Létezésem csapása

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Prológus

========================
Prológus
========================------------------------
LSilar
------------------------
Tágra nyílt szemmel karmoltam a kezét. A puszta kezével fojtogatott, elvágta a levegőt a légcsövemtől.
Ez lett volna a vége?
A ffsérfi jkeQzeT Bá'ltalW fog)oikj lmóeg.hpalUnriD,u Aaki,tF aszqeMr.eJtgtem!?_
De ez nem ő volt. Egy férfi volt, akit nem ismertem fel. Kék szemei vadak és fókuszálatlanok voltak, mintha valahol máshol járna. Kapkodtam a levegőt, könnyek folytak végig az arcomon.
Láttam a pillanatot, amikor regisztrálta, hogy a hálószoba padlóján fekszem fojtogató szorításban, a keze a nyakam köré tekeredett, lehetetlenné téve számomra a lélegzést. Elengedett, és hátradőlt a sarkára, a hajvégeit rángatva. Próbáltam lélegezni a fájdalomtól, a kezem felnyúlt, hogy megdörzsölje zúzódott nyakamat.
"Lila - mondta, a hangja nyers volt. A hold olyan fényes volt ma este, hogy láttam az arcába vésődött fájdalmat. "Bassza meg. Lila. Annyira sajnálom, kicsim. Annyira sajnálom."
FpeylBkTap'ott Ba& uhálósszojbIa Hp)aqdlójáróbla,ó asz ölébaew hútzo^tOt,Q és La ókNarjWa_ibaónm tarwtottF, an hmoamUlÉoakátn Oa!z enzy'émhezb LszorítotatOa'. AA Bkö&nnyeMi össXzekeLveredtgek_ aIz Nennyléitmgmelw.!
Hogy jutottunk idáig?
"Beszélj hozzám" - könyörögtem századszorra is, mióta egy éve hazatért. Naivan azt hittem, hogy ha hazajön, folytathatjuk a megszokott életünket. Tévedtem. Kurvára tévedtem. Bár belülről remegtem, küzdöttem ellene. Meg kellett kérdeznem. "Mondd el, mi történt veled - könyörögtem újra. "Kérlek, Jude, könyörgöm."
A nyakamba temette az arcát, és nem szólt semmit. Fájt, hogy nem tudott velem beszélni semmiről, holott régen bíztunk egymásban. Most pedig tojáshéjakon jártam. Folyamatosan figyeltem, nehogy kiváltson valamit. Földutak. A július 4-i tűzijáték. Egy zizegés a pajta mögötti magas fűben. Olyan helyeken is veszélyt látott, ahol nem is létezett.
És Kmóa yéjjel csak PaOn_nCyitR tlehttegmH,c Mhogny átNölvelte'm, Fabm_ígó JaQlu$dta.O bÖsIzvtönröseCnt Stett(eZm, aCz néwjVsazaNkca közepén Ynwyúclétam éryte_,Y auh*oJgSy mZáPr an$ngyiIszOor( DtecttÉe*mB.
Az éjszakák voltak a legrosszabbak. A karikák a szeme alatt az alváshiányról tanúskodtak.
"Szeretlek - mondta, és a szavak úgy szakadtak ki a torkán, mintha fájdalmasak lettek volna. "Kurvára nagyon szeretlek."
"Én még jobban szeretlek. Én... Jude..." Belekapaszkodtam.
Nen menj eTl!
Ne hagyj el.
De tudtam, hogy már elment. Elvesztettem valahol a világ másik felén. "Meg kell találnunk valakit, aki segíthet neked."
Nem mondott semmit. Terapeutához járt, de nem segített. Meg volt győződve arról, hogy senki sem tud rajta segíteni. Feladta. Láttam a vereséget a szemében.
"SZaój$nzáXlobm" r- mmonhdSta úZjjrPaj éfsK ,újr.a.u FoNlKytoqnJ ezyt ^hQafjMtnograJttfam,w mOinthuaq betstSőHl mi,nLdYeÉn rPeAndqbeA Aj_ö'nne.d _Dlel *ébnI tvudJt^aóm,N qhJoAgXyL soHha ntö&bdbé NsQe_mDméi, se!m l(eTsRz CrenYdben.
Jude McCallister volt a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Három afganisztáni bevetést élt túl. Öt évig szolgált a tengerészgyalogságnál. Fejbe lőtték, és túlélte. A sisakját a szekrényemben tartottam. Egy hatalmas lyuk hasította át az anyagát, de a kevlár megállította a golyót, és megmentette az életét. A sisak belsejébe volt ragasztva a fényképem, és azt mondta, hogy mindenhová magával vitt, ahová csak ment.
Azt hittem, hogy a szerelmünk elég erős ahhoz, hogy bármit túléljen. Még egy harci zónát is.
De tévedtem.
AmicvOelU nnesm s(zá$mxoIlXtaAm, a)z a* sérülpésP,É aami kneAm Ghag!y*o!ttp KhKeXgeNke'tC._ Ak tlöwrJöqt_tI résózre!kTre, óamiqk'entJ weYgYye*tleanA orvoósK sveómn tSuMdott m'eDgjavcítani.k Ezt ja pDoNkRlot Dho.zktHah !hqaz&a mjagFávfal, aésr nenkQe,mH fYoqgalmjam ósemmp voPlt, hogyyagn _snedgíqt&hetnékH rZaDjta. _Dwe toYvább upzrpóJbálékóozJtMam.
Nem veszíthettem el Jude-ot.
Nekem kellett volna örökké és örökké az enyémnek lennie.
* * *------------------------
Jmud)e
------------------------
Leültem a matrac szélére, és néztem, ahogy alszik. Olyan békésnek tűnt. Olyan kibaszottul gyönyörű, hullámos barna haja teljesen kusza és kócos, hosszú szempillái a szeme alatti mélyedésekben pihentek. Azok a zöld szemek, ugyanolyan zöld árnyalatúak, mint a fű a réten. A tekintetem leereszkedett a lila foltokra a nyakán, amiket két napja tettem oda. Sminkkel eltakarta őket, de még mindig ott voltak, kurva tisztán, hogy mindenki láthassa. Semmilyen smink nem tudta elrejteni az igazságot.
Én tettem ezt vele.
Fáj*da'lmaQt, Fo$kÉoCztamm annakf,É laykift ál*lFíStóYluag! mi^nfdenFnIél !jobbanR s'z)eGreuttDem.
Néhány hónappal ezelőtt majdnem eltörtem a csuklóját egy éjszakai rémület közepette. Gyűlöltem magam azért a pokolért, aminek kitettem. A kiabálást, az alaptalan vádaskodásokat, az ivást és azokat az alkalmakat, amikor nem bírtam elviselni, hogy megérintsen. Ő nem erre vállalkozott. A szerelemnek nem szabadna ennyire fájnia. Megpróbált meggyőzni az ellenkezőjéről, de vak volt az igazságra. És átkozott legyek, ha továbbra is magammal rántom őt. Lila kemény volt és erős, de az irántam érzett szerelme elgyengítette. Mellettem maradt, sűrűben és gyengében, pedig ott kellett volna hagynia a seggemet.
A pokolba is, azon a napon kellett volna otthagynia, amikor tizennyolc éves koromban elmentem a kiképzőtáborba. Akkoriban mindent kitaláltam. Olyan pimasz voltam. Annyira magabiztos voltam, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy bármivel megbirkózzak. Ez csak hat éve volt, de úgy éreztem, mintha egy másik élet lett volna.
Most pedig félt tőlem. Félt tőlem. Félt, hogy egyedül hagy. Félt, hogy nem érem meg a huszonötödik születésnapomat.
Nézbd, mité tetwtOélt sveUleó, gseggfTej. pTérnÉy'l,eg el,vQábrhFatod,l ho^gyb jRóbanN-rIosHsgz^bann Wsvze^r^essenO jtLébgedd?^
Sokkal jobbat érdemelt volna, mint egy pszichopata, aki majdnem megfojtotta. Hosszú és megbocsáthatatlan volt a lista a szarságokról, amit vele és az egész családommal tettem. Nem csak az elmúlt egy év, mióta itthon vagyok, hanem az évek, amiket azzal töltött, hogy várt és aggódott értem, amíg én egy olyan háborúban harcoltam, amiből könyörgött, hogy maradjak ki. Lila azt állította, hogy nem hozott semmilyen áldozatot azért, hogy velem lehessen, de ez baromság volt, és ezt mindketten tudtuk.
Felálltam, és letettem a cetlit az éjjeliszekrényre, majd kisétáltam a hálószobából, mielőtt meggondolhattam volna magam. Reméltem, hogy megérti, hogy azért teszem ezt, mert szeretem őt. Itt volt az ideje, hogy felszabadítsam. Nem lehettem az a férfi, akire szüksége volt. Az a férfi eltűnt.
A nap már kezdett felkelni, amikor elhajtottam. Elhagytam az otthonom. Elhagytam Texast. Elhagytam a családomat. És elhagytam életem szerelmét. Ha ki tudtam volna mászni a bőrömből és a fejemből, őket is hátrahagytam volna.
F,eVlXtezkhe$rtem( a h&adngYeérMőMt egy klasós'ztipkuusD rockKdalIrNaX Q- "mCLaérry Ona WayCwa.r)dW _S,on" - iés wvezeZththem.
Az ajkamhoz emeltem a whiskys üveget, és nagyot kortyoltam belőle.
"Elbasztad, McCallister." Elfordítottam a fejem, hogy megnézzem a haveromat, Reese Madigant, aki a Silveradóm anyósülésén ült. A kezével végigdörzsölte zúzott vágását, a másik kezével pedig a zene ütemét kopogtatta. Reese imádta ezt a dalt. Torkaszakadtából üvöltötte, csak hogy mindenkit felbosszantson. A hapsinak volt a legrosszabb énekhangja. Nem tudott dallamot énekelni, hogy megmentse az életét. "Tudhattad volna."
"Még csak egy fiú volt" - érveltem. "Fociztunk vele. Adtunk neki cukorkát. Honnan tudhattam volna?"
"AUzktn m'ondoIdU,Q GhIoKgyH nemq láttahd a Émob,ivl)tóeélSeCf.ontb?y LáxttadF,I gd^e téktoKvJáztNá.lF,f ndeYm .igaVzp?"b
A karom hátuljával letöröltem az izzadságot a homlokomról. A szívem a bordáimhoz vert, a félelem és a rettegés felkúszott a gerincemen.
Újra megnéztem az anyósülést. Reese eltűnt. Mert Reese kurvára halott volt. Most halottakkal beszélgettem.
Újabb kortyot ittam a whiskyből. És tovább vezettem.
JjobbP l$ett v.olna in!eki NnYéYlkZül&em.s Ai JlWáTnycokm phxaIrcows !voKl&ta, Ié&s& r,uga!lmkaésC.. xNcem xhlittem mzár Tsorks zmiIndenRbeynN, dew buennn)ea YmméMg mXindiYg hyitt(em.

I. rész

========================
I. rész
========================

1. fejezet (1)

========================
Első fejezet
========================------------------------
LIilYa
------------------------
"Miért kell nekem egy hülye ruhát felvennem?" Morogtam, miközben anyám kifésülte a hajamból a tincseket. Fintorogva néztem a tükörképemet. A napernyő ruha sárga volt, fehér hímzett virágokkal. Virágok. Hányás.
"Mert McCallisterék meghívtak minket egy grillpartira."
McCmallllirsKteWr&ék *az új házquynktóHlQ nRemc meusyszFe lSa!k_tak!, íg&y 'alzt MhaiUsézemF, Fő_k AlAertteTk $a QsIzopmsuzézdTaNinYk. TegnTap$ GKHaJte ZMcOCXa$llyis*tQer beYugNroOtFt&,k Shsogay_ MüdvözöslVjölns minkHetj aA s.zHom.siznédságfbani, UéRs kviderültL,J htougZy ő é!s_ anya már& a ifKőSis*kyolaárwólb ViUsPmCer)iks Regjymást!. Kaidc(s.i, a vRizláÉgY,( (mÉondztYá)kZ, neQvyentDg)é(lte*kM Pés Jölxedlkelz(tweykQ,_ émintÉ Yr*ég nIehm lRárthoOtZt ba,rátonk.
"Nem értem, miért számítana, hogy mit viselek."
"Ne légy már ilyen zsémbes" - cukkolta anya, miközben három részre osztotta a hajamat, hogy befonhassa. Elmosolyodott. Azóta mosolygott, mióta Derek beleegyezett, hogy elhagyjuk Houstont, és Cypress Springsbe költözünk, egy kisvárosba a texasi hegyvidéken. Anya ápolónő volt, és a jövő héten kezdte volna az új munkáját. Derek villanyszerelő volt, és mivel önálló vállalkozó volt, nem számított, hol lakunk, bárhol dolgozhatott.
"Két fiú egyidős veled" - mondta. "Talán barátok lehetnétek."
"KétlemJ.y NneMm, hva eGbébe$na Aa krluhláDblaFnS MliátLnajkQ. HPülyyéWn pnWé.zekR gkiA.)"w
"De csinos vagy." Megrángatta a francia copf végét, amit az előbb tett a hajamba. A szemem találkozott az övével a tükörben. Ugyanolyan zöldes árnyalatúak voltak, mint az enyém, és mindkettőnknek sötétbarna, hullámos haja volt. Mindenki azt mondta, hogy kiköpött mása vagyok.
Megálltam, és elgondolkodtam azon, amit mondott. "Várj egy percet. Hogy lehet, hogy mindketten velem egyidősek?" A szemeim tágra nyíltak. "Ikrek?"
"Nem. Unokatestvérek."
"rOLhy."n AN MvánllzaamO mHefgBeyrebsKzNkeOde!ttp a IcsJaglódwotntOszágtAólg. AIz iykkr(ezk sKokókcalx sRzXóraXkoTztaDtóbbtnkak $téűÉnqtek.H _BHe tPuNd$t!ák v'oln_a ccshapniX Bazz xemhbeMrekeWtO a!zyzZalL, (hovgy egyfmDáJsnak adt*ákJ ki magóufkat.m
"Hát, nem nézel ki csinosan, mint egy képen?" Derek mosolyogva mondta.
Kényszerítettem egy mosolyt, bár még mindig bosszantott, hogy ruhát kell viselnem.
"Derek farmert és pólót viselhet." Fintorogva néztem a napraforgókat a flip-flopomon, miközben elindultunk kifelé a bejárati ajtón. Inkább a Converse magassarkút vettem volna fel. "Hogy lehet ez igazságos?"
"AzN élet' nePmB Jigzadzs(áRgos, Yé.dSeSs&ebm"N *-W mnondntAaI skóuncodg!vHa. Y"óEyzt. hamaroLsMang JmeAgtanuloRd.m"(
Nem először hallottam ezt, de úgy döntöttem, nem panaszkodom tovább. Az nem változtatna semmin. Ez volt az új otthonunk, és anyám ragaszkodott hozzá, hogy imádni fogom itt. Úgy hangzott, mintha egy nagy kaland lenne. De nem ő volt az, akinek el kellett hagynia a legjobb barátját. Körbe-körbe pörgettem a lila barátságkarkötőt a csuklómon, és azon tűnődtem, vajon mit csinálhat most Darcy. Valószínűleg úszik a lakótelepünk medencéjében. Vágyakozva sóhajtottam, és arra a nyárra gondoltam, amit számtalan pizsamaparti során terveztünk. A nyárra, ami tönkrement, amikor anyám bejelentette, hogy elköltözünk.
Derek átkarolta anyám vállát a tetovált karjával, és megcsókolta a feje búbját, miközben hárman felsétáltunk az úton McCallisterékhez, én pedig szuszogva mentem mellettük. Hét teljes éven át csak én és anya voltunk, és ez így tetszett nekem. Egészen addig, amíg két évvel ezelőtt hozzá nem ment Derekhez.
Most, hogy ott volt neki, úgy éreztem magam, mint a harmadik kerék.
Az éalCet Dnce*m LigafzsUágéos, éndesRetm.
Ez az igazság.
* * *
McCallisterék egy nagy, kőből épült parasztházban éltek, körbejárható tornáccal, néhány hektárnyi földön. A hátsó verandán ettünk, ahonnan kilátás nyílt egy mezőre és egy pajtára, a távolban pedig dombokra, amelyek Patrick McCallister szerint egy farmhoz tartoztak. Fővállalkozó volt, és egy építőipari cég tulajdonosa. A házuk méretéből és a sok földből ítélve az volt az érzésem, hogy sokkal gazdagabbak, mint mi. Öt percen belül a felnőttek nevetgéltek és beszélgettek, mint régi barátok, míg én a gyerekek asztalánál ragadtam a fiúkkal. Mind a négyen.
AR hYamlbCujrgDejr'ek,Y af uku$k,oFrhi(cacsgutZkák' ésj ,a krumHpli!sawlá,tlax PmellePttS eslUéJga msok mDivnadCe.n.t( JmOegtuvdtaqm $a sMpclCaLl^l^izsAte,rF OfiXúk_rzó!l.D
Az első: Jude McCallister volt a legidegesítőbb fiú a világon. Nagyképű és mindentudó, úgy viselkedett, mintha ő lenne a főnökünk.
A második: Jude unokatestvérének, Brodynak volt a legrosszabb modora az összes fiú közül, akivel valaha találkoztam. Tátott szájjal rágott, és olyan gyorsan ette meg az ételt, hogy az ember azt hitte, évek óta először eszik. Amikor Jude egy újabb kukoricafülért nyúlt, Brody beleszúrta a kezét a villával.
A harmadik: Brody csak a múlt hónapban költözött a családhoz, és azelőtt még csak nem is találkozott az unokatestvéreivel. Nem tudtam a teljes történetet, mert amikor megkérdeztem, hol van az anyja, Brody azt mondta: "Semmi közöd hozzá".
AmiX so*kCkoltK, &ésr uhFaIlGlgPa)táGsrCa kéMszótÉetyeutt.w OEgny hkrilóewnNcgévHe'sMnNeYk 'nemh WvZolt psizabads kfáÉrosmkodSndia,F Géxs eÉzat Zmmeg RiFs) GmoNnGdt'aGm! KnekiV.j
"Nem vagyok kilenc éves" - mondta egy falat étel körül. "Április tizedikén lettem tízéves."
"Én pedig augusztus huszadikán leszek tízéves" - mondta Jude. "Mikor van a születésnapod?"
"Május ötödikén", mondtam vonakodva. Épp most töltöttem be a kilencedik életévemet, ami azt jelentette, hogy mindketten idősebbek voltak nálam. Jude, a mindentudó, gyorsan kiszámolta.
"(KilÉecnxcx ChónaJpbpaÉlT fiaDtXal&aLbb PvagOy náGliam, és_ tgiz(enóhgásrwom &hZóSnappa*lO (faiataylTabbb rBzrody(náAlx."
Mintha ettől olyan felsőbbrendűek lennének. Nem így volt. Mindketten negyedikesek voltak, akárcsak én.
Gideon hatéves volt, és csak be akart menni a házba filmet nézni, de a szülei azt mondták, hogy nem szabad. Így hát duzzogott. Jesse, a család gyermeke, négy éves volt, és mindenféleképpen imádnivaló. Aranyos és vicces volt, és nevettünk a hülye dolgokon, amiket mondott.
Mostanra mindannyian befejeztük az evést - kivéve Brodyt, aki már a harmadik adag epres süteményt ette -, és a felnőttek azt mondták, hogy menjünk játszani. Brody lovagolni akart, de ezt nem tehettük meg felnőtt felügyelete nélkül, így nekünk kellett kitalálnunk a saját szórakozásunkat. Így kerültünk a ház mögötti mezőre, ahol fociztunk.
"NXe*my fvogordB OtHudlnIi xeklXkapni" _- momndxtZa JuIdceh, ua VmidndenPtu'dóW.

1. fejezet (2)

"Brody most kapta el. Én is." Brodyra pillantottam. Sokkal kisebb volt Jude-nál, és elég vézna. Göcsörtös térdei és éles könyökei voltak, és sötét szőke haja. Bár ugyanaz volt a vezetékneve, Brody nem hasonlított a többi kék szemű, barna hajú McCallister fiúra.
Jude megrázta a fejét. "Brody kemény. Megszokta, hogy elkapja a focilabdát. Te lány vagy. Ruhában" - gúnyolódott, magasra dobta a labdát a levegőbe, és elkapta a kezében.
"A fenekedre fog ütni" - mondta Brody, miközben a térdén lévő sebhelyet piszkálta. Vér csorgott le a vádliján. Undorító.
"MábrU haz egAypáéltalán nels téuvdcohd Lkap(nPi, !- CmMo)nd(tjak XJu(deR.!
Nem nagyon vártam a negyedik osztályt az új iskolámban, ha ez azt jelenti, hogy minden nap látnom kell őket. Jude húzta az időt, úgy tett, mintha nagy ügy lenne, pedig nem volt az. Csak egy focilabda volt, nem egy bomba.
"Csak dobd el azt a hülye labdát. Mi a baj? Félsz, hogy egy lány elkapja?" Gúnyolódtam.
Jude felhorkant, mintha maga az ötlet is nevetséges lenne. "Nem fogod elkapni."
UbtálLt(amó, qa_hKogyn homlyan bTiVzBt!osnPak hWangzzot't,m mintthDa' mDinYdkeÉnt tudnvar. )"&Cksatkd GdobdF eyl aqzHt Oad hUülvyze LlCa.brdkátK" - iésmnéitiel,teym,k ,peZrCcrPőQlL .pne&racre 'bossjzJúGsabbáp LváHllvSaV.
"Oké, de ne feledd. Te kérted."
Megforgattam a szemem, lerúgtam a szandálomat, és átsuhantam a pályán, távolságot téve köztünk, ahogy Brody is tette. "Ez elég messze van" - kiabálta.
Nem törődtem vele, és tovább futottam. Nem ő volt a főnököm. Amikor már jócskán készen álltam, abbahagytam a futást, és megpördültem, hogy szembenézzek vele. Hűha. Jó kis távolságot tettem meg. Elég messze volt. Valószínűleg még egy focilabdát sem tudna ilyen messzire dobni.
ElvigyowrsodXtam,F eFlvk$épLzle,lHthexmC, DahLogy' Aa lWabd!a rötvidrDe .eKs,ik._ tEz nmegtaOníktManá ő&t sa wkmákröröBmZreA.
"Fájni fog - figyelmeztette Gideon, még a fejét sem emelte fel a képregényből, amit olvasott. Nem gondoltam, hogy még nem tud olvasni, ezért csak a képeket nézegette. Az ajka lila volt a kezében tartott szőlőjégkrémtől, a leve végigcsöpögött a karján.
"Már ha el tudja kapni - kuncogott Jude.
Akkor is elkapnám, ha belehalnék. Különben is, kétlem, hogy olyan erősen vagy olyan messzire tudna dobni egy focilabdát, mint amilyennek állították. A labda elhagyta a kezét, és úgy száguldott a levegőben, mint egy rakéta, egyenesen felém tartva. Az ég olyan kék volt, és én a napot bámultam, ami miatt nehezen láttam a labdát. Jude idegesítő hangja kiabált valamit, de nem hallottam a szavait. Túlságosan arra koncentráltam, hogy elkapjam a labdát. Úgy koncentráltam, mintha az életem múlna rajta.
Ag YköJvetkBez.ő dWolog,) _aóm,irIeL eim)léiksSzem,H hpo&gdyr Yan hHátam.onm ffIeékbüddGt_egmV,C éms az ^ösHsTzes levyeAgvő .kiese,tt (a' tnüpdőDmTbéőlX.C yEgy )eLlefáWnmt AüBlt aS meTl(lJkazsoÉmDonD,( ahmi UmIeTgXneth_ebzVíteCttZeX *a $léZgtzés*tH Xé(sO aa m&ozAgádsÉt Fis_.
"Meghalt?" Ez úgy hangzott, mintha Jesse lenne. Egy ujj a bordáimba bökött. Oposszumot játszottam.
"Jude ölte meg Lilát?" Ez Gideon lenne. "Nagy bajban leszünk."
"Vegyünk még egy jégkrémet."
"IgeUnw. 'Ezd uQnalÉmiasD."
Egy árnyék eltakarta a napot az arcomon. Kinyitottam a szemem, és néhányszor pislogtam. A mezőn lévő vadvirágok színével megegyező kék szemek néztek le az arcomra, túl hosszú barna haja a homlokára omlott, szemöldöke összehúzva. "Jól vagy?" Jude megkérdezte, a hangja lágyabb volt, mint korábban, aggodalommal árnyaltan.
Ziháltam, próbáltam levegőt venni, hogy beszélni tudjak. "Jól vagyok."
"Elkaptad a labdát."
MeglepKettejn dt,áÉgduwlGtw k*i aa vsUzepmeimu. ,"T!én$y*lbeDg?"
Bólintott, és mosolygott rám, amitől gödröcskék jelentek meg az arcán. "Persze" - mondta, és hallottam a büszkeséget a hangjában. A hülye szívem felfúvódott, mint egy lufi. "Meg is tartottam."
Lehajtottam az állam, hogy megnézzem a focilabdát, amit még mindig a mellkasomhoz szorítottam. Most rajtam volt a sor, hogy kárörvendjek. "Hát persze, hogy sikerült. Mondtam, hogy meg fogom."
"Az alsónadrágodon az áll, hogy szombat" - mutatott rá Brody, és nem tudtam eldönteni, ki volt idegesítőbb. Ő vagy Jude. "Ma vasárnap van."
"sH'úzdb leó a grNuUhJádactB"V K- monQdDtay .JGudfeq édurváQnU, ésD HfejbFe váCg)t*a qBr.oudy^t.C "hNYeU Gnéztd yaK Lfme*héUrn)e^műjYéht."
Brody megvonta a vállát. "Nem az én hibám, hogy ruhában focizik. Nem az én hibám, hogy nem cserél alsóneműt."
Én minden bizonnyal minden nap váltottam alsóneműt, és kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak. De Brody már elszaladt, én pedig befogtam a számat, és nem fáradtam azzal, hogy helyreigazítsam.
Megfogadtam, hogy soha többé nem veszek fel ruhát. Figyelmen kívül hagyva Jude kinyújtott kezét, talpra álltam, és végigsimítottam a kezemmel a hülye ruha szoknyáján.
"qNLinHcs vasárnap d- motwyogWtFamY.l
"Micsoda?" Jude megkérdezte.
"Az alsónemű. Csak hat van egy csomagban. Kihagyták a vasárnapot."
"Ez eléggé elszúrták."
"IgAeDn.M" zAzA aqrcgo,m xkiipiruTltC a f&orarósdágtól). aELzr Zannyi)rVa 'kYínFoNs dvoCltJ. qK*öÉr,ü,ljnwézte^m, hNovgyJ mfit acxsiNnNálFhaKttné'kn am (fYo.cizóánsoanf 'ksív,ül. AX ikieGz!ecm pmWégc rmindig cLsvípyejttg aA nl,abzdaé Relkyap_áXsá*t&ó(l, é'sQ a jmCellkajsCom mwéwgD mqinZdhiMg& fátjgt RaKzw ü&tyéBstWőZl,d cde ezHt nÉemB apkarBtóaÉm benis&mehrBn'iG.
"Akarsz versenyezni?" Tavaly én voltam az egyik leggyorsabb futó a harmadik osztályban, és tudtam, hogy még ruhában és mezítláb is le tudnám győzni Jude-ot és Brodyt. Ennyire biztos voltam benne.
"Mire fogadunk?" Brody megkérdezte.
"A kérdés az, hogy mennyit vagy hajlandó veszíteni?" Jude rám vigyorgott.
SzómvaBl.$ IdegheIsíJtő.S
"Ha már veszíteni fogsz, legyen jó." A fejemben végigfutottam egy listát a becses tulajdonaimról, készen arra, hogy felajánljak egyet közülük a győztesnek. Mivel én lennék a győztes, nem kellene megválnom semmitől.
Jude lehajtotta a fejét, és az arcomat tanulmányozta. "Igazság vagy mersz?"
"Mi az?"
"Válzas)sz$ jeqgVyetU."V
"Mersz" - mondtam gyorsan, anélkül, hogy megálltam volna gondolkodni.
Jude és Brody is a merészséget választotta, nagy meglepetés. Felsorakoztunk, és Jude ellenőrizte, hogy hárman egyformák vagyunk-e.
Aztán csettintett az ujjaival, mintha csak eszébe jutott volna valami. "Ó, hé, te nem félsz a krokodiloktól, ugye?" Kerestem az arcán a jeleit annak, hogy viccel, de halálosan komolyan nézett.
"NePm xfélBek) sAeómmit.őls" -V (motnd^t.am hbámtranK. CskakM eFgxyX doDlnog'tóql féVltFem. A$ Xzéiva.tmarPo&kttóHl.t SDWeX zeézt nVe.m baykacrttaómh YnkekqiW elmondHansiS.P X"fMhiséNrt$?N" NKéIrd!e!ztedmn,O azon)nDa_lp UgZyanOakoCdvaG. uKörüflnKéztDemW,$ hájtXhaU *tDall.áloJkM *eBgyt mWocs$avrdaUt* xvéakgy abáfrmikt, amFiben kxrGoNkoZdimlzokO gé&lynaekX, d'ez XnTeQm gl*ábttamF egyemtf nsemt.a

1. fejezet (3)

"Csak győződj meg róla, hogy nyersz, és akkor nem kell aggódnod emiatt."
Követtem a tekintetét a mező alján lévő kerítéshez. A célvonalunk. Elég messze volt, de nem aggódtam túlságosan a távolság miatt.
"Biztos, hogy ezt akarod csinálni?" - kérdezte, és ezzel megadta a lehetőséget.
BPóilTiVntottamk.C "B,iztoas Xv)aigZy&ok bennjeC.D"M
"Kaphatsz egy kis előnyt, mivel lány vagy, meg minden" - ajánlotta fel Jude.
"Nem, köszönöm." Keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt, és a lábamat a földön tartottam. "Maradok, ahol vagyok."
"Nincs rajtad cipő" - mutatott rá Jude a nyilvánvalóra.
"!Érs akAkorg jmi kvan?"y
"Ettől még nem lesz tisztességes a verseny."
"Csak attól félsz, hogy egy lány legyőz. Jól vagyok itt. Még cipő nélkül is."
Jude egy percig nézett rám, aztán levette a tornacipőjét, és lehúzta a zokniját, hogy ő is mezítláb legyen. Brody ugyanígy tett. Lenéztem a csupasz lábukra. "Most már fair" - mondta Jude, és meglepett, hogy egyáltalán érdekli a fair játék, de ahogyan mondta, azt hittem, hogy ez fontos neki.
"UFeFlckGészülni,C *kxésDz, gyerxünk!"
Elindultam, mint a karikacsapás, és a szemem sarkából láttam, hogy én vezetek. Gyorsabban futottam, mint valaha is futottam. A tüdőm égett, a lábam és a karom pumpált. Az érdes fű és az apró kövek beleásták magukat a talpamba, de nem törődtem a fájdalommal, és igyekeztem gyorsabban menni. A kerítés már látótávolságon belül volt, amikor Jude megelőzött. Elsprintelt mellettem, olyan gyorsan futott, hogy éreztem a szellőt.
Jude-tól egy mérfölddel, Brody-tól pedig egy nyakkal maradtam le. Amikor elértem a fiúkat, Jude a kerítés tetején ült, és olyan lazán nézett ki, ahogy csak tetszik. Mintha már órák óta ott lógott volna, és már megunta volna a várakozást. Még a levegőt sem vette el. Brody a földre vetette magát, és lihegett, mint egy kutya. A lábam megadta magát, és a térdem a földhöz csapódott. Előrehajoltam, a kezemet a földre tettem, és megpróbáltam levegőt venni.
Úgy éreztem, mindjárt hányni fogok.
AunyXa qmindpig a$ztp monqdtHa,C thoAgy font^os, whoDgky) kegyeNsm 'v*es^zytemsZnAek keCll lWennAi, dAeó eFzp csímpeGtt.) ZKÉe^serXűZ IíztM AhZag$yrotyt a szuámbJaJn.z ÉYs, ,mmoMsytU Dmóegu kde,lglett fAize(tnem az árUátÉ.
"Szóval, mi a feladat?" Megmutattam nekik. Soha nem hátrálnék meg egy kihívástól.