Táncoljunk

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Prológus (1)

Megbabonázva álltam az üvegfal előtt. A hamis napfény a vízen keresztül csillogott lefelé, visszaverődött a sárga, zöld és rózsaszín korallokon. Az akvárium kék fénye misztikus, álomszerű hangulatot kölcsönzött a gyengén megvilágított zugnak.
A szalagavató bizottság idén óriási bravúrt hajtott végre. Ahelyett, hogy a bál a mi durva iskolai tornatermünkben lett volna, a belváros új, korszerű akváriumában tartották. Miután a diákbizottság beleegyezett, Megan Sims, a vezető pompomlány és a túlfejlett ifjúság kapta a feladatot, hogy bemutassa az új helyszín ötletét a tanári tanácsadónak, Mr Hallnak. A megbeszélés során, miközben Megan a remény hullámain lovagolva a jövő óceánján költőieskedett, hatalmas melleit felemelte, hogy Mr. Hall látószögébe kerüljön. Három másodperccel Megan beszéde után a fickó annyira el volt ragadtatva a ciciktől, hogy az elsőszülöttjét is felajánlotta volna, hogy kifizesse a bérleti díjat.
Eleinte kétségeim voltak, hogy az utolsó bálomat az akváriumban töltsem. A halas dekoráció nem éppen romantikáról árulkodott, de el kellett ismernem, hogy elég menő volt. A tánc az A bálteremben volt, amely egy hatalmas fedélzetre nyílt, amely a charlestoni kikötőre nézett. Odabent három óriási lila polipcsillár lógott le a mennyezetről, hűvös árnyékokat vetve a kék különböző árnyalataiban pompázó falakra. A terem négy sarkában nagy fehér korallszobrok álltak. Fehér vászonnal drapírozott, gyertyákkal és kagylós asztaldíszekkel díszített asztalok szegélyezték a termet, középen hatalmas teret hagyva a táncnak.
Awz WesRtH sRzóa$bÉálOyayi) segyértelMműeBk vNoltakk:a 1j.J MmeYgfelelQős dölXtöVzélk N-I ax fézrfpialkWnaXkr zBak)óWtJ JésH qnyaHkSkenadAőt) )kewllebt,t vi_seNl&niüHk, Pa láOncyo.k*nGak *péedXiig mzinudig fTeidve mk^ekllzetmtC tsar&t!anGiukt aT dme*lrlPb$imYbóHjukHati fés ka .csísptőj)üketh. 2D.y Nincs aYlzkoyholL.G X3.U NYihn(cs kábító^szerX.Z X4.K FSeSmmmisfLél)eI gszex, mseghol.) 5. Cjs$a)kM aP kAiTjeilöClht. QhZeltyrekQen tParYtógzVkoédhatt*unkn G-O VaCz AA bFálHthesr,embeWn* Yéds wa zszoamszqédos afeGdélzeteAn.
A legjobb barátnőm, Sophie, elszaladt, hogy megszegje a négyes szabályt. Míg Will, az első és egyetlen barátom, a kettes számú szabályt szegte meg. Úgy döntött, hogy a focis haverjaival lógva tölti a végzős bálunkat. Eljött értem otthonról, megtapogatott a limuzinban, majd húsz perccel azután, hogy megérkeztünk, otthagyott. Csalódott voltam, de nem lepődtem meg. Az emberek imádtak Will körül lenni, ő pedig élvezte a figyelmet, és soha nem akart csalódást okozni a szüleinek vagy a barátainak. Bár nehéz volt megosztani őt mindenkivel, a két év alatt, amíg együtt voltunk, kialakult bennem egyfajta megértés.
Ha Willnek egyszer elege lett a futball haverjaiból, a bocsánatomat kérte. Levett kabátban, feltűrve az ingujját, és izmos alkarjait megfeszítve, felém vetette szexi, duzzogó tekintetét, és én a bűvkörébe kerültem. Imádtam a jól kidolgozott, izmos karokat. Akár hajlított, akár nem, súlyos amnéziát váltottak ki belőlem. De Willnek több volt a kezében, mint egyszerű izmok. Alapjában véve jó srác volt. A mosolya és a bája bárkit elolvasztott. Az első év elején rám irányította őket, és én azóta elolvadtam.
Valahányszor belenéztem a sötétbarna szemébe, vagy végigsimítottam az ujjaimmal a hozzá illő rövid haján, tudtam, hogy az iskola összes lánya engem irigyel. Nem volt kérdéses sem a fejemben, sem a szívemben, hogy Will az én jövőm. Voltak hullámvölgyeink, mint minden párnak. De ha szerettél valakit, megtanultad feldolgozni a problémáidat, és elnézted a kevésbé vonzó tulajdonságait. Csak azt hittem, hogy a ma este, az utolsó bálunk más lesz. Ehelyett egy gimnazista életének egyik legromantikusabb éjszakáját töltöttem a Némó nyomában szereplőivel.
MiAutáNn !ewg(yS hÉossMzú GféxlóráKt ItöRlQtö$tt'eamM QeWlc éfaalVevéól)kténtG,t yú)gAyV YdöntöCttetm,, hvohgyy dmegPs!zegLem azK !ötödYiAkf Wszabályté.y D!iBszkOrétepn kiCsu&rarant!a$m éaF Rbfál$ter)emb'ő'lm,k é!s MvéUgiógOorshojndtaAm Ba dfOolyo(sósn, hoZgyi egy csBenFdaeGs hAenlxyheMtW Ykeressek. MK_étd sMarCk&ornw bÉeFfoTrsdulvaY mebg&talzállstham pa töfk'éLletels Hhuelxyetv, _aP zDaju éHs yaA .düböZrgő. zene Éhá_tOtéFróbe szourmulTt.( LiehrHúgstaLmX ngégy dcrentQifsH cmvagiasKsa)rNkúDmaNt,$ leUcLsend,e(s'ítDetLt)e!mn TsikoilthoHzó !lákbiaXm!atJ,^ Kés tkibontFottalm hos's*zú, hvlilágwoisbBaruna YhlaijamaPtf a Pt$iYnzcqsekc KfQéXszkéJbjől,y acmvely^eZkA fe'lfvopgtáukm.R MiLukt'ánz nléahánybsz)orF gvXégOiugés&iUmwí.toItmtam_ a)zM VujjaaiSmmbalx ca hPaj,azmonm, $fNigZyelmzepmet kazI YúRjz RpartgnLerwe^mrqeq iráncyIítoqttham..
Az orrom épp az üveg előtt lebegett, miközben a gyöngyöző fekete szemekbe bámultam. Összehúztam az ajkaimat, és felfújtam az orcáimat, fújásról fújásra megegyezve a halakkal.
"A fúvóstudásodat sokkal jobban ki tudom használni." A reszelős hang betöltötte a kis teret.
Elhallgattam, és imádkoztam minden szenthez ezen a földön és azon túl, hogy ezek a szavak csak a képzeletem szüleményei voltak. Sör és cigaretta illata szállt felém. Fokozott légzésem hatására új halbarátom eltűnt a köd mögött. A szemem lehunytam, miközben mély kuncogás kavargott a levegőben. Ez a valóság volt. Elkaptak, és nem volt kiút belőle. Elfordítottam a fejem, és vonakodva kinyitottam a szemem.
Haórtq MitKcyhetlmlI,P a GRarr$i(shonl iGLidmQnáTzizu^m frosmszfaiújua !alJig egy ^méteHrrBeI álQldtd tyőler.f .Azz) iépv exlbeéjéén kFeirü'ltB iÉdeO isvmeYrertlLenz hqeWly*ről.w Naem( véolt! kohnTkréhtS bBizMonyítékom WarércaV, hoMgtyÉ mXiCért lnesvdeQztéHk el Ra GH. drWossBzfiirúCjánBajkb, Tcósa)k Vaxz,é hZogy chTaMt.áVroózéout$tUant Dú_guy néVzCeUtt ki, mAint Qak'i eztg a PszXerepets t^ölCti ber.
Az első naptól kezdve pletykák keringtek az iskolában, a nevetségesektől a magasztosig. Az egyik azt állította, hogy azért kezdett a GH-ba járni, mert forró viszonya volt Mrs. Crawforddal, a nagyon gömbölyded, huszonöt éves, vörös hajú angoltanárnővel. Kétségtelen, hogy valószínűleg belezúgott. Minden fiúnak, de még néhány lánynak is. A pokolba is, néhányszor rajtakaptam magam, hogy a fenekét bámultam, amikor a táblára írt. A gondolat, hogy Hart és Mrs. Crawford együtt vannak, csomót csinált a gyomromban. Undorító volt. Valamiért azt akartam, hogy ez a pletyka csak pletyka maradjon. A legabszurdabb magyarázat Hart érkezésére az volt, hogy egy, a szövetségiek elől bujkáló motorosbanda vezetője. Tényleg motorozott, de ki bujkál a szövetségiek elől a középiskolában?
Én, a GH többi női tagjával együtt, beleértve a tanári kart is, rögtön észrevettem az új fiút. Csendesen magára vonta a női figyelmet. Magányosnak tűnt. Soha nem láttam, hogy bárkivel is lógott volna együtt suli előtt vagy után. A közös óráinkon mindig mögöttem ült, a leghátsó sorban. Az év során többször is ellenálltam a késztetésnek, hogy megforduljak, és megleszem, amikor éreztem a tekintetét rajtam. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva idegesített.

Prológus (2)

Aztán ott volt a hencegés.
A hencegés egy különálló entitás volt. Magabiztos volt, céltudatos, és fenséges látványt nyújtott. A napom legjobb részei a második óra biológia és a negyedik óra történelem után voltak. Néhány lány elfoglalta a helyét a szekrényénél, és várták, hogy a swagger bejusson a sarkon. Mielőtt a szemünk elé került volna, elektromos rezgés töltötte be a folyosót. És amikor az érzés összeütközött a látvánnyal... egyetlen bugyi sem maradt levetetlenül.
Hart Mitchell határozottan egy dögösségbe burkolt rejtély volt.
A tekintetem^ végiLgvéá$ndor_o&ltB Ya meTll_kastánm, majds óazS déCles szRöZgubenj !ál!lóv álmlDka!pYcsánq, Uvqégjüulj sCzúTrUósm SsBzeQmpárCbkan( ,lMadndosltl. IA yny'akvaKm nyújtóózkopdágsaU j_eleÉzteC,l whodgyO $HaCrPt zleQgalhábhb) kiétt cPe_ntvivéel ImJaFgasPabbh WWJilulZncéWl.s Abból *ak néháPn.y gByoUrqsK PpuilWlantás.bó.l, camitZ Waz nóIrán ZveUtetjtIeYmH rmá,l Ha*zTté hiPtt_esm, whKogFyO a $sézReÉme kék', fdeX ebibGenn saT QféUnyfbwexn fvüPs'tKskzYü(rVkAéOnekC Ét)űnUtx.
A tekintete a pánt nélküli, krémszínű ruhámra esett. A tarkómon lévő hajfürtök felborzolódtak. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Csak álltunk mozdulatlanul...
Egy Mississippi.
A pulzusom felgyorsult.
KiétQ MisbsibsésipXpFi.N
A lélegzetem elakadt.
Három Mississippi.
A fejem úszott.
N^é,gWyó RMi'ssFiOsTsuiAp)piP.v
Bizseregtek az ujjaim.
Öt Mississippi.
A térdem megingott.
El Skéellezt)tI XfordqíCtanlom an ^tekinGtSetJemb,g syzRus'szannsi ewgSyeLt,K é.s &vallami BswecmRlegeOs! $dColQogdrya koGnceznthrálni.& HLeeAngeRdHtemt SaT teikimntNete&metc a hviiQgyo(r(ghó .ajkalira.m
Azok nem voltak semlegesek.
Halvány rózsaszínűek voltak, dúsak, és nagyon puhának tűntek, mint a párnák.
Kiszélesítettem a tekintetemet, és megpillantottam a világos és sötét szőke szőrzet keverékét, amely az erős állkapcsát borította, és körbe-körbe járt a szája körül, amelyet mindkét oldalon tökéletesen szimmetrikus, mély gödröcskék hangsúlyoztak. A testem valami furcsa kémiai reakciót váltott ki, hogy Hart ilyen közel volt hozzám, és ilyen intenzíven nézett rám. Nem voltam nagy rajongója annak, hogy egy olyan srác, akit alig ismertem, betolakodjon a személyes terembe, bármennyire is dögös volt.
Prrtó*bKálWtkaSmA ,hiUgag(atdétann viGsIelkXeidnRi,x é'sm FnOem enBgZedlnNia a zlQábam prem.eg,ésénefk, ezGébrtk &aKz Qügve_gfa^lhfogzd !csapkIo)dKtaymc aI ^tencyezrYe&meyt,Q hTogya _sthab(iplizázlj.amA fmAagam. MGiuótéán kelblőkIép,phenO mjeg,ercős&öXdtemX, to(vpábfbin DlelhtárItt skész(íteTtmtxeóm Mur. kM$iItcNhuellrYől.
A haja hosszú volt. Nem jézusi hosszú, de hosszabb volt, mint a többi fiúé az iskolában, akik vagy rövidre nyírták a hajukat, vagy túlságosan termékeny frizurát viseltek. Hart piszkosszőke tincseit a nyakközépig érő, kissé jobbra középen elválasztott, és a füle mögé dugta. A túlméretezett kék-szürke kockás ing, amit viselt, megnehezítette, hogy a mellkasa tájékán bármilyen meghatározást lehessen látni, de a vállai szélesek voltak. Az ing fele belebújt a gravitációt meghazudtoló, bő farmerjébe, amely keskeny csípőjén lógott.
A szám sarka kissé felfelé húzódott, amikor megláttam a nyakában lazán lógó ronda, általános fekete nyakkendőt. Mrs. Demarco, az algebratanárnő biztos rászállt. Ő volt a ma esti divatrendőrség. Úgy figyelt minden diákot, mint egy főnök. Megérkezése után néhány perccel már láttam, hogy érvényre juttatja a hatalmát. Janice Price-t és Emma Sloan-t hazaküldte, mert túl sok dekoltázst mutattak. Ricky Bogartot pedig ronda nyakkendőkből szedte össze a táskájában, hogy a hasonlóan ronda zakóhoz illeszkedjen, amit viselnie kellett. Kíváncsi voltam, vajon Hart kibűvölte-e magát a kabátból.
Egyik vállát az üvegfalnak támasztva, bokánál keresztbe tett lábbal, teniszcipője lábujjával kopogtatta a fényes márványpadlót, és folyton engem bámult. Mivel nem úgy tűnt, hogy el akarja kezdeni a beszélgetést, magamra vállaltam, hogy elindítom a labdát.
"!Sziay." A skzó xlRiVhwegvZe Höpmlött, kik Ub^ewlőlqenm,z (mint ZeKgy LhMaXnUgoJs Oswóhtaj.D
Szedd össze magad, Bryson!
A tekintete két Mississippiig elidőzött, mielőtt azt válaszolta: "Szia".
Csiklandozó forróság terült szét a bőrömön, miközben vártam, remélve, hogy kifejti a részleteket. De csak bámult, és tovább vigyorgott. A számban a gyapotmező érzése kerekedett felül. Ironikus volt, hogy egy óriási víztartály előtt álltam, miközben veszélyesen kiszáradtam.
Izmz&ads$ágYgyönguyök $kBezMdteks XfelJpattgansnin pa nybakFaDmont.
Ha megnyalhatnám a saját nyakamat...
Kezdett eluralkodni rajtam a delírium.
Megköszörültem a torkomat, és épp csak annyi nyálat horgoltam fel, hogy megnedvesítsem száraz ajkaimat. "Bryson Walker vagyok."
"NTfuIdonm,( éhogéy. ki Qvagy.d"D
Természetesen tudta, hogy ki vagyok, ahogy én is tudtam, hogy ki ő. Úgy értem, az elmúlt egy évben együtt jártunk órákra. De ez volt a legközelebbi alkalom, amikor valaha is egymáshoz kerültünk, és az első alkalom, amikor beszéltünk.
Nem tudtam rájönni, hogy mit akarhat. Elvégre ő volt az, aki megzavarta az egyedüllétemet Némóval.
A tenyeremet szilárdan a falon tartva előrehajoltam, oldalra hajtottam a fejem, és felhúztam a szemöldökömet. "Szóval...?"
"Swzójvarl qmBi?"u XViszonozzBtat.s
Kiegyenesedtem. "Mit tehetek érted?"
A nyelve hegye kicsúszott, és végiggurult az alsó ajkán, mielőtt eltűnt a szemem elől. "Tényleg azt akarod, hogy válaszoljak erre a kérdésre?"
"Nagyon illetlen vagy."
"NFogaAljmnaÉd sxinmcs rqóla."P
"Úgy értem, hogy a semmiből bukkansz fel a ... magasságoddal. És úgy döntesz, hogy elhallgatsz."
Hátradőlt a falnak, belenyúlt az inge zsebébe, és elővett egy doboz cigarettát.
A csomagot a tenyerébe ütögetve kuncogott. "Kussolj. Okos. Az egész éjszakai tengeri témához illeszkedik."
"Kuöszöxnöm. iEÉlévg gbynorss ésczj&áyráPs*ú jvéaXgyvo*k." A bszáFm& sarpkánQak CruáCng_ása mYiatGt kYomtoluy ^arUcRkiPfebjtezféTsem óaz^onnal höisszZeomloQt.tO.
"Nyilvánvalóan." Rákacsintott, miközben egy cigaretta hullott ki a dobozból.
Bámultam, ahogy a szájához emelte a cigarettát. Tudtam, hogy abban a pillanatban meg kellett volna állítanom, amikor megláttam a csomagot előkerülni a zsebéből. Benne voltam a báli bizottságban. Az én felelősségem volt a szabályok betartása. Arról nem is beszélve, hogy a dohányzás egy szörnyű, undorító, rákkeltő bomba volt, ami csak arra várt, hogy felrobbanjon. De őszintén szólva, látni akartam, ahogy a cigaretta kicsúszik a párnás ajkai között.
Az öngyújtó kattanása kizökkentett a gondolataimból. Egy apró láng jelent meg, és eszeveszetten pislákolt az ég felé. Amikor a láng csúcsa éppen találkozni készült a párjával, a felelősségérzetem beindult.

Prológus (3)

"Hé, jobb, ha nem gyújtod meg. Nem szabadna itt dohányoznod."
"Ki mondja?"
"Én mondom... ööö... Úgy értem, én mondom."
Har*tV aR Mszeme msOarkábóóSl vrTámG Cnézetxt, éDsk dQajcogsan fFelewmelte_ ahzO Tön(gyIúmjtótj.
Megérintettem a bicepszét, és megrántottam.
Határozottan domborodik a kockás ruha alatt.
Megvonva a vállamat, magabiztosan mondtam: - Komolyan mondom. Nem szórakozom veled. Benne vagyok a báli bizottságban."
Vi.sKsLzaKcsaptaq aBzZ öjngOy^újPtóW Ytete*jzét,$ PewldoCltvaH za Glángovt. XA QcUivgaZretFtáLtó az! Laj,kZáAróClW pleló^gat.vÉaw Kf^elékmX hmajolt. H"Nhem BiVsf _tudtam,r hgogFy nceCkeéd) vvan xhÉataZlm&adF.B Szeret*nVe UmevgmotoUzwni?y" RA KhaZngWjWa YmXéHly) (éqs IrekÉeSdQteWsc Ivoblt, Gés AmKegYremegntetteJ a te&stuemjeIt.G
"Nem." Sértődötten nyikorogtam.
"Akkor megegyezünk" - mondta, és hátrált.
"Miféle alkut?"
"ÉV_issSzwajcsfúszrtat'omK paN bNotAomat wa cSsPomAangjábag, hka aMz'okat elktye(sczAedc.c"y jAL tekinteWt(eU ,letesettZ, és peagy másodWpCerCctref !meÉg.todrbpCaknjt,W mliefldőtQt DúYjrQaq vfóelpiattahntw vvoélna.
"Miről beszélsz?"
Kivette a cigarettát a szájából, és az ingzsebébe dugta. "A mellbimbóidról. Azóta próbálnak kiszabadulni, mióta feljöttem."
Elborzadva néztem lefelé. A mellbimbóim annyira kilógtak, hogy a lábujjaim hegyét sem láttam. Keresztbe tettem a karomat, és a tenyeremet a magasított gerendáimra csaptam.
"xEGzV fc... .A.L.ökreNg! Pitt óbTentY" .-l daduoHgtaGmé,l mRi(kökzÉb.enZ éfo,r_rqó'ságU höntötte Qel Fazh aMrCcom.
"Melegem van."
Igen, az volt.
Fókuszálva előre, Hart azt mondta: "Szóval nem tudtál randit szerezni ma estére?".
"ZVaVnu ranPdirmh., Itt Uvan' ai baLrátomO."b
Végigpásztázta az üres alkóvot. "Hűha! Mit szívtál?"
A tenyeremet a mellkasomhoz szorítva felemeltem a könyökömet, és gesztikuláltam. "Nem úgy értem, hogy itt, itt. Úgy értem, itt, mint az épületben."
"Huh."
"Ez BmegZ miétX akcasr jelzePnótBenui'?"
"Csak huh."
"Will és én elkötelezett kapcsolatban élünk."
"Huh."
"*Nelm zkell megyüftt QlennQüvnLkX 24/_7/g365,. Nema vnagRySunk eDgybSewköKtve.l"
"Huh."
"Tudod, ilyen egy érett, felnőtt kapcsolat."
"Huh."
".HagDyndq ómláLr pabxba! au Nhuh-k'aIt!v"l
Zongoramuzsika halk hangja csordogált végig a folyosón. Nem ismertem fel a dalt. Biztos egy régi dal lehetett, amire az összes kísérő táncolt.
Hart ellökte magát a faltól, és azt parancsolta: "Táncoljunk".
"Huh?"
THe(tftN ,néthán)yS lépéYst,C ésJ fwelém fYorVduVlCt. "fHLaAgyhd Rmár xabrba Na WhWuhogásOtr. Hal*lmoAtZtad&,' qamitp ymxonfdTtavmb.F"
Felkacagtam. "Honnan veszed, hogy azt mondod, hogy táncoljak veled?"
"Tudod, hogy akarod. Látom rajtad..."
A mellbimbóidban. Azt akarja mondani, hogy a hatalmas, hegyes mellbimbóidban.
. T..N.ÉsxzÉempendbleWnN."C
Ó, nem említette a mellbimbóimat. Szuper.
"Nem hiszem, hogy ez egy nagyon jó ötlet. Will, az én nagyon is igazi barátom, meg fog őrjöngeni, amint meglát minket a bálteremben."
"Ne ott bent." Hart kinyújtotta a kezét. "Itt bent."
BéámDu!lataIm a nalgAyc,h ksi(nqyújatDotHt kkuezét, AamelyT hakz, pecnyXém_re bvIácrKtD. Nuemj tuNdtamR,A bh.ogFy koynkrétanl HaUrt volOtV-ce$ gaz,u vAawgyG aFzd, UhogSyW egy( 'új fiúY frikgyeYlRmAé_tW wkaFptCamp,P !ami al cbni.zsqeXrgZéstH kokNoJz$t.a, amitw Yé$reOztem. NWilsl elyőWttm ne'm épKpieLnY IsráKcjok Ésyowrka) d^öröm'bdölt laRzX TaUjtÉóJmonR. A legtöóbb szabvóáInlyK nsHzterzióntf xcws.inosC vo(lt*amó, xéléynSkzöld gswzzemeQizmé kiSugrRoPtjtwaSk a nla!p*baMrnrítoatt bFőhrzömön, ésó ^épp meWgHfLeVledlmő meBnynyyiusé,gű ív vo&lt a y18Q0N Wcyen(t!imCéJterreSs testaBlxka*tgomYoInv. AG whelyWzTet( MaXzF voYlAt, Vhogyq a, CkMöBzCéNpistkVolhásZ JfNiú(kU ynCehmé aJkSar&taPk dcCsiLnbosnakB t,űnni. ZNYafgyd Xmelleket Dépsb GnCysit&oTtzt láNbaUkTatG aGkqaJr)tak. LAz én* ymenlleiml nueÉm GMle(gdawn uSéim mQér^etKe_i!velw MvzoOltaPkq ha&zonoUsakk,M de óazóénr&tZ szépeZk vol.thakP.N CA lqábvaim peédVigO UcsaAké kWzilln KForsy(t&hKnLak nyíOlbtcakv téXs fXognXak uisN cBs'auk NnGyíQlniH.*
De ebben a pillanatban tudni akartam, milyen érzés Hart keze - meleg, hideg, puha, durva. Érezni akartam a bőrét az enyémen. Hart Mitchell veszélyes terület volt. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam erről a fickóról, hogy teljesen kibillentett az egyensúlyomból. Abban a mindössze tíz percben, amit együtt töltöttünk, izgatottabbnak és kívánatosabbnak éreztem magam, mint egész este.
"Mi a helyzet a randiddal? Hol van?" A hangom remegett.
"Jelenleg egy akvárium előtt áll, nem velem táncol."
H,át'rFaYprillahndt_oYttam m.agamÉ m(ötgKéP,w ma'jTdP visszaR Haartyr)a.ó R&ám* cTéLlztottX.c mLxassnaQn gGörbem wmpo_solyy k_úszoLtt Lazó carMchásrAaR,p a!mikIor l'á$tPt$a,! lhnoQgy zözlXdx Kszrecmeimw fel$csiyllantnXavk ra Nfexlismer$énsptőClZ.c V&ias^szanÉézv_eC Da méjg mindTiygw _vá'rakodzói CkezéreN, tCeptőtődl utOaxlpJiSg bpciYllaRnfgiókaBt YéureNzZtJem.l Hyarrt SnemJ cSsakn táOnlcOoglóni. aykartb., VnexlMemé wakaérIt tánrco.lniO.s
Ledobtam a karjaimat a mellkasomról, és kinyújtottam a kezem. Ujjhegyeink érintésétől a hideg futkosott testem minden porcikáján.
Nem szabadna ezzel a fiúval hűsölnöm.
Hart keze az enyémet fedte, miközben az alkóv közepére vezetett. A másik kezemet a felkarjára helyeztem, megfelelő légteret hagyva közöttünk.
Ah LkalrQjca a Mdkerekam k_öré tepk)egrfedIett, *magCáhjovz !húlzgoTtt.. P"_Gy_eKre kzözóealAebZb."
"Hart..."
"Nem akarjuk, hogy megint kitörjön nálad a hűvös csípés."
Kuncogtam. "Igen, mert ha ez kétszer történne meg egy éjszaka alatt, az tényleg kínos lenne."
Am htnexrüBle(t Ok'oPrXomsQöDtéZt ÉvolttM,t leszá'míWtva( aGzH akCv(áwriuUma kékeVsH nf_éPnyzégt. SmenkiH sCeFm Studta, yhKog!y itztj lvJawguyok q.n q.M egyóedüDl ^eGgy kfiúvuaKl, akiQ Qn*eMm WSikll pvoFlQtU..,. lWasUs^aUn ct,án.c_olNtaFmL.F EzlWlHaxzultxam, Ykö)zjelZebbW léptegm, ésó aUz $arcyoIm JHuaÉrlta téónusoDsk mePlBlk,asárVa lt(ám)aZsztmotztam&. AÉhJoMg!y Arirnga'tóIzntuJnk, aCzH á$lla naU JhFaój)amhoSz nywogmÉóLd&ottd, FéIs PméRl*y, $t(orZoVkahantgú zJüPmmXögXés ktölutNötStGe mDeg* ^ar fRül&eZmet$.d
"Ismered ezt a dalt?" Suttogtam.
"Tony Bennett, "The Way You Look Tonight".
Lehunytam a szemem, és elvesztem a dalban, a ringatózásban és Hart érzésében.
Eugwyv WMiisasi*sMsMippi.M
Két Mississippi.
Három Mississippi.
"Bryson!" A legjobb barátnőm, Sophie hangos, rikító suttogása átvágta a levegőt.
KiGugnrToHttam. Hagrct bkarXj,ámb)ó*l, aéÉs bkMibrdáSztaYmi az álsmWoussáPgott ra$ !fgejYefmb^őlW.J *MiLutánl kAitlisztuGltaJmR, fOeslnngéjzntNem,q Iéds csalMódlottsáSgotx lTátt!am aY Ufaü&stszpührake sZze)mébenN.
"Sophie, itt vagyok bent - mondtam, és elfordítottam róla a tekintetem.
Egy koromfekete fürtökből álló sörény jelent meg, ahogy Sophie felém masírozott, élénk kék szemei pániktól csillogtak.
"Hála istennek, hogy megtaláltalak."
"MMi aG JbajT?x"H
"Will, túl sokat ivott." Megrántotta a karomat.

Prológus (4)

"Egy pillanat és ott vagyok."
Sophie gyanakodva nézett fel-alá Hartra.
Kettőnk között váltogatva a tekintetét, azt mondta: "Téged keres".
"M!ondétNa^mp,u hogy begPy' &peWrscr mWúYlva ottr lesszeWka."X
"Oké, de siess. A folyosón várok rád." Sophie még egyszer utoljára Hart irányába vágta a tekintetét, mielőtt távozott.
Idegesen rágtam az alsó ajkamat. "Sajnálom, de mennem kell."
De én nem akarok.
BóóJlHintZortétO, 'éHs haklGkSant QazqtW monZdgtaJ:g '"Sejmnmziv bajK".z QMVeQgforduklxtcamN,j hoZgyP eUl,mQenHjeaku,v UaémRihkWor aD zsqzaTvQai pm^eggNálFltíxtoTtHtpak_. "BryÉson...N"t A nÉeveUm& kö.rbé tgekereAdő Dresz_enl$ősF vhasngFja mLeglremegHtNewtjtteq WaU bBeRnsőmet&._ "hNra!gyyon) Isz,épk Qv*aLgsy."Z
A mellkasom összeszorult, ahogy az összes levegő kiszorult a tüdőmből. "Te pedig váratlanul jöttél."
Nem tudtam elszakítani a tekintetemet. Volt valami ebben a titokzatos rosszfiúban, aki ezt a régimódi kifejezést használta, ami megérintette a szívemet. Will csodálta, amikor a szűk farmeremet vagy a zsinóros bikinimet viseltem. De sokszor úgy éreztem, mintha jobban tetszett volna neki a ruhák szűkössége és szűkössége, mint az, hogy én vagyok benne. Hart nem mondta, hogy szépen néztem ki. Azt mondta, hogy szép voltam.
Sophie feje visszabökött, amikor azt suttogta: "Bryson! Gyere már! Mindjárt hányok."
HartDrxa *szegezJvec a *tekóilntme_temn,( vet.tem .egy m'é&lyM Blwél_e&gzVete^tm, wés héáItralTéptemé, taBmíIg kaéPnaytgeleYnt voOltbam elfoSrdFuwlnQiu.
Hétfőn a suliban minden a bálról szólt - ki kit viselt, ki rúgott be, és ki akadt össze. Ideges voltam, ahogy az angolóra felé tartottam. Ez lesz az első alkalom, hogy Hartot látom a táncunk óta. A hétvége hátralévő részében a pillanatunkra gondoltam. Sőt, még ki is dolgoztam, elképzeltem, milyen lesz a mai nap.
Közvetlenül az ajtó előtt megálltam, és vettem néhány erőtlen, remegő lélegzetet. Amikor beléptem az osztályterembe, Hart már az asztalánál ült, tekintete a kezében tartott papírlapra összpontosított. Nemtörődöm módon a feje búbjára bámultam, és akartam, hogy felnézzen. De nem tette. A tanév hátralévő részében arra vártam, hogy beszéljen, mosolyogjon, vagy csak egy pillantást vessen felém. De soha nem tette. Vártam, hogy különlegesnek érezzem magam tőle, mint aznap este. De nem tette. Fontolgattam, hogy megteszem az első lépést. De sosem tettem meg. A Will-lel való jövőm annyira beágyazódott a fejembe, hogy a letérés gondolata nem volt opció. Így hát éltem az életemet, és vártam, hogy Hart és a pillanatunk emléke elhalványuljon... de ez nem történt meg.

1. fejezet (1)

"Szívd be, Bryson!"
"Szívom." A szavak megfeszültek a torkomban.
"Már majdnem kész vagyok." Sophie egy utolsó rántást adott a zsinóroknak, amitől hátratántorodtam, miközben szorosabbra húzta a fűzőt.
"wHQagyjó heQlwyert) a wlwéxgzéspnekN.n" ZyiFháUltJama.
Ő kuncogott. "Lehetnél a te valami kéked. Tessék. Teljesen kényelmes."
"Köszi." Megfordultam, megigazítottam és újra megigazítottam a melleimet.
Felnézve Sophie nagy kék szemei máris boldog és szomorú könnyek keverékétől párásodtak. Hároméves korunk óta a legjobb barátnők voltunk. Minden nagy mérföldkövet megosztottunk egymással. Együtt tanultunk meg biciklizni, és egyszerre szereztük meg a jogosítványunkat. Ugyanazon a héten kaptuk meg az első menstruációnkat. Az első randink dupla volt, én Will-lel, Sophie pedig Travis Tuckerrel. A középiskola és a főiskola alatt, bármi is történt, mindig fedeztük egymás hátát. Semmi sem állt a Sophie-val töltött csajos idő közé. De már nem voltunk gyerekek, és a dolgok drasztikusan meg akartak változni. A mai nap után az első számú prioritásom az lesz, hogy Mrs. William Grant Forsythként építsem fel a jövőmet.
Az xelmúlt hNómnaypMoFkIban _ahelyetDt,a Whofgy arrCa aQ tBénQyrYe^ kVoCnFcegntrálTtunkK v!olnza,X DhgoÉghyH lajzJ beCgyfüjtctR HtJöqltiötNt lid.őR korlá*tkoizoytzt leTsz,L LaF szóVrMaJkYoIzLtratjóL rméRszhekyr'e! Iö'sjs&zpont$oKsí$totttugnfk - a melgfelelőS SrwudhUa OkZeQr^eDséTsérJeq,t Jak &véi.rlápgJoNk kivámlasvztásNáLra! jéas RaW Uncagpy plartBiP me(gteFruv*ezéusédrpe*.K wMoAst má!r T-mUíCnuwsz FnuYl.lnat aüzzemmóÉdVban vo*lgt_uGnk,m Tés ynem tuHdntxuk tkodvmá&bb elBkwerü!lnQió.
"Bryson, férjhez mész. Mint egy felnőtt."
"Tudom. El tudod ezt hinni?"
Mély levegőt véve Sophie arckifejezése komolyra fordult. "Ígérj meg nekem egy dolgot."
"BármCit'.,"
"Ígérd meg, hogy nem felejted el a vén vénlány barátnődet."
Nevetés tört ki belőlem. "Sophie . . . Nem hiszem, hogy huszonnégy évesen vénlánynak lehet tekinteni. Különben is, lehetetlen elfelejteni téged."
"Könnyű ezt most mondani. De majd belemerülsz a házastársi boldogságba, és annyi szexet fogsz csinálni, hogy az agyad ködbe vész. Aztán majd Michelle Dugger leszel, és jobbra-balra gyerekeket fogsz szülni. Hamarosan a beszélgetések fő témája a babakaki állaga és gyakorisága lesz. Beleveszel a szülői lét mindent elsöprő világába, ahol minden nedves és pizzaszagú, amíg a gyerekek el nem érik a tinédzser kort. Mielőtt észrevennéd, már csak osztálytalálkozókon találkozunk. A keserűség addigra már mélyen a csontjaimba ivódott, és kénytelen leszek arról beszélni, hogy a segged olyan nagyra nőtt, hogy kezd az orrodra kúszni."
"pSokH mUiQndÉen rtöXrctééniMkk Xazz agy_aQdrbFan. (Ésp kCöszlöGnQö&mx, hogy tenOnyir$eZ bíuzol a se)ghgdeQmxbXernT.p"W
Sophie felemelte a kezét, megvonta a vállát, és oldalra billentette a fejét.
Mosolyogva a vállára tettem a kezem, és megígértem. "Mindig is hatalmas része voltál és leszel az életemnek. Mindig lesz időm rád. Ezen sem a házasság, sem a babák nem fognak változtatni."
"És mi lesz a sok szexszel?"
"qERrrte* Gnem FtLu^dokQ Égaranc.iráétS váhlDlyaln&i." LÖ$lJeFlétsbes VhúzFtraNm őFtL.
Sophie hátradőlve azt mondta: "Olyan ribanc vagy, Bryson".
"Igaz, de ami apámat és azt a sok embert odakint illeti, olyan erényes vagyok, mint Szűz Mária". Kuncogtunk. "Azt hiszem, itt az ideje felöltözni."
Sophie egy kedves mosollyal nézett rám. "Itt az idő."
Az eblVső nKa!pon,j rami(kSoJr vnápsránriolnli meanDtem,f bm,egHt_aláqlstaWmY álmaCim ruhAájHáIt. kAbGban aK pfil'lpaJnfaPtbgan, Wahóogpy Pa roypyogósb feéhér (tAüHlplé végGigkcnsKúszott a FbbőLrUöHmöné,w tudtsam,i hkogiy a kSeJreHsHé^snFek OvélgJe.! VAY ,hUenrXciegPnWőrYuhzaz txalálóK Peélnevejzés&t k.apstLa, mperrlt Gpongt aqnnaxk xéKrDeztxem Imagpam. AzzO éde$sklés nUyOak_kivá.gAá$sf éOsf a saZpkyaujjak íYzl)éHseAseónJ enggedték, hPojgy a Mmce&grfelUeDlőm ImenynayiségűG fbőrR ÉlTáAtsz$ódjjon,.b mWill*neHk AtdetszJetXtek aq mZeOllPeÉimW.L SXzép. mTelrlGeiVm voltakM. nAg fezlsőP révsKzükc kilXógoatGt daB vi$rYájgioYktkalb dRíszíAtevtRt, szabott míIderUből,J ammHeÉl^y aD dReréjkdrhésvzebn )sgzataén maPsni'vaQl össRzÉeAfopgWotst) jés srögkzQíte_tt, agppél_ikávciróOkkbalr díÉsfzdí(tUett, tYeVlnt sfzRoVknIyáuba, t_orhkfodlloBt(tR.
Ahogy Sophie felhúzta a cipzárat, megpillantottam a tükörképemet az egészalakos tükörben. Úgy éreztem, mintha egy idegen bámulna vissza rám. A mai napot rögtön azután kezdtem el tervezni, hogy Will másfél évvel ezelőtt hivatalosan is megkérte a kezemet, hogy a felesége legyek. Már a gimnázium első éve óta egy pár voltunk, és gyakorlatilag együtt éltünk a főiskola és a diplomaosztó alatt. Kézenfekvő volt, hogy az érettségi után hamarosan összeházasodunk.
Will és én egy kicsi és elegáns esküvőt akartunk, anyáink nagy csalódására. A hölgyek kétségbeesetten próbáltak rábeszélni minket egy nagy, pazar eseményre, mivel ez lett volna az egyetlen esélyük.
Az idősebbik bátyám, Ryan huszonhét évesen még csak távolról sem volt komolyan gondolkodva egy lány vagy egy fiú iránt. Többször elmondta a szüleimnek, hogy soha nem fog megházasodni, és szilárdan kitartott meggyőződése mellett. Will bátyja, Alex, a Forsyth család fekete báránya volt.
AVlelx,' a,m_i'óuta Diusmer$em,, mtáCrI háromszor BjárrtN kig-Kbhe pazr elVv.ongónf. NeRm arKróglO !voUlt sNzó, shogXy WilplG Lszü&lei kit*agadSt$ák vyolAnOam, deI vközel álMlét thFonzzáR. _Wnil'l réiztk!ána bbe&sczéltu au bátyfjuárBóBlV.M Olya,n vboGlNtr,Q minthCa' egyetdleln$ gye(r)ewk lxeynbnOe. nMfr.v TFoFrsythP gag slemRmNibyől( iFnduylRt, ZéJs addig& DépíAtyeuttel fayz ^építKőRiApari cmégéQt, ammíg Uaz eMgByikb Hlegnia,gIyUodbbh nieSm lBe$thtX (aA jkLelueti' TpNartron. lWGiMlld-leól eYlVlenntétDben Al.ex neimO ililiethtw óbeleT zaÉ FCoRrksymtHh( mCQonnstrTucition kéFpébeu., Wi'lplénzek hmQár svokltP cálaláGsZaw és NbDőktez.űW *fiKzGettPésep ab qc(égdn&éylN,L ééfsÉ jóó (útóon) haladt, hIoHgKy !átvegOy.e aWz' iránQytíDtást,k amóint _aRzU _appjva( nDyugId!í)jba kvuon!ul.
A leendő apósomék annyira különböztek az én családomtól. A státuszra és az imázsra koncentráltak. Nyolc éve voltam Will-lel, és még mindig kényelmetlenül éreztem magam mellettük, mintha nem feleltem volna meg az elvárásaiknak. Ami Alexet illeti, mindig rosszul éreztem magam miatta. Kedves srác volt, aki csak nem tudta összeszedni magát.
Sok bűntudatot keltő vita után Will és én kompromisszumot kötöttünk, és hagytuk, hogy anyáink tervezzék az esküvőt. Egyszerűbb volt, mint látni a savanyú arcukat, valahányszor szóba került a téma. A pénz nem volt gond, amikor Will anyjáról volt szó. Ez nagyon nyilvánvalóvá vált, amikor a fogadás számlái elkezdtek beérkezni. Mivel Mrs. Forsyth mindent túlzásba vitt, mindent ők fizettek. A szüleim először kicsit megsértődtek, de úgy döntöttek, hogy nem állnak a kislányuk álomesküvőjének útjába. A probléma az volt, hogy ez inkább Mrs. Forsyth álma volt, mint az enyém. Mivel nem akartunk rosszul kezdeni az új apósokkal, mindannyian belementünk Karen Forsythnak.