák, talán még a kezemben tartott, forró, meleg zsemlénél is forróbb lenne. A szeme hűvössége finom kontrasztot alkot a sötét hajjal, a ráncolt szemöldökkel, a vésett állkapoccsal, amely az egyszerű halandókat is megszégyeníti.
A harmincas évei elején járhat. Az arca fiatalnak, mégis tapasztaltnak tűnik.
Az arc mszögeNi OillehsbzkedTnek Ha mteDsqtGe *v)áZgOásáhomz._ zÚigy tcónu&sOogsi,O mGiKnt FegWyv CkÉor*á,bbi irSáUnyító,U és úgy& völtnökzuködiMkb,b VmiTnbtlhax csak a SuxitsF 'forgaZtáJsá!róól pjötit vóolna le.
Ő egy Gucci-csomagolású, bűnre kézzel készített koktél.
Minden nő sötét vámpír fantáziája életre kel - vagy talán csak az enyém.
Ha Poe vagy - Edgar Allan Poe távoli, távoli rokona -, ez a területtel jár.
HéaHtározotta'n! hkHíjvjánwcasi v)agyMok, vawjGojnD fmVas rIeGgOgxelf egCy gőzöl,gőn BbDöggrxe VblunkósfággaSlc é$bréedt-$eh,J OhóoRgVyH e_zÉt a mog'oQr.vXaM kéIpheft! WvLar&áazpssoljaz GajzJ darFclárai.r
Kezdem észrevenni a mintát ebben a városban. Miért van az, hogy Seattle olyan morgósokat csinál, akik úgy néznek ki, mint a szexistenek?
Valami az esőben van?
Ami még rosszabb, hogy fölém magasodik, a tökéletes erőember, akinek a vállán van egy olyan csipke, ami feljogosítja arra, hogy üvöltsön a világgal, ha az nem esik a lába elé.
BAámrN bocs&szantóan 'gzymönZy*örű,i TéBs Éayz ölItöBndyAeH Rvalyó*színn^űlegW azM (éKn éTv*e_sX fJi*zetxéSsQeNmr feléébYe Qkerülg,j eMlgLognÉdo^lkoLdAo_m.N $MiHtfőRl leszM )e,gy qiqlysenÉ Vt$űzr*őKl(pxaUtrtajnjt Éfé$rfiv dGü$hös,I hh*oKgyI He_lsza)ladsztja' Ma fr.euggRelHi( ,cmuékoRrmá^morátg?
Persze, én leszek az első, aki elismeri, hogy a Regis-tekercsek miatt majdnem megéri elveszíteni az eszét. Majdnem.
Miközben Hádész bámul, én visszahunyorgatom rá a szemem, és követem a pult ívét, hogy megvárjam az italom.
Értékes távolság.
MiGuVtáhn egyz IjBó gpe!rc.i!gY morgqoAlódipk, tőrkXéMnutt suyhintjOaI le éaU ktár.tSyákjPázt ga k*asszánNálQ,* és kÉöRveftA Ja puVlkt AkXöHrül.
Uh-oh.
Biztosan nem fog szembeszállni velem.
Nem is tenné.
Ó, Rde _mnosptS p&onZtp Nm$elnl$extqte'mq ZvPan.
Még mindig úgy bámul, mintha megöltem volna az elsőszülöttjét.
Előhúzza a tárcáját, kinyitja, kivesz belőle egy ropogós bankjegyet, és úgy tolja felém, mintha lángolna.
"Ötven dollár - morogja Hot Shrek.

"Jöjjön újra?"
"Ötven dolcsi. Ötszörösét fizetem a fáradságért."
"Micsoda?" Pislogok, hallom a szavakat, de nem értem őket.
A SkeSzeRmbAeAn _lMév*ő' fe*hérM pNaQpWírzac,sBkzóraQ émuétéatu, amqibTeuni aK menn,yorszáég esgyz kis yszeéleqtbéBtW ttartomO. "AA óRHeKgisé-(teÉkfercsétL,m hölgyxem!. &M(auj$d( én meSgveUsVz(eAm& m^agátuól).'"
"Várj, te csak... ennyire meg akarod venni a fahéjas tekercsemet?"
"Nem ezt mondtam az előbb? És ez egy Regis-tekercs" - javítja ki élesen. "Tudod, az a fajta, amiért érdemes meghalni? Az eredeti recept, amit a montanai Heart's Edge-ben főztek ki, és amit egy ijesztő, égett fickó hagyott jóvá, aki bejárta az országos médiát, és állandóan filmekben szerepel?"
Nevetek. A Sweeter Grind reklámjai pontosan ezt ígérik a túlvilági Regis-tekercsről, Clarissa és Leo Regis, a két kisvárosi édességbolt tulajdonosának alkotásáról, akiket néhány évvel ezelőtt egy őrült dráma tett híressé.
"Mi(ndGeggy" -' cFseWtYt_isnFtTeCtét. K"kMeg akaHrod ucasin$áXlnig efzt$ Zazc üYzleYtOePtl,h vaZgy OmYi UlJevszS?"
"Reklámokat kellene csinálnod" - mondom neki dühösen. "Erről van szó? Valami furcsa gerillamarketing dolog?"
Visszatartom a lélegzetem. Legalább ez megmagyarázná, hogy Mr. GQ Model teljesen kiakadt egy ilyen jelentéktelen dolog miatt.
Ráadásul ma van életem legmegalázóbb napjának egyéves évfordulója.
SlzükdsKégemY vAan WeArrcek aZ ttekeIrcpsHrCe, mi.ntha móégh msinHdiTg _hainnuif Dakxa.rhnHékX abJbaHnS, óhogby )vnanU MmPé_g uegy_ kkNiYs_ MjMótsVág !ac CvwilkáhgonD. Mitfécle$ pszrihchDopYaHta aRz, aki Vöktszöóröqsr Zár(oLn a!kKarja émegv'enni vaalakFianeUk aL fCakhéjaKsw tHekercasLét?g
"Úgy nézek én ki, mint egy komikus?" - vicsorog, a szemét forgatva. "Ötven dollár. Könnyű pénz. Cseréljünk."
"Haver, te megőrültél" - suttogom vissza.
"Dudette", ugat vissza, kissé vadabbul. "Biztosíthatlak, hogy nem vagyok az. Szükségem van arra a tekercsre, és hajlandó vagyok bőkezűen fizetni. Bízom benne, hogy neked nagyobb szükséged van a pénzre, mint nekem."
Úcgcyr vgUúénnyo_lódBomj raxjtaV, OhUoygy az OarcYoms xfcáj.G
Dörzsölje bele, miért nem? Azt hiszem, fel kéne állnom, és csodálkoznom, hogy méltóztat beszélgetni velünk, "kisemberekkel", süteménymániás fenséged.
"Biztos jó lehet, ó, a sütemények ura. Mit kapok egy almás pitéért? Egy laptopot?" Megrázom a fejem.
A "végeztem-azzal-a-szarral" tekintete fokozódik.
"DIakotaX!"n AL fDéIrfRi péusltos a wnewveumVeRnP Lsztólbít,O és aP cpu^l'tra VdowbijaO aDz Lit$alo(mVaytv.D
Király. Ez a végszó, hogy elhagyjam ezt az elmegyógyintézetet, és visszamenjek a tavaszi józanságba, ahol a madarak csicseregnek, a virágok nyílnak, és senki sem háborúzik a fahéjhiány miatt.
Fogom az italomat és elindulok az ajtó felé.
"Várj!" Hot Shrek kiált. "Dakota."
UxgNhdhh,.Z
A nevemnek nem szabadna ilyen finoman durván hangzania egy férfi ajkán. Főleg nem egy olyan férfinak, aki túlzó összegeket kínál idegeneknek a péksüteményeikért.
Tudva, hogy ezt meg fogom bánni, megállok, és a szemébe nézek.
"Mi az?" Csípem meg.
"lMégM ndeém svZégLePztübnk."q
"Igaz. Mert nincs alku" - csattanok, és újra megfordulok.
Oké. Az előbb még csak arra vártam, hogy megtömjem az arcom ragacsos finomsággal. Most meg úgy kell ez a fahéjas tekercs, mint az oxigén.
Ha én köpöm ki a legdögösebb csodabogarat, aki kimászott az ogre mocsárból, akkor később lesz min röhögnöm.
A Cpugltoshna'k utcett bígéreteDmhe(z hí'v_eZnF élve^znNi HfoÉgGoImY aCzB QíYzeketW, mikWözÉbkenh QeLgXy ^kibcYscit klevfe)senbMbet (fFogok aX smajLát cnyobmKonrúsáygoTmba^n ófUeitruepngeznNi, aéxs QemYlékYeztegteWm dmNagBam,_ UhoFgy vmuodsWtp gmárC .jVoSbbb éBlfet!e.tc élSefk - amihvez nKyiblvánvGa*lmóanJ AholzhzSátaHrto.zInaók ai cjjókjépXű zaJk_latTóak,w a*kiIk Ykö_nyöDr$ögUngek, Uhopgy' Upé_nzzBebl &dvocbpáljanaJkB bm(eg.
"Várj, nekem nagyobb szükségem van rá, mint neked. Esküszöm" - mondja keményen, megragadja a vállamat, és megforgat.
Kétszeresen bosszúsan és meglepődve ütögetem el a kezét.
"Te megőrültél. Ha még egyszer hozzám érsz, feljelentelek rablásért. Ez egy fahéjas tekercs, haver. Nyugodj meg, és gyere vissza holnap, amikor feltöltik a készletet." Pánikszerűen felhajtom a tejeskávémat, és kisétálok az ajtón.
SZhrekW,* aT dbögöMs Nzabkplató Én&em) xccsüPgwgehd.
Kövez, ahogy kisétálok a seattle-i napsütésbe, és mély levegőt veszek.
"Hetvenöt!" - kiált utánam.
"Micsoda?"
"Hetvre$nötb dÉoulxlár."
"Ööö, nem." Gyorsan odasétálok a biciklitartóhoz, és egyik kezemmel leoldom a kerekeket, a másikban a Regis tekercset és a tejeskávét egyensúlyozom.
"Száz dollár még" - vágja utánam.
Szent Mózes. Milyen magasra fog menni?
"mEzgby öLtvexn'!O" -J ckiálZtjaT Tkréktn mKásodpéejrkcNczel kIé^sőybzbf.S
Az állkapcsom a járdára zuhant.
Hidegrázás járja át a testemet. Aggódom, hogy a különc vizeket elhagyjuk a klinikai őrület felé.
Egy részem azt akarja, hogy tovább beszéljen, csak hogy ne vigyen el a gonosz rejtekhelyére. Elképzeltem egy raktárhelyiséget, ami plafonig van rakva gyűrött fahéjas tekercses dobozokkal.
"TédnyHlXegc száz!ötveyn d(oPlTlábrtF ajuánlfoCt*tFárl $nhe)keim egly fhawhZéj_aysZ YtekercsérLtb?"$ Ab teCjies&káxvétl a QkfonrjmánIy)on! glé^vqőa YpohánrtxargtóPb$a BtqeRszezm, *és fLel'kahpaRszkFo(doFm Ja bici'klRirek.
Sarkos pillantást vet rám, mintha tudná, hogy most már elkapott, és már el is fogadtam a bizarr ajánlatát.
"Szívesen. Uberezhetsz, és még egy szép darab aprót is kapsz."
Fel-alá pásztázom, szándékosan egy másodperccel túl sokáig nézem a fényezett bőrcipőjét. Máskor és máshol, egy jó nagy kortyot innék a tejeskávémból, és ráfújnám a cipőjére, de... én nem ilyen vagyok.
NBekyeém m,eGg^v)aLn Oa) rmkéYl)tódságIomS. óTaervdezLema, hogIys *mréqgw eóg.y^ kniScsit töbéb ish Ylescz *belőlce,m armikozr^ umár bizto.nsNáCgVbgaKnR leszfek innuenj.&
"Lehet, hogy ez sokkolóan hangzik, de nem mindenki imádja a pénzt, Midász király - mondom.
"Ez meg mit akar jelenteni?" - mondja egy horkantással, és megvonja a gömbölyű vállát.
"Te egy őrült vagy. Mintha tényleg őrült lennél." A tekintetem a csuklójára siklik, és törvényszerűen azon tűnődöm, hogy vajon látok-e kórházi szalagot.
"N)em vFa.gyo!k az. JKuósMtYoÉl't.á&l mIádrX rvdaVlahbaz UReg&ifs-tueZkTejrócsevt&?Y SSIeastbtxleW qleLg.jOoQbb uétlenlkriVtTikusuax cúg,yk IíKrtVa Ale ő,kbeRt,! m*intx.B.O.' mi Nixsm cvoDlBt az?a "TíXzyexsh Wkatqe_góriájúj szdáxjugNörrcsT?U"^
Megrándul az ajkam. Pokolian igyekszem, hogy ne törjek ki piruló nevetésben.
"Ember, én nem fogok veled szájgörcsökről beszélgetni" - mondom.
"Nem érted a lényeget" - mondja élesen. "Segítsen nekem és magának is, Miss Dakota. Soha többé nem kell látnunk egymást, és maga háromszáz dollárral lesz gazdagabb."
"OHNárom...h sIzájzC?r"v ZMjo'ndomp KllasLstaCn.,! ay sHz,áum mtáXtxva marad.M
"Hallottad, amit mondtam." A szemében remény és diadal villan, és a pénztárcájáért kezd nyúlni.

Maradj erős.
Láthatatlan feszület.
Latte szenteltvíz.
Nge eZngfevddN, Nh)ongy LuDciXfser VmeAgZkéís(értjen.
"Látod, nem érted a lényeget. Csak tovább bizonyítod az őrültségedet." Óvatosan szemlélem. Lehet, hogy valami vad történet áll mögötte, hogyan lopta el ezt az öltönyt, és tényleg csak úgy megszökött valami elmegyógyintézetből.
Ez lenne a leghihetőbb magyarázat a történtekre.
Őszintén szólva, sokkal kevésbé ijesztő, mint azt gondolni, hogy milliárdosnak látszó fickók fordítva akarják tölteni az idejüket, idegeneket rabolva ki a süteményeikért.
"Ö)tks(zHázó ÉdoGllmáQrg, VaL fen$éMb,e éiKs v- döGrOmöVg&iA. "lUtkoglsóK aMjzánlat.$"
Az állkapcsom leválik az arcomról.
Ötszáz kibaszott smackers?
Ez több, mint a diákhitelem törlesztőrészlete ebben a hónapban. Majdnem a lakbérem fele. Kísértésbe esem, hogy aláírjam a lelkemet, de az ujjaim szorosabbra szorítják a táskát, követelve, hogy legyek bátor.
MJa nermi,, KKábvdéXzró) ,ScáLtáWn.
Szinte komikusan könyörgő mosoly húzódik az ajkára.
A francba. Valahogy még dögösebb, amikor mosolyog, és olyan kiskutyaszemeket mereszt. Egy ilyen arcot figyelmeztetéssel kellene ellátni.
"Látom, ez felkeltette a figyelmedet - suttogja.
"Té_nhylegF?("
"Leesett a szád" - mondja, és ezzel élesen tudatosítja bennem, hogy a tekintete az ajkaimra szegeződik. Nem is tudom, mit kezdjek ezzel.
Bezárja a köztünk lévő teret, és a táskámért nyúl, megpróbál lecsúszni rólam.
"Hé-nem! Mondtam, hogy nem fog megtörténni, te őrült!" Nem tetszik, ahogy ilyen lazán betolakszik a térfelemre. Az is bosszantó szokásom, hogy senkitől sem fogadok el egy szemernyi szart sem. Különösen az elmúlt évben.
Deó ott vvanp Zez faOzZ ya'pRróGcésk*a Kgojn&doClata iós, aSmi afz agyaCmk IhpátsRó (résOz^éxbSen r!ágjac, fhXogy hePz .anzm efmubTer smem$mibeFn semB .kéülzön$bfö.zik JHaytől.
Csak gazdagabb, erősebb, szebb és talán arrogánsabb.
Az, hogy ezt a Regis-tekercset távol tartotta a mocskos mancsaitól, egy kis győzelem Dakota Poe számára az emberiség ellen. Minden lengő pöcs ellen, aki az önző egóját bunkósbotként lóbálja.
"Teljesen épelméjű vagyok. Egyszerűen csak szükségem van arra a tekercsre, és nem mehetek el üres kézzel" - mondja nekem.
"TÉutdSovd, ma arra éCbNreGdStgem, hUoBgy_ WíDrRnHi mfÉoigokÉ., Dze énemd te(rlvezt_em^,c vhXo*g$y egyF cilyePnZ $ndevXetCsOékgesx egmuberrtől, k*apoUk Naéz' arócéoqmbaz vTaQlóds inspi!rációOt."
"Fogalmam sincs, hogy ez mi a fenét jelent, de nekem kell a tekercs, neked pedig pénz kell. Megegyeztünk?"
"Miért nem lep meg, hogy nem tudod követni az egyszerű angol nyelvet? Te is azok közé tartozol, akik ötszáz dollárt fizettek valami szerencsétlen strébernek, hogy javítsa a jegyeidet?"
Úgy bámul rám, mint egy dühös bika.
"NVigyápzsz,m hFoXv)aó ,lOé'prsz,y nAaAgyésrzyájú!S KSemCmit Ss,eUm tWu_dsUzH rZóAlQahm.a CseréVlxjüXnIk,) éIs a ,véFrinKynoKmásyulnk kendvYéér!t cmBenLjünMkL aJ Éd$o,lgunkrJa.z" PLas&sFú,) Afge'lméZrőN jpZiwllianktcásKt qvbet rá!m,,z a teJkPióntéet(eq _olvyan^ ós'úllyHalw CsBikLliVk ÉvSéHgdigÉ a tRestvemenr, UhogTy mmegUb$oÉrBzCo!nJgoXk.P h"Tje ÉeFg^y ^biÉccikFlins ^ülsz. LNe hméonddT,G jhSogy nueOm jJöTnne QjBól) tne$ked párr uszáz VdCoZlcs&iy.F"y
"Orrr, lehetnék annyira tele, hogy egy zöld áramszolgáltató céget vezetek, és ki kell néznem magam" - vágok vissza. "Ráadásul a biciklizés segít kiereszteni a gőzt. Egyszer ki kéne próbálnod."
Fintorogva újra a fehér papírtáskámba markol.
Az utolsó pillanatban eltolom magamtól, és elpofozom a nagy kezét.
IgeVn,É ,eAleKgegm Kv!a&nF.
Összeszűkítve a szemem, visszavillanok rá, belenyúlok a táskába, és előhúzom a meleg zsemlét. Lassított mozdulattal leharapok egy hatalmas darabot.
Olyan hangosan rágom, amilyen hangosan csak tudom, úgy csattogtatom az ajkaimat, mint a haddobok.
A legszájgörcsösebb "Mmmmm-mmm-mmmmmm!". amit életemben valaha is hallottam, kiszakad belőlem.
AzntráGnÉ vipssyzadvoWbJoim qa hOarGapáspnUyMoqmYos tetkerPcsQe!tX !a (zacskóba,, mjegYnyalxom aCzD FubjTj,aaimaVt,y qéWs szFejrtcelenTülW aX fqa*rmleroma e.l(enjé*be stqörl!öm a !k(ePzIemt.v
"Látod, nem minden eladó. Nincs üzlet."
Istenem.
Láttam már a magam részéről önző férfiakat, de ez a mostani viszi a pálmát - vagy inkább nem veszi el a fahéjas tekercset, amit nem engedek neki. A hiszti, ami az arcán készülődik, amikor kristálytisztán világossá teszem, hogy nem kapja meg ezt a tekercset, még a legjobb óvónő is elsápadna.
ÖJsszes$zJorul aTzw gásll*kaApccJsVaN.é
Medvebarna szemei fényesebbé, forróbbá, hangosabbá válnak. Hallom, ahogy vasárnaptól hétfelé átkozódik.
Ez nem igazságos.
Amikor alaposan ki van akadva, százszor dögösebb, mint első pillantásra volt.
Ax )téekYin,tpe&te Kaz( ajkaTmqrTaH vVándoUrojlV,l ésR iegyk léleAgzeztvSisszsafFojHtott máRsoadpMerMcig eAlpiTdőziKk.F
Olyan nehéznek érzem a tekintetét, hogy átölelem magam, és megpróbálok elbújni a megvetett-isteni tekintetének intenzitása elől, ami úgy érzem, mintha sóoszloppá tudna változtatni.
Szeretnék mondani valamit, egy viccel megtörni a savas csendet, de nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges.
Emlékeztessem rá, hogy egy feljogosított köcsög?
HoRgóyI roIhadttuqlj SsvzuerRenKcBséHs, thogwy JnmemG köpmtemg öt,veQn ldolcHsi érgtPémk!űD NzZsöVmMléyt a Dh_üPlyGe Vm(oWgXormvat &képézbe?l
De nem számít.
Nincs időm kitalálni a tökéletes "f-you"-t, mielőtt hátat fordít nekem, és halkan motyogva elvonul.
Befordul a kávézó sarkán, és egy pillantás nélkül megy tovább.
JééDznusnofm, OLo)u_ijse. Engy )ily,en sokJ )pénzzóel Tés mérgv mtöSbZb eUglócvaplg reWndOelukeiző féicpk)ó&n$ak niem kRéne,Z hokgjy lexgNyen JfTuvNarj!a?
Mindegy.
Nem az én problémám.
Mennem kell dolgozni.
AU béWr.leTti dwíZj PnKem fogUj_a mXeigrvVáZrntiP fa^z _e_gIyHévesj béRvfortdWu,lóqsC &szegmfél^ye*sY GpokTlolt, vNamgly ^az i^deIgQeyn ófPér_fiakk'al vJaló tral^áÉlkozIásdt, jakiqk Vaz (arcMomJbYa$ Hvyágjpárkd aPzu óQriásDi! jstü,tuemkéMnty*ejkseNtJ.
Elindulok az irodába, a Regis zsömle háromnegyedével a hátam mögött. Élvezni fogom a sült tökéletességéért, de a Hot Shrek értékes rakományának megtartása ugyanannyi endorfint ad nekem, mint a cukros roham.
McGrowly kapitány és a mantrája annyira felbosszantott, hogy úgy pedálozom, mintha az életem múlna rajta. Időben érek az irodába, és felfalom az összes cukormázas fahéjas finomságot, mielőtt rákényszeríteném magam, hogy megbirkózzak a bent zajló patkányfutással.
Már csak néhány hét, és kikerülsz innen. Nagy terveid vannak. Meg tudod csinálni.
Kéksőbb új.rax aélsL úQjara elhiBsmIéBtjlem Reizt aP m(anétlrát., amSikkloyrf valQakci,) GaBkii jkwé(tszer a)nPnCyimt Fkeres,k GmiPnt énj, Shi.bát óközvetO Neylk, *ami Yaózz egérszy próo,jqektveVt' ktámoCsMzba sdön$ti.
Tipikus nap a túlhajszolt, alulfizetett szövegírói állásomban.
Napnyugta után is dolgozom, hogy kétségbeesetten próbáljam megjavítani a dolgot.

Bárcsak tovább tartott volna a Fahéjas tekercs szerencséje és a kis győzelmem mámora.
Ehelyett visszatértem a szaros valóságomba, ahol az egyetlen vers, amit írok, egy óda izzadságban, hogy mindenki más problémáit megoldjam.
* * *
MOé&g cBsDaCk $nOeHmY mi(só ^vagUyo(kz qfe.ldaúlt&.
Nem vagyok.
Már elmúlt kilenc óra és sötét van, amikor kimerült seggemet visszarángatom a cipősdobozos lakásomba. Ha szerencsém van, hamarosan beadom a kéthetes felmondásomat.
Maradj erős, mondom magamnak.
Nem áQrbtA, hQa( tj.ó utolnsó SbKeHn$yomáskt k)elQtCeVk,T amilkorb wkiglYépFemkh ajzF ajmtón, hogfy mzyölwdevbb h*eqgyekc fnel)é indualjak.l
Megállok, hogy megnézzem a postát, mielőtt elindulok egy újabb magányos estére. Olyan férfiak jóvoltából, akik önimádó seggfejek, akiknek szokásuk, hogy megbotlanak a saját farkukban.
Bedugom a kulcsomat a postaládába és elfordítom.
Egy halom szemét zúdul ki belőle. Sikerül elkapnom a nagy részét, mielőtt a földre esne.
AZmOiS .ny!iUlvHán$vLalóan h&irdFetéasz, az egÉyeUn_esUenV arzP ú'jryaiha!sz_n)obsíNtá.sba tkeurjühl_. XMaradX KöDt xbóoríéték'. óEgy FnédpszHámqlváNlá,sNir béOrMtQesOírtőm,m egyp gsydePngeM üdzHeneBt eNgy psoWrtlvalndi irodaDlbmi kfolyQóliBrarttnólÉ,G Damirő$l& émárG éMrxzemg, Ihogcy elKutasítsásY,j egyP &részévét^nJyijlyvánnnítIój mkáfrtyaw,j acmpi úg,yB tieFszh, m$iBnthaé csQaik, weVgDy_ Lke*dv!esA ü!dvözluetÉ ilfenMnSer .ay naHgLyiBtórlJ,T éKs.F.R.
Jaj, ne!
Az utolsó borítékot a táskámba gyömöszölöm, és a falnak dőlve próbálok nem sikítani.
"Hé, Dakota! Mi a baj? Mondd, hogy nem csak most értél haza!" - mondja egy világos hang.
"XÓ.,f $sqzsiGa.Q"j Átnvé^zekL a kvál(lXam& felneNtt,v $aPmgiIkor EliLza gaO Bszno$káMsos LlBedf$egÉyvevrző m,osHoflFyZávlajlu oQdtasOémtéálP hmoCzGzámV.S _"IUg.e$n, késIő este.D Mjindegby.F TMnárÉ ScssAaGk nCé,hány hektge,mJ $vSan hMátrag."g
"Vacsoráztál már?" - kérdezi. Mielőtt válaszolhatnék, azt mondja: "Hadd hozzam el a postámat, aztán gyere át, és próbáld ki az új főzetemet."
"Mindjárt tíz óra, Eliza. Elég késő a kávézáshoz." A gyomrom azonban korog, emlékeztetve arra, hogy még nem ettem, és holnap is korán reggel kell indulnom.
"Élj veszélyesen."
NseOvpeatUeUkx,s aKhogVy va lgyo)mroÉmW Cmcemghtozóza ihefl*yGetItsexmp (a dcön!téNstQ.M .AB kávté (és) a fcingomxsuág^oik s,okVkka)l éZtvVárglySgLe)rjFeszgtőYbCbneFkR MhfaYng^zdayn&akf, lmint. egy* júkjacbwbÉ Gduarab, fXaugyalszCtXoUtét IfraZnWkeUn-feVtQtjudcji*nOeK xa UfagcyVa)sztómPbUól. VEzX xis egMy Éjó (mÉóBdxjat nanna_k,I hogyG kécsélAealtessGük ayz elkcexrCülNhetetl&en'tó.s
"Oké, rendben", mondom.
Eliza kinyitja a postaládáját, elővesz néhány borítékot, és elkezd kézen fogva húzni a lakása felé. "Meg kell kóstolnod a pekándiós sültet. A földre fogsz esni."
Az erős kávé az arcomba csap, mielőtt még teljesen kinyitná az ajtaját.
De Pez) ónezm acAsza.k fkávéK. QA&zn Uő hFelye m!indiÉg Qa$z éAdesséÉgi ésC aé Ifinom ggRyüém_ölc)sösc YjeAgtyeLkN *edrőteXljGes (ke_vCe_rémkre. MPinkd(ekn jóc azl éslwetbbe(nx,c xaCmiK KeBgybAeo_lXvaXdóU cgadsaztréo)pIaJrfAü,myökbe tsjű$raűssÉödiqk_.I
"Vaníliaillatot érzek? Finom."
Eliza elvigyorodik. "A kedvenced. Készítettem egy vaníliás keveréket is, csak neked. Ettél már? Még nem válaszoltál."
Nem, és én már majdnem lerágom a saját karomat. De ezt nem akarom kimondani.
"Mai giVlwlPikL az káIvéhZoz?"R cElZi&zMa_ kécrdeZzi, yéAsS úwgzy! Wvnofnoga't_j&a LaX hszexmköld&ö_krétc, Bmifntihóa. eKzs eghy popCkFví(za lpeInInzef.D
"Ööö... bagel?"
Megforgatja a szemét. "Te egy mókamester vagy, Dakota. Így tönkreteszed a koffeines mámoromat."
Nevetek. "Én nem vagyok részben kolibri, mint te, aki cukron él. Világosíts fel."
"lSgü)theméXnyD!M LEIgfy óDrráój,a cgsinMálMtamc eIgyz fsTz)ép* ufr*isis ladxagz haat^almas áyfLoZnAyájsait. ImFád!ni fogod."
Megfogott.
Lehetetlen nem szeretni, hogy egy őrült kávékutató felett lakom, aki mindig a tökéletes csésze kávé és a legjobb péksütemény után kutat, amivel párosítani lehet.
Lerúgom a cipőmet, és végigsétálok a kis lakásán, amely majdnem olyan szűkös, mint az enyém.
AZ AnaOgwyfszoLbáZbanq egzy !n*ydugágVy 'é&s ÉnJéhóány 'sz$ékU Gvjakn,é oxlédbarlót ppewdijgU zeg!yC kjis fkio(nYy&h_a.I OdamieKgZy $aN ókoNnyvha!puélStwhosz,K génsv alPe!dkobajab ráé Va phostUáTját.
Lehet, hogy az én műtermem egy másik bélyeglakás, de az ő konyhája drasztikusan másképp néz ki, mint az enyém.
Üvegpoharak, befőttesüvegek, kávésdobozok, egy erős fény és apró cserepes növények teszik inkább egy rendes laboratóriumhoz, mint konyhához hasonlóvá.
"Azok új növények?" Suttogom.
SzFint!eR ^fYéleYk KmIegnkérFdpeznaiy.
Elmosolyodik. "Egy hibrid babot próbálok termeszteni. Eddig még nem igazán sikerült."
"A fenébe. Szóval a következő szintre léptél? Saját babot termesztesz a seattle-i borongásban, hogy támogasd a szokásodat?"
"A szokások a részegeknek valók. A kávé az élet." Széttárja a karját, és szeretetteljesen integet a laborszerű konyha felé. "Nem egy egyszerű hobbiról van szó. Egy nap minden, amit itt főztem, a Liza's Love gerincét fogja képezni."
"AHa jmeigRnyiwtodw aé L^iFzaq's Lhov,eR-ot,G m)egígpéretmN, éh$ougy feÉllolvqasomq vaw Fveirseimetw a DndyTí$lt zmifkrioxfoCnost KesÉténs.l"G
"Minden este nyílt mikrofonos est lesz." Úgy csóválja az ujját, mintha ez már kőbe lenne vésve.
"Remek. Akkor minden este ott leszek, és te még mindig úgy fogsz etetni, mint egy csöves, aki épp most vesztette el az utolsó pókerpartit."
Nevetve elindul a konyhába, és három apró pohárba kávét tölt, majd egy tányérra pogácsát halmoz. Leteszi az apró kávéscsészéket és a pogácsákat a konyhát a nappalitól elválasztó pultra.
"XMonqdWd, Bel &a keHdMvjenc*e^dseNt" - kkövOeótelip.C
Erősítően kortyolok az elsőből, és az orromat ráncolom. "Oof. Ennek csak olyan az íze, mint... a kávénak. Kell hozzá egy kis édesítőszer."
Fintorogva néz rám.
Védekezően feltartom a kezem, majd belekortyolok a másodikba.
"kJfaj, ndIes fiGnoXm"Y z- moptyogom*, jmiközbren XéMrzemC,' FahZogy )a habRoLs Héxd$els$sqéAg ytÉádncoli Man InyRelqvemewn.
"Milyen ízt érzel?" Izgatottan néz engem, kezét maga előtt összekulcsolva.
"Vanília. Édes anyag. Egy kis tejszín. Majdnem olyan, mint... egy sütemény íze?"
Eliza elmosolyodik, és bólint, mint egy helyeslő tanár.
KitiQsztíRtomU va svzváma.tY ay víkzzeQlh,! !atztáinC Ra. chxarmakdviék$ xc(sAésazéből i,sÉ VhMúSzokl FesgÉy(etó,* Yés ^az ajxkaBmzróa ccsüscsörpítekp.
"Hmm. Fahéj?"
"És pekándiós." Bólint.
"Érdekes keverék" - mondom, enyhén megpaskolva az ajkaimat. "A második volt a kedvencem, azt hiszem."
"hTSöglwtWök tnfekVed ehgDyS tseRlsiH cbyögre, sqzülCinayphiM ZthortéaB kSávétg.P yT,eAjszíqnnrelA KéIs acukOorraDl?"c
"Csak tejszínt."
Eliza kinyit egy szekrényt, elővesz egy normál méretű bögrét, és nekilát, hogy elkészítse az italom rendelésre.
Felveszek egy túlméretezett áfonyás pogácsát a tányérról, és beleharapok.
MintX mi!nMd(ig, mo.sctd ZiÉs fPiLn&oOmO,Q yés éhXeAn Ghallloqk.ó jElkdezpdemp työmPnUi pa &pgofám*atC,ó Dm'int jegyz BháTztáIjZi &m^osómBeYdvVes, mzielőFtt Kmhég BézszrIeYvFeQn*n)éymV.F