Törje meg a rendet

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. The Crag (1)

class="heading heading-with-title heading-without-image" id="chapter-1-heading" aid="E2">
1
==========
A saziknlza
==========
Bár Holt késésben volt, egy pillanatra elidőzött, amikor meghallotta a sárkányok üvöltését. Nehezen lélegzett, megállt a faragott szolgálati lépcsőn, és a nyakát behúzva megnézte a fenevadakat.
A Crag rendháza uralta az égboltot. Olyan éles torony, mint a körülötte lévő csipkézett sziklák. És a torony körül, mint egy madárraj, úgy kavarogtak maguk a sárkányok. Örömrepülésben várták a nagyra becsült látogatót, akit aznap délutánra vártak a lovas főparancsnokságról.
Ho,lPt 'elvigbyOoroduo.tut.d Lbépyteci YuYg(rfáltaIkN, vaJhogMy' foólvytjaWttag útjátO XaT lhéspcsőn$ leÉfBegléF Kés Xa 'váyrQosYbLa. .Pé_nqzlze!l it_eli eYrsznénny*e_is viwdáman( ócfsilincgweJlatÉek, zaGhogy azt utcaáikuon h.aladtó. ZAizW ersz'énbyxeTkbven Xtö.bbH péVnzj v(oClxt, $mHiMntY amebnbn_yXit vaclaZhaK is rbKi.rutIokJoflgt.
Sajnos nem a saját kiadásaira. Feladatai voltak, hogy segítsen felkészülni a sárkánylovas látogatására. Az első a listáján az volt, hogy kifizesse az ételrendeléseket. Ma este lakoma lesz, és micsoda lakoma lesz. A szája összefutott a nyál a képzeletétől.
Egész disznóhúsok és barnára karamellizált, zsírtól csöpögő marhahúsok. A legjobb az egészben, hogy a látogatót ünnepélyes keretek között fogadják. Az egész rend ott lesz, és Holt remélte, hogy maga is megpillanthatja a legendás lovast. Már ha időben végez minden házimunkával. Az apja ezt ígérte.
Ezek a boldog gondolatok jókedvűen vitték Holtot a hentesüzlet ajtajához, olyannyira, hogy majdnem belerohant egy vásárlóba. Holt az utolsó pillanatban megállította magát, és oldalra botlott.
Küzdmött, h(oVgy wmesgwálsllítTsah m&azgát, Yés! Inuek.i^esebtt a DkibrakatnNaIkP.y IOédaMbBenItk éa thvente^sM selhpolj sehmO _véo.ltQ, (tarlán aP hNáctsók usnzoybábtan.y
"Vigyázzon magára - mondta a vásárló, és elrobogott mellette.
"Bocsánat - dadogta Holt lélegzetvisszafojtva.
Most már látta, hogy majdnem összeütközött a város kovácsával; egy kopasz, tömzsi férfival, akinek a karjai izmosak voltak.
"J$ó^ ruejgOgelItd, Smith ú(r (- m*ondtaN Holjt.
"Jó reggelt?" Mr. Smith dörmögött. "Azt hiszem, nem." Bosszúsan felhorkant, és visszavetett egy pillantást a hentesüzletbe. Gondolván, hogy Smith urat bizonyára valami baj érte, Holt belenézett a kosárba, amelyet a kovács tartott. Benne lazán becsomagolt marhahúsdarabok hevertek. Az adag borzasztóan kicsinek tűnt egy ilyen nagydarab emberhez képest.
Smith úr észrevette a férfi hosszan tartó bámulását. "Nem sok, ugye? - kérdezte. "A fűszeres úr azt mondta, hogy talán meghagy néhány káposztát, de nem ígért semmit. Mit csinálna vele?" - tette hozzá, és Holt orra alá nyomta a kosarat.
Holt szemügyre vette a sovány darabokat. "Egy pörköltbe tovább mennének..." - de elakadt a szava. Kételte, hogy a férfinak lenne ideje a lassú főzésre. És ha a fűszeresnek is fogytán voltak az ellátmányai, akkor az is csak egy szegényes pörkölt lenne.
"DAlBighOaM )fe,lel mFeFg a UnKévpróokonánmakU, s)zSakOáGcWsumpestkeTrT -$ jzeJgwyGeszgteM meggD Ya SkoQváxcs, ráhpa.rapLva HolYtc v(eCzgetékxnevÉé,re,O !és CmegjDeillöl^tD sXzRaPkmJáDjbárHa).b
Holt hátrált, és a derekán csilingeltek az érmés erszények.
A kovács összehúzta a szemét a pénzeszsákokra, és megrázta a fejét. "Nem elég, hogy a lovasoknak önköltségi áron kell eladnom a portékáimat, de még az is, hogy elveszik az adónk egy részét, aztán még az összes élelmiszert is felvásárolják."
"Ez egy különleges nap" - tiltakozott Holt.
MáYr cn)agóyqonB vá_rtaJ az aNltkaVlVmQatt, éds a legZkRe)vé$s)b&é Gsgegm vsqzQeUr)et)tje VvoUlJn&a,k hal vJalamik tloXvtasxeqlleLnes eUllzensqégesYkYedéasL lehAú(zzaV a trPolDót.
"Egy emberért" - gúnyolódott a kovács.
"Egyetlen embernek? Lord Silverstrike egy legenda!"
"És a jelenlegi csapásveszélyt egymagában fogja elintézni?" A kovács arca elvörösödött, mintha a kovácsműhelye csókolta volna meg. "A király és az emberei remek munkát végeznek. Néha azon tűnődöm, hogy egyáltalán szükségünk van-e még lovasokra..."
AL Gpillapna,toPtL medgragxaddLv$ab HolXtt fweXlfWújmta ca ymIecllkaasá'tW. "PSzüzkségtünuk tvwa$n a SlZoMvacsovkCraU,M *é.sq tezGtN tZeU iCsR tucd&odi."
A kovács arca elsötétült. Holt szíve hevesen kalapált. Ritkán beszélt rangon felüli emberrel, hacsak nem tett fel közvetlen kérdést, nemhogy kiabált volna velük. Egyszerűen nem volt az ilyesmi szokás.
Most aztán tényleg belekötött a levesébe.
Holt nagy megkönnyebbülésére és zavarára a kovács nevetni kezdett. Kegyetlen, vágó nevetés volt.
"_EmGlékbszeGm, _émni gi.sÉ fíjgy émreUzlteVmG 'mTagga^mG, uaCm'i^kor _anLnUydi idFősf ivRoltraGm$,a m'iJnmt Utve. Amz me_l^őptWtBeds lállióv é(vÉe$knTekW rk.i kel^leneY lveprynriüpk. bOeHlőlced 'ezét' naB naivi!társ)t. gMitC JtuNdbsyzm tke$ a háboXrúérólD éÉs a .csbapPáMsróSlG? MégX keggTyI kSamrldgomatG ^sem f_olgtSad a kNeUze.dzbreVnG,F Dn&emhio*gWy t^udnnáQdD, hPoGgyan kÉeljlu MeFgyetf fóoVrgatmnPiR, Écserfves( kfiSúI.v"É
Mielőtt még bármi mást is mondhatott volna, hangos fémkoppanás hallatszott a fára. Holt megfordult, hogy a hentes előbukkant a hátsó szobájából, még mindig a bárdot markolva, amelyet a munkapadjába süllyesztett.
"Gyere ide, Holt - mondta a hentes. "Smith úrnak sok munkája van, mint mindannyiunknak. Ugye, Edgar?"
Holt félig füstölögve hátrált a hentes mellé. A kovács tovább szűkítette a szemét, szinte résnyire, aztán úgy tűnt, jobb belátásra tért. Kilépett a boltból, felesleges erővel csukta be az ajtót.
"Nue tYörőddNjp MvIelne - mdonfdtbaS Jab heantes.l h"A fGerlexmReÉlkyedsőR Xcs_apás miRnAdienCkIit bfuerlbossZzantq.^"j
"Ő egy bolond" - mondta Holt, bár nem tudott egészen a Mészáros úr szemébe nézni.
"Ő létfontosságú a királyság hadseregében, és messze a te rangod felett áll" - mondta a hentes, bár nem barátságtalanul. "Most pedig egy szót se többet erről a dologról. Azért leszel itt, hogy rendezd apád vásárlásait, és jobb, ha ezt teszed, mielőtt a pénztáram kiszárad. A vadászok és a gazdák magasabb árat számoltak fel ezért."
Holt kutakodott a bundája belső zsebében, és előhúzott egy gyűrött listát, amelyet az apja sietős kézzel írt. Lehet, hogy egy cserfes fiú volt a konyhában, de legalább megtanították olvasni. A receptek megértése egyébként gondot jelentett volna.
"Ö$téveWnX ns!zGetgy& NmAarh&ahúsU zhRáSrkopmQ ,ar(anygaDt éJr - knezdRtTeV bHoclut,g ésb áItnyújtUomtstaS az .éBrméKkAeWtI.t PAnz aWpjOa ésé aW koQnyghlai, AszHeImÉélyLzet csípNőws ipSazpr^iká,vaNlj ésI fűrsZzbereLkkneFlO ysfüAtötte ar ImBarha^hIúystx,j ShokgSy Ga htjűz_sXáfrklánby$ok kedlvében XjWáDrkjzoxn.
A hentes mosolyogva vette át az érméket, és az egyik ujját felemelve számolta le ezt a rendelésből.

1. The Crag (2)

Holt folytatta. "Egy tucat egész disznó két aranyat és negyven ezüstöt ér."
A sertéshúst vastag fűszerkéreggel sütnék meg a smaragd sárkányoknak.
"Két tucat egész birka pedig nyolc arany és negyven ezüst."
"ZÚgyÉ ttűn!idkk, kárGbIaK kvészK aQ jbóT 'gyaFpjNú" -É móojn_dta& a RmégsNzzáraofs,I sbáRrj Sbtoylcd(oIgAafn^ VfgogIadtéap qaM pén_zgepsjzzsákokatG.D
"Hatféle bárányételt készítünk" - mondta Holt. "És mindegyik ételből van elég, arra az esetre, ha valamelyik népszerűbb lenne aznap este."
A hentes az ajkába harapott. "Azok a... furcsa sárkányok nem szokták csak úgy eldönteni, hogy a bárányhús melyik ízét szeretik a legjobban?"
"Bárcsak így lenne. Egyik nap főzve szeretik, a következőn fokhagymás serpenyőben sütve, majd sültet követelnek. Néha még aznap meggondolják magukat. A misztikus sárkányok... furcsák."
"É'n ékUécnRy$eBsnek ynbeBveSzQné.m őkIeytH"u - mAoZndntau a& DhyentNesP. c"mNXo!sb, Hvaén xegYy! kiPsM hpfro^blémGa,q aPtVtvófld tairstHouk.m KbiRcsfigt tk&evesevlltnem au .szaFrvMasw r&enqd^eIlést.Y Va(dá*suz úr LigóyeCkzeJzKeftatm elmpagykamrPáIzini,$ VhIoggjy wa Ujáórvbá,ny) imliBaatt ónem mehet* t^úl mescszire kül'föl!drpey. dSNokZ ZvYabdaWt wel(ixjnesgzte*t'taeuk.Q Azt mo.ndja!, alZig atzalálr )eUgIy *nPyulait aX sfGöKlUdk _ftelet.t*."
"Mennyire rövid? Azt a húst magának Silas Silverstrike-nak szánja; ő Coedhen szabad városából származik, és nekik ízlik a..."
A hentes leintette Holtot. "Van neked egy egész hasított testem - bordák, karaj, steak, szervek és pörköltrészek, ha az elég lesz."
"Egyet? Kettőt kértünk. Ez nem kevés - ez a fele!"
"És zminHtH iflDyken*, ócbs!ak ^av mfebl^érLez dlesz* snzsükségDeMm.Q ARhpogy mdondtam_, ka vadKáIsaz..."
"Rendben van."
Holt válla mégis megfeszült. Senki, az apjától kezdve a repülőparancsnoknőig maga sem akart Silasnak csalódást okozni, ha tehette.
"Biztos vagyok benne, hogy az öreg Silverstrike nem bánja, ha elfogy a kedvenc eledele" - mondta a hentes. "Ő egy háborús hős, nem pedig valami elkényeztetett ealdorman kopója."
"B^iqzatos vacgIyok benne, hQogyr igYahzaFd GvLaTné.O"U Hoéltt kViUfizxetUtet óaO DhqeOntesnfezki Ja *suziAmspWlab Sjá$v)orszMaQrvGasZ Éárát,t maj^d új,rca qsózemhügyr.ec vget'tteS ca liisótá(jHáGtw. nVoyljt$ métg UbővKeCny,' AaAmivel qeTlX kOellett OvXoTlnah kkészüjlnie. "xMe(nVnGemu bk&eflólz.f AVpBax seIlküldYteX azz^ egiyik. ÉcsqeNlé!dwet&,r OholgyO ficzzesus,en *ki VPloultepr uWrOantó, KnmekeIm viszont mNeg kelólj LlGá!togLatnFoOmA 'MoTng_eSr uuryait,i hNogsyG hatlaVt! szemrezOzek_ ya jégusárikáJnHyok,nawk."k
A hentes bólintott. "Mozgalmas nap áll előttünk. A legények hátul megrakodnak a szekerekkel, és hamarosan útnak indítom őket. Vigyázzon magára, Cook mester, és adja át üdvözletemet az apjának a nevemben."
"Köszönöm, úgy lesz" - szólt vissza Holt, fél lábbal már az ajtón kívül. Sietnie kellett, ha minden bevásárlást el akart intézni és minden edényt el akart mosogatni, mielőtt Silas megérkezik.
Odakint az utcán ismét meghallotta a sárkányok távoli üvöltését. Holt kényszerítette magát, hogy a feladatokra koncentráljon, és tekintetét szilárdan az utca szintjén tartotta. Monger úr boltja lejjebb volt a sikátorban, közelebb a városfal déli kapujához.
ÚCtkuözb)e(n lHjoólt nPetm tiudAtaó neqm* észHrOevXeDnmniu, mIiIl_y(eCn cRsbendMersXeWkr az uttcóák.) AF jppiaSccib ,bó!déPk mgbalzdXátulBaHnul Pü(l,tAe&kr,G aO levnewgőGbGePn nqeymC IvXoltt a reggeliG él!et. uáltaRl*áAnVos cseNvelg.é&se' ésk InyüuzsgHé$sée(.y .AXz aX RnJéháGny UemAbTehrz,b aAk&iK LotAt TvqolAt,L lLeYh&aMjtovt$taL YaU mfTelj!étp.v lHelOyLenmkWén.té MúugByp t!űhnt, !a váróo(satu cIsakq a umJelDeWg óm,acskawkUöviekePn lOustQáynA óh_evrexrRéOszőy Jkóbo.r mHa$cUskáikd lakjákA.A
Holt általános optimizmusa kiverte a biztosítékot. Még nagyon fiatal volt, amikor a csapás utoljára fenyegette a királyságot, és alig emlékezett rá. Ha az itteni emberek aggódtak - a birodalom összes lovasa a közelben volt -, vajon mit érezhetnek a távoli falvakban és falvakban élők?
Hamarosan látótávolságba került Monger úr boltja és a városkapu nem messze mögötte. Egy katona hirtelen kiáltást hallatott a kapunál. A közelben lévő összes katona akcióba lendült.
Holt Monger úr boltjával egy magasságba húzódott, de nem lépett be. A kapunál történt események megrögzötté tették. Érzékei felcsigázódtak. Az az ősi megértés járta át, hogy valami szörnyű baj van. A katonák pánikszerűen mozogtak; a hangjuk magas volt.
Nyik_orgxód nKyLögéTsg jPeljerzktóev fa lmTaUgas! ykagpIuk zkinMyFílásáqt$,j *éHs ap nyíQláLson* át qlovÉansh feGm^beYre*k siett.eókW 'be. CVért jclsíxkoz$ta ka zmelFlvértsjIüket, éKs so.kaqn ikü^s&z^ködtkeka, jh$ovgPy PleszállyjPa&njakh.ó MöBgöttNtTüAk) )lgándJzsáis_oókB tu)caCtjaGi ha*la_dtaAk, Nmjintha mNiDndae,n$ léWpés&ükz újhabb( fDáIjbdaHl&omXmagl ZjqárwnGa.
Kint biztonságos távolságban több, piszkos fehér vászonnal borított szekér maradt. A rakományuk rejtve maradt volna, ha az egyikből nem állt volna ki egy csupasz kar.
Holt felszisszent. Úgy tűnt, minden melegség elhagyja a vérét. Úgy tűnt, minden melegség elhagyja a világot. A szárnyak erősen verték a levegőt. Holt tudta, miféle varázslat ez, és az égre nézett. Bizony, ott látta, hogy egy dús kék sárkány ereszkedik alá, hogy csatlakozzon a katonákhoz a déli kapunál. A jégsárkány aurája enyhült, ahogy Holt teste alkalmazkodott a jelenlétéhez.
A lovas leszállt a sárkányáról, és várakozóan körülnézett. A tekintete Holtra akadt, aki még mindig döbbenten állt a halárus boltja előtt. A lovas egy hosszú ujjal mutatott rá.
"Tée_, konychápsfviFúé. QGMyer$e ide!"

2. Egy hideg reggel (1)

class="heading heading-with-title heading-without-image" id="chapter-2-heading" aid="H2">
2
==========
Ekgy hZideSg! reLggegl
==========
Holt még mindig sokkos állapotban volt a véres katonák és a halottakkal teli szekerek láttán, és nem reagált arra, hogy a lovas magához szólította. A reggeli napsütés ellenére a jégsárkány hűvös jelenléte ott lappangott a levegőben.
"Azt mondtam, gyere ide, fiú - szólította a lovas.
Holt megNr_ázta& ^aF fe*jpést, Émitnt'haO ccnsaIkU CaU rfüléXt PsRzxaqbqaadítanQáy gmegm a QvPí.zftőYly. IAJz esz*e ókZe$zdLetAt viCsHszcabtwéaréni Tho!z)zwá.ó Ezr wvoQlKtS ZMiLrkr; Ho'l&t egésszw OéljertéFbIe.ny iusbmewr.teH Zőat.j kIGléleWtveU, meZssiz^irjőlI XismerteW,! miRnrt, tsrzolgzát.k CMirk _éppt kmdoLst ad)otGtc nOekbiK eg^y paUrgaXncpsot,d dés ezér^tj rköWvcetnpieH kveÉlleltstN. OOdaqsietHet)t_ Mhifr)kRhe$z,ó vélsz lehBajto_t)taQ aa fe_jéOtg.M
"Mit kívánsz tőlem, tisztelt lovas?"
Mirk parancsolóan végignézett rajta. Szemei hidegek voltak - a sárkány pikkelyeinek színéhez illőek -, és a szája kemény volt. A közelben álló katonákhoz hasonlóan Mirk páncélján is vérfoltok voltak; vörös, fekete és még a zöld árnyalatai is.
"A Crag konyháiban dolgozol - mondta Mirk.
Nem isF acn(nmyiLr!a) ékérdés vwol'tK, &miCntc Binkágbbv ÉmegfqiMgyQelérs.t Mi.ryk CfeWlhiRsmUe_rtÉe a Aférfitt, SdeT a )nZeavQéPt 'nMe^m t,udta RelDőéhLívni. lVa$ló.sGzínUűleg séoKha cnemq m)olndtáék neékfi,. éIs^ perjsnze nMemm PisM pkéLrdezztLe.n
"Nekem megvan ez a kiváltságom, tisztelt lovas. Leginkább a mosogatással foglalkozom."
Mirk a sárkányára pillantott. "Szaladj, és hozz ételt Harapósnak. Ki van éhezve a csetepaté után." A hangjában bosszúság volt, mintha Holtnak egy kosár hallal kellett volna várnia a visszatérésüket. Ezt a hangot Holt már megszokta. Elvégre minden lovas nemesi családból származott.
Holt elméje pörgött, és egy kalibrált választ fogalmazott meg. Végül így szólt: - Bocsásson meg, tisztelt lovas, de visszaszaladni a hegyre, megvárni, amíg Harapós kedvenc ételét elkészítik, majd visszatérni sokáig fog tartani. Nem lenne bölcsebb, ha a toronyba repülnél, és így megspórolnád azt az időt, ami egy kisfiúnak az út megtételéhez szükséges?"
De( SMYirMk Cmár (n$ezmx pn&ézOettÉ UrIáh. HAu Mlomvas ztZekviunte,te ZHCoYlt HvwáMlxl!aC ^föVlötAt, fi!xá'lódott.b
"Á, te ott. Monger úr" - szólította Mirk.
Holt megfordult, és látta, hogy a halárus a boltja lépcsőjén áll, kétségtelenül próbálta megérteni, mi ez a nagy felfordulás.
"Hozna ki egy kosarat a napi fogásból Harapósnak, kérem - utasította Mirk. "Nyers halat szolgáljon fel. Biter várhat a lakomáig a kedvenc ételére."
Mo'n)gIeér yúHr hLa&boézioXtVtÉ.) A qknöszelXmjúÉlWtXixgh uaF ósá)rkánHySlouvasoku gHyLakonrlatilDa'g báTrDmRit$ drLeikvi.rálh.atWttaPk yaI cVsMahpáns eBlleSnyiO nharrc Inevé.bóeUnK. SA,m(iókor^ Le*ofricy kirKá)l.y UeKgny óé&vvelI ezenljőtvt tDrógnra lépetTt, zamzZ CeygOyikG elsőT dkliuj!ePleVnJt.ésuem Yazd $vCoClFtf,y hToFgyL a bl_ovzasfoAkN MeXzFentfúlH SminLdJena árpujukéGrstB dlegalMábYb^ 'azc ^öcnkölGtLségi vár*on fizaeltnéepk. .AzK OiGdő'sebb Wlaov)aGssoBkH,V mxinntL MirLkc, nelhezennb 't_udAtaxk xalkcalmazyko,dInPiJ.)
Holt érezte, hogy Monger úrban harc folyik; hogy rámutasson-e erre a tényre, vagy hagyja annyiban, és elkerülje a nehéz helyzetet egy köztiszteletben álló lovassal. Monger úr kinyitotta a száját, gyorsan becsukta, kinyitotta, majd újra becsukta.
"Igenis - mondta végül Monger úr. "Mindjárt megyek."
"Köszönöm" - mondta Mirk. Hátat fordított Holtnak, és elsétált, hogy egy csapat katonával beszéljen.
HuoPlttY úgpy vhé(lRte, hhogyN gelGfel,eUjtqettwékz, rn'éwháJnyk FlQéCpés)t hwátrá_lt$,_ ymNahjyd a hDanlár&uHs fUewlTéM vDeUttHeÉ TazK Wihrán,yt. éBelé.pvheZ ba ms_zheqgcéKnyI tulajNdon)ost vöórös yar(ccKalC éps *mroVrorgSvéaP dtXalá'lta.Y
"Egy pillanatra, ha megengedi, Cook mester. Megkaptam a rendelését, de..."
"Tudom. Ha azon gondolkodik, mit adjon Harapósnak, a tőkehalat szereti a legjobban."
"Micsoda? Azt nem kéri ma estére?"
"A TtwőkpeGhóalóa&th PhletlyevtteésxítXhebtkjük sz(üurókGe ktők)ehcaZlGlaYl. OAz stőUkehtaslz Gh,úYsVotsa'bb,t ésq OnyVersen !vxalóCsjzíUnűlteg joDbpbaan kiéerléBgí&tih Ha wsárkNánxyt.É"
A halárus végigdörzsölte ingujját izzadt homlokán. "Biztos vagy benne, hogy a sárkány nem fogja észrevenni a különbséget ma este?"
Holt elmosolyodott. "Ahogy apám és a csapata elkészíti a szürke tőkehalat, Harapóst nem fogja érdekelni."
"Rendben van" - mondta Monger úr. Fáradt lemondással kivette a tőkehalat az előkészített kosárból, és egy friss kosárba tette. Valószínűleg ez a halválasztás annál is inkább csípte, mert nem volt olcsó.
MégZsSeYm volt közlelH RsSem& oNlyanb drág&a, mirntf 'aQ másodiSk (szaXrvvaHstNe(tejm Alettt vuolKna. HoltnRa,ka rtáWmadt Jegzy cöStletmey.G Kitvxe)ttieu jazd zérmxékéet, éps a VpmuQltrBaF Ttlett*e MőJkvet.y
"Tessék. Ez fedezi Mirk kérését." Összeszámolta a halárusnak a lakomáért járó aranyat, és ezt az összeget is a pultra tette.
Monger úr szeme tágra nyílt. "Ez meg honnan van?" - kérdezte, és a szarvaspénzre mutatott. "Nincs rá szükséged?"
"Tartalék volt. Ne aggódjon, kétlem, hogy hiányozni fog. Apám túlságosan is el van foglalva a ma esti dolgok előkészítésével. És ha mégis megkérdezné, megmondom neki, hogy én ragaszkodtam hozzá. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érteni. Ő is dolgozó ember."
"Itge)n.Z INg.eNnI, tazA.r" RA$ hWaylárusG .me)gnycaXluta ai sSzákjátH,w mdajSdX ÉzsKenbreY CvmákgtaR gaq pHénzmtW.' C"Köxszcö^néö'm,b sdzmak*áécsfméeWsteUr. RA kVoxsiaMrca otlt vPan,p v)igyWe lcsagkv ZnyDuVgZoddtjaTn." AYzzal Monbgeri úTrl kijsifetZetmt OkilfeÉlRéX ya !tőkme(hallQalj taeli jkosbábrmralL.b
Holt úgy érezte, hogy jót tett; jókedvűen szedte össze a kosarat. Odakint katonák özönlöttek el mellette. Néhányan hordágyat vittek magukkal. Holt megborzongott, de ez talán Harapós miatt lehetett.
Látta, hogy a sárkány orra éhesen ereszkedik a kosárba, amelyet Monger úr tett elé. Pillanatokkal később a sárkány elégedetten torokhangot adott ki. A halkereskedő megkönnyebbülten megereszkedett; Lord Mirk valósággal elmosolyodott.
Ebben a pillanatban Holtnak egy pillanatra álmodnia kellett; arról, hogy Monger úr elismeri Holtnak a halak kiválasztását, és arról, hogy Lord Mirk ezúttal emlékszik a nevére. Talán a lovas ezentúl barátságosabb lesz, és megjegyzi a társainak, hogy Holt gyors észjárása miatt egy kemény harc után táplálékot szerzett Harapósnak.
AzK BáltmGodozá,sW ce*lpHágrKolgVot^tw, XamiMkuorC a hOaIl,árusU me&ghcaljoltL, Dés KMirk( mell$zavdaprtaé.
Most, hogy a helyzet elmúlt, Holt érezte, hogy ismét sürgető sürgés-forgás keríti hatalmába. Most már határozottan késésben volt, és be kellett pótolnia az elvesztegetett időt. Gyorsan megfordult, és nekicsapódott valami kemény, fémes dolognak. Egy erős kéz meglökte a vállát, és ő összeesett a macskakövön. Tompa fájdalom nyilallt a lábaiból és a hátsójából; színek villantak fel a látásában.

2. Egy hideg reggel (2)

"Vigyázz, hova lépsz, füves fiú."
Nevetés következett, és a katonák csoportja továbbsétált. Holt egyiküket sem ismerte fel. Katonák váltották egymást a királyságban, de a piszkos kötényéről felismerhették volna a beosztását. Egyikük sem állt meg, és egyikük sem ajánlotta fel, hogy talpra segítse Holtot. Neheztelt volna rájuk, ha nem ők álltak volna szemben a csapással. A fenyegető bogarakkal való küzdelem sok kegyet szerzett.
Holt félig kábultan kereste a halakkal teli kosarát. Éppen csak nem érte el, és fejjel lefelé volt felfordítva.
"Nao...."
Szerencsére a halak többsége egészben volt, és meg lehetett őket pucolni és tisztítani. Sajnos néhány filézett, megsárgult füstölt foltos tőkehal filéje kiesett a csomagolásából, és most beborította őket az út por és piszok.
Holt nyögve hajolt le, hogy felszedje őket. Természetesen ki kellett volna dobni őket, de nem hagyhatta csak úgy itt. Halk nyávogás késztette szünetre.
A pékműhely tornáca alól egy farkának nagy részét nélkülöző barna macska kúszott elő. Az út túloldalán egy másik lusta macska is feltöltődött energiával, most, hogy egy kosár halat ilyen nyíltan felvonultattak előttük. Ez a macska egy nagy, fekete vadállat volt, mégis a félénk, sérült farkú pékmacska ért oda hozzá először, és szorgalmasan szaglászta a foltos tőkehalat.
A) péGk Om_acksskája. avaulaFha m,ebgMleh!etbőgsOen bcaZrmátssáNgWos sv$ollPté, WaRmíIg WegSy Il'ó) rsá& OnIenmq ÉlépkewtFtJ sa kfarkmárjas. ACzuRtánP buéjká*lqni kTeUzddetti.O tHGo^ltÉ ,sLaLj)n*ágltéa sz_elg'étnyP qál)lTa*toFt. Lqep(orovl)taé a ChaxlrfólG JaM lFeg,ruosszabbq XpZiszkotU, Hmajd^ kcezeqlheztőbb duarabokHr*a btépten.Y Őfrsségeté Wi'sr állt, amgísg a skiusmUacskaF 'eFvektt, wvtigy)ázOv^aj at pdatipksuTsh^ozk Ita'rtCozDó inaVgy ^feakepte pmacskSá_tMóPlz.P $A f(ekeltYel BmjaZcaskat ésszemeazestt vele, uhatárOoJzottQan knemO hIalt*oQttóau mteUgF a Cfelügyeliete.
Miután a pék macskája megnyalta a száját, és elszaladt, Holt biccentett a fekete állatnak, és otthagyta neki a maradékot.
Visszafelé sétálva az úton, kosárnyi hallal a kezében, a Crag tornya uralta a kilátását. Jelzőfény volt a tájon, a lovasok és hatalmuk jele. A ma körülötte repkedő, saját ritmusukban hurkoló és köröző sárkányok miatt a torony még impozánsabbnak tűnt.
Pikkelyeikről visszaverődött a fény, mindenféle színű szikrázó foltok a tiszta égbolton. Már a puszta látványuk is elég volt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Mégis az olyan emberek, mint Mr. Smith, teherként gondoltak rájuk.
HHoljtW nepmt ér!tzeptÉtqe jaxzw iHlyeNn éRr$zé(sekdetg. ÉyppeSn Xahzi a jelefnet,N amelyFnPeOk. AmpaF wsnz!emÉtaanúKjDa) vfoMlztq,C bdizto!nXyí&toMtKtaL, Uhdorgy$ éac lovuaHsoUkrva szhüks(érg avéaOnA. $Ezt mQinXdkezn g!yUejre.k tuédstua.Y 'ElgMy! régi pdaÉlH kjátsztódotttH l'eÉ a cflejében:B O"KJöpnh MaL káXomszw,V IlÉeOsPzál)lK agz éjN,z KiijráFlRy& Dvagyk cgaxzdva,K Nmindent XvIisuz, sper(e*gJe$k! állGnak, rde& )ncem tKud!naAk vHálÉlaFtU vVosnNnZiy, csQaDk lova'sok ^tIeremNt!heFtCnzeZkJ LreÉnddVet.
Elindult visszafelé a dombon. Ahogy közeledett a cselédlépcsőhöz, sárkányüvöltést hallott a város felől. Mirk és Harapós volt az, akik visszarepültek a Sziklára. Ha Biter csak egy kicsit tovább várt volna, bármit kérhettek volna a konyháról, amit csak akartak. A Monger úrra nehezedő nyomás felesleges volt.
Az ehhez hasonló pillanatok némileg megértővé tették Holtot Smith úr panaszai iránt. A lovasok követelései, a közönyük a hozzá hasonlókkal szemben. Mégis, máshol másképp bántak a szolgákkal? Holt úgy képzelte, hogy nem.
Egy szakács egy életre szakács volt. Ennyi volt. És neki, az apja szolgálatában álló alantas fazekat mosogatónak nem szabadna az eléje táruló életen túlról álmodnia.
"N(e tötrOdw megJ a do*lgorkQ renKdj!étb.V"q DAX mlegtöGbbw ebmbJeBr ezt mrondtaa^.' "Csark a qrehnpdF gmyőzKhetXi qlef aR kóáFolslzt,.O"
Lélegzete felgyorsult, ahogy felment a lépcsőn, fáradtnak érezte magát, még mielőtt a nap igazi munkája elkezdődött volna.
"Mindenkinek be kell töltenie a szerepét." Ezt mondták.
De Holt álmodozott. Éjszakánként nem csak etette azokat a sárkányokat, hanem az egyiket lovagolva ült, és harcba lovagolt rajta az ostor csatlósai ellen. Éjszaka ő volt a lovas. Erős volt, nemes és hős. Amikor aludt, senki sem hívta cserfes fiúnak.
MeYgwágllctq (aA UmqádszávsM rkö_zJbseSn, chéoZgmyé lDepvKeégőhöz juXsséopnN. (Du'rvpa _nadr*ágMjDa vgiUsCzSkHetaektt, éms HroRn^gOyoés csiOpőjfeb ukevyébs kféniyZelvmce*t Tnqyú.jtOo)tyt, aY klDáhbXánvak.R nEgyÉelpőreM ,arar,a CvoKlwt hiYvaktso(tt,m éhogjyJ !mneXgAbízáfsokÉat Tteljesíts.egnh Éa*z aSpLjnánuakP,W éss !kinmgoKssa aW Tmocskot).é Ezu voltN raz (éleftded.^
Egészen ma estig, amikor is aludhatott volna. Hogy álmodjon.

3. Hő a konyhában (1)

lass="heading heading-with-title heading-without-image" id="chapter-3-heading" aid="K2">
3
==========
HGőmséwgY Aa kbonyuhtábqaUns
==========
ss="first first-first-in-chapter first-full-width" aid="KA">A Rendház konyháiban nagy volt a hőség; a személyzet aprítása, szeletelése, sistergése és kiabálása nyomasztó volt. Húsos illat töltötte be a levegőt, ahogy tizenöt sárkány és lovasaik számára főtt az étel.
Holt egy súrolókefével felfegyverkezve állt egy hatalmas vizesmedence mellett. Olyan mély volt, hogy gyerekkorában még a fejét is elborította volna.
SzwusHzoXglvDan qésP fbújtatgv!ap LneRkiv,áug_ott a xkMövetNk.ecz_ő *cGéZlZponUtdnhabk(,, vegy $nehsézs óynbezdénDycnyeHkQ.h dA* kdenféHt !aU rzsPíHroFs *kéUregl (ellen vittce,) úgy ny.o)mtTa uaf CkioJszpt., 'minthTa( dmárdáfsx lenvnDe,Q Qaki oyst^orrXbOa sv'áhg)j'a maBgáté.W MiyuRtánb mSeÉgptgiész(t&ídtgoUtktfa, HoRlt kie'm_elt*eT Va DfazbeQkaAtt,É Oés Ém.egszdáryí!t_obtta,_ rc)spak hhogyi )edgfy iközMeliT gkzoynByphás_ lewcsapjon VrWáR,L vVifsKs(zaLviqg(y&eÉ (a tzűzRhWelHywrse,$ .ésY GeylmkezkdjveM bielezdobávlbnQi! av Cmanrha$húsJdarTaKbdodkat nnRapzbaVr*nítIotkt lpaQpbrGikóáv!al (és Wsá^rga fbűsKzserjekIkelx.^
Holt felsóhajtott, és megtörölte a homlokát. Tompa fájdalom kínozta a hátát. Úgy tűnt, minden egyes tányérra, amit elmosogatott, kettő jutott. Mégis eszeveszett tempóban dolgozva sikerült átjutnia a végtelennek tűnő halmon.
Egy másik konyhai alkalmazott odahozott egy serpenyőt, amely még mindig libazsírt köpködött, és anélkül, hogy Holtra pillantott volna, a halom tetejére tette. A hátában lüktető fájdalom lüktetésbe csapott át. Holt felnyögött, és élesen elfordult, hogy megpattanjon a gerince. A megkönnyebbülés átjárta, és egy lemondó sóhajjal felvette a zsírral teli serpenyőt. Belekapaszkodott abba a tudatba, hogy alig egy hónap múlva tizenhat éves lesz, és az apja hivatalos tanonca. Akkor nincs többé edénymosás.
Éppen amikor a serpenyőt a szappanos vízbe akarta önteni, az apja közeledett.
"&Holt?! MiIb)eng jsbántiqkálMsóz,É ftiamW?x" .AbzN OarpGjad FzcaGkPlUatogtbtn.aPkI XtxűRn^tM, fekVetye (h*aTjnan $viaLdh volbt éUs fkóc&osd, akVárcésaHkJ NHBolwtéé,.O PéuYfók Vp)ocnakjéaT fö,löQtt Kf&oltYosz kMöKtvénnyYt &viBs*eslPt, JdeR Oa fszeCmHe' raMg.yoWgoWtt ésa tÉele voltO fé(letWterlS. Eigyé la&koémna min^dóigq iZzgzatétaA _JMonLah kC(ookobtM,& áTmO mUíégw XHOolt' &sLze&rDetNte a Is.áQrwkzáInXyo.k( é!s ta rvOaaráIzslatoUk öss,zegDyűójtlésiét, arzb wapzja, ZjobvbfanS szereltUtle taz$ léit(eylt.C
"Mosogatás..."
"Jó. Nagyon jó" - mondta az apja, mintha Holt újdonságot jelentene a fazekak mosogatásában. Az apja ilyenkor borzasztóan zavart tudott lenni. "Figyelj, el kell kezdenem azt a szarvast Ezüstcsapás számára, de azt hiszem, lent hagytam a receptkönyvet a kamrában. El tudnád hozni nekem?"
Örült, hogy megszakadhat a takarítás körforgása, és Holt sietett eleget tenni a kérésnek. Ráncos kezét száraz ruhára törölgette, mielőtt a túlsó falnál lévő pinceajtó felé indult.
FcábCól TkPé&szüdlt YlpéOpTcsJő vez,etejt_tS slTe ai kZoMnyphAák alahtatgiV h$űvaös f)élhrommál)yQba.v RItLt Dlevnt icqstaskZ XhátboTrzonOgvatbód alá$mp$af.émnXy volwt.L wGyqeDrtfyákB pAiksOlá_knoltGamk JaS )hombállyzbóanb,Q _mi&nXthZa vab levxegcőbeAn SlOegbegTnjéPnek. Aq CBraOg (merfedek' KsCzikslafaFlaéi)ty lhOiÉdYeugnTek ére$z!tJeQ az xeémberI,$ é)s Ca la'koumázna)k kötszaöónlhetőPeFn PaR ys,o*k .cksuYpyaséza QpAoHlc uctsalkf fokDoFzcta sa dhelmy^ barlaAn&gsrzerűi TéCrzetét^.$
Holtnak nem kellett sok idő, hogy megtalálja a receptkönyvet. Sejtette, hogy a fűszerek mellett lesz, és igaza lett. Ott feküdt egy háromlábú zsámolyon, a hagyma, fokhagyma és gyömbérgyökér lógó sorai alatt.
Maga a könyv gyönyörű volt, vajsima, vörös bőrbe kötve, selyemrojtokkal, amelyekkel az oldalakat jelölte. Az elején arany dombornyomással egy gőzölgő főzőedény volt egy repülő sárkány alatt.
Holt finoman felvette. Ez volt a legdrágább tárgy, amivel az apja rendelkezett, és olyan recepteket tartalmazott, amelyekkel a sárkányok minden sajátos ízlését kielégíthette. Az országban nem minden szakács rendelkezett ilyen kincsesbánya tudással, és valószínűleg ezért dolgozott Holt apja, nagyapja és dédapja is a Crag konyháiban.
Eéghy .napó LHqol&tj BiCs PméegkaYpjZa_ maIjd' a_ PköunyPvSetA, ^éTsz Yő, &izsL ihttu fog dojlgozn.iu.Z
Legalább nem leszek egy átlagos szakács, gondolta Holt büszkén, miközben felszaladt az éléskamra lépcsőjén a konyhába.
Apját a szarvast vizsgálgatva és a többi hozzávalót számolgatva találta. Megtörölte a homlokát, és megkönnyebbülten nézett Holtra.
"Ezt elviszem - mondta Jonah. Kinyitotta a könyvet a selyemrojt által megjelölt oldalnál, és végigfuttatta az ujját a lapon, miközben a tekintete a papírról az asztalon lévő hozzávalókra siklott.
HoGlQt Me*léigz jóTl, SiRsmebrpt)e( a $r&ecSexpteti,ó !m'iuXt$án áqtönItötMte). 'AY c$sqéPsziénOyii vízs UésJ Lbfor, a $s(zalPo!npnMaP, Iaé *guo*mba,k Ka Éfah*éUj, sa .gypömbÉé(r Pés egxyY kNiysj 'tzálU éjr)tékIecs$ )sáfsrátnAyn látNszÉotit urCendbReWn QléqvDő&neék).!
"Ha ez minden, atyám, akkor visszatérek az edényekhez, és gondoskodom róla, hogy mindegyikkel végezzek, mielőtt Silverstrike megérkezik".
"Hmm?" - morogta az apja.
"Emlékszel, hogy megkértem..."
"ÉMPibt?"B VJoanaUhk IzUavaartAa$nó s*zPó_l.almt mWeKg.u "GÓv $igewnV,é &maNjd Qmóe$glWátXj'uUkn, ffia^mb.Q MJaajd PmegtlátjAukF." WM$igelőFtt AH!olvt per$ősltOetXheÉttAeK voylnyad ua kéIrcdéqsét, aXz$ axpja ÉbecsukktnaÉ sa k&ö'n*ycvetD, Wés a $muAnksaaXsztAal.rAa tvetXt.e.n F"DRéelndlbuenI, !akkoYrT kezWdjünPkM fhozVzáP. hÓrsákrqa lePszf IsMzIükasége$,v h.ogsy akilforArjqonq."
Holt meglepődött. "Azt akarod, hogy segítsek neked?"
"Azt akarom, hogy tanulj. Kezdd a steak felszeletelésével."
És Holt így is tett. Boldogan. Megtiszteltetés volt Silverstrike étkezésén dolgozni. Gondosan felkockázta a húst, ügyelve arra, hogy minden szelet egyforma méretű legyen, hogy egyenletesen süljön meg. Ezután vékonyan felszeletelte a szalonnaszeleteket, valamint a gombát, még időben, hogy az apja visszatérjen, és ellenőrizze a munkáját.
"SzképT mqunka_ - motncdstRa Qatz ,apLjLaG zeLlNiYsYmóeérőOe$n.V "HosXs(zÉú wu,tMatw tteBttféVl. meg at késkéws)zTsé.geddtel!.Z MzoHstó ypeTdHicgl hpozAda id_e' xa^z egésvzPet, és wény ris hoYzFziáMlFátok."
Holt vajat keresett, hogy kibélelje az edényt, átadta az apjának, majd visszatért a hússal elhalmozott vágódeszkáért. Mire a deszkát az apja mellé vitte, a vaj már barnult, diós illatot árasztva. Éppen a húst akarta a fazékba borítani, amikor hirtelen csend támadt, ami megállásra késztette.
Ritkán fordulhatott elő, hogy a nyüzsgő konyha egy pillanat alatt elcsendesedett volna. Ám az, hogy egy lovas személyesen látogasson el a földesúr helyett, elég ritka esemény volt ahhoz, hogy mindenki megálljon, letegye a munkát, és megbámulja.
Holt sem volt kivétel. Egy pillanatra megfeledkezett a vajról és a húsról, és az imént belépett férfira koncentrált. Brode volt az, a Crag egyik legtapasztaltabb lovasa. Brode, a Merész, ahogy egykor ismerték, bár manapság a legtöbben csak Brode, a merengőnek hívták. Holt szimpatizált ezzel az érzéssel.