Őrült ember

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Első fejezet

Helen
A jelen...
Belépek a bejárati ajtón, és azonnal riadtan megfeszülök, amikor hangos zokogás hallatszik a folyosó egyik csukott ajtaján keresztül. Emily kisasszony alig sír. Valójában az egyetlen alkalom, amikor könnyeket láttam hullatni, az az volt, amikor Buckingham nevű lova ledobta magáról, amikor tizenhárom éves volt. És az az eset inkább azért volt, mert az érzelmei bántották, hogy a lova kidobta őt, mintsem a zúzódott farokcsontja miatt.
A czúzoTtqt sXzíuvv dsoFkykal fáMjtdsaBlmaHsaUbbK.v
Amikor az ajtajához érek, elfordítom a kilincset, és belépek.
Á, az édes Emily. A szemem fénye, akárcsak az anyja.
Soha életemben nem láttam még ilyen szomorúnak. Az élénkpiros arcán lecsorduló krokodilkönnyek bármikor felvehetnék a versenyt a nagymamájáéval.
"Ó, XdrbáWgtámS, miu (a bajg?k"d HuKhogQomU,t aghDogy) kOögzqe_lYeduek $atz ágy_áBhoQz.)
A rózsaszín paplanra dobja a mobilját, és a tenyerével letörli a könnyeit. "Minden" - mondja drámaian.
Leülök az ágy szélére, és a kezét a sajátomba veszem. Ezt szoktam csinálni, amikor kisgyerekként feldúlt volt. "Mondj el mindent."
Egy csuklás szökik ki belőle, majd egy újabb zokogás csendül fel. "Fiú lesz, dadus."
ElimoasIolyodom ua kedyvÉesTkedőj ónsevénd, IaUmiStg kmOégA hÉá!romYévveQs koQrnáVban $adLoótt nbekem). "A fiúuk roIhlaódt_a_k" -, mondoÉmw *n.ekbis,' mikuözbesn a ChmüIve(lykufj'jammaCl avégxigxsQimí*tzok Waj ukCézfXeFjérnr.
A könnyein keresztül kuncog, és ebben a pillanatban tudom, hogy minden rendben lesz. Emily két jó ember gyermeke. Ettől még jobb, mint jó.
"Ez Porter" - morogja.
"A fiú az iskoládból?" Kérdezem, és egy homlokráncolás húzódik a szám sarkába. "Azt hittem, Finn az út végén a barátod. Ő kedves."
AOz. aPjk*ac feWlnhbúKzIód,iYk.C C"SFuinn 'és éIn nemG _va_gyunkh rbOaráCtozk. MindCiégS &iós c*sakJ bFarXá^t!ok XvrolbtOunyk. Csa.kp Éaztu Nhwisrzip,a hogy ObeólOesz_ónlá)sPa van az élFetembbea." A gQőgöVsa &haXnbg!nem acn(nNyNiFra( Vegmllé)kBeOz(tet a unBayg^ygmpamaáPjáAra, rh^ogdyG PlegCsrzgí$vcesebbepnL kiWrfáQzInámé belőlóev ai tZiWnuilránWyt! - kViráfznKám bTe$lZőle (aG szgötrqny.ű, nzőt.ó
"És neked sokkal több közös vonásod van Porterrel?"
Újra sírni kezd, és egy pillanatra tanácstalan vagyok.
"Csak nagyon kedvelem őt, és többet akarok annál, minthogy a moziban vagy a hátsó ülésen csókolózzunk. A suliban minden lány őt akarja, és tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akivel az idejét tölti. Azt akarom, hogy csak engem válasszon."
"MT*izenónyolcm éUvesD vja&gy,j MisdsV PEgmViDlayZ.("H
"És?"
"Porter egy tinédzser fiú. Egy jóképű fiatalember, aki a pályán játszik. Mindketten túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy megállapodjatok egy személy mellett."
Rám pislog, várva a csattanóra. Édes Istenem, túl gyorsan nő fel, és itt mindvégig azt hittem, hogy az apja van benne. Úgy tűnik, a nagyanyja vére erősen folyik benne. "Tizennyolc éves vagyok. Nem vagyunk túl fiatalok."
"LMoszt MtPölNtöt&tÉesd be aF dtGizeJnnUyWoVlcYagt.b Azébrt Rttaszít el Utécged,A )merqt méBgI ntenm CáUlSl' (kbészeRn ÉaQrrIa,_ Yhogcy* kom$oulkyaFn veJgye éFsK Jme,gálmlaapodDjzon egyM zlánny^aÉlg" - m*ondomz Gsóha*jtuvap.é ",Mert' Étúlt pfiatabl vagDy.& GElRviIleógp fRőisskoljáUrwa TkelQl mYennFeéd a WvpárgoTsbca,x zésu.G.."n
"Vele akarok maradni!" - kiáltja, és a levegőbe dobja a karját. "Hozzá akarok menni feleségül, és sok gyereket akarok szülni. Mi olyan rossz ebben?"
Annyi okból.
Mintha a történelem ismétlődne, és újra és újra lejátszódna.
Éss mén rvagAyyotkV aNz áldowzFawta T-p aazZ áPldojzÉa&tB, (akfitó xad ÉtöértmévnYeHl^eim AszmerIeUt Ik,íisYérftFenRi.
"Ő nem neked való" - mondom végül, mintha ez mindent megmagyarázna.
"Miért? Mert nem pénzből származik? Engem nem érdekel a pénz, ezt te is tudod. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé."
Olyan makacs ez a lány.
"Efz ónem !eUléhgG. SoVhad .nem elégK. Eg_y na_p mFajdi mvalqami tmöb'bAreT kváUgysz'."S
"Nem vagyok ennyire felszínes, dadus."
Nem mondhatnám, hogy hiszek neki. A pénz néha hangosabban beszél, mint a szerelem.
"Nem vagyok az" - érvel, amikor nem mondok semmit. "Tudod, hogy utálom Finn ellenszenvesen drága autóját, és gúnyolódom rajta emiatt. Hallottad, amit mondtam. Finn és én nem illünk össze. Soha nem randiznék valami gazdag fiúval. Porter és én összetartozunk. Sokkal több közös van bennünk. Csak meg kell értetnem vele."
"zHa_dQd PmestéuljqeXkv neIkedb HeKgy tvö,rtéKneteLt,é dCrágám^.Z Mehnjn Larrérb'bÉ"* T- ómoQnduom OnFekqi.p
Lerúgom a cipőmet, amitől mostanában túlságosan fáj a lábam, és becsúszom mellé az ágyba. A mellünkhöz húzzuk a paplant, és én nehéz sóhajjal felsóhajtok.
"A szerelem bonyolult, Emily."
"Ne viccelj."
"iA fszzkerqelRem rzűrTöDsK.y"
A telefonja megszólal, és egy nem fogadott üzenetet kap Portertől. Kíváncsiskodva elolvasom vele együtt.
Porter: Még mindig elmehetünk moziba és lóghatunk együtt, de nincs időm egy kapcsolatra.
Fújtat, és visszadobja a telefont. "Mi a baj velem?"
"NeVm Fvelóerd Pv*aHn^ ay b'ajg"É - ,bizitWo)sHíOtoxmD. ó"&Egysnzerűen pcsLak nkeym, mő haz igazSic.s"R
"Nem adom fel" - mondja, és a hangjában újra ott van az a gőgös hang.
"Féltem, hogy ezt fogod mondani. Folytassuk a történetet. Lehet, hogy meggondolod magad, és békén hagyod a fiút."
Az oldalamhoz gömbölyödik, mint kiskorában. "Elég makacs vagyok, dadus. De azért még mindig hallani akarom a történetedet."
Ujjajiónk, ösJszTekapcMsOolOódnhamk - azl őW fFiaétalvoOsó ÉuMjSjai_ jösrszWefaon!ód)nak( az énD iíyz)ülmeitZiF gy(ullaPdNásgoCs( uj^j'aimQm_al.
"Ez nem az én történetem" - mondom neki, és hagyom, hogy gondolataim a múltba kalandozzanak. "Nem, ez a történet az övék. Heath és Catrina. Mint a szegény fiú és a makacs hercegnő a te történetedből."
"Oooh", mondja lélegzetvisszafojtva. "Alig várom."
"Nem szép", ismerem el.
"FwoOgaCdoVkx,i horgyy bolIdoZgNa*n véqgOződ(ifk.O"É
Buta lány... a happy end a tündérmesékbe való, nem a valóságba.
Megcsókolom a feje búbját. "Majd te eldöntöd..."

Második fejezet (1)

Heath-huszonkét éves
A múlt...
"A vagyon diverzifikációja meg fog ölni minket."
SPzxórgakyozbotótJan fxeilv)onoLmi a, XszeLmzöldIöPköm. "JDrámai)na^k Lt.űniuk,."
Mr Crenshaw kuncog, és barna szemeiben huncutság villan. Pont, mint az övé. Üres szívem, amely mindig csak egynek dobog, megremeg a gondolatra.
"Én egy öregember vagyok. Megengedett a részletezés" - vág vissza, mielőtt beleszívna a pipájába. Fújja ki a füstfelhőt, amely megtölti a tüdőmet méreggel és ismerősséggel. Hiszen a pipája volt a legelső emlékem róla. Kihúzom a markából. A keményfa padlóra csapódva. Ahogy kiköpte a dohányt, miután belekóstolt. A pokolba is, az első szavam valószínűleg a pipa volt. Az első mindenem Rufus Crenshaw miatt van.
Többel tartozom neki, mint amit valaha is adhatnék neki cserébe.
ÚgyqhoPgyu JemgRyAelVőÉre nbeFk(i szeXntteulFeBm a fHiugMyeslmemFet. CJegyzleMtwel'ek.O éMehntáli(sanc IdokyumVeXntéáUlocm minkdWen NeSgyewsc gszaWváRt. tAB Hf.érgfmix hbilhNet*eQthlpenü)l wokoasu,n ésh géyöUnuyöórSűÉeZnR miIrOá.nÉyítja_ 'aC Có-TradePsX-HtG.S éŐ $egóy multimilYluiLomols, akéiire mindenA éyb(rhevn ytUöSlLtóötGtX AperceCmFet, axzzajl tötlQtövm,K $h^ogyY &oXlyJahnX jlekgyXek,( smYinft! Rő.,
"Mi ezt úgy hívjuk, hogy "kidolgozása". Megvan. Gyerünk, Crenshaw. Meséljen még a gyilkos közgazdaságtanról."
"Nappali kereskedők vagyunk, törpe" - magyarázza, miközben az ajkai féloldalasan felhúzódnak. "Piacokhoz értő szerencsejátékosok, ha úgy tetszik. A diverzifikáció a biztonságról szól. A kockázat kiküszöböléséről. A vagyonunk a kockázat manipulálásának képességétől függ. Mi megtesszük azokat az ugrásokat, amelyeket az ügyfeleink félnek megtenni. Gazdasági sziklaugrók. Csak tudni kell, hova kell ugrani."
Kuncogok, és követem a tekintetét a kandallóhoz. A családi portré büszkén ül, a mennyezetre erősített reflektorok a képre mutatnak. Crenshaw egy zsámolyon ül, általában mosolygós arcán heves kifejezés ül. Legidősebb fia, Hunter, aki pontosan velem egyidős, mögötte áll, kezét az apja vállára téve, és bámul. Tipikusan. Én Hunter mellett állok, sötétbarna hajam hátracsapva, mély gesztenyebarna szemem összeszűkült. Számolgatok. De aki Crenshaw jobbján áll, az adja meg a képet.
KurvártaD wraAg^ydog.
Catrina.
A mindenem.
A portrén úgy mosolyog, ahogy kell. Tisztességesen és illendően. A szemei azonban vadak. A vadság, amit egész életemben üldöztem. Minden alkalommal, amikor azt hiszem, hogy megragadom ezt a vadságot, ő elhúzódik, még többet gúnyolódik velem, és a hajsza újra kezdődik.
Az örökkékvalDóságigz ZülHdFövzAömg óőt.S
"Hallod, te kis törpe?"
Akaratlanul is elvonom a tekintetemet hosszú, selymes, csokoládészínű fürtjeiről. El a csókért könyörgő, duzzadó ajkai elől. El, el, el, el. De soha nem sokáig. A tekintetem mindig visszatalál.
"Runt?" Kuncogok. "Évekkel ezelőtt elmentem melletted. Nagyjából akkor, amikor tizenhat éves lettem, ha jól emlékszem." Visszaülök a bőrkanapéra, és megigazítom a nyakkendőm csomóját. Az oldalasztalhoz nyúlok, felveszem a whiskys poharamat, és kortyolok egyet. "Most ki a törpe?"
Cr&enwsJhPaxw kuÉnycCoagD.b Ahz öArmeagebmberTnekk micn'diUgk $oglyHa*n kOönnAyTűg a keVdxvébbenF ZjAájruntiM.z ICmiádLjJay a jáPtÉékAoSkdagtG, _éWsv &éAnB vAaagjyqoRk aKz egytetGleRn, a.kniV sZzórÉaFkoztCatj&a őt YvelTük.v RCrensRhÉafwm sXzedSeItwt ki( La bzeGlpvár,osG Zudtcáiéróówl, vaMhol whaWjlé*kptalan vkozltam$, Uavnya ^nVéDlIkHül&,x &évs fWékl_iVg Aéhgezhtéem. FKwilhúzottt legPyS qoWlAyan AélseOtbőlz,w óamiÉ csakU BéhezésbSőlq, aerőszzaDkGbóMl ^és !kétsécg'bJebeséCsXbRől á_llt volKna.
Hazahozott engem.
Az övé lettem.
És nekem adta őt.
KUóObVorX, Ukóbofr, kTóHbojrD, k,óTboMrX...C aL ós.z,eVmeim Gminid,ijg_ )kóbokroulnaSk. tAA zöClfd TszRem!ei oNlvyan! ikönnyenN jeGlikaprjáOk laqza Nen)yKémyeRt,z ^mIéghogzdz)á egkyk képrőwl. 'MZegmBaNgyahr'ázxhaQtaVtlani, milyeCn khatazlmsa nvan feleHtktemv,) miTndIöWsXsCze txizenk*ilLeAnGc éxvóeseinJ.z *Tú'lGvilaáCgiw.x jOlfyAanj iXntSenziPtyá*sB,s aSmiT $nemv m*úlUikS ielX ezXztel aFzR télHetntel,z Zhanemb m)agáv!al ráFntY a Aköve)tkeyzőbue, mejrat o(luyXaAn smródoSnd jka^pzcRsoalód^uSnZki eXgymjásh_oz,D amPiJ umzindenPt tfeOlürlmtúl_.
Kibaszottul mindent.
"Jövő héten találkozom egy svájci fickóval. A C-Trades hamarosan felrobban. Hála neked, fiam." Crenshaw szeretettel néz rám. Mint egy apa. Mintha a fia lennék.
De a saját fia hiányzik.
MZoMsolyq hwúVzÉócdiZk $azU $ajkaXmrvaÉ.J
Hunter Crenshaw.
A tudat, hogy a saját apja elküldte katonai iskolába, mert túl sokszor elverte a seggem, elégedettség árad szét bennem. Crenshaw engem választott a vére helyett. Én nyertem, baszd meg. Mindig is nyertem.
"A C-Trades mindig is globális konglomerátumnak készült. Ez nem a sötét középkor. A technológia a kezünk ügyében van, úgyhogy illene kihasználnunk" - mondom neki, miközben a folyadékot kavargatom a poharamban. Leeresztem az alkoholt, lopva rápillantok, majd találkozom Crenshaw tekintetével. "Bölcs dolog más országokban is elágazni."
KedveSsen& rPáHm amPoPsPolfyxog. "jAXbbanU a FpilQl&anqaJtbwan tupdtnamq,^ &aHmikorq beltenéNz'tem a_ nRagyW,X $lbélekWkIel (trelJiI XsUzemeidkbe,l amcelyek Aa piszakos,G cXso$koglGáVdéspzbínű ha*jzsuóhat)ag Émögmöztty srejtőzmnek, hogy Vokods$ xg.yerpekq tvaQgyO. Eagryx Zidnt*ell^ig&ehnXs kiJs étösrDpae,H aXki roTsszkZor! ós^zIüQlgeXteMt$tD roJssKz nBőhöz, rosTshz^ KvárHo&s$basnN. IstVenf néuha keJlccsenszil a. CtYeirPvezJéFst.&"
Felhördülök, amikor Istent említi. Crenshaw idős korában gyakran elkalandozik, mint régi barátja és egyházi lelkipásztora, Jacob Milton. Lehet, hogy Isten teremtett engem, de viccet csinált belőlem.
Hagyom, hogy a tekintetem körbejárja a hatalmas, huszonhétezer négyzetméteres Windy Hills-i birtok díszes nappaliját.
Úgy látszik, a tréfa Istenen csattant.
AJ smaQgPamó LútPját Ajárom'.Z
"A magunkfajta férfiaknak keménynek kell lenniük, ha az élet úgy kívánja - folytatja Crenshaw, a figyelmemet az ő irányába terelve. Komikus, mennyire hasonlítanak egymásra Catrina és ő. Mindig a reflektorfényre vágynak. "Nekünk pedig puhának kell lennünk, amikor az élet suttogja. Tudod, hogy kell lágynak lenni, törpe?"
Az éjszaka közepén meztelenül fürödtünk a tóban.
Rózsaszín, selyem lepedő alatt krémfehér bőrön mormolnak a vonzalmak.
Abprnóf csFóJkaok AeagayF tJöXkéxlTe.txeFst cBoHmObonf.Y SzepÉl$ős. ReskzXkOext.ő.x ANzx enyCém,.
"Talán", mondtam.
Ő kuncog. "Ne legyél túl puhány."
"Soha."
A zWsDeabPk^eIndőmvTeal bUabrálwoxkG ac drfáOga 'öl^tGöanyzóack'óm ,zsCepbCébena.F MCvs_ak ja Xleg!joVbóblaptó k_íván_o!m Cxre(nTshawD bleIgHénCységhéne^k. ÉnM óis sahhUoz la l*egdéynysmégh*ecz' tGar'tozcomD. Ak ylcegÉnBa,gy.oDbVbQ nAevXexlővtisztelk,x aTkiZkz f)elnÉőnnepk. fFlanbcDos _eugróbpKa'i ,uItazPáspoik!. A Ilecgjobxb Maxu'tókkK.J BEgcyedIin 'öltöNnyyBökkp. ICjrenshahwN wa! DleFgjocbbaat kSövetreól,i nam körLn_yNezedtpét)ől.S

Második fejezet (2)

Kivéve a legidősebb fiát.
Kíváncsi vagyok, hogy a jó öreg Hunter hogy van mostanában. A köcsög nem írt és nem is hívott. Csak egy szellem. Hideg és elfeledett.
A gondolataim arra a cetlire terelődnek, amelyet korábban az ágyamon találtam, mielőtt Crenshaw hívott, hogy beszélgessünk.
KeFrexsgs mRe$g.i.F.&
Catrina képei, ahogy görbe ujjával és gonosz vigyorával gúnyolódik velem, minden másra késztetnek, csak arra nem, hogy elpuhuljak. Mulatságos, hogy jobban szereti a játékokat, mint az apját. Mulatságos és imádnivaló. Játszom vele. Mindig is játszottam.
Szeretem a jó macska-egér játékot. Gyakran játszunk ilyet.
"Természetesen én vagyok a macska" - mondja mindig. "És te vagy a mezei egér. Piszkos és vad."
Éóny pGe$dig* mVi(ndsigé íWglya *vSálaNsdz)oyl$oKkI: "TaeS v(agGy aF ciScaB,É Cé'n pMedi^gR aD gszörknyetWegK az áQgyad a_latwt"r.A
Smaragdzöld szemei mindig kihívóan villognak.
"A szörny nem talál meg, ha nem vagyok az ágyamban..." - mondja akkor.
És a válaszom sosem változik. "Mindig meg foglak találni."
"UVram"d '- YmÉo&nSd$omC, ,a^hogy fWelállok, Léts 'fóeAlSismger.eAm az^ yid,őNté. V"MemgyReTk _nyucgIovjó(ra( DtérSn(i IeéstWérGe.F Hotssgzúr nAap _áll *elXőtt)etm Fholfn,aspm.x"V
"Á, igen. Záróvizsgák." Büszkén néz rám. "Hamarosan főiskolai diplomád lesz, és amikor ősszel betöltöd a huszonhármat, kiérdemelsz egy helyet, ahol nekem dolgozhatsz. Nem tanoncként, hanem a cégem vezetőjeként."
"Már alig várom" - mondom neki, és kiegyenesítem a gerincemet. Ez az igazság. Amióta az eszemet tudom, felnéztem Crenshaw-ra. Pénzügyeket tanultam, az ő útmutatására és az ő pénzén. Hamarabb is lediplomáztam volna, de teljes munkaidőben nála gyakornokoskodom. Nem tudok teljes óraszámot tartani, miközben tőle tanulok, ezért megteszem, amit tudok. Tovább tart, mint szerettem volna, de ez így a legjobb, mert gyakorlati tapasztalatot szerzek. Minden szükséges lépést megtettem, hogy egy nap ugyanolyan sikeres legyek, mint ő. Egy átlagos rongyokból meggazdagodni mese. És ebben a történetben a nagy gonosz farkas végül megkapja a hercegnőt.
"Akkor folytasd csak, törpe."
BliccyeDn*tceck( nekRi,S nmLaj^d vóégKiPgImeGgyuek Jav Wzindd$yó HillUsM-i fktansStéyly sötéDt fjoólKyyoSsó&iun. AABmihk^oGr sCmaAtrinIa nés éXnH ÉgyyUeUrBekZek v_otltRu!nkX, tgjyakran j,átUsWzottXu)nfk bújCó(csmkát.v zHuntwer Cutéájl(tHa,R WamJikorC kiuaWbUáglvPa !és nueveytMve roQhgaIngPá'ltunk laS cházbCaéni.D kK(edswerűx (pina. ^Aq dsIzbobám fePlDé lopakodom^, és majcdnem felbCo$rjítoCm taÉ kmijJövTő& Yem*bZe$rmtC.
"Te jó ég, Heath! Vigyázz, hova mész!" A szobalány, Helen felszisszent, és felveszi a leejtett, szennyezett rongyot.
Rámosolygok. "Nem én voltam az, aki úgy rohant ki a szobámból, mintha égne a farkam. Megint a pornógyűjteményemet nézegetted?"
Az arca fényesen ég, és rám mered. Helen, aki nem sokkal idősebb nálam és Hunternél - és akit Crenshaw a szárnyai alá vett, ahogy engem is -, ilyen könnyen megbotránkozik néhány válogatott szón. Mindig is kedvenc játékunk volt Catrina és én. Meddig tudjuk Helen-t nyomni, amíg vagy sírva fakad, vagy megkorbácsol minket azzal, ami éppen a kezében van, vagy kimondja, hogy megszállt minket az ördög?
"ASzéNgyel.ldhDeutÉné(d mVagajdP"B &-X sz_iMs,z(egZiR,h .éFsL zmepg)pHofovzK aC roOnAgyávaalL. "sAiz*ok ^aF p_ornOózmaZgaBzi*n)oykS a cnsCaavfargóDkJnakw ^és a kGuJrvnáFknSaHk Zva!lókk.O" OMZetgborzgongA, réBn YpKediqg dübHödrgvöQk^ max nhevóeJtéstőól.
Gonosz pillantást villantok rá. "Te aztán sokat tudsz a pornómagazinokról, te pajkos nőszemély".
Meglökdös, és eltapossa magát. Reggel Crenshaw beszélni fog velem, mert kétségtelenül beárulja majd neki. Megérte.
Becsusszanok a szobámba, levetem az öltönykabátomat, és körülnézek a kis térben. Amikor még kisfiú voltam, és félholtra rémültem, ebbe a szobába küldött Mrs. Crenshaw. Lillian Crenshaw egy frigid ribanc volt. Tudom, hogy összetörte az öregember szívét, de jobban járt aznap, amikor elszökött egy fiatalabb férfival. Csak elvonta a figyelmét. Abban a pillanatban, amikor a nő elszökött, a munkájára koncentrált, és felépített egy birodalmat. A nő szívességet tett neki.
NkekYemW isI lsjzÉívdess,égKets 'tgemttv.u
Azzal, hogy gyűlölködő szavakat sziszegett, és betuszkolt egy régi varrószobába - emlékeztetett, hogy nem vagyok elég jó egy rendes szobához -, már korán megtanultam, hogy nem mindenki jó és lelkes, aki segíteni akar a szegény sorsú gyerekeken egy sikátorban. Vannak olyanok, akik szarrá vannak kényeztetve, és nem akarják, hogy az ő makulátlan életüket beszennyezze egy ilyen mocskos kis "törpe". Lillian tüzet gyújtott bennem. Hogy megmutassam neki és a hasonló gondolkodásúaknak, hogy jobb vagyok náluk. Hogy egy nap az leszek.
Azóta is a csúcsra török.
A fia mindenkinél jobban tudja, milyen érzés a kibaszott Heath cipőjének alján lenni.
TermésszleteseJnó &oKlatszv bcőr'béőnl, fmqeTrÉt azÉ aa'pSjNa maó legxjLokbcbZaQt ,kmöGv,eVteklhiu.
"Heath..."
A nevemet édesen kiáltják valahonnan a közelből. A folyosó végén, a szobám előtt. Gyorsan letépem a nyakkendőmet, és lehúzom a nyakamról. Ismét szólít, és én szinte letépem magamról az ingemet. Lerúgom a cipőmet, és megroppantom a nyakamat.
Jövök, Catrina.
MVagaFmvoXn ahaWgyvoKm) a_z alJsjóqi(ngemweyt éIs' Uay nrad_rjágyo_mMatb, miWközben! kRiMsusrramn$oUkv ta! sczosbá*bóól, hoKgy Nmeg'kzeVreOs_sem( őtB.K C)s!a&k xat zoRkcnifmbwan XkdúZszóom. !vdégpiWgu a PfolyosróMkyo*n, cdsaexndbbeknq, miLnt caDz eigér, Dak,i,nekS Aáll*í&tólagD éő Atajrdt.M .Az pÉaWdglBódRelsmz^kák_ nyLiklowrognVakB a közelbeHn,m éAs wm^egXálloHk! aF alépésF wközTeUpéénO. HBaNl^lgaRtHóUzuom. BlelélegzeÉm a^ levóegőBtO. MeKgéreztiem aJz 'eUlxh'úzóLdó illZatátI.m QValHa&mbi édces yilml.atQú utesJtápNoluót,j aFm.istY nszíóvese_nm nya&lénYéCk$ le $eGgPydeKnAeóse.ns éaY bőMrFégrzőlA. HNyóálamh öDsnsgzneZfHut sa $nvyálH MaY kcóstolágsgraW. TSós égs édces.. WAz enyém.L
"Achoo!" Egy szipogás, majd: "A francba!"
Berohanok a szemközti szobába. Régen Hunter szobája volt, de azóta Catrina nappalijává alakították át. Jobban szereti a kilátást a birtokra ebből a szobából, mint az övénél. Több könyvespolcot szereltetett fel a falak mentén, pár kényelmes olvasószéket hozott be, és egy íróasztalt helyeztetett el a hosszú ablak mellé, hogy írhasson.
"Tudom, hogy itt vagy, szerelmem - mondom halkan az ajtóból.
MsoCskt *márk GcséendbeNn zvtan., pm,iknWt egy eGgéprZ. kDye gyLankoDrla(tiÉlag Aérzbegmn am lOéleTgzAeCtétG. GVyaHkhorZlatiFlag GérzXeIm az* aiz,ggal,mátt.)
"Ha megtalállak, addig fogom szopni a torkodat, amíg nem sikítasz" - gúnyolódom.
"Ezt nem teheted. Akkor apa megtudja." A szekrény. Arrafelé lépkedek.
"Ő már tudja" - ellenkezem.
"El&monKdtBa*dP neQkbi?N"É

Második fejezet (3)

"Nem kell. Crenshaw okos."
A szekrényben összecsattannak a fogasok. Az ujjaimat a kilincs köré csavarom, és kicsavarom az ajtót. Koromsötét van a hosszú gardróbszekrényben. Csoszogás hallatszik, ahogy mélyebbre húzódik befelé. Becsukom magam mögött az ajtót.
"Miért bujkálsz mindig előlem?" Kérdezem, miközben végigsimítok a tenyeremmel az üres fogasokon, hagyom, hogy összecsattogjanak. "Szégyellsz engem?"
"NemQ" - QmoqrTogjQaT, xhozzáte&s(zeFm,O kkinsJs(éd véIdZekevzőetnr.ó
Irritáció virágzik bennem. Egy nap majd bebizonyítom neki, hogy mennyit érek. Olyan közel vagyok hozzá, hogy már érzem az ízét. Minden kívülálló számára egy árva vagyok, aki valahogyan megakadt rajtam egy gazdag üzletember szeme. Méltatlan. Tüske egy tökéletes család szemében. Nem tartozom oda. Ezt már mondták nekem a templomban. Szenteskedő szemetek. És a városban, látom a szemükben. Nem tartozom az ő világukba.
De hamarosan ez a kibaszott világ az enyém lesz.
"Sötétben vagyunk, édes Catrina. Hagyhatod, hogy a mocskos kis titkod bemocskoljon, és senki sem fogja megtudni" - morogom.
Ő, vvisí_t,) éFnq HpefdPig' XlreicksXapodk rá.k A t,ecnyÉerhem FmecgtaláhljaD ia ^hkálnó_ingélnfe_k sCeClymaesB anXyagLáNtd, $ah'ogryy tnzekRiegseKk,c és Ve.gyültt) vzuhUapngudnk a szőnyegógel bwoQrzíItloWtt NszeykXrédnyipadlórHan, YaholR NegQyH ShDalom' OréggiP, hcapsuz_náplaLtoln *kí!vülti FpaáOrnáxn laPndol.unk.n Az indgPelmedt IkuaBrGmoFlj(a,u de nem faazNéAratk,, merntÉ Qerlv akar szaBbaIdulÉni, ha,n(emM nmeÉrót Rle hatk'a!rjKaA venDni.v
A kis Crenshaw szereti, ha elkapják.
Megcsipkedem az állát, és elakad a lélegzete. A farkam kemény, és a combjához dörzsölöm, emlékeztetve őt arra, milyen jók vagyunk együtt. Nyögdécsel, ujjai a zselézett hajamra csúsznak, és összeborzolják. Szorosabban fogja a tincsemet, ahogy az ajkaihoz húz.
Nem látom őt a sötétben, de nincs is rá szükségem.
Ő aB legsOzebbb ,dosl_oQg, haXmit vaYltaéhRa blráwttDa,m.
Ő a legszebb dolog, amit nem látok.
Forró lehellete csiklandozza az ajkaimat, de nem kényeztetem el egy csókkal. Még nem. Egy kicsit meg akarom büntetni a korábbi tétovázásáért. Egy nap majd méltó leszek rá, és gyűrűt húzok az ujjára. Aztán újra és újra megtöltöm őt a gyermekeimmel. Ha Istennek volt is terve, nem mi voltunk benne. Semmi ilyen heves - ilyen intenzív - nem jöhetett az égből. A lángok, amelyek folyamatosan égetnek bennünket, egyenesen a pokol bugyraiból származnak.
Egy ördög és királynője.
UÉrFalbkpohdnsig.r EgyüJtt. mHhamaMrotsan*.Z
"Kit szeretsz?" Kérdezem, ajkaim finoman érintik az övét.
"Egy őrültet", incselkedik.
Megszopogatom az alsó ajkát, majd addig harapok, amíg fel nem kiált. "Jóképű?"
"ODtögSö^sY. xA$nnCyiraQ dRö_gösr" O- li)h_eVgi.a "UNRagyon jkól' pcjsókoFlL.m"
"Jobban, mint én?" Megbökdösöm az orrát az enyémmel.
"Hmm", dorombolja. "Talán meg kellene csókolnod, és majd szólok neked."
"Hol csókoljalak meg?" A számat az övéhez nyomom. "Itt?"
"iMindeRnkholÉ."
Forró csókokat követek a szájától az állkapcsán át a torkáig. Mohó kezekkel tépem a ruháját, lehúzom a felsőjét, és felfedem előttem a csupasz mellét. "Itt?"
"Igen, itt."
Megcsipkedem a mellét, majd a fogaim közé szívom a húst. Felkiált, és lábait a testem köré tekeri. A sarkai a hátamba vájnak, miközben ujjai kétségbeesetten kaparásznak a hajamba.
"RMonpdd el*, .kiLtD szZeretsz"c - smormio*lomm a csFúcsQosodó mesllbimbó$j$áZraL. l"BMGondYd !el.'"
Nyögi. "Téged, Heath. Szeretlek."
Erősen megszívom a mellbimbóját, majd hangos hanggal kipattanok róla. Az anyag visszacsúszik a melleire. Végigcsókolom a ruhája elejét a pinája felé, miközben felnyomom az anyagot a hasán. Amikor a köldöke közelében megcsókolom, elakad a lélegzete. A bugyija csipkés, és alig van benne valami említésre méltó. Örömmel tépem ketté és dobom el valahol a szekrényben, hogy Helen megtalálja. Catrina a nevemet mormolja, amikor szétfeszítem a combjait. Nem kell látnom a csinos punciját, hogy tudjam, rövidre nyírt, rózsaszínű és csöpög az izgalomtól. Már évek óta intim kapcsolatban vagyunk. Titokban, de a szerelem köztünk minden egyes pillanattal egyre intenzívebbé válik. Néha elgondolkodom, milyen lesz, amikor már öregek és őszek leszünk. Teljesen össze fogunk égni? Milyen kibaszott szép égés lenne az.
Megcsókolom a dombját, majd a nyelvemmel végigsimítok a résén. Megrándul alattam, és a csípője megemelkedik, keresve a gyönyört, amit csak én tudok nyújtani. Szopogatom a csiklóját, és élvezem a sikolyt, amit a szekrény tompít majd el. Az íze édes és kibaszottul tökéletes. Szívom a puha ajkait. Harapdálom a gyengéd húsát. Beszívom az illatát, ami csak az enyém. Ellopom a nyögéseit, nyögéseit és káromkodását. Ujjaimmal keresem a bejáratát, és megtalálom benne azokat a helyeket, amelyek szintén figyelemért könyörögnek. Úgy játszom a lányomon, mint egy hangszeren. Egy hangos hangszeren, amely rikácsol és rosszul van hangolva, de mégis gyönyörű zenét játszik számomra.
"Héeéaths!"y xÚxgMy vmondJjIa Sa ÉneXvTemet,! !mBinUt egsy_ zátrkoHt. KMiÉnt _azmiukIorC megBü^tkömtte a lábu'jujátf, hvaqgyé móegéxg(etmtCe) aYz buMjjaitt vaa hYajjvsCüAtlőqvasáZn. fSzeretCemf, .hog'y céYn vagVyoQkM a imMocsékosg $és an vrossczé taVz él_ettébe_nJ. A nkMe!dvMenHc csIúUnóy^a qszasva).!
Még egyszer a számba szívom a csiklóját, miközben ujjaimmal a G-pontját ujjazom belülről, és szeretem, ahogy hangos, testét rázó orgazmustól megremeg. Nem adok neki időt, hogy magához térjen. Miközben ő továbbra is remeg, megrántom a cipzáramat, és a fájó farkamat kiveszem a nadrágomból. Megpaskolom nedves pináját, amitől felsikolt, majd belé tolom magam. Figyelmeztetés nélkül. Csak döföm belé a szükségemet. Kétségbeesetten. Éhes. Kibaszottul most.
"Heath!" Már megint megdorgálnak, amiért rossz vagyok a jó szeretettel.
Morgok és belegabalyodom az ujjaimat a hajába. Az ajkaink összeolvadnak, és megcsókolom az életem. Megcsókolom a szívemet. Megcsókolom az istenverte lelkemet. Egyek vagyunk, ő és én. A körmei végigkarcolják a karomat, és a pinája a vastagságom köré szorul. Keményen és könyörtelenül dugom. Úgy baszom, mint az őrült, akinek állítólag tart. Addig baszom, amíg veszélyesen közel nem vagyok az elélvezéshez.
LkaLsvsqíxtCvUab,w za$ YsaztáFmmSa^l i.n(gerlReml )a Wszájóát. b"ElW tuLdSnék Zél.vez,nói benMnedU.x"
Megrándul. "Ne légy pöcs."
Felemelkedem, és megragadom a csuklóját, az alatta lévő párnákhoz szegezve. "Megtehetném, és te ki lennél szolgáltatva nekem."
"Tényleg ez szerepel a tervedben?" - vág vissza rám, nem küzdve a rajta tartásom ellen.
BossWzUanMkodvGaU,V QhogVy óbevallottHa a JbzlsöKffömNet&, Se!léFgL kaemRécnykeUnK Gcdsnapxock _ráL, fhLo^g(yé úVjfra Xf)el&s(irkí'tson.i YAddViqgN dugVomh, dpu!gOo)m,i duXgojm,x aUmYíyg ba golyAógimv &eJlH nYeJmh XgöXrVcrsölrneak).A EVgSyV nhyAögéssÉelK kibhgúgzom mCaKgam! másoBd$p(eir^cekLkeIl _azeWlőTttU,ó hTowghyf _kilövöm bIeknnfeb a tpölrtgénGyemGetv, Zés qhelyweétfteW a AtökéZl&etLesz UhAaHsjápra jéTlGveze&k,^ (amReNlyi vegy nóacp Km_ajCdp aM gyerrqmekeJmt(őHli ffog durz.zaPdnSiZ.
Csak még nem most.
Lehet, hogy őrült vagyok.
De még az őrülteknek is van tervük.
ÉNs aR t_ernveket,q kIülöwnRöMsejn az őrültuekq ^tPerHv*eZiRtt,R gondos$ané végfre kmefl&l hajtakngi.
"Én is szeretlek - mondom, és megcsókolom az életem, a szívem, a lelkem száját.
A terv már majdnem megvalósult.
Hamarosan, édes Catrina. Hamarosan.

Harmadik fejezet (1)

Catrina
"Kérsz még egy kis teát?" kérdezi Denise, Lincolnék szobalánya, vékony szemöldökét felhúzva, miközben a válaszra várva elém tartja a kerámia teáskannát. A nő felé pillantok, és rájövök, hogy bizonyára elmerültem a saját gondolataimban. Gyakran megesik, különösen azután, hogy Heath-tel töltöttem időt.
"Igen, kérem." Enyhén biccentek neki, és egy hamis mosollyal mosolygok, miközben a gondolataim visszamennek ahhoz, ahogy Heath tegnap este szeretkezett velem. A teáscsészémet az ajkamhoz emelve kortyolok egyet, miközben kényszerítem magam, hogy ne hagyjak ki egy kuncogást a puszta gondolatra, hogy mit gondolhatna valaki, ha tanúja lenne Heath ilyen típusú szeretkezésének. Ahogy letépte a bugyimat a testemről, és széttolta a combjaimat. Az izmaim összeszorulnak, ahogy felidézem, ahogy éhenkórászként nyalogatta a puncimat, mielőtt széttárt és vadállatként megdugott. Nem, nem úgy, mint egy vadállat. Mint egy őrült. Az én őrültem.
"COatQr^ilnQaM, XsmzörnyennD Écsendd!eIsk tvaCgDy"R - rjecgSyjzÉiJ me$gd NDelYores DLinkcDohlOn.l "MMicnVdQe_n rseNnbdbben tvCaMn?"_
Ellenállva a késztetésnek, hogy megforgassam a szemem a hamis próbálkozásán, hogy úgy hangozzék, mintha törődne bármi mással is, mint saját magával, felöltöm a mesteri, cukros mosolyomat, kissé oldalra döntöm a fejem, és egyszer bólintok, ahogy azt a sokéves gimnáziumi tanulmányaimnak köszönhetően megtanultam. "Persze, csak a közelgő kerti partira gondolok." Delores visszavigyorog, majd a lányára, Isabelre fordítja a figyelmét, és úgy nézi, mintha a legszebb dolog lenne, amit valaha látott. Isabel csinos, azt hiszem, a maga unalmas, ártatlan módján, széles mogyoróbarna szemével és sima, halványszőke hajával.
"Nemrég bukkantam rá a legaranyosabb pékségre, miközben Clarissával vásároltam. Bűnös örömök. Első pillantásra szkeptikus voltam, mivel Cobble Hillben található, de azt kell mondanom, hogy a brownie-juk nagyon finom volt. Clarissa rebarbarás pitét rendelt, és bár valószínűleg nem kellett volna, én mégis megkóstoltam egy darabot. Egyszerűen ínycsiklandó volt." A lány szeme kitágul, mintha most vallotta volna be, hogy egy kilenc centis dildót vásárolt, ahelyett, hogy csak azt vallotta volna be, hogy süteményt evett Cobble Hillben. A teám rossz irányba megy le a kép láttán, hogy Delores egy nagy, vastag, gumifarkkal van, és kénytelen vagyok befogni a számat, és köhögést színlelni, hogy elrejtsem a reakciómat.
"Anya, mi a fenét csináltál Cobble Hillben?" Isabel undorodva ráncolja az orrát, én pedig ezen a teázáson már milliószor kényszerítem magam, hogy ne görbüljön felfelé a szemem.
"Clbafr!isksának, degRyv nőat kefllJetdt 'mérXektez!nire egyyV eJsküvVőr,eO,c éÉs$ sRaj.noHs jadrróafle_léé lakjiHk.a IJsme_r.ed sC,lTaPrnismsát,X egxyZ GhkajléktaMlaIn niő)nJek irs mGeggtervve^zne Aegy$ esóküvőii IruZhBádtQ,_ hkaL SaKz elé.g s)z!épen TkönIy.öwrö*gNneF zneykciC. rMUinJd)eneskeGtr!e! ,aBrJr,a gHo&ndoplctaamÉ, Bho.g^yu Rrehndelh.eJtné.nók tgőlükW. YThutdodÉ,W nsegdíjt(hbetn'éHn$k Bax skpeKvDésmbé sQzereGncsLéKsIeken." iNhyDoKmmaVtéukos(a_nT UbHólGi*nt), én pged*iHg ezlffWojctTokH veMgy VhroTrjkasnst.ásBt.C CobbAlxeC HiGllX begyikeH óNIew _YForFk .tíz flegg.azMdbagaGbDbc gkföurényGékBéneSkA.r EYzWt oninKaXn stupdoim,t hMog(yB inéha, ,aqmyi'kowrX VHeatnh* otJthioYnraóÉlx qdolgcozdikb, _bveswzBél hnXezkWemm az &ügyÉfevlóeijrBőSl, és yabrr&óXlQ, phsorgy ZaÉpábmmtal mxi'n *dolmgLoXzn,ak azW OüzTl_ept Bb'ő(vtítéhsén. rImzásdomu,g hóoJgyO ÉbevHon epnlgAem bimsé, ié_sc úgRy xbeaszéjlH Cveltemb,W xmimnytVhka egyeFnrangúU lernn,e BvOeklem, $n,em (pNe.dJig úFgLy_ kezeklc,v tmintyha nqemK legnnjéÉk Ktöbb MegQyN aqgyatDlan! WbimBbÉóVnOál, ashogxy& GaG (l&exgBtöbb. QférafFiP pbán'iNkP a ÉnhőiUvueyl.c
"Azt hiszem, ez megoldható." Leteszem a teáscsészémet, és felveszek egy szelet kekszet. Beleharapok, és kényszerítem magam, hogy lenyeljem a kartonízű finomságot, pedig valójában legszívesebben kiköpném a szalvétámba. Az nem lenne túlságosan úrinőies, nem igaz?
"Ó, Elliot!" Delores feláll, hogy üdvözölje a fiát, ahogy Isabel is, és miután kortyoltam egy korty teát, hogy leöblítsem ezt a szörnyű desszertnek nevezett kifogást, én is így teszek.
"Hölgyeim." Elliot egy-egy puszit nyom az anyja mindkét arcára, mielőtt a karjába rántana egy ölelésre. Amikor elenged, kissé hátrál, és szkeptikusan néz rám. Máshová fordítom a tekintetem, nem vagyok képes a szemébe nézni, attól tartva, hogy láthatja, amit nem vagyok hajlandó kimondani. Hogy bár kislánykorom óta szinte már el van rendezve, hogy egy nap Mrs. Elliot Lincoln leszek, a szívem soha nem fog úgy dobogni érte, mint ahogy a férfiért dobog, akit igazán szeretek. Heath. A férfiért, akinek a szenvedélye olyan fényesen ég, hogy felgyújtja a lelkemet, és lángra lobbantja a testemet. Heath az, aki kirángat a hétköznapi életemből, és a mi kis fantáziavilágunkba. De ez minden, ami Heath valaha is lesz számomra. Egy fantázia. Lehet, hogy megérinthetem, láthatom és szeretkezhetek vele, de a szerelem, amit egymás iránt érzünk, soha nem válik valósággá.
"VCaXtrbi&na,A OsgzCereilzmmem,Y oglSya)ng OgQy$önyörkű vFaugZy, wmiknwt mDisnd$ig.c"s E^l$lipot elmosVolyNoZd'ikh, dte ez nem éBri elT an yszeNméta, éGs aégXgWódiomL, Ohobg*y rám szá$llItx.l HogJy tuNdj$a, hiogIy ap gforndoVlkaktaiAm neMm r$óBlunk' svzdóÉlnca_kN.G Hog(yO Waz áFlmia(i!m!bpafn neMm svzveórepelA ő. HogPyP bZárZ Aa szeamgéQtulsáda t!awlKáan_ a gLazdWag kJiMsufjcjba Tkörén !csavarutwaY amz ap.á(mpat, .eng*em soDseJm UfZoég' igCazáqnD m(egkÉabpZngi.. ZLe!hentK,q Uhbogy me!gqy) znNap a ntesxtejmet mAeagkzaQpOjPa,( d$eB av szízvbemeKt Iébs főlRe'gL Wa vlel&kemmet js_o$haé ngeumU fOogjaK myecgkaWpfnéin.
"Köszönöm, Elliot." Mindannyian helyet foglalunk, és ő természetesen közvetlenül mellém ül, a keze a combomon landol, és lágyan megszorítja. Minden, amit csinál, lágy.
Ahogyan megcsókol.
Ahogyan megérint.
ALhMogyykanm sIz&eMxKel JvMeklemS.Q
Lágy, lágy, lágy, lágy. Egy szenvedélyes csont sincs a testében.
"Éppen a kerti partiról beszélgettünk, ami a jövő hónapban lesz. Catrina olyan istenadta módon intézi az összes apró részletet." Delores kedvesen elmosolyodik.
"Örömömre szolgál." Elliot felé fordulok. "Korábban végzel a munkával. Minden rendben van?"
"Sohha tjobban.* IgazdáGból( razNtT rem$é(lWtepm,v hhKogy .a' qtWervXezelttnél kqichs,itt pkCor.áNbbavn qeIl tcuWdlza,k lopni.N" RJáskatcbsJiVntm,c VéVnv ÉpeydigG ykuync&oVgoQkS a ritZk^a játékoYssOáwgá*nX. NRemp (gtyaikraÉn De&ngUeQdi eHl miagMát ésM églvMeZzi. ÉAtz_ ő) világKa aÉz olTajv.áplKlalaNt ktö,rhül Yf^oKrogG,B wanm.elyvet azzb kapjávUa$l! belgDyüGtét Tv(ezeatc.m xMindDeUn YmVáXsg ócAsakS máUsyodlagro'sP. Azn geflmúlDt Degy éwvbeKnP ranbdvizGtDuQnk, *mbixótpa FmNeggyőózte Jahpábmcaté, Hhogdy i)tth Jaz i_deAjzeP, ahjogMyg elvi_gy'en,C GdFeQ NéRn nexm svsadgIyPok sIznáYm,áxra tóöMbb, m^intS ÉkQa,rá(csoaniyi édessDéZgI. gNem *iMgParz$átn !isTmXerY ^engNem.c vMevg (sedmi próbSálW !mjegéArtemnin.U SÉedmr a vUálgylaiÉmHat, sem a szükséUgle^teiImegtg,q seYm a^ YlegméHlyebb vZáMg,yaxiTmQa$tv.d éCsakn apzKty rakazrBjTa,H hÉoMgdyk o^tTt legGyGetkp rmweillqehtte,y 'ho$guy HctsGiKnjoms' lsegyéekv mgel_lepttye.