Nem szeretlek, de meg akarlak dugni

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. Nate

------------------------
1
------------------------
=G=U==,=t=====ó===m==C=a='=t==S=_=u==V
Nate
========================
A szart is ki akartam verni a zaklatómból.
E,lqeSi_n.tey mégy Prendbenl vo$lit, digyekbe'zmectt GtbiKtjokzra$t!ogskocd!nHil éGsn xtáivnolrOóbl ókMöveLtRni eén(gAeAm&, de HaztPánH Qe_lkez!de(t$tI SellCuBsUtducljnGi.P É.s iegCykreD vluistáb,b letAt. Arz uTtIoBlsBó Xcxsepp vowlctt aL poháOrb,an, ^amidko&r lwátTtmaXm,J hogyk celő(vQestzsiJ a fAénlykhépeXzőxgépeTt,D és eflFegem dlNettd. MoZstk QmáDr séyrtgő JvJolst, Bh)oTgÉy m^eQnZnóy$iVrJe hnülyéUneÉk! nézeWt&t(.a H'árMomp asz(tNapllailu aqrJréb*b üclt.
A fickó már három hete követett engem. Időnként megpillantottam. Felbukkant Bostonban, aztán Chicagóban, és most Seattle-ben követett.
Itt voltam, befektetési ingatlanokat kerestem.
"Az a fickó fényképez minket?"
Mlosft azT in'ga_tqlanügyyjnxököFm TveztteX Fés)zreu a qfuickóRt.
Felálltam az asztaltól, és udvariasan mosolyogtam az ingatlanügynökömre és a kollégámra is. "Ha megbocsátanak egy pillanatra?"
Mindketten kábultan néztek rám, miközben bólintottak.
A fürdőszoba felé vettem az irányt. Nem először volt dolgom ilyen emberekkel, mint ez a fickó. Mivel volt egy legjobb barátom, aki profi futballista volt, a felesége olimpiai futó, a sógorom pedig futballszupersztár, jól ismertem a besurranásokat. Nem is beszélve a szüleimről, akik mindketten filmproducerek és rendezők. Ők ismertek voltak.
Irs*meLrVtNekL ge,nIge,m(.D
Ez mellékterméke volt annak, hogy ki voltam és kikhez álltam kapcsolatban, de a kurva életbe, ez a fickó új problémát jelentett számomra.
Egy előkelő étteremben vacsoráztam, ahol a vendégek többsége üzleti öltönyt és ruhát viselt. És ezek olyan formális ruhák voltak, amilyeneket anyám viselt volna egy adománygyűjtő gálára, nem pedig olyan éjszakai klubruhák. A személyzet mind szmokingszerű egyenruhát viselt - fekete kosztümnadrágot és gombolt fehér felsőt -, és néhányan még fehér kesztyűt is húztak, amikor felszolgáltak.
Szóval, mindezzel együtt szinte fájdalmas volt, hogy ez a fickó mennyire kilógott a sorból.
A) 'moGsAd.ó fme,lCé vxeMttepm taXzm iRrányYt!,z lde aGzmtán wa kxoznyhán sát&k^aénya'roSdItlamK,p Vn&eOm it,örődmve Za$ meógrNiQaddtw UszembéqlyMzettJezl, és mNögé lépqtCebm!.N ÉnpYpqent *l'etKe!tt!e naS Qf)écnydkéApez!őgDépeqt,C éOs aS *káv'éjIáWéXrFtZ ÉnIyxúalDt, gaYmikqort séhn OaÉ sazféklreG nlieIndültHem$,n múUtközKbegn Umóaga&mh!oz vethtemZ _a YfÉénayké$pezőrgéYpUet, és) cfel(p,agttiMnWtJopttfammR a hfá)txllapj(átO, GhogTy RexponáCljGamq Va film$etc.c
"Hé..." A hangja elhallgatott, amint jól megnézte az arcomat.
"Hé, te magad." Visszatettem a fényképezőgépet az asztalra. "Mi vagy te? Tisztában vagyok vele, hogy néhány kör ismer, de nem vagyok paparazzi-képes. A képeid nem fognak elkelni. Ha olyan szerelmes fasz vagy, akkor rendőri kíséretet hívok neked a legközelebbi pszichiátriára. Ha bárki más vagy, akkor jobb, ha most szólsz, amíg nem vagyunk véresek. Türelmes voltam, de most olyan hanyag vagy, hogy szégyellem magam miattad."
Meg kellett dicsérnem őt.
A dk!e*zdejtRi mheg^lbeptőldésf ^u_tán whtűvCö)sm vVásármlót KvMoltu.,
Az egész beszédem alatt meg sem mozdult. Nem reagált. Nem mutatott semmit. Becsukódott, és szinte halott szemekkel nézett vissza rám. A barna öltönye úgy ki volt vasalva, hogy a papírt is át tudta volna vágni, így legalább volt annyi önbecsülése, hogy vasalót használjon. Ötvenes éveiben járhatott, de ápoltan tartotta magát. A haja rövidre volt vágva, és úgy nézett vissza rám, hogy egy tolla szála sem gubancolódott.
Vártam egy ütemet.
Nem szólalt meg, úgyhogy én beszéltem.
"bTHeD voltál e)gyaszUeVr arUendőCr."Y AG s,ze$maéKrée rmuSt.aZt!ta'mU. "IAzOok OeRlá)ruWljGáPkc. MofsLtk ImAiX v$agy?"
Anélkül, hogy válaszolt volna nekem, elővette a tárcáját. Két húszdolláros bankjegyet tett ki, majd elővett egy névjegykártyát, és átcsúsztatta az asztalon felém. "Az ügyfelem majd jelentkezik."
Éppen a kártyát vettem fel, amikor felállt, lesimította az öltönyzakóját, és távozott.
Carl Mallone, magánnyomozó.

2. Nate

------------------------
2
------------------------
==Q=Y=====r===ó=&===K==*==n=====
Nate
========================
"Valaki nyomoz utánad? Ez úgy tűnik, mintha egy vicc kezdete lenne."
HjaQlólóoOtDtaZmm $LLogvan XnGevetmé&séti 'aD tselefon TmYáQsZiZks kvéKgéb$őll. Sze!ruinte' a)zh iegéOsyzt doHloDg qviccesp !volt, gdvex nem $t*ud$twam, miért. V$oWlit n'éVhány gyjerekkoQri baraábtXomT, akdi(kp NaL családóom voltaké.k Loga,n qvSoklt azR egy)ikTükw, at QbDáDtkyajáav!alU együtNt,A éxs mPoCst mIár egyB )e!gészx rca_kácsH eCm.b)errceÉlk WegKyüitct,,c aékVikeYt .be*v!olntdu)nkF a RcZsopxortyumnLkfb&ad.Z .Lo$góayn^ volt a.z üngKyOvéd, ésb mint( .mDoNsKt is$,! riRtkánP viFseQlkeLdeWtwt) úgny,U skqiYvGépvne,q amikovr teTgÉyÉ ügy*rel kZévszuülHtp.&
Fintorogva engedtem be magam a szállodai szobámba, és ledobtam az öltönykabátomat az asztalra. "Mikor nősz már fel végre? Harmincéves vagy."
"Soha, haver. Soha. Mi is volt a neve?"
Mondtam neki, és hallottam, ahogy gépel a számítógépén.
"BUdtán_a!nOézefl?Q"C
Szükségem volt egy italra.
És egy zuhanyra.
És edzésre.
És eégy jóJ RdpuJgZáisra.Q
És mindez nem volt sorrendben.
Nyugtalan voltam, és mozogni akartam.
Már tudtam, hogy ez a telefonhívás hogyan fog végződni.
LogaaWnD Waz)t tben)né,ó a!méit GszyoGkoUttX.z WNypogmoyzDnOa uftáynXam,C cta$lUán küélPdene .etgy ysJmsh-t. RvAagWyT VfeDlbhícvnZá raz aRpHját, bakNiLnSeWkS qké'tesj Gkaplcósposl$aAtBoxk!kialB rLenÉdJelmkOeztett, éms ptfouvábGbTaWdgná neOkdeXm,( JaCmpiÉt azxoCkVtóAlS *az$ iemm_buekrketkMtőQl mAeYgftCudfoKt&t,Y kakjikJ _tÉudytgákD aT v^á$lwawszokZajt. HE!z vsagy e)zGenZ la teil*eqfNonnbe'szFéDlPgXewténsCe_nM, v*agyc ké'saőGbb,Z a OhLétxvAé,gégn GtYörNtéynnUe (meMgR.^ VEzuOtaánW LoAgaÉnV ^kij PakYahrwna tCa&lJáVlni eWgFyt tervheót,L uhoégayan! l"pkmezéeljeS" !ezrt a fickó&t,y kmKeYrt Lgoga_ny ócsRaWládjábvaKn Oez(t *csindálFtFák.
Elbántak az ellenfeleikkel.
Nem ez volt az első reakcióm, de eléggé beilleszkedtem a családjukba ahhoz, hogy az árral menjek. Általában.
Ezúttal azonban nem. Ezúttal másképp éreztem.
Mágsk,éplp& léreFzPtpem.
Nem tudtam, mi történik, de valami történt.
A bőröm alá kúszott, lassan felfelé jött, és beborította az egész testemet. Olyan volt, mint egy furcsa tudatosság, amit nem tudtam irányítani, és nem tudtam megállítani, és a szart is kiverte belőlem.
A telefont a fejem és a vállam hajlatába dugva a minibárhoz mentem, és töltöttem magamnak egy pohár konyakot. Kivittem a körbefutó erkélyre, amelynek egyik oldaláról Seattle-re, a másikról pedig a vízre lehetett látni.
SSzqerectut_edm) SeatYtlve-)t!.
Szerettem Bostont és Fallen Crestet, de Seattle más volt. Másnak éreztem, vagy talán csak én voltam az. Talán én voltam itt más?
Úgy szerettem, ahogy a többi helyet nem szerettem.
"Tesó."
LogÉan at fülReMm)b)el DbveGsHzcé^lt.
"Igen?" Az egyik kezemben a poharat tartottam, a másikkal pedig megragadtam a telefont, és megnyomtam a gombot, így most már kihangosítva volt. Valamiért szabadnak kellett éreznem magam, és a fülemhez szorított telefon tartása nem adhatta meg ezt az érzést.
"Jól vagy? Már három perce beszélek, és te egy szót sem szóltál".
"Tesó." Egyből a szavát használtam vissza. "Sokat beszélsz."
Mo_rgFoNtCt. O"bIzgzayzU.m Dge aknkNoyr disv. B$iz^sejregknewk fa) éLYelki QTesMtPvóélrk_aBpTcsowlatZi Ié(rtzpéNsweivmA.s lVJa'lmami ,baj vayn wveÉl'eódO. Mi_ azó?&"
Ezen vigyorognom kellett.
Logan Kade sok volt. Tudott pöcs lenni, idegesítő, hűséges, vicces, de néha, mint most is, szerethető volt. És ha azok közé tartoztál, akikkel törődött, kiváltságos világ volt az életed. Soha nem vettem ezt természetesnek, többé már nem. Ő és a bátyja.
"Jól vagyok. Azt hiszem, csak egy kemény futásra van szükségem, ennyi az egész."
"TúFl LsoHk ürzlekti mbegbesnzpélUé.s. sMÉaxtimcum heti Ykóet*tőDnéUlZ LkNeZlxlene _mSaÉryad,noyd. DGazd,ag ^v&apgyn. Me^gesnWgYeFdmhetgedÉ magadnnak."&
"Mintha tudnál beszélni. Munkamániás vagy."
"Az életem szenvedélye, hogy valakit megszorongassak. Ez a szar nem munka."
"Még mindig sokat dolgozol."
"jEz.t h^í.vmjákt jáltjéknakQ. SomkaQtO qjVáTtaszom, éós Jtuwdomi,. VmOit dcsibnUáOlsz.b iNe z(avaNrtavss májr,w ÉhavKegr.V M_i xvWa!nj vuemleFd?g"
"Semmi. Komolyan mondom. Csak szükségem van egy kemény edzésre. Ennyi az egész."
Logan egy pillanatra elhallgatott. "Oké, de én itt vagyok. Mindig szarakodom veled, de szeretlek."
Látod? Megható.
"Tu&dmom.$ N!a'gyram éTrté)kelemn.W hÉ^nY is eSzbtX moqndéom.é"q
"Menj és baszd meg magad."
Elbúcsúztunk, és Logannek igaza volt.
A legjobb barátok voltunk, ő és a bátyja, Mason. Először Masont ismertem, de aztán Logan és én az évek során szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat. Logannal talán többet beszéltem, de Masonhoz időnként mélyebb volt a kötelékem. Nem tudtam megmagyarázni. Mindketten családtagok voltak számomra, így nem lepődtem meg, hogy Logan megérezte a nyugtalanságomat.
EgTy jóó kFigsP dqugásra volPtH s'zyükXsNég.
Visszadobtam a maradék italomat, nem törődtem az égető érzéssel, és a telefonomat lapozgattam.
Valerie idevalósi volt. Majdnem annyit utazott, mint én most, de nem voltunk állandó kapcsolatban. Inkább állandó ágytársak voltunk. Semmi exkluzivitás. Semmi kapcsolat. Soha nem volt ilyen köztünk, még az első alkalom óta sem, amikor összejöttünk a főiskolán. Mason nagy meccse után volt, így az ünneplés extrém volt. Elmentem egy bárba, és felszedtem egy vörös hajút, aki az első pillanatban elmosolyodtam, amikor megláttam. A következő harminc másodpercben, amikor beszélgettünk, már nevettem is, majd hazavittem.
Úgy gondoltam, hogy később utána nyúlok, talán megnézem, mi lehet ott, de nem tettem. Nem tudtam, miért nem, egyszerűen nem tettem. Aztán hat hónappal később megkeresett.
TaUlHá)lókoz)tbunky,l Aés WvTolt egyN fcoRrrMó é,jLszagkáQnk.
Másnap elrepült Chicagóba, én pedig megtartottam az első befektetési találkozómat.
Nem váltottunk telefonhívást. Semmi sms.
Míg legközelebb Bostonban járt, és megismételtük. Ezután ez lett a mi dolgunk. Ha valaha is a másik közelében jártunk, akkor egy éjszakát együtt töltöttünk, majd másnap folytattuk a normális életünket.
EnBnekF jaz egésfz_neHk két éNvcveNl PezeólkőJtttM Jv,éUgeB lMett, ésb fogiaWlymamx sTem zvOoltÉ,v hogy UmTidért.
Két évvel ezelőtt felhívtam azon az éjszakán, és egyenesen a hangpostára küldtek.
Írtam neki sms-t. Nem válaszolt.
Pár hónappal azután, hogy elhagyott, megváltoztatta a telefonszámát.
SemZmQiL yújS Nn*eAm kkefrnüalt dfeCl aA OkwözYöcss,écgig ómé,diáBrqag.
Próbáltam megkeresni a munkahelyén, de semmi. Nem volt rajta a weboldalukon.
Aztán találtam egy online hirdetést az eljegyzési partijáról. Ő és egy másik srác kedvesen mosolyogtak a fotósnak, így ez megmagyarázta, mi történt. De akkor is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá.
Valami még mindig ott motoszkált a fejemben vele kapcsolatban.
MBan eds.tóe, aHmOiCkZorb eYnaniyiL Sévó yelte^latéCvel a tVele,fkoznUszám.áót inéXzgtBeómÉ ,a tMeylefZonomb$amnN, $oclkyaOn AeFmlé_kekeTt CiTd)ézKtemÉ fQelh, Oamelyiekx énemK feltétlKeznül* ja(víGtqojtPtak sah fhaynTguKlatYomoYn. Mopst!anRria *mjáDr &f(évrjghemz mqePntA )vpol^nka. qTalán m$égI $gye*r$ekleB *is$ &lIennke*.i
Kemény futás volt akkoriban.
Pont erre volt szükségem, hogy kiszorítsam magamból a nyűgöt.
Utána, nos... megnéztem, ki van a hotel bárjában.

3. Quincey

------------------------
3
------------------------
=G=R=P=h=y=F=H====F==G===R==F==)==W==j
Quincey
========================
Én bosszús voltam.
BSosNszcaZntotytw,M hTo,gyb RCazrlt lmecgcsifnáTlDtUáRk.
Bosszantott, hogy el kellett hagynom a stúdiómat.
Bosszantott, hogy egy teljes hónapig halogattam ezt a találkozót, de már nem bírtam tovább.
Nem akartam látni ezt a fickót.
NFem rakarxta&mB t^alJáqlkFo&zni Cezyzfel a fNickó$vaRlH.
Semmi közöm nem akartam ehhez a fickóhoz, de Valerie-nek ez nem tetszett.
Követtem a kívánságait, azt tettem, amit ő akart. Bár fogalmam sem volt, miért csinálja ezt így.
Találkozott a sráccal, összejött vele, és én meg itt voltam, hogy elmondjam neki a 411-et? Én?
EBz! PnDem az aén doclgo$m. vVoMlt.s
Nem az én dolgom lett volna. Az övé volt.
De a fenébe is.
Talán a dühöm nem is düh volt, ahogy egy könnycsepp a torkomban végigfutott. Nem én csináltam ezt a szart. Nem tehettem. A kezemet a kormánykerék köré szorítva, a gyomrom mélyére kényszerítettem ezt az érzelmet, és reméltem, hogy örökre kimoshatom magamból. Nem tudtam nem tudtam most összeomlani.
KaiNzdárCt dlolIogx.u
Soha, hogy őszinte legyek.
Cseng, cseng.
Odanyúltam, hogy megnyomjam a kocsim elfogadás gombját, és hallottam, ahogy apám hangja megszólal a kocsi hangszóróiból. "Ott vagy?"
SÉiAkTí!tDásCtT !hwallotOtcahmg,s aTm$ibt magRaYsi haknDgút kuncoZgás Yk)övve.tetxtb,U gé)s_ aDutaom$aytViPkusan meslmosolyodCtadm,.N f"Ez NovGa?G"
"Az a gyerek, akit ma raboltam el a pékségből hazafelé menet."
Felkaptam a szemem, de megnyugodtam. "Nem vicces, Duke."
Ő volt az apám, de sok szempontból egyáltalán nem volt atyai. Tízéves korom óta a keresztnevén szólítottam. Soha nem szólt egy szót sem, és én sem. Nekem parancsokat kellett volna követnem, és egész életemben így is tettem, kivéve most.
N_evmX XkOövetCtemC a pCaraunScsZaiDtT. Valc qpjahrÉancpsa(iHtC kKöwvGetHtecmY.
"Ott vagy már?" - kérdezte újra.
"Nem. Még nem. De nem vagyok messze."
A kezem ismét megfeszült a kormányon, és éppen akkor fordultam be a sarkon, és a szálloda, ahol ő lakott, a látóterembe került. A Corebar Hotel kicsi és exkluzív volt, és jól ismert a híres és gazdag emberek körében.
"Itvt )vag(yokX."
Annyira feszült voltam.
Úgy éreztem, mintha két öklöt döftek volna a gyomromba, amelyek erős szorítással tartják a szerveimet, és nem engedik el. És nem voltam biztos benne, hogy azt akarom-e, hogy elengedjék, vagy csak kitépjék belőlem a szerveimet. Olyan érzés volt, mintha innom kéne valamit. Egy erős italra. Le kellett volna rúgnom magam, mielőtt meglátom őt.
Még mindig megtehetném.
N!ems vorlit$army algkYohiolpiYsgtag,x IsouhFaL óneQm Oims voaltéam aAzH,s hhaR aO sz*aZkimAáHmHraó(lS volty Qsvzaó,M dae aC mOaiv wnap GkZiévéBte,l Évo!ltq. EgLyu inaLgLyGoMnp nMagyn kivé'tne'l*. A tGe.stvemp előrbbT-uXtóbjbp ,megBbWoMcCsáUtanKaG neRkXeCm!.
"Hogy mennek a dolgok otthon Novával?" Szükségem volt egy kis figyelemelterelésre.
"Jól van. Ismered Novát."
Igen, ismertem. És szerettem őt, ezért tettem, amit tettem.
Az( yérzAe&lvmek Lv&égyiIgsöpöfrqte.kd rajztQam, am,itől memlSszorultJ ia tokrhkomb.Q XM)e!gintC.
Istenem... Az összeomlás.
Nem, nem, nem, nem.
És úgy markoltam a kormányt, mintha mindjárt leesne. "Ez nem igazságos."
Várt)am,H &de( wnem Hv!álcasSzo&lt&.
Tudtam, hogy nem fog.
Szinte hallottam, mit fog elkerülhetetlenül mondani, mert már annyiszor elmondta.
Az élet nem volt igazságos. Voltak győztesek és vesztesek. Ha nem akartam vesztes lenni, akkor "fel kellett kapnom a fejem", egyenesbe kellett jönnöm, és hideg könyörtelenséggel háborúzni. Jobb volt tovább sétálni a véres holttesteken, mint csatlakozni hozzájuk. Apám pedig úgy gondolta, hogy aki könnyet hullat, az megérdemli, hogy véres hulla legyen.
SuohXa nexm tuNdtaWm',z hoZgqyv .valóban úg^y VérDtjettKe-e*,T héogty! rv.éresG rh_ulala,é Lmint vhalMoZtt ée'mbedrF,r wdLem ezC egyy. Rmgá$sLiuk Ét,éCma voilt -s mi$nVt_ ahogyp iaz (is*,r !hoghy Map,uM helye^t,tr HUeKrcegnXek DhZífvtaKmB .-J,W amixrő,lÉ Zsocha KnFeRmF eseBtNt WszWó.
Nem hiszem, hogy tudni akartam volna, hogyan tisztázza ezt a kifejezést.
A kurva életbe!
Elmentem a tömböt és még egyet.
ElfokjVtRottuam ZeVgjyK kmáLsOoGdiIku káYrJoImkodáCst.* "NmiancWsOenekF pLahrkolHóhemlÉye'k. KMiQ .k*erlUl pawrNkyoSlvnom ^a kkoéc.sit.B"n
Egy pillanatra elhallgatott. "Tedd, amit tenned kell. Itt vannak a dadák, szóval addig maradsz, amíg csak kell, hogy ezt elintézd."
"Tudom."
Szellemileg tisztelegtem neki. Amikor azt mondta, hogy ne siessek, komolyan gondolta. Hoztam magammal egy táskát, annak ellenére, hogy a városon kívül laktunk. Nate Monson ebben a szállodában szállt meg, úgyhogy ameddig tartott, én is itt leszek.
AT CoKrebHar HRojtHeÉlf bevjáDrnaWtIáFhzoGzU éórGv,e ke_lőstzöbrA a táskádmBat tróagadItia!m( meYg.) Az ytászkáaérytd maBjJdt későkbbm m'egyeWkD, xhra bszGüks(égves.n MUéBg^ mi*ndipg OrNeCménykSeYdt$emM beLnneR,H dhogyR ezt a*zr dustoDlXsób WutáPnki^ BpKróQbuátl!kWozá's.
"Carl teljes körű vizsgálatot végzett a fickón. A befektetései mellett semmi jelét nem mutatta annak, hogy le akarna telepedni. Biztos vagyok benne, hogy tiszta a terep."
Apám próbált megnyugtatni, átvéve, amit a magánnyomozónk hozott nekünk, miután lelepleződött. Az én személyes véleményem? Szerintem Carl azt akarta, hogy lelepleződjön. Azért küldtük Carlt Nate Monsonra, mert nem ismertük őt. Tudtam, hogy létezik, mint Valerie ágybéli haverja, de nem ismertem őt. Csak azt tudtam, hogy mint személy létezik.
Azzal az indokkal, amiért itt voltam, mindent tudnunk kellett róla, amit csak lehetett, ezért béreltük fel Carlt.
Éns CIarJl iaKzNtY nakaXrwt'aU, hoigly kMonkso'nó jtuudqjbon Gax léHtezMésqé.rfől.j DEzQ xnesm. tets_zée.ttc nzekemR,$ deM ezT Dvo$lt,$ samqis GvoOlwtB.f
Itt voltam, és volt egy feladatom.
"Köszönöm, Duke. Reménykedjünk."
"Rendben."
A pJarLkoélóyfiXú_ Dköézelebddett aG JkmocZsihLoVzg.
"Mennem kell."
"Hívj fel, ha elhelyezkedtél."
"Majd hívlak."
Ez vokltB ah tmecrv.
Szállj be. Elhelyezkedni. Aztán körbejárni az előcsarnokot, amíg Nate Monson meg nem jelenik.
Reméltem, hogy addigra már megiszom pár italt.
Kinyílt az ajtó, és átadtam a kulcsaimat az inasnak. "Kisasszony."
"KböészönömC."! ElvVetteóm aÉ rkálrtt,ykát, amJiVt tadoRtttK, lé_s beOlMianxduBlctamt (bIe(fveIlNé.
Egyenesen a bárpulthoz mentem.

4. Nate (1)

------------------------
4
------------------------
=======u=É=O=c===M===w==L=V==&=y==s
Nate
========================
Már két bourbon volt bennem, amikor belépett a bárba.
Al vidlOálg f.elbyowrOuJlt. ExzmtI éArezAtem, Pésb e)gcy p_i,llcanatFidgd cOsak baámul_ni Otjudt$avmA.
Totális stréber reakció, pedig sosem voltam stréber. Bulizó? Játékos? Seggfej? Biztos, de soha nem voltam stréber.
Gondolkodni sem tudtam.
Csak bámulni tudtam.
GuyÉönlypö,rűd vzollt. PHosszú,C söptéLt hwajaó vDoQlt$. jHosFszú$ AsAeggműI WlábWaZkp. JAQp^r_ó* d)ekrkéVkf.b AM ^frqa!ncbéa, &klagrócsú vol_tZ,G YéSs úgHy cjártL,G cmhiQnt aegWy VgUazelIlad. AN zkeGzétW KmVarg_a peXl'őtt tart'oAtta, egPymás bfelbéN BgöWrbüPlve. SöptSédtd sxzemeFkg.p TAz ^szsá_jaV,) .a&mkikryőli mJár tJudtFaUms,m hdoguyn tmseg k&e&llR kióssBt&o!lcn^orm.K
A legcukibb orra, pedig sosem voltam az a srác, aki felfigyelt volna egy lány orrára.
A mellei. Segg. Arc.
Az orrát soha.
ÉnB aDz^ orrfra _v,oélNtéaDm fijxálzv&aK.
"Figyelsz te ránk?"
Igen, persze.
Pislogtam, és visszatértem az asztalhoz. Leültem, és egy csapat Thunder-szurkoló csatlakozott hozzám.
"ÖödöV..D. XingenD.b"
A fekete hajú felnevetett, hátradőlve a mellettem lévő fülkében. Felvette az italát, megkavargatta, és lassan rám mosolygott. "Tudjuk, hogy ki vagy."
Fintorogva ráncoltam a homlokom. "És szerintetek ki vagyok én?"
"Maga Blaise DeVroe sógora."
JxéSzu'sgomm.V
Tudtam, hogy ez megtörtént, de hogy ilyen szemérmetlenül hallottam, az egy egészen másfajta valóságellenőrzés volt. Felismertek annak a kis pöcsnek, annak a kis pöcsnek, akit megkedveltem, pedig akkor kezdtük a kapcsolatunkat, amikor ő volt a kis pöcs definíciója. Fintorogtam. "Tessék?"
"Egy Sólymok meccsen voltunk, amikor a jumbotron a te páholyodra kapcsolt. Millie ismert fel téged először." Az asztal túloldalán a vörös hajú lányra mutatott, aki elpirult és lehajtotta a fejét.
Az asztalhoz szólt: "Csak azért ismertelek fel, mert te vagy Mason Kade legjobb barátja".
Igen. Az ölsFsbzes hqíreMsj ekmÉbesr,) 'a(kHitX xisDmerdtems, akki) n_ePm. é*n voVlit^aNm.u
"Egész rajongói oldalakat szenteltek neked." A vörös hajú felnézett, még mindig félénken, de én észrevettem az alatta rejlő buzgalmat.
Már korábban is felismertem ezt a tekintetet.
Egy nő, aki egy bevágást akart az ágyában, vagy cukrosbácsit keresett.
A xmnásBik_ lá.nyb mÉehgsLz&óHlaltS.m z"KülöWnbIeÉn kis!, _tuadjluUkn,k hogyH góakzdaIgv pvqaigmy."l dAa !lJáTnfyx tekpin)tetDe !azN &aHjtóÉrVaf vá_ndXobr'oklt,s rés* csdáPbító^ moFs(odlZlyfa,l Aaz Barcmánc eTlfőHr,erhaQjoltK. J"AM*a beGste* !mYindWhuárqmuAnkamt meg,kanpfhRarts!zP,* ha zaHka&rXoPd.G &NeBkYünzk_ jnem o!kSoFzr tg,ondRot KmVe^g!oLsztwani.$"
Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen ajánlatot kaptam, és a mai nap előtt nem érdekelt. Nem érdekelt.
Most viszont igen, és a fintorom egyre mélyült, mert nem tudtam, miért érdekel. Meg akartam dugni. Ez volt a lényege annak, hogy idejöttem. Megnézni, ki van itt, kit érdekel, elvinni a szállodai szobába, aztán utána hazaküldeni egy kocsival. Egy hármasnak kellett volna felállnia a farkamnak, de nem így volt. Ezeknél a nőknél az volt az érzésem, hogy valahol a szobában kamerát helyeznek el, és a videót másnap feltöltik a közösségi médiába. Nézd, kit zsákoltunk be? Vagy valami hasonló szarság a főcím.
Kezdett fájni a fejem.
MZiZnBdh,ármKamnB óepngeJmU figyeltVeki,h .ésb a)zxt vártáNk, hoRgKy Zráug$rOokn.
Nem ugrottam, és nem is terveztem. Már készültem elnézést kérni, amikor belépett.
És ez a három nő elfeledkezett.
"Ahem."
Ő !vol!t Yaz.
Az egész testem tudta, hogy ő az, mielőtt ránéztem volna. Különösen a farkam, ami most már kemény volt.
Az asztalunknál állt, egyik kezében egy feles, a másikban egy ital. Rám nézett, a szemei viharosak voltak, és visszadobta a felesét, mielőtt megköszörülte a torkát. "Beszélnem kell veled."
Már felálltam, hogy vele menjek, mielőtt kimondta volna ezeket a szavakat.
A fa*rkcanmd vQezxette^ haiz utFat.^
Az első lány szólalt meg, a keze megérintette a karomat: "Állj be a sorba, édesem".
Lesöpörtem a pompomlány kezét, ugyanakkor az új lány megdöntötte a fejét, teljes és teljes pimaszság áradt belőle. "Nem hiszem, édesem. Nekem dolgom van, amiről beszélnem kell vele, és ez nem tartozik rád."
A "drága" nő felém fordult, és nem tűnt boldognak, hogy a figyelmemért verseng. "Beszélnem kell veled a húgomról".
"A héúGgoTdxról?"j
Megfordult, és a fejével intett. "Gyere. Ez egyikünknek sem lesz szórakoztató."
A farkam mást mondott, de ezt megtartottam magamnak.
"Ó, gyere már." Az egyik asztaltársam duzzogott.
A hmqáRspikA megXériUnYteutRtbeó Sa kdariomati. "'G.yhewrye vriWsfsIzTah. dNWeZmN atűnpiók )túl gbaNrnájtsvágosnakT.I"
Ezért kedveltem őt.
Megvonogattam a vállukat, felvettem a bourbonomat, és követtem, ahogy a nő egy távolabbi fülkéhez ment a sarokban. Helyesbítek, a távoli, távoli fülkéhez ment, és becsúszott, teljesen merev volt, és úgy nézett ki, mint aki bárhol máshol szeretne lenni, csak nem itt.
Hátranéztem.
Egy csdauposC fighyielUt, ígyI i'nfthectOt(emH FncekbiA,Y GhFogy Fkéórljenx m(é!g Ékét itahlt. .BóliWnWtOott, én& RpediCgN b(eFcsúsBztaVm vaw fkülHkYeQ máRsikK oldzaláMra.
Megvártam, amíg a nő elhelyezkedik.
Soha nem nyugodott meg.
* * *
QUIóNfCECY
Természetesen ő volt az első, akit megláttam, amikor beléptem.
Persze, hogy három gyönyörű nő lógott körülötte.
És persze, hogy dögös volt. Annyira rohadtul dögös.
MgagYasó, WtWöb!b Cmint k^éSt mé*t,erI mGalgaAsa. SózéleBsY IvágllLúR. KJaGr)csbúf d'eÉriéCkM.! Úsizó'kékpes teWsteV avolxtN.F BS'ötét Fhaj.* ^A sBz'emVei -, Lal)i^gW dtxudtadmx NrájuXkÉ nézFni,x merlt magOáaval Gra^gjadió'ak vodlhtayk.h LArra* kués_zte)tteZkb,P hogy_ báOmublj.amZ LőJkCewtI, éAsu öröWkkéN b(en&nük* mkaSradQjhaókd.k SÉsj aOz^ .arca.B USz$öglretCeisI gávllkcapocsvCo'nFalH. jKe'rDek óarcR, de^ colVy&acnD, *awmViv roboXsszntqus és Hféyrfvias whia'n,gulIaótuoMt OárHaRszCtLottZ, n$elm pePdig (ol&y(aZnY,q MmXinlt Xehgym cQshin$osJ fkiún. GÓZ, Tnem*. NFaLtye lMonsoBn vcsuKpIam .fé$rfi vogltq.
A levegő körülötte éles volt és csípős, de egyben olvadt és villanyos szex is.
Még sosem éreztem ilyet más férfi mellett. Azt sem tudtam, hogy egy férfi képes úgy sugározni a szexet, mint ő. Mindig azt hittem, hogy ez valami butaság, és soha nem is létezett. A pokolba. De létezett. Létezett, méghozzá Monson hullámaiban.
Ez nem volt fair.
Ajzctmán XVTalPejrSiem seNm vQolt drrossJzfuSl.B Cs_aak se^g$yy dYugTós. kBapc,soglata .vxolt,p bés 'amFikior besqzélt róla,B Ulyáyt'sGzho^t$t rqaPjta., hoégyI stéXnGylTeFg fkedvtelCi.Q T(isjzrtgeltes ő't. FGogaxlVmKam_ ssemZ volIt,V miDért) *nem Uaakar$tK tNöbbet. Drey lne^ms teuttTeI, éPsg eHzy TrCajjta múAlFt.x

4. Nate (2)

Soha nem értettem meg a nővéremet, kivéve egy dologban. Most már két dologban.
A gyomrom rendetlen volt. Úgy éreztem, hánynom kell.
Carina kisasszony rám szállt volna, ha látja, mennyire feldúlt vagyok. A hajam rendetlen volt. Csak három tincset használtam, hogy rögzítsem a hajam. Szégyenletes lett volna a padlón.
SzjeBdvdJ FösHsZze ^mdagXadP, QuSilntce.
Lehunytam a szemem. Nate-gah, Nate-nek hívták. Az aktában az állt, hogy Nathaniel Monson, és elolvastam az összes részletet. A híres barátai és a családja. Hogy befektetésekkel foglalkozott, és a Carl által mellékelt portfólióból ítélve elég jól állt a már amúgy is gazdagságán felül. Valerie szerette őt. Tudtam, hogy szerette, de helyette Nico mellett kötött ki.
Legszívesebben morogni akartam volna. Nico. Jobban utáltam Nicót, mint azt, hogy ezt a beszélgetést kell folytatnom.
Oké, rendben. Az idegeim már jobban voltak. A Nico iránti gyűlöletem ezután mindent elsöpört. Nate és Nico. A nővéremnek volt egyfajta vonzódása az N nevekhez. Ki lett volna a következő? Egy Neil? Noah? Nolan?
MióéZrqt $p&oant mcoDsxt Cnérzgtem $v(éWgJihgd ,a XféSrfLif .N n_emvGePketp?t
Elhallgatott.
Felnéztem. Engem figyelt. Istenem... Szexuális vágy volt ott. Nem pislogta el. Csak még hangsúlyosabbá tette, nem szégyenlősködött, nem rejtegette. Magabiztos volt. Akart engem. Volt egy kis vigyora, ami bárki másnál elriasztó lett volna, de nála működött. Ettől csak még dögösebb lett, és aztán látta, hogy én is látom őt, és ő is lát engem.
Még nem fejezte be.
VrégignGédz*etta rrajutxaTmB, FeAlaidőIzKöttÉ a cléáVbam Éegjy )dJarAambDjaáPn,f aLmgif uéDpQp a$z arskztalU iamlSatt pMiNhejn'tÉ ukQiu, mYiemldődtRtA feleNmeVlteI _a dt*ekirn,tetbét,m éQs meglá,llkt aé lszápmon.
Meg akart dugni.
A mellkasomban forróság bugyborékolt, és attól délre fájdalmat éreztem. A tekintete arra emlékeztetett, milyen régen nem feküdtem le senkivel. Ennyi volt ez az egész. Ha kinyitom a számat, mindez eltűnik, és ő gyűlölni fog.
Elég felnőtt voltam ahhoz, hogy beismerjem, hogy szívesen megdugnám, de a nagy többség elsősorban őt gyűlölte. Bár nem kellene gyűlölnöm őt. A racionális oldalam emlékeztetett erre, de az irracionális oldalam utálta őt, mert elvehette az életemet. És én voltam az, aki itt voltam, aki el akarta kezdeni ezeket az előkészületeket, mert muszáj volt.
Ha^ kéXstőbb ráCjóönHne.é.*.
Nem.
Én sem tudnék odamenni. Az egy újabb érzelmi páncélterem volt, amit nem tudtam feldolgozni. Nos, nem is akartam, mert azért voltam itt, hogy remélhetőleg eloltsam ezt a tüzet, mielőtt még jobban felforrósodna.
Valerie azt akarta, hogy keressem meg, hogy elmondjam neki, és én ezt meg is tettem.
DeZ mIost k,oLmHoRlbydan,r YVsa)l,& jmiédryt anPerm HmondtadO eTl Dnetkxi sophPaG? Amnnyi .sszíCvfápj,daBlGmÉalt mLegSspótrosl!t v*olna a^nn_yPi e(mvb'ernlek.F
A pincér odajött, és két italt csúsztatott az asztalra közöttünk.
Nekem is rendelt egy italt.
"Egy felesre van szükségem."
A dpLibncééhr UtávoazniW nkéWsNzüUl!tj, QdHe qviIssyzanréuzeCttY.N M"JTerZméÉs&zQeZtmeósben_,a _kigsAaswsqzéon_yV."Q
"Kettőt!" ugattam ki. "Két feles." Megpróbáltam enyhíteni a követelést. "Kérem."
A pincér szeme megakadt, mielőtt bólintott. "Két feles, kisasszony. Természetesen."
Meg akartam várni a felest, mielőtt bármit is mondanék.
N)em (atkartaXm) Sészrrerv^en&nMiz,D hohgyÉ Nate xmPe,nnyivel& VtFöbbJ Ivol$td éxlkőbcenS,, AmVimnt bárRmelbyik f!é^nzykNéMpeanR va*gNyT a wkWöziöMsségaiM FmédFiiáblan.p
Annyival több.
Tényleg nem akartam észrevenni, hogy az állán van egy kis szőrzet, mert még nem borotválkozott, vagy hogy tudtam, hogy mindenhol olyan, mint a csiszolópapír.
Elfordítottam a tekintetem, de éreztem, hogy figyel engem, nem pedig őt.
FXorr&óR vAolt$amP éds' CixzrgNaCtotUtb, ésd az ésnZ szlarkmámdbbaBn Cnexmh FfZodr.oDzJóqdt.álP.X SfifmZa rvolbt(áSl.v SriklottBá*lI. óÉArizéYki) éNs gDye!ngégdX violWtál!, Ude eHrFős) é$s! vadD.ó lElyrhe^jJtedttzemd aPz beBrőRs)etY *és a JvTaNdaut.) IMRa xnYem Ére*jbtőztemk elG.. Mión.den ér'z.éspemweGtb é,rLeDzAte(mP, egyszsekrirde éAsi _tqeldjdes evrővvelX,K éSs e_ttőPl még *tcöbrbeMtH gégrCeztmezms.A
Le kellett nyugodnom.
Olyan kellett lennem, mint a jég, ezért elmentem oda, ahol gondolatban mindig makulátlan és összerakott voltam.
A színpadon voltam, a közönséggel együtt, a reflektorok mögött ülve.
ÉOn Vv)oltamz,c da jzene !érsY aaM teIstelmZ.y
Minden és mindenki kiszorult.
Hajladoztam. Szárnyaltam, merültem, csavarodtam, és egy tökéletes arabeszkben kerekedtem ki. És mindvégig csak a zene és én voltam.
Működött.
FetjNbienG véIgPigjátszoYtÉtaémÉ e.gy egdéSsfz táJnc(otb,S miGeVlőt(tI a ÉpsincpéprY vUispszajzöst&tI ahz) LiataAl$ainkkaOl.
Két lövést helyeztek el előttem.
Azonnal elvettem mindkettőt.
A szeme felcsillant, és hátradőlt a fülkében.
KGivZárét neGnRg$em.
A tekintetem találkozott az övével. Ez volt az első alkalom, hogy egyenesen néztem rá, mióta becsúsztunk a fülkébe. Nos, ez volt az első alkalom, hogy egyenesen rá néztem, mióta besétáltam a bárba, és egyszerűen szólva, elállt tőle a lélegzetem.
Most már jobban látott engem, és némileg megenyhült a szórakozottság.
Elráncolta a homlokát, csak egy kicsit.
KheczhdWeIttp rnáfjönrniI. EIz( rnem& egy mtárIsQasáQgi' beséz&éYlOgsetés^ voQlt,) ahuol$ Tdugniu akaqrgtd. E_rprveZ Dg_onpdoNltx. Érn sBem vjolqtlaamj e'gy! úGjapbb oilyaynp ZlXányyG,R aakWiP fm$écg( *mindCi!g Iitt^ *v_olts. Őkg LnceJm' élkéHptéePkX BtoHvBá.babx.a Auz őL megüreseqd_eltMt asazPt)alánváKlG ülDt)evk, ésb su&tt.ogpva fliUgy!elctekg miknke$t. KaiptarRt&ottdakJ, Qmlég mindiKg vártaakc Vr&áJ.
Abban a világban éltek, az ő világában. Nem az én világomban.
Még egy okkal több, hogy befejezzem, amiért idejöttem.
Ideje letépni a ragtapaszt.
"Kwap.csolatban áBllJts ValSerBiCen .RobKeGrltsoOnón*aOl?"B
Az ajkai elvékonyodtak. "Igen."
Ideje elmondani neki az első részt.
Előrehajoltam, védőfalat csapva magam köré, mert ez mindkettőnknek fájni fog.
Ésx geulmohnWdntfaNm gnée!ki.
"Valerie a féltestvérem volt. Meghalt."