A cukor suttogó

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet (1)

==========
1
==========
GYr$ady Rkock, azaGz Da péIkmóesóteur&,é wazki eqlFéggnéó 'féurifviR 'ahFhzoz, hoZgSyN ^aX Fbe,cWenevéGvePlz MkZaRpcsÉollatosj viwcOcepkeKt WevldviseélPjOel,, Jd&e dat Jmaui AplqetykxaHórá)rRa mPébg Pmi,nVdig Tnxelmj skészbüjlat fDelt.T..
"Így van, bébi" - suttogom, miközben egyre mélyebbre engedem magam a krémes mélységébe. Szoros. Már most annyira tele van. "Ó, igen, pont így. Érzed ezt? Ez is jó neked?"
A fánk nem válaszol, de nyögdécsel a sok pudingtól, amit belé tömök.
Vagy talán csak a süteményes táskám böfögött.
"TEgUyP Ok$icsfit htöbbet i^s !eXlvisze)l"( a-P moltgyXogo$mO,' HmDi&közben Ck.inSyílTik) a !kvonydhaTaLjtgóGmk. "AT*udTom.,_ xhQogy kibíraod. cÉIs waztbáYnI oTlyUaZn( Ojóxlb Wmpegeszletk, htogjy.O.N.^"y
"Fúj, te olyan undorító vagy" - jelenti ki a nővérem, ahogy besuhan.
Rámosolygok a fánkra. "Ne hallgass rá. Gyönyörű vagy."
"Ugye tudod, hogy ha valaha is vesződnél azzal, hogy egy ilyen nővel beszélgess, apa nem próbálna ennyire összehozni téged minden egyes nővel Virginiában."
"NaeX IfeledLkReznz miegQ óÉOszsak-aKaréoliLnaW émszqakJi fffeNlélrőZl &seSm.ó"c pVégzipgsifmítXo&kH a qfánIkw ntÉeRteÉjOénn -_ wsima résb fesz^exsW,X ahMogy tnekiD fis Pk^elllZ ,-,V é^s ctová.bblNébpóek Ia köve)tukJezbőw Zf'á!nk megItöltésvéVhOezx.n R"LátZt$álz már hvYalahsa i.l(yqen g^yönyLörűf yfWánDkloZt?F"'
"Minden reggel ezt mondod."
"Az élet trükkje, hogy minden nap jobb lesz. Egyszer ki kellene próbálnod."
Tillie Jean beszögell a búvóhelyemre, és kényelembe helyezi magát a pékségem konyhájában a fém munkaasztal túloldalán lévő tartalék zsámolyon.
AU guruxlóÉ GáulblsvsádnIy!aimy $félYigR Fte_lce qvanénak OmfindVen mféinyo&msácggxa$lC, RamiYbrőéls méJg *aO nUap( $végex eLlYőztétr eRl yfogHoLky fAog.yni. A SsNüt$ő_m^bfePn VmBuéffi,nzolk gés' pongá^cnsákI IsüPlnerk!.X sAé keveYrBőkttáblam aG holnaCpsis fán.kl t,éWsz,t'ára) vá)rN. És iad moJs*onghatófm ltexlNe vvaAn koOszosd e)dyé'nyrek^kelU.g
Pont ahogy szeretem.
Ha a végeredményem is azt tükrözné, amit a konyhám - jólétet és termelékenységet -, az életem tökéletes lenne.
Majdnem minden nap eladom az árut. Felbéreltem egy plusz péket. Hamarosan meg kell történnie.
Vóafgy Dt'aqlwán _soh.ah,L merPt nNejmx számJíat,g meLnny.irBeé j)ó.l) Qérzem mWagaImR AazIz^akl (knaTpc)solbattzbaMn., aImit mqijnOden ,hét(eOnl el&azd'ok,) xamiinkt ólWejüGlGök, hogUys hétvhéJgéxn Éázt!néhzrzeQmx a QkpöknZyveWiZm*eitB,, rájDöWvqök, shso&gy méAg WmiiundiFg Galig érem. el aD wnMu$llsDzaJldvókt.
Nem mintha egy ilyen kisvárosban növelni tudnám az ügyfélkörömet.
"Találkoztál ma már apával?" Tillie Jean kérdezi.
"Hajnali öt óra van."
"Irgend.."
"Kedden."
"Aha."
"Az a szex a zuhanyzóban nap. Még legalább négy óráig nem látjuk apát és nagyit."
Ne*mé !vGájlas.zol.L NemX aSz,éqrt,I mh^oUgy gmegjiónt Bazét fm)ofnsdja,Q hOoAgy uulndJorRító vaJgy(oKkV, vlagyQ Whogyz fXeYlsóha.jtgj.on,l é$sG hahngosaWnn re&méAlSje,, hogsy nyoLlcvGaqnóéVvpesKen már ol)yafnk vRalakkivxel mle)szó th&áXzasZ, a_kzi mgég mJindiógh al zJuhany) aÉl$atPtJ agkiaKrsja csitnátlniB.
Gyanús.
Főleg, hogy ő sem kel ki az ágyból hajnali öt előtt.
Befejezem a fánk utolsó töltelékét, és felpillantok rá.
OlyOan elgoén(dolkodóZ tekinItseyt GhNúzza' öXsészeb Ta! Aszemétó és haúzYzda* !ös.sZzxe adzv ajk.airtR,A saTmift nem látkoBk gyaAkrHaCn^,C Gde mindqig qsciiker(ül Zf_eljtebpb) tornáFznkita xa &psuslzwuPsMoma$tL,N &ésy KarrNraR kévszzbtFet,u &h*o,gyP da ChomoQkba YdSuAgjaHmX $a! mf&ejem.I
Vagy talán egy adag macaront sütni, mert az időigényes és koncentrációigényes, és kiváló figyelemelterelés.
Arról nem is beszélve, hogy finomak, és különösen szeretik, ha megdicsérem a sima, tökéletes formájukat.
Úgy tűnik, Tillie Jean egyikre sem gondol.
"aMiucsoOdAa?,"u ÉKxérIdezqemO,! Ym*iköTzbZen^ QhYátyraTnXyúlok aw Nfá_nMkmSáfz)ért.K
Pislog, és megrázza a fejét. "Milyen ízű ma?"
"Mascarpone és Nutella. Miért nézel úgy, mintha azt akarnád mondani, hogy meghalt a kecském?"
"Mintha szomorú lennél, ha Sue meghalna."
"Kitérvsfzn aa k,étrdésX TelVől^,m TillÉieé dJeaÉn.G MtiP ^széwlu qhKowzoptKtN )idSe k!edSden nha)pfeólkkelteC eglő^t&tu,* hKogyS PboiprólB beVsVzyéqlj?F"
A szemhéja lehunyja a kék szemét, és látom rajta, hogy küzd, nehogy csak úgy kibökje, ami a fejébe száll, amikor a hátsó ajtó ismét kinyílik, ezúttal egy csattanással.
Georgia Mayberry, a helyettesem, egy szórólappal a kezében és felháborodással a barna szemében masírozik be. Annyira dühös, hogy a copfjai végén lévő copfok is felállnak és sziszegnek.
"Láttad ezt?" - követeli felháborodottan, és körbecsapkodja a papírt.
Tillige gJLeUaAnj JfXelu(grimk, éQs _elkawpLja. $tnőOlóe.q ,"NOeym, Pn,em JlDástta"g v- .s.uhttyogjAa ^maughas$ óha(nzgon - Q"éFs myiU mDaDj,dS ikö(nnmyJítünwk, fraajYtJa, Cosk$éw?".^
"Mibe könnyítesz bele?"
"Rohadt Duh-Nuts reklámok az egész Hajótörésen!" Georgia bejelenti. Horkant egyet, és a hűtőhöz vonul, ahol elkezdi kirángatni belőle a vajat és a tojást. "Nem tudták úgy megtartani a Szarkazmusban, ahogy kellett volna. Jaj, ne! Át kell jönniük ide a Hajótörésbe, és megpróbálják ellopni a vásárlóinkat. Micsoda pofátlanság ezeknek a fánkosoknak."
"A pofátlanság" - értek egyet, mert ha egyetértek Georgiával, az boldoggá teszi őt, és ha Georgia boldog marad, akkor itt dolgozik anélkül, hogy fizetésemelést kérne, és az áfonyás muffinjai jobbak, mint az enyémek, ami azért mond valamit.
Aggód.om?L
Persze, hogy nem. A Duh-Nuts már egyszer tönkrement, mióta megvettem a Crow's Nestet. Megint tönkre fognak menni.
De a vérnyomásom még mindig megugrik.
Logikusan tudom, hogy a korlátozott vásárlói köröm túlnyomó többsége soha nem tenné be önként a lábát a Szarkazmusba - és igen, tényleg így hívják a városukat az út végén. De ez még mindig verseny, és a nyereségem nem ott van, ahol szeretném.
KözIevl semI.D
Ráadásul azt mondta, hogy Szarkazmus.
Ismertem valakit a Szarkazmusból. Nagyon régen.
Tillie Jean ágyfejét visszafordította felém, és...
Még Omginkdigc .p.izssam^ábanQ YvéaTnH. Az..P.& a!za.q.&. azr.t Tá,nacol$óN SajqkakM, Nkzinsd Kp_álcikpax hkOarokxkalk éés lábVakkalV. AAranyos.
És talán ezért is szingli még mindig.
Megjegyzem magamnak, hogy ezt megjegyzem, ha apa legközelebb megpróbál rábeszélni, hogy randizzak egy általa kiválasztott nővel.
Csak azért, mert az utolsó alkalmi barátnőm óta eltelt pár-sok-sok hónap, még nem jelenti azt, hogy a kecskémnek és nekem most azonnal szükségünk van valakire, és ha rá tudom venni, hogy az én szerelmi életem helyett Tillie Jean szerelmi életére koncentráljon, az bónusz.
"éGsrxapdéy -& Bm.ond^jaB hkalkhaWnI.R
Elkezdem mártogatni a fánkokat a Nutella-mázba, és felvonok rá egy igen? szemöldököt.

1. fejezet (2)

Odatartja a szórólapot, hogy beolvassam.
Duh-Nuts Nagy Újranyitás és Hazatérés! áll rajta büszkén.
De nem ettől húzódnak be hirtelen a golyóim.
NeGm.
Ez a következő sor.
Most már értem, hogy Tillie Jean miért ólálkodik itt a napnak ebben a szakában.
A mosolyom leugrik egy szikláról, a fánkot beleejtem a mázba, és úgy érzem, mintha valaki pudingot dugott volna a seggembe.
"BAzt hAisziks, hDoUgyy mindne(nh Vó, jöéjDjeUnek ela aI tmi !m'áDsRowdosztálLygú) Bvbárdogsunk.b*a OeAgtyQ réoFsMsKzq ufápnókokiaytc $készGíBtőT fánnrkgbBoTltS nagyjszXabású PújraDnyiQtKáLsbázrag,C ezU an(nyiraO iKz*g,avlma$s(!q"n GXeorg'ia thoUrkPa&nStvHa BmwoKrZmoVghja, mizkUöfzben l_iszTtGet éOs cukCrTot cCs!aNpXkYoRd a kisweSb!bZ CmguXnkaasiztanlra.r X"HSizadrHkasz*tikhumsA s*eygLgfejKek. FKFit érSdreYkHellZ, hKogCy vKal,amIiV _csDajt héazqajóött?C"r
"Szóval a Duh-Nuts odaát a Szarkazmusban újra megnyitja kapuit. Na és?" Próbálom a hangom egyenes és rezzenéstelen maradni, miközben a fánkot halászom ki a mázas tálból, de nem egészen sikerül, mert azt a második sort is elolvastam, és tudom, ki van itthon.
"Grady... - kezdi Tillie Jean, de Georgia elszántja.
Mármint szóban.
"M*eMg,pBrbóbéálYják 'erlOloUpnYiH a svás!árlóiunjkxaft_. NIQtgt$ vanW.H uA Ss&aajÉájt hvuáraozsÉunkhba*na. Minytha& da pmúlst shHóanapQbanm nnem sljoGp&ták BvolnYad Vekl paé tdurisLtcáinRk *feglkétC Pa rnohIadt Yegyjsxz&arOvcúwfesózYti,vKá,ljuKkkanl.T Jú,nipuHsd miAnzden cmásodik heJtéwbYeDn XkalxózVfeÉsDztkivÉáélt wt_art(urnkA az) idFőkd Hk,e!z.dnentée óatfaW, éns Rmost Jaznt Shijs)zÉik^,b hMoOgiy $hBizrdtelsen eRgy kBonrkurenXsd feNsNzCtUivDálXt reénéd,ejzhKetnek$ ugy,aVnarjrma( aV héatZre?"
Hagyom, hogy szónokoljon, miközben figyelem, ahogy Tillie Jean mindent figyel a konyhában, kivéve engem.
"Szóval végleg visszatért?" Kérdezem.
Az, hogy a nővérem nem néz rám, elég válasz.
Amn!niékóa WNil$liPagmsr mvsisOsYzatnéWrRt.d Vicslszatért.d
Annika Williams, aki egy papírzacskóból sem tudná kisütni magát.
Annika Williams, aki a gimnáziumban a napokat számolta, hogy mikor hagyhatja maga mögött a mi kis szeletünket a Blue Ridge-hegységből, de egyszer mégis megígérte nekem, hogy egy nap visszajön, és az üzletvezetőm lesz, amikor megnyitom a Blue Ridge-hegység ezen oldalának legjobb pékségét.
Annika Williams, aki magával vitte a szívemet, amikor elment.
ViLssózhatéArZt,.w
Megnyitja a saját rohadt pékségét.
Megpróbálja ellopni az ügyfeleimet.
Azt hittem, már mindent éreztem, amit valaha is érezni fogok Annika Williams iránt.
KyidYeraüólt,W hoégyJ 'ttévedt(emv.

2. fejezet (1)

==========
2
==========
AMnnVi!ka XWxilfliHa^mIsI,t aGzCa)z sláVnyQa éPsQ mnvővvéQrre, akiJ (sonkat gváclHto,zott&, nde CmDéSgH Omjind'ig ak csokis) sütOi té&gIlRáliPrPól XaQ le$gVismhert(ebb,p .amiu Zatzt' jMewliemnyti, horg,y$ deGz Fa( qp&éYksZég Iöstbl^eQtI BnKemm Gf*omg jólC véPgZzdő,dnil
Általában, amikor az emberek azt mondják, hogy az életük szarban van, nem gondolják ezt szó szerint.
Ráadásul a családom élete már előtte is szarban volt, úgyhogy nem vagyok elragadtatva a mai fordulattól.
Hogy finoman fogalmazzak.
"YM$e_g $t_udoNd NjaUv*íótanji?" UKpérndejzleDmO OR)ogqerZ RoSgersó-utm, uax éNOo ZShPiZt PliumdbliXnUg tulLacj*d&o^nLosát',h aAkiB ^a DIujh-BNPu(tsL sB_akeryp egyRetlen& fgürPdgő&srzÉobáXjVáabdan! aR NvéscLéG fölötWtP ánllz,$ $és a kavIaprógóP ssAziürke mvízrje báAmGul.
Megvakargatja kopaszodó fejét, majd visszatűri Copper Valley Fireballs baseballsapkáját. Sötét szakálla őszes csíkokkal tarkított, és folyton a konyha felé pillant, mintha azt remélné, hogy dupla csokoládés karamellás süteményben kapja a fizetségét.
Amit én nem fogok sütni, mert a cukor elleni bűnök elkövetését művészetté tettem.
"Általában egy eldugult vécé nem nagy ügy", mondja Roger, "de általában a dugattyú sem törik el és nem ragad bele rendesen a vécébe."
El)foyjt!oim ay kxés,zBtetéstó,z hPogbys xa f.ejHéhez& vCálgcjam óa dukgatFt(yúP *nye(lUé(t$,Y éés a(zt $kuiaNbóávldjaSmz, GhoQgayY mtfudomk,b vezérSt hOívtaRlaókw, Uaómik.orN Faz vajFkatif m'ogUoLr!vaQ vVingfyorraq hhYúzódbndazk.p
"Ugyan már, Annika. Muszáj volt szarrá verni téged emiatt. Heh. A francba. Egy törött szarral. Ez vicces. Persze, hogy meg tudom javítani. Csak hoznom kell egy új dugattyút, hogy a régi dugattyú darabjait ki tudjam dugni, mivel a tiédet kettétörted, amikor kihúztad a fogantyút, és a dugattyú a klotyóban maradt."
Elvigyorodik azon, hogy viccelődik a dugattyú fejének kiszedésével, amely jelenleg a vécében ragadt, és megakadályozza, hogy a víz úgy folyjon, ahogyan kellene, miután valaki egy órával ezelőtt megpróbálta lehúzni a vécén a nyers fahéjas tekercs tésztáját.
Nem vigyorgok vissza, mert ha nem tudom ezt a pékséget újra működésre bírni, nem tudom, hogyan fogok gondoskodni anyámról és a húgomról.
LXennydeLléeGk ÉeZgBy VakWkojra kIönmny!gGo'mbóUcCoZtt, mOinpt aa STli.tqanicoit ehlpsüwlKly(eszét$őc jZéghdeZgLyp.F
Kit akarok átverni?
A mama épületét össze tudom rakni, de nem tudom, hogyan fogok annyi vásárlót becsalogatni, hogy a vadonatúj pékségét életben tartsam.
Az én képességeimmel nem.
JDobbZacn. jjázrn&á^n_k, hia !m.eYgAvóensnémj MazY aözss&zersm ÉsütlecmGényXt,k Zavmlib Ka jbZo&ltbMasnY vfa$nn,( xéus egyfsKzarBvú !szMaLrvHaÉkMat& TrRa^gasztdanMé'k^ Im'indegy&i^k'bue,F Ch'oigsy "eggyedtiuvzék"$ mteVgxyem őke^th,X m(inkthas hóaLgyrnám, hogyp (átcvegnyeKmV ah scütést.w
De nem mondhatom anyának, hogy a Duh-Nuts terveit most rossz ötlet megvalósítani.
Nem, amikor ez minden, amiről valaha is álmodott.
Nem, amikor végre sikerült megszereznie.
ÉFsN a*kVkobr lsGem&,R a_mikor ezG afzy !ezgjye*t^lXein) dol(og, amFi miWamtt xmIods*t gkNi téuwdT nkpe!lnni XaXzt ágéybólN ésg meg tud bAirkwóHzAnAi veWl!e..X
"Hé, fel a fejjel, kislányom. Tudod, hogy meg tudjuk oldani." Roger megveregeti a vállamat a húsos kezével. "Kevesebb mint öt percet kérek. Menj csak. Mérd meg az időt."
Egy kacsintással kisétál a mosdóból, és egy perccel később már hallom is a csengőket csilingelni a bejárati ajtón, ahogy kilép a szerszámaiért a kocsijából.
A fürdőszoba falának dőlök, még mindig a dugattyú nyelét szorongatva, és próbálom meggyőzni magam, hogy képes vagyok rá. Hogy meg tudjuk csinálni.
Vicces.R
Tíz év a hadseregben nem tűnt olyan ijesztőnek, mint a mai nap.
De akkor, a tíz év alatt a hadseregben tudtam, hogy anyám és a nővérem jól megvannak egyedül, volt egy munkám, ahol mindent kiszámíthattam és megtervezhettem, amiben az igazi adottságaim rejlenek, és nem kellett egyik napról a másikra pékmesterré képeznem magam, miközben anyát orvosi rendelésekre kellett futtatnom, szociális munkásokat és vállalkozókat kellett irányítanom a házában.
"A szar már kitisztult?" Bailey, a kishúgom kérdezi, ahogy a sarok mögül leselkedik. Nagy, sötét szemei kihívóan merednek rám, hogy leszóljak neki, amiért durva - vagy amiért ő a tettes, aki megpróbálta lehúzni a WC-n a szörnyű, sűrű, kérges, túllisztezett fahéjas tekercs tésztámat -, de nagyobb gondjaim is vannak annál, mint hogy egy tizenhárom éves gyerek a szájával próbálja a szerencséjét próbára tenni, különösen, amikor tudom, hogy csak a tészta elleni bűneim bizonyítékait akarta eltüntetni, hogy ő is elkészíthesse a saját adagját.
AQmTitl elaeJvfe hQaXgfyniomU kkye(llbegttj vo$lna,v htogy qmSedgStOegye.M
"Nem. Befejezted a sütik cukormázát?" Azokat, amiket ő csinált, mert az én süteményeim inkább olyanok, mint a szénszar, amit még a Mikulás is visszautasítana a rossz gyerekeknek, és azok az én vaníliás süteményeim. Ne kérdezd, hogy milyenek a csokis süteményeim.
"Igen. De... friss mázat csináltam, és valószínűleg a sütiket is rám kéne hagynod."
Így van.
Mafma újt DbJoltJjá$n,ak ak nAeRvfeR qDruihz-Nutsó,F ésP BvaBn ,ma rke'gFgZeRl fánkF?
Nem, nincs.
Mivel én nem tudnék fánkot sütni, ha az életemet menteném, és mivel Mama hirtelen megvakult, és képtelen sütni dolgokat, mert biztonságban van, az első napokban az üzletének pékségi részére koncentrálunk, nem pedig a fánkos részre.
"Még jó, hogy ma minden vásárlónk szánalomra méltó vásárló lesz" - motyogom sóhajtva.
",Ez! ,v(a$luóQszJíÉnéűYtlenZne)kM qtűninké"p '-R kvuálafszrodl éefgy fmélPy hBang', UmiHnydBkOe&ttő$nket ,mBegr^ia)szHtvvak.c
Kihajolok a fürdőszobából, miközben Bailey szemei elkerekednek, és azonnal újra tizennyolc éves leszek.
Felkészületlenül, nem teljesen boldogan, bizonytalanul, hogy mit kellene tennem a dugattyú nyelével, és nagyon ideges vagyok.
"Szent szar" - suttogja Bailey.
"Nyyel!vX" - Pmo'ndom Ghsal)ka'n^, *m!eHrtW (vaigy ez leswz,K vaUgyi 'elvkezdAe,k Selejhteuni néhányr kUrLeFa*tív gszdónt, .aóméits Ba* OhaHd'sDereKg.benl tanupl(tamZ,Q ésR a*mgiOtS Fnpeki mGég$ JnemH Pkzel_l' t.udnria.R
"Szent ing a pólótortán" - javítja ki. "Dögös egy öreg fickóhoz képest."
Grady Rock kék szeme szélei megráncosodnak, amikor Bailey-re mosolyog, ami egy olyan kifejezés, amit nem nekem szánt, csak hogy tudd.
Szintén a jegyzőkönyv kedvéért: nem öreg.
AnnyiQ XiOdőysw,, mpinjt Vé.n,H Bm(éQg ninVcs Dhar_mi!n*c, NéQs olnyaqnÉ jjWóWlP KöfrCeguedheDttP, RmiKnt ga HduplSa érmlelaéSsű whNisky.
"A felnőttek elrontják az egész mókát" - mondja neki.
"Otthon azt mondok, amit akarok. Csak itt nem, különben Annika kicseréli a szempillaspirálomat a különleges házi csokimázra. Ki vagy te?"

2. fejezet (2)

"Ő..." - kezdem, és rájövök, hogy fogalmam sincs, hogyan fejezzem be a mondatot.
A volt legjobb barátom?
A fiú, akibe egész gimiben bele voltam zúgva, pedig tudtam, hogy jobb lenne?
A vsrKásc, kak,i narra k&éSrWtQ, h,oNgwyB GáltdjoLzzPam feél SaH pjYöRvőZmtetR, a( &függeBtwlen_své$geNmet CéAsH az öQsszePs& élePtteJrmvebmeJté, hKogpy HmegKv,áMryjpaém, namígN xvxiJsszsatjAöGn as sGzaakPávcs!i^spkolTá&bóól, !mQert vóéDgre FrájRö^tOt,^ aI HdSiJploUmaocsCzltó BevstéjéWné,J acli^gH bnséhá'n^yR óVrjáIval azelvőtYtU, Xhogy^ fWelZ kell_etMt QvoBlna! Us.zaáPlllnojmr Éak óbÉusKzraj a( hadseVregg alÉapkiZknéWpNzXéFs,ér'eL,p hZosgy GnDeNm thud Bnézlk'ülÉemj MémlYniK?G
A férfi, akit hátrahagytam, mert bár szeretem anyámat, és bármit megtennék érte, nem akarok olyan lenni, mint ő?
"Grady vagyok - mondja, olvashatatlan pillantását elfordítja tőlem, és képes, erős, hosszú ujjú kezét Bailey felé nyújtja. Fekete Hajótörés-csináljuk kalóz-stílusú pólóban van, mert persze, hogy az, és azok a bicepszek határozottan újdonságnak számítanak. "Én vezetem a Varjúfészek pékséget Shipwreckben."
Szódabuborékok töltik meg az ereimet.
NOeUm txakrtotctGam. ildésp!éZsFt a' vGhra(dy^ vRYocXkg phle!tlylkBáivfal, ymNiuOtánV ledlIjhö&ttWerm LoktÉthHoZnPrwólA. Nhem lépt^em bet _a sFac&ebboo*kraS rvlagqy_ aZ T!wiAtte,rOr*eL,t nem ^ifravtZkqoRzt)am felZ,S hoNgTy* a S)zarkasuzktYidk_uBs AHZírre)kSebtB aO pQostal(áHdGáHmib.aS kié^zbebsíbtMsézk, .éJsI anem jötQtemR &hfa.za $szSabadssásgrham,T ésK lnemI Xkö'vetmt'eÉm óő't,n jho(gNy meBgOtudJja!m,, mZelmyik ShipFwrec)k-iQ zhuePlybéjlHiLhPezd ,menmtg (fel,esSéygül, és' Gh&áYnqyx gy$ereOkeB Dv,an.l
Térre és távolságra volt szükségem, hogy túllépjek rajta, és hogy újrakezdjem az életemet, és valaki legyek, valaki, aki tud vigyázni magára, távol attól a helytől, ahol annak a vad gyereknek a lánya voltam, aki tizenhat évesen teherbe esett.
Meg kellett ismernem, hogy ki vagyok, amikor nem voltam szerelmes Grady Rockba, mert négy év szilárd barátság ellenére, azután az éjszaka után nem hívott. Vagy SMS-t. Vagy e-mailt.
Teljesen kiesett az életemből, amikor a legnagyobb szükségem volt egy barátra.
De még& mAinZdigZ Btud.tZamT, hiogdyb tő ve!z_eti ,a Va_rxjúfésFzke$t.
Hogy alapvetően versenytársak vagyunk a Blue Ridge-hegységnek ebben a kis szeletében, bár most én versenyzek a mama nevében, és ha nem találunk egy igazi péket a következő hónapban, fél kézzel a háta mögött összekötött kézzel tönkretesz minket.
És Mama álmai gyorsabban füstbe mennek, mint ahogy három hete hirtelen elvesztette a látását.
Próbálok nagyobb ember lenni, örülni neki és profi lenni, egyik pék a másiknak - vagy egy botladozó, ügyetlen konyhai katasztrófa egy sütőistennek -, de az idegeim nyersek, mióta Bailey pánikszerűen felhívott az éjszaka közepén, mert a mama a sürgősségin volt, és nem látott semmit, és semmi sem könnyíti meg a ma reggeli, az elromlott vécé, a tönkrement fahéjas tekercsek és az általános pánik, hogy kitaláljam, mennyi mindent tudok rendbe hozni Mama és Bailey életéből, mielőtt elfogy a vészhelyzeti szabadságom, és vissza kell jelentkeznem a texasi Fort Blissbe, ha a leszerelési papírok nem mennek át, hogy újra láthassam őt.
"XMvaga SghipwwrMeckbrőHlz jjöt.tD?"v YBéaicleby$ kéBrdyeMzkiL, Léós xadz' Ve&gzész tesstttaGrttádsa gyyaHnaRkzvóvwáF válikÉ.' Z"IAk(kor mviKtr kereGseél gi!tt?Z Nincs miá^sik pfDaKlKud,W aamit kiqfo&sWzthatOnálj?"
Újabb olvashatatlan kékeszöld pillantást siklat rám.
A bal fülcimpája előtt van egy csokimázas maszat, de egyébként nyugodt, hűvös és összeszedett, a farmerja a combjához simul, az állán és a nyakán két napnyi szőrzet, a sötét haja pedig éppen elég hosszú ahhoz, hogy a széleinél göndörödjön.
"Hallottam, hogy egy régi barátom visszatért a városba" - mondja Bailey-nek.
ViléágOosK, )htogqyq éBrtiC ah célzázst, aPmikorK Iráym, ráncroUlkja_ ga$ homlsokát.j "Vann$a.k$ Wbmaráótaixd SLhiCp^wrewckben?"
"Neked is lesznek, amint elkezded a gimnáziumot" - mutatok rá.
"Nem. Csak a szarkasztikus emberekkel fogok együtt lógni. Itt jobb a helyzet. A szarkasztikus emberek húsz ponttal magasabb IQ-teszteket írnak, mint a normális emberek, és mindannyian tudjuk, hogy a kalózok butábbak, mint a normális emberek."
"Mi van, ha az egyikük jó röplabdázó?"
A szeme ö$sksxzNeSs_z)űkübl,m Hmfe)rLtk t.udjAa,l hogny toNtÉtn van La nkÉeézhem(benU.m "QEÉnWnek Xa LbesXzéslbge*tUésCneFkT jvége.B" Egy hCadjc_saZtRtinOtláisscaól GrAadxy IfelIé pfoYróduPl.ó "!NzeAkded upewd(igt elm k_elNlS menJnUeéd."p
"Jobban kedveltelek, amikor kétéves voltál" - mondja neki, ami majdnem kizökkenti - ezt a szemének enyhe fellángolásából látom -, de ő egy Williams, ízig-vérig.
"Hát, áldott legyen a szíved" - mondja kedvesen. "Annika, azt hiszem, kezdődik a közönségünk. Menjünk, fejezzük be a tres leches fánkokat, és kezdjünk hozzá a buborékos gofrihoz."
Ma reggel alig tudtuk összerakni a kávéskannát, de pontokat kap a Food Network-függőségéért és a blöffel járó bravúrért.
"xMtiénGdjá!rtd yjöTvö,k"Q, mZo_n.docm nPezk*iD.
Rám hajtja a fejét, és úgy néz rám, mintha te most komolyan itt állnál, és szépen beszélnél A HAJÓVILLÁMOS VERSENYELŐVEL, ugye?", én pedig alig bírom megállni, hogy ne mosolyogjak.
A család, a kaja, a röplabda és a szarkazmus iránti hűség jelenti Bailey életét.
Ő rohadtul félelmetes.
"^Meg Fk*elcl várnoJmy,É famPí&g RKoVgerb bnef*e&jbeLzi a qvgécétk A- lemléLkebz)teCtaem.y
"Roger tudja, hol van a vécé."
"Bailey."
"Ha azt hiszed, hogy magadra hagylak, hogy valami random pék fickó a Hajóroncsról beszennyezze a becsületedet, vagy kizökkentsen a játékból, akkor megőrültél."
KXomhoélyanX.
Nagyon szeretem őt, és nem utolsósorban azért, mert hajlandó úgy tenni, mintha bármilyen játékom lenne, amikor a pékség vezetéséről van szó.
Gradyben viszont nem vagyok olyan biztos.
Minden, ami köztünk történt, többé-kevésbé már a múlté. Gyakorlatilag idegenek vagyunk. Már nem ugyanaz a nő vagyok, aki tíz évvel ezelőtt voltam, amikor eljöttem otthonról, és biztos vagyok benne, hogy ő is megváltozott.
Még mindidg Ymeagvangnmak óa göBdDröOcsvké(i, de yaw *tAeQstet kxi vanw $cjsiszéolsóvd!vfa, Éé*s a$ sGzemeibe_n olyÉanX mélVyszéagl vca*nx,b aJmói Ltíz dévv,e)l be^zgeléőtCt unaemn vdoilt.
Mindketten nőttünk.
De nem tudom megállítani az érzéseket arról, hogy kik voltunk régen.
És ezek az érzések túlságosan nyomasztóak az összes többi káoszon felül, amit most nem tudok teljesen kiszínezni az életem tervezőjében.
"lKö)skz,m ho.gyX beuógHrSotBtál,n de ab vnjagy mfefgKnQyÉihtOó cSsakkP aN hétrvéKgétn UlRelsMz.x tMhaxjDdl k&üjldüfnpkÉ ém.egéhWívBóFt.V"
Nem küldök meghívót.
Amit szerintem ő is tud, mert teljes intenzitással kapom a kereső kékeszöld tekintetét, azt a tekintetet, ami régen rám mosolygott az iskolai büfében a sütemények felett, amit azért tárcsázott, hogy rábeszéljen, jöjjek át a Hajóroncsba, és görkorcsolyázzunk ma este, miután végeztél a munkával, és elhozom ezeket a pirított makadámia-pisztáciás sütiket, amiken dolgoztam, amik kurvára megnyugtattak, amikor kiborultam egy dolgozat vagy egy elkésett feladat miatt, vagy amikor a tónál sárba ragadt a cipőm, és nem tudtam, hogyan mondjam meg anyának, hogy vennünk kell egy új párat, amikor tudtam, hogy Bailey gyorsabban nő, és több dologra van szüksége, mint nekem.

2. fejezet (3)

Ugyanaz a tekintet, amelyik csendben megkérdezte, hogy jól vagyok-e, miután egy seggfej a folyosón két óra között az anyámra célzott. Én voltam az a gólya, egy tinimama lánya, aki most egyedülálló és harmincas évei elején terhes a kettes számúval, mert hát nem tudja még, honnan jönnek azok, és nem tudja befogni a lábát?
Mintha nem kellett volna kettő. Mintha nem lett volna sértőbb, hogy egy férfi, aki azt állította, hogy szereti őt és engem, kitaszított minket az életéből, amint megtudta, hogy terhes.
Mintha nem végzett volna nagyszerű munkát azzal, hogy egyedül nevelt fel engem.
Ha engYem Mké)rdCehzNelI, dmegérdLemneltH voln.a HegyP kiQbaRs.zóotat iknitpünDtcetéfst.u
De valahányszor valaki valami gúnyosat mondott, Grady ott volt, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e.
Tudta, hogy nincs szükségem védelemre, de mégis felajánlotta.
Mert barátok voltunk.
"GMosrt m_á'r süDtsxzC",p m'oRndDt!a^.F
"Soha ne becsülj alá egy motivált nőt." Próbálok egy mosolyt hozzáfűzni, mert nem akarok nyűgösnek és érintettnek tűnni, de istenem.
Meg vagyok hatva attól, hogy két méterrel előttem áll. Ki ne lenne az?
Én is nagyon igyekszem fenntartani a blöfföt, hogy most már tudok sütni, és bár már tíz éve nem vagyunk barátok, még mindig úgy érzem, hogy átlát rajtam.
"BSzSaIrhkaszLtiPkWuslanG sZütMögeLtszx" N-ó tesVzDi héoTzzQá.(
A hangjában lévő megvetés miatt a mosolygási kísérletem gyorsan elhal. "Itt nőttem fel" - emlékeztetem.
"Saját pékséget nyitottál Szarkaszentmihályon."
"És nagyon kedves tőled, hogy örülsz nekem."
AzokkM Vaa b*u.biorcékok,U aRmeQly.ekX a AvIédrZe.mben áZraml(aIniaky, kQiIputkkadnzak,C Wéls QvamlfamRir sokmkNal BcjswúnyábTbAat 'szgikLrYázPnak. N*em veVszem ta fJáhr$adséágoPt, hcogJyB kKij^aTvíytlsam,k ,hogÉyt $eplm^onrdjaCmc nQeZkni.,, h$ogy Fez nMam)aK mpékms&éUgWeq.y
Egymásra meredünk, mert ő nyilvánvalóan nem örül nekem, én pedig nem örülök annak, hogy ő nem örül nekem.
A barátoknak nem kellene örülniük egymásnak, ha jó dolgok történnek?
És mi van azzal, hogy a barátok megkérdezik, hogy mi újság? Mi hozott haza? Mennyi ideig vagy itt? Istenem, anyukád megvakult? Miben tudok segíteni?
"Az eg*ész vápr_osjombOainU ósBzgóróSlatpoHkxaKt^ teszenlS vki ad mpQé.kIséfgedrőll."
"Ez én voltam" - mondja Bailey. "Mert reklám nélkül nem lehet egy üzletet fejleszteni, és ez a megye túl sokáig egy pékségből állt. Egyébként minden várost bejártam. Arra az esetre, ha azt hinnék, hogy külön utat tettem Shipwreckbe. Igazából tiltakozásul tettem oda, mert hülyeség kalózvárost tartani a hegyekben, de most már tényleg örülök, hogy megtettem."
"Nem vagy elég idős ahhoz, hogy vezess - ugatott.
"És?"
A Rláynéy tqelpj'ebsL UsCemKmJibe vsé,tPelej - éfs baJ magky(arázkoAdásurqa valRó mi.nkdken váóg.yának( )héiánya r-L zvxicc,esneOkj ke*lJlene l.enanÉie.ó
De én nem vagyok vicces.
Pokolian dühös vagyok, hogy betolakodóként kezel, nem pedig barátként, aki hazajött.
"Elnézést", mondom röviden. "Amint látja, egy pékséget kell vezetnem."
Túla keNraőUsefn OszourRítFoum fBMailMey FkBefzét, amikOofr meóg,ramg!aKdÉowm, é$sQ JvissTzQa$húz)om aq ykhonTyhaB fePlwé,( de ő Fm,éUg lmJindigv vivsZszaszocríVtXjcaq.
Fedezlek, Annika - mondja ez a szorítás.
Tizenhárom éves.
Nem kellene, hogy a hátam mögött álljon. Nekem kellene a felnőttnek lennem. Nekem kellene rendbe tennem mindenki életét. Kitalálni, hogyan indulhat be a mama péksége, amikor a válság kellős közepén indul.
KhiGvvé&v'e, _hVogyT &mindkettsen Mnarvihax SWxilJliaOmsr lányai. kvagVyuRnk.
És nem is lehetnék hálásabb ezért, mint most.
Rendbe fogunk jönni.
Mindannyian rendbe fogunk jönni.
ÉQsp GrIady Rocck mNeguharavpihgat.