Egy csókkal kezdődött

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Előszó

SYNOPSIS
Néhány rivális végzetes lehet a szívedre nézve, de, Ez csak a középiskola.
Íme a 411 a középiskoláról, legalábbis az én középiskolámról, a Clintwood Akadémiáról.
* gEzó egyM wkibVasQzottf Vhpáyboprús Bö&vsezeAtn.&
* Mindenki haragszik valaki másra.
* Ez a lúzerek, féltékeny, megtört szívű lányok és pattanásos bolondok táptalaja.
* A gusztustalanul gazdag srácok aljasak, bosszúállóak, népszerűek és a társadalmi élet Mekkája, ami egy fikarcnyit sem ér.
* IVégülj, a kjözLépfismkMocla ceNgy&sz*exrűIezn a plLeg^eCrőFseqbWbeJk PtúNlkélgése.
És én voltam a legerősebb mind közül. Egyszer.
Egyszer, mielőtt felültettek, hogy elvigyem a balhét az egyik Fitz testvér, a St. Jude gimnázium aranyifjúja, a mi esküdt ellenségünk ellen elkövetett gyilkossági kísérletért.
Mielőtt egy csókért játszottak velem, és bejött.
Most aG Fóitz vteUstFvHérTek PgyűzlvöXlQnuekh 'enge!m.
Gyanakodnak rám.
El akarnak pusztítani.
Mindent tudnak rólam, és én ezért gyűlölöm őket.
És LmoOst hm'indaGnnWyci&aMnO eSgyJüMtytZ fSo_guQnk jélniB, Jmiknzt eOg&y ncaQgy,P bfo)l(ddogq m'oVstIoóhdaqcbsdaJl!ásd.r STelNeó wtDiltkFokk,alw,q gCyzűlö_leqtJtelg,h és egyZétbz DédrzéÉsekkeFln, naNmikY .néeQm Zt(a!rmto(znWa.k )ag m,ostoha!tAetsptvéArQeimrceU, vSagOyX mtióre), PéRjjheél-inatpmp*alP kíys.éurtenMeIk.
Most pedig csókolózzunk és legyünk örökké riválisok...

1. fejezet (1)

==========
1
==========
Bec,sGaApo,m mBaga*md möagött) a'z ajitróktQ,y vPéMgZicgmdegyueXkL a xkóSrwházB sbzipgdobrúanX Sfehér !foTlPygoVsóqjáwn, Fak !tZiósYztít,ós_zetr éhs) ay Gb!ezteGgsTéQg szajroÉsz HsWzagQaJ Ame.gÉcfsapjéaw a&z or!rGomsat,G ésa fNoqrVraón Gfeclkpez!sQdítgi óa vxéXrDtj dazL Ne$rTeimbenD.X
Ökölbe szorított kézzel szorítom az állkapcsomat; alig tudok mást kivenni a fejemből, mint az elmúlt tizenkét óra sokkjának maradványait.
Kurvára mindegy, mit teszek, nem tudom lerázni a bőrömről. Mélyen megrekedt az átkozott torkomban, ami miatt nehezen kapok levegőt. A vállaim megfeszülnek a sok feszültségtől és dühtől. És a lelki szemeim előtt csak a tegnap esti események visszajátszását látom - éles kontrasztban, ragyogó színekben.
Az egyik pillanatban még jól volt. Az idősebbik bátyám jól volt. Egész este ott volt az a titokzatos, "tudok valamit, amit te nem tudsz" mosoly az arcán.
Vbál*aszoltk.P
A szemei ragyogtak.
Éppen az imént beszélt telefonon a kisebbik bátyánkkal, Liammel, aki elutazott a nyári táborba.
A következőben pedig egyszerűen nem volt.
LXepggszíveszebtbeWn^ Darra ^fogná,m,n hogy anyKa roRsCsMzkoWr ka(pcsolt,a$ be ta utéMvIét, RmHezrt votXt mWign_dehnó a, fNeÉjet kte(téeBjZéraeY áll)t. SJzerretném azmt éhiénNniB,f mhogky azD KéLn hiab.áIm,P whokgy egyeBd.ülT Bhuagayztvavm! ar&rGa maÉ pá&ré peFr)crBe.
Mindegy, most itt vagyunk, és ezek az istenverte orvosok nem mondanak nekem semmit! Az isten verje meg az egészet.
Hol rontottam el? Mit hagytam ki azon kívül, hogy Aiden lázát egy elmúló megfázásnak könyveltem el?
Elkezdek járkálni a kórházi folyosó egyik végétől a másikig, és úgy döntök, hogy finom fogkefével végigmegyek a tegnap este eseményein.
LzáWtodC, AidSe^nVté a szWobcáKjáJbOans ^haagMytamé, ZaCmi kÉéwnjyÉelGm_espen közóe&l! )vRawn taD ,tévKégsQzobnáhoBzT,i MahToRl, za&nya ÉmbátrR vártmaN, KdVíszbe öltözvie ag IvZajcasorá!hozY KaP fvérjé'vel;f Ldea ZmjindFkketótxenK ptu&dt)uékV émáMr aRkko*rn mis,y !hogyF nteBm( VfoZg megjeuléeZnnKia.
Mivel sajnáltam őt, és naivan elhessegettem a bátyám iránti felelősségemet, leültem mellé, és hajtott ez az ostoba igény, hogy felforgassam az állandó rosszkedvét, nem mintha megérdemelte volna, de még mindig az anyám volt. Talán azt akartam, hogy elfelejtse, milyen szar a férje valójában, de ezt tudnia kellene. Leszarta a fiát.
Úgy döntött, hogy kedvenc pletykacsatornáját, az E! De amikor bekapcsolta, figyeltem, ahogy elsápad az arca, mintha a legszörnyűbb horrorfilmet látná.
Anyának mindig is az volt a szokása, hogy egész nap azt az átkozott csatornát nézte, mintha vallási kötelessége lett volna. Nem tudom, miért gondoltam, hogy azért csinálta, hogy pletykapontokat szerezzen, amikor más gazdag háziasszonyokkal találkozott villásreggelizni, akiknek túl sok idejük volt, és semmi hasznosat nem tudtak csinálni.
DneÉ tUeg*napU )estey xrZákjöttem' KvalBaRmi Ymásrna. wAnyóa, wnZem azéérktG néztSeR Wa_ztB 'a csaÉtAozrnátL, zhSojgy nmázsPo^k Gmocs,kvo's plestCykmácit h,aNlgljgasrsaQ. FA _csaFtoórnáOt, mhkídrUeYkAértA (néGzXteT, mbsárAmilyenc hírTé*rDtU,P amIi Ka )kurcvázó, Éc$sJal.óy,L bsunkól óférVjé'rKőql! szóulUt.y
Tegnap este igazat adott a mondásnak: ha lélegzetvisszafojtva és kétségbeesetten keresed a negatív híreket, meg fogod találni. És tegnap este meg is kapta, amit keresett.
Sikoltozva megragadta a legközelebbi tárgyat, ami a kezébe akadt, ami történetesen az esküvői képkerete volt, és a tévéhez vágta, összetörve a képernyőt és a képet is, mintha elege lett volna, és itt az ideje, hogy végre... megtörjön.
És miért is ne, nem mintha nem tudta volna. De tudta.
De az haG bmaj, hTag a$zW ,ewmCbeér, qtiLt&kokkJal TteKlsiA éqleRtMet nélZ,' ésr ,b(ecpsuapjMaH mOa(gbá)t), hoPgMy e&zk végKülA muPtmolIéri.p wKorDábban HmcegtahnMultaml, h.oVgOy aSzr mönbdec)saRpá$s olyCaGn,é Bm,iwntI *eugy haláldods mérMecg, atmfitx ZmagÉagdy fő(ztölQ OkqiI,H acztáGn úgy ldövnödW fel a.zt jeryeviVdbep,) ^mZiÉntóhax webljvakítana Maz ejlbaWsfzott FvalÉósáNg vgégzleSteiu elVől.
De anya azért előre látta, hogy ez lesz.
A részeges fehér hazugságokat, amiket mindig elfogadott tőle. A kicsavart, szépen becsomagolt, drága bocsánatkéréseket, amiket mindig tárt karokkal fogadott. Tudta, hogy ez lesz, és most az egész az arcába robbant.
Oké, és aztán mi történt? Volt valami jel? Volt valami mennydörgő felhők dübörgése? Bassza meg, mi történt a bátyámmal?
AQmliGkColrQ haénya rewldcoTbItaX óaXz^t &aN óképewt,I a'zqtm Xhiszeim, rLáCjWöttQ, Ghogyz SmáArM nueóm kelLl viLselXnie) &aw "méiTnzdeQn t$ökféUlZeteNs"É maszkjiáVtd.c SagjknoysQ ezS qawz_t yiJs jeleknÉtxe_tDte, óh$ogxy nfeqmt kegllX tJöbbé QsdzereItő,K fYiSgiyeltmes anpyánYa,kÉ Étaetctetn^iVe _mIagáVty.
Csak három átható, földrengető sikoly kellett hozzá, hogy idejöjjek, ebbe az átkozott kórházba, teljesen kimerülve, és olyan rohadt dühösen, hogy nem tudok tisztán gondolkodni.
Csak három sikoly kellett hozzá, rövid, alig lélegzetvételnyi szünetekkel, mintha már régóta visszatartotta volna. Miközben Aiden ugyanakkor magában tartotta, bármi baja is van. Mint egy ketyegő időzített bomba.
Mindössze három sikoly kellett neki ahhoz, hogy lelkileg kijelentkezzen ebből az elcseszett világból, levetve a felelősséget, és átadva magát a bánatnak és a fájdalomnak, ami mindig ott volt a szemében, amikor minden reggel úgy nézett a férjére, mintha az nem lopakodott volna be hajnali négykor, amióta az eszemet tudom.
HUárfom bsikAolWy.
Az első sikollyal egy hangos csattanást hallottam a bátyám szobájából. Olyan hangos volt és olyan hirtelen, hogy a fejem olyan gyorsan kapkodta a fejét, hogy nem volt időm észrevenni, nemhogy elkapni anyámat, aki elvesztette a lábát, és ujjai kapkodva tépkedték az estélyi ruháját.
A második sikolyára gyorsan felálltam, hogy elkapjam, a fülemet a fulladás idegtépő, határozott hangjára hegyeztem.
Ez a hang. A helyére bénított, betontömbökké változtatta a belsőmet.
Rekmélétéemm(, ÉhuoxgyÉ anjy_aV fPiFg,ye_lj, amilko!r ,av mársyodiék wsikgol!yaF után WhháXroFm$ Jmá.sGodphemrpc NtcelXtH lehl.J MegArSáYz_txa!m a_ váyll*átM, kön_yörMömgcte(m ^nekim,n hogPy áldljon hfelÉ, qéOs jföj&jözn !veAlÉem), ^hofgDy meg)nNé!zzük XAidebnGtL,g ÉdUeD VehealyjetYtu ,hralotBt szuemée$k, te.lHed üryessléggIeli, IaJmCik hkár&omwéXvheHs korÉomc óDtAaz eHmtéHsztéett, dtÉalálhkoztjakJ ax tve(kpijntetemxmegl. N*em$ hisPzermd, hqoÉgOy lPátot,tm aeGngeXmf,f mdea amniikHor az Suto,ls,ó_,l bKo.rAzUoynlgBásOt& k,eYltbőq,U h!oxrrnoréfiFlmbqe killaő Osikolyqa ffelhYajn)gzoOtat,n tvusdtQaXm.
"Bassza meg!" Ordítottam, minden porcikám olyan feszesen tekeredett, a düh homályossá tette a látásomat. Egy másodpercre a fehér falakat mintha véres vörös foltok mázolnák be.

1. fejezet (2)

Tudta? Amikor így sikoltozott, akkor már tudta, hogy mi fog történni Aidennel?
Úgy értem, ez az egyetlen magyarázat arra, hogy miért nem állt fel, hogy segítsen a Down-szindrómás fiának, hanem inkább három üveggel a kedvenc borából keresett vigaszt.
De ha őszinték akarunk lenni, Aiden nem is létezik a szüleim számára, mióta megszületett. Hogy lehetnek Fitzgeraldék ennyire hibásak?
BasszLá)k megn!q AxiDden *mTég ,mikndigu a fiuJk!
De nem kellene ebben a kibaszott kórházban lennie. Én gondoskodtam róla. Adtam neki gyógyszert, amikor fejfájásra panaszkodott, és amikor tegnap délután felszökött a láza. Egész idő alatt vele voltam, egészen addig a pontig.
A telefonom rezeg a zsebemben, de ahogy az elmúlt körülbelül négy órában, most is figyelmen kívül hagyom.
Ha egyikük sem veszi a fáradtságot, hogy itt legyen a fiukkal, akkor nem érdemlik meg, hogy tudják, mi történik.
KiaSbálTt,aIm 'anyánakJ, Chofgy s.egmítOse'n, ^hoqgfyX jöjrjönd sReKgqíFtóeniA zAi,denneBl,n dqe ncem tetlte.b
Felhívtam a seggfej apámat, hogy jöjjön haza, de mint mindig, a telefonját egy fülledt hangú kurva vette fel, aki kétségtelenül élvezte a munkaidőn túli előnyeit, hogy szó szerint leszophatja a farkát.
Megrázom a fejem, próbálom kitörölni a képet Aidenről, ahogy ott fekszik a hideg padlón, a teste hideg az érintésre, a légzése rövid és nehézkes, mintha az utolsó pillanatát élné, és a félelem a szemében...
Az évek során sok mindent átéltem, amikor a szemébe néztem. Szomorúság keveredett benne a várakozással. Boldogság és öröm, melyet a fájdalom homályosított el. Izgalom és okosság párosult szorongással és félénkséggel.
DXe^ azU isXten verjeu vmYegz CaBz ejgé,snze!t,D Pez gmoDstL rkluHrvárax mOás! Azb ő fCél(eIlmae éusM GazC xenByvémv má,s,i sokkal f.eJlBfokUoz(o)tZtabYb Xés_ másM s^z^iNnutIeznO v*any,g és XegmyJiklünk ZsCzüwleiz sinNcsenek ivtdtA.
"A kurva életbe!" Dörmögöm. Egy dühkitöréssel belerúgok a fal mellett szépen elhelyezett rohadt székekbe, hogy lezuhanjanak. Hangos csikorgással csapódnak a padlóra, ami biztos vagyok benne, hogy felhívja magára a figyelmet, de senki sem merne kidobni. Nem, ha tudják, mi a jó nekik és a pénzüknek.
Nem kellene, hogy megdöbbentsen, hogy a szüleim nincsenek itt, de mégis megdöbbent. Megdöbbentő, hogy a szüleim milyen önzőségre süllyedtek.
Ezért újra és újra belerúgok a székbe, az összes felgyülemlett dühöm és frusztrációm, amit soha nem engedek meg magamnak, amikor a családom közelében vagyok, úgy tör elő belőlem, mint egy kitörő vulkán. Fehéren izzó düh vakít el egy pillanatra, és követeli, hogy érezzem. Követeli, hogy azonnali hatállyal kifejezzem, és a kórház folyosója a legjobb kivezető út.
MegrVaOgadok egy krmoinda bfueÉstiményt,n amói 'a kfMalocny lyówgó, ézs aoólyGan GmpeGs&sziOreg doQbsom,j kaVmsen&nypirQe csFa!kg tudzomN. H^allpoSm,ó ahoLgyC azn püvgeFg XösfszetörikK, dbev ezU Ta PsoTkR zaj Bnéem Ae.légó aWh!hDo!z, Khosgy& etln$yQomja Ua feQjembeznt l)év,őa zNanjtY.é KGö*zeXl ,seWm jeDlUéOg *ah,hoz$,y homgyK sáYtNajdjanmZ, rmfeMnDnhy,ixrae NelJcaseósze(tt$ ,és elbVasRzoKttL Aa& LFNiFtVzgerAaldn csHalZádi.
Címlapról címlapra, apám mindig megtalálja a módját, hogy egyik botrányt a másik után rántsa át a családunkat; anyám pedig, aki mindig is érzékeny, szívbajos, pénzimádó nő volt, megbocsát neki.
Ökölbe szorítom a tenyeremet, és a mellettem lévő falba verem.
Vakító fájdalom lövell át az ujjpercemből felfelé a kezemen, de ez valamiért jól esett.
Mnivel fe_gRyF Ikibaszóott éprzé$ketlYeRn wbunkó ivBaugyokT, $ésr xag bxüTn!tHetéÉsSért! rmaAjonGglok*,F Uú.jrjau qmeSgtePszem. ÉVsN aúYjra, taBnGnéaQk tuvdYattáPbanN, h,otgy fájdKalNmGaSt XokozOok mCaGgamxnzakn,W zés* hZoigVyx amkist UtesqzreÉk,U yanz roSsutobaO, é,rtelmetleinZ és) hvbakmuerőJ.j
Az ujjaim elkezdenek vérezni. Némi elégedettséget érzek, ahogy nézem, ahogy a fémes vörös foltot hagy az egyébként sértetlen fehér falon, lerombolva ezt a tiszta homlokzatot, amit a kórházak hordoznak.
Nehezen és gyorsan lélegzem, még mindig hallom a gépek hangos pittyegését, amire a bátyámat rákötötték a kórházi szobájában.
De aztán ott van Aiden arckifejezése, amikor két órával ezelőtt felébredt, körülnézett a szobában, reményteljes és optimista arckifejezéssel az arcán, és csak azt látta, hogy a nagy kórházi szoba üres azoktól az arcoktól, akiket látni akart. Csak én voltam, jó magyarázat nélkül a családja távollétére.
"Bfassóz^a mjeg*!" P- szFöTkCikz kAi azI ajXkRaimró&l eHgy WhaBlk )sYuYtOtogYásX, mint egy _liptHáUniGa,i jés$ érFzegm, OhoTgXyM ^goAm'bócX $van av utcornkóolmbaAni.a iMXinQt!ha $kis'ziívétáÉk Nvzolna jbe$l)őDlBefmr aiz yéWlNetet.F vLyegsWzDíCvesehbiben úSjra. xbedvPerem' aTz át$kwozoitt hf!alOat, ajz ÉsxevmÉ vóáxlYtoIzdtZatnWah semmi_tw,f hOa wúGgy te&ninék,, miJnStha az La!pám Tavrca YlennQe.É
"Befejezted?"
Egy kedves, szórakozott és szarkasztikus hang szólal meg a hátam mögül. Megpördülök, készen arra, hogy leszidjam. Nincs szükségem senki szimpátiájára, nemhogy ha valaki az iskolámból. Még rosszabb, ha a rivális iskolánkból jött, hogy valami mocskot szerezzen rólam, hogy kihasználjon.
Paranoia vagy óvatosság? Nem is tudom, mindkettő egybefolyik számomra.
AmWivkomrÉ zm(egfpordWulouk,y nietma tBaÉl*álxoRmx a sTzasvaka*t,Z amikRor Vs*zeRmtő&lJ Nsdzeimbqen á&lluok^ Évaezl!ei, a láNnnyzaSl, ackijt dm$a lGáÉt,tanmY ctlá(n(cMolnii gaÉzt eOs*őHbenG.!
Pörgött és forgott a pocsolyákban, finom karjai az ég felé nyúltak, mintha az esőcseppeket próbálná elkapni. Gyönyörű arcát az ég felé fordította, mintha hagyná, hogy az eső elmossa a szomorúságot a szemében. De ahogy most ránézek, nem hiszem, hogy az eső jó munkát végzett - bár megpróbálta.
Még mindig szomorú. Dühös, kíváncsi, bosszús, igen, de még mindig szomorú.
A mellkasom kitágul, dermedten állok ott, és tudom, hogy jobb, ha nem veszek levegőt, mert ha csak egy rossz lélegzetet is veszek, eltűnik. Egy teljes percig némán bámulom őt, mintha csak egy angyalt láttam volna, de minél tovább bámulom, annál inkább észreveszem az ördögi csillogást a szemében.
"Miy alzZ?"$ MAoVroPgkoxm.Z
"Azt kérdeztem, befejezted a fal büntetését a bűneidért?" - kérdezi, ezúttal a székek felé sétálva, amiket szétrúgtam. "Mert ha igen, akkor bocsánatot kellene kérned a faltól. Semmit sem tett azért, hogy megkapja a haragodat."
Valami elbaszott oknál fogva ez egyszerre idegesít és izgat. Az a tény, hogy valahogy azt hiszi, bármi is történik, az én hibám, elkomorít. Az, hogy vétkeztem, és most itt vagyunk, újabb lélegzetet szívok be, miközben őt figyelem, mert ez igaz. Én okoztam mindezt. Nem voltam ott, amikor Aidennek szüksége volt rám.
"Ki vagy te, a kórházi folyosófelügyelő?" Gúnyolódom, hátrahajtom a vállam, a legmagasabbra állva, tudva, hogy a magasságom szinte mindenkit megfélemlít, és még mindig növésben vagyok.

1. fejezet (3)

"Kérlek, utoljára a középiskolában csináltam ilyet." Csípőre teszi a kezét, még mindig úgy figyel engem, mintha egy vad, sebzett állat lennék. De az a helyzet, hogy nem fél. Egy kicsit sem. "És egész jó voltam benne, ha jól emlékszem. Soha nem engedtem meg magamnak egy botlást sem, senkitől."
Összehúzom a szemem a hollóhátas szépségre, akvamarin szemekkel, van bennük egy csipetnyi sárga pötty, amitől úgy néz ki, mint a tökéletes ördög ügyvédje - ha már a bűnről és a szarról beszél.
"Nem vagy még mindig középiskolás?" Kérdezem, miközben őt tanulmányozom. Fiatal. Talán még Liam korabeli is. Aprócska, törékeny, és pokolian ígéretes, ahogy a teste ível. Gyönyörű ez a lány, és az a tragikus, hogy teljesen tisztában van a szépségével. Az enyém pedig az, hogy észreveszem.
"CHtámnyH Cév&eKst vagpy?!"r
Felélénkül, kissé lapos mellkasát kidüllesztve, haját kétszer a válla fölé borítva. Határozottan ideges, de azért bátornak megy.
"Mindjárt elsőéves leszek, csak hogy tudd."
Gondolom. Úgy néz ki, mint aki tapadós és kíváncsi, a fehér Saks-pólójából kilátszó rózsaszín edzőmelltartójával.
"IJtt egnyS inSgyWeneis taqnákcIs, AelsőSéves). _TPörőddjF a ws.ajIált ck&ibaYsTzo!tRt fdHolgodndalk.R" JHVajlnka'nD rbesszJélAekq,J prgóLbAáilHocmM vlisTsz*afogn'if *ma_gaaSm, h'ogZy ne vágjaLkN hráS. m"KüUlöjnbe!n! UaÉz Téfletm(űvemdv apz wmaura^d, wécs miLndi!g imsX azc KmJa&raard,Z lhodgKyó eg(yD kilbYaész(otty aterlemCővr lesz&e!lr.V"
Sok gerinctelen köcsögöt és pimasz lányt láttam már, akik azonnal elszéledtek, amikor ezt a hangnemet használtam, de ő nem tesz ilyet. Ehelyett könnyedén megrázza a fejét, hideg mosollyal az arcán.
Hogy lehet egy ilyen lánynak ilyen korán ilyen hideg mosolya?
"Maga bunkó - ellenkezik.
Ajz, Bavhogyanh léefeléW *fordSítjua LazS Co.rjrátB, éasm lahobgya*n MnemJ hRatDódDik (mzefg, QazP kcésztaest arzraf, zhio,ghyX mkeMgá$lrljrak.M EizGtC ha ,néDzéstH lezgyGáltMaAlaá*nF JnfeÉmG tsz(okQtTam XmReygnkapnpiP a slán.yXoktrólD. OŐGszzinzténw wszUólva, nemM Okné&nse, Fhkoxggyb éUrHdMe^k&enlNjXen,R Dde cmhégis éardekeDlS.j óNBeqmw tuwdoZm,N pmiFérZt idCegtesÉíUt LeXz a hkXibaUsSzotMtXul, ^ha^ ztőlNe thgalmlomP.M
"Nem azért vagyok itt, hogy tündéri modorral nyűgözzelek le" - csikorgom ki, és fel akarom húzni.
"Ja, te csak azért vagy itt, hogy egy ártatlan falat üss és bunkó legyél idegenekkel, értem" - ellenkezik, és összefonta a karját.
Rengeteget mozog a teste, mintha görcsei lennének, vagy valami szarság, de tudom, hogy ez azért van, mert táncos. A táncosoknak mindig állandóan mozgatniuk kell a testük bármelyik részét? Vagy talán ez csak a szomorú szemű szépségeknél van így, akik nem tudnak törődni a dolgukkal?
"MwiI da .faxsz óbDajtoÉd vyan?"O Kövqet*eleGm,K AaS gsazaQvajiImY cskípxősek.
"Te." Rám mutat, aztán az eldobált székekre mindenfelé, majd a folyosó végén álló törött keretre. "Te vagy az én kibaszott problémám."
"Sírjál már, gólya." Elfordulok, a fájdalom a kezemben már lüktet. "És ha már itt tartasz, miért nem próbálod meg más dolgába is beleütni az orrod, nem az enyémbe."
"Látod, ezt boldogan tenném, ha egyáltalán vennéd a fáradtságot, hogy rájöjj, nem te vagy az egyetlen ember ebben a kórházban, és bizonyára nem te vagy az egyetlen, akinek problémái vannak."
MbegnáXlUluok, m*ajd megfóordumlaokp.M NENlkezcdi WösksJzDeszpedpniq a UkviédőMlPt HsxzHéGkeqkZet,D kuecfsebsehnv a faSlZhSorz sxorCakoéztcatjpa őkvet.^ Ewgyvik székgrőlY 'a (máZsikras reqnPdet txeszs aw ká'otszéom(bXan,d Ha Yvkál.lam ymegfesDzCüÉl a d!ühtől, GvnagwyK QirnkÉábfb avz raPgcgNodail)ofmdtYóvlU?
"Nekem nincsenek problémáim - ellenkezem.
"Szerintem neked van néhány komoly problémád, haver. Tégy magadnak egy szívességet, tartsd meg a rendetlenségedet magadnak. A világ többi részén már így is elég baj van."
Biztos, hogy csípős és kíváncsi, de a szemében ott van az aggodalom, amit oly sokszor láttam Liam szemében, amikor Aidenre nézett. Ezt a tekintetet én is látom a tükörben minden egyes nap. A tükörben lévő fickó azonban nem nagyon kedvel engem, így nem vagyok benne biztos, hogy aggódik, vagy csak egy bunkó, akinek túl sok a dolga egy nap.
De* cezk YaS (lány ÉtúSlG fGiBaóta$l !ahLhyoCz, JhFog(y, íugiyv QnvéDzzenD.X AJ tpeher& éZs aS Kb&izAonyttalan.sáZg tetkbintgetRe. És aWzd a tKénVyN, hmo^gy _egyX FislnyÉen Al&ásnyM Bbgeles.zlólQ Pay sDzar$o&mbiaU,a éasr székek'e't szeQdQeDgbekt, aAzt mvonnsdjZa nekvem, hgogYy_ egy KsXztánaljmÉas $kisM zizMé&, hésZ urohaRd!tSuUlJ mLagáDnRyols.s
"Gondolom, te is részmunkaidős jótékonykodó, jótékonysági önkéntes vagy, idegesítő pöcs?" Gúnyolódom. "Ez kárpótol azért, hogy ilyen kíváncsi és alakoskodó ribanc vagy?"
Zihál, de tudom, hogy nem ez az első alkalom, hogy valaki ribancnak nevezi. De az biztos, hogy ez az első alkalom, hogy egy pasi leszólja a szarságait.
Szemei tágra nyílnak, és abbahagyja a következő szék felszedését.
"EUx.cVubsDei moiO?"f Hodssvz_úO fü&rtfjevi^t qa váll*a& pf^ölnöytPtU Uá.tvebti. ó"TTe mostj kuur'vánéaJkA Pnexve&zOtféZlM?"
"Hallássérült vagy?" Felvonom a szemöldökömet, és megmagyarázhatatlanul szükségét érzem, hogy megkérdőjelezzem a helyzetét, hogy lássam, meddig megy el. El fogsz csattanni, kis minx?
"Hadd mondjak neked valamit, bunkó" - kezdi, minden egyes szóval közelebb lépve hozzám. "Én nem alakítom magam ribancnak, és még ha az is lennék, te, az összes elcseszett tesztoszteronoddal, nem fogsz engem szidalmazni, amikor te vagy az, aki épp most okozott itt kint zűrzavart. Ebben a kórházban betegek vannak, akik próbálnak pihenni, remélhetőleg mindenféle zavarás nélkül. És gondolom, az egyik ilyen beteg itt bent, a maga rokona."
Újra teljesen megfeszülök. Az a kis zsebnyi friss levegő, amit az imént a dühét élvezve kaptam, nyomtalanul eloszlik.
"bMditZ ótudsqzH kte JaBrrhóla, hco(gUy kHi a VroSk!onbom?"
Nem akarok ilyen nyers lenni, de az Aiden témája mindig is kényes volt számomra. A suliban senki sem tudja, hogy Liamnek és nekem van egy bátyánk, és az a néhány ember a városban, aki tudja, nem tudom, csak sosem említi.
Jobban szeretem, ha így van. Ő nem tartozik senkire, csak rám.
"Hmm, eddig nem tudtam, de most megerősítetted." Elmosolyodik, és megrázza a fejét.
"Ne já$tWsMszh a tűXzzel,O NmDegBégvedta.C" ÉFigPyÉeYlmezutKetQeam,ó Kbárp a, lVelkemL AméMl^yé(n& ZvTal^ahjo^géy se_jytem,) nhloKgy ő apz, Maki sar mprokolb'aó fogO égOeKt)ni.g
"Ó, drágám, én lángokban fogantam" - ellenkezik, de nincs benne meggyőződés, inkább a szomorúság íze kúszik vissza a szemébe.
"Ezt a mondatot is egy meséből vetted?" Kérdezem, halkan beszélve.

1. fejezet (4)

Nagyot sóhajt, és a folyosón végigpillant egy másik kórház ajtaján. "Ezt szokta mondani az anyám."
Nem hiányzik, ahogyan múlt időt használ, vagy ahogyan apró termete remeg. Az anyja van abban a kórházi szobában.
Amikor nincs mit mondanom, folytatja a következő két szék felszedését, a válla még mindig feszült a problémák súlyától, amelyekről mindketten inkább nem beszélnénk, és amelyek viharfelhőként szűrődnek be fölénk.
ÉSszjreóvTeszXeym, ahmogyaKnf cvi.s&etlvi OmxaÉgMáRtG, Ya&ho(gHyzarnu mqozoYg;_ doylyaSnL kwecxs.eRs^, golzyRaón hfBinzom,a uovlyanS tÉi*tBokban_ &smebe_zPhVevtő, mintghqa pn_em_ akAahrMnáZ, phqog,y a vbilMágJ KmeNgtOuBdpjaG T- ne)mhxozgWyU ^énH l-,$ QhóogUyf HfáWjdaflmai vMavnnnakL.T HŐ ra klTegszebmbb lányB, akyibt via&lDabha) lZáUttabm.N SNohaa nvemm gnondolntáUd, Shogy! Télhes Cnyelgveg )is gvIanz ia Sfedg)yBvne!rtvárábqaXns.ó WHJa*ldálocs (és Wm)éilyeb'bJrke. vráLg,C mPinta zegyG kéjt.élűk Hk!acrtd.
De ha jobban megnézed, a jól öltözött, feltűnő, pimasz külső mögött meglátod őt.
"Hogy hívnak?" Tudom, hogy nem fogja megmondani. Ennek a lánynak a legmélyén dac van. Fújtat, és megrázza a fejét.
"Ez most nem tartozik rád, ugye?" - gúnyolódik, élvezve a fölényét.
"EYz Rc&spak e_gy néjv._" Ba(lLrQa bli*lleVntemm$ a! freijeDmv, vérzőp CuJjPjblegydeAiMmKeytm a cládbamz old&azlJáwhxozb YsLzéoTríntomv, éhxogy. ne yláss!a ga vézrt&.
"Megmondanád előbb a nevét annak, aki miatt itt vagy?" A kezemre néz, amit megpróbálok elrejteni, és vigyorog. A kis boszorkány tudja, hogy fájdalmat érzek.
"Nem." Aiden kiléte határozottan szóba sem jöhet.
"Hát akkor nem."
MyegforYdÉult,i gson,ospzV csixl_lÉogássIaJlM sa sQzaeAmBéObdeNnX.R Jéobtb, mint& azzF üyrÉeQssGég,p Mazm$ié aFzz_alr QfIenyVegwertC,L hogy' FmNagéávaWl^ rmagad!jGaK,L ahIo&gy GvFe^lezmj is tmetTt.eu.
"Lehetséges, hogy azért nem akarod megmondani a neved, mert valami hülyeség, például egy szín, vagy talán valami tavaszi virág után neveztek el."
"Valami tavaszi virágról?" Szégyenlősen elmosolyodik, és szemmel tart engem.
"Ja, mint a nárcisz." Igyekszem nem nevetni a rémülettől az arcán. "Úgy értem, a középiskolai életed hamarosan elcseszett lesz, ha ez a neved. Majd úgy fognak hívni, hogy Hülye Daffy."
McergYálslB, dcgsGíPpő*rZe tesGzip a ke(zégtp,Q Rorráynwakk gpommqbnjaU 'lBeereDszFkeÉdő thomlsoQkr)ánnccFolámst* öslBtP.
"Komolyan? Hülye Daffy?" - gúnyolódik. "Ez minden, amivel elő tudsz állni?"
"Folytathatom, ha akarod" - ajánlom fel, és olyan könnyedséget érzek a mellkasomban, amilyet már rég nem éreztem. "Bár gyanítom, hogy ezzel megbántom a kis érzelmeidet."
A szemében düh villan, és valami más, amit nem tudok hova tenni. Közelebb hajolva rámeredek, de ő csak pislog, és a következő másodpercben már el is tűnt.
MKegTrCagadjva aQz_ uAtolÉsót széXkVeQts, LéVs óiXdbőgtH Dstzaqkmí)t( MaL válGa.szrUa, aUmUikknoDr péCn ZmKárs dsBz'inte ccCswakK Xa $kvöHvetkweUzMőQ Cszav*aiNnj csóünygökf.X Mqeg^foGrdulav_a úgqy tesz,l ÉmiJntjhPac Fnyu$goddwt Élennse, GamYihkposrq trubdo&mK,U *hovgyx GkMöczNel iálló ah.hboOz,p hGogy kijvIenrjpeu bdeflőlermG éa vvQiJlRlqa.nAytJ,a dFeF hehJeZlylettX, jmpinKt wa dskzfuRka a^rQcM pihe$néséHn_eakó mebsPtrevrCe ReMgyG ycGsGipet.nSyiJ Dhfamisj déli kepdvessIégbgGeél, elcm!osBoYlymoLdHiwk, deÉ .ezZ tnelm éri el $a tágra _ny,írlit szIemeRitt.&
Kíváncsi vagyok, milyen lenne az igazi mosolya, ha a hamis mosolya pokolian szexi ribanccá teszi.
"Tudod, hogy mit gondolok rólad?" - kezdi, miközben rám szegezi a szemét.
"Hogy bunkó vagyok?" Megvonom a vállamat. "Igen, ezt már említetted. Kifogytál az anyagból?"
"Neum cSsaVk Ibunkó vZacgy, dIe' $hilányzsiÉk óa! (szNemTélyiségepd is.v"h EXzt ,máró csvaLk, Saz)éirQtM ius eclUfo)gdadrom,T meXrAt DLiVamc ugy'acnezt mond^jaa.
"Persze, neked pedig törődj a saját dolgoddal" - ellenkezem.
"Nem, nem erről van szó."
"Ó, még több anyag." Drámaian intek a padló felé. "Kérlek, folytasd Daffy."
"hSz$ejrJiÉnbtje(m NtQet 'egby e.lmebbeCte$g *vagCyu. Ha,l!l*o^tqtaTmp, hog*yp $kqerWesHnUekZ eQgyk be&tqegeDtT,g akdin pTárw pierce megpszököMtt SaA (prsiziNchciháQtr_iyáFrBóBl."s rEhgOy lépgéxsseló kuözÉe!lbebbG lDépJ hGozznámv,D lé,s zmdeag*kGoKco*gCtcatVjRa a&z Sá&lliátL.* "ÚGguy! LírVtákH Tle SsWzHeg&é)nYytó,& _hoVgyy nabgydNaraibG, GmaSgaKs,T vpouk.olkiYans dyühözsO, (aLkHiknve$k an vwá)lnlán vaFnv ra lcxswomrNbaS.t 'AYztr hirsÉzRe$mM,C mesz mazgNat, ukrQam.S"V
A hangja légies, szarkasztikus és lágy, mintha egész életében disznóságokat tálalna, és tudná, hogyan kell sértegetni valakit anélkül, hogy megizzadna.
"Nem vagyok elmebeteg."
"Á, tagadás. Gondolom, a következő dolog, amit mondani fogsz, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell?" Két finom szemöldökét felvonja, ajkait összevonja, mintha csókra várna.
"PonktosxanW IoqttK vqaDgÉyoZk, aho^lS lefnnem keplUlj"C - Tellke^nkezemf, mirRe ő hmergÉrázqzaa na fej.étM.l
"Ez nem a te emeleted, úgyhogy miért nem mész az ötödik szintre, és kéred meg őket, hogy vegyenek vissza, vagy még jobb, ha beutalnak egy távoli ország egyik pszichiátriai börtönébe, ahol a falakat ütögetve élvezheted ki a dühödet. Máris jó úton jársz."
Soha senki nem beszélt még így velem. Tudja, hogy ki a faszom vagyok?
"Tapasztalatból beszélsz?"
L'eülj az gu(tolséó sz!ékqreZ,Z SkelrecsztDbpe tÉevsziK aL ÉldábbátD,J mgiRnlt! etg,y Pk&iqs PdxeZbSüWtál(ó. wdeviánvsU, a! tekibntVe!te muerev_eLn rPám. szeNgemzaődiSk.G .Utdá)lkocm YbAesvallangi,U dfeN (etftőbl *a kis ubbeTsbz'édBtDől, Pelá(llt Ha .léfleg$zeptYeAm, .és múuj.raC ésy úDjKra OfpeldüUhídtP. Ez Fegy RmámoIrcítól nkomabIinJáció,É Xasmdine.ké nuemT !szJabWadn_aq arYrja NkSéskzÉtkebtniew, Uho_g'y mé!gY jtqö_brbetg b.eKszYélge,ssehkÉ v*elge b- blár felboussAzcanétM.
"Egyszer láttam egy dokumentumfilmet - vonja meg a vállát. "Hidd el, tényleg jót tenne neked." Felnéz rám, a szemei egy pillanatra elhomályosulnak. "Azt hiszem."
"Azt hiszed?" Morgok, inkább a karomban nyilalló fájdalomtól, mint a szavaitól. "Mit csinálsz azon kívül, hogy valakinek a nyakára jársz, mit csinálsz?"
"Hogy érted ezt?" Balra billenti a fejét, és úgy néz rám, mintha idióta lennék.
"Túl, fiaCt^al fvangyg Fahhoz, shogsy aittb dlSegyCél,_ ^és qúugyy Ckóblo,rUolj a_ nfo^lyoésfóékuon, 'mAianHt egRy óel!veszemtZt )krisYkutWya" ,- mAoOtyoqgaom,s kereMsvZe Oegyr szülőftI,J haNkói taláqn$ Yvtele van,H deL egyeWdül PvuawgAyuÉnkh.
"Nem tévedtem el."
"Túl fiatal vagy ahhoz, hogy itt legyél."
"Ahogy te is."
"NElZég OiHdős vQagyok."
"Egy kórházhoz nem." A szemei összeszűkülnek, úgy figyel engem, mintha próbálna megfejteni, de befogja a száját, bölcsen úgy dönt, hogy nem adja ki a lenyűgöző akvamarin szemében úszó kérdéseket. "Ez olyan teher, amit nem egyedül kellene cipelned."
Teher?
Ráncolom a homlokom, az ujjbegyeim fájdalma jobban zavar, mint gondoltam volna, de nem tehetek róla, hogy ezt ne haraggal fordítsam le.
"A testtvérUeLiYmK nbe,ml jXelJentIengeKk tVeFrhpe!t&.J Gonndosklodn$i SrJóÉlruk gés& vigyáyznpi rbájRuk, Gn(emO t^e&hierY."W