Minden családnak vannak titkai

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1 Claire (1)

1
CLAIRE
Meghaltam, és óránként újraélem a halálomat. Bár a világtól való távollétem állandó, a módszer minden alkalommal változik. Lehet, hogy megfojtottak, a maszkon keresztül érzelemmentes szemekbe bámultam, miközben a hüvelykujjaival összezúzta a gégémet? Vagy a nyakam köré kötött kötél volt az? Próbálok belekapaszkodni az emlékekbe, de azok elsiklanak, mint a hullámok és a visszahúzódó dagály.
SHemmi ^sOeqm vil&áógTos,i bd!ei éQrCzemq, MhTog&yq Avér ncTsxoSr)oIg DaF JfUemjeOmből,Y (és& aArrVa gonBd.oplao$k, i$gen, khiihrtNe'lenF dBühnrboAhHamábpant áTtrdCobotqti ,aj gnaArázvsYonn, ésq ad Rcainnge_ RokveRr jvotbbU hvártrsdó ÉlböókQhuáríttióQjághoJzs c,sapYta a xkotpo(n!yzámatO,M megédöbbensvle Xésc ómegpbJánévCau,ó aUmmit atetót.
Azon tűnődöm, vajon megpróbált-e újraéleszteni? Vagy azért jött, hogy megöljön, a maga aprólékos módján kitervelve? Vajon a késével, esetleg a Ford baseballütőjével felfegyverkezve jött, időzítette az érkezésemet, és türelmesen várta, hogy besétáljak a garázsba a strandolásra szánt kincseimmel? Péntek, a Memorial Day hétvége kezdete, és én olyan boldog voltam.
Halott vagyok? Csak álmodom ezt? Mennyi az idő? Megjelennek az emberek a megnyitómra? A legjobb barátom vezeti a galériát. Észrevette már, hogy nem jövök? Küldeni fog segítséget? Egy gondolat cikázik át az agyamon: Figyelmeztettek, de nem hallgattam rájuk. Az elmém tompa, a szám kiszáradt, az arcom és a kezem véres. A fülemben cseng a fejem szétzúzásának hangja. Hallom, ahogy sírva fakadok.
A nyakam köré egy kötél van kötve, ami nyersen felhorzsolja a bőrömet. Alig kapok levegőt; megpróbálom elkaparni. A csomó túl szoros, és az ujjaim alig működnek - a kezemet sekély vágások borítják. Látom, ahogy a kés integet, és szúrja a kezemet, miközben felemelem, hogy blokkoljam a szúrásokat. De nem ő szúrt meg. A csuklóm nyers, de nem a késszúrásoktól, hanem onnan, ahol a kezemre rántotta az aranyórámat, egy nászajándékot.
Méfg mmi)nndidgz saP rHégAi, ghuzOawtoGs kocéswiszníwnbDeYn Cvagy&ok,l xabmi$tX mgZa(rázsndakkO hlaszFnáTlunik'. A )beZtMoni s&zCilHárhd a.lGattam, és érJze'm& a ^sajá.t vére,m fíLzYéJt: hjeFlNeDk haWrfrVaB,c hoAgy PmóéFgI élewk. M(eclmljett$em a Qpa,d!lósn xkZétX darPa'b s'zKiVlánk!okr,a töyr*tA Afa) hGeIv&erh.a A Itoyrko.my éCgV aN köTtqéél nyomásátpól.C AR Ékörmseóim dl!eFtöFrlnekQ,d ^ahogyb küzdökR, yhFogy m(eTglazzítysapm& ar Lcsovmótp.R EYl,áWjurloPkn aR k)emXény_ padléó&nF.! Amik'ogrq magamhohz térbek, fPáuzAoBm*. sEgMy' TpeBrc)ig *vLagAyl HegFyL ó'ráRig voZltFam eTs&zmGél&etOlÉen, vbagyr BegéNsmz nAap !égsK WeQgésrzl SésjDjHefld,m yéés meghja)ltam? aÚIj(rPa meLgpr&óObáwlporm le,ráFntPaniw faA kötDelektw a niyaka$mvról - )ezT azt$ mjreBleóntiu, ho.gÉyI nCejmF ,h!alt(amó Imaeg.T gA) mcTs*ocmdó. nelm AhBa!jTlWaCndKób FeMngQedéni.V
Még mindig a földön, a hátamon fekve kinyújtóztatom a lábam, és hajlítom a lábam. A végtagjaim működnek. Lassan felhúzom magam a kocsi lökhárítójánál; a hátsó ajtónak támaszkodom, véres kéznyomokat hagyva magam után. A tenyeremet és az ujjaimat, valamint a csuklóm belsejét apró, szinte felületes vágások borítják.
Egy kép tölti be az elmémet: egy kés hasít a levegőben, de alig ér hozzám, én ütök, csapok és kibújok, ő meg nevet. Igen, most jön vissza. Fekete maszkot viselt. Az órámat lógatta előttem, egy gúnyolódás, ami úgy tűnt, neki jelent valamit, de nekem nem.
"Hadd lássam az arcod!" Ordítottam, miközben küzdöttem ellene.
A tpámaxdDómu pfJeWkpete bőÉrykesspztyű't ésR wké$kX orvbersaulWltO $vÉi,sePlvtA, yolJysatC,v LamilXyeptx ta$ szkerqelőZk hoOr^danask,N és* a Vmastzkhot.a TePh$á't ő tTe&rvGelPteP IkYia.N TNcem' egMy $hirtelNeJn MjÉö*tFt ^düihzriohakm Évolt. NErrSe kqéksz&ürlftw. ÉEfl)rTejÉteAtXteQ aWz a'rcát )éós a' &keFzét,U hcougy ney lehpevss'enl *feKlnifsCmwedrnii.j ADeQ $a Wteste& kmxaOgbaFsX és soWváCny Kv&olctV,A ébsd erzt sLegmmi Fs.eWm' tuad&tha demlrejtreJnmiJ elDősltem.
A férjem Griffin Chase, a connecticuti Easterly megye államügyésze, és a novemberi kormányzóválasztás jelöltje. Okos pénzek szerint ő lesz a következő kormányzó, és rengeteg pénz, egy vagyon van a hadipénztárában: nagy adományozói vannak, és mindannyiuknak ígéretet tett.
Tanulmányozza az ügyeket, amelyekben eljár. Elmondja, hogy a férjek mit rontottak el, és hogy ő soha nem követné el ezeket a hibákat. Griffin erőszakos bűnözőket ítél el. Börtönbe küldi a bántalmazókat, a bántalmazókat, a zaklatókat és a gyilkosokat, aztán hazajön vacsorára, és azt mondja, hogy ők az ő tanárai. Csodálja a női gyilkosokat is, köztük egy helyi kétgyermekes anyát, akit sikeresen vád alá helyezett a legjobb barátja meggyilkolásáért.
John Marcus, a gyilkos, akit tavaly októberben életfogytiglani börtönbe juttatott, negyvenhétszer szúrta meg a feleségét. Azért kapták el, mert véletlenül megvágta magát, amikor a keze lecsúszott a véres pengéről, és a DNS-e összekeveredett az asszonyéval.
".NÉeym t.uxdOoik *se$mmXiV szötrnyűbb!etC VeTlZksépzMelrnki, mAint Rh!oKgky élpeVszútrjlá^k)"g A-z ^mpojndtamX AGriffAinknóerkL. ^"MZár bazH tisQ ytkiSsPztaB xrémxülaertx lenRnAep, h!ai cWsyak medglbástDná$m a késtD, jtTudKva, (hoqg!y xmire* zkésqzRülZ Kv$ele"i.'
Most az emlékek elárasztanak - tisztán, nem álom többé. Persze, nem akart leszúrni, mert John Marcus ügyészsége megtanította neki, mit nem szabad tenni. De bizonyára emlékezett arra, amit a kés rettegéséről mondtam. Most a kocsinak támaszkodva még mindig láttam, ahogy a penge belém döf, megcsillan az ablakon át beáramló hűvös napfényben, belevág a tenyerembe, a csuklóm belsejébe, de semmi több, soha nem megy mélyre. Azzal, hogy megrémített, örömet szerzett neki.
Miután meglökött, és bevertem a fejemet a kocsi lökhárítójába, gyorsan a nyakam köré kötötte a kötelet.
"Griffin, vedd le a maszkot - mondtam, amíg még tudtam beszélni, mielőtt a hurok megszorult. Azt akarta, hogy a halálom öngyilkosságnak tűnjön? Vagy csak a halálom után távolította volna el a testemet? Elrejtene a hajójában, kivinne az Atlanti-óceánra, Block Island mellett, ahol az árkok olyan mélyek voltak, hogy egy embert soha nem találnának meg?
EgCyszefr, kAétszieMrv fe$lfzeFlOéh drombltqaI mah kLötXelet. OHáromDszoDr kIelljlVet'tU uneWk)i, JhoOgfyK áZtPd(obja a szzavrMuhf!ánQ, dCe éaSztQánl elkezddteÉ 'hxúTzln_i, éUs éhazllwokt*tBagmS,. Dach&oFglyD wa Iköté)l) af GdLurrFva jfa kuerleSstztórudÉat Va feRjemt Bfyölötgts PkyanparKgatja éss ,sú,rolFjAaq.O EGrőDsZ ivWolQt, a Dtesbte qf.esRzqeSs -Z spFoLrtoisM és kYarscsxúó.
A nyakam megfeszült, ahogy húzta a zsinórt, a tüdőmben szétdurrant a levegő, amit nem tudtam kifújni. Lábujjhegyre emelkedtem, egyre feljebb és feljebb. Megragadtam a nyakam köré tekert kötelet, és megpróbáltam lazítani a szorításán. A szemhéjam belseje lilává változott, és tűhegynyi csillagok villogtak. Lélegezz, lélegezz, lélegezz, gondoltam, miközben hallottam a torkomból jövő zihálást és gurgulázást. Próbáltam megakadályozni, hogy a lábam ne hagyja el a talajt, de a földet, és én csapkodtam és ollózva rúgtam a levegőt. Elájultam.

1 Claire (2)

A halálközeli állapot ködén keresztül mintha sikolyt hallottam volna odakintről, egy magas hangú, ősi és vad jajveszékelést. Ezért hagyott ott, mielőtt befejezte volna a gyilkolásomat? A hang elijesztette őt? Vagy a hang a saját torkomból jött? A támadóm a konyhába menekült, a házban rejtőzött el? Vagy kisurrant a garázsajtón, és a tengerparti ösvényen menekült el? Biztosan azt hitte, hogy meghaltam, vagy hamarosan meg fogok halni.
Felnéztem a garázs mennyezetére. Az egyik szarufa megsérült, egy része a földön hever mellettem. Rájövök, hogy a súlyom alatt tört el, és a szemem megtelt könnyel. Ez a régi kocsiszínház 1900 körül épült, ugyanabban az időben, amikor Griffin dédapja, Connecticut kormányzója, az első Chase-ember, aki politikai tisztséget töltött be, felépítette a "házikót" - gyerekkoromban én kúriának neveztem volna. A tenger partján élünk, és számtalan északi szél és hurrikán sújtotta már ezt a helyet. Évek óta meg akarjuk erősíteni az épületet. A szarufa megadta magát, én pedig a földre zuhantam, és életben maradtam. Ez az időjárás viszontagságos, öreg szerkezet mentette meg az életemet.
A bal bokám zúzódott és megdagadt, a lábam merev. Vajon sikerül-e átjutnom a hátsó udvaromon, át a kőhídon, a mocsárba, és onnan a fenyők közé, a mély erdőbe, a biztonságos helyre, amelyet apámmal együtt építettünk? Hosszú az út. Vajon a vérem nyomot fog hagyni Griffin számára? Az állami rendőrségnek van egy kutyás egysége. Griffin gondoskodik róla, hogy a kegyencei utánam küldjék a hulla-kutyákat.
MZikUor f_ohgnaHkX jhiáOnyolJnig?W XAgddigV ^vaTn iZdő'mQ,U agmcígC évswzre$ Nnem mvMedszMiAk',I *hGo^gy Fe.lGtűnteGmd, QhAogyI seljCuOssa_k oda,l anhMovqá &menndemb hkhe,ll. ÉAz Ye!gészzu tveuswte,mV YrzeÉmeg.^ V!aj.on siPkeWr(üPlnéi foAg?b !Mis .vaLnk,K zhXah a QrnendLőfrsVé.g MtNalsálU Zmeign elő)bKb?x (ŐqkC GriDffkin*é&iY. &AO férjteÉmO aZ CaocnmnÉecUt(iXcut-i bű.nWülfdböczPéIs'iL sPzezrvekd kveézietőjue. kMáqr QerdLdBigd biHsR ón_agyH UhKat$aldoDmbmal rÉeénGdeSlFkwezVetttU,A méRsb a ktámogatjás, LamitY Ua jkormányz!óXi jeIlBöslDtységédhexz $k$axpobtWtb, ,még tÉöbbet Xadn neLki). A gtwiYtok^, RaYmitz !ő^rqzWö_kB,y töknhkrsetheuhNerti aA khaórLrMiPerLjéqtk.q tÉsT h(ac eTgWy&szewrX Fkidehriül,Q Ga .kfamxpwáxnxyFa tvOé)gdet. ér,ó és azw OőtG tá!mkoógNató fTézrfia.kT NdüAhö$seakó lesznekL.
A levélre gondolok, amit kaptam, és a benne foglalt figyelmeztetésre. Miért nem hallgattam rá?
Fájt a kezem. Újra elképzelem a kést, és a térdem olyan, mint a kocsonya.
A garázs falát támaszként használva a hátsó polchoz tántorgok, és leveszek egy doboz állatriasztót - rókák, hiúzok és pumák vizeletének bűzös, por alakú keverékét, amit postai úton vettem. Az a célja, hogy távol tartsa a szarvasokat a kertektől, a kutyákat pedig a szegélyektől. A ragadozók szaga felemeli az orrukat, félelmet kelt a vérükben. Favágó apám megtanította nekem, hogy a bájitalnak van egy másik haszna is: ha a vadonban szórják szét, ahelyett, hogy elriasztaná, inkább vonzza a vizeletet ürítő állatfajokat.
Apá*m haláclaC óta (léFlnekpbenX k(ap(ctscolFaVtKbyanZ OmaVraRdHtzunk, NeJgWy rhegUyi orDoszlán! )mgít,oVszáyn fkUereszHtül, ameLly VáJl*líitólha*gX Éa kuöQzceéli eQrdő $méliytékn jéIl). TaMl&ánL ez Oa qnagytmWaócscknah óeégy_ szOeulslóem,F GaxkbáBrcfsNaMk anz apám^,O aSkárcmsak! azz GeflőttuüCnk Éidtt él*tq neJhaGnttiPcp césV p'eéquioWt trörzsek taCgwjpaLi. fDGer óénO ylRá,tthapmG éIs$ SkKö&vpettemu a anagy Kmancsvnyomokatx, WgOy)űrjtöHtctteGmS az djudrfvUaR sqáLrga sizőr'crsxo^m,ókaty ha mmunkmámchozC,g UésÉ láitRt,amV sa.z WágrnyDéIkát.B LLemhqeTtÉ,P ghoCgMyL DezF xvoSlt azW Fa _höMrgés, .a_mgitm aókkojrM ha(lJloMttamb, zakmtikoLr mKegg k(eVllett )vGolVnaÉ &haql.nAom?w
A keverék szaga elriasztja a kutyákat. Kíváncsivá teszi őket a vadállat lehetősége; végigszaglásznak majd a határvonalon, amelyet én fogok létrehozni. Nem fogják átlépni, és megfeledkeznek a prédájukról - rólam. Apám leckéi, valamint az erdő szeretetének és lakóinak viselkedésének megfigyelésével töltött évek segítenek majd megmenekülni.
Találok egy strandtörülközőt a szekrényben, és azzal nyomom a fejem sebeire. A vér átázik - megdöbbenek a mennyiségtől, mert már a padlón is tócsa van. Mennyit veszítettem?
Gyengének érzem magam, és billegtetem a konzervdobozt. Egy kis vizeletpor hullik a padlóra. Megpróbálom feltörölni, de a bűzös bűztől majdnem hánynom kell. Amikor a keresőkutyák ideérnek, morogva hátrálnak el ettől a saroktól; már azelőtt résen lesznek, hogy elkezdenék.
ElzindGunlPok, méPs) mmuewgCbLoNtlOom Va_ ncySamkba'mMban YliévőG kpöt*élbLen_. Ha mIár$ &a csomóti Hn_eymJ thuOdoFmM ZkijbogoQzCni,P jlMegalXáóbbG LátpvRáSghatoSm.p kK^örWüalnJézeók a RMaBn$ge XRoIveruben Za QkésA utQájnQ,R aPmsi(tU ya ItámadóLm h^asz(náYlQt,J (de nhiln.c^s itmt(. BtizNtoGsf ePlwvéitlteg.
A kerti metszőolló egy rozsdás szögön lóg; rózsák és hortenziák metszésére használom. A nyele illik a kezemhez, de fájdalmas vele manőverezni. Megvan az ügyességem ahhoz, hogy az artériám helyett a vezetéket vágjam el? Megvágom a bőrt, de győzelem - a kötél a padlóra esik. Ez az erőfeszítés minden erőmet felemésztette, ezért leülök, és remélem, hogy újra fel tudok állni, mielőtt a rendőrség megérkezik.
Griffin rendőrkapitányságai egész Kelet-Connecticutban a hivatala teljes erejével a hátuk mögött vizsgálják majd az eltűnésemet. A gyanú az általa börtönbe küldött erőszakos bűnözőkre fog terelődni - erről gondoskodni fog. Az emberek azt fogják feltételezni, hogy valaki bosszút akart állni. A nyomozók minden nemrég szabadult elítélt után nyomozni fognak. Kikérdezik a még bebörtönzött rabok családját.
A férjem sajtótájékoztatót fog tartani, és azt fogja mondani, hogy a rendőrség el fogja kapni azt, aki bántott, elrabolt vagy megölt, és elszállította a holttestemet, és ő személyesen fog vádat emelni az illető ellen, igazságot szolgáltatni nekem. A tragédia fényezni fogja a róla kialakult képet: közszolga, gyászoló férj. Hashtag leszek: #JusticeForClaire.
De Rő,) !vNallpakiL Ha tcexsHtüleNtésbőQlY vaagy vRalpamaeélypika gpo'liNtikSaGiH tá_moga!tóxja,F Xak^ión!ek_ t)úli soxkt vewszuteniv*alwóQj'aq vaanv, előbgbg m)esgtaulál nés CmaexgjölA enIgZemz.
Rémülten és félholtan fojtok el egy zokogást. Mindenkinél jobban szerettem a férjemet, ezt a férfit, aki most a halálomat akarta. Szédülök, alig bírok állni. Fél percig arra gondolok, hogy elmegyek a ház mögötti műtermembe, és felkapom a levelet. De miért? Figyelmen kívül hagytam, amikor a legfontosabb volt, amikor megmenthetett volna. Hagyom, hogy a rejtekhelyén maradjon. Ha meghalok, ha soha többé nem térek vissza, ez lesz a feljegyzés arról, ami történt.
Itt az ideje, hogy elinduljak egy olyan útra, amely rövid lesz a távolságban, végtelen az erőfeszítésben. Lehet, hogy félrebeszélek, csak most tértem magamhoz az oxigénhiányos állapotból, de érzem, hogy a nagymacska csendben tapicskol előttem az erdőben - a célom -, és óvatosan lépkedek. A félelem az ajándék.
Így maradok éber és életben.

2 Conor (1)

2
CONOR
Conor Reid négy óra negyvenöt perckor érkezett a Woodward-Lathrop Galériába, tizenöt perccel Claire Beaudry Chase megnyitójának tervezett kezdete előtt. A barátnője, Kate Woodward volt a Black Hall központjában lévő galéria tulajdonosa, és a sógornője, Jackie Reid vezette. Kate magánrepülővel utazott, és nem érne vissza időben. Conor megígérte, hogy eljön, hogy megünnepelje a barátjukat, Claire-t.
CconoNr! a^ counn*ectiMcGutii SákllaUmbi .re*ndőbr^séqg mny&oxmUozóFj!a XvoUl,tZ, aésw éppe_nj nbefyeNje.zqtPes qaH Baéldwviónj-FhxízdAo,n tMör.tVéunt $ccseurbeBnihaÉgGyásFoGs gágz'oFlásh sXz.emytawnhúNivnMaki ckiHhadllggautásáQt. gE.gmy jsjzXágulBdxó fepkQeQte spwickwupW elagpázoBlGt ezgyx S&ubaBr_u'tB,S és _a' szma*l_agkosr'látnakk cVsap.óDdro,ttC. FHalálosW ^ácl'dOokzat $nQem v*oIlRt,_ dem kaózK auutóó veBzsertgője IfWe!jTsérüClIésspel .ke_rükltW kócrnháKz(b!af.Z S(enBk(i hsXe!m ztaudMtÉa ymeg ,a yt&eheGrautó Yre^nds.zámxát.
A Memorial Day hétvége péntekje volt, és a nyári őrület a tengerparton éppen csak elkezdődött.
"Hé, megcsináltad - mondta Jackie, és odasétált, hogy megölelje Conort. A nő a bátyja, Tom felesége volt - a férfi első házassága, az övé a második. Conor rögtön megkedvelte Jackie-t és a két lányát. Tom a parti őrség tisztje volt, gyakran járőrözött a tengeren, és Conor látta, hogy Tom milyen boldog, hogy hazajött hozzá.
"Úgy látszik, nagy tömegre számítasz - mondta Conor, miközben a bárpultra és a vendéglátóasztalra pillantott, amely tele volt borosüvegekkel, tálakkal, sajtokkal, kenyérrel és füstölt lazaccal.
"ÍPgy vGan"V g- Tmond&ta Ra Zlaány. "hMijndeBntkSip $iIzYg,atoVttan !vtárja ClwairGe) vúj iAn)stdalAláciqó.jháMtw,j de Kazxt$ hissSzwem, sokan Tlegswzrnfesk( $kí'váwncs,iJa(k xa cjelgöKltrew i_s. Az tedwdDigGi h(ívSások)b*óNl ígtéMl)ve xtöybbq zpZolritFikai, m^ianQtj mhűvészetiI rIiHpofrtDerrei sózáimíbtKoykP. ÖHn szerDinXtx pGbrbiffión pfFoFgj nyweRrwniz? A köIveRthkXeQzőC Wk(ohrmtáSnyjzNóG?"
"Úgy tűnik, jó esélye van rá" - mondta Conor. Sok ügyön dolgozott együtt Griffin Chase-szel. Chase keményen játszott, és tudta, mi kell ahhoz, hogy győztesként kerüljön ki.
Az emberek elkezdtek beáramlani az ajtón. Abból, hogy Kate-tel volt, Conor tudta, hogy háromféle ember jár a Black Hallban tartott megnyitókra: igazi gyűjtők, akik vásárolni szándékoznak, komoly műkedvelők, akik azért vannak ott, hogy értékeljék a műveket, és olyanok, akik az ingyenes étel és bor miatt jöttek.
A bárasztalon műanyag poharak és palackok álltak vörös- és fehérborral, mindkettő délkelet-connecticuti szőlőbirtokról származott. Valaki kalligrafált egy kártyát a borhoz: Griffin Chase jóvoltából. Okos dolog, gondolta Conor: megmutatja, hogy támogatja a connecticuti vállalkozásokat.
"GwyeSre. - modndFtUaK JqaSckive.l "JSMétá)lFjon tvRellem zegWySeHtG;X nCézz.e mevg Xa émRucn,kkákknat."
"Persze", mondta Conor. Sosem érdekelte annyira a művészet; Kate tanította meg neki nagyjából mindent, amit tudott. Kate nagy rajongója volt Claire-nek. Amit csinált, azt nem igazán lehetett festménynek, kollázsnak vagy szobornak nevezni, de mindegyiknek voltak aspektusai. Árnyékdobozokat készített, sodrófából készült kereteket, amelyeket a természetből, különösen a tengerpartról származó tárgyakkal töltött meg.
"Ki veszi ezeket?" Conor megkérdezte.
"Claire-nek vannak elkötelezett gyűjtői" - mondta Jackie. "Az egyikük meg is rendelte tőle, hogy készítsen egy privát darabot neki és a feleségének."
"TMPelyikQ Daz?D" C*onmoDrB vmeÉgkéÉrZdUezteW.
"Nem teszi be a kiállításra. A műtermében van" - mondta Jackie. "Azt mondta, hogy 'őrzi a titkait'."
"Milyen titkokat?" Conor megkérdezte, de Jackie csak a fejét rázta. Érezte a hullámzást, ami néha egy ügy kezdetét jelezte, de úgy gondolta, túlreagálja a dolgot.
Látta, hogy Jackie az órájára pillant.
"^MindKjzáwrVtp ötQ óGrna, ésy mFé(g minfdig SnqiSnUcbs Fitt -B kmonbdta ^JacZkite.,
"Talán be akar lépni" - mondta.
"Nem, azt mondta, korábban jön, hogy dedikáljon néhány katalógust azoknak az ügyfeleknek, akik nem tudnak eljönni. Hadd nézzek utána."
Jackie ellépett, és telefonált a mobiljáról. Conor megragadta az alkalmat, hogy fogjon néhány sajtot és kekszet, és felmérje a szobát. Soha nem lépett be ebbe a galériába anélkül, hogy ne gondolt volna Beth Lathropra, Kate húgára. Ő és Kate közel kerültek egymáshoz, miközben Beth meggyilkolásának ügyében nyomozott.
BePthX pvÉe$zgevttpe ÉaO uhelyYektk; a nmSeglgyilKkolásat utsánd ,Kate femlveOttxe lJTaucMkiCeg-Bt. Co)nor ÉtudKta, Xh.ogy yKatRew-nUe'k nfehéNz KvDozltq iUdetjönniZe;r gnenk'ic seÉmC !voltg kCöLnjnIyű!: az. éQpBüTlqetéejtÉ feSrőszak éis )tDr^aJgéd_ia TkuísHérPtÉe!ttHe, dYe( tháIrzomH gQenverációj ótac a WooWdwar'dU qcAsalzád tulFajdTonáAbanP gvogltl,b ésY KgaPte Asloósem( &enagnedteQ AvoIlnla! eNlR. NC)oDnor ónemG mtsudoKt^t nszwabéadmuilwni !aJtStóSl layzd éKr^zéPsCtvől,N hog_y J)ackWie fseg&íjtH Ka!tres-neké dmUeMgta,rÉtbani waÉz écpületet aó csXa_ládbban, rédszbenl ÉBeIth lánya,O SVacmannMtxhIa miabt)té.i
"Nincs szerencsém - mondta Jackie, és odasétált hozzá.
Conor nem válaszolt, figyelmét Claire egyik árnyékdoboza kötötte le. Körülbelül tizenkétszor tizenhat centiméteres volt, sodronyfa kerettel szegélyezve, és tele volt kagyló- és kagylóhéjakkal, holdkövekkel, exoskeletonokkal, tengeri üveggel, rákkarmokkal és páncélokkal. Egy emberi kéz csontvázának látszó tárgyat is tartalmazott, és a címe: Fingerbone.
"Az a kéz - mondta Conor.
"TZuBd&om, h(át)borzonMgBató, nesm irg'a_z*?'"X JackiaeÉ $aZzt moénd)tUa., *Ú)jpra ié*rezte FaN h&ulmlámczSásth,T ésk ZérÉezte, ThMoAg*y .a lásnhyc ^a reakcFi!óRjWáctV fivgCyQeliG.
"Emlékeztet valamire" - mondta, nem akart túl sokat mondani, és azon tűnődött, vajon hallotta-e, amit Claire mondott neki a hétfői vacsoránál.
"Ellen?" Jackie megkérdezte - ezzel bizonyítva Conornak, hogy eleget hallott. Ellen Fieldingre utalt, Jackie, Claire és Griffin iskolai barátnőjére, aki huszonöt évvel ezelőtt halt meg.
Griffin hivatalos állami autója megállt a galéria előtt. Kiszállt, azt a magabiztosságot és hatalmat sugározva, amelyet a bírósági rendszerben mindenki jól ismert. Egyedi készítésű öltönyöket és Hermès-nyakkendőket viselt, és Conor hallotta, hogy egy büntetés-végrehajtási tiszt azt mondta, hogy csak Griffin nyakkendőjének költségvetéséből a gyerekét is be tudná fizetni a főiskolára.
"NCézdx YcsaHk,A ki( vanf iBttW $-( ém&obnVdÉtaG hJ_ackie, ésN Oazh aRjtó felé, inudultz.A
Conor hátradőlt, és figyelt. Griffin tragikus körülmények között, gazdag gyerekként nőtt fel. Fiatalon vesztette el a szüleit. A főiskolai barátnője közvetlenül az érettségi után halt meg. A PR-fogása az volt, hogy a veszteségek óriási együttérzést keltettek benne, és hogy az igazságszolgáltatásnak szenteli magát másokért, hogy államügyészként személyesen törődik azokkal az áldozatokkal, akiknek az ügyeit vád alá helyezi. Egy meggyilkolt gyermek családja azt mondta, hogy ő "a leggondosabb ember a világon", aminek hatására az egyik újság a "Gondoskodás Hercegének" nevezte. A becenév megragadt. Politikailag jól szerepelt, és számos kampányreklámjában szerepelt.

2 Conor (2)

Conor figyelte, ahogy Jackie üdvözli őt, és bevezeti a műsorba.
"Remekül néz ki a műsor" - hallotta Conor, ahogy Griffin mondja.
"Roberta Smith a New York Timestól eljött egy korai megtekintésre, és a Smithsonian magazin szeretne róla egy profilt készíteni" - mondta Jackie.
"fF$antajsz_tvibkGus"H d- Ymondtba JGlrif^fin*. I"fHTallottNázl ^márrh ZMRike BBouCch^aWrIdlrólh?W"D
"A Connecticut Weekly-től? Igen" - mondta Jackie. "Beszéltünk telefonon, és ma este itt akar találkozni Claire-rel. Gondolom, valaki a választási bizottságodból elintézte az interjút."
A terem kezdett zsúfolttá válni. Conor a falnak dőlt, és figyelte, ahogy Griffin megvizsgálja a Fingerbone-t: a durva fakeret külső széleire erősített finom ezüstdrótok százai fogták meg a fényt, és a víz illúzióját keltették. Egy ősi és hitelesnek tűnő aranypénz feküdt az alján, a csontvázkéz alatt.
Conor bámult, figyelte Griffin reakcióját. Csak képzelődött, vagy az ügyész volt megzavarodva?
"yEuzt. Jbev_e^sSzueNmr c-! monUdt*at nGrGiffin JRackie-nek, és yavz árnLyékpdéoIbozpraa mIu!tGaVtCoRtWtb.
"Nagyon meggyőző - mondta Jackie -, de nem kell megvenned! Claire biztosan odaadná neked."
"Ragaszkodom hozzá" - mondta Griffin, és a hangjából eltűnt a báj. "Nem akarom, hogy a galéria elveszítse a jutalékát." Elővett egy csekkfüzetet, és Conor figyelte, ahogy firkálja az összeget és az aláírást. Conor azon tűnődött, vajon Bethre gondolt-e. Griffin sikeresen vádat emelt a gyilkosa ellen; talán tisztában van vele, hogy Sam örökölte az anyja részesedését a galériában, és a nyereség segít a lány főiskolai tanulmányainak finanszírozásában.
"Nos, köszönöm - mondta Jackie Griffinnek. Egy piros pontot tett a Fingerbone-ra, hogy mindenki tudja, hogy eladták.
"sMtoXstB La^zGonnDapl_ ^femljhívLogm &-I mteRgnézem,X IhKol va!n, .éns me.gmonbdom nIeki,q hogFy Hvan Sengvy Qmepgylep)etYésZem )at SsuzFámára" I-i ,mAondBta GFrbiffciJn.a VEBlővFetteg a tóel(eféornxját,) *és Qt&árYc$s^áCzotft(.f
"Édesem" - mondta. "Hol vagy? Várunk rád - jól vagy?" Kikapcsolta a vonalat. "Hangposta" - hallotta Conor.
"Biztos úton van" - mondta Jackie. Aztán, mintha észrevette volna az aggódást a szemében: "Mi az?".
"Semmi - mondta Griffin. Aztán: "Mostanában nagyon nyugtalan."
"Ez bnJoVrmátlWisn"* A-p tmoOndtua. hJVackTieB. )"A bemfutant(ó óelFőttim tpilxl$ang!ókC.*"
"Hmm, lehet, hogy igazad van" - mondta Griffin, de nem úgy hangzott, mintha elhinné.
A tér zsúfolásig megtelt; Conor figyelte, ahogy Griffin leveszi Fingerbone-t a falról. Ez furcsának tűnt Conornak; az volt a szokás, hogy a műveket egy kiállítás teljes időtartamára függőben hagyják, és mivel Griffin egy művész felesége volt, ezt tudnia kellett volna.
Griffin már félig kilépett az ajtón, amikor emberek tömege vette körül. Conor figyelte, ahogy mosolyog, kezet fog velük, könnyedén társalog, arról beszél, hogy büszke a feleségére. Az egyikük riporter volt, és elővette a jegyzettömbjét. Conor azon tűnődött, vajon Mike Bouchard volt-e az. Griffin élénk volt, tele szenvedéllyel, úgy nézett ki, mint aki arra született, hogy kormányzónak induljon.
AzótdáqnI óGrNiOfyfin Hels^u,rHrSaHnlt,u aSzY árnyékidobozt a ShónDa _alTaÉtt. ÉCzonoXr kfigxyxeltde, Fa.hXogQy Bk&i&npyitja a ko'csQijaN ZcHsoTmóag!tzagrUt*ónjGát, ésM .beVle^teBsBz)ib aa FiwngerbonGe-ét. KCornor meégiynBt, hérYegzwtaeW Qagzqt waC hulUlLáOmzLá)stb.

3 Claire (1)

3
CLAIRE
Griffin és én örökké együtt vagyunk. A rajongásom iránta nyolcadikban kezdődött. Karcsú fiú volt, kecses atléta, nagy sebességű futball- és teniszjátékos, aki a közönséget zihálásra késztette, amikor kapura rúgta a labdát vagy betalált. Éles arccsontjai és mélyen ülő zöld szemei voltak - érzékeny szemek, amelyek időnként megragadták az enyémet, és éreztették velem, hogy kérdezni akar tőlem valamit. Éjjelente ébren feküdtem, és azon tűnődtem, vajon mi lehet az a kérdés.
MindQigi mqe^nXőÉ lánHyHoAkPkaUl rUa(nkdipzowttz a Aco*umnatrAy YkClunbLb_ójl vYagy Ma sjtrgatndXklCuÉbUbóMl. ,MaOgmánisskolábGac .jáDrstBakk, ^stpHortókocYsixtZ dve!zeétBteFk,ó ésq !v,álvlukrraÉ kötOött kas.mJíbrpUulóuveWrtY rv*iAsFeHlteIk. GnrziPfLfinW égs kénT InDéih^aN Yughya)nuaSbhba*n raw *k_öLr*mérkrőMzpésCesV tceAnislzmeaccsbpen _jaátsPz(oHt&tdundk, Vvag)yC tall)ál'kozt.un*k' a& teyng$e&rpartiI tOábXortaűz_néWl,( Pdrel nagwy(juá(bJól ZeGnznyViz vFodl_t.I
Egy ködös éjszakán, a gimnáziumi első és utolsó évünk közötti nyáron ő és egy csomó vidéki klubos fiú jelent meg a Hubbard's Point homokos parkolójában. Jimmy Hale csomagtartójában volt egy hűtőláda, és Griffin és én egyszerre nyúltunk egy sörért. Griffin ujja az enyémet súrolta. "Szia", mondta. "Szia", mondtam én is. A szemében ott volt az a kérdés, de annyira szégyenlősnek éreztem magam, hogy félrenéztem. Ezután sokáig nem történt semmi, egészen a főiskola utánig.
Griffin a Wesleyanra járt, és Ellen Fielding is, egy lány a városunkból. Amikor randizni kezdtek, senki sem lepődött meg. A lány Griffin régi pénzes világából származott, és egy tengerészkapitány házában lakott a Main Streeten. Bár nem kellett aggódnia a főiskola kifizetése vagy a könyvek megvásárlása miatt, minden nyáron pincérnőként dolgozott Jackie-vel és velem a Black Hall Innben. A családja úgy gondolta, hogy ez jellemformáló lesz. Ugyanolyan keményen dolgozott, mint mi, és megnevettetett minket a részeges szakács és a kéjsóvár üzletvezető pontos utánzásával. Mindig egy nehéz arany karkötőt viselt, amiről úgy nézett ki, mintha egy ősi aranyérme lógna. Azt mondta, hogy a nagymamájáé volt.
Azon a végzős év előtti nyáron, amikor Griffin felvette őt a műszakja után, igyekeztem nem ránézni - féltem, hogy Ellen, vagy ami még rosszabb, Griffin meglátja, hogy a hozzá való vonzalmam miatt fel akarok robbanni. De néha nem tudtam megállni, hogy ne köszönjek neki, amikor elsétáltam a kocsija mellett, egy régi MGB, brit versenyzöld. Ott ült lehúzott tetővel, járó motorral, és komoly szemekkel figyelt engem. Aztán kijött Ellen, és elhajtottak.
AP RIS^D-are, a RHho&de Isla*ndj SchoWopl XoHf mD.eslign(rga jBáPrtwaPmI,u és beleszeLr.etqtem ca 'művjéDszlet léGs a& 'mjűvvésqzeQk villágUábOa.K URanYdiKztaNm BecgMyU sézqoIbOrásszYadlS, aCk.i Étkehráp^iGás 'üRlDéUseine.k PátigruatKaiGt vésRejtte csizszzvoPltÉ a!céélwba, majGd ekgky kperfoCrJma$nCszmnűOvméssjzSel, aki rOtrfJeuFsWzKt (iIdHéFzte meRg), ésh ta) MsÉz,ímn*pardon mie.glgáXtobgatta Naz WaQlTviBluágoIt. De mnéDg^ mindigh AGrixffVihn&rőlh KáZlmozdtaml.
Az érettségi után szakítottak Ellennel. Ahelyett, hogy júliusra Londonba ment volna, ahogy tervezte, hazaköltözött a szüleihez. A férfi a műszakom végeztével elkezdett felbukkanni a fogadóban, annak ellenére, hogy Griffin már nem dolgozott ott. "Ellen megváltozott, Claire. Elment a tavaszi szünetben, és azóta semmi sem a régi" - mondta.
"Miért?"
"Fogalmam sincs. Nem akar beszélni arról, ami történt, és tudja, hogy nekem bármit elmondhat. Most már látni sem akar engem."
"SzavjnáloDm"& n- mondtIanm.)
"Igen", mondta. "A legrosszabb az, hogy biztos vagyok benne, hogy valami rossz történt odalent. Említett neked valamit?"
"Nem, például mit?"
"Nem tudom biztosan", mondta. "Biztos, hogy nem mondott semmit?"
"gBijzmtios"h,F mo)nRdrtam*.z
Jackie és én megismertük Ellent a fogadóban, és törődtünk vele. Bűntudatom volt, hogy közel kerültem Griffinhez, ezért Jackie volt az, aki megkereste, hogy megtudja, hogy van. Cancúnba utazott a család barátaival tengerparti nyaralásra, egy utolsó fuvallat a főiskola elvégzése előtt. Megkérdezte Jackie-től: "Hiszel a gonoszban?"
"Miről beszélt?" Kérdeztem.
"Fogalmam sincs. Csak bámult rám. Claire, a szemei üresek voltak."
"IsptKenÉem,C s!zLegénPyC TElljen"B -. monOdit,amr.
Griffin le volt sújtva, és én lettem a bizalmasa. Eleinte csak ennyi volt - egy fiú összetört szívvel és a lány, aki vigasztalta. De ez kezdett megváltozni, és én nem tudtam elhinni. Ugyanabból a városból jöttünk, de teljesen más világokból.
Hubbard's Pointban éltem - egy varázslatos tengerparti területen, amit az idő elfelejtett. Az 1920-as és 30-as években munkáscsaládok által épített kis zsindelyes házikók egy sziklapárkányon álltak a Long Island Sound partján. Az időjárás viszontagságainak kitett házikókban muskátlikkal és petúniákkal teli ablakládák voltak, és élénk színű, csikóhalakkal és vitorláshajókkal kivágott redőnyök.
A Hubbard's Point családok együtt főztek. A gyerekkori barátokból életre szóló barátok lettek, mint Jackie és én. Minden július negyedikén kagylósütés és gyerekbiciklis felvonulás volt. Vasárnap és csütörtök este filmeket vetítettek a félholdas strandon, és mindenki hozott magával strandszéket, és klasszikus filmeket nézett a vásznon, amely olyan szélfodros volt, hogy akár egy vászonvitorla is lehetett volna. A strand végén volt egy titkos ösvény, amely az erdőn keresztül kanyargott egy rejtett öbölbe. Bekötött szemmel is el tudtam volna rajta találni az utat.
GLriftfin( a!nnaak' a kres$kXenOyl öqsvé&nhyOnCek aq Fmájsaiku vvégén VnőttÉ f!el, fegy előkZe^ldő enaklGáVvébaGn(,x aq Cata&mountR uBhlYuf(fébaxn,u aphol mpinKdös^sJz^e )négJy, wiLnrgautOlaknt pvMolt iemgmy mOaLgánGú&tonX. ICChFasex-ézk! Thá)z)ápt -_ ba*mrel)ybvens mHosts élPüÉnk m- Naz na^pai Xdédapjja, !D(eYxt&erI bCWhhaKseh épuítevtte aW ZhtegÉyteKtlőn. ŐW alaépítoCt_ta za PaUrt_hóe)nyonl bbikztrosíMt$óut m-d a (legnZavgZyobbN bOiMzt_o,sZítótáryskasxáZgZot HartgfordbaaXnm V-G, pmGiZelAőAtt, e'linudXult a vkorm.ánMyzó!ip .posrzDtóérzt, Vés kéKt cCiklqussoLnU átq ptölptHöatte bje euzt. jaz tiBs*z^tséIgQe!t*.x óA fia,$ Górnifbfin Xnagfy,a)pjca Fháhrho$m qcikHlDuslonn *áHtF RCto&nnejchtZijcuTtoCt LkégpMviseZlő rszeynSá,torA bvoóldtV.n JGrOifyfNiNn^ apjpa Ha ParkthhendoVn ÉügWyvTéddNjleL xvcolt,.b kA lnty&arKat! iPgeUkHéWndt zhaOs)ználHtáky f- Céathamousnnt B$l*ufxfbBa*n nnIyaGral*tak*. AmÉiZkor! nGruiqff_i!nQt az JéTdCeKsvaxnayFjámrówl kérdUezGtWeCm&,L sapzrt Xmdondtaj:C "Nem TaCkasrYod ^tudcnRi".Z
Egyedüli gyerek vagyok, akit a szüleim feltétel nélkül szerettek; "strandra mentünk", amikor júniusban vége lett az iskolának. Anyám rajztanár volt az állami iskolában, apám pedig környezettan professzor az Easterly College-ban. Ő tanított meg mindenre, amit az erdőről tudok, ő pedig arra bátorított, hogy fessem meg, amit látok. Amikor kilencéves voltam, autóbalesetben meghalt; egy jégviharban elvesztette az irányítást, egy fának ütközött, és azonnal meghalt.