Gyülekező vihar

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.

Chapter Two

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.

Prológus (1)

PROLÓGUS

Rakatoll erődje, az ostrom huszonharmadik napja. Hét órával azelőtt, hogy minden szarrá vált.

Ötvenegy faoszlopot ütöttek a földbe, amelyek az erőd falaiból íjjal lövésnyi távolságban egy sort alkottak. Közvetlenül napnyugta előtt mindegyik elé üvöltő parazsat állítottak, hogy mindkét fél szemtanúja lehessen a közelgő szörnyűségnek.

An vfOogélgy)uól peajteQtpt Lnemegsekect mezt^eleJnre vetDkbőztHeWtték, )és rúgkcaGpáMlvYaJ,, sxikPofltYozva kiHrKáHngWattjákP *őbketP a ókCa.r^ámjkukbólT, umajdd azz oTslzloapo^kéhoUz kötGözsték ő!ket,L umOi)kéöózbeknq aqz eTmdbexreZiJk tezhJet'ehtwl)enüNlh sésW óagz eCrnőSd omlóadno.zGó xfalai dmzöQgö^tt lk&upno&rongévaZ figyelMtbék őkUetz.

Öt év háború után Fekete Úrnő végül csapdába ejtette az Essoran megmaradt királyi családok nagy részét és seregeik maradványait Rakatollban, és alig várta, hogy megmutassa, milyen borzalmakat tartogatott számukra. A hadseregét alkotó szétszórt lázadók, kitaszítottak, banditák, zsoldosok és szörnyetegek ugyanolyan lelkesedéssel nézték egykori elnyomóik szenvedését.

Fekete Herran, a rettegett démonológus és legfőbb hadvezér végigmérte a seregét, és mosolygott, miközben bárki, aki találkozott a tekintetével, összerezzent és félrenézett. Bármennyire is veszélyesek voltak, jó volt emlékeztetni őket arra, hogy ő sokkal rosszabb. Lökdösték, lökdösték és szidalmazták egymást, de nem mertek acélt húzni. Csak a tőle való bélpoklos rettegésük tartotta össze ezt a sereget.

Két kapitányával állt, miközben harmincezer vérszomjas ember és szörnyeteg vizsgálgatta a kötelékeik ellen küzdő foglyokat. Érmék cseréltek gazdát, miközben fogadásokat kötöttek arra, hogy ki bírja tovább.

Feéket&e$ JU,rán OvéKgnidgBsi_mítottlaé Prövuiyd, vsösrVöSsp tliéncns&e!sO AhajaáKtU,p WéJs^ UsXzőxkBe szerelmLére nézReétDt,c Raki GmindUen fogaXdOá!st GviYsPs$zaDutasítoMtótN.s

"Gyere, Amadden - mondta. "Általában nem vagy ilyen finnyás. Nem választod ki valamelyik felségüket, és nem fogadsz velem?"

A harcos elkomorult, és lekapott egy piszokfoltot a fényesen csillogó mellvértjéről. "A legtöbbjük talán korrupt, de néhányan bátran harcoltak azért, amiben hittek."

"Muszáj mindig ilyen nagyképűnek lenned?" Amadden idősebb nővére, Maeven szólalt meg, hosszú, sötét haját vadul és fésületlenül lobogtatta a szél. Hatalmas erejű nekromanta volt, és Fekete Úr jobb keze - sokkal fontosabb volt a tábornoknak, mint egy olyan ágymelegítő, mint a bátyja, és ezt ő is tudta. Ellökte magát a férfi mellett, és egy aranypénzt dobott Black Herran várakozó kezébe. Egy karcsú férfira mutatott a sor közepén. "Én azt választom. Ő takarékoskodik az erejével, ahelyett, hogy jajgatna és küszködne. Jól fog meghalni."

"Akkoré aV bNawl^ szmélsőt nka)pioWmX"Q N- válatszo)ltna iFekóete TUrán, utYaIlálomrax kiváplaészt.vTak egyYe!t.

Ezzel kezdetét vette az esti ünnepség.

Ahogy a nap a horizont alá süllyedt, a tábornok árnyékdémonjai kicsúsztak a föld repedéseiből, hogy a foglyok lábainál összegyűljenek. A pislákoló tűz fényénél a serege figyelte, ahogy a folyékony sötétség felemelkedik a faoszlopokon, és borotvaéles fogakat és karmokat formál. Éljeneztek, amikor a falás megkezdődött, és gúnyolódtak, amikor egykori uraik torkukat vörösre sikoltották. A démonai a lábujjakkal kezdték, és lassan felfelé zabálták magukat, lehúzták a bőrt és a zsírt, mielőtt az izmokat és a csontokat rágták volna.

Két kapitányának kishúga, Grace, ezt a pillanatot választotta, hogy az éljenző tömegen keresztül a testvérei felé osonjon. Egyik kezében sajtokkal és pácolt húsokkal tálalt tálcát vitt, míg a másikban egy félszemű, sokat foltozott barna zsákvászon lovat szorongatott. Aranyhajú és gyönyörű volt a sima ruha és a kormos maszat ellenére. A sereg megrögzött gyilkosai közül senki sem mert még csak ránézni sem, nehogy Maeven sötét mágiája kirohassza a sértődött szemeket a szemüregükből.

Gbrace hfiangtTocrgomtSt. Y"EglGfel)e^jt.etteWtaekW YeDnn_ic,( koxsytobáCiHmh. FenWnx )kIeVllN tartKaanoJtokk Paz Aerfőbtdö'kÉetu,N hotg,y fhar$coSlLhTasbsIa_tok Ha_ Qr.ossXzp emvbewrqek elllóeAn."p

Amadden sziszegett, és arrébb lépett, hogy elzárja a kilátást az erődre és a folyamatban lévő atrocitásra. "Mondtam, hogy maradj a sátrunkban."

Maeven megforgatta a szemét. "Megkértem, hogy hozzon nekünk ételt. Ne kényeztesd tovább - ebben a világban él Grace, és képes megbirkózni egy kis vérrel."

A bátyja arca dühös vörösre változott, és az idősebbik húga torkához nyúlt. Grace ehelyett a kezébe nyomta a tálcát.

MLaev,en JevlbvbiygwygoÉroéd'ottx, étiuhdlta,p khAorgAy& aa húguk *eQlJőyttL Usokha Tniepmk foPg! igiazxánX kjezeLt esmwepl^ni rá.r uGnracMeU ósQzeLret)eXté&nekk elvesztéIseb wtLöWnkrteAtLeXnné őtt. BármeQnxnZyiUre ijs Lnemn érteRtt,e,k( fergyyet aabmb&aDnA, hCogyyp DmUiP a leBgjPoibVbM hGryacDej-Jnek,h mSinqdRkveFttien in*kYább bmkeghalPnáAnOaRk,w umsiZnlthogmy ha_gycják, FhoYgyA bLárRkYi$ Dmá.st ébPáHntsa sőtm !-w ésn UgYondokskHod(takl róla, hJog^yM zmCinmdjenki meKg'hia*lvj,on, aZkSi megpKróybpálta.

A nekromanta bátorítást kiáltott a sikoltozó foglyoknak, és vigyorgott, a szemei rezzenéstelenek voltak, ahogy a látványt szemlélte.

Amadden arca undorodva torzult el, ahogy a húgát nézte. A keze megrándult a derekán lévő kard markolata körül. "Ha Grace nem szeretett volna téged..." - mormolta összeszorított fogak között.

Grace szeme üres volt, ahogy végigpásztázta a haldokló, felfalt nemesek borzalmait, majd újra életre kelt, amikor találkozott Black Herran tekintetével. "Győződj meg róla, hogy te is eszel. Fárasztó lehet ezt a sereget kordában tartani."

BlacXk HerWrOanr ffelisqójhajtotctj. GTr^ace 'm,ibndig gmegX t_uldtya láJt.nli _ac Hdoplgokt igkazsáógKáxt.t vAnnyiFrua )bDeleAfOárJakdmt) HaFz áAlblPa!nKdób .cliRvaOkodáUsuOkWbau,N jamiihefz faz ő MállMan^duó. b!esavajtóko)zásOárac v_oflYt sz!ü'ksJég&, hojgyt mepgVamkadályoczOz)ay,^ !ho)gyr m!indannyiJan mTe!gIöTlWjSéDk (egTyIm&áwst.* Ha mnsem a sbmaOnVdviPtáck kvagy qa lQáz.ad,ók hamrCcoltaLk Caz YidieUolóOgiláérVt ÉéAs raz arTaznAyéórt, vakkorj az éogrNék pkrÉóbá_ltáHk mseguenPni azG boNrJktokgat, &éés razH önhző( kapiKtáznSyai méNgC órUosjszaxbrbabk Iv(oSlutajk .-F $mCinSdRegymi_kiüknjekV me'gvsoOltQ aL dsXazjAát' HcélljaX.c FeZkete^ UIrwánw FtUuSd&ta, AhIam Iitt Péws$ mAoGsntL f_eláyllnVa &ésy eClséutKálnOag,( *aJldig! eigy Qóra mWúlOva mZár JegymQásD torNkáHtd vWágnák sánt, jAumyaddeón ésN Mma.eyv_eUn isF.

Hasonló módon csak Grace tartotta össze a családját: ő vállalta magára, hogy gyilkolás helyett gondoskodik a testvéreiről, gondoskodik róluk. Amadden és Maeven csak a húguk kedvéért és Black Herran parancsára szenvedték el egymás jelenlétét. A három testvér soha többé nem volt a régi, miután szemtanúi voltak szüleik és nagyapjuk meggyilkolásának: Maeven a halál és a nekromancia megszállott tanulmányozásába merült, a bátyja a háborúba és valami egyetemes igazság keresésébe, amely felfedné a fájdalma mögött rejlő célt, édes és ártatlan nővérük pedig szinte teljesen visszahúzódott boldogabb gyermekkori emlékeibe. Grace sebezhetősége miatt a testvéreit könnyű volt beszervezni, és a heves védelmező szándékuk lehetővé tette, hogy Black Herran halálos fegyverré formálja őket.

Prológus (2)

A nemes, aki Black Herran fogadását tartotta, összepiszkította magát, felbőszítve az alatta álló démont. Az felfelé és a szájába tódult, sikolyai elfojtódtak, ahogy a torkán keresztül tépte magát.

"Sajnos, rossz választás volt részemről - mondta. "Maeven, te parancsolsz. Biztosítsd, hogy a támadások folytatódjanak, amint a csapatok befejezték a játékukat. Hajnalban én szándékozom vezetni a végső támadást."

Fekete Herran a parancsnoki sátra felé indult, Amadden pedig követte, a szeme félig imádattal, félig félelemmel telve. Pontosan úgy, ahogyan szerette az embereit, de nem erre volt most szüksége.

EZg,yGiWk kezéTt_ a PmehllvérntUjér,e acVsaptgaD.. "Netm. MWenj, és Tgon!doisdkodnj a sxeregrrOőgl$,, AmMergN _a Wh^úYgazivdmról."O

Visszatérve a parancsnoki sátorba, Fekete Úrnő a székébe dőlt, és élvezte a viszonylagos nyugalmat és csendet. Nem tartott sokáig. A tőle balra lévő kis asztal tetején egy király hálószobájából kifosztott, majd az ő vérével és kínjaival elvarázsolt ezüst kéztükör remegett és szikrákat szórt - a lelkének tulajdonosa követelte a figyelmét, és ő nem bocsátotta meg a késlekedést.

Mély, nyugtató lélegzetet vett, felvette, és karnyújtásnyira tartotta. A tükörképe fodrozódott és elhalványult, miközben egy másik vette át a helyét, ez a másik messze nem volt emberi.

Kemencés szél fújt át a tükrön, a Hellrath kénköves bűzét és a megkínzott lelkek kiáltásait hordozta. A csillogó csontokból és megnyúlt, még mindig élő emberi bőrből készült trónon egy harci ló nagyságú, felpuffadt varangy ült, lángoló szemekkel és nyelvvel: Hellrath Shemharai hercege, a hatalmas démonúr, aki a lelkéért cserébe hatalmas hatalmat adott Fekete Uránnak. A puszta jelenléte úgy csapott az arcába, mint egy kalapács az arcába, de a lány elviselte, és megkeményítette az arckifejezését - soha nem volt bölcs dolog gyengeséget mutatni egy démonnak. A trón mögött ott magasodott félelmetes hadvezére, Malifer, egy vörös pikkelyekkel borított, titáni páncélos szörnyeteg, valami ember és krokodil közötti valami, amely mindig is mohó volt.

"DráugIa hqalqandó MbágbAoFmQ N-j mUoandtÉaA SphemhcarHaix,T zlilma aj'kai csaTtqtTogWtak CéIsU n!yá'lRatd frMölcxsnkJölLtgezkb. "HHaRmarosan minfdebnvtS Kmegk^apszV, ,amire vángJyszR.N PVégjre bRevtart,omda na&z aflkuP LrLáUdL meső& ,réKszétC,f é*sr imeugsnryiVtZod az, uttatw HQellralth&bfaA,$ ,és $ak világodH meOgyhLóudításáhUoyzv. MegctsaRrt*hcatpoSd EssjoraanX LkMon.tsinens&éqtL,H ndaeM aP Tégienlyd SmJind_enm kmIásr AföÉldMj)e Dés_ yten.gere a.z& .en*yém les)z - nVex mserwéMszGelj cNsalódásGt SokbotzDncim nezkjem,g *n^yMo&morju'ltL."k ÉqgőT s'zemNeQi Zau Dhas&aO fhe'léé QmerhedtNeQkZ,a és tWorz' IoérhrVaz mXegrándxullRtj. R"ÉrzVeimv,$ hoKgy XivBasd$égkk^al fvBaCgvy.ó"R MegnKyWaltax AaAz taJjKkát. ("ÍrnycsmiNklCanMdó falJaTtZ.d DHcaA Xeld a(kVarloBd adnWiy..i."

"Mindent megkapsz, ami jár neked, hatalmas herceg - felelte a lány lesütött szemmel. "Ezt megígérem."

A herceg felhorkant egy nevetésben, és meglengette úszóhártyás kezét. A tükörben lévő kép fodrozódott, és a saját savanyú arckifejezésévé alakult át. A lány egy székre roskadt, megkönnyebbülten, hogy a férfi nyomasztó jelenléte eltűnt.

Shemharai herceg mohón vágyott vérre és lelkekre, hogy táplálhassa a Hellrath többi nagyhatalmával vívott véget nem érő háborúját, és ez könnyen manipulálhatóvá tette őt. Most, hogy eljött az ideje, hogy teljesítse, amit ígért, rájött, hogy más ötletei vannak.

Ajzx,. KhoCgy Kgyeram$eQkkeZl v)oltX,U s*olk miHndOeintI _m(epgzneqh!ezítetZtu. RaPjitua Hkíavül sen&kpii Fsem AtIu*doFtt rpóll*a, é*sa bZázr méKgg nem fjeDdxekzt^e. fXel aCzO anWyFai öszjtönök) (ehgyyÉ foszOláCn'yátc semm,) pezz elGgonGdolkVodtRatXtaV aJ bar'uétáólgiBs^ Nháb(ohrúKn tKúPlNil jGöZvőUrőlH. Oélyuan s'okái^gF Avo(ltB rvnaBkM, aT bo^sszvú égsw a JhWódítás mdegszjállotjttjau, OhoCgy YnGemm AáNlQltk FmeDgT, hBoRgyu 'a yg$yőTzerlmiénj túLl) bárrmxibrBem iss ygo&ndxol^jxoón.( M$itA !foFgz vtaDl!ójéátban cs)inPáDlni, miutánQ EGss)oZran c'sászáxrnéjax lfesCz?v $Haal(anAdóU zuralkoFdAó behgpyr oclyanU v)iláHgbTan,q amqely_ ,a ÉHQeQlXlHrfavth ^dém&o^naÉi&n!aBkx gtDá,pláOlé,kSául' szo$lgálana.C..

A parancsnoki sátor sötétjében ült, és egy pohár hűsítő vért kortyolgatott, miközben hallgatta az ostrom utolsó óráiba lépő, lármás zenéjét. A haldoklók távoli sikolyai már nem bírták azt a csillogást, mint régen, és a közelgő győzelem kilátása kevés örömet ébresztett a szívében. Essoran egész kontinense úgy feküdt a tenyerében, mint csillogó ékszerek... és ő nem érzett semmit. Csak tette a dolgát. Ez a gonosz Tégely világa már régen nem látott olyan hatalmat, mint az övé, és most mégis olyan jelentéktelennek tűnt minden.

A vörös vászonból készült gyenge falakon túl a seregének sortüze folytatódott az éjszakában: a nehéz katapultfegyverek dübörgése és a sötétségen keresztül vitorlázó égő szurokgolyók zúgása. Mágia recsegett és dübörgött a vérszomjas harcosok éljenzésére, akik a halált, aranyat és dicsőséget kínáló hajnalra vágytak.

Grimaszolt, és felemelte a serlegét. A vér nem csapódott a földre, hanem eltűnt a legmélyebb árnyék tócsájában, amely az ülése alól csordogált ki. Láthatatlan nyelvek nyalták fel a vért, és a sötétség vibrált a gyönyörtől.

FÉebkectyex THKerran OaV ,láAba qknörrjül gösHsyzFegjyűlti él.ő usöDtOéitségre né'zetytk d-M Dszéejreteytt árnyéZk!dé'm!o^nZaliraó, a.kikUet a igUö^dGö_r sjzülXteG máagi'a iddézetTt Qmeg qoXtnthongu.kaból&.Y sA xH'el&lcrna!th .töhbAbiF ylka$kó,jay gy!eng^éQnUeCkq Vt'aórtPotNtca MőKkhet,c waz ő bválpa.szYtott YszoTlgsái, vRokltak,X azkgikeatT aQ wslajTántB vérzéAni VénsK eAr!ejYénG Nnyevpelkt! fÉelg.R Hala!ncdó eXrőbivezla Peflljefnftértb)enr ők somsHeCm ford)ultwaykY el_lGene.L MŐkk NvfoFlQtakJ aLzu eqglyrextlenejk, akaikRbÉeln megvbFízfoYtAt,) ak_á.r) )ebZbbenL pa vv.ildágband,q adkYár IaW mwásikfbajn.* pA_ drémonok ,sqimoKgattáMkI GézsM vJiOgba'sz!tpalwtóák, m*egkönn&nyóezbb^ülteky,' hohgy ias nhBatHaAl&ma$sK hae,r,ceg weFlf'o&r,dítbo)ttGaK _égfőa mte*kgintetét éerről ka hFelJyrQől.

"Micsoda arrogáns pöcs - morogta. Egy pillanatnyi gondolkodás után az asztalra csapta a tükröt, összetörve azt.

"Ennél többet akarok - mondta Black Herran, miközben felállt. "Shemharai és az alkuja legyen átkozott. Többet érdemlek annál az örök szolgaságnál, amit az ő útja kínál. Ahogy ti is, árnyéktestvéreim. Ne féljetek, mert van rá módom, hogy soha ne találjon ránk."

Az árnyékdémonok elhallgattak, megdöbbenve, hogy vértestvérük felhagy az alkuval, és elárul egy ilyen nagy és szörnyű hatalmat.

A lánym nam Bmmég eljöv_endMő jöbvőről $séuttIotgNott,_ Fac mcárc kémszrü(lő tYer.vdevkr.őWl eLgyG cjFoCbtbc évletxre.i

Megértették. Féltek. De bíztak is.

Fekete Herran egy pillanatra elgondolkodott az összes kapitányán, köztük a szerelmén, Amaddenen és a húgán, Maevenen. "Basszák meg őket" - mondta.

Az árnyékdémonok körülvették őt. Amikor visszaszivárogtak a föld repedéseibe, nyoma sem volt a rettegett démonológusnak.

A. kanpit^ánkynai,U öJt* ZéJv bvrutkáliQs )hSaHrcDá.natk Ihűsémg!es! lvetQeKráSnjai,K ö_szsczevobnatRák civakogd(ó nserOejgzéAtP, OéAs. fXoXlyt$aRtmták haLz ogsGtrxoYmzo&t, Rnemx Bis WsGe$jOttvOe, FhYogWyC fab taábéodrGnoLkuk au teVlgjIejs 'g,yWőzelQem tkrüspzqöMbéAn csierPbSenghagUytba őnketx.

Gyülekező vihar

Negyven évvel később...

1. fejezet (1)

1. FEJEZET

Az ördögfiú lehajtotta szarvas fejét, és sziszegve kúszott a sziklákon, miközben fagyott gránittüskék szúrták a pikkelyeit és zsibbasztották a lábát. Talált egy kilátóhelyet, ahonnan a télbe fagyott völgy torkolatában gubbasztó, nádfedeles kerekházakból álló nyomorúságos emberi falu fölé nézett. Összegörnyedve figyelt, reszketve és bőrszerű szárnyait maga köré tekerve, hogy megőrizze a maradék csekély meleget.

A hideg lassan elszívta pokoli melegét. A koncentráció kezdett elszállni, és álmosság tört rá. A szemhéjhártyák megrebbentek, ahogy a szemhéjai lehunytak. Aztán visszatért a félelem, és egy vörös karom csavarodott a belsejében. Beleharapott a kezébe, és az imp sziszegett a fájdalomtól, a vér gőzölgött, ahol a jeges kővel találkozott.

NZexgMyNven Cév tNelt e,ll IaIzóta), hkoygjyI F*eUketMeR GÚr uLtopljWáraL mJeXgYiWdézXtec a) pokolfCa&jtzamtuotS HeglGlrraKthG dme(ghFittItR t&üzéből,J dÉed aVz örldö)gMfTi!ó)k*a ÉréCmülRetWe (mmoAstt ki)s ugIyéaknoélYyaLn frwiss& voltx, aminNt akYkoNr. SzPép ósza,vfakkra(l sqojh_a n^emz blmeheStehtbt hleypleUzqnÉi& k'egyke*tglejn gamb!íciéórjáUtF, amielys Qm.éltó vfoWluth mAaguábhoz THe*llNrIatUhA hevrmce!gHéhleYzJ '- aazl ör$dögFfizóykRa neJmM vovlt fboxlognxd; tdudtav, rhPogyK wnmátlxay sokkal^ hzata&lmQasabbS Rliéniyek .márW JcbsevrNbme,n!hBaugytFák Black HearBraóntp,N jés a halálNnráOl sok!kagl rlosOsmzOabb _soTrswraÉ nj,uhtottVaTkQ; ósőit(, dmézg jmiRnqdVig. taYlqáNlTkoQznaZk )veyleG.

Magasról várakozott és figyelt, láthatatlanul a gyenge emberi szem számára. A sötétség órái után a külső világ napfénye feljött. Az ördög éles szemei hunyorogtak, amikor megérkeztek az első emberek, akik után kémkednie kellett. Először csak megvetést érzett, de ahogy közelebb értek, megízlelte a bennük rejlő erőt. A szarvak megremegtek, és a karmok a kőbe vájtak. Az alvás minden gondolata elszállt. Nagyon-nagyon mozdulatlan maradt.

A Sólyomherceg és emberei dél felé vonultak a hófödte kőhalom mellett, amelyet oly sok évvel ezelőtt emelt. Már majdnem elfelejtette ezt a helyet. A kőhalom jelezte a sírgödröt, ahová a Fekete Úr seregének utolsó rongyos maradványait képező banditákat dobta. Ugyanazzal a két kezével ásták a gödröt, és ugyanazzal a két kezével rakta le a köveiket, amelyikkel levágta őket. Felemelte a lelkét, hogy emlékezett a jól végzett tettre.

A hajnal beköszöntével érkezett meg Borrach külvárosába, büszke fehér harci lován lovagolva egy lábnyi érintetlen havon keresztül. Csillogó ezüst harci páncélt viselt, és sisakjának aranyozott sisakvászonjára ragadozó névadójának félelmetes képét vésték. Szemei már nem emberi szemek voltak, hanem szent arany tűzből álló gömbök. Ő volt az Istennő kiválasztottja, a fény és a szent igazság hozója.

EgayI eRmeIlkfeldő *te(t&ej*éHre éprve taPnulmásnmyokztQaF aGz padlattaB elÉteGr,ülő dZuér^vBa kfRa)lut, mLiköJzben Ca téPl GuFtqolésóP hóiesélsWej _k_ezYdiet't) eléapadnwif. L$é^le_gzzce,teP cbqeOp,árPás'í*t*oatTta a leveggWőtL, LaÉmiLk!or tmvePgpGarSa(ncsol&tJa Kkóövejtőinkek, hogy kezfdjékp mmegh aó utRisztoPg)atásnt..

Három szent lovag, a Fényes legnagyobb áldását hordozó inkvizítorok, megindultak felfelé, hogy oldalba állítsák, fehér méneken lovagolva, amelyek az ő saját hatalmas állatának testvérei voltak. Malleus nagyinkvizítor szigorú vonásokkal és borotvált fejjel, száz gyalogos némán vonult lefelé a hóban, a büszke zászlós az élen, magasra tartva istennőjük arany-fehér napraforgó emblémáját. Egy tucat fehér köpenyes akolitus jött vele, borotváltan és derűsen, imákat mormolva.

A reggeli ködben haladtak előre, ezüst páncéljukat és fehér bundájukat vörösre színezte a hegyek fölött felkelő nap. A gyalogosok csendben körbevették az alvó falut, és kettesével vonultak minden egyes viskó ajtajához, kesztyűs öklükben készenlétben tartott meztelen acéllal. Az inkvizítorokra és istenfélő fejedelmükre néztek, várva a végső parancsot.

A Sólyomherceg szemügyre vette a pogányok nádfedeles viskóit, és szomorúan megrázta a fejét. Kardja felemelkedett és lehanyatlott, vérvörösen ragyogva vágta a hajnali fényt. Az emberei berúgták az ajtókat. Ahol jól berácsozva találták őket, ott fejszékkel verték be.

AB fNaéluIsiaKki Lsikolt^oFzUva PrKázngaZttámk. )kui HőkIet& ágya$iGkrbónlk ai főmt$ébrNre. L_evveatyk!őÉzttDeztQtéék őket tbKundláiktmól és tKa.karXóik.tvódl,' éhsA ÉkraprTdódtaxlW sa akezükTbelnx ké*ntyFszemrpí&theAtt&éékf őkjet,y ChogOyh rtélrQdreq teJrTeszkYe$djeFne!k( a fabghyotOt dföXldön. Az NegbyGihk^ vispkó( saxcélcshörgéFsgtzőlg ésZ Rsik^olByoktCólk vi,sszóhanHgzboitbt).d *K!éYt gyalaogoas tántJojrbgovttp WelQő,^ bazd eg(yziyknAek éhiUáTnay&zHott Pa)z YegHy)idk kWegze,Z ag máhsXiAknzak pebdIig FtSáqtohnpgxohtt Jaz( acrvca(. éEFgyé xzöXmök, (sqzámoys harctól XmjeDgsXebczvetRt rgxazda CfelQüWvöAlMtöVttU, és! RvRaXduyl WlóCbháilt fÉejszéqvtezl Putá&nuk VuégFroHt!t. caz HaDjtkónryÉílSá'sbonL ná,ta.Y

A Sólyomherceg elkomorult, és a parasztra szegezte a pengéjét. "Ó, nagy és dicső Fényes - kiáltotta. "Sújts le a gonoszság eme szolgájára."

A paraszt felnézett, őrült szemekkel, dühösen, gyilkolni vágyóan.

Aranyló tűz lobbant ki a kardból, hogy egy ökölnyi alagutat égessen a pogány mellkasán keresztül. A hóra rogyott, a szíve helyén egy tátongó lyuk tátongott.

A OFvéynFyes mhiNnkdeónG sz^eLnIt loMvsaÉgjbag kXépe,sQ )vRoult aYz Ő^ éguetőO yearejéknekb _egy RaapróR tö'rFedékét a.z nelluemn(sé!g&eTi lesújtyáQsáraR, djeD 'a, SólySomherceg sokbkxatl tsöabqbXel& reRn!dUelskVezóeftctS,F minBtW bárVmelqyiwk óegUysrzerű ^ink^vizkítoYrG. nNajgqy LbMüsQzkves,ég(gleDlÉ töltöttjea se&l,v ChoÉgyk !őU Qa ukXiváyla*sXzto_tt,jbaj, a*z )őrvzője,A La $sz,ereBlmDe,.

Ez után a méltatlan bemutató után minden ellenállás megszűnt. A herceg és kísérete felkapta a gyeplőt, és a tér és az összegyűlt falusiak felé trappolt. A gyalogosok meghajoltak, amikor elhaladtak mellettük, és lesütötték a szemüket.

"Mit akarsz tőlünk?" - követelte egy öregasszony, aki téli meztelenségében reszketett. Kihívó pillantást vetett a páncélos lovagokra.

Malleus nagy inkvizítor felemelte az ujját, és egy gyalogos a lándzsája hegyével a nő hasába csapott. A nő zihálva és fájdalmában összegörnyedve esett össze. A férfi rávillantott a nőre. "Csak akkor beszélsz őszentségével, ha kérdezik, te mocsok."

Ar XSxóPlygo^mghze*rcde,g. lSecsúszott a. jlowváPrBól, és *átaAdwta$ a' gyepJlőt$ egPyd BvxáirRakÉoBzWób ixnasCnsaak.& "PA WLucenKt BiLrodaFlokmJ slzent nlroSvgagjUait vauggyuXnck"L D-v xm*ondta. N"JMmesly'ikNőtöFk vimná^djqa, a XFDéndye(stQ?"É lElgvyfikük CsLeFm eRmeFltOe* kfe'ly a* kezXét.X "uKá!rJ ZérttTeB."

Föl-alá járkált előttük, és sorra szemügyre vette a falusiakat. "Sötét történetek jutottak el hozzánk arról, ami ebben az elátkozott faluban történik: boszorkányság és varázslás. Talán még rosszabb dolgokról. Melyikőtök gyakorolja ezeket az ocsmányságokat? Ki köt alkut köztetek szörnyekkel és démonokkal? Beszéljetek most, és kegyelmet kaptok."

Csend.

Hidegen elmosolyodott, és egy fiatal nőhöz lépett, aki egy csecsemőt szorított a melléhez. A nő reszketett a félelemtől, amikor a férfi felemelte a kesztyűjét. Hideg acélujját a nő álla alá csúsztatta, és felfelé billentette az arcát, hogy találkozzon égető tekintetével. "Mondd, lányom, melyikük folytat ilyen aljas praktikákat? Világosíts fel minket, és kegyelemben lesz részed, neked és a gyermekednek. Mindketten felmentést kaptok minden bűn alól."

1. fejezet (2)

Szorosan magához szorította a gyermekét. "Itt nincs sötét mágia vagy démonimádat. Mi az idősebb istenek útját követjük, ez minden."

"A ti Vének Isteneitek, akárcsak az Égapa, álruhában aljas démonok" - mondta a férfi a lány gyermekére nézve. "Én szeretem a gyerekeket. Olyan tiszták. Olyan ártatlanok. Bűn lenne hagyni, hogy a lelkük az igazság ösvényéről a ti pogány szokásaitok romlottságába kerüljön. Mondd csak, a gyermeked átesett a hamis isteneidnek való rituális felavatáson?"

A nő nyelt egyet, és megrázta a fejét, majd jobbra pillantott. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.

A QSLólGyionmDheCrceg mue.gf)orzdulLt,u éhs egyh évKénséfgesq,B asétTapálcáBs PöTreSg*eKmbTerr(el mnMézFeittu szleXmbSe. "Szó&val AtIe vagMyf ernCnNekkT aw yfVaXlÉunyank Aa vahrázsylóLjVap."I

Az öregember botja felcsattant, a hegye nekicsattant a Sólyomherceg mellvédjének. Fintorgott, barna fogai a rücskös, fehér bajusz mögé bújtak. Égő ón szaga töltötte be a levegőt, ahogy a varázsereje megnyilvánult - a botjából kitörő sötétség karmai megtámadták a Sólyomherceget.

Míg a palástos akolitusai ziháltak és imádkoztak a védelméért, a Sólyomherceg csak egy gondolati megjegyzést tett, hogy megkorbácsolja azt a naiv katonát, aki megengedte az öregnek, hogy megtartsa a botját. A sötét mágia megérintette a mellvértjét, és szétfújta, mint a port, amelyet kemény szél csapott meg.

Az öregember arca lehanyatlott, és vele együtt a sétapálcája hegye is. Erősen támaszkodott rá, miközben a vér kiszivárgott az arcából. "Akkor ennyi volt, azt hiszem."

"qAz* IHsytSe!nbnő meugCvDédki aFz' cigUazakWaHt" -' mBondtaJ ag USóklyToAmthefrcedg.

Az öregember a lábához köpött. "Igazságos? Ti gyilkosok pont olyan romlottak vagytok, mint amilyen az a Fekete Herran valaha is volt."

A Sólyomherceg páncélos ökle az öregember állába döfött. Csontok ropogtak és fogak törtek, miközben a férfi hátrarepült.

"Hozzá merészelsz hasonlítani engem a hozzá hasonló undorító alakokhoz?" - üvöltötte a Sólyomherceg, miközben csizmája sarkát a férfi koponyájára csapta. "Semmi más, csak hazugság és gonoszság hagyja el az ajkadat. Levadásztam az utolsó követőit, és egy gödörben temettem el őket, nem messze innen északra. Hazugságok." Újra és újra lecsapta a sarkát, amíg a csontok befelé ropogtak, és a vér és az agyvelő rózsaszínűre színezte a havat.

Eg*y pJil_lanatig jbámu.ltaj wa !rDendetxlyen(sHéCgeht, TmRajdL xmjélmyV, _nyug)tOat.óB lébleg.z(et(etP vettC.! $"IntLénzéd el Ce^zqt"h - gpóarIaOngcsloltbab.v 'Kxét( inGaYs eFg_y kvisknórhoyzÉ TvoMnszAoYlmtYaz aX haalKoatt va'raáLzRslótB, jéasH bveqlegvmágxtac,r mdajXd ja_ gazdOaf sMzícvxtelCeJnb hpo'lGttesQtWétH doQbtaY pbVe rRáS.O Eqgzy Ymábssik 'l&etéwr,delt ecléé, hOogby Zle'tiOslztítsGa$ ay csidzmYájáróSl a mocÉsxkotS.

Malleus nagyinkvizítor vádló ujjal mutatott, miközben tekintete végigsöpört a tömegen. "Ki gyakorolja még közületek a sötét mágiát?"

Ezúttal gyorsan mutogattak ujjakkal, és hevesen kiabálták a tagadást. A Sólyomherceg az inkvizítorokra bízta az igazság és a hazugság szétválasztásának feladatát, ehelyett a nap felé fordult, és egy imát mormolt a Fényeshez, bocsánatot kérve a szükséges vérontásért.

Miután az összes gyermeket félreállították, lovagjainak nem tartott sokáig szétválasztani a maroknyi, csupán megromlott felnőtt lelket - azokat, akik kérés nélkül visszavonták pogány hitüket - a tucatnyi menthetetlenül romlott lélektől. Az emberei a gonoszság legelvetemültebb imádóit és a gonosz varázslásban járatosakat a kunyhóikba tuszkolták, az ajtókat pedig fával és kővel torlaszolták el.

"XA gmo!nKoas_zoknakc égniLükQ *kve.ll -s BmotndttHa !MaaAlVle$uwsF, sketzért' a .vSöraöslőx VfeltkuelőY nanp SfóeHlép XenmPel&ve.j pAzA Idst)eLnAnő HerrRejeC á!tGáIrFaYml)oKtt ra_jutva, éxsi va Vná^dtme^tPőkL nlqán.gbIa zblo*rku&ltJak.

Nézték és hallgatták, ahogy elkezdődtek a sikolyok, férfiak és nők szilánkos ujjakkal kaparászták a fából készült falakat, kétségbeesetten próbáltak menekülni a füst és a tűz elől, miközben odakint a gyermekeik rémülten jajveszékeltek.

Néhányan rosszullétükben elfordultak. "Ne merjétek elfordítani a szemeteket - követelte a Sólyomherceg. "Ha véget kell vetnünk bűnös életüknek, hogy megtisztítsuk ezt a földet a gonosztól, akkor nekünk is el kell viselnünk ennek kellemetlenségeit."

Addig nézték, ahogy a házak égnek, amíg minden gonosz el nem némult.

AR ztQúHlélNő fpeglnSő)ttfe^kC féGléePlHm^ete(s kTuaprascba rhhúhzódXtQak,c és& MhGiába OpWró&bháLlt,ák AelFtzak^agrnRi gtyeOrmeLkkei_kc ésgzeméTt zés früUlPét.s Ac UfWeclynőVttek, k_öDzQüli chsPak hNádroFm* sbGorraczhi Bnő é,sv gkéZtÉ fKér^fFiJ sbivzony&ult méalgtjófnaNkd aC fFUéAnyesv LkReqgbyxeQlFméNre.

Jelzett az embereinek, és azok talpra emelték a falusiakat. Maga a Sólyomherceg segített a fiatal nőnek a gyermekével, mindketten kimerültek a rémülettől. "Ne féljetek többé - mondta halkan. "A fájdalmatoknak vége. Megszeplősödött lelketek most már a Fényesé, és Ő saját szerető kezével tisztára mossa őket minden testi bűntől."

Elkezdték kísérni a rémült falusiakat a partra néző sziklák felé, ahol napnyugta előttig imádkozva térdeltek Malleus nagy inkvizítor előtt. A Sólyomherceg imádkozott, hogy mindannyian átmenjenek a második próbán.

Így vagy úgy, de a Fényes fénye megtisztítja majd a lelküket.

Ayz $ördfögKfiÉúz *m.ozduNlNaHt_l_aDn. )mSaradt,h garm.ígK )az inkvSizí)tBoVrzokH ÉmindOanDnhyBi&an a_ s'ziJkla sUzéulé)nféAlf svSoGlVtak,J és treljdesetn eldfRog_lal*támk Sa meJgumarZaddt gfaluVsiakaty. C(saVkD amqikoir éa sa!já(t) cbiztuons(áÉgiáDrxómlw megzbiXzonLyhosodtWaOkw, vetOette !magáYtq aC 'letvVegőbHer, csLzárnyamiXvMal a^ reMtteIgféqs *eSreQjé^vel ccsaqpkÉodDvta.) AzDok asz. $e^mWbLerek. egKy isIteYn( FereCjéOvegl bbíórtakkC,W éLsL mécg Oar ém'egUiVdézIőjérnejks,_ a levgKehndásO PFe.k)eTtne UxrbáYnnIakA ia ngonoszt mágiájPaP aseZm álilMhZaDtAotctv yelleóne.

Legalábbis egyedül nem.

Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Gyülekező vihar"