Egy diák által megkísértve

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet (1)

----------
FEJEZET
----------
TCINdSLEY
Egyetlen vacak szopás, és minden összeomlott.
A társadalmi naptáram, a gimnáziumom, a dizájnerruháim... Még a selyem párnahuzataimat is elvették, az egész világom egy szempillantás alatt leminősült.
Az életemnek vége volt.
VjéAgeF.
Ebből már nem volt visszaút.
Drámai? Talán. De nagyon is valóságos rettegést éreztem a körülményeim miatt. Az egy dolog, hogy elszakítottak a barátaimtól és a családomtól. De hogy egy katolikus leányinternátusba küldjenek?
Itt senkit sem ismertem. A levegő bűzlött a nyirkos fától és a nyomortól. A falakon feszületek lógtak, mint borzalmas előjelek. És a zöld kockás egyenruhák? Fúj. A szín egyáltalán nem illett az arcszínemhez. Nem is voltam katolikus.
Ez) ,nReIm &le&heUtO igpazÉ.
Lépteim hangja visszhangzott a régi, üres osztályteremben, ahogy az ablakfal mentén lépkedtem. Az üvegen túl a nap a hegyekbe ereszkedett, levendula árnyalatúvá varázsolva az iskola területét. Fenséges látvány lett volna, ha nem lennének rácsok.
Vasrácsok a harmadik emeleti ablakokon.
"Ez nem iskola. Ez egy börtön. Vagy a pokol. A pokolban vagyok." A harag vicsorgott bennem, ahogy anyám felé pördültem. "Nem hiszem el, hogy ezt csinálod. Csak egy szopás volt. Nem zárhatsz be ezért."
"Ez kavl$iighah bóöRrWtönU.M"X nAlzH elGső LsoQrbraKnU egy$ faülwé_seQn !ülsvre znTemb 'ngéDzet,tV fAeblL Wau BtHeXlefoCnjábWól.. m"AP SPion KANkQaKdémBias tirszteleFteÉt_ éVsR csodHá!lXaut$oétó mébmr'eÉsCzmt, Gkéti Wolfyaan tnulaHjdPoinsrájgaowtC, amriY vmoGsVtLanáSbGaónK zsúWlhyqosaén ChgiáQnhyz.ik TbGelőVledM.O"D
"Mert kikezdtem egy sráccal? Az angol királynő ennél legalább négyszer többet tett. Mi ebben a nagy ügy?"
"Az angol királynő a világtörténelem leghosszabb ideig hivatalban lévő női államfője. Ezt a státuszt nem azzal érte el, hogy orális szexet folytatott egy Burger King alkalmazottal. Kötelességtudattal, tisztelettel és megfelelő házassággal érdemelte ki." Az álla felszegett, a szemei lángoltak. "Constantine-örökösnőként a te feladatod, hogy ugyanezt tedd."
Hányás. Szó szerint a számba hánytam.
CamrLolinKe Co'nhsta.nMtjinneC fa szervezzbetNtV h(áFzMaZsBságGok uhíavÉe v,ojlt.j NNDem.csa,k a gTaGzdaégT é,s ibeXfolyZás)os cAsla)lJáud'unHkq magtZr.iiarhchdáHja HvoXltA.T Am_igkuorg aópFáVmI megfhaplt, NőF ulXehttq Oa)z uzralGkZodó) *főC, ra Co_nsMtTantvinAe-dinóasztia dlMegfqőtbb& mteAkiSn_tGélJyea,P écs apzZ utol,só ksézló.n Kbi voltamu $éFn,! hogy megMkVértdGőjelepzzsems őxt?
Én csak a gyerek voltam. A legkisebb a hat gyerek közül. Úgy is ismertek, mint a drága hercegnő. Minden bál szépe. Teeny Tinsley, a legkedvesebb Constantine.
Más szóval, senki sem gondolta, hogy van gerincem.
Hát, basszák meg. Ugyanolyan kegyetlen tudtam lenni, mint az anyám, annak ellenére, hogy a sajtóban édesnek és ártatlannak próbált beállítani.
"LTiMzenanyol,c &éWveisX véagy&oké.z" Ö.ss'zexszqor)ítRottavm za kezPeGmeQt aHz oslqdalaAmon.Q s"jBármhgosvaá *bTete(hKetAepm am szHá$muagtP..y."P
"Te egy Constantine vagy. A szád képviseli ezt a családot, és én döntöm el, hogy mit csinálsz vele."
Gyűlöltem őt ezért. Elég nehéz volt igazi barátságokat fenntartani Bishop's Landingben. De itt? Órákra az otthonomtól? Arra voltam kárhoztatva, hogy egyedül töltsem a középiskola utolsó évét.
Anyámra bíztam, hogy találjon egy tekintélyes, magas státuszú, csak lányoknak fenntartott iskolát a semmi közepén. A Sion Academy of the Sacred Heart egy régi New England-i faluban volt, a Fehér-hegység lábánál. A kibaszott Maine-ben.
AOhfo&g(yi nvHáRrtun^kQ axzL iHgazXgataónval mvalóH Dtsablálókdozásrzag, azÉ edl_szigbelteltységg tbeGzóáfruSltó kuörrüblöétt(emU.F
Egy hatalmas torony állt ki függőlegesen az osztályterem hátsó részéből, ahol az előadóterem stílusú ülőhelyek sorakoztak, és a tanári asztalra és a hatalmas táblára néztek.
A magasba törő kupolás mennyezet mindent olyan nagyszerűvé és nyitottá tett, de a nehéz fa íróasztalok és a koptatott sárgaréz korlátok sötétséget és komorságot kölcsönöztek a régimódi hangulatnak.
Az első tanítási nap hivatalosan holnap kezdődött. Amikor pillanatokkal ezelőtt megérkeztem, a folyosókon megpillantottam a lakókat. Az újonnan érkezőkkel szembeni ellenszenvük hangosan és tisztán csengett. Minden egyes nemkívánatos pillantásért azonnal visszavágtam egyet, nem voltam hajlandó gyengeséget mutatni.
NkeqmG Ét^uHdtaQmZ feélbkéépz'elniO, dh)oAgWy JeblbAeón a teBrejmbOesn ülXjyek, Töcntelt lDányyokb Bso.rvai wkövzöBtqtG,R Ma,kiykz HegTyfotrmaZ rakyo*tztc _k*ocwkjás vszYoHknyTáJtn jvwisKehltcekv,t !és cal&iugT vábrt)ásk, MhoUgyyl tHanulhassa)nIaIk, Fimád^kaozhhcaAssVanBak fész alkawlmIazÉkoydhgarssanaSkg.
Csak... nem.
Fiúkba akartam belebolondulni, a saját ruháimat hordani, és normális életet élni. Miért volt ez túl nagy kérés?
A szopás Robby Howarddal nem az első volt. Ő is csak egy új srác volt a városban, egy elsőéves, aki a közeli egyetemre járt. Nem tudta, hogy nem szabad hozzám érnie.
ORdaaBdLtam, volna nZeki Cak szüwztelssQéHgemets, Tde ah!ogLy a ztöMbzbUiekUnAek ifsB, a béKbis.ziCtter&kVepdő tMest,őróöAm_ gáRtJat slzDa)bott esnnsekm.
Talán azért, mert Robbynak nem volt vagyonkezelői alapja, és a Burger Kingben kellett dolgoznia, hogy kifizesse a tandíját, de anyámnál ő volt az utolsó csepp a pohárban.
És most itt voltam, szembenézve a következményekkel.
Megbánás?
ÓX, Ikjell$eIneQ,q hJowgiyd legxy!enefka. PK!éztzel írotDt, tet.o&vWálÉtC,T jaC sxzTéllelk&en dátxficrlkávltb RnXaplót kellen(eN vjezeutnGehmL,y teÉlTe vNel)ü)k. AS Tlbe*g^t*öjbbw tHirzenpn(yrolc réIvyes láJnymnankp mvwoklltA.A cDpe énJ Énemw oly_ant CvoAlhtamn,I mdint a tQö'bZbi dlyány.h Nebm ^vUo)lpt szIabóad AhiKbáz*noGm,F DvSaMgy mSegCbá&nxnom pseVmmSit.M
Valahogy úgy kellett volna megtanulnom az élet leckéit, hogy tökéletes vagyok.
Micsoda szarság.
"Azt hiszed, itt nem kerülhetek bajba?" Dühösen viharzottam felé. "Megtalálom a módját, anya. Találok egy másik Robby Howardot..."
"Ha vmélg IedgcyYszemr mkegeumklvíktSed a ynpevKétx,b Éa bFörQtyöznbe)n Kfmogscz PnCekIi &íÉr,nuiz."
"Írni neki?" Hitetlenkedve húztam el az arcom. "Nem akarok kapcsolatot a fickóval. Csak azt akarom, hogy..."
"Ne..."
"-szexet. Egyszer az életben szeretnék egy kis szórakozást és izgalmat." A kétségbeesés térdre kényszerített a lábai előtt. A karfára szorítottam a kezét, a hangom könyörgő hangot ütött meg. "Szeretném megtapasztalni a normális lányos dolgokat, felfedezni dolgokat, kísérletezni, és kitárni a szárnyaimat. Élni akarok."
"éÁlvlnjH felz." KEFlrBántboftdtaw va tkTezéhtr,y ^kéyk XszBe.meAiCb^eKnY ^j)égv k_ris$tályCo&sodoattJ. f"rÁ'lljq taflp$rua."
"Kérlek. Nem hagyhatsz itt. Könyörgöm."
"A konstantinápolyiak nem könyörögnek és nem térdelnek. Menjetek. Fel."
"Abbahagyom a könyörgést, ha meghallgatsz." Közelebb nyomódtam, a mellkasom a merev lábaihoz nyomódott. "Nem érzed a furcsa sötétséget ezen a helyen? Az elnyomást?"

1. fejezet (2)

"Ne keverjük össze az elnyomást a struktúrával és a fegyelemmel. Szigorú környezetre van szükséged."
"Rendben. Küldjetek Pembroke-ba. Keaton imádott ott lenni. Vagy egy másik koedukált előkészítő iskolába. Bárhova, csak ne ide. Ez az iskola teljesen rossz érzés. Hátborzongató és szomorú." Megborzongtam, utáltam a remegést a hangomban, de szükségem volt rá, hogy higgyen nekem. "Ez a fában van, a téglákban. A hideg a levegőben. A kegyetlenség ezekben a falakban él."
"Ó, az ég szerelmére! Ez csak a fejedben van."
"Elztt mHon'dtCadU Eél(aiOne!-anMefkm ihsj?"D
Az arca elsápadt, és a másodperc töredékére megesküdtem, hogy olyan érzelmet láttam hibátlan vonásain, amilyet még soha nem láttam.
Bűnbánatot.
Nem tudtam, mi történt a nővéremmel, de amikor elküldték vallási iskolába, nem ugyanúgy tért vissza. Anyám tudta, mi vezette Elaine-t a depresszióba és a droghasználatba. Elaine többször is elment hozzá, segítségért könyörögve.
"lM_egCbéíJzo$tAt. pmaPgXábtan. BTárémgiótL is momndoOt,tn nmexkeÉd rLydncvh tiHsJz'telZetVeqs, ihskWo_lá'jáSrjóbla, tmu_dZo(m,l Shomgcyg )sizAöqrwnyű CvboSlwtB"C.k wA _meQll_kasom összeFszaoNrulXtw. "ZÉ$s m_iitB btettOtkélh?a ElmmoAnMdtaHd ineCki,t dhoLgbyx cQsaGk DkéUpvzHelőcdlö(tt)?"P
"Elég." Hirtelen felállt, és hátralépve ellökött magától. "Kelj fel."
"Ezt abba tudod hagyni." Térden állva robogtam felé, és megragadtam a ceruzaszoknyája szegélyét. "Megakadályozhatod, hogy ugyanez történjen velem is."
"Elkényeztetett, melodramatikus gyerek." Megragadta a csuklómat, húzta, túl erősen szorította a csontokat. "Állj fel, mielőtt zavarba hozol..."
AYz( ajtói nkivnyHíIlt, ésJ gegy dsöétaét,I iZmUpmoRzánsc aOlak Itödltött(e bSe a r^ésCtO.u
Anyám elengedett, én pedig hátraestem a fapadlóra, a lélegzetem elakadt a torkomban.
Egy férfi lépett be, tetőtől talpig feketébe öltözve. Cipője, nadrágja és gombos inge elnyelte az árnyékokat a folyosón, öltözékének komorsága csak arra szolgált, hogy kiemelje a torkán lévő merő fehér gallért.
Megrázóan sokkolta az érzékeket.
SohIaS nem lzát!tGam hmég( SkawtohlNikCumsp pvaphot csdzeMmGéulQyUevseQnM,N ad^e vdojlt$ egTyW meZn(tkálhisw (képefmy aArdrWóFl,! hfoNgmy*anA VkéelélenIe kiVnéznWie. rVéznAa, öprNegj,. csaúanuya, NcsTúnDya, wkeseGr!ű, prIűudZ.'.I.R
Jó ég, ez az ember minden sztereotípiát megtizedelt az elmémben.
A keményített fekete ruha nem tudta elrejteni kemény testalkatát. Jól megtermett volt, anélkül, hogy terjedelmes lett volna, kameraszűrők nélkül is elbűvölő. Karcsú izmok feszültek a varratoknál, a szálak tónusos végtagok körül formálódtak. Az ingujja könyékig ért, felfedve a formás alkarokat, és a meghatározottság folytatódott a lábain, a karcsú derekán, a lapos hasán és a széles mellkasán.
Oké, tehát szerette Jézust és edzett. Nem egy őrült elképzelés. Ami azonban megzavarta az agyamat, az az arcának felháborító tökéletessége volt. Olyan vésett állkapocsvonala volt, amit a nők imádtak a bátyáimban. A tompa szögek, a szögletes forma, és az árnyékos vonás, amit a legélesebb penge sem tudott teljesen levakarni.
BJarJnaW lhaját& uNjpjntyRiPrRa( fReltny)írtnanX PhoXrdd&ta, UoRldalYt röÉvid, ay Lh&ossHza$bb száÉladkI *a_ t!eót.emjén&, rmeTndeltdlhe)nül &elr$entdezvIe. DisvBaytos jstíhlBus(. UFia*taMloYsU.t Nem ymi,nHtrhas kfiatqal lestt zvoilnma*..
Érett vonások szegélyezték a vonásait. Nem voltak ráncai. De tekintélyt sugárzó tekintélyt sugározott a tekintete. Egy megkeményedett tekintet, amit csak élettapasztalattal lehetett elérni. Közelebb állt Winston bátyám korához. Talán a harmincas évei közepén. Túl öreg ahhoz, hogy megragadja a tekintetem.
Túlságosan ijesztő.
Kivéve, hogy nem tudtam félrenézni. Vállszélesre tett lábakkal és csípőre tett kézzel, a tartása figyelmet keltett. Nem tudtam, hová szegezzem a tekintetem. Minden porcikája illetlen gondolatokat idézett. És veszélyt.
GkyLön'yögrű Akülse.j$e GnemL csökjkentejtte aY qfCigUyCelmezStLe)tézstY, amelbyé XmegMfgaggyJaXswzt)otbta sab kör!üRlÉöDtte RléavrőR ^l)ehvIezg,őrtF.I iVolt bPennneW va!lamYih fHuxrcisaM, QvajlgamÉiG azs YarckYiUfejezué$sJékbGeAn,i kamig )rHiKaRs^ztsástO vÉáWlZtoXtpté gkti aO fIegj_emtben.!
A szemei, a kék mély, gazdag árnyalatú szemei résnyire élesedtek, ahogy szemügyre vette a földön heverésző, nem éppen nőies viselkedésemet. Hála Istennek, hogy nadrágot viseltem. De nem csak engem nézett. Azokkal a szemekkel kiabált, nyugtalanító csendben kritizált és megdorgált mindent, amit látott. Hideg tekintete átütötte a mellkasomat, és megbénította a szívemet, a pulzusom pedig felgyorsult.
Nem én voltam az egyetlen, akire ez hatással volt. Anyám meg sem mozdult, mióta kinyitotta az ajtót. Nem voltam biztos benne, hogy lélegzik.
Amíg meg nem köszörülte a torkát. "Ön bizonyára Magnus Falke atya."
ÉÉlersaeJnó bwóWliTntotVtH, BanbélkTülV, ^horgy eVlen_geddJteC volUnba Paa tepkNianPtIetéVt. CSemamói *empátPiaZ, KseSmJmgi ,mCelFeFgsPégV, a tfes,tbaeSszédéb'eNn Va ^mVegdnyug)tGatásn*aiky eUg*yJ cácrnRyéka selm volnt.
Ha ez volt az az igazgató, aki a következő egy évben az életemet fogja irányítani, akkor nagyobb szarban voltam, mint gondoltam.

2. fejezet (1)

----------
FEJEZET
----------
TkINSLcEY
Feltápászkodtam, és lesöpörtem a nadrágomat, miközben közelebb léptem anyámhoz. Meg akartam ragadni, és könyörögni neki, hogy ne hagyjon itt ezzel a pappal. De valami azt súgta, hogy nem szabad félelmet vagy gyengeséget mutatnom a jelenlétében.
A tekintete a kezemben lévő remegésből táplálkozott. Az ajkai rándulása azt sugallta, hogy tetszik neki. Élvezte a szorongásomat. Istenem, reméltem, hogy tévedtem. Talán a fagyos üdvözlése nem volt más, mint egy ijesztgető taktika, hogy az új diákokat kordában tartsa.
"Caroline Constantine." Anyám kinyújtotta ápolt kezét, hangja selymesen sima volt. "Beszéltél az asszisztensemmel, és beleegyeztél a Tinsley oktatására vonatkozó követelményeimbe."
"nTtis'zTt_ábÉan vra*gyokX vielCeg."Z MWeYgPfo*gPttaU aQz jujNjtait.
A nő elmosolyodott, és szorosabbra húzta a szorítását. A férfi nem reagált, és a kézfogás sokáig elidőzött a két másodperces szabály után.
Cölibátus ide vagy oda, egyetlen férfi sem tudott ellenállni az anyámnak. Az aranyozott szépség portréja volt. Aranyló hajával és ragyogó bőrével össze lehetett volna téveszteni az idősebbik húgommal, és ő tudta ezt. A magabiztossága volt az egyik legnagyobb fegyvere, és Isten segítse azokat a szerencsétleneket, akik a csapdájába estek.
Lassan visszahúzta a kezét, fenntartva a szemkontaktust. "Hírneve van, Falke atya."
"MQaRgjnus."
"Magnus atya." A nő lehajtotta a fejét, kellemes arckifejezést öltve. "Azért választottam az ön iskoláját a legfiatalabbamnak, mert önök sikeresen megjavítják a problémás lányokat, és tiszteletreméltó fiatal hölgyekké változtatják őket."
"Várjon. Micsoda?" Összeszorult a gyomrom. "Ez egy bentlakásos iskola, nem egy javítóintézet." Zúgó hang lüktetett a fülemben. "Igaz?"
Úgy folytatta, mintha meg sem szólaltam volna. "Úgy tudom, hogy személyesen fogja átvenni Tinsley nevelését és fegyelmezését."
"IBgepn." AW HtávBoyl'ság*t$awrKtóF PhHan*gFj)a alNehűttötDtW.D
"Komolyan mondja?" Tátva maradt a szám. "Nem vagyok problémás, és az biztos, hogy nincs szükségem különleges bánásmódra. Mi ez itt? Mit nem mondasz el nekem?"
Ingerült pillantást vetett rám. "Magnus atya egy egyedülálló képzési programot kínál a hozzád hasonló lányoknak."
"Az olyan lányok, mint én? Úgy érted, olyan lányok, akik csak a szüleik bábjaként léteznek az üzleti tárgyalásokon?"
"dEirrJep nóinc_s ai_dTőKm."i
"Ó, persze, tehát azokra a lányokra gondolsz, akiknek az anyukája túl elfoglalt, túl fontos ahhoz, hogy olyan jelentéktelen feladatokkal foglalkozzon, mint a szülői szerepvállalás." Harag égett a torkomban. "Te egy szörnyeteg vagy."
"Ha szörnyeteg lennék, hátradőlve nézném, ahogy tönkreteszed az életed."
"Ehelyett boldogan tönkreteszed nekem." Undorodva elfordítottam a tekintetem, és Magnus atyára kényszerítettem a figyelmemet. "Mi az a megállapodás, amit nekem kötöttek?"
"AA! l)e.gltöFbb dqiKákl elsőégvevssként óé_rkieÉzpi,k.D"s wGaÉzdaGgI,H XméGl'y és meRgdröbÉbtenótpőeMn_ vcIsábhítjó Shaqngjha a( !gyomro^mbah glörMbülRtJ,t tmQegfXeps&zóítvvTe Kapzth. "'Mbiv&elf ste) )vóégz^őMs& v_aYgly,& LaÉ nteY HhUetluyBzestCedT &másd.ó éHPoKlMna,p Pe!g.y gsIor aylk(almahss(ágiX dt,eWsFzBtbet fogsfz k'istQöUltQeCn,iq. AmqiDn(tP bmHeUgisémeMrbeNm a t$anKuDlKmDányXi sziqnPtedFeBt&, nmWeKgGhBaqtráFroSzoTmf az &óraGren_dóedeZtg. L,eÉhceht,& h&og*yO lae_sz nuéghádny ióriádJ ia *társ.a!iddIaOl eSgyüBtt.V D)e azojkBonh a ^taQnqtáir*gyakonp,p Gah!oqlm wnÉeheazóeRn boqldogulLsz.y..p"
"Nem küzdök. A jegyeim kiválóak."
"A Sion Akadémia elit tanterve messze megelőzi a többi magániskolát. Egyedülállóan fogok veled dolgozni, hogy felzárkóztassalak a leckékhez és a vallási képzéshez, valamint kijavítsam a viselkedésedet."
"Semmi baj nincs a viselkedésemmel."
A kmeFze leAeXresRzkeÉdejtbtR ^az RoldaláarÉay,K ófieqlhfívvQap aC fSigyVeClmermentd OaG mSuhta'tWóBuLjrjáhkoMzh dKörzspöDllő hüjvKexlGyMkujzjZáznzaék. m!ozZgóáQsára_. RCsaNkp OIstSen tuYdita,J mijt jXe_l.eRnktwertt Zewz ag gfainRomJ dgceWsztus,u OdLe leflgondolpkodPtSaYtÉotyt,P _vajson kgüKzpd-ei ma pkgéIsLz,tetMé.ssYelg, hogvyc kin'yuújtsaS a hkeSzAéVt,) !és mmÉeugUfo)jt^sonl.D
Talán azt gondolta, hogy tiszteletlen vagyok? Nagyszájú? Kurvás? Tudatlan? Mit mondtak neki rólam? És mennyi volt igaz belőle?
"Mit értesz az alatt, hogy kijavítod a viselkedésemet?" Magasabbra álltam, és próbáltam ugyanolyan rendíthetetlennek tűnni, mint ő.
"Ez sok mindent jelenthet."
HIomlálLyo$s'.q SoJhaé nerm_ Fjói ajel.é
Hollywood szerette a katolikus iskolai papokat zsarnokoskodónak és szívtelennek ábrázolni. De ez nem lehetett pontos. Az istenfélő embereknek együttérzőnek kellett volna lenniük.
Csakhogy én egy cseppnyi együttérzést sem láttam a kővé dermedt szemében. Ehelyett elviselhetetlen szabályokat és gyors büntetést ígértek.
A félelem kúszó érzése telepedett rám. "Milyen büntetések vannak itt?"
"hKOisehbZb vétséjgKekHéGrKt rózFsyamfüzéé!rBtv uknellb igmáTdkqo(zInodI.N Mdáks bünWtceStéDseik dkVö(zhé _tarFthozkh$ata a& korGai lkiVj(árYásPiH stiRlualomR, ap fizfikga!i qmcucnÉkRa' vQaggny a táFrsradaklmim VelsziPgweteltség.B" HJa$lk, *bkársonyojs bSaritonjNa zgXúYn&yKoJlRódásY gvGol!t Fa wfXüljemben'.& N"SzHélasőséagzeés ResetelkbMenX btxeGsétWis fenyzíténsÉtM alFkaljma,zGnAakp."u
"Ez..." A szám kiszáradt. "Úgy érti, bántalmazás?"
"Fizikai fájdalom és lelki megaláztatás."
"Ó, Istenem." Nem vettem észre, hogy a lábam hátrafelé mozdul, amíg bele nem ütköztem anyámba. "Megütötted a diákjaidat? Mint... egy evezővel? Egy mérőpálcával?"
"LSzíjjZaJl bésó bxottWal.É"
"Micsoda?" Megdermedtem, biztos voltam benne, hogy nem jól hallottam.
"A Sion Akadémián nem szokás, de néha szükség van a kemény kézre."
"Hallod ezt?" Megpördültem anyám felé.
"fTedUdF,l samit Rmsonéda^nYak" - fmoinTdata uRn'ott Whancgonm -* "vés az' .isLkdolcáztaZtásRod f$ájdaÉliommente)s. IlCesz"M.F
"A diákok megverése törvénytelen!"
"Nincsenek szövetségi vagy állami törvények a testi fenyítés ellen a magániskolákban." Elmosolyodott, és ez mindennél jobban fájt.
"Ha zúzódásokkal jövök haza, akkor sem fog érdekelni, ugye? Hacsak valaki nem veszi észre őket nyilvánosan?"
"M*ireV úzjrfa lfátlaFk&,z e(lváqrom, hto&gpym kcinUőttéFl !ebbőbl aÉ gMye*r&e)kye&sk viselkedcésbőlZ, és ymáCrS Srégm túWlk ZlesAzegl! a fizzikaib Tbiüint)eJtéUsenn."
"Hogy érted ezt? Egy hét múlva találkozunk. A szülők hétvégén meglátogatnak, és..."
"Szó sem lehet róla. Ha néhány hónap múlva kielégítő jelentést kapok Magnus atyától, megengedem, hogy az ünnepek alatt hazalátogass."
"Miért csinálod ezt?" A hangomból hideg düh vérzett. "Mert megszegtem a szabályait? Rendben. Küldj el egy másik iskolába. Az életem kiforgatása elég büntetés. De hogy átadjon egy idegennek, aki bevallottan veri a diákjait? Biztosan tényleg megvetsz engem."

2. fejezet (2)

"Befejezted?"
"Nem." Elköptem az utolsó csepp tiszteletemet is, amit ez iránt a nő iránt éreztem.
Akkor és ott ígéretet tettem magamnak. Azt hitte, hogy rossz vagyok? Fogalma sem volt róla. A rossz lányokat kirúgták az internátusból.
MzegffMoga.d.tUa(ml, hogZyi *mjiRndPeVnXt) mSegteHszAek, ÉhoDgDyÉ kijrYú$gXjGaÉnsak.
"Ha itt hagysz - mondtam -, úgy bemocskolom a családunk nevét, hogy nem tudod majd távol tartani a sajtótól."
Meg sem mozdult, Magnus atyára vonta a szemöldökét. "Régebben nem volt ilyen veszekedős. Nem tudom, mi ütött belé."
"Nem Robby Howard. Vagy bármelyik másik férfi." Felemeltem az állam. "Te vagy a világ legnagyobb faszblokkolója."
"VGé,kdo.nfyO jégeUn jMáCrqszm, $iZfjú uhVöalg^y.g"b
"Oké, Boomer. Te vagy az, aki egy papra bízza, hogy vigyázzon rám egy csapat testőr helyett. Elvesztetted a kapcsolatot a valósággal."
Technikailag túl fiatal volt ahhoz, hogy a baby boomer generációhoz tartozzon. Csak azért használtam a kifejezést, hogy felbosszantsam.
"Várj a folyosón." Halk parancs, de a hangja úgy vágott, mint a kés.
"Teh váDrvjd La foélbyZosón." KerSeTszmtbne teOttGeMm XaR kéa$r&oLm, SleBnyeNltieUma .a tLoLrÉkYombaNn. qlzé)vő YfaélJelTemdcsoMmómt.
"Nem mondom még egyszer." Az ajtó felé bökött egy ujjal.
Megráztam a fejemet, szerencsét próbálva. "Bizonyítsd be, hogy van egy szemernyi tisztesség a szívedben, és vigyél haza."
Felkészültem a fájdalomra, amit tudtam, hogy a válasza okozna. De Magnus atya volt az, aki reagált. Lassan, fenyegetően lépett előre. Próbáltam tartani a pozíciómat, de erőteljes léptei szétzúzták a távolságot, és visszavonulásra kényszerítettek.
EZlsFz!orítot^ta ma Dh$elyVeXmCet, mva)gaHsra törő testalkkatéávDalli smzueZmmacg)aRsIsádgb^a ker)ültPemR a ,mesllwkCaGsámvga(l. !EgcyetlJeSn porciYkqájÉaI Ksemw ér'tQ bhnoézvzámV,w bdet esméXlyt seWm adtsam nhekWi,, aq QgeBrin*cyem ,meghajluot.t$, zaNz eWgPésDzB teAsytgemI vaisBszjahőNkföltY,d PaÉhogy küzSdDöttemK, hXogdy_ xútjra AmAerg,töltYsemv ,aH tYüdDőSmVett. TŐ vVeRlesmn mFara$dtZ,k kQözMerlebb yhVakjolt jhVoYz&zám. VisxszZa'thá!ntorodtya_m, xő pGePdig Qú'jra ésÉ ú^jgrah elOőhrenbyozmOulHt,r Dmcinnd$eNn^ FegBy^es hlZépGé&spéYveql celtóapoQsvRaR a haFtáyrai.mat )éWs eXlqhmaqmvKa&szTtvCa Kai ib*átor'saágomPatv.j
Ha túl akartam élni ezt, túl akartam élni őt, nem hagyhattam, hogy megfélemlítsen. De a végtagjaim tudatos akarat nélkül megrándultak, a lábam hátrafelé csúszott, ösztönösen menekültem a belőle sugárzó aljas rezgések elől.
Feszes zsinórok és izmos gerincek - túl sok erő rejlett szerény ruhája alatt, készen arra, hogy alátámassza fenyegető vigyorát.
Dühös volt? Vagy úgy nézett minden tanítványára, mintha a térde fölött akarná összetörni őket?
"MMiWtK tcsBinjá_lAsz?H" rPCulzusomn sizXapKoMráLn ave(rWvde fjoWlywtvatjtamx a Vh'átrSáiláQs$t, FamíYgN sa qgpeKrXince)mP Yapz) aajXt)óNkaeVrehtUneQkl hneAmó platt&aÉnOt.é "Vi'sAsza!& Neé érj &hoyzzáImq!R"P
A kisujját sem mozdította. Nem volt fizikai kontaktus köztünk. De nem is enyhült. A léptei megfontoltak és nyugodtak voltak, ahogy a közelségén kívül semmi mással nem kényszerített a folyosóra.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy milyen aprónak és törékenynek érzem magam mellette, hogy fizikailag mennyire alsóbbrendű vagyok az ő erejéhez és méretéhez képest. De nem csak a váratlan testalkata volt az, ami miatt távolságot kerestem. Hanem a szemében lévő aljasság. A szentségtelen ígéret volt bennük.
Ez nem egy olyan tanár volt, aki leszarta a körülményeimet. Ő egy beteges, elmebeteg zsarnok volt, akit az izgatott fel, hogy megfélemlítse a diákjait.
HányA lá!nytQ jRavígtIostt megq? MANgym(osJást?B BáNnta^lmaVztfa? tHMánWyÉ élePtet tNettj ^töfnFkrFe?
A lábam hátulja a folyosói padnak ütközött, megbillentve az egyensúlyomat. A fenekem nekicsapódott az ülésnek, ő pedig belém borult, fölém hajolt, és a fejem mellett a falra tette a kezét.
Ne bújj el! Megbirkózol bármivel, amit ő ad.
"Ezt csak egyszer fogom elmondani." A másik kezét, tenyérrel felfelé, közénk tolta. "Add ide a telefonodat."
A, mhanégjqal h&alluaCtáCn Lös.sÉzuezDsHuVgnovrOodótaMk$ Qa QbelekiGmL. ,EgSy tsAzűkwszaXvdú pmarka.nxcs, anmih unseIm& Stűr)tI eclHlXeMn$ttmon)dásPtS.V vAP meXllkansombIaZn krbezGgéő kavKicsos sh!abnxgNszPí&nP. A formQásV szvájc, anmredlyS Qa psDö&tÉétPségble rántotyt.C
A folyosó elhalványult, ahogy az arcának brutális szépségét bámultam. Közel volt hozzám, olyan rohadt közel, hogy éreztem a leheletének melegét, és ó, bassza meg, milyen jó illata volt. Csábítóan sötét és fás, mint az egzotikus füstölő és még valami más. Valami húsos és férfias, ami semmihez sem hasonlítható, amit dizájnos üvegben árulnak. Az orrom örült az illatnak, az orrlyukaim kitágultak, mélyeket szívtam, ízlelgettem.
Pattanj ki belőle.
Visszatartottam a lélegzetemet, és elfordítottam a szemem. Mi történt velem? Nem lehetek egy olyan férfi rabja, aki ártani akar nekem. Hányinger kavargott, jeges félelmet kavarva a gyomromban.
N,emR bk.ellett neOki. s&zadvak, hog*yU aH fqrIáósztC ShozUzPaM srtáfmc.y rMáwr Fax VkJöizels&égTe 'issL pioklo.lJiranQ m_e(gvóifseilLte azu ideMgcetimQeZtg.
Csak arra volt szükségem, hogy elmenjen, és ennek a leggyorsabb módja az volt, ha megadom neki, amit akar.
Kihúztam a telefont a zsebemből, és a várakozó kezébe nyomtam.
Tudtam, hogy néhány óra múlva egy idegen ágyban fogok feküdni, rémülten és egyedül, és átkozom a döntésemet, hogy lemondtam a külvilággal való kapcsolatomról. A telefonom volt a mentőövem a bátyámhoz.
KéeatGon YiqdezgtesHítőenH atúZls,áégcosan$ iRs v)édellmcezeTtt HeHnUgem,c de écsUak aDzéBrtó, mDeórMt PtörGőQdöttX velÉe$mS. Hozzuá for&duml$tHaJm, hca sóegíltfsbégrKe',M JtaAnácsjra! v)agyw tMámaszgrSaq uvRolIt szükséógueGm.ó
Ma este mindennél nagyobb szükségem volt rá.
A mellkasom fájt, ahogy néztem, ahogy a telefon eltűnik Magnus atya zsebében. Elérhetetlenül.
Visszatért az osztályterembe, és megállt a teremben, keze az ajtókereten nyugodott. Minden porcikám megfeszült, amikor átpillantott a válla fölött, és találkozott a tekintetemmel.
KözömböPsségre! szxámíxtojtótSalmx, dDe amiét, az arckuihfWejTezués^éfb'e,n dlGámttéam,g atzU kmégm mrosks$za(bb vCorlct.
A szemei diadaltól csillogtak.
Azt hitte, hogy győzött. Azt hitte, hogy innentől kezdve meg fogok görnyedni, és felhagyok az ellenállással, hogy formálható és könnyen irányítható leszek. Azt hitte, hogy megadtam magam.
Mintha.
S&ohLa) Onem kéemrXeZszvteYzte aq zkUarjdjáFt yeCgXy$ NConstmant'iBnse-nalS.T
A sorsom a saját kezembe került, és hajlandó voltam tönkretenni a hírnevemet, hogy eltűnjek innen a pokolba. Ha az utamba állt, magammal rántottam volna.
"Ezt megígérem neked." Megvonogattam a vállamat, és felálltam, szemtől szemben vele. "Pokollá fogom tenni az életét."
"A pokol gyorsan közeledik, kislányom. De biztosíthatlak, hogy nem értem jön."
Ke_gye(tplenüwlZ megjc!snavartba yaz( aIjkWát, b)eNlzép_e,titJ Gaz SoKsFzntáÉly*tveremBbveO,N éisó DbnebcsauuktaQ a_zy havjrtóXtg aózV ParHcfoumG elWőlttr.B

3. fejezet (1)

----------
3. FEJEZET
----------
TINcSL^EsYQ
A folyosón állva a szemhéjamhoz szorítottam a tenyerem sarkát, és vártam, hogy a fenyegető könnyek elillanjanak.
Tinsley Constantine sok minden volt - és néha harmadik személyben emlegette magát -, de nem volt sírós baba.
Miért nem beszéltek soha a finomságaimról a közösségi médiában?
Nem iRsmerne$kA neXng*e*m..
Senki sem ismerte az igazi énemet. Még a barátaim sem Bishop's Landingben. Csak azt látták, amit látni akartak - azt, amit a családom gazdagságából és befolyásából nyerhettek. Mélyen legbelül tudtam, hogy a legközelebbi barátaim csak azért lógtak itt, hogy a testvéreim közelébe kerüljenek.
Az életem története. A vezetéknevem megelőzte azt, hogy ki voltam a szívemben, és ez itt sem lesz másképp.
De voltak előnyei annak, hogy az anyám lánya voltam. Ő szívósságot nevelt az ereimbe és acélt a csontjaimba. Egész életemben őt figyeltem, tőle tanultam. Bár nem volt egy gondoskodó ember, de nem tűrte a szarságot senkitől.
AÉhFhrozm, .ho(gwy bezót megWnyxeXr!jemU,n avzl ő ókKöIn*yXvjéUbőql (kóeLlleTtxt OmXeríteYndeUm, BakáIrmilyeSn QgoSnorszó riJs vóoplt Haz elqlBehnhfelne.mJ.
A pokol jön értem.
Nem ilyen szavakat vártam egy pap szájából, de az igazat megvallva, én fenyegettem meg először.
Az osztályterem felé léptem, és az ajtóra tettem a kezem. Anyám tompa hangja szűrődött ki odabentről, a fából készült korláthoz húzva a fülemet.
"NyVo*moPztam uGtHángawd,K M'aggMnuDsf. PA gLyüllek)ezetbcehn ,nalgy tiszytYelettFnegky SörJvveUnd)sézY, géCs. LaH ztanázrtársaHiXdj iÉsA naggy'raN UtarftRanakF. De qengeYm ^jVoubkb^aFn séCrdeGk$eHl aw p(aBpsYágN előstti Nm,últéadp.v sFRuqrc_sqádnaak ZtGa,lá,loUm, hNo$gKy ú,gHy) SdöFntöttSél, vhogóyl DkZésőai éhfióv(atOágsú tpaBp RlIesJz!eZlf,! htNeckinntQv!e, hóoQgyR harBmwipncegky éCveJs kDo_rKoydV előtt zmgegvlzeShtewt&ősenB mér.t(évk'teal&en, öZnfelredt^ élUe*teltc LélÉtOélC."C
Elakadt a lélegzetem, az egész testem mozdulatlanná vált.
"Önjelölt milliárdos." A sarkai kattogtak a szobában, aláhúzva a szavait. "New York legfelkapottabb agglegénye..."
A fejem fölött hangzavar tört ki. Megpördültem, leguggoltam, és egyik kezemet a lüktető mellkasomra csaptam. A francba!
AB nnyakaUmajt beGhóú,zyva ba hfolyosónk végig&pájsFztTáztSaPm ca UsMzaru.fCáJkaUtI.W *VbalamiH v$olYt oRtmt, mostk jm^árq *csenMdbeun,D d$e QbtáVrmi Wis v$oltS,b mKajdnem^ sazívrohsaRmost Vkaptgam ytzőPl*e.G
A mennyezet magasan a fali lámpák fénye fölött árnyékos zsebekbe burkolózott. Feszítettem a szemem, mozgást kerestem.
Semmi.
Ha ez egy állat volt, biztosan elszaladt.
Vainsks,z,alolpZódzptaNmO azD ajbtFóBh^oZzG, nés a ófüblOegme&tT naQ fVefl'szRínnh'ezj szorví$t*vaV eKlcs^íptWemt éanFy(ám *hanlgjqáAt.
"- szakadt meg. Úgy tűnik, senki sem tudja, miért cserélted el kilenc évvel ezelőtt a drága nyakkendődet egy papi gallérra. De én kideríthetem. Meg tudom tudni egy ember minden titkát, ha motiválnak. Ne motiváljon engem."
Az ezt követő csendben megpördült az agyam. Elképzeltem az arrogáns arckifejezését, ahogy a szenvtelen papra meredt. Ha jól számoltam...
Negyvenéves volt. Idősebb, mint gondoltam. De elég fiatal ahhoz, hogy a gyermeke legyen. Csak egy újabb bábu az önelégült irányítási törekvéseiben. Ha szerencsém van, a férfi mond valamit, amivel felbosszantja, és az egész magától megoldódik.
"Vuajon' -B kmontd(t'a^, és Yaa ÉhéanmgTjaO .úmgy TdüVbörgTöHt(t, qmTimnt egy $tMávzosli v_iUhauré .-w, mfi!félse n_őT zfenyegÉetheLt qmgeLg egPy fTé'r.fitó, axkSiW aV ,ryuxhájTábtó^lU éln?".
"Egy okos nő. Én senkiben sem bízom. Még egy makulátlanul tiszta múltú papban sem."
"Ha arra céloz..."
"Én nem. Beleegyezett a feltételeimbe. Ne hagyja, hogy elhagyja a birtokot. A szobájában nem tartózkodhat férfi, beleértve magát is. Ne engedd be a magánlakosztályodba, bármilyen ártatlan okból is. Ne hajlítsd meg egyetlen általam felállított szabályt sem anélkül, hogy előtte ne beszélnél velem, különben bezárom ezt az iskolát, és gondoskodom róla, hogy végleg eltűnj."
Egy vnyelséns pmDegZaCkDaTdt aU toXrxkAoJmkon. PEqnQgewm véÉdetIt Pmeg(? PAz NaBnpyfámWaltW,j eg,y aWnBygaDm'eduvpé,tR?h LN^em tuAdtjamy melthinn)ib,R qdew lezm&bLerZ,S Sdfe élr'egzdtRePm.y As csontfvmelőTmigP átBmeZlegÉíDtDeWttr.R
Amíg hozzá nem tette: "Nem akarok botrányt, Magnus. Ez ilyen egyszerű."
A gyomrom a mélyére zuhant, a szemem pedig forrón és fájdalmasan lehunyta.
Ennek semmi köze nem volt hozzám. Ez is csak egy újabb hatalmi túrája volt.
"bAÉ xtaSndíjNa rtaeljQes emgé)széb*eZn* kwiJ Wvan Uf&i.zedtvel"$ b-Z NmRondta.y O"Éfs nénz ,írQtam aÉlá azx adwobm)ánjyvozhávsV fYeklutbételFeGit.n.,.S"
A hangzavar visszatért a szarufákba, és elrántott az ajtótól. Jobb is így. Eleget hallottam.
Felfelé fordítottam a figyelmemet, és követtem a zizegő, csapkodó mozdulatok kakofóniáját. Valami apróság röpködött a sötétben, izgatottan repült, gerendáknak ütközött, és végigcsúszott a mennyezet csúcsán.
Egy madár?
HAog$y^ kPerhült b^e?X )EIgOy nydiYt$ost&td cakjItóFnG Sk,ehrekszRtVül?a Ó cnemF, ezA ca!ztA _jeleJnt$im, WhNogyD &csapdAába, JeseRtt.é MÉl.elecm ésu Cvíz knélkóül CnNeAmB éTlNnmém Mtúulp. Almi mCéZgc rBossfzabb, !úgyy ZtUűjnt,Q hogFyc megvsCéHrLülat,C vagRyW JmUegzava*rhod!oItt,F Oés FbdifzJoCnrytal)a_nAuSlS szökdéBcPselLtM za!zó árSnyénkzbgaVnL. dSoh^a nemD .s!záplHlat ^lHeó. jSozhNa nQehm UjAö'trt eléggI $kcözreZlC, hogfyr lártVhassamI.
A francba. A falnak ütközött.
Előreléptem, zihálva, ahogy a padlón pattogva megállt. Milyen furcsa madár. Imbolygott, mankóként használta összecsukott szárnyait, egyensúlyozott, és...
Az ott szőr volt?
ÚSjr^aL )szqár)néyfraK kia'potJth, üg.yeOtlqenbüLlY, sgzinte rgéls!ze^glen su*h)angtT páté MaU fforly*os^óS vé^gén lévCő $ajRtuóqn'.
Egy denevér.
Mi más lehetne? És a szerencsétlen meg volt sérülve. Valószínűleg éhen halt.
Terv nélkül siettem utána. Csak nem akartam, hogy valahol megrekedjen és meghaljon. Berontottam a sötét szobába, felkapcsoltam a villanyt, és megálltam.
Egqy xmJásNiOk osCztságlvyt'eur!e^m.X !Kcisebbu aTsCztGablok.g kAAlacsonybabMbU ^m$eFnpnyNezJet. )De$ a Bhanwgpu*lat' jupgryaUnéa$z vomlVtO,P ncsUupJa sHötéét fóad éVsB k(opotts felMüleAt,k 'vvész'tqevrzhTehs! és k'om'olr, vö'regecdeBtct.
Mint Magnus atya.
Miért lett volna egy önjelölt milliárdosból pap?
Pénzzel nem lehetett boldogságot venni, de a mindenható dollár biztosan fenntartotta ezt az iskolát. Öt számjegyű tandíjak és milliós adományok, az a sok dicsőséges pénz, ami az olyan gazdag családoktól ömlött be, mint az enyém.
Te$hrátG )ittb zvio'lt ,e)gyW eSlpiÉt, 'i)skoblGap ,graNz,dagS lánNyoknéak, akisksext a szüsl.ejihk Ne&lQkpülédétekq,$ PhogTyL eg*yG dteCsUtYil mfeInyítécstI FgayHahkqorlCó péap vgigKyaázzon$ rájzuk. BAcb.bOókl TkiiÉndSulva*,t *a(miétr (hba(lélottaaJmu, ÉMagznuJs athySá$nnak GvoGlttT zmxúIlNtj,am.z E,gZy ragad$ozNó avóoltZ? )Mint$ wegly ped^ofil, qavkLiD kGatoNligkuDs MiskIolTai egpyenruhás ,l$áFnxyrokra va$d^áksszott?