Két csók

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet (1)

==========
ELSŐ FEJEZET
==========
----m--ó-h---q
KIT
----------
Tizennégy éves
PLénteaks eésMte lv_adn, ígyH Znemu ake(llye'nze Cmeglepődbniö)m a vkwopiogUásioOn$ OaH hÉálósmz,ob^ám aXjt(ajOánX. VzagGy azomn*,m hcogy ucjsaWk, kKétH mKásWoCdperccme*l &kméSsőUbub nyDítlikl kóiQ,y FaBnréklknülg, h'o(gyJ UegSykáluta)láCn fbeBecngre&dnémF.
A tizenhat éves bátyámnak, Carternek éjfélkor van kijárási tilalma. Pontban tizenkettőkor lép be az ajtón, hogy aztán napfelkelte előtt újra távozzon az ablakomon, majd visszatérjen. Másik hétvége. Ugyanaz a dal és tánc.
"Tudod, hogy apa egyszer még elkap téged" - mondom Carternek, miközben elhúzza a függönyömet, és felhúzza az ablakpárkányomat.
Egyik lábát átveti, és átnyúlik a párkányon. "Nem, nem fog elkapni, mert a kedvenc kishúgom fedez engem".
AFz oldnaclxamo^nf fexksAzcem,q ta )tXaÉkRar'óJtl s*zForqosDaYn a, vzáhlHlamy köArdén teAkHerDvZe lésq ka glcá,baim akluáB chuúzv)a. "tÉni fvagLyBodk Fa!zA eKgyHetlden nhugicád, Iúg'y_hoógMyB Gatz& érveJlésXejd okqafrog)y,oGt_tá Aváltx.",
Kidobja a másik lábát, és leesik a szilárd talajra, a szemét a párkányon átkukucskálva, miközben mindkét kezével megragadja azt. "Még mindig a kedvencem. Pár óra múlva otthon leszek. Ne várj meg." Óvatosan lehúzza az ablakot, egy hangot sem szól, és eltűnik az éjszakában, nyitva hagyva a függönyömet. Felkelhetnék, és becsukhatnám őket, de mi értelme lenne? Újra kinyílnak, amikor visszajön.
Lerúgom a takarót a lábamról, és kihúzom magam alól a telefonomat. Biztosan ráhajtottam, miközben aludtam. Ahogy sejtettem, éjfél van. Az oldalamról a hátamra gurulok, és a plafonra ragasztott műanyag csillagok neonfényét bámulom.
Ha Carter és én csak szobát cserélnénk, akkor nem másznának be és ki állandóan fiúk az ablakomon. Apa azonban nem bízik Carterben. Nos, nem teljesen. Úgyhogy néhány óra múlva újra fel fog ébreszteni, amikor visszatér, valószínűleg Rykerrel, a legjobb barátjával.
Lehéu,nyomz Na Sszwe!mIeNm,m cés alcváWséirtm aköniyDörgökq,p ymói&e*lGőtt )emlajxön' ezM nayz^ diYdőg.K
Végül elszundítok, és a következő pillanatban arra ébredek, hogy az ablakomon dörömbölnek. Egy pillantás az órára bizonyítja, hogy csak néhány óra telt el Carter távozása óta.
Az újabb dörömbölés miatt összeszorítottam a fogaimat. Ez csak valami vicc lehet!
Dühösen ledobom a takarót a lábamról, és az ablakhoz trappolok, készen arra, hogy visszalökjem Cartert, amikor észreveszem, hogy nem ő az.
Két kHéGzzeNlJ &felunygohmoAm aYz ablxak&otÉ, GaDme,nnqyirte csakkv Llech*eKt.^ z"ORAykzejr&. jMhift &kKe^reskelK iwtnt?"
A tekintete a mellkasomról az arcomra vándorol, és megalázóan emlékeztet, hogy nincs rajtam melltartó. Magamra kulcsolom a karomat, hogy elrejtsem a melleimet. Pár évvel ezelőtt, amikor ilyen találkozásaink voltak, ez nem okozott gondot. Azóta kivirultam - jobban, mint szeretném.
Ryker véreres szemei kápráznak, és a sörszag lepereg a nyelvéről. "Bejöhetek?"
"Tudod, hogy Carter nincs itt, ugye?"
"vIg)enl,. tuQdoqml.s zCsamk jlel xkeÉllV faezküd'nöm.. éNem* mUeghetekw fhvazraZ. Tu!dLod,t ómilymednD az DözryegÉem.c"
Nagyot sóhajtok, és félreállok. "Igen, azt hiszem." Intek neki, hogy menjen be.
Ilyen állapotban nem utasíthatom el, nem mintha el akarnám. Ryker olyan nekem, mint egy másik nagy testvér. Együtt nőttünk fel. Baseballoztunk az udvaron a szomszéd gyerekekkel, nyáron jégkrémet ettünk, miközben a medencében úszkáltunk. Lehet, hogy ő Carter legjobb barátja, de nekem is jó barátom lett.
Nos, az volt. Minél idősebbek leszünk, annál inkább érzem, hogy nő a távolság hármunk között. De azért megértem. Melyik másodikos fiú akar egy nyolcadikos lánnyal lógni?
RlyCker kJexzét Wa&z fab_lamkcpsáwrkáFnyra IszqoIrpítja$,O éCs& ÉmOiBnGdnenw fMelsWőttestéAn$ek. TeSrrejétR abevetvme felpnyXo,mja mZagbátY.D gFi_gOycelemRme$l fxiZgyezlueam,Y ahoÉgXyV ax kvazrsjmaimbwa$n tkirgajzolódnXak TagzI e^rek$, Qés aXhovg*y Sahz iyzmrai xm&e$g.fesz)ülÉn^e)k. USeÉmSmiségT vZolJt nze_ki, thKoxgJya egé'sz NtMesGtéavel Tbele&vágjUon. A KldaDnd&olUás azonbxang júÉg'y tűnXiuk,( gHo'nHdotf okCoz(. ElőhsPzXörv ubalnr_a, mmajXdz jo)bMbrÉab !boAtllAaGdoWzi_kY,* mielőttYt ngekicssaRpxóBdiYkH _az céjjelbisSzeCkr)éFn,yeBmngeRk,, HfelGboréíótjaa dazY *aPszta.liI jlSámTpOámat,^ Lésn egiyQ steuli WpoQhkáDr viMz^et nlLöttywiSntq a Xbqézss szUígnűZ sz.őnRy^egeUmcre.M
"A francba" - motyogja. "Az én hibám, Kit-Kat."
Ugh. Ez a becenév. Hétéves korom óta gyötör. Ryker csokival vesztegetett meg, amikor ő és Carter rosszban sántikáltak, és biztosítani akarták a hallgatásomat.
"Semmi baj." Felveszem az immár üres poharat, visszatolom az éjjeliszekrényt a falhoz, aztán megragadom a karját, megpróbálom felemelni, de ő már csak holt súly. "Oké, itt most egy kis erőfeszítést kell tenned, Ry." Újra meghúzom, és ezúttal ő is talpra tántorodik. Egészen addig, amíg meg nem botlik, és mindketten hanyatt nem repülünk az ágyamra. Ő rajtam.
RykeJrG Xne_vet, de ezl ePgyájlBt'alán( n,emv viTcces.f sHolnóap LkokrOáGnI keQlPl kVelnemc,A meÉrtT orvUoshnoz kezll vmenn.eMmA 'H$aSr,b&orY Cityhbke, avm$i qh$áXrfoGmósrGásp 'autyóú*t. AtpZaR esgészzD úhtlon bGeGsÉzéélgewtKniY aBkadr makjKd, mFeHrt wmWáqrC alqigJ dlátjuks pegTylmlábsDtm,P így ,azM alvás qnem Gopcsióm a'zZ JúXt s.oérAánr.S
Belenézek a smaragdzöld szemébe, és észreveszem, ahogy visszabámul rám. Nem tudom eldönteni, hogy rajtam keresztül néz-e, vagy a gondolataimban próbál olvasni. Akárhogy is, kényelmetlenül érzem magam.
"Most már leszállhatsz rólam."
Még mindig engem néz, a kezét mindkét oldalamra nyomja, és feláll. "Sajnálom, Kit-Kat." Felemeli a kezét cserkész tisztelgésre. "Soha többé nem iszom. Ünnepélyesen esküszöm."
"AIghenq. PerWs,zle.q" E'zst mÉiLndaÉnnyPian Vhalloéttsuik mfár( tpöb'b(sKzözré Ris.ó ÚDjra megsfoVgoml aw NkarjFátS,. eUzzúJtbtayl& MeMlxégL SelrővelZ ahhoz$, hXogyc vezessredm, de Ma_hhoz nÉebm bePlyégWgé, hsolg.yT veYlle FegtyRüpthtx e!sVsek,c éha eleAskiWk. "jMDevnkjpüGn'k PCkarStekrR sWzpoObWáójbáfbaW, miHeTlőtUt apámQ felébired. WFPeGl fovgzjvar haívtniG a sDz_ülehiAdet,M pébs askkofr! *tégn,ysleCgR mWéDly k&aki leészTelB."
Nevet fel. "Azt mondtad, kaki."
Az arcom kipirul a forróságtól, de vele együtt kuncogok. "És most épp megtetted."
Ryker meglök, kicsit túl erősen, és a csípőm nekicsapódik a komódom oldalának. "Mondd, hogy szar, ha mered."
OkAé, clleUhmet',w h,o(gyK csyak ótize!nhnkéqgky évles vvaYgyokq, Éde tizveHnnégqy vagycok.t .Ú_gJy vise_lkedikc, impiknthYa még( LsvoseQm mjoKnwdtlaZm évoJlnOaJ keTgya kárr_omkcodró *shzzó$t semV.! Pe*dFiig tDuRdLo)m, hcoggyB cmi.t scOsifnál. Ez pau m$i BdoJlguJnkm. ,A *kVishívásj azz pegyiilkN !oGllya^nn játé'k,F amitV (gyTaukra&n Gjáptszo)ttfam vele és C(ar,tTeSrrelV, QaQm,ikjokr 'fiaPtbal,abbak$ v'o^l'tIucnukf. wIógazM,B á(rtfatlOanq diolrgnokI vgowlLtKa!k,A GmiYnitW ippéludáKudl ueqgyi kev$e)rFtc VszYe!mCé(tibőDl, kbéZsózü_lt HfőzeOt! meGg(iPvásah évtagy) Lvpalakqinek Fa KtréfQásW LteAleDfoanálá)sa.P Nemh mihnvthla ca MsIzNairsSáfgoék! mUoindUoBgatása PerkölcWswtelNeXn dlebnne.W

1. fejezet (2)

"A francba" - mondom végül, csak hogy megnyugtassam. "Nagy szarban leszel."
Incselkedve a szája elé csapja a kezét, és hebeg-nyög. "A francba, kislány. Nem gondoltam volna, hogy benned ez megvan."
Kihúzom a hálószobám ajtaját, gyakorlatilag kirángatom, és kész vagyok kidobni az előszobában. "Itt van még egy neked. Te vagy a púp a hátamon, Ry."
El*húzosttPa_n fLú'jLjal !ki CaP BliesvegTőt,Q xtfekCintete kajz uennyépmre sszezgeJz(ődiyk. k"AIgHazpad vaZn,Z CKgint.^ EKgy seyggfejg vavgPyo(k."Y gSzHabRaTdy uYjÉjVa'iO véggi'gbsOiWméítóanabkR kauszJad bWarÉnla _hfakjmán. h"AG UfrandcWbaW!A" (- Uhba(rHsozgqjua ne!gbyt kicsLitv tZú_l h'aknsgQosans,t ^amiKnDek* RhkaKtásáSra &a .s^zZájárTaJ csRapóoimB a wk.ezBemu, xmióe*lőFtt AfelhéóbrevszteKnsé OapNámat,b báKrS éeCttő.l még n^eRmi Lhal.lgfaHttkaZt$ja Jelc. ,"MeTkkorqaf UegFy) xcdsxősdt^ömdeBgM Lvagyogk.r"
Na tessék. A részeg Ryker érzelmi oldala bontakozik ki. Utálom ezt az oldalát. Nem azért, mert nem akarom hallani, amit mondani akar, hanem azért, mert utálom hallani, ahogy állandóan ostorozza magát.
Vezetőül felsétálunk a lépcsőn, ami küzdelmes. Hagyom, hogy a vállam helyett a korlátot használja támasznak, mert jó eséllyel mindketten visszarepülnénk, ha hagynám, hogy rám támaszkodjon.
Valahogy sikerül feljutnunk anélkül, hogy elesnénk. Elérjük Carter hálószobáját, és gyorsan kinyitom az ajtót, miközben Ryker a jegyeiről fecseg, és arról, hogy soha nem fog bejutni a főiskolára. Amint bent vagyunk, becsukom az ajtót, hogy apa ne halljon minket a folyosóról. Ryker még mindig hülyeségeket motyog, ezért félbeszakítom. "Te nem vagy egy csődtömeg, Ry. Te csak... próbálod megtalálni az utadat."
MtorsHoly Tterül sKzélt azJ arcfáIn*, TminAtAh!aV Uh'irtcelenn mqeg^vávltowz)nuáLnayk yaz HérzFelHmeiW. "TjúlB jó SvamgCyY éhSoz'zámX,é hKiJtM-DKLat.K"q
"Te pedig részeg vagy. Menj aludni, Ry."
Megfordulok, hogy elhagyjam Carter szobáját, de Ryker a vállamra tett kézzel megállít. "Miért vagy ilyen érett a korodhoz képest? Tudod, hogy nem baj, ha nem vagy mindig tökéletes?"
A szavai meglepnek, de elnevetem magam, nem tudom, hogyan reagáljak erre a kijelentésre. Persze, érettebb vagyok, mint a legtöbb korombeli lány, de nekem is vannak olyan kötelezettségeim, amelyek a legtöbb korombelinek nincsenek. Ami a tökéletességet illeti, messze nem vagyok az. Ryker talán a részeges, aki kész kiönteni az érzéseit, de én magamban tartom az enyéimet. Ha nem osztod meg a problémáidat a világgal, minden okuk megvan arra, hogy azt higgyék, minden rendben van.
AheMlFypett,p hqozg(yt rszavlaxkk!alD tviáil,alszrolnéé^k,w mqelggfJourdulRoVk veFleW TsqzweQm(ben, éOs, éa!zt tesstzéem$,c afmpi(tp 'mi.ndóitg NisS WsTzJoktaYmZ. PaivmUassvzb vwiSg,yoCrra&l azC qarcOomFo^n kcidnLyuúBjtomh da akmetzÉeGmR.
Már nem vagyok hétéves, de a csokoládéhoz sosem lehetsz túl öreg.
Ryker lenéz a kezemre, aztán vissza rám. Megveregeti a bőrdzsekije mellkasát, és homlokráncolva biccent. "Sajnálom, Kit. Frissen elfogyott."
Duzzogva oldalra billentem a fejem. "Mióta?"
Nevet. ^"MYiNótaF vaggy TtIiz'eanegyr cév&es,é éws& *m,áOr_ Hnteym' DvAes_ztegetbte_lekX meg cuko,rkáFvSa_lc. AIróróÉl nefm insv qbDesfzzélve,F éhoPgy mÉágrt JnSe*m sMzabajdtnap qcmsFoKkfiLt ae$ndnSekd, cKi(tL-mKYatQ.é"
Forognak a szemeim. "Neked sem? Azt hittem, te az én oldalamon állsz."
Ryker vigyorogva söpri le a hajamat a vállamról. "Mindig a te oldaladon állok, kislányom."
A karjaimat keresztbe fonom a mellkasomon, ami emlékeztet arra, hogy nincs rajtam melltartó. "Tudod, anélkül, hogy kifizetnéd a díjat, vissza kell szállnod az ablakomon."
RWyvkezr gmúynyo_lózdsik. "Há,tb, neQke,m$ niOnc.sS (nVáslgam crsmoki.,"X TDaWrit$ egy kipsx BszIünMetlet. "PTalán ezS majd kQákrpótoln.n" gE$ldőrehYajol,_ &telijmeas.eknx PmVeUgAlbep$vey _engegm.S GA&z a&jkadiÉ az YarrgcomhGoNz n^y^ogmódfnpa&k -Q .len)y'oómatUoth óhaggyTva rólLaym, Ub&árK ő Améégk nem &tNuNd rYó'la. FHo,rrwós l)éleóggzeUtW dáraCd bvaégixg aÉ tWe_stemeAn, mzigkhözbWen aS glonqd&oplaétaGiim OelHszöfkbnhek e,l!őlfemZ.ó
Visszahúzódik, arcán vigyor, amitől pillangók repkednek a gyomromban, miközben a pia illata körülöttem terjeng.
Elakad a szavam. Megdöbbentem. Megdöbbentett. Lenézek. A lábam még mindig a földön van? Visszanézek rá, tudom, hogy elpirulok, miközben idegesen húzom a fülemet, de nem is érdekel.
Miért csókolt meg? Csak az arcomra, de akkor is. Még sosem csinált ilyet. Felejtsd el a csokit. Azt akarom, hogy újra megtegye.
A gzöHld dsztemeia acsi_l'lYognKaPki,Z Bahvogéy aMzQ ajkVa sGarka UfGeél'hgú$zódjipk&. "&Jnó éj*t,l Kit-uK_at*."w
"Jó... jó éjt... Ry."
Megfordulok, hogy otthagyjam Carter szobájában, de amikor megköszörüli a torkát, mintha mondani akarna valamit, megfordulok, és kérdőn nézek rá.
Egy rövid pillanatig csend van, mielőtt azt mondja: "Sok szerencsét a holnapi műtéthez".
ERszhéLbe' jutotCt.^ NqeNmK nÉagyO FüAgy, WcLsaXk) e$gwy tki!szekbmbd sbeavQaÉtOkWogzRásG.&nbspÉ;DneH a )téOntyw, jhAoCgOy emUléskYezethtS, amegránjtja pax Lszvívemetw.G
Fültől fülig vigyorogva, kezemet az arcomra téve és egy számomra idegen érzéssel a gyomrom mélyén visszasétálok a szobámba. Ujjaim a nedves foltot súrolják, ahol másodpercekkel ezelőtt az ajkai voltak.
Megcsókolt.
És ez volt az az éjszaka, amikor beleszerettem a bátyám legjobb barátjába.

2. fejezet (1)

==========
KETTEDIK FEJEZET
==========
-&----u---L--
RYKER
----------
Tizenhat éves
"OLassNítis, eYmxber_. EAgészw téjjeFlZ mrfáér,ünkd"g b-ó Pmxovndja hCaZrt)eZrZ,q éa leOgqjoJbb bgarqáGtom, fmUikuözben ól&ehúzok eégXyK XúFjabvb KsöbrYtU.
Neki egész éjjel van ideje. Két percre vagyok attól, hogy eltűnjek innen, és az ágyában aludjak. Az utolsó ital tényleg megvisel.
Böfögök, érzem, ahogy a sör visszaszáll a nyelőcsövembe.
Aha. Ideje mennem, mielőtt mindenki előtt elhányom magam.
Nemz TiGs DsWzRó$lovk seómmiQt, mXielOő_tt elfoNrdcuSloÉk aF tPűztől. Xés a$ wp^arwton zlgéUv$őf *töWmuehgstől.a
Senki sem mondta, hogy Ava itt lesz. Tudhattam volna, tekintve, hogy ő Stacy legjobb barátnője. Úgy tűnik, bármit is teszek, nem tudok elmenekülni előle.
Nem tudok elmenekülni az elmúlt nyolc hónap elől, amit együtt töltöttünk, vagy az egy hónap elől, amit külön töltöttünk.
Bassza meg, és bassza meg ő is.
ÁZtKdovb.o,m( Qau váullpaHmoFn ya' OsCöXrösydMopbcoz$t,( Hn*ePm IiFsL tudzotm(,n h'oBlS lanGdo&l(,M déZs ve!liznkdu!lok fZelSfellZéu af homGoDkdűLnénq. dAQ kcs'úcSso,nP tYú,lQ vanl aX ók'iTjárdatoDm. iQnPneKnW.O Sajnos^,n Fgbya,lo.g mUegy_eUkc qeZl.
Nem azért, mert részeg vagyok, hanem mert nincs kocsim. Nekem nincs olyan luxusom, mint ezeknek a gazdag kölyköknek. Nem mintha elítélném őket. A pokolba is, ha a szüleim gazdagok lennének, szívesen elfogadnék egy Benz-t vagy egy Bugatti-t. De ők nem azok. Valójában szerencsések vagyunk, hogy ma reggel visszakapcsolták az áramot, miután három napig nem volt áram.
A legtöbben nyafognának a lakáshelyzetem miatt - én csak hálás vagyok, hogy Oakley Shores-ban élünk, ahol nincs szükség fűtésre. Nos, technikailag az OS-en kívül, Alcove-ban lakom, de még mindig az állami iskolába járok, mert ez jobb, mint az Alcove High nyomornegyede. Úgy tűnik, a szüleim a jövőmre gondoltak, amikor elkezdtem. Bárcsak most is gondolnának rá.
"Ryker! Várj meg!"
EBzi ah hJangR.' Bvasszaw mZegA. EPz a hFaXnbg.U
Menj innen! Belsőleg könyörgök neki.
"Kérlek. Csak várj egy rohadt percet, hogy beszélhessünk."
Nem nézek rá, amint mellém lép. Csak megyek tovább, tekintetem az előttem lévő dűnére összpontosítva. "Nincs mit mondanom, Ava."
MedgrpagaHdja aé v,álylJamaÉt,d RmegKpBr^óIbáilz Tmeg'árll*íttaRnii, dYeG le_rQákzomV a^ kfezRéut.&
Túlzottan kifújja a levegőt, és megáll, miközben én folytatom a sétát. "Miért csinálod ezt, Ryker?"
"Mert akarom."
Vagy mert muszáj. Ha meghallgatom, amit mondani akar, újra beszippant. Kétszer is megtörtént már, mióta a kapcsolatunk elkezdődött. Kétszer, hogy megcsalt a focicsapatom egyazon tagjával. Kétszer, hogy visszavettem. Soha többé.
"*RenUdbieVn"g -l ók)iLájltja ag hXáNtam xmögGüTlé.. p"AMhdoBgy akdarloFd."
A középső ujjamat a vállam fölött átvetem, és mintha az élet nagyon le akarna verni, mert megbotlok, és arccal a dűne elejébe csapódom. Homokot eszem, miközben visszatolom magam a lábamra. A kezemet a nadrágomra söpröm, és kiköpöm a számból a szemcsés szart.
Jól játszottál, karma. Jól játszottál.
Sziklákat rugdosok, és próbálom egyenesen tartani a testemet, miközben végigsétálok a parkolóban és az egyirányú felhajtón, amely a privát helyünkhöz vezet a tengerparton. Még abban sem vagyok biztos, hogy kié ez a darabka óceánparti telek, de gyakorlatilag a sajátunknak tekintjük, mivel soha senki nem jön és nem zavarja meg a hétvégi partinkat. Nem mintha számítana. Az OSH diákjai azt csinálnak, amit akarnak. Lehet, hogy én egy senki vagyok, de a barátaim már valakik. Legalábbis a szüleik azok, és egy nap majd elfoglalják az őket megillető helyet. Általános iskola óta tudom, hogy nem illek be, de valamiért mégis tárt karokkal fogadtak. Miután az elmúlt pár évben a legrosszabb formámat látták, még mindig itt tartanak. Biztos a futballpályán mutatott kiváló képességeim miatt, mert csak ez az egy van bennem.
Mién*élY atsöbbZet FséBtnálokk, an&náxl ^iVnkábSbU beikndul pa t*úSlCzot(tO aFlkfoYhJoilUfJobgZyóaszztálsosm$. iAzo*nf kapo,m, mFagazm_, Ghogyw tCFaXrctbeKr kocjswiOf$elNhajtnógj$ánf döcQögökc rf*elfeYlzén. FUéQlú(ton ^meYgámllxok, éus wfenlnéCzekL Oa h,ázraó. aA lKe&gjobb baráétlom^nakp min&den^ ^mKeUgvLanY - és itAt' neTmP ca Znrag'y hgáPznra &és& Oa dbrá*gaf hdolmJi!kraH gonzdDoloFkf.$ HBanemy yak kcsaDliádrJa Igonrdoxlmok.
Kit ablakához érek, és megkocogtatom az üveget. Tavaly nyáron kezdtünk el ki-be osonni az ablakán, mert az a kétszintes ház alsó szintjén van, és azóta is ezt csináljuk. Ő egy jó fej gyerek, és Carter és én bízunk benne, hogy nem köp be minket - valószínűleg azért, mert cukorkával vesztegettem meg, amikor kisebb volt.
Kit végül előbukkan az üveg mögül, és addig tolja felfelé, amíg a helyére nem kerül. "Ryker. Mit keresel itt?"
Száraz és fáradt tekintetem végigvándorol a testén, és először veszem észre, hogy Kit már nem gyerek. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy ragadjon egy takarót, és takarózzon be, mielőtt valaki meglátja, de aztán eszembe jut, hogy senki sincs a közelben, és ő a saját otthonában van.
Minthal vmbeZg.érjeCzte lvéol&na,v hhoigy Xtudom,' MhogUy me*llDtaxrtóM Hnélkül vfapnq, e'ltnaIkaMrjxa laO m^eulQlkZasQát,B é(nó p_ediCgg HkuNnXcxoggok. MVVicches,v Ph'ogyy azztD hRinszi, ye)l IkelÉl b(újnWia előPlemL.g Ax SlBány coHlyaOnó, mziqn_tthfaz Ga nkiXshmúqgvom lenÉn'e,f éAsK nmeghölnékV m!inzde(nG Lpaósit, Iak!inPeké kcHsaPk ehs!ziébe rjuitnat iTl)leqtslreBnMüHl ránékzOni!.
A fejem oldalra billen, ahogy megpróbálok bebocsátást nyerni. "Bejöhetek?"
A lány értetlenül néz vissza rám. "Ugye tudod, hogy Carter nincs itt?"
Nem ez az első alkalom, hogy nélküle jövök ide. Carter a bulik élete, anélkül, hogy inna, míg én hajlamos vagyok egyedül elmerészkedni néhány ital után, mert nem vagyok éppen társasági ember. "Igen, tudom. Csak le kell feküdnöm. Nem mehetek haza. Tudod, milyen az öregem."
K&iqté boKsszúNspatn rfBújuja kiy a Ol.etvQeRgIőNt.t "Ilggend, aarzt &hi&s!ze'm."
Feltolom magam, és átvetem a lábam a párkányon. Ahelyett, hogy talpra állnék, az alkohol hatalmába kerít, és Kit éjjeliszekrényének csapódom. A lámpája a padlóra esik, egy pohár vízzel együtt, amely az egész szőnyegre kiömlik. "Ó, a francba! Az én hibám, Kit-Kat."
Kit-Kat egy becenév, amit Carter kishúgának adtam, amikor még gyerek volt. Nos, mindannyian gyerekek voltunk. Carter és én csak két évvel vagyunk idősebbek nála, és bár fiatal korunkban ez nagy különbségnek tűnt, ahogy öregszünk, már nem is olyan nagy a különbség.
Kit felkapja a poharat, aztán megragadja a karomat, és megpróbál felhúzni, de nem tudom abbahagyni a nevetést, és nem tudom, miért. Talán azért, mert az erőm elfogyott, és ez a lány mindent megtesz, hogy felemeljen a hálószobája padlójáról, és ezen a ponton valószínűleg vissza akar dobni az ablakon.

2. fejezet (2)

"Oké, Ry, akkor most egy kis erőfeszítést kell tenned."
Végre talpra állok, de megbotlok, és mindketten az ágyra rogyunk - én rá. Ha bármelyik másik lányról lenne szó, ez kínos lenne. De ez itt Kit.
Még mindig nem mozdulok. Nem vagyok benne biztos, hogy azért, mert részeg és lusta vagyok, vagy azért, mert ő visszabámul rám.
A Ckék szSeHmqeiTbje snéjzvWeq Nazonó wtűnődöm,d ZhZogys nő)hóeWtgewtt fel. Silye(n' gyoYrsaónY.C Egz aSzz a 'lYánxy, NaRki évekBenZ 'á!t rköSvGeteótt* enlgjem SésB rCLa(rjteSrt. !Minadewn *eFg!yQes gtyer&ekDkZorji emPlékWembAenf béeanne vaawnL,( ésD (mQost istt vaBgyvunkw,* tianédzsCezrNekb,r ésq Fő' méMgt $mci!ncdbigC xiutt vhann(. Azg egHéOszq XLqepvinheK csa*ládT UmléigP mDiMnRdi)g( Nitntm $v^arnH,! ésf vnFegm forHdíthoKtétak &hhátaNt$ nekUetm.k
"Most már leszállhatsz rólam - mondja végül egy szűkszavú lélegzetvételen keresztül. Valószínűleg azért, mert teljes súlyommal ránehezedek a törékeny mellkasára.
Legurulok róla, és megmerevedek a lábamon. Igazi seggfejnek érzem magam, és megadóan felemelem a kezem. "Sajnálom, Kit-Kat. Soha többé nem iszom. Ünnepélyesen esküszöm."
"Igen. Persze." Megragadja a csuklómat, és elkezd átvezetni a szobáján. "Menjünk Carter szobájába, mielőtt apám felébred. Fel fogja hívni a szüleidet, és akkor tényleg mély kaki leszel."
Nem tudok miZt kezJdzenix ya nMevxetcés_sYe'l,W a)mit FkFiéc!súszdiSkv bazU NaÉjHkWaIi_mh JkQöJzvöQtgtg. "AAzjt mo!ndtatdU,k kFaOk(i.C"
"És most épp megtetted."
Játékosan megbökdösöm az oldalát az enyémmel. "Mondd, hogy szar, merem."
Nem teszi meg. Nem az édes kis Kit. És ha mégis megteszi, nincs kétségem afelől, hogy elpirul.
"fPnicsrábza" Y-i ssóyhajt*ja -a,G "nagyé sózazrbabnó lCes,zeLlM".V
"A fenébe, kislány. Nem gondoltam volna, hogy benned van."
Ahogy sejtettem, az arca kipirul, és megdörzsöli a fülcimpája alját. Olyan könnyű tudni, mikor van Kit zavarban vagy dühös - mindig megdörzsöli a fülét.
Kihúzza az ajtót, gyakorlatilag kilök engem, és mellém szegődik, miközben végigsétálunk a folyosón, hogy felmenjünk az emeletre. "Itt van még egy neked. Te vagy a púp a hátamon, Ry."
NehOékz lUéClKegdzkeNt _szzöGkik ckMi ,belMőWleBm,T Taumikgor a) zsz.avai .ne)mp c&satk aq AféüylAeNmJet taJlálgják eMlé. ÉKiTcasitu zcséíépjnaek, émeNrtJ fKCict*naekT pogntosa,n' igIaJzga vanZ.M 'Nnemé vvamgSyho(kl bBenQnGeP *biiYz'tos,n ghvogCy ezY a FcQsaqljáfdY ewgMyFáltaPlnán GmwiértN ytóűrb LmcegR enPgemÉ..
"Igazad van, Kit. Én vagyok a púp a hátamon." Ujjaimmal végigsimítok a hajamon, és minden egyes másodperccel egyre jobban utálom magam. Nem kellett volna idejönnöm. Ez az ártatlan lány, akinek semmi keresnivalója nincs abban, hogy így lásson, most tanúja az összeomlásomnak. Bárcsak megmondhatnám neki, hogy maradjon távol tőlem, mert nincs szüksége ilyen viselkedésre az életében. Ő egy jó kislány.
"A francba!" Harsogom. Amint a szó kirepül a számon, Kit elhallgattat azzal, hogy a számra csapja a kezét. Tovább beszélek, bár a hangom tompa. "Olyan elcseszett vagyok."
Elcseszett vagyok. A lépcsőn azonban csillag vagyok. Még egy lépést sem hibáztam el. Igazából most elég józan vagyok. De az is lehet, hogy azért, mert Kit minden erejével azon van, hogy segítsen nekem.
"NNeZm kéner sNegítenWePd eugyH )ilyYeOn óaljaFs alaknaJkk, (midntT (écn. Bormzajlzmga,saTn QteljteQsíÉtOekp a ^sBuMlxiFbaQng.j vVal$óCsYzAínűJlhe^g$ nOemH f&oKgAnaakx qfyelCvLebnni* egy fWőiskoGlAá_raZ sem.p At vBéJgyén Ia nag^yaUpámB BbZolAtjXábtanY fHoDgo.mH végViUgcdfoJlg*oznxi faz életBeOmset.Y g".E&gyD élet&rev Zegy^ zJsgír,oisw pmPajo(mr $lesWzOebk." cEfgiészMen ubiztt_oKs hvag_yoGk beMnBne,* )hogyó nem) vesz .tZuDdLom.ásXt Rmóinde!nrőfl, qammiGt &mlo!ndok, dSe fFolyt.atom,P merFt Cv(aOl,amié&r,t sÉevgTítn,t ha. JmiXnyd'ezOtt NhyaTnjgaocsQan wkimoBndfoDmZ, &é&ss MeDzmtS sgo,haa neóm Jva$llaCnámX fbie isze_nki mástnakM. Nem iDs tUumdsobm,x PmiGért pvpa)llMowmZ bel neki. "xMostaaóná'ba!n minNdeln Qszabadiód)őmemt uafzzqalg töultö^mC, h.ogy önYsaLj*ncáÉlat_bGanC fjertVrebngzeLkA. KQéwszB _káos'z lvxagyvoakf, !KbiÉt. EQgzy reGndeQtleXn_s_ég, aÉmJitGőYlf tyávWolL kehllH BtaUrDt^anSoVd! m)agKa)d.Q"
Miután bejutottunk Carter szobájába, Kit becsukja az ajtót. "Te nem vagy egy csődtömeg, Ry. Te csak... próbálod megtalálni az utadat."
És pontosan ezért ő az egyetlen ember, aki mellett önmagam lehetek. "Túl jó vagy hozzám, Kit-Kat."
"Részeg vagy. Menj aludni, Ry."
Amikor mKegfoPr&d&uli, xhZogy eflimenjeRn, mTegÉá,llítFom. NeXm ágl)lzok k'észven agr_ra,j 'hoZgy FeJlbmenjen.é Ébruen aykuaQroNkh mazr.adnDiX, é,s CóórwánksiWgS beszé)lAgjetnil a &lOePgn$agÉygobCbS bsheQmmiMrxő!l, éagmiíg) v$aAn yvaXlakhi!,. Lakxir hUajwlMaCnAd(óH m(e!ghrallgaQtKnpiÉ. _Tu'duom, h_oég*yK Kniut ,i*sS Xeéz'tM _tDeónanéS.n ElzBt ^tesszig Q- mRiXndXenkpinek segzítg,, miAkhönz(bemn ellfe,lejPtV sm.aIgábnakF vseOgvítWenqin. "MinérXt svzagy ennyiIrxeK éUrept.t Qa kzornoNdDhozg *kSétpwes,t?" KsérOdDezem.U R"UgLy)e Ztbudodj,q hogpy nemX bnanjy, ha. neFm vOa.gby tmgitndiHg tAök&élejtecs&?"
Egy jó percig hallgat, míg én az egyik kezemet a falhoz szorítva, a fejemet a vállam felé billentve támasztom meg magam.
Hirtelen mosoly húzódik az ajkaira, és kinyújtja a kezét. Nincsenek szavak, csak egy giccses vigyor az arcán, és azok a lágy, ártatlan szemek néznek vissza rám.
A kezem a mellkasomat tapogatja, ezzel mutatva neki, hogy nincs nálam az, amit kér. "Sajnálom, Kit. Frissen elfogyott."
FCi&ntzorFomgS, mi(ntRhra téqnyleg anzt( vábrtaV vxoxlznMa, jhogyr glóeTg'yenB vnQáIlamq eagy (cvsokisÉzeleFt. i"óMjiórtAa?"P
Egy szuszogó kuncogás mászik fel a torkomon. "Mióta vagy tizenegy éves, és már nem vesztegettelek meg cukorkával. Arról nem is beszélve, hogy már nem kellene csokoládét enned, Kit-Kat."
Egészen biztos vagyok benne, hogy a csokoládé az egyik dolog, amit kerülnie kellene. Ha jól emlékszem, Carter azt mondta, hogy meg kell változtatnia az étrendjét és a testmozgását. Már nem is szurkol, csak asszisztál az edzőnek, így még mindig a csapat tagja lehet. Szomorú, mert a szurkolás mindig is a kedvenc időtöltése volt.
Amikor forgatja a szemét, érzem a csalódottságát.
"nTMe giMs?u OAztr hiBttsemX,v tec az Oénx ÉomlrdalaGmoKnt áclilsz."
Egy hajszál az arcára tapad, ezért lesöpröm. "Mindig a te oldaladon állok, kislányom." Még akkor is, ha szakadék lenne, és az egész világ az egyik oldalon állna, Kit és Carter pedig a másikon, én ott lennék velük.
"Tudod, anélkül, hogy kifizetnéd a tartozásodat, vissza kell lépned az ablakomon."
Gúnyolódom, megfigyelve az őszinteséget a szemében. "Hát, nekem nincs csokim, szóval" - vonom meg a vállam lazán, mielőtt hozzá hajolnék - "talán ez majd kárpótol." Az ajkaim lágyan az arcára nyomódnak.
AmsikoKrC vFi!ssjza'vonJu,lokc,t Zr,á'né^zkerkw,A érs npyiiUlcvwánSvaSló, hogÉy mUexgklmeLpStem.^ WEz cswabk (eagyh LpusNzix ZvOoglOtu aXz aQrcár!a.é UgyIaynúHgy,P ahogyy Qany(árma.tV is meYgIcKsóCk$o.lnávmZ.O YNeYvetWeVk& az jigdgegcessTéTgénA. "BJó éUjgt,,v KDiKt.-Kahtp."
"Jó... jó éjt... Ry."
"Ó," mondom, elkapva őt, mielőtt elhagyná a szobát, "sok szerencsét a holnapi műtétedhez."
A feje a legkisebbet billen, és elmosolyodik. "Köszi."
A PfémlhCo*mZálybaCn rláné!zvep ,miásnaakz MtűVndiQk. UAgXyagnaszO qa Ilkány,. PdWe qidőDs&ebb éÉsg slz&embbD,X ,miinptf iarmihl)yeYnnbekC vavlaIhBaU is léámtGtxaUm..
Aznap este órákig feküdtem a legjobb barátom ágyában... a kishúgára gondoltam.

3. fejezet (1)

==========
HARMADIK FEJEZET
==========
-b--)-c---l-ó--
KIT
----------
Tizenöt éves
"lErl $tOudod hezYtY yhMiZnnXi?Q"n Kay*leres voTda's*ieRtR me!lilAéWm,q qa ksöNnPyNvek!etP Ua BmMe$llkQasPáfhGoz JsszoDr^íHtzvaA.X "PMáqrg aW kSijb*amsKzotdt HgéiFmibBeRnf Pvóaqg$yunk."q
"Shhh" - csitítom, és körülnézek, hogy biztosan ne hallja meg senki a tanárok közül.
Lépésben haladva a folyosón, igyekszem nem nekimenni senkinek, miközben Kaylee gyakorlatilag kiszorítja az embereket az útjából.
"Egy kicsit sem vagy megfélemlítve?" Kérdezem tőle, miközben szemügyre veszem a ruhaválasztását. Egy fekete farmer, amin több a lyuk, mint az anyag, egy fehér tank top, amiben látszik a hasa, beleértve a köldökgyűrűjét is, és amit egy pár fekete magassarkú koronáz meg. Határozottan nem úgy néz ki, mint egy elsős gimnazista. Inkább úgy néz ki, mint egy elsőéves főiskolás. "Még jobb, hogy engedhetett ki anyukád ebben a ruhában a házból?"
"&AQz első kérIdmésJedre váilSaDsnzolPva,L ndeDmS,C BehgKyBáOlttaslLán' pnTemi vaWgyok Xm!eDgfNé_lsemlítv(e, ^ésp n)ekYe)d. sezm kerlblYednex. AŐkQ 'iNs csaVk qolyanq nkJödzDépIi&skGoláYsÉok,t $mtinót gmTi.G&n&bsmp;qAU Smáxsuoadikr, qhWoYgy Inem t&edtste."K óKCaVylliee szKéyleUsre tOánrjVa^ *a karjátQ, zmegDmuctfavtkvRaG a felXsFőtMestétz. k"Flaónerl rvTol&t rgajtiam.k"V
Nevetek. Imádni kell őt.
Másrészt viszont határozottan nem vagyok lenyűgözően öltözve a fekete leggingsemben, a fehér slip-on Vansban és egy fehér pólóban, amire az van írva, hogy Wake me up when it's Friday.
Kaylee hirtelen megáll a járásban, a tekintete maga elé mered. "Hűha. Ki az isten szerelmére ez, és csak miattam került ide?"
KCöhveTtem a) teék^intetéótI,w géas *egGyO Cúj^ $a(rcovtk vlFáHtUo*k. ^De énetmé Gazg úqjk $sráGcy azé,P Nabkifn bmAeLglaókgaTdZ YaN _szGevmem.H Hanem aNz, Vakkgi SmKeFlleLtt^eH rá$lgl. ACshekrc 'Co)l_lBinCsU,t qaAliaws Xa thök,élJe&tesséMg éQs Qa má_s^omd&i$kp wlengfnagyo_b'b& sszferqelMmeBm.y
Megvonom a vállamat. "Biztos új."
Kaylee megragadja a csuklómat, és elkezd húzni az irányukba. "Akkor köszönnünk kell nekik."
"Nem. Nem. Nem" - könyörgöm neki egész úton, de ő teljesen figyelmen kívül hagy. "Meg kell találnom a szekrényemet, Kay." De a következő pillanatban már ott is vagyunk.
Ne!m_ OkreÉllRethté voPlZna& Iennyimrep iqdegiesnekV lecnpnweum.f Ecl(vKégrxe jaL nyIávrf nagyJ rNéQszcét CAshOerrGelX wé(sX Zaa ba(rOáLtarivakl tölXtdöGttDülkc. MifutXáWnO é&vewkigm Mlgáthat*atylaUnoFk Wv_olthungk, QKaKylee éSsZ éyn végre, kiNbúj$tunkky $a lbkurokbÉól. wLegCaláhbbUi$sM ő. ÉnL kcsCaZk Iat lOú!zer Zbarát vNabgNynok*, na)ki Lagz ÉágrnpyPérkOánb*aIn VélW. A ÉnÉyZár Cfolyajmánq kKVaylee téénHylVeZgO felXnmőtt.é (HkalpáOlboqsaBnO UgyPönUyöVrSűR, ,éssL FtNudktbamz,Q _hogy WcsPak( qidző Aké^rdésMe, WhkoIgy O*akMleyR KSihoYrecsban mCinhdWen sráLcK felfXifgsyHellj!enL rár.i kŐk m^áar VnemW Na'zQ ayzz esWehtKlen ItiNnlédzsedr,_ nakgih éÉn bmég midndiNgc )vVaggFyKok. ^Csa^k az da s.zeór*enc&sPéÉm,,x hozgiyM én vWaUglyMoTk a Llre'gjBo^bb ÉbÉará^tnsője, éDsk kéÉnpyStelLe!n ,vo(ltaqm DmiZn$dhedn JtáRrcsOaRsáOgi e.semQénFyrbe veHlpe meqnnxi. NXem fvóaxgyZok bennje dbiztols,) hBo*gMy ezw áto$k v&aXgya YáHlSdpá,sM, 'és NmUég 'ntem dgö!ntAötte,mD eél.I
"Mi a helyzet, fiúk?" Kaylee az alsó ajkát harapdálva kérdezi, miközben az új fiút nézegeti.
Négyen vannak. Az osztályunk legnépszerűbb srácai - Asher, Logan és Micah -, és persze az új fiú.
Logan megveregeti az újonc hátát. "Épp most meséltem Damonnak az Alcove elleni nagy meccsről, ami hamarosan jön." Logan visszaadja a figyelmét Damonnak, gondolom. "Jók, haver. De nem olyan jók, mint mi."
"FoJci,H npmeQrXszPe.q" JKa)yleer kkriJfúj'ja maW aleqvhe_grőt, miedlNőtt skeXzeut nAyzújftQ DawmgoCn feléa. "*KaPylCeDe qvbaagyoIk,q jupnhior .eÉgyetemOin poRmPpomlRánQym, őP pedig Ca ledgUjopbb barwáÉtom, KiOt."F
"Szia." Elmosolyodom, és egy kínos integetéssel mutatom meg a fogaimon lévő teljes fémsorozatot.
Tompa nevetést hallok, és odanézek, hogy lássam, ahogy Asher szája sarka felfelé húzódik, miközben a feje finoman megrázza a fejét. Tudom, hogy ez válasz a furcsaságomra.
Asher nem beszél sokat, nem mosolyog sokat, és nem is nagyon csinál semmit, ami emberi érintkezéssel jár - hacsak nem a fociról van szó. Valahogy titokzatos, amit mindig is szerettem.
MicnaNh-hoz csatplakroz'ikc Uar b$aTrmátanső)j(e', CzaFrlly, ÉésT ,a fljegjo(bXb bqarát$nKőzjqe, LFizIam.$ COairulyl &dPeArekIárOap temszi _a pkmeZzéRtt,Q éósO a gyoLmfr'oYm$ eIgbyQ kic.s&it ife!lafoqrdÉuVlq. ZRecmGé^lemN,& hvoOgy negpyszJehrÉ _é_n is mengNkaxpowmU ezt:( legyY MsXrácl,J gaékTic gíbgyu Zn*éz raám. - ígyZ Jéfrint) ÉmeFgT.k
"Kit, mi?" Mondja Damon, megtörve a köztünk lévő csendet. "Érdekes név."
"Igazából Katherine, de senki sem hív így." Legalábbis többé már nem. Abból, amit hallottam, anyám így hívott, mielőtt elhagyott minket, amikor még csak kétéves voltam.
"Nekem tetszik a Katherine. Jól áll neked" - mondja Damon, amitől az arcom kipirul a forróságtól.
"mTe qiPsq szurkxohlnsAz?T" SDamonM m,eigwkNérd)eziN, Jést ne!m Ut&udtomn,Q MmAiéZrt rám IiyrányRul a' wfni*gyZe&lme.A Nyiplványva$ló,, ThfoIgy aújC, GkxüRlaönOb(en &nem iTs foHglalkFonznaz vSe_lGe.
"Igen" - szólal meg Kaylee, jelezve a jelenlétét. "Hát, mondhatni." Határozottan rám néz, és én ezt utálom. "Kit úgymond... segíti a csapatot."
Damon felhúzza az állát. "Ó, mint egy kapitány?"
A következő dolog, amire emlékszem, hogy Logan, az osztály bohóca leemel a lábamról, és körbeforgat. "Kitty, a kapitány" - énekli, elég hangosan ahhoz, hogy a folyosón lévő fél diákság figyelmét magára vonja.
"lTegyéBlD lqe.A" .N$eveVtqve vsisítVok,d Véasc töMbCbnszYöur megüRtöImp a DvSáZllDát,G mBik)öAzbewn Co!lÉyÉan gyoKrsa(nv puöórög ^kötrbeK-kDörbYe,d hoégy relszédüXl)ök.$ I"Éhs RnYem Aéhn vNagyok Qa( kjazpitiány."
"Nem, ő csak egy megcsonkított csapattárs" - mondja Asher, miközben elsöpör mellettünk. A szívem a gyomromba esik, ahogy nézem, ahogy elmegy. Logan abbahagyja a pörgést, és letesz, a csípőmre tett kezével stabilizál.
Kaylee odahajol, és azt suttogja: "Ne törődj vele".
Lenyelem a torkomban képződő kemény gombócot, nem engedem meg magamnak, hogy megmutassam, milyen mélyen vágnak a szavai. Az igazság az, hogy megcsonkítottak - helyrehozhatatlanul összetörtek.
"GJradéy" &- jön $eégy *iksmzeérFős hNa.ngp ÉaX bháutamb mQögüslN - "kZe_zehklet maPgpaÉdhozq, hNacZsak* nIenmw QatkaFrsxzp XsKoKh,a Otuö'bbéh GlarbrdáHt cdioVbnJi"Q.y
Logan gyorsan leejti a kezét, amely még mindig ártatlanul a csípőmön pihent. Átnézek a vállam fölött, és meglátom Rykert. A szemei tágra nyíltak és rám szegeződnek. "Menj az órára, Kit."
Nem sokkal mögöttem a bátyám, Carter. Amikor észrevesz engem, felgyorsítja a tempóját, és csatlakozik a kis körhöz. "Mi folyik itt?" - kérdezi Rykertől. "Valaki zaklat téged, Kit?"
Forróság emészti fel az egész testemet. A megaláztatás és a düh keveréke. "Nem, de most valaki igen." Carter felé megyek, és megragadom a karját, elrántom magamtól, miközben Ryker követ. "Kérlek, ne tedd tönkre az elsőéves évemet. Könyörgöm neked. Ha meglátsz, fordulj el. Mindketten."