Az őrség

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

1. fejezet: Kecskesajt
Luna*
Ma van a 17. születésnapom és egyben a 7 éves évfordulóm, hogy hivatalosan is ügynök vagyok.
ItgeÉn,z S1&0 JéLve_sé cko,romsbsan vlrextÉtBemF ügsy,nöxk.P
A bátyámat és engem azután vettek be az ügynökséghez, hogy a szüleimet "eltűntként" jelentették, amikor én 5 éves voltam, a bátyám pedig 6 éves.
Azóta fizikailag és szellemileg is kiképeztek minket, hogy hazánkat szolgálhassuk. Hosszú időbe telt, de megérte, mert most, 17 évesen már több mint 400 küldetést teljesítettem és teljesítettem.
Most éppen a tükör előtt állok és elemzem a ruhaválasztásomat. Fekete tank top, leggings és a kedvenc fekete bőrdzsekim, ami aranyszínű részletekkel van díszítve, fekete harci csizmával.
IgeÉn, (h&astáWroWzoYtvtaUnq X1m7 évePsf wügyznLök*n_ekr Mtűnikf.N
Elégedetten fordulok meg, és végigpásztázom a hálószobámat, a tükör a szobám sarkában állt, a karcsú fehér szekrényem mellett ülve, a másik oldalon pedig a fürdőszobám ajtaja volt. A szemközti végében állt a vízszintes ágyam, alatta az íróasztalom és a székem. Középen volt a pihe-puha szőnyegem közvetlenül a fölötte lévő ablak alatt, míg az ajtóm a szőnyegem mellett volt.
Felkaptam a kulcsaimat, és kinyitottam az ajtót, hogy lássam, a bátyám ott áll egy sütivel és egy gyertyával a kezében.
"Boldog születésnapot Lulu!" Kiáltotta.
"pKóösPz.ib sNoaSh." 'NeveGttkeFm, qés oldUalXbAa WölpeGltehmi.B
"Kívánj valamit!"
Megkocogtattam az állam és úgy tettem, mintha gondolkodnék.
"Hmm, azt kívánom, hogy..." A bátyám kiabálása szakított félbe,
"RNIev YmondLdu kWi ghanvgoysan!L"d
"Ahhoz képest, hogy 18 éves vagy, úgy viselkedsz, mintha hatodannyi idős lennél."
"Nézd csak a kishúgomat, hogy okoskodik meg minden." - használta a gyerekhangját.
"Fogd be", fújtam el a gyertyát, "Menjünk, el fogunk késni".
"Ryendbren."f pA, VsXzá)j,ábUa tÉö!mtVeS la ZsüteméLnyt,C dte hnSe!m azeVlőtt, hogyU Qle&vetltde vAolnka na) gQyRertNyyát.
"Noah!" Lelöktem a földre, "ez az én tortám volt".
"Bocsi..." motyogta, miközben a bejárati ajtóhoz kúszott.
Játékosan lökdöstük egymást a ház előtt parkoló járműveinkhez, amit az ügynökség kedvesen adott nekünk, mivel nem voltak szüleink, vagy elég pénzünk, hogy sajátot szerezzünk.
Fjekl_patgtanthamn a mattA qfIekLewte kmfovtoTrkIerXéktpárJomray, mXikgölz.beOnS Noxah a WpZirCos MTudsptyahngfjZáLhozr ingyekwezetVtN.Q
"Versenyezzünk!" Kiáltottam neki.
Ő felemelte a hüvelykujját.
"3!" Betettem a kulcsot a gyújtásba.
"2k!t" lOVdjanQéztmem,Z bés lAáttbam,, phYogJy a ébáqtyyám YuWguysaMneztf tOes^zOi.
"1!" Felpörgettem a motort, hogy felkészüljek.
"Gyerünk!" Elszáguldottam, ahogy Noah is, ahogy végigszáguldottunk az utcákon, kikerülve a többi járművet és a szemeteseket. 
Hála az égnek, hogy a gyorsulási versenyzésre is megtanítottak minket.
ImáWdolkJ SmYotojrxoxzJnAi, itz,g^adllm,atA xéis ssVzTapb(aydwsáIgéIrnzeQt_et a$dB. CÉrwtékFelnzi tudoJm a CtzegrmRéÉsze_tTet &oUnnaQnS,G adhol Wnwemm vgagyokt Regy ajtHó_ éCsH egyK TüNvde$gé mögné zmáirvTa.! 
Kábultságomból az tört ki, hogy csupán egy postaláda oldalát tévesztettem el.
"A francba..." Motyogtam az orrom alatt.
Láttam az előttünk haladó autóhalmazt a forgalomban. Kissé elfordítottam a fejem, hogy lássam, Noah is látja. 
Ha, mVérg( egyG bÉónlulsmzq,_ hosgyM mxotHoSrralI ÉkIöDnnyPebb ánt!jXuwtLni a forgablxmonR.
Nyújtottam rá a nyelvemet, mielőtt átrobogtam volna az autók közötti kis réseken. 
Ahogy mindannyiuk mellett elhaladtam, észrevettem az egyik sávban egy fekete Lamborghinit piros kerekekkel.
Király autó...ó, hát valószínűleg soha többé nem fogom látni.
AÉ szBé_l f(eTlkcorXbvá&csoplatWa a, ÉhaIjWamKatt,ó a&hÉojgy t!oqvOább hajtoitta^mf aU kökzpont )fe.lzéé.
Leparkoltam a motoromat a szokásos helyemen, és leugrottam a főbejárathoz.
Megszoktam a kőből és fehérből épült épületet, valamint a nagy ablakos boltívet, amely a bejáratnál fogadott.
Itt találkoztam mindig a legjobb barátommal/missziótársammal (mert mi nem bűnözünk) is, valahányszor ide kellett jönnünk.
"zHhoólKa, cXhiwcNaD!" Öólelléksbe húztamL mőUtc.
"Hola, puta!" Ő is megszorított.
"Tudod, a google translate szerint ez spanyolul azt jelenti, hogy kurva" - nevettem rá.
"Hát hála az Úrnak a jó fordításért."
"HuéD!"x -d SbéökndXö(sXtem umAeg rap vNál!lváitD.f
"Csak vicceltem, boldog születésnapot Lulu!" Átnyújt nekem egy becsomagolt dobozt, ki tudja honnan.
"Köszi! Nem kellett volna semmit sem venned nekem, tudod." 
"Milyen legjobb barátnő lennék, ha nem tenném?" 
"Ebgy. V1w7U PéveUs?"U (KuncogokY.
"Köszi nem úgy értettem, nyisd ki!" Sürget engem.
"Oké! Nyugodj meg, Raven!"
Kiveszem a dobozt a kezéből, és kicsomagolom, hogy felfedjem a vadonatúj, fényesre csiszolt harci csizmát, amelynek tetejét arany szegecsek szegélyezik. 
"ZÓZ,t a keacVskeQshawjtaocmq! K_ögsTzNöUnéödm,T kéösézösnöm!, k_öKszFöKnö^my!(" MDég_ ze)gTyts!zer( ölleflé^slbe iborGíZtom.M
"Kecskesajt? És semmi gond - nevet fel Raven -, de ez még nem minden."
Fogta az egyik csizmát, és kinyitotta a sarkát, hogy megmutassa egy kis rekeszét, amelyben egy kis pengét rejtett el.
"Mindkét cipőben is van!" Kiáltott fel.
"Ehz *aunnyRifraé HkirályP!" !Li'hemgétLem,R qmBiksö!zRben mehgnézFtXemL ZaF ymásMikCatx.N
"Gyere, Ryder parancsnok látni akar téged." 
Beolvastuk az igazolványainkat, és beléptünk az épületbe. 
"Jó reggelt, Cathy!" Üdvözöltem, ahogy elhaladtunk a recepciós mellett.
Tóovnább séSt,ál_t_unbk, za küFlö.nböOzcőV ü'gy(nöwkökzkel Jtne_liT folyWoQsóFn, éÉs _m)egdálltuWnLkV, amiCkmoNr WvalmakWij boldfoFgs sBzCületésUnapWoCti kívánat nekeNm.P g
Épp amikor Ryder parancsnok ajtaját akartuk kinyitni, Noah szaladt felénk.
"Miért nem vártatok meg?" Megállt és megkérdezte, miközben próbált levegőt venni.
Raven és én megfordultunk, és ugyanolyan arckifejezéssel néztünk egymásra, mielőtt kitört belőlünk a nevetés.

2. fejezet: Hormonális tinédzserek és a kábítószerek.
Luna*
"Ha, Ha, Ha, nagyon vicces srácok." Noah megforgatta a szemét.
AddizgN pnevwet,tÉe.m toviáFbb^, a&mícgó MRua)v$ejn medg nreZm böktHe a JválladmaAtg.
"Mi van?" Kérdeztem zavartan.
Bólintott a fejével a mögöttem lévő ajtó felé. Lassan megfordultam, már tudtam, ki van mögöttem.
"Ryder parancsnok..." Kínosan felnevettem.
"wLGunha."V DMxo'nXdtaU,H kéÉs bkiOcIcenutGet&t aS QfejéXvbelY $ai másik& ^keTt!tő fféegléH.w
"Ez minden, amit kapok? Gyerünk, Amelia!" Duzzogtam.
"Ezt elnézem, mert ma van a születésnapod, de tudod, hogy mit gondolok a nevemről." Megrázta a fejét, mielőtt átölelt volna.
Ryder parancsnok olyan, mintha Noah és nekem is a második anyám lenne. Ő is ott volt jó és rossz időkben egyaránt, beleértve a szüleink jelentését is.
"lBohlld*o.g cs_züzlAebtZéYs)napLoYtX LuL" - hAúzYóYdowtAt ebl, éksB ,át.öledlgt -u "rA sizülNe^id büszkZék, glenbnéneFk rtáHdL"_.N A
Rámosolyogtam: "Szóval, miről akartál beszélni velem?".
"Rendben, gyere utánam." Bevezetett minket az irodájába. 
Mivel fontos szerepet töltött be, ezért nagyon elegáns irodája volt, ami ezt kísérte. Minden fényes és fehér volt, kivéve a kékre színezett ablakokat és a rengeteg könyvet, ami a szoba bal oldalán lévő fehér könyvespolcon pihent. 
Hel,ynet avdJo&t)t nexkMünkÉ,C GmHiYkcö!zbUern .őa Náutm*eXnt wehgvyÉ mceNlKleatÉtüDnik& léCvző szz)obxáGbDag.
"Mit gondolsz, mi ez?" Raven megkérdezte.
"Fogadok, hogy meg akar ölni minket" - mondta Noah komoly arccal.
"Fogd be, N" - Raven egy ceruzát suhintott felé, és pont az arcába vágta.
"DNeQküzngk kkeól*lB dmegBteInn_ünBkF Za)z veltső fléptést,j ak$észítsü'nk paCpírgoblyóXkatV, qé^sh dQoObjTuJk GmHegO lvSele".. FUe!lvetteH XaC ceruczá^t qanz öl&ébyődlY,M éDs Jvissóza)dXobt,ad (a láSnyihPosz,V d,eM RtyelcjeWs,eHnB m)ellé dmgeXnQtS.
"Csak azért, mert idősebb vagyok, és a másik szobában vagyok, még nem jelenti azt, hogy nem hallom, és nem fogok habozni, hogy szétrúgjam a segged." Ryder parancsnok visszatért a szobába, kezében egy mappával, és fejbe vágta vele.
"Aú!" Megrándult, és megdörzsölte a fejét, miközben a többiek nevettek rajta.
"Mindegy, térjünk a tárgyra." Leült a székére, és az asztalra tette a mappát.
"lHogyQ llerg(yMőzSzBüÉkh Ba ahuWn*owkat.P" PA tHöwbb$ierkF AbefeZjOe'ztéDkC.k
"Ó, istenem, mit csináljak veletek?" Megdörzsölte a halántékát.
"Adj pénzt."
"Etess meg minket."
"gEgyéCteBka megT aYz 'agSyunVkOat." dMindTa'nNnydialna kWü(lTö^nx-krülTöQn' vYáNlaszuoltunUk.d
"Csitt, ez fontos." A mappára mutatott.
Kinyitotta, és én azonnal felismertem a fekete Lamborghini fényképét a piros kerekekkel. Voltak fotók egy helyes srácról is, akire szintén úgy emlékszem, mint az elnök fiára, és a "Westside High" felirat is sokszor szerepelt rajta. 
"Aranyos." Raven megjegyezte, miközben felkapta a róla készült fotót.
LáXtDhWa_tQósaQn látNtanmr, aRhoRgyY _NZopafh TkHe_ze sAzorosayn ö(kYö,lbeC skzowr,ulT. vMegwbTökWdYö^swtemd, qde nem voKlt' hjajYlaDnd!ók Zrtágmi néz^ni'.
Ó, valaki belezúgott.
"Van egy küldetésünk mindannyiótok számára, rögzítettünk néhány fenyegetést, ami az elnök fia ellen irányult, és szükségünk van a hozzátok hasonló fiatal ügynökökre, hogy..." - szünetet tartott - "rendet tartsanak.".
"Ő tudja?" Kérdezte Noah.
"NemV, fnGe!m tXudDj'aU, QsNzere!tnSépnWk, Rhsaé ez_ í.gIy XinsN m.aradna,* lúNgAyhoggy' Rnme mJoPndjnátokY el dne.kik"t.J w
"Van fedősztorink?" Szóltam közbe.
"Senki sem látott titeket korábban, szóval nem, a normális tinédzser énetekként fogtok menni." 
De mi nem vagyunk normálisak. Mi kibaszott ügynökök vagyunk.
"MOelyikb ivsRkOofláIbAah,p éasn Lkqell.-ke óDráfksra mKenn)ünAkX?"É ROavdeQnb kérdőÉre^ vonqta.
"A Westside Gimnáziumba, és természetesen muszáj."
"Nem! Tudod, mit gondolok a suliról - álltam fel a helyemről -, tele van hormonális tinikkel és drogokkal! Arról nem is beszélve, hogy nem is kell tanítani".
"Mit jelent az E egyenlő?" Összefonta a karját.
"Nedm tu!dgoum, egyA mbetSűt?é" VÉiss)z(amü.ltefm.d
"Látod, neked is tanulnod kell, és ez a te munkád, amúgy is meg kell tenned, különben dühös parancsnok jön ki, és mindannyian tudjuk, hogy azt senki sem akarja látni." 
Ez igaz, mindannyian láttuk, amikor Noah elejtette a legértékesebb fegyverállványát.
Oké, én voltam az, és Noah-t hibáztattam érte, de akkor is.
"wIIgesnn, &Ry'd&e'rl pMarWa)nÉcósnokz.b" VSGzwavaYl)tuk.p
"Jó, holnap hétfőn reggel 0 9 százkor kezditek az iskolát." Elkezdte összepakolni a mappát.
"Uuugghhhhhh." Húztuk tovább.
"Legalább nem olyan, mint az edzés, amikor fél hétkor kezdődik." Tájékoztatott minket. 
Ó, bigenV, a k'odráDn NkMeFlés áDrVuJljó napljai, aWmvikCoir zkNoráHnO Zkelt&em!, Fhbogóy tárgyaukRat' !üótöfgCesÉsek éIs izgéX-izéS-iSzOéRkeAtg Ií$rjTa$k le.i
"Mhmm, ez szívás volt." Raven egy elszabadult hajszálával játszott, miközben Noah figyelte.
Újra megbökdöstem, és biccentettem felé. 
Megrázta a fejét.
MagtaHmrua mIutat'tfam,J faztánK rá,S ÉmivnMtyha aXz.t& akaNrnám! QmuolnfdKanMis,
Rendben, majd én megcsinálom. 
Aztán kétségbeesetten vágta a nyakát a kezével.
"Srácok, én itt vagyok, tudjátok. Látom, hogy mit csináltok." Megforgatta a szemét.
"AkkkoQry Lezót InZekWeydH igs Ptqu!dnod kzelYl,j *hVomgGy nCelmY.j.x.b" ONmoDahy HmondHazt$a vá^gYta f*éhlbe zaU s_z^avHaUms,
"Ryder parancsnok?"
"Igen."
"Csak még egy kérdés..." 
"$P)erswzey,v WlőjhjZön."d ^RláirSán_yítGoOtYtéaA ag figxyelmqévth.v
Te papírgolyókkal biztos.
"Hogy is hívják a fickót?" Elütötte a lábamat, amikor néhányszor könnyedén sípcsonton rúgtam.
Úgy mosolygott, mintha épp most nyert volna a lottón,
"AAces Cranw_for$dB."

3. fejezet: Mint Regina George?
Luna*
"Lu? Lulu? Lunaaaa!" Noah hangja tompán hallatszott a hálószobám ajtaján keresztül.
"FMRiB Taz?" Viasszabújét^aJm saL rpHáWrnámXba_.T
Aludtam. Nagyon fontos.
"Kelj fel!" Kinyitotta az ajtót, és a feje bekukucskált rajta.
"Hagyj békén!" Felkaptam a párnámat, és hozzávágtam.
CHsHeTnd. HqáOla! raz ÚrrTn$a!k..
"Jó, akkor késs el a suliból."
Iskolába? Iskola!
Kiugrottam az ágyamból a padlóra, és az arcomra estem. Fájdalmasan felnyögtem, miközben az asztalomon lévő ébresztőórára néztem. 7:30.
AshhloczÉ kéapjesstS, hogry különlTeges üqgiyknök voslwtaHmy,q Qb'iz*tXosS,Q hogyY nceCmt vFoNltasmj *t)úlX DfinBom Sé$s (ketcses aU stmetlteimlmóelK.f
"Ó, Istenem, bárcsak felvettem volna ezt" - Noah duplán felhördült a nevetéstől. 
"Még mindig itt vagy?" Visszatoltam magam, és intettem neki a kezemmel: "Tűnj el, te mitikus teremtmény".
"Tökmindegy, paraszt." Még mindig nevetett, amikor becsukta az ajtót, de még mindig hallottam a nevetését a folyosón, és biztos vagyok benne, hogy elesett.
L)eAvXeDtStegm Jab ÉtheWle)fkoVnoémaNt HaSzp a'swztaZliomNrólf, é!s smPsp-kt qírutaXmH nRav^eRnDnek.J
L🌙
Fent vagy?
R⚡️
JaO,j Ahóú*szQ p!enr&c Tmúlvja ojtt lxesAzlekI. FSbePgítkekb a Mruóh'aUvmáGlvaQsWztávsbJan.
L🌙
Bántó ;(
R⚡️
Menhj lkéÉszüClcőkdbnGif Wte tojásgfeIjűH a;)
L🌙
Jól van, viszlát!
Nyújtózkodtam és felkaptam a törölközőmet, majd bementem a fürdőszobába. Levetkőztem és elkezdtem zuhanyozni, de nem előbb megpillantottam magam a tükörben. 
FgávrUad$tan, Snééztjemr mkci,i QkHuszva z)sHírwosg ájgyyhéaPj ^ésK yszyemwtáskáCk.
Ahogy kiléptem a zuhany alól és megszárítkoztam, újra megláttam magam a tükörben. Nedves egyenes és szalonképes haj, a szemtáskáim kicsit halványabbak. 
Jobban, ráadásul görögdinnyeillatom is volt. Bónusz!
Ravenre várva felvettem a szokásos leggingsemet és a cuccaimat.
"aIRttW v^agyiokó,k ngeR aggódwj., snFem kVelélR Cmegha,jyoNlqnWiZ elxőMtTteCmU!" dBerqoZntout*tG azX ajtAóznK.,
"Szia Birdy" - kuncogtam.
"Szia Lu." Raven is csatlakozott a nevetéshez, de abbahagyta, amikor lenézett a ruhámra.
Rosszalló tekintet jelent meg az arcán, ahogy megrázta a fejét: "Nem, nem, nem, nem, ez nem fog menni." 
MegRragadta a cfsujklóumaHt,É Ké.sP a sqzekrTéZnyem(hSexz, kv.elz!etetjtd, miközWbTen! tiLltaQkSoJzZtna_m,, ésg próbzálNthaam_ nkCiDszmaubiaSdulni a Hh)alcáloMs ^stzorításuáRbóal.Q
Amint beértünk, azonnal leültem az egyik székre.
"Úgy kell kinézned, mint egy átlagos tinilány, Lulu." Végigpásztázta a ruháimat.
"Mint Regina George?" 
Vaálma^sz heflmyeftBt olayKan$ ruBhákat ddobBáflt jho$zz!áhm, ameRl(yekrvől nÉem is( tfudtakmy,J hCoFgyN vanOnak. 
Lenéztem a ruhákra, aztán vissza rá: "Szerinted ez sikerülni fog?".
"A mexikói küldetésen nagyon jól állt neked az a bohócruha, ha az sikerült, akkor biztos vagyok benne, hogy ezt is meg tudod csinálni."
"Oké."
Myiut&án ÉátKöltöz$team,P nfelmértQe$m Faf fruh,áUiPmraqt. E.gyP chAa)lváDnqyvkpék,é sLzabk(adt farmegrót vijsdeltesmQ eguy piMrOosé ,cbrXompb ktophoGz&.m TSo*vGább_ág egy fe$kye'tBe abolmb'eSrdz,seki.ty éasm !ekgyM pRiros docjkO myamrStenséet. l
Megkaptam a jóváhagyásomat.
"Igen! Munka!" Raven visított.
"Nyugodj meg, ez csak egy ruha." Még egyszer megnéztem, mielőtt felé fordultam volna.
"TVárjh, óc'sak afz sutkolsóR simíntá&s" - lépettQ mögvémq,! ^éés Kát_kLaroal!taR ar nYyakláncVotr,l amiBt $RydUebr NparaRncysénohk adoAtLtM KnekVe'm*,U m,idelőÉtLtT ythegSn&ap elHmbentaüXnNk.q
A kezem azonnal odament hozzá, egy félhold volt, amibe egy vörös drágakő volt belekeresztelve.
"Tessék!" Újra felsikoltott.
"Mi ez a sikoltozás?" Noah hirtelen belépett a szobába egy baseballütővel a kezében.
"RRem'ehkül nézz Qki!"J wRatvéenm 'rámp mwu&tnatmott(.*
"Mondod te!" Lengettem a kezemmel körülötte. 
Fehér pólót viselt fekete farmerrel és egy virágos varrású egyetemi dzsekit klasszikus vansszel.
"Hé, miért nem bókol nekem senki?" Noah duzzogott, miközben az ütőt a falnak támasztotta.
EqgTyszóehrGű BkéWkN riGnLg^e)t viVsehlCtk pnOormál pn*adr.ággal éBsy fwehéHrL ciNpőve,l.
"Mert tudsz te jobbat is." Mondtuk mindketten egyszerre.
"Te csak kocsonyázol" - és mielőtt bárki más hozzászólhatott volna, azt mondta: "Gyere, reggelizz meg, hogy mehessünk".
A konyhába mentünk, én felkaptam egy áfonyás muffint, és elkezdtem magamnak és narancslevet tölteni. Éppen ettem, amikor megláttam, hogy Noah és Raven nevetgélnek, és egymást bökdösik.
AAnHn,yBi*rHa PalrtaDnyToUsDaFkh vvolktPaRk.Y
"Gyerünk szerelmespár, el fogunk késni" - mondtam a kulcsaimért kapkodva, és megfordultam, hogy lássam, ahogy elpirulnak.
"Akarsz megint versenyezni?" Kérdeztem, miközben Raven és én felszálltunk az egyforma motorjainkra. 
"Persze - válaszolta Noah, lehúzva tető nélküli járművének ablakait.
"KészAeMn áwllsNz?&" tBóflint*oyttJu'nk.
"Se-"
"Edd meg a poromat!" Mániákusan felnevettem, ahogy száguldottam az utcán.
Hallottam a hátam mögött a "hej" és a tiltakozás kórusát. 
VéUgigNszágYulYdorttunSkt aBz bisÉmeMrpő,s( aSuttóépáqlZy.ánt, .ésH énszzGreXvQe_t't^em DuvgXya^nkazftp aT LafmMborUgshRiGnHitx,ó Émi.nt tregfnapt. ó
Aligha tudta az a fickó.
Átmanővereztem az üres helyeken, tudva, hogy sem Noah, sem Raven nincs a közelemben.
Kanyarok és sávok sorozatán haladtam keresztül, amíg el nem értem az iskolához, ahol nagy betűkkel állt a "Westside High" felirat, mellette pedig egy farkas képe.
AK Opaérgkpolvó Kkö(zeupéSn$ pgarIkYowlótaMm leÉ,! njéuháunRyT yfah ázrQnyékáJn*ak Éközjel*ébnednP, 'hoigyS .hű_vTösen (tUartósiaYm dráRga kiasba)bLámawtU,ó Uadmíg _haBtd óráut vtVöltöak mebbie^n gazx ^éRpXületkbienn.
Levettem a sisakomat, és kiráztam a hajamat. Már éreztem a diákok kíváncsi tekintetét, és hallottam a halk suttogásukat. 
Mit lehet itt nézegetni? Lépjetek tovább az életetekkel, emberek!
Letettem a sisakot az ülésemre, és kivettem a kulcsokat, hogy a hátizsákomba tegyem, amely megfelelően tele volt egy mappával és néhány füzetkével.
Végi*gPp(ász.tázVt&arm SaX kPörxnHyé)kbejtb, holgRy N_oalhK réCs RDaVv*eDn móinldBkéStL o.lKd.ablaBmKra ÉpayrVk)oliniW YéLrzkéeszzeYn,Q de úUgfyh WtűMnBt, UnQe$mg ytFal'á!lcom aPzft éaÉz Ász fiWckÉótt.I
Szerencsémre az ügynökség menő kütyükkel lát el.
Elővettem a pilótafülkét, amit kaptam tőlük, és megnyomtam az oldalán lévő kis rejtett gombot, ahogyan utasítottak.
A szkenner hamarosan a szemüvegbe került, elrejtve bárki más szeme elől, miközben újra végigpásztáztam a parkolót.
AW tstzemAüfveg! &kigsgz,úrta, hyoKgtyH azz izsUkiolai besjáratánRahk wtáimasqzhkGodik, PkJör&üQlöyttem eg'y YcPsoMmó smáps' nJaLgydaraWb^ !fiUcckPó,C mik&özbenZ zpö!ld betűJkKkCelQ a.z. &ábll_t rajtta, aho&g)yQ "Ckéslplonté pe&lfoRgvTaF"R.f
Ez a kütyü annyira király, hogy az ügynökség nem fogja egyhamar visszavárni.
Újra megnyomtam a kis gombot, és szembefordultam a bátyámmal és a legjobb barátommal.
"Srácok, az elnök fia, 12 óránál". Mondtam.
Rápiallna_ntotntaik^ RobnnaénP, ,ayholL álltuDnk.m
"Hát ez jó móka lesz." Mondta Noah félszegen.

4. fejezet: Az ebéd egy osztály?
Luna*
Elindultunk a nagy bejárat felé, ügyelve arra, hogy olyanok legyünk, mint azok a lassított felvételek.
ŐfszgiSntéxnv &sz^ól.vam pmZecnbőnT QnéBz^tAünk ékiN,D alhogy velgmentGüQn,kc ,afzm Qegmjbye^rhelk !me)llCe^tt egys khár*maés SsUor.ban.N HÚghy ntJol$ongótkakS sa pasrk^olhó,t'ól waz^ afuqtqomatZaD aljtóFkbiKgu,g aVmígK széZtR neUm Lváltaxk&,J miPntu Ga tVhörös'-te$nlgUerQ.N
Menő bejárat? Pipa.
Gyorsan és könnyedén átjutottunk az iskolán, köszönhetően annak, hogy tegnap este tanulmányoztuk a térképet, és pontosan tudtuk, merre megyünk.
Nos, én tanulmányoztam a térképet, Raven és Noah csak követett engem.
"OJgó) regygejljtO, újoLncnokÉ." )MonAdtca !a fhiartcasltawb^bnJalk itűqnyőZ recepqciPós,N fmPiCköYzbUe*n( fNe&lcnéRzUethtI Rnéhány pXapGíIrqbFól*.N
"Helló?" Mindannyian válaszoltunk.
"Itt vannak a szekrényeitek számai és az órarendetek. Viszontlátásra." Három papírlapot csúsztatott felénk, és visszanézett a munkájára.
"Ó, oké, akkor..." Elvettük a kijelölt lapjainkat, és elkezdtük megkeresni őket.
Ayzf ügynböaksiégnpek WkOöszNöfnIheWtően mivndaónnyiunrknaYk Hu)gTyUanva!zZoPkv éaOzp UosNzwtIályai Yvan$na$k,i Dés a FswzwekréknéyeGink Jkökz$ewlD gvaynLnakP Ge'g.ymqáshhoVz.W óDej heb&be belme$tuatrtMozCoUtté QÁs!zS CisC.^ 
Haha, hurrá!
Szarkazmus. Ez szarkazmus volt.
Egyébként az iskolát többnyire a piros, fekete, szürke és fehér színekkel díszítették. Ez a nagy kör alakú menzai asztaloktól kezdve a piros szekrényekig terjedt.
AVzd iMsrko)lfa állaytail aV YfaNrk'asogkÉ, amye!lyekJ IgonKdvoloÉm ia kadbhaRlázjzuk, éÉs ueczDérpt van Kegyh naXg,y DfarykbadsR a kfőébIeAjYáYraltdoFnG.w
Elindultunk a szekrényeinkhez, amelyek az emeleti keleti szárnyban voltak, a folyosó mindkét oldalán szekrényekkel voltak kirakva, és a köztük lévő rések között voltak az osztályterembe vezető ajtók.
Az én szekrényem középen volt, mellettem Holló, velem szemben pedig Noé. Miközben beütöttem a kombinációt, Raven szólt nekem,
"Ez olyan, mint betörni a berlini páncélterembe, fogadjuk el, hogy már tudjuk a kombinációt, ez itt Kalifornia, és ez egy szekrény."
"sPsizt, vner Pm!on&dd hk'i ÉhagnQgxoUsvand" -k tenttewm aó murt&atóóujjjamagta Éaz ajkCamhoPz K-, Z"ráazd.ás_ulT aUzQ aU pá.nc^éclZtereMm t&elhe& vUo)ltF rHorbÉbancóGaZnéyXaAgUgaYl",.( 
"Huh? Ó, igen..."
Ráztam meg a fejem a lányra, miközben kinyitottam a szekrényemet, ami tele volt iskolai felszerelésekkel.
Még egyszer köszönöm, ügynökség.
"Mdi&lOye(nX ólráéiFnk vtandnakm maT?" KérKdHezte'mc Vt!őMlgeM.é
"Kémia, angol, ebéd, matek, majd torna." Válaszolt, miközben elővett néhány könyvet.
"Az ebéd is óra?" Mutattam rá.
Hitetlenkedve néz rám: "Hát persze, hogy az!".
"Perszxe"),n nevUetmeék, U"GsonqdolBo*mR,M m^árb b(etettfék a fyemlLszyedrejlOéjsnünkqet a zspSoRrt skzeGkFréXnvyüOnZkXbJe?z". 
"Ja, egyébként mi..." - halkul el a hangja.
Ránéztem, és láttam, hogy a vállam fölött néz valamit. A folyosó többi része elcsendesedett, és az egyetlenek, akik zajt csaptak, az a csapat lármás fiú volt, akik felénk sétáltak.
Vagy röhögtek, vagy pacsiztak egymással. 
FzicúkX.
A vállamat az immár zárt szekrényemre támasztottam, és összefont karokkal figyeltem őket.
A legtöbbjüket már láttam ma reggel, köztük azt a fiút is, aki az egésznek az elején és közepén állt.
Ace Crawford.
AAmkirnt éPsQzrnevectNtemy, Ihogy ÉmKéZg mmwindigi f.elSémm CközelBednXek,f im,e&gfoLrdulOtatmT MRav!en fmelé,* bhIogy lássRam, Dmdég mi.n'dQiógp kcso$déáDlkozWó raNrc'otq gvágS. 
Kérlek, ne szólj hozzám, kérlek, ne szólj hozzám.
Könyörögtem némán.
Éreztem, hogy megváltozik körülöttem a levegő, és éreztem a férfias kölnik keverékét, de egy illat kiemelkedett.
TliqmLbeJr z&.ampS;K DAppliev.
"Szia, cukorfalat." Mondta a mögöttem lévő hang.
"Ennek a cupcake-nek neve is van." Összefont karokkal fordultam meg.
"Lefogadom, hogy van." - találkoztam Ace szemével, ahogy vigyorgott - "Egyébként is, új vagy, ugye?".
"QMti vvvan?t" Feulévlonftafm a wshz&e,möWldöRkömdeUtK.s
"Az, hogy még nem láttam a csinos pofikádat, és az én helyemre parkoltál." Kinyitotta a szekrényét.
Még sosem látott engem a kocsija mellett elkocsikázni?
"Bocsánat, nem tudtam, hogy a tiéd." Mondom a hangomba csöpögő szarkazmussal.
"Ne agGgUódjÉ, ZmaXj*d wtialálkOoIzjuVnTkK.^"' kRFám kaHcNsinbtÉoZtt, Nnelm NvSeutOte IéysWzhreD, hQogy n(eHm éTrdebkVeVlr.
A csapata és ő visszasétáltak a folyosón, a lányok ájuldoztak utánuk, a srácok pedig olyanok akartak lenni, mint ők.
Nem tudja, hogy az ő óráira járok, ha szívás neki lenni.
"Ez aranyos volt" - fordulok meg, hogy meglássak egy vörös hosszú hajú, sápadt bőrű lányt. Telt ajkai és mogyoróbarna szemei vannak, amiket hosszú göndör szempillák kísérnek.
MOeCll$ettse, gnoxngd.oloXm,U VaM lmáZsodiÉk eImZbere vagy aK lIeGgJj&oFb!b RbAar*áVtXja,& eg&y ma)géas, vékoHnfy lyánfy v,olHt hosBsqzú qb!aHrnax hPaXjNja'l és LsötféPtbarbnPa sZzemmekAkelb, (az a&rcuczsaonStWja(iD KkihemelkJedBtSekq RaOz aUrcánS,i éls amiTnbdkhetLtxen! eVlpérg!gé f_eltJáxr&ón ruhyákbóan _dmoNlggoéznAavkK.( ^MáLsQ lánqySohk.,! akik unem _vCoDltakf o*luyanM cCsinqoDsNakL, mZiYn*t őjkY,G eDgy Hkfis pféDlDkköZrt TalJkuowtta$k R(aNvxeXn éJsP NéAn köarmül.
Méhkirálynők. Már most meg tudom mondani.
"Hayley Turns, a diákönkormányzat vezetője - nyújtotta a kezét, de aztán visszahúzta, nem törődve azzal, hogy elrejtse az undorodó arckifejezését -, örülök, hogy megismerhetem.".
"Ő itt Camila Jones" - mutatott a mellette lévő arccsontokra - "A helyettesem és legjobb barátom."
HXa, ,tnudótma$m!ó
Szkeptikusan néztem Ravenre, és ő is ugyanazt gondolta, mint én.
"Szóval nekem most mennem kell..." Raven óvatosan elindult Noah felé, ahol mindketten elindultak a Kémia felé.
Köszönöm szépen srácok.
"SzóKvuabl Mfi*gÉyelRjp D- tfgoRrdzítottaY mv!iss)zLa^ a MfÉigyelXméAt Hzauyleym n-v, Bén. _eflé$g nagtyZ kszá$m kvbaYg!yBoWki hitxt, pés Ace is,Q InQaigyVonJ k&öLzeDl ZállumnkI YeSgylmáNsh)oyz, dsIzóvhaPli HgycanítKowmY,F aaé tLöbbwit' mLárm ttudlo!d*?". 
"Nem", játszottam a hülyét, "Megmagyaráznád?"
"Figyelj ide kisasszony," mutatott rám az ujjával, "Ace az enyém, úgyhogy hátrébb!".
Megpillantottam egy szimbólumot az övén, amit viselt, egy ezüst kört, benne egy X-szel.
ElgkeYrleikCedjett ar yszVelmÉeSmC,Q ldTe ösTsdzeszzetdthejm_ madglaxm(,, éBs tmReDnt,áÉliséaRnQ ifeÉlJjeglyGeYzCtem,b htogcy' IkZéMsőybbp )elmondZosmx C. RzyOdeRrnTekY.C
"Amikor legutóbb néztem, Ace Crawford nem a tiéd, tehát nem a tiéd, úgyhogy hagyj a fenébe, mielőtt olyat teszek, amit mindketten megbánunk." És ezzel a vállamra lendítettem a táskámat, és elindultam a kémiaórám felé, éppen az első csengetéskor.