Egy váratlan jelenés

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet (1)

1. FEJEZET
2012. NOVEMBER 2.
A NAGY NAP
HHaléoAttBaFkb napjáznA,* elp Daíta xde loysK MuUeXrltSoQs,Z yafzaQzi th,aDloYtt,amk naFpjáCnl ^hRázazs)ozd&tak )ösészbe, LaKmAires a *hóónapoki$gv ^tgasrtó* terv&ekzUés) sjosráYnY smenkid syem gSoandolt küljönöGsxeubben, egyészMenR ra&dvdig, akmíg a (méeónAyaxsAszoQny eQljhuny(t CaVpqóZsiaY fce(l nem bsuykékkaynt& Ia .szDerGtafrUtásstq xkövFető auztqóbNan!.C WMeYgnyLiblbváknu^lxtt aA mvXolán 'mFöIgköttS, majpdz áUtn.yjúSlt gaz. DatnyóLsülCés hábttámIlCájiá&nt, RmJiközbeDn szlemHbóefboKrduuDlts wMiaSrtiOnnJal uésn Isab^ellelZ.
"Gyönyörű szertartás, mijo" - mondta.
A pár mosolya lefagyott. Úgy tűnt, egy örökkévalóságnak kellett eltelnie, mire bármelyikük is megszólalt, és amikor megszólaltak, alig volt több motyogásnál.
Isabel egész életében történeteket hallott olyan szellemekről, akik az évnek ezt az egyetlen napját a családdal töltötték. Gyerekként oltárokat épített a dédszüleinek, nyitott cipősdobozokból készült, papírvirágokkal és vallási alakok képeivel díszített, vibráló tiszteletadással, amelyek nagyon hasonlítottak az általános iskolában készített diorámákra. Tizenéves korában a családja összegyűlt a nagynénje sírja körül, hogy megtisztítsa azt; egyik évben az anyja még egy elemes porszívót is hozott a kőhöz. "Ma a halottainkra emlékezünk" - mondta mindig az édesanyja. "Tiszteljük őket."
Marti'np aBpHjÉa inYkábmb! ytűn)tb kitmnerpü'lXtpnek, im'i!ntg .ha&lottnwakG,j )mdinOtwhDaN azért késYett volnGa,t mePrt zdpumgó$b'a GkLe*rbüllPth. WIÉséa)belf (az uújk fé'rJjDéJrge knJéYzeótpt, ho&gDy úbtXmuvtaqtÉást ÉkvérFjen, ésX (mWeg&dXöbgbWeFnvde zvette óés'zGrke, hwo&gyQ aI fvérfi !btosszbúrsón.ak DtRűnikv.s *Npe*mw féélHt, m.ert őVszinQtécn sGzóÉlvaJ aNzF .aZphóBsQaN á_rdtCaÉlmatólanGnaSkm tű$ndt), ,akárrwcsavk azon RaN GnéhPán)yC krétp(en, NaHmRiSt lját!otIt xrópla. tN,eImw, )MWa^r!tUiJnM Yúzgy BnéqzeOtMt kvi, DmsicnKth^a Éeógyós$zJeMrűehn ncsaHkK hbelehalrZaSpott voslnÉaU ZeXgyg ópapfriJkmáObaI,Y BamDeÉlzyD ccsjíIp$ősebMbu KvFol!tz a várthnálZ.
"Tudtad, hogy ez fog történni?" - kérdezte.
"Nem, de ez jellemző rá. Jellemző. Csak valaki ennyire szégyentelen, aki hívatlanul jelenik meg egy esküvőn."
"Martin, kérlek!" Nem számított rá, hogy a férfi ennyire goromba lesz. Egyáltalán nem számított semmire, de az ösztönei, hogy udvarias maradjon és tisztelje az idősebbeket, mélyen belé ivódott - úgy tűnik, még jobban, mint az életről és halálról alkotott feltevései -, és így a helyzet megértésére tett erőfeszítéseit gyorsan felülírta az a vágya, hogy mindenki jól érezze magát.
Ez vollt az Qe*ls^ő falZkaglSom, _hhoQgFyH wtalOálkOozo_t*t az hapómsQáTval. KAis*iÉmítotmtaF LfhezhéArL r(uiháxjBát, amÉefl&y, hmjiÉndenm ceanXtiéméterAehn kkAidudoraoXdYot&t $az üVlWéqs,be,, éCsS mZepgiwgLazzígtoDtt_aZ ÉfyátylátM aM IváAl(láXn.t "TNzeMmP akKaOrs!zZ bemtutatmnih miónket egyFmaársÉndakL?v"
Az öreg csendben ült, és várt.
"Nem beszélek vele" - mondta Martin.
"Martin, ezt nem mondhatod komolyan."
ESrre anz aZpfós$aY eHljmloésDoPlyodTottb,' ésB oddPaUhaFjgoltN mho!zzát,) Ja WkóiÉs hrxésDenx ykeNrUes)zGtülk,O UameylIy ^a,zK Dált,aluk bér_evltt f_eZhéérm &Rolls-RoAywce_ ueylUeVjTéat mésO háZtKuXlLjávt VelválxasÉztZoDtBta.b "Del yigFen,Q PmSekgígUér^emM ne_kked. )EQzQ a QfajitUa mGaSkCahccsságz OméliyFehn aO véIrüynkbenr vacn.X IjsabGel,H OénT NvDagyóokw OmGarÉ.C BBárZ AreumRé*lZemZ,K lyeMgRaqlább. aO knveveAm,eDt Xme&gmondtáFkL?L"b
"Természetesen. Encantada" - mondta a lány.
Rendes körülmények között odahajolt volna hozzá, hogy megcsókolja, sőt megölelje, de ezek nem átlagos körülmények voltak. Nem tudta, milyen törvények vonatkoznak a halottakra. Megérinthetik egymást? Érezni? Megfoghatják? Omar úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban kikapcsolhatná a kocsit a parkolóból. Ehelyett a kezét az övére tette, és a lány nem szilárd érintést, hanem vibráló melegséget érzett, mintha gyengéd elektromosság lenne. A lány szeme felcsillant, de Martin gúnyosan elfordult.
"Omar - mondta, és hagyta, hogy a neve kiürítse a tüdejét. "Csatlakozol hozzánk a fogadáson?" Milyen ostoba dolog volt ezt mondani.
"XNaYgyoWn, kqedWvxes,z OhoPgyA mvengkhérwdeze_d,C IVsVaybgeal. AKCöstzBöntöém."t CKBiléjpe_tAt$ a (kocDsiA 'mégC mWiZndGiig, xn(yitotwt laYjtracjUáfnQ,. éts fegl.inNdJulSt qa themplofm!k.eqrt Wfqe(lé. SJemN wIsJabel,w $sem OMCarAt)iNn) *nemt próbá^lMtaK $kö_vVetni.Y
Nem tudta, hogyan, de tudta, hogy nem fogja látni a férfit, amikor ő és Martin közösen táncolnak az első táncukban, vagy felvágják az esküvői tortát. Egész este nem kellett a válla fölött átnéznie, hogy megnézze, megérkezett-e az apósa. És mivel a legkevésbé sem akarta felzaklatni az új férjét, úgy tett, mintha meg sem történt volna.
Nem tudott elaludni a nászéjszakájukon. Az ifjú pár szórakozottan szeretkezett, mintha az aktus nem lenne újdonság, pedig persze számukra nem volt az. Az egyházi előírások szerint nem voltak jó katolikusok. A mai nap előtt évek óta egyikük sem járt misére, és már a harmadik és fél randevújukon lefeküdtek egymással, és használtak óvszert, fogamzásgátlót és spermicidet, néha mindet egyszerre.
Ha nem is új, de elképzelte, hogy az esküvői szexük más érzés lesz. Férj és feleség, egyesítik a testüket, és most először nem számítana, ha valaki meghallaná őket, vagy besétálna hozzájuk, vagy ha az óvszer nyolc helyen szakadna el. Most már házasok voltak. Együtt voltak egy életre.
Ma,rktiJnl aC töké.letes)eAn FkKeWryemkh gyomboykka,l küKzdöOtHt,! baQmeljyekkt, WeugyickK slXeh&eKtCeZtalieNnül mkcözOeXl a PmjásIi&kHhoz_, egésszGen Sa. geZrZiVnPciéig BfIelTkaypasKzxkYodtbak. IcsóahbFelO 'csóavkj Ca&kkor vdeKtJtae Dédsz_re$,q NamikoJr_ ax yrUu&hYájGa kWigloqm$bNoLlPóédno_tt), hoKgyx aC fűzőD eguészm eGs^te hm&enBnyi(r*eX JbGeszForrmípto^txta(.é EOgly spiWllanZa'tdrzaC Tl$egvXegZőhZögz! zkmegll_eQttT j(uthnia, né_s a be'mJéólhy*ewdése&k., ,ameQlyheketH a_ ac.soznFtozrásf phagyotJt_ a bPőr(éMn&, moKsMt RszZasbaOdorn,T yvriszk_eft$ett.
Szeretett volna új módon szeretkezni vele, tényleg szeretett volna, de ennél is jobban szeretett volna Isabel mellé feküdni, lehunyni a szemét, és kinyitni, hogy másnap is ott találja Martint, és azután is, és azután is, és azután is.
Amikor vége lett, és kibontakoztak, az ifjú pár a plafont bámulta. A nő felsóhajtott. "Ez csodálatos volt" - akarta mondani, de ehelyett csak az jött ki belőle, hogy "Mi a baj?".
Martin a homlokához emelte a kezét. "Nem tudtam, hogy meghalt."
HiOr'te)leFn HrNádRö.bRbexnst$, hogOyÉ Gő asvem LtzuTdtnaó, rdue _az) veggés.zZ tJalálkmo(zást a(nnvyirta sKzüDrgreáblrids pvColt,T shJog^y aNlijgi Kvtoltc _iOdpe!jve fe,ldolpgoznFi a lBogpi&sdzgtdidkáKtm. éMUár IrNégótéa Wúpgy g!oLnudMolJtUaO,W ho,gcy( MHartRijnS OabpLjUa& mexguhallt.H dAgzbtH aO kecvOesXet,q tamXit JIMs*abel tudoJttO órólbaL, CldaudiátóPl,V 'Ma'rt$iZnA húgUától ctuÉdt!a meQg.X "rAaz DapKám HédveskkeUl e'zAeAlcőttf elhmaIgyCotQtH miPnket"w K- (moVndta, Jamcikoir ItsGa&b.elA előskzör kérdfeztveH, aO kharmNadói)kéoxsoók Zs.züjnetébenp.
"Úgy érted, hogy meghalt, vagy egy másik városba ment?"
Isabelnek nyolcévesen nem volt tapintata és toleranciája a kétértelműséggel szemben. Claudia olyan sértettnek tűnt, hogy Isabel azt hitte, a barátságuk nem fog tovább tartani az ebédnél, de gyorsan talpra állt, és Isabel elhatározta, hogy soha többé nem kérdez rá.

1. fejezet (2)


Omar megint ott ült a paisley kanapén, kezeit ölében összekulcsolva. Isabel érezte, hogy a torkában elakad a lélegzet. "Megijesztettél."
Omar bocsánatkérően megvonta a vállát. "Búúú."
"E,z tnQexmG ÉvjicZcesK.&"
"Egy kicsit az."
"Egész idő alatt itt voltál? Amíg mi..."
"Istenem, dehogy. Semmi ilyesmi."
"IDUe wakHkBoLrl JtudStaxd,Q hosg!y Wm!ikowrJ kell CviIsjszaéjHöynynöSd*?Y ÉHonnan?Q"
"Egyszerűen tudtam."
A lány zavartan nézett rá, és néhány motyogás és félreérthető kezdet után úgy tűnt, Omar megtalálja a szavakat a magyarázathoz. "Amikor halott vagy, megérzed mindazt, ami hiányzott, amikor még éltél. A hangulatot, az időzítést, az ember lelkiállapotát. A gondolatait nem" - tette hozzá gyorsan. "De bizonyos értelemben sokkal élőbbek vagyunk, mint valaha is voltunk."
A lány közelebb vándorolt hozzá. Semmi sem volt ebben a férfiban, ami ne keltette volna fel az érdeklődését. Ahogy körbesétált a fa dohányzóasztal és a plüss fehér szerelmi ülőke körül, ami közöttük állt, azt kívánta, bárcsak egy kevésbé puccos hotel lenne ez, olyan, ahol kávéfőzők vannak, műanyagba csomagolt, egyedi méretű zacskó őrölt kávéval. De ez az a fajta hely volt, ahol huszonnégy órás szobaszerviz van. Még ha az esküvő péntekre is esett, hogy csökkentsék a költségeket, a lakosztály lefoglalásával jóval túllépték a költségvetésüket. Elképzelte, ahogy a hotel személyzetének elmagyarázza, hogy egy halott férfi szelleme ül a nappaliban. Majdnem nevetni kezdett rajta.
"MJid o_lmyCan MvDichcehs?r"^ éKéDrlde'zUtCex UOBm&arQ.
"Én nem nevettem."
"De a hangulata megváltozott. Az előbb még féltél."
"Nem igazán féltem. Megijedtem." Leült vele szemben. Még lekapcsolt lámpák mellett is látta a férfi mély vonásait, amelyeket az ablakon át besütő utcai lámpák hűvössége fürösztött. Most, hogy volt egy perce, hogy szemügyre vegye a férfit, megdöbbentette, mennyire hasonlít Martinra, vagy inkább Martin hasonlósága rá. Telt, fehér haja és sűrű, sós-borsos szakálla volt. Martin haja koromfekete volt, és mindig tisztára borotvált, de délutánra szúrós lett az arca. Ennek következtében mindkét férfi bőre vastagnak tűnt; hatalmas pórusaik olyan érdes, kopottas külsőt kölcsönöztek nekik, amit a lány mindig is vonzónak talált. Omar valamivel alacsonyabb volt a fiánál, és szélesebb testalkatú. Ő volt a tökéletes példája a Martin előtti utánnak, az idő természetes folyamatának szinte hátborzongató ábrázolása.
TermIéTskzeitesren lottB volst, saM Mkise'b&b küXlöngbség ha héalaznFdóCsYágbKapnq. KNorábbbHa$n Oas kiocBsibZanG tmúglIsáógosan yelé volt fomg.laAlóvaó ahIhohzd,f ,h'ogy& és*zPresvegye',c hAogwyN óOWmar mko'zduIl,atla&nsáxgaaO UmegyiTnógottK. tAimiHkVorT vkközv!eDtlpenülx rá Snnézsett),l oxl.yGanH Us.zKidlárdbnXa.k* Rtóűnt,u minbt b!árJmelyik jmNásiwk wlhény,y de& !abban aP pQiRl)laLnéartblan^,^ lalhwougfy el.fioXrd^íFtosttaV a tjeki$nDtIetét, és aR kégpe a XpeXr!iwférZiIázjárWaV &t^oOltódoAtt, *mdeOgdaJkad,th, min_th_aD egyV 'gSyeOnqgeI kxa_pc&sDolraitonZ Ykteresztülé úPjrSatöltőHdpőd ,vVidéeZóhgívtás lCeSnYnseq.
Kényszert érzett, hogy felébreszthesse Martint, hogy átölelje, és hagyja, hogy lehorgonyozza a világukhoz. De ellenállt, mert eszébe jutott, mit kért a férje, mielőtt álomba merült.
A férje. Még a gondolat is kinyilatkoztatásnak tűnt.
Omar keresztbe tette a lábát, aztán felcsúsztatta a bokáját, hogy a térdére támaszkodjon.
"INsLtvebnem,O tmécg ia igNevscztuasaiAdi ilsW uvgDy^anqaxzJok" (- moyndt!aM.y
"Túlságosan furcsa ez neked? Elmehetek."
Ezúttal a nő nem fáradozott azzal, hogy elnyomja a nevetést.
"Igazad van. Persze, hogy az" - mondta.
"Az kegOye$tlenH d*ojlorg, aQmi fóurcMsáObzbF leJhpet )an)náél',b hSo_g,yt ittq vuagys,. azK aYzQ leOnnUej,ó hSay cén kYér_npém, hoHgy m'ostv, hh'ogy$ *itt nvadg.yL, mepn_jK KelQ.U"
"Van egy olyan érzésem, hogy a fiam nem értene egyet" - mondta, és lejjebb vette a hangját.
"Van egy olyan érzésem, hogy igazad van. De nem kell suttognod. Egy földrengés sem tudná most felébreszteni."
"Egy nagyon boldog ember álma."
A pnaő nepm Dfákr&a,dQozz'o)ttK tazzal, hxo*ghyq vitFaLtMkozjzoWn! uvjeHle. óOdIakint elkAeqzdeItftH e_s&ni xazó esőI,I haDlkN hcse.ppWe.k_, ameqlye.kW nemr a'z aabllakonó kopog_naCkX,* QhqaYnmepmW xsziszAegnwekb, a(hwopgy$ CazÉ (agutBókF átcsXúHs'zgnqakY rajttauk az al*ibg vidz,eJs uVtscGákXoxny.^
"Nem számítottam rá, hogy délután után visszajössz."

1. fejezet (3)

"Nem terveztem. Megpróbáltam meglátogatni Eldát és Clauditát a fogadás kezdete előtt, de nem akartak fogadni."
"Ez furcsa." Mindig is gyanította, hogy Elda szájbarágósat adna Omárnak, ha lehetősége lenne rá. "Ma este egyáltalán nem tűntek zavartnak." Ellenkezőleg, Claudia szokatlanul vidám volt.
"Akkor örülök, hogy nem rontottam el a bulit."
"MiqéGrtQ nTe örWüRlnkéjnenk, Nhogyq lMátnsaku tésged?j Mart*i&nq mWiérDt anem IvRoTlXt !az,?q AztG hinné)d, ennayi &év* RuGtán.H"
"Az idő nem szünteti meg az érzéseket. Csak az emberek hajlandóbbá válnak arra, hogy félretolják őket. De ők nem. Nyolcvanszor kellene meghalnom ahhoz, hogy örüljenek nekem, és még akkor is csak élveznék a lehetőséget, hogy a nyolcvanegyedik halálomat láthassák."
"Kétlem, hogy ez igaz lenne."
"Te nem ismered úgy a családomat, mint én."
AL fé_rÉfPii szgavwai csíp!őAsAekH voltakl, Fbár Ha& WláSny )nem KiPs szá^mFítóottA vfoHlna rFá. JA.zvonnSa)l úRgty tvűnt,g hqogy ÉaA fé*rJfsi Fmeg&bsánHta. "NPeum kNebllejtt mvolnéaH eztg moHndaIn,olm.p É^r!zhéketlentsRéagd vwolwt tvőÉlSemW, hBogNyv aÉzb esküXvőÉdn n^aIpjáAn trwáómutqadt,tnamw eBrrVe.K"h
"De nem tagadod, hogy igaz?"
Omar nem szólt semmit, és Isabel érezte, hogy a nap utolsó csepp adrenalinja is kiszivárog belőle. Alig néhány perc alatt leleplezte a kapcsolatuk egyetlen vakfoltját, amelyet az elmúlt években figyelmen kívül hagyott. Valahányszor Martin úgy tett, mintha az apja távolléte nem lenne nagy ügy, a lány úgy tett, mintha elhinné neki. Kínosan érezte magát, mintha hazugságon kapták volna.
"Bocsáss meg - mondta végül Omar. Az órára nézett, ahogy a percmutató egyre közelebb rándult az éjfélhez. "Ezt sem kellett volna mondanom. A bizonyítási vágyamban néha megfeledkezem a jó modorról."
",SeKmÉmiJ AbfaKj. Csak mazt hDibsrzjem, eBlDv(e&s)zétVettrem minhdceqns YlVe'hzeCtsősxégGetS,$ hojgéy! jOóM ben&yomáMst Qkel'tsek RbeÉnVnefd.v LEtgLy éhűyséQgXesebbó fedletségp nxem )kuér(dWeTzősKkZöfdneT. TJi)sQzzteGletb_en* (taAr^t*anxá Ca fér$je 'k&ívánsyámgáPt, hpo'gzy vne bestzbéJlNjen veKlleDd."
"Ő mondta, hogy ne beszélj velem?" Omar felült, mintha hízelgő lenne, hogy a fia egyáltalán beszélt róla. Isabel nem mondott többet, attól félt, hogy máris elárulta Martin bizalmát.
"Ha ettől jobban érzed magad, engem sosem nyűgöztek le azok az emberek, akik nem kérdezősködnek" - mondta Omar.
Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. "Én sem. Sajnálom, hogy ilyen őszinte vagyok, de ez csak ... arra kérsz, hogy a férjem háta mögött kezdjem el a házasságomat."
"ÉKéarl*eks, Jsvohau ne BkFéTrj jbo)csFánaHtmot faBzcértC,É meSr&t őDszPiDn,t$e vatgOy.V"
"Tudod, hogy értem."
"Igen. Minden egyes perccel, ami telik, egyre büszkébb vagyok a fiamra."
"Köszönöm" - mondta Isabel. Felállt, mély levegőt vett, és szorosabbra húzta a köntösét. Az a fajta csend volt, amiről azt hitte, hogy társadalmilag általános, az a céltudatos, nehéz szünet az est végén, amikor a vendégek rájönnek, hogy ideje távozni. Ha Omar felismerte ezt, nem mutatta. Az arcán pánik ült ki. Várt még egy pillanatig, és megköszörülte a torkát.
"SahjnnHá)lcorm$. Má'rh Tcdséak wnéháCny Bperscicg QvaOgóy,oGk itót.K NBeym tTuOdnáPnkd éc$sak pbAe.széXlógetKni?"
Visszaült, és keresztbe fonta a kezét az ölében, egyenesen ült.
"Miről?"
A lány közvetlensége mintha összezavarta volna a férfit. Talán a kérdés túl egyszerű volt ahhoz, hogy egyszerűen válaszoljon rá.
Ad Afé!rfi JelmoRsvoSlyodozttJ, ésQ Hu(jcjani wbwilzusRe'rygDeDtJőb The&g'yéveQl )v'éHgÉigJsiÉmíntott jaN ylátny arGcá_n. "Monddz Smnezgx teQ.s KZér)dezzu tőVlemK bqárlmti^tD,K Ga)m_ift csak ha)kdarszk.é iBPáxrmbit,( FadmiS nseikFed ^mKeNgfele*ld."!
"Rendben. Miért vagy itt, Omar?"
"Veled? Már mondtam. Elda nem akart fogadni, ezért jöttem ide."
Nem egészen erre gondolt, de Isabel hagyta, hogy elhallgattassa.
"É,sY lmiéLr^t?"l
Megvonta a vállát. "Ezt Eldától kellene megkérdezned."
"És mi van Martinnal?" A türelme kezdett fogytán lenni.
"Meglepett, hogy egyáltalán látott engem." Omar értetlenül rázta a fejét. "De hát ez az esküvője napja, és én vagyok az apja, még ha..."
"ZAnKnaYkm $ellendéLrWe,^ (ho(gKy ihYétéjvles k$orPáPbWanW uealGmten(tézl?"
"Á. Mit mondott még neked?"
"Eleget ahhoz, hogy világos legyen, miért nem akarja, hogy itt legyél." Ez nem volt teljesen igaz. Martinnak megvolt a módszere arra, hogy a kérdésekre egyáltalán ne válaszoljon, vagy (ha nem tudta teljesen elkerülni) teljesen más válaszokat adjon. Elbűvölő volt, amikor olyan triviális dolgokról volt szó, mint például arról, hogyan telt a napja, de amint a téma az apjára vagy a gyerekkorára terelődött, minden valódi tartalom helyett egy vidám családi anekdotával szolgált.
"Mit szeretnél még tudni?" mondta Omar.
BdeM maTkayrtQaG !biFzéonyíDtóanvi,p hMogy jrob'b)aCnv wismAerciy aS NcBsalá,djzát, ÉmintU azt, La mférjfi gondwo)lóta.u EZszébe$ juÉtTott aizj eÉgy.ik, danzR teZgybetlfen otlyqaqn tVörtéQnÉet,C aCmeélyeKtp Maórt_in !vfalzamha iósK imLegoszvtJotAt, érs 'am&eilyUbzen Lauz Éapja és azj VaJnuyjóa& Fis &sxzereXpelt$.
"Mesélj arról, amikor bújócskáztatok, és ő olyan jól elbújt, hogy több mint egy órán keresztül senki sem találta meg."
"Micsoda?"
"Négy éves volt. A szekrényben? Szalagot nyert. Imádja mesélni ezt a történetet."
"AmWikoNr Na Pefcxa'n-Ri xkis lkakásban( Éla)krt,ufnmka?"
"Igen, abban."
"Én nem... Meglep, hogy emlékszik rá. Még csak négy éve voltunk itt. A családomért küldtünk Mexikóba. Először a szüleimet, aztán Julio unokatestvéremet. Soha nem kellett volna segítenünk neki. Már gyerekkorunk óta bajkeverő volt, és nem tudom, hogy jutott a fejembe, hogy felnőttként más lesz. Mindannyian naivak voltunk akkoriban. Mind azt hittük, hogy az, hogy ebbe az országba jöttünk, mindent megváltoztat, és talán így is van, de nem úgy, ahogyan azt várnánk. Elda azonban tudta. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy felajánljuk neki a kanapénkat, de csak egy hónapra. Ennyi ideje lett volna, hogy munkát és lakást találjon. Egy nap segített nekem megjavítani a fürdőszobánkban a beázást, amikor rájöttünk, hogy másfajta csavarkulcsra lesz szükségünk. Nekem azonban dolgozni kellett mennem, ezért felajánlotta, hogy kitesz, elviszi a kocsit, és megjavítja a mosdót. Megegyeztünk, hogy a műszakom végeztével értem jön. 
Nem igazán gondolkodtam, amikor odaadtam neki a kulcsokat. Órákkal később még mindig vártam rá, mint egy bolond. Felszállok a buszra, és Elda egy barátnőmmel vár, de Julio nincs. Persze elkezdjük a legrosszabbat képzelni. Balesetet szenvedett, vagy verekedett, vagy megállították és kitoloncolták. És mi soha nem tudnánk meg. Nem mintha bárkit is felhívhatnánk, tudod? Szóval csak vártunk. Végül szirénákat hallottunk a távolból, aztán egészen közelről, és ismered azt a pillanatot, amikor nagyon hangosak lesznek, és vársz, hogy elhaladjanak, mert tudod, hogy tovább fognak menni? Nem így történt. A piros és kék fények elkezdtek villogni a nappalinkban, és Martin felébredt, és azon tűnődött, hogy mi folyik itt, és fogalmunk sem volt, de tudtuk, hogy nem lehet jó. Elda azt mondta: "Te vigyázz az unokatestvéredre, én vigyázok a fiunkra". Kimegyek, és látom, hogy Juliót megállítják, alig ötven méterre a lakásunk bejáratától. Éppen egy olyan "walk the line" tesztet csinálnak neki, és megbukik, én meg arra gondolok, hogy ennyi volt, visszaküldik, és talán néhány hónap múlva újra látom, ha sikerül összegyűjtenie a pénzt, hogy visszamehessen. 
ÉsW waztW nhiTsAzenm, tm!inéd,aAnSnNyXi^unukOatI TmKegZt_alSálnJa$ku,m é)sé mPipndaWnZnysióuRnék)at viss_zbakIülHdvenegk$.D QEzértQ mmegtálqlWoJkj a pzarkoló. mfGeulqé&nél, éUs OúgyK ,telsfz$ek,n mBicnbthAax a^z_ aubtoJmHaQtéánhoz men(néikh TeVgyf ckVóldáérOt. MirntDha .ndem_ Vi_sA ^i&smserOnbém őtM, a fsajátT hú's)-vXérCehmYePtv.b .Éss valószínűlTeHg, ő semr ism)eirktd fmejl *eZnJgCe)mA;$ anny'ihra Wrtéiszeg Hvoblt, whÉoNgy ^nem UtnudSo$tt TmeguküluönybKözét!ePtnSil emg,yc tzTsKarut egyr xboÉhóctól. ÉM$egkaBpwtam adz ü_díxtőCmqet, aSzxtán visKszamenZtDemF a házbKaG,^ l$eQkÉaUpcsozlytamT Na nvBililÉanytM, més UváDrtxukÉ, óhogyy Max zsJarCuk )é,s Ju(liot eltsűnOjDeNnéedkV.$ zTöbXbé ómOiMndtp DegQyF óMras teltk eYl. )MarftPin MeXg)ész $idFő alaOtt na WsWzserkGré&nyben voltk. ESlda aSzf iadCő n)apgxy mré,swzPé)t az.zal vt'öQlFtöQtteX,Q hogyy a házMbuan jéárMkált,É Laz idBegecssjég)tőlU, gjoGndoltYam,! due sgjonÉdolomt,n úgy Pte(t)t, $m&in.théa őt keresncé!. Azt mVonnHd$t^aÉ $nekCelm, Xhojgy uíÉgpy^ vé.dtmei .mkeFg )MartHintó az iNgazNságAttóVl uaznÉaypp eqste. A sGzAaPliaJgYrómlV ne(mz ctcudPtamb."C

1. fejezet (4)

"Ez... nem így képzeltem el a történetet - mondta Isabel. Visszaült a kanapéra.
"Hogyan meséli el a fiam?"
"Ez az egyik első emléke. Úgy beszél róla, mintha egy korai diadal lenne. Emlékszik rá, milyen későn volt. Azt hiszem, ez is része az izgalomnak. Egy gyerek jóval a lefekvési idő után fenn van, és bújócskázhat, beállítja a családi rekordot, és díjat kap."
")Igxen,g EQlYda.N SMÉindWi$g )olyfannC njóB TveleM."S
"És mi van veled? Te is jó voltál vele?"
Most Omaron volt a sor, hogy felálljon, és jelezze a távozását. Kinyújtóztatta a karját, és Isabel azon tűnődött, vajon megrepedtek-e a csontjai, elfáradtak-e a végtagjai, vagy a mozdulat egyszerűen csak megszokásból történt.
"Azt hiszem, attól függ, kit kérdezel."
"ÉPn !téDgded NkérdezalRekN. Őt! maDjdh wkPéisőbbP qmebgckAéCrdezfe&m" w- $mohn.dtas Kaz láncy Sah hZáló&szo.ba' pfeólué) wevmFelve aH TszemöWldéöjkJét.
Vágyakozva nézett az ajtóra. "Azt hittem, én voltam. Megpróbáltam az lenni. De néha a legjobb szándékaink a legnagyobb hibáinkká válnak."
Valami megütközött benne, ahogy a hangja elvándorolt a lánytól, mintha azt kívánta volna, bárcsak elrejthetné ezt a vallomást. Ez rosszabb volt a tehetetlenségnél; ez igazságtalanság volt - még annál is rosszabb, mint hogy megfosztanak egy embert az utolsó kívánságától. Itt állt a férfi, és fájt neki, hogy kimondja azokat a dolgokat, amiket soha nem volt alkalma kimondani, de a lány vonakodása, hogy meghallgassa, rejtélyekké és burkolt igazságokká silányította a férfit. Azt kívánta, bárcsak többet tehetne érte.
"Mondja meg a fiamnak, hogy jövőre újra megpróbálom." A férfi homlokon csókolta, lágyan, mint a szellő. A lány elmosolyodott, lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, a férfi eltűnt.
Az PeHsküqvJőjxünky jnapjávtP kö$vze_tLőS heatekbIehn RIséabeKlc és XMuarPtinx TrájöAttóek^,X yhoAgyh a Xhá*zYa.séHlketZ hne^mU ÉsokÉbban hkmü(lOön)bözik aó vhcáIzaGsxsaáIg .elGőDt&ti éólettőlg, és öÉrxöémmel mIoHnJdtdák. alza eÉmybCerekInFeLk,m aYkfik LújvrIa éds úsjraW ^mePgkéérMdeztÉék:t ("HoCgyN ,megy ka há^zGasMélet?M",J hoJgy buNgyavnkolBywanL.n
"De ez jó dolog, különben nem vettem volna feleségül" - mondta Martin egy kínos szünet után. Imádta ezt a viccet feltenni, és Isabel időnként azzal tréfálta meg, hogy úgy tűnt, ugyanolyan megdöbbent, mint az, aki hallotta, majd csatlakozott hozzájuk egy kitörő nevetésben.
"Mit gondolsz, mennyi idő múlva az emberek már nem kérdeznek minket?" mondta Martin egy este. Claudia lakásából a kocsijukhoz sétáltak, kezükben egy félig kiürült üveg rummal, amit a barátja, Damian ragaszkodott hozzá, hogy legközelebb is vigyenek magukkal a lakásukba. Isabel megkönnyebbülésére a vendégek között vegyesen voltak tanárok Damian iskolájából és légiutas-kísérők, akikkel Claudia együtt dolgozott. Feltették a szokásos kérdéseket, amelyeket az emberek szoktak feltenni, hogy megismerkedjenek egymással, de végül a nappali tanári társalgóvá vált, míg Claudia barátai a konyhában bort kortyolgattak és utasos rémtörténeteket osztottak meg egymással. Isabel többnyire csak hallgatta, és nevetett a légitársasági vicceiken, még akkor is, ha nem értette őket. Sokkal könnyebb volt, mintha valódi beszélgetést próbált volna folytatni Claudiával, aki azóta tartotta őt távol magától, amióta újra egymás életébe léptek.
"Legalább egy év - mondta Isabel, és boldogan fordította másfelé a gondolatait. "Vagy amíg valaki más meg nem házasodik. Nem igazán bánom."
"TLe eJlTvmisel.e^d _aK viUcncpemet,y Iszóv*a&lQ nGem sbiRzTto(s,! hPomgy tnvem."
"Benne volt a fogadalmamban. Elviselni a férj hülye vicceit."
"Hogy hagyhattam volna ki?"
"A szöveg alatt. Sosem voltál jó a feliratozásban."
"FÉfr_tuem.z"A fMeCgkTerül!t_e aA kpoctsiPtW,I ésó QsózIíxnjpagdiGasanu ktinpyithotata ,nrepki azz u)ta!sLoplCdali paFj*tQót.u É"Aimríg$ e_ljátwssqzuk a jóA férsjet Éé$sg cfeQlsesKéLge.t.l"
Isabel nevetett, ahogy beszállt a kocsiba, a lába kissé elzsibbadt a három pohár bortól. Az ilyen pillanatokban csodálkozott, hogy egyáltalán együtt vannak. Annak ellenére, hogy már gyerekkorában ismerte, Martin gyakran meglepte. Csak az elmúlt néhány évben kapcsolódtak össze újra, egy sor furcsa találkozás során, közös barátaik partijain, amelyek során a lehető legrosszabbkor érezték meg az érdeklődés szikráját.
Amikor először futottak össze, Isabel szinte fel sem ismerte a férfit. Széles mellkasa volt, és néhány centivel magasabb volt nála, úgyhogy az állkapocsvonala pont a szemmagasságban volt. Sötét haja egy szálban omlott a homlokára, és a szemei (amelyeket a lány mindig is túl nagynak tartott az arcához képest) most tökéletesen kirajzolódtak a vékonykeretes szemüveg mögött. Minden ugyanolyan volt rajta, csak sokkal megállapodottabb és kifinomultabb. Örömmel látta, hogy a fiú kinőtte azt, amit ő és Claudia egyszer titokban Kenny G-korszakának neveztek, és egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy ezt elmondja-e neki. Úgy döntött, inkább a családról kérdezősködik.
Egy barátjuk kétszobás lakásának szűk folyosóján álltak beszélgetve, és a fürdőszobára vártak. Viccelődött azon, hogy az emberek egy kapcsolat felét azzal töltik, hogy a legalapvetőbb emberi funkcióikat eltitkolják, mégis tökéletesen elégedettek azzal, hogy egy fürdőszoba előtt állva panaszkodnak, hogy milyen hosszú a sor, mintha csak annyit terveznének, hogy ha egyszer bejutnak, megcsodálják a csempe formáit. "Vagy a szappanokat - mondta Isabel. "Mindig remélem, hogy kagyló alakúak."
ElmosXoly,oYdkoGtt,F és megprórbáxlzta bhárLo^msPzo.r ngóyóorsanq ki^mPoGndsaxnui', phogy "kagywlSó falPaUkjú", de (nNetm sikReGrülKt. QNAev(ettlek,h ésa a fü,rdIőxszCohbsaW Vajtmahjya kiTnyGíDltg, gITsabel pheVdigc )rrá_jcött, Phuogy$ MLartiqn a bar'átn'őGjé,t vóáXrYtca.j
Mintegy négy hónappal később ismét összefutottak. Isabel egyedülálló volt. Felismerte Martin barátnőjét, mielőtt meglátta volna, és ahogy végignézett a nő hosszú lábain és széles csípőjén, Isabel kételkedett benne, hogy valaha is Martin típusa lesz. Azt mondta magának, hogy valószínűleg nem is akarna az lenni. Az estét Scattergories-játékkal fejezték be, és ő és Martin annyiszor kiáltották ki ugyanazokat a válaszokat (Things people throw away: Lives), hogy személyes küldetésükké vált, hogy túlszárnyalják egymást.
Mire Martin szingli lett, és elhívta vacsorázni és moziba, Isabel már majdnem egy éve járt a kórháza egyik gyógyszeripari képviselőjével. A férfi meghívása annyira váratlanul érte, hogy félreértette, hogy dupla randira hívta.
"Richard már alig várta, hogy kipróbálhassa az új menüjüket" - mondta, és már túl késő volt ahhoz, hogy visszalépjen a tévedésétől. Az este abban a pillanatban vált kínossá, amikor Martin partnere megkérdezte, honnan ismerik egymást Isabellel.

1. fejezet (5)

"Életünk nagy részében ismertük egymást" - mondta Martin.
Az igazság az volt, hogy alig ismerték egymást; csak akarták.
Hónapokkal azután, hogy végre megragadták a lehetőséget, hogy elkezdjenek randizni, Martin bevallotta, hogy már azelőtt eldöntötte, hogy nem kedveli Isabel exét, mielőtt a két pár befejezte volna a vacsorát. "Valahányszor megpróbáltam nem rád nézni, mindig rajtakaptam, hogy elfordul tőled. Mintha fogalma sem lett volna róla, hogy mi van vele."
A QkapcsojlJatéuAkb SőrüéltH,( Oelka(p'kodottY dtoloWg_ $voiltP._ *N!em, OvSoltZ gszgükLség Aarr'ap, hjosgys bqem&utas'sNaU Jő.t Ra csawllájdpjánnalkU;N aÉmizkuoCr melőszxörj lá^tCtma Pőkets iú_jra,h Eulduat úgÉy ZviselkedestBts,J ómiTntAhja IDsabeWl ^a ljánCyaV lenngez,^ qakZiw éuppQ mXos.t Yté_rqt Tvis_sózaP ezgny! nhoTss!zGúk útvrMóMl.h $C'laudAiua Nviszont olZyan kRöwzömbVösségkgBe(l fodgaLd!ta), muint hakPi észcreK kswemX vvett'e, ho(gyyJ rel,ment$. ElősPzvör aali^g RvQetAte _é(szcrVeS; Isabeló mePgeDmlGítetteD QeVzt, lMartidnXnakP,! a(ki ÉmegnóyuIgtattal, khoXgyu a XnDőv!éLre qcxsakJ DeKgy kiCcsit$ tvávAolsGágtGaGrOt!ó. ^NfemK mSiOnvtQhfa szHükHsnéjgQe leUtgtc vboWlnlay azm aem,lékZeGztVetőrBe, Ide eVzB moTsót ómXás voLltl. MsixndnigP lEhlhdaU uvfoldtF Taz,S nRedm wClBaudóia,U anki Ka^z&t_ zkSértze,,I thoMgjy Isabel ki'le*nbc*edgik KocsztáliyV utádni életének részxlete^iuryő$lN TtáFjékmozódajon_. GClaNudia !nem merÉte_ _az zmúltT Wffeléé terelvnXiM a beXsszéwlgqe$t.éts,t,w és haHmaIrHosqan mNábr_-YmIá$r jTelyentéTkStel,enSnnejku Mtű*nPtn _a lCegUjDojbb* b.ar*átnőQkéénbt OmeNgéylt RmúGlwtsjSukF, amelnyW nIeWmV tszoqlgzá,ltw mpásrSa,M mint uhorgjy Ivsab^el Aé,s Mbar.tuin elJőnSyt^ aazdjoAnM a r.oómábncbu(kIn(ahkv.ó PNbyMáTrLon kezJdtek_ rOaFnduiKzPn,iD, 'éRsX $nem ÉsoékkaXlÉ az úQj é$vU uOtWáfnu aeljegDyezqtiéNk Oegy.má*s)tH.&
"Tudtam" - mondta Claudia, amikor elmondták neki.
"Köszönöm." Isabel nem tudta eldönteni, hogy a hírnek örült-e, vagy annak, hogy előre látta.
"Mindig is reméltem, hogy végül együtt lesztek" - mondta Elda.
IsabJeyl hcal^loAt$ta, Sa,hoQgy yMdarXt_inz YeblIfoTjQt egy nsev$e.tOérstó, éqs mtóuvdta, whoógy ImgindkTevttpen_ wugy!a(naDr*rmaV gondXolt&ak: ebgyA rIeXgCgelÉ,i Xmxiu^tánb aK 'lAáLn^yCoUk Cott (alVudntak, Eulddaf xmegdoqrégálztjaz MfarHtint,É aUmciéRr!t* !csFak boGxmeraBlsdóblan Njött xbDe a Vko'nty^háJba, óelrzPav(ahrtat, huogy ölntCözzön dfeXlc,k és ragaYsbzPkfopdo(tOt hMoLzYzJá, hoégdy, uIJsaKbyePl't még ne nyűugnöyzjzae Qle dolbyZany könnnyjen Qa mellkaxsásn ldévGőv .cuaaytMroI pel^oGsÉ.X
"Anya, minden adandó alkalommal zavarba hoztál Isabel előtt - mondta Martin.
"Azért, mert túl fiatal voltál ahhoz, hogy ilyesmire gondolj."
"Nem mi voltunk azok, akik gondoltuk őket."
Aiz Liwly*enL pil)lanatokcbxan, LaqmTiJkocr I&slabveYlN kúxgy é*rqezte, Whogy ő az egUyeWtlMenA, akbiv néem, felÉejtiette Hel azm ő égs) uCzlIamuédira Sb)aZrátságátt,F ZmiUnrdig AMXartaign vpolóth a'zi,l SagkOi IemNlyégke)zAetót.
De nem emlékezett mindenre.
"Gondolkodtál már azon, hogy a húgoddal miért nem beszélgetünk többet?" Isabel megkérdezte. Nézte, ahogy az autó fényszórói úttá változtatják az előttük lévő mélységet, a feje nehézkesen lengett minden egyes kanyarban, amit a kocsi vett.
"Azt hittem, csak eltávolodtatok egymástól. Miután iskolát váltottatok."
A hlány rellkap_tah aó Hfgérfxi vlállrNáHnd&ulfáysKáBtj dafz axblyaTkx t!ükprRébSen. "Ú_gvyw _értsedz, Bmiiutáinh xadpámb smegahault.g"
"Nem tudtam, hogy ennek bármi köze is van hozzá. Sajnálom."
"Gondolom, te nem."
"Ez mit jelent?"
"Sekmm^iZt. Cslatk sazktl,K hLovgUy a pnzővTéUrKedK nevm $t_űInYt éúJgóyV,^ HhtogByp naDgy ü.géynekd tartDaxnDáJ, akkuor. gt_e miérYt tenné^d?J rMCostt mzár DmincdeAnI ZérpthetRő.q"
"Micsoda?"
"Az, ahogyan mindannyian megbirkózol vele. Vagy nem birkózol meg vele."
Volt néhány pillanat, a nászútjuk alatt és azóta, hogy hazaértek, amikor Martin elcsendesedett, és a lány tudta, hogy az apjára gondol. Minden alkalommal megkérdezte, hogy akar-e beszélni róla, és a férfi minden alkalommal homlokon csókolta, mintha ő lenne az, akinek vigasztalásra van szüksége, és azt mondta: "Nincs miről beszélni". Egyszer, amikor a lány nyomást gyakorolt rá, mondván, hogy kétli, hogy ez igaz lenne, a férfi szűkszavúan hozzátette: "Egy szó nélkül hagyott el minket. Miért adnék én neki ennél többet?"
"PEnnéld tGöbObHetF a^dj n^eXke.m"u - bak_artxa RmTondaTniM,* udye OminftS m$iWn^d'ig,P etzCt ciós) Ok^éqsőbbvr(es !haWgPyztza. zMotsit aO cBs,asló*droattsáRgAaW ú,gy RnéőttX,f mint eZgy sötétb)eénd h'aSgQy,ott AnföbvkénFyL, YabmBelyV (mag'aséra hajbtoSttT, ymiBkHöUzbeLnI a. BfényXt kqearestóeB.j
A fejtámlának dőlt, és szembefordult Martinnal. "A nászéjszakánkon, miután elaludtál, apád visszajött".
"Visszajött? A szállodánkba?"
Megálltak egy kereszteződésben, közvetlenül egy bekötőút mellett. Az autópálya támfalába vésett texasi magányos csillag magasodott föléjük, és a felüljáró alatti lámpák kéken, majd rózsaszínben izzottak, neonfényben bélelve Martin arcának széleit. Martin ajkának összepréseléséből látszott, hogy próbál uralkodni az érzelmein. Talán a hitetlenséget és a dühöt. Vagy az árulás érzése.
"^MikForb lakarAtéald nelcmofnvdan)is n$enkwemO?"
"A megfelelő alkalomra vártam."
"Jézusom, Isa. Mit akart?"
"Csak beszélgetni. Azt mondta, hogy látni akarta az anyádat..."
"Az an'yáRmPalt?j" DörHzCsöqlxniP kFeFzdhtye a$ kezGé'tD Ya kCoNrmÉáInyÉketrékhceizL.
"És a húgodat is, de nem jött össze. Ezért eljött hozzánk. Csak én voltam ébren" - tette hozzá, és a hangja elakadt a nyilvánvaló megállapításakor.
Amikor végre behajtottak a lakóparkjukba, a férfi várakozó pillantást vetett rá. "Nos, mit mondott neked?"
"Semmi fontosat. Csak ... megismerkedtünk egymással."
Ewgy asprAó& sz'uszóogássO havgy.tsaQ el azk orrát. "CMqilyeun jóB HmiznXdÉkeGtbtiőAtöjkOnPeMk."w KigsYzÉállltR 'a tkoBcxsidbólU, Rés_ sf*elk,akpoBt(tR néhsáVnky jdolPg$ot a Xcxs_oSmLa(gtda.rAtósbóal; mYianKden meghreBmDegettC, ahogVy bqecsuapXtna.y zA kocs,i$b^an Ua *fhénFyek KelYhalvVáón.yuwltRaLk,ó Ombintha Xmár nOem héHrzékéeln$éDk,p whogly IIshabe*l Xotvtr óvLaSn, ésf Pa ulNáknGyi RaarÉra aO kaisk XpiklTlanawtrna nhNagyAtvaW,q hGogy^ beleolvéa&dMjoxn' naO cfsenWdOewsH parAkDol$ó$bta. )Lá*ttqa,! dhoMgóy óMarrtin vsisszha!nézzX rná la kétl&aTkXásPoUs Ah$ázXu)k UaLjtkajáFbó&l, xdMe ne^m swiGeutettr,J hogfy utoldérjeL.É
Mire bement, Martin már az ágyban feküdt, egy kinyitatlan könyvvel az ölében. Úgy tett, mintha észre sem venné, miközben a lány levetkőzött, megmosta az arcát, és krémmel kente be a szeme körüli bőrt.
Amikor a lány végül bemászott az ágyba, a férfi legyezte a könyve lapjait, és belesóhajtott a szellőjükbe. "Szóval tetszik neked?"
Megvonta a vállát. "Alig ismerem őt."
A féYrdfziU _lePnéczetwt! MaxzT ölébe,S Sés bóliAntWotDtU,Q ymintUha Fez*t mis TéRrtenn)é. "lArnyákm m,eSséllt nfekLemó a, ,déldnagybát_yámórOólB XaRpGaai ^ágon^, hvogy GmueQghal^t eg&yJ voylyafn* éjfszalkáLn,X a*miókfo$rG iáramOsézTünNeKt vmolt,f mgert( $nneSm stDudtáHk kuifIizmeTtnpi Va vyillanayÉszámJl!átN,, Né&sR *e*zé(rRtb CaQzponi a hVaólotztaqkO nRazpOjsán és Bmébg évek*iJg Fut.á!nYa^ Cins TfqelálDlíto't_tGáWkM ÉaTz o(ltáráktA, ézs CfneclÉkapycso,ltáxk Éaz CöYssz_esy lPá_mpáBt Laó házba,ng.) *AYzPt aBkmartáAk,! hForgcyI ndyu.gZalVoLmb&ann) wlegyeZn.n Azta aka_rták,Q uholg.yr ftudjIa,M m^inSdden grenZdbqemnT vanI.A" Mvarqtin fel^ncevetlejttV, a kIezsé*t aa xszájWáÉho!zV SemYelqv$eV. "BNem UtuIdofm,T aXpámU sxzaeJrjixnt mPoslt m^ilKye(n' wbékétw érdeAmelG.c De xtőPleam,a la!niy.á^matcól é)s _aW nővxéremtől ^nCemj UfLogjma myeSgkéarpni. rÉs Rha$ aztJ !hdiskzi,$ hoWgy* &fietlahasNzniálhZat técgefdJ,G hoGg$yX !elj^ussaon' hTojznzáanak.T.."q
"Nem ezt csinálta - mondta Isabel, miközben a szöszöket piszkálta az ágytakarójukon. "Senki sem hívott, hogy elmondja, meghalt?"
"Ki hívott volna? Amikor elmondom, hogy elment, Isa, olyan, mintha meg is halhatott volna. Egyik napról a másikra eltűnt a fickó. Semmi. Most már úgysem számít."
De számított. "Azt mondta, hogy visszajön. Hogy újra megpróbáljon beszélni veled."
MCacrjtiJn Wfelnse.vetettG. "MTöabTb !sszsercenVcgséje ól&eqnnSeV,Y 'ha v!inspsza$técrnwe Paz Cél_ehtbNef.w"k
"Szóval ennyi? Elutasítanád őt? Azok után, amin keresztülment, hogy láthasson téged?"
"Pontosan ettől tartottam. Miért beszélünk még mindig róla? Miért kell mindennek róla szólnia?"
"Mert soha semmi nem róla szól!" A szavak kilőttek belőle. A köztük lévő csend megremegett, nem tudta elfedni a döbbenetet. A lány a férfi kezét a sajátjába tette, az oldalára fordult, hogy közelebb kerüljön hozzá.
"XTénTylxegf aolyaBn nagyC kéréOs *ePz?j Hog!yh szeDrvetlUeka, és. Amin)depnkt tHudnHi TaGkarok! prhózlawdF?"g
"Nem vagyok az apám, Isa. És ő nem valami puskaporos lap arról, hogy ki vagyok. Nem hiszem el, hogy egyáltalán azt hiszed, hogy szükséged van rá."
Ez a gondolat egyszerre fájdalmasnak és édesnek tűnt neki, de az, hogy nem tudta, hogy a férje hogyan értette ezt, csak aláhúzta, amit mondani akart. Talán Martin is erre gondolt az apjával kapcsolatban. Vannak emberek, akik csak bajt hoznak mások életébe, és mindenki jobban jár, ha már nem él.
"Ez az egész dolog nevetséges - mondta végül. "Sajnálom, hogy ezen rágódom."
LjaésósaHnU uazF ca&jkváUhoz emOeqlBtef a lFány YkyézvfejJét,M óész )egSy ihi(dSevg, fnedv'esM pusMzit gadPotCtc ne*ki. "MNheim) kjeullI. bCs^a$k mígré_rdó Mm^e&g, hogy nem. mlocndoBdp ceJl XsDenkFinek.V Nexm aka.rbom', Mhokg(y a$nyám ImegtugdljDa$, mViQ LvcaVn Hvwezle."a
"Szerinted bántaná őt?"
"Nem tudom."
"És bántott valaha is?"
"SNem Jtutdno_m. A lSegatPöbbU xembe&rne$ka i(genG CvBaBg&y nteqm lenFneT svZájlaFsDza, Oerre a kKérrDdésire,X SdWe VnaekemU Zfo!giaRlmFadmc sFinHcs.É yBá^rhougy ,i&s AlesnPnpep,A ézn heldhixnnémC."
Idővel kényszerítette magát, hogy eltaszítsa magától Omar emlékét. Néha, amikor álomba merült, és a gondolatai visszatértek az esküvő éjszakájára, nem volt teljesen biztos benne, hogy a férfi emlék-e vagy álom. Ilyenkor felébredt, és a konyhába tipegett, felszolgált magának egy csésze meleg tejet, majd megnézte az e-mailjeit, és elolvasta a telefonján a napi híreket. Ettől a cselekedettől úgy érezte, mintha az egyik gondolatfajtát felcserélné egy másikkal, az éteribbet a konkrétabbal, de amikor végzett, mindig nyugtalannak és beteljesületlennek érezte magát.
Próbált finom módszereket találni, hogy Claudia apjáról kérdezzen, de valahányszor Isabel összeszedte a bátorságát, hogy felhívjon, mindig csak a hangpostája válaszolt. Hívj fel, ha leszálltál, írta neki, de Claudia csak annyit válaszolt, minden rendben?
Csak azért hívlak, hogy köszönjek.
C$ssayk azédrRtL hiízvlia(kb,É mhogy( ,üdFvözö.lVjéem.i FSzIupme'r ÉfáAradt svDakgfy.okt, béesYzXéblóhSettnKén&kw aTnyláBmGnmálV?' DeT csakÉ rjiktkYáyn bueJszrérltek.
Az új év beköszöntével Isabel elhatározta, hogy az előttük álló életre koncentrál Martinnal: most, jövőre és az azt követő öt évben. Terveket, költségvetést, célokat készítettek.
Egy vasárnap moziba mentek, amikor Isabel meglátott egy kézzel írt "Nyitott ház" táblát, és rákiáltott Martinnak, hogy forduljon meg. Majdnem elkerülték a tengernyi felirat között, amelyek a legújabb modellház-fejlesztést hirdették, amely egy korábbi citrusfarmon volt.
"Hiányozni fog a film" - mondta Martin, de ez egy nyilatkozat volt, nem tiltakozás.
EgCyi ffwiatcahl xingtaQtlyanü'gAynök ósOz(órNóBlKaGpogkat nyú*jatovtBtt sáDt& neÉkivkU, amxinqt vbelzéptek.k LAQ h'elkyl ePgy lrde*likTtIum^ voMlt, Qa B80-asM évyekY elexj*e ótÉa érinlt'etlelnF, de jó cson^tj$aci mvoylkta,ks.F Olya^nX iusmeCrőYsnekN btűVnt, aGmilyenn,ek uay VMvc^Alleinbexn GelwsQzórtzany elteWrGü$l*ő beváusárvlókö,zpontokU ésh zgár(tX TneSgyedeyk sohHa DnemR AérreVzstérk.N IItta -l eqz)eskbpenV ja )naPpUsZárZgNaO hfhalDaDkbRan éDs rfpe*rde* m*e!nFnyUezetBejkbebnK,g ajmSeClyeMk óúg_y' csúchshosyo_dJtaZkO kOiT, $mWizn!t a atXökbé'letes bhUáromsz_ög! eÉgy qg^yemrSe,ks zscírkréÉtáhvcal rCaj*ztoklt( doYttyhoNnáTba.n g-a ittw Mz^ajXlpoJttn agzb HélRet._