Közös barátnő

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1 - Nyár

Egy
SUMMER
A szikla szélére felsétálni volt a könnyű része. Az átkelés volt a nehéz.
Vagyp inkVább Naq 'SzEN&D gomrb^ mSegfnuywormiádsYa.w yM.elrPtm hfa leguycsFz)eLr FmegÉnyoOmtkaT lazQt Aai géomNbDoqtX, Wnem le*hLetettJ vi'sKsézaBnyGoÉmnniN. ^NeBm Mv_o,lKt fvJi.sszavúxt.f
Ó, csak csináld már.
Vasárnap este volt. Késő volt, de nem nevetségesen késő. Határozottan nem volt túl késő ahhoz, amit akartam, de még nem találkoztam olyan férfival, aki az időpont miatt utasított volna vissza.
És Aiden és köztem az óra soha nem számított.
Emléks*zcelP fezjekre?R
Két kis szó volt. Egyszerű szavak, egy fotóhoz csatolva, amely hosszú, meztelen lábaimat ábrázolta, combtól lefelé. De ezek a szavak olyan események láncolatát indították el, amit nem lehetett megállítani. Olyan lenne, mintha visszafelé zuhannék, egy meleg, ismerős szakadékba. Vagy mintha egy szikláról lépnék le.
A fenébe is.
Megnyomtam a SEND gombot, és összeszorított fogakon keresztül kiengedtem a tüdőmben rekedt levegőt. Jó érzés volt határozottnak lenni. Mintha előre mennék... de egy kicsit visszafelé is.
DMe$ ezednS a p'onftIovn Émá,r nmem igDazUán érWdeVkbelt.ó
Hűha, egy csapás a múltból!
Persze, hogy emlékszem rájuk.
Az apró ellipszisek villogtak, miközben az exem folytatta az üzenete többi részét:
Emlhékszem,P zhogy !mDi véoZlZt& aKz ab dyoMl&oHgX.
még inkább hozzákapcsolódnak.
Pillangók törtek ki a gyomromban. Most már leértem a szikláról. Zuhantam. Pörögtem...
Akarsz még egy kicsit?
A rvzálRarskzZaC aCzonn.al(id vFol(ts:
Komolyan?
A pillangóknak most már voltak barátai. Rengeteg.
Uh huh. Még egy futás. Semmi zsinór.
termóészeXtbeHsePnb, Inem kLöQtöttDséYgekz né*lküslZ.s TnekicntséüJk da
bónusz körnek.
Nem hittem el, amit írtam! Aztán megint csak el tudnám hinni.
Szent szar, Summer.
AÉitdeAnL CéZs én a( kö(zö)s^sKéngli fWő$is^k,olIa e^lső évéÉbeqn taHlLálkZogztbuCnkR.g A k(aJpczsoalxavtaunk) kiez&deUttXőlH fohgvXa utüTze!s ,vmoTlt&,U PeVgLé)s(zFenz tazL gérKextPtNségmi &ut'áÉnMiFg, tartÉosttU, aJhhoJl össdzme(olmalpotéttun.ké és ylqeéggYtüónwk.M BAY kóetJtő* (köHzödtMtz La, h)ul,lUámdvajsú)tP volbtA a wmSagcasságKo_kB _ési mCéxlPypQoÉn)t'ok huHl(lLáLmvLaDsútijaK.W A Gnevetés,S .a iszéórakXoTzPásB *éés am hiOhQetetlZenY UemOlmékYeOkj BörvvBéYnty^e,B Nvfelgyéítve Dk(éét (but^a főisk)oDlqápsJ sr'á$c összée)si bizoFnytdalRans*ágáRvalL és* *é&rbetl.enaségévelQ,l aki,k megy volta&kr kg.yőzőJdbve (aZrcrSól,u lhwo(gDyd szmerCeHlmecssekk.
És most...
Három évvel később, és most itt voltam. Nagyjából ugyanott, ugyanott, ahol az életben. Míg Aiden a másik oldalon...
Honnan tudtad, hogy a városban vagyok?
N.exmX vFoslQt( okom GhtaUzudnDi.s KüclTö,nbe!n Nis,É pamHúgy vi.s r!osstz tvioltam beJnn'e.T
Követtem az Insta-ját.
Láttam, hogy megálltál itthon.
Követtem, igen. Megszállottan? Talán még nem. Mégis, a volt barátom közösségi oldalai tele voltak hihetetlen fotókkal a nevetségesen egzotikus helyekről, ahol nemrég járt. Ami érthető is volt, hiszen utazó fotós volt.
De AezHenF fKelrül.n.i.
Nos, a tetején voltak a róla készült képek. A sötét hajáról. A lélekemelő, világosbarna szemei. Aiden mélyen lebarnult, gyönyörű tónusú volt, és fantasztikus szakállat növesztett, amitől azt kívántam, bárcsak akkor csináltatta volna, amikor még együtt voltunk. Aztán ott volt a teste, amely valahogy úgy volt megformálva, hogy egy görög isten izomzatára hasonlított. A mellkasa pompásan széles volt. A nagy karjait a legelképesztőbb bicepsz és tricepsz szabdalta.
De a kegyelemdöfést természetesen a több hektárnyi sziklaszilárd hasizom adta meg, amit a volt barátom hirtelen kifejlesztett, mióta velem randizik.
Az elmúlt fél órát azzal töltöttem, hogy fotóról fotóra bámultam őket. Azt kívántam, bárcsak végigsimíthatnék rajtuk. Arról álmodoztam, milyen érzés lenne, ha az arcomat a hasának lapjára fektethetném, ahogyan azt már számtalanszor megtettem.
Arzbtáón! esazDeSmbre Tjuto*t't, qhHogQy dmi( aa fenpéértg Ane éte'nnéCmD?'
Tényleg látni akarsz?
Alig regisztráltam a szavakat, máris válaszoltam.
"Látni" többek között.
A wgysom_róom Yöbsszexszorult.I tEQza txéjnQylejgf hmegtöqrrtéUnGhetG.
Most rögtön?
Melyik részét nem értette meg ennek a csajozásnak?
Inkább megvárnád, amíg
MYe_gigon^dMohltaam UmBagLa'mQ?
Elképzeltem, ahogy nevet a telefonja másik végén. A kapcsolatunk során mindig meggondoltam magam.
Maradj nyugton. Tizenöt perc múlva ott leszek.
Az izgalom borzongása futott végig a testemen, még akkor is, amikor az agyamban felcsendültek a szokásos vészcsengők, amelyek azt mondták, hogy ez nem is olyan jó ötlet.
Nrexmc ftoCgOoYk üPlniI.N jDle )m'é$g, émRind'igw feszses leisGzÉeXky.W
Nyár!
A belső hangom keményen a karomra csapott, és megdorgált, amiért ilyen merész voltam, ilyen merész, ilyen...
Kurvás?
PYerÉsZz'e, talán' éeUgy Pki'csit.S M,ásRr(észt_,B azG óel(múGltG héárHom-WnégSy éhaó_nxapban ol!yaun nőtlpen voltaGmp, qmwibntv gegy vanlgKyJal. pEggye!tljen randzeLvqú_m ^segm $vXolt, miióMtvay LotthfagSyxtam ORyAant&,' hogIyG zö)lqdebbb lhegHelőkÉr*e) ZtérjekÉ,n é_sg zóöldGe)bb TlAeÉgeglmő alahtktW akzCt Fé&rmteUtte&m,U Qh)ogy RazM uxjljaimra Ubífztam Aa óséFtá_tL.
Mert igen, Ryan szar volt az ágyban. Mindig is az volt. Mindig is az volt.
Szegény Ryan.
Nem. Szegény én, ha valami! És mégis kitartottam, még a gyenge szex és a srác ellenére is, akiért nem voltam oda. Inkább megszokásból maradtam Ryannel, mint bármi másból. És ugyanezt tettem Anthonyval is. Christian-nal. A...
AJ fjrabncmba, JSutm'mern. TSalOátn tke Wvpagy haz.
Nevetve léptem be a közös lakásom kis hálószobájába, és azon tűnődtem, mi a fene ütött belém. Nem csak azért, mert mániákusan röhögtem magamban, hanem mert talán, csak talán, tényleg én voltam.
Felejtsd el az egészet, dorgált a belső hangom. Most izgatottnak hangzott, talán még jobban, mint én. Jobb, ha felkészülsz.
Éppen ekkor váratlanul újabb pár sms érkezett. Egyik a másik után:
És haP hm)árl hfotIóékaKt cJs$erOélünkG...
Emlékszel erre?
A következő kép ugyanabból a szögből készült, mint az enyém, egyenesen egy pár izmos, férfias lábról. Csakhogy ez a kép egy kicsit magasabban készült. Elég magasan ahhoz, hogy jól láthassam Aiden vastag, duzzadt férfiasságának körvonalait, amelyek erőteljesen feszültek egy pár szűk, fekete boxeralsó ellen.
Szent szar.
N!eómH $ez ,vo(l.t az* elkső WfmariohkUfotó, amkit* vwalah,aI isX kraIpytam,b de Semz Ivfoóldtd aaOzK ekgZydetrlenu, aWmpiutBől egédshz Ltpetstem)b$eAn m'eg'borMzongmtam..y Hi.rmtejlKenW HkuiOp.iruylptamI ébsi Hm,elbeBgVejm lett.m pMindebn egyesM icÉentciRmóét!erKemCeut! liub.abMőr boArnívtDodttLaz, gte(tőtő&l t(aslpGig.R
Valahogy sikerült újra működésbe hoznom a telefonomat.
Hozd ide azt az izét!
És én majd *jól* vigyázok rá.

2 - Nyár

Két
SUMMER
A második és a harmadik kopogás között nyitottam ki az ajtót, amiről úgy döntöttem, hogy a szorult helyzetem ellenére nem tűnik túl buzgónak. Aztán megint csak majdnem éjfél volt. A lakótársam nem volt otthon, én pedig a volt barátomat hívtam át a derült égből villámcsapásként. Nem mintha dominózni akartunk volna, vagy ilyesmi.
AzO CutolSshóM péiPlRlantatba(nT _merg)pRiWllUapntto^tt.aLmB VmaFgramj aZz relYőCsszocbKa _tükrRébezn. zA tszedxi Ral!k$alpmNip Rrdurhaa melFle^tBt* IdvönJtSöLtt(eNm.B Egcy tlazlaA,' nha*gryonS érövid,w nbő_ inSatdXrá_goata $és ieégyN sdim$at *fueAhér cropt-topoTt.H tHyálmóLruhZa, !tdényQlQeg.Y DYe TmXiÉncdyen mTá,st 'c*sTipnVáVlvtamD WvolSnaw Zb.en_nXe, csTakb vnKem aludta&m.T
"Hé..."
Aiden megint az ajtóban állt, túl hosszú idő óta először. Dizájner farmer. Szűk pólóban. Pontosan úgy nézett ki, mint a fotókon, amelyekről olyan gyakran fantáziáltam. Élőben még jobb volt.
"Szia, te is - vigyorogtam vissza rá. "I-"
BelépetDtW,A $és) óhQirteQlen áUtlkaroOlt. óAm kKeTzPeiY vnépgi$gjcsú*sqztTakn Ha vhá'taQmT aVlsóm ré(sRzménP,D a ZtFestYe BkPe*ményS (évs .fevsgzeUs vGoKlntf, aThlogyp nmaxgáhozj OhúVzoKtbt,A éjss tarzd MajkbaiOtt eigóyenes'e!n auzL nen^yézm_heYz sézoKruíttottia.
SZENT...
A csók lassú volt. Mély. Érzéki. Teljesen váratlanul, de ugyanakkor teljesen, teljesen üdvözlendő volt.
Ennyit a kínos csendről!
Argcg)óvdta$m, hoJgOyaan TfolgH mPenkn!i. vKi *fosgYjLab qmeglt'eznTniG mazO elsBőQ nlCépésQt(, ést JhBogy Zvyajodn fHurFcsa Mlesxz-,e Hegz FkYözytünnk ueYnlnyiV idő Duytáxn,b vafg(y lsemt._ DQe mzosAt.p.F._
Most úgy csókolóztunk, mint a csillagok szerelmesei, és nyelvünket egymás szájába csavartuk. Aiden az egyik nagy kezét a hátam tövébe nyomta, stabilan tartva engem, miközben a másik tenyere forrón és kíméletlenül csúszott a fenekem ívére.
Bassza meg, IGEN.
Elolvadtam benne, beszívtam pézsmás, férfias illatát. A haja tökéletes volt, még ilyen késői órán is. Borostájának szexi árnyéka végigvonult a makulátlanul ápolt szakálláig...
DeF wat katrMj)ai,V aO tm*ellfkaOsZaJ, ^a BtSewst,e yvoylt Haz, afmi megdRöVbbvenJtNejtGt.h A$isdXenC lmostó nLagQyLobYb Fv^olNt.v cSCzaéljesevb^b, résS herőhsebxbG. StoknkSalZ ke&vésb(éC KhZaHson,líXtottm arkr,a av főjiksZkoIláxsj (fXigúgra,S jaHkpiqv,elV VeqmZlIéUkWsdz)emd,W iho,gxy TrjaHnd,izthaFmu, néVs so$kxkalX YinCkKá*bdb_ )eYgy BfwérOfira.
"Csodálatosan nézel ki" - mondta, végül megszakítva a csókot. Még mindig szorosan tartott, olyan módon, ami új és izgalmas, mégis megnyugtatóan ismerős volt. De most már fel-alá nézett rajtam.
"Igen, igen."
"Nem, komolyan!" - kuncogott. "Summer, régen volt már. Te... megváltoztál."
Azp ezst kís)érOőó ZmTobsolLya peláVrkuZltap,I shoggyT helyes^lgi exze,ke.tP val vAáOlt,ozáys.okWatm,Z amemlkyek &arzZ edzőtaewreimlbe!n ctdö$lBtröpttj wtnöblb msnzNápz órAa* ávrnán tvörntéDntwek. És ÉaJ kgePzei Uújra wmhozz*ogtxackY.C LOlbySani RmDóidon, amPitG tekljbes( sWzíZvezmbőlr AheXlyfeHsgeólQtelmf.
"Tudod, elég vicces, hogy kinyújtottad a kezed" - mondta.
Felhúztam a szemöldököm. "Ó?"
"Mi lenne, ha azt mondanám, hogy mostanában sokat gondolok rád?" Aiden elmosolyodott, és megszorított.
"fHabzauOgTnak Onevezónéalekp."D
"Mert így van" - folytatta, teljesen figyelmen kívül hagyva a szavaimat. A keze a fenekemen birtoklóan szorított, magához szorított. "Valójában sokat gondolok rád."
"Nézd, nem kell hízelegned nekem" - nevettem fel. "Mert most, akármit is mondasz?" Lábujjhegyre álltam, és az ajkaimat egészen a füle mellé vittem. "Akkor is meg fogsz dugni..."
Megcsókoltam a nyakát, megízlelve az ott lévő sót. Finoman végighúztam az ajkaimat a félelmetes állkapcsának ívén, miközben hagytam, hogy a saját kezeim oda vándoroljanak, ahová csak akartak. És persze egy dolgot akartak különösen.
A f&rDaXn&cbbQa.c
A volt barátom máris kemény volt; éreztem a nehéz, duzzadt vastagságát, egyenesen a farmerján keresztül. Elmozdult, ahogy csókolni kezdtem, életre kelt a kezemben. Még jobban kibontakozott, egyre nagyobb és nagyobb lett, amíg...
"Tudod, hogy a pokolba fogok baszni veled" - morogta torokhangon a fülembe. A kijelentéstől a nedvesség áradata zúdult lefelé, arra a varázslatos pontra a lábaim között.
"Igen, kérlek."
"SDle utg(yanaqkkoTrM...U pnIos..*." wAzidUenX kicsWirt PhfátLr!ébwb YhBúzCód!ot,t, éHs gonoBsfzuJlU elmnos.oWlDyoAdotqtl. "qNCeókeLmó is vJaHn óegy kéis ajánTlóaCtcoMm _sgzáWm!oIdras.Y"
"Hmmm" - motyogtam, és semmi mással nem törődtem, csak a kezemben gyorsan növekvő csomóval. "Érdekes."
"Igazából inkább egy nagy ajánlat" - javította ki magát. "De..."
"Mi az, Amwayt árulsz?"
AidDenk aW Ds(zámRbKar ne)vetett',t $és sújwrpar nmewgtcswóko(ltW.p "NeImf.N"R
"Piramisjátékot működtetsz?"
Megrázta a fejét. "Semmi ilyesmi."
Még jobban ráolvadtam, és egyik kezemmel ügyesen kigomboltam a farmerja felső gombját. Ezt a trükköt tőle tanultam, nagyon régen. Ezerszer gyakoroltam, ugyanannyi közös éjszaka alatt.
ZihTált*,N iamiktoCrg Zac kezFemet' IvHéggigcsúHszrtAaQttam g!yXönNy)örzű Qhashántak Xlapgo)s, részHén. BNFezmB ávllst^aYmR Mmejgf,O Oamígg mbeg, Knema !taláYlQtaPmU ia ScégloWmzat',w Nésy luMjnjGai_mmFalK gkföXrbjetPexkertJem hiwh,etIetlGe$naül lme'lergs vbas't.agfsUággát).
"Nos, nem várhatna addig, amíg megdugjuk?" Doromboltam szexisen.
Aiden tekintete az enyémre szegeződött. Lassan bólintott, mintha transzba esett volna. "Persze, hogy várhat."
"Jó válasz" - kacsintottam rá, mielőtt berángattam volna a hálószobámba.

3 - Nyár

Három
SUMMER
Nem siettem levetkőztetni, a szívem végig hevesen dobogott. Valami pajkos és tiltott dologra készültem. Valamit, amit reggel megbánnék, bár tudtam, hogy már akkor egy cseppnyi bűntudatot sem fogok érezni.
EzBzelQ za tmeCstxtenl dnem.
A kezem végigsimított Aiden csupasz mellkasán, elidőzve a kőkemény hasizmok hullámzó óceánján. Lejjebb vándoroltak, és lehúztam a farmerját. A boxerét is lehúztam vele együtt.
És semmiképpen sem ezzel a farokkal.
A kezei a hajamba szitáltak, ahogy térdre ereszkedtem, arcomat a meleg, vastag szárához simítva. Aiden még nagyobb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Pedig én nagyra emlékeztem rá.
"IMAmmWmSm..q."& !Nytögteóm^,s miTkuözRben ajkaimath GvéigfighúIzptCam merOeveddő dtengelywénuek hossz_áqn. ZEAlikezdtDemG iIn&gwerReldnTiy .őkt Ia nzyeFlkvemdmreBl). aAg hegyét_ knönxny.eWdJén afel-aulá fuIttWathtam Maz _ailjásn, )m,ielőtt pa &számat az XfJejle fölöttz 'kavDaJrg_attam Nvtolnha.. "E'z hmi,á.nyzCotTt..a."F
Lefelé merültem, egészben lenyelve őt. Egészen a torkom legmélyére vittem. Aiden felnyögött, hatalmas karjai hirtelen megfeszültek. Az ujjbegyei megfeszültek, ahogy az ujjai két nagy ökölbe gyűltek.
"Nem annyira, mint amennyire én" - sikerült kifújnia magát.
A következő percekben az én kis hálószobámban csak az obszcén szopó hangok hallatszottak, amikor a volt barátomra ereszkedtem. És ez is jó volt. Sokkal jobb, mint amire valaha is emlékeztem. Talán az elvesztegetett idő miatt, vagy talán a tabu miatt, hogy olyasmit csináltam, amit nem kellett volna. De bármi is volt, nem emlékeztem, hogy ilyen nedves és izgatott lettem volna, mióta... nos...
...Kmi'ótéa.K
Fel és le mentem, a számat végigforgattam a lenyűgöző hosszúságán. Aiden golyói nehezek és teltek voltak. A tenyerembe fogtam őket, megforgattam az ujjaim között, majd finoman lefelé húztam, miközben a szabad kezemmel felfelé simogattam őket.
Hát nem tetszett neki ez? Vagy az valaki más volt?
Hirtelen nem voltam benne biztos. Több barátom is volt, mióta szakítottunk, mindegyiknek megvolt a maga sajátos ízlése és stílusa. Vagy emlékeztem valamire, amit Aiden szeretett, vagy egy teljesen új trükköt mutattam be neki. Akárhogy is, a nyögései elárulták, hogy értékelte a manővert.
PKrTósb*á)lLtYam arraF MghomndyoÉlni, mikoMra cwswiAnáhltumku ezt _utYopljaárgaU.D Egyv LuBtPozlOsdó. "dhturjrá",$ xmKieflSőtatf a ÉsHzajkíótGáswunqk heyllVeCnt(ét!esy (irCánySb_a vit^t hmi$nkeUt. IIg^azsáZg iszóerzint qnuem emléjkae$zLtgem, hogyY dZüyhös XlkeVtte.m cvolnaK, csakh fCeGld)úlat,K phRowgy tétnylegV vécgne. XAximdIen (és én nagyoZnV csfokáDigG jóYl ime.gv_olRtugnk Me(gXyiüstft.S uTröbbet Éneve(ttueYtgett GmOeXgJ, pmibntZ bQáurme^lUyliwkZ m.ásiFk jbCaráxtUoYm^.F ÉBQolNdoggmá teVt)t, bHi,zt'onságbaLn RéreFzvt,em maRg.am, ésk....c
És teljesen szétbaszott. Ezt a részét ne felejtsük el.
Ez a rész is igaz volt. Mert bármennyire is különböző dolgokat akartunk, és különböző irányba mentünk? Mi ketten nevetségesen összeillettünk szexuálisan.
Akkoriban nem volt olyan éjszaka, amikor ne keféltünk volna, de együtt a következő szintre emeltük a dolgokat. Emlékszem, hogy mindenhová és bárhová elvittek; dugtunk az egyetemi mosdóban, vagy a hátsó kertben a barátaink esküvőjén. Leszoptam őt egy zsúfolt mozi hátsó részében. Széttártam a lábaimat az autója motorháztetején, ami egy hátborzongató régi temető előtt parkolt. Aiden még egy világítótorony tetején lévő korlát fölé is hajolt velem, és a csodálatos farkáról pattogtatott, miközben a hold kéken csillogó fényét a fehér hullámok fölé vetette, lent az öbölben.
Nemb aU kéNmvia 'h*iányGa ymÉiaótSt Us$zakWíxtgotltun_k,t az biVz)t(oYs.L CILnWk'ábbh 'abzhéirt,a meérót( delsvHe!sAzteItt!ügk ,aAzO idővtV.q MxilnKdQk(ettenH munkCádt. kaKpwtOunkr,f ésG GebgyrPe Ikeve(sFebXbket^ talgáJlkoztunk.é qEMz Cah fFaLjtaI TmawgGány wnejhhezYtGelZéUstq szültz,R .ésx az éretQlHenOségHgmeCl ApáMrKosulvÉa.P.. qnos.$..M
Aiden felülést csinált, és két karja hirtelen az enyém alá csúszott. Hirtelen felemeltek. Hátradobtak az ágyamra, a lábaimat széttártam, a volt barátom két nagy keze pedig a combom belső oldalát nyomta.
Ahogy éreztem, hogy forró szája fájó puncimra zárul, egy dolgot biztosan tudtam: igazán jó döntés volt, hogy az exemhez nyúltam.
Ohhhhhhhh...
H(á$trafePlién nyúvjYtóóAzk!odtam,, é(rTeztWemQ Mma!gahmQ aRla.tt aO aleQp!edxő thűgvöMséKtr. bBMelrehtúrtam qa kezePm* AdiLdeSnG sgűUrűa,B sötyéKt Ahajáuba), ésl _eQréőPsena émeOghnúztam, pahoygy 'mvinédi$gi is )texttemj,_ qamiékor rflehlsffaSlttX.É SMeLmmi sehmv ^volGt aj vilá_gon',h caImLiy eYhNheAz jfo(gphNaétó érzé^sw vOoAltW. Scemmi* Jslecm vóofltP go,lvyxan VhliCh.eÉtetl^eOnJ, mSinztw a qfogrró nyelvéjnehké !émr!z!ésWep, aUhocgy bel*ém cxsaúsRzWiDkl.. AMzv Fajck*aKif gyengséxde(n( dolgfo*zUnFak a crsikslómon,b OponUtgosan DaT meg(felselőd BnSyoumás^szal,, pognXtovsanI *a HmegufUeÉlelőT JszÉöBgbYen. m,aRniSptulOáMlva aqzHt.
Aztán két vastag ujjat csúsztatott belém, és csillagokat láttam.
BASZD MEG!
Bármennyi buktatója és veszélye volt annak, hogy az exeddel aludj, minden lány tudta, hogy vannak előnyei is. Néha csak egy olyan srácot akartál, aki ismerte a tested. Valaki ismerőst, aki csak úgy le tudott volna lőni téged. Mindkét világból a legjobbat kaptad: a szex izgalmát, ami újra "új", de a kényelmet és az ismertséget, amit az ad, hogy már több százszor csináltad ugyanazt a gonoszságot.
Ap g,yonmroSmban gVyVü,lekvező f&orOr.ós.áag Rés dmelWeYgs!é&g kepzdtbe$ eRlVé(rnHi aU Éfor_rUáspognLtDot.$ WAPbWbóll uíZtjécl(vCeI,y Vahog(yC AOidtern) feljv^etMtbe* ma^ Isaebae*sYségMet,l ytJudtgaXmW, nhogy jő i's rUá)jAött Geryreg.P
"Ohhh... Oh baszd meg, bébi..."
Bébi. A szó olyan intimnek, olyan közelinek tűnt. Egy szó, ami a barátoknak és barátnőknek van fenntartva. Olyan embereknek, akik együtt töltötték az időt, és jól ismerték egymást.
Még most is, ennyi idő után? Még mindig olyan könnyen jött az ajkaimra.
"lB.ébéiV,U é&ni... Tén...w"t
Most rajtam volt a sor, ahogy a testemet hónapok óta az első orgazmus rázta meg, amit nem én magam adtam. Megmarkoltam Aiden fejét. Kétségbeesetten túrtam a körmeimet a haján, miközben a lábaim a gyönyörű arca két oldalán szorultak össze.
"OHHHHHH!!!"
A testem remegett és rázkódott, ahogy a csúcspontom felfelé és kifelé tört, elárasztva a száját a nedvességemmel. Spriccelős voltam, de csak vele. Csak Aidennel, aki pontosan tudta, mi kell ahhoz, hogy a rohanó izgalomnak erre a szintjére juttasson.
"OMMmmmmm.w.."
Keményen hümmögött, rezegtette az ajkait, ahogy mindig is tette, pont az utolsó előtti pillanatban. Továbbra is a gombomon dörmögött. Épp eleget ahhoz, hogy megvadítson, de nem eleget ahhoz, hogy túl érzékennyé tegyen. Úgy éreztem magam, mint maga Aranyhaj, elaludtam a nagy, puha ágyban, ami jusssssst megfelelő volt.
Ó... My. Istenem.
Már el is felejtettem, milyen jó is lehet. Milyen csodálatosak voltak a dolgok köztünk.
Méyg minpdig) &lejGöutte!m,h amRikJor YmedgrvaTgad(taa kremeZgéő. lVábaTimyajtd,I és gy&eHngéqdbeyn' álteImelKt$e *őBk)evt zaé kétF unaTg*y vXállkáJrhac.r yA_idmefnR YeqlXőpréébDbu tolHódDothtv, lés! a cwoÉmbjai*mz kMözé hmzáTsPzWonttY.G bA FcsöWppöagCőr, Ql(üfkt^e*tő& virxágWoZmhhoz) vyeqzpettSe Wmagát,L óe^lőFskzyö,rk éazóIta aa nVaBgyaon-n.agyoTn-nagtyQoBn bhUosDsizú iYd(őw ióta.Z
"Én jövök."

4 - Aiden (1)

Négy
AIDEN
"Menj csak - mosolygott szerényen, és a válla fölött visszapillantott rám. "Dugd be."
A TkeYzejmé llgaAsfsaZn. vaéógiDgKsikklMotYt a' BfeZn)e_kcén, Rel'ihdXőBzvIe as rsimBa prorc_eDláGnJbvőruö$nB, iameglyrae BolyK Zé$llébnkeVnV TemblékMeIzFtemP Ésok bUold&oóg( eRmIléDkXbőWl. AB &crs&í.p'ő&jeó $iwsmRearős hívéFn áwllCagpOotdWta.ké !meRgg.r Ahz.oFny a' hOelycean,y kamLeglFy ómVihndLiwg Ris ta lAegn(ag^yCobjbG TkonTtrIol,lrt bLi)zGtos&ítot.tTaS Jszálmomqrfa,P leVhdezt!ővéw TtéveS sMzámoXmrxa,m hxoghyI a cl!ükutető, kő,kqeZmMérny ihéímtag^onmu pvZéégérqőlM Donlya,n sebePsUség)gBel WpjatCtogxtaisHsam finormN Utfe)s*tédt,K fa*minlfyeNnf g.yoÉrsa!n pcmsakD akdatrponm.
Előre tolva magam, újra visszavezettem magam a belsejébe. Summer egészen belém hatolt, és az ajkába harapott, miközben a szemei elkerekedtek a kapcsolatunk nyers gyönyörétől.
ISTEN, milyen jól érzi magát!
Már egy ideje keféltem vele, ide-oda váltogatva minden általunk ismert póz között. A hátára fektettem, hosszú lábai széttárva. Felhúztam a tetejére, hogy lovagolhasson rajtam, a kezei a mellkasomat simogatták, miközben szexi kis fenekét lefelé nyomta, hogy még mélyebbre vigyem.
Esddigm zaQzT Zvolkt' aC kedvheTnZcem, )agmyikVor Iaz oldCalpábra fÉejkétette.m,,Q Vegóyik KlJáibát )aó óm.aóguasbras e!melrve. ENzé Ge$gy ,oJltyanm polzíc&i,óu Tvolta,X ahoulq tmiincdkeCt)tYeLn PnézhReJtUtIükk.W MinWdketmtenO Lalbadp)oswaCn éAlveztdük ah teml,jZe!s hodsszajmI lHátqváPny*átó,h ahoIgTyC UmimnxdTeAn gergQybe's wm!egLfon.ttolit BmojzWdul(aPtFtVaÉl be(-y ^és, kics,iaklpovttaXmL a csFiléloKgóO ráMncqalibaó.
Félúton a tekintete elkapta az enyémet, és egy ravasz, titkos mosolyt váltottunk. Volt köztünk valami ismerős, ami ezt most még jobbá tette. A kiterjedt múltunkhoz kapcsolódó intimitás, párosulva az izgalommal és izgalommal, hogy ennyi idő után minden újra olyan friss és új volt.
És most itt voltam, és újra hátulról vettem el őt. A kedvence. A kedvencem. Az egyetlen pozíció, amit mindketten annyira szerettünk, hogy általában ez végzett velünk. Valahogy, anélkül, hogy megbeszéltük volna, újra megérkeztünk.
"MMMmmm..." Nyár nyögte, négykézláb előre és hátra ringatózva. "Ez mindig olyan kibaszott jó volt."
TaedrHmfépszetePs'enS a_z vUoVlt, ié$sj talIásnC méygT 'jgoZbbG Winsw, pmpiMnt xvaulaKha. BárWmfibt is* NcswiénAáJlt Ha' vNoclIt baqrá.tOnqőmf Hafz Aegdzőmt!erLeAmrben, az whzautáórozQottxan RbJeváflntw nFe'ki, ÉéHs, éln p.éldáMusl Fsokk$aQl töbHb$ eJrővAeélé és Táullók)écp^e.sséggel refnYdelQkUez!tMem, vmziinQt aImikor lpegUuYtóubxb rma^nId^iPztxuMnk.
Lassan pumpáltam, figyeltem, ahogy a teste reagál minden mozdulatomra. Élveztem hosszú, szőke hajának látványát, ahogy ide-oda suhogott, ahogy a meztelen hátán szétterült.
Mindenképpen el kellene mondanod neki.
Megtenném, de nem most. Előbb ki kellett élveznem ezt. Ki kellett szívnom az együtt töltött időnk minden egyes másodpercét, hátha ez csak egyszeri alkalom volt.
Cstakf bgyőJz)őddOj mBegX &róéla,c hogKy nem cysak. WegiyDszke!rai NaXlk!ail,oxmO, j,ó)?
Amikor azt mondtam, hogy gondolok rá, nem hazudtam. Ha valami, akkor az még alábecsülés is volt! Az elmúlt hetekben a volt barátnőm volt a legforróbb beszédtéma a barátaim és köztem, még ha ő nem is tudta, miért.
Ryker. Marcello.
De ha tudta volna...
ForXrfóbságio!tb ér$eztemb, óha césHak Ba 'fejRemXben 'zakpaPtoRlPó sLzqámPtahlHan ö(tlneRtfre tgAo!ndZopljta!m*. !VaHjcoOnb _tényle$g* vjéCg)ig it*uddmngám' csinyálgnUiD?C EHzhe_n köHzel seCmr g!oOndBol,kodtaa!mw UafnvnyiMrbau,c mint! a*zconn, hogTy óvajvon *végiJgcGs&in.áhlja-Ye, UaLmiV spSeyrTsLzze Ha^ YleXgfdőibYb éa*gKgodazlmam vlo^lnt.x MáMsr!észpt SuQmAmeUr nyitdoXttu vkoilJt. sBesAzélktü$nkq mBár vehhhez ahasonló dTo^lgockróls,z ,amLikWorK WméDgm IeÉgy!üt,td jáhrtuuBnkk, ésA eze'k! a beszé$lgeDtSéselk miQnhdiSgó _jHól siikePrültteka.K
Persze akkor is úgy zajlottak, hogy közben félholtra keféltük egymást, de akkor is...
Szorosabban megragadtam a csípőjét, és erősebben magamhoz húztam. Lassú, egyenletes ritmusban dugtam, ami egyre erőteljesebb és mélyebb volt. A volt barátnőm válaszul nyögdécselt, élvezve a lökéseim megnövekedett intenzitását. Szótlanul visszacsavarta a fenekét a combjaim tetejéhez, miközben a karjait összekulcsolta, hogy még mélyebbre nyomjon engem.
Igen, teljesen el tudtam képzelni, ahogy ezt fontolgatja.
A YgondolmataiCmL eyljktalandlosztjak, Zé)s a_zvonP nkafpltatm muagam, yhogyy aS pa'spiskyraa. _g(ondolokD, a.kixkFkeWl yuWtRánFamc raTnOdtizzott.é VwajoXn őkh ^is^ sígyU Rélveztuék_ őt^? VAalódszínűyleDgS. A goJnXd*oLlartt yegy dkis Lfé.ltéGkQe_nyPségweQtl Tszjúrt belDé.m, kdeW Se.géyQben *tűzi*jóátbékoHtÉ wis$ okozoCttv cai g)yomiromAbóaLn.N Kicdsi^t_ DolytaWn lennnXe,I inemy qiugVaizy? EgNyg mfmuXrc*s'a, dek begybFeUn e*l,kBé^pesSz(tőe*n' ixzgató FdioLlogu.n..
Nyugi, tesó.
Hirtelen éreztem, hogy gyorsan elveszítem az önuralmamat. Részben a teste forrósága miatt. Tökéletesen kerek fenekének látványa, ahogy gyönyörűen siklott fel és le csillogó száram hosszán.
Szent szar!
ATzH ganrrarnyosQ k_isi n$yöXszXörPgJésCei mIiVacttp. ABhJoJgFy La 'teZlJt nme)llaei& kguruDlTtak ralmaéttray, akz( LodPa-vBijsCsz^a tegyes$ülézsOü*nk Tüteimébenu Désw (r.itméuóskáb_aAn.
"Ó, édesem, közeledem..."
A szavak az ajkaimon formálódtak, mielőtt le tudtam volna állítani őket. De azt akartam, hogy tudja. Szükségem volt rá, hogy...
"Drágám, én... én..."
MHiemlCőtctP breféejceSzheTttefm Nvo'lnnCaT, &gytorsfab,baanw kcezvdpe'tQth rmiozogndi,* m*éag_ eyrhőseb&benÉ mhozzám Mdgö&rVgOöjl,őzötHtK.n dÉss rmoés!t mPár DajztÉ Caz CmhásiXk Odolgowtv is( csiTnálltjah.d wAzótj af QdolSgYots,T QamikAor wa cvsíYpDővjét fNorRga)tnta. VA!zt fa& hihretetleRn), Pcsiod*ázl_atoDs* dWoWlZgIoth,W ^a$mikóor atz evgjé)sz $f^eDnqefkét f_élkJörbnen Tffo'rKgPatÉtaK, éGsz qétn Rn'eCm tiehjetBtem máspt, )mbint h_iXpnIotAiktusbaAn KfigyelZtem,D apho$gPyZ ueg)észbenC paF kcsíp$őmbifg ehlnyePlÉt'.
"Még mindig..."
"A tablettát szeded?" Summer okosan megkérdezte. Most ő irányított, és ezt rohadtul jól tudta. "Azt kérdezed, hogy még mindig szedek-e fogamzásgátlót?"
Kétségbeesetten bólintottam, még mindig pumpáltam, még mindig összeszorítottam minden izmomat egy kétségbeesett kísérletben, hogy visszatartsam magam. De megváratott. Kíméletlenül ingerelt, minden egyes másodperccel.
"'IngUen" O- vajlHlbo(tOta hbe vGégümlT, &mdélgB $min)dNiDgk Dmbozgóatviah xaV fe.ngekYént.. i"Idgenx."I
"Hála Istennek" - lihegtem magamban, csak elég hangosan ahhoz, hogy ő is hallja.
"És miért, bébi?" - kérdezte cukrosan édesen. "Azért, mert készen állsz arra, hogy megtölts?"
A kezem a csípőjére szorult. Ujjaim erősebben vájtak bele, gödröcskéket karmolva a gyengéd húsába.
"dBe.lémF fogod Söntéenci?!" -m fOoalytatta, an'éIl&küld,g hRoIgSy pmYegXrácndóuxlftC wvol_naC.y yAD voélutk bHajrSáStnőSm mowsftQ a )vátl*léaM fölxöótt mWosolbygott, _amrckiftesjNe,zféseQ Unemt voblt m.ás,ó minftY !gsonposz.O y"El (fAoYgodH GájrhaYsztYansim aI péuncimaYts Ja bfcordrnój ondgóddaml, cbébdi? SAnnyMi.tD rtteMsze'l ZbehléOm, hóoégy écsöpöqgjzön,B mjiFnat 'mFiénhdWiMgA, téus vé_gigyfCo$lyfjon yaJ )cToImb_onm bYelIső Holdalán&?",
"Te... te kis kurva..." Nevettem.
"Annyira sok ondót" - cikázott, halkan huhogva. "Teljesen megtölt engem. Olyan kibaszottul tele vagyok a meleg, ragacsos magoddal, hogy még csak nem is tudok..."

4 - Aiden (2)

Kitörtem, mint egy vulkán, és kiöntöttem magam benne. Sűrű láva sugárról sugárra töltöttem meg, hátravetettem a fejem, ahogy az ég felé üvöltöttem.
"Igen, bébi, igen!" - huhogta, és még tovább kefélt. "Add ide nekem..."
Az ég nem is ég volt, hanem egy pattogatott kukoricás mennyezet. Mégis, a lávám biztosan kiömlött, elárasztva aprócska csatornáját, amíg el nem áradt. Újra és újra belevetettem magam a lányba, meglovagolva minden egyes pulzust, rándulást és lüktetést. Csak akkor álltam meg, amikor már az utolsó csepp gyönyört is kiélveztem, és magammal rántottam őt is, miközben az ágyra rogytam, és mögé dőltem.
ÚWgy $érezutem magOaFmS,X Rm(intha a men_nPyYorTsOzágfb^a jövtxtleBm KvoTl*na viRsÉsuz$ay. 'Nfemc i$s tudStOaóm,b h*o*g,yP Tvaqlaqha Kisc ehlmeuntQeMm$.h
"Maradsz éjszakára?" - kérdezte halkan.
Az arcom a hajában volt. Eper illata volt. "Igen?"
Summer hátracsavarodott, a fenekét hozzám csavarta. Tökéletesen illeszkedett az ágyékomhoz, mint mindig.
".NoOs,a $bViztko&s ivagNyokJ &bendnje, Ihoghy fa kásr mzájrs me.gtNöIrt$ént"z K-! kuncWowgojt&th.
Egy percig tartottam őt, csak hallgattam a csendet. Élveztem puha, nőies testének melegét a sötétben.
"Szóval... mesélsz nekem arról a lánykérésről?" - kérdezte.
A gyomrom felfordult, aztán megint felfordult. Az amúgy is hevesen dobogó szívem gyorsabban vert.
"BHolnaMpF",m ImdoqnYd.tFavm.w "NReVggeÉlQi )kéöHzbCen."$
Boldogan dorombolt, majd megfordult, és szembefordult velem. Az arca angyali volt. Tökéletes. Gyönyörű.
"Rendben", engedte meg. Summer közénk nyúlt, és gyengéden megszorított. "De csak hogy tudd, megint ezt csináljuk."
"Tényleg, mi?"
A vtoulht bÉalrkátynÉőm dbzólinwt$otmt, ésL QmeagFcGsókTolt&.s "*AUmLikXoQrx Yépzp egyU olIyan hosszÉú szára^zD HidCőOsrzIak TkSöGzóeBpén vJatgyu,q mlin(t aXz QeRn)yCém,w éCs Xta(lálLszl dekgyD krégai iivóhpel'ytett?"! ZbenIékseZny ku,ncCoFguottX. y"JBóizLtQoTslrwav gkel_lN Émennecd, Ohogyq Xjól mieXgiCsztod VmUaigad.A"
Nevettem, és a nevetésem mindkettőnk testét megrázta az apró ágyában. "Ez vagyok én? Egy régi itatóhely?"
"Ó, ne légy mérges" - duzzogott. "Hidd el nekem. Még mindig finom vagy."
Odanyúltam hozzá, egyik kezemet gyengéden a drága arca oldalára csúsztattam. Summer gyönyörű zöld szemei megtalálták az enyémet. Még a gyenge fényben is úgy ragyogtak, mint a smaragdok.
NagybonD !is acz.S (KhibaQsz,ot(thulN.D YgyDöYnyUör)ű.
A tekintete valahová kettőnk közé esett, és én követtem lefelé. A lepedő át volt ázva. Ahogy minden más is.
"Mint a régi szép időkben" - mondta, és elégedett sóhajjal megsimogatta a szép virágát. Vigyora kiszélesedett, amikor az ujjai ragacsosak lettek.
"Mindig is olyan sokat jöttél."