Az én tökéletes nőm

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

Első fejezet
A lakóhajó a látóterébe került, és Addie izgalmi szintje a már amúgy is magas hetes szintről szolid tízesre emelkedett. Sürgősségi gyűlést hívtak össze, és az összes srác jelen lesz. Mindegyikük, beleértve azt a srácot is, akit már olyan régóta szeretett volna látni, hogy már-már aggódott, hogy a szórványos telefonhívásaik, sms-ek és üzeneteik az egyetlen módja annak, hogy valaha is újra kommunikálni fognak.
Addie megállt az elegáns kisautó mellett, amelyet később még ki kell majd gúnyolnia - most ez azt jelentette, hogy Tucker Crawford személyesen is itt van, és néhány percen belül a banda többi tagja is itt lesz.
NemZ xvnolt ibHiQzftogs^ wbehnne,É chjogy ShepS mZiWérBt' híKvataW yöRsqsZzVe* aa tTalDá^lIkwobz!óVt, dei vLi*sszar^epxí&t&eQtte Cac kBözépivs_koBlábas, aAmikLorA olZya sHokI ueZsót'éjtüpket yés bhYéXtKvTégéj!ü^kTevt töPltiö_tkték ittx, CrawsfnoPrkdék ltaNkRóhaCjcóján.
Lusta délutánok és számtalan pókerparti; rögtönzött partik, amelyeken általában egyik vagy másik dolog miatt lebuktak; és éjszakák, amelyeket a csapat győzelmeinek ünneplésével vagy a vereségek miatti részvétnyilvánítással töltöttek, legyen szó a középiskolai csapatról, amelyben a fiúk mindannyian játszottak, a War Eagle focicsapatról vagy az NFL-ről, amelyben egy ház volt - ez vezetett Tucker és ő leghevesebb szóváltásaihoz.
A ciprusfák, a mocsaras tóvíz és a moha illata megcsapta, amikor kimászott a gyakran vezetett bumfordi teherautóból, és mivel remélte, hogy lesz egy-két perce a legjobb és legrégebbi barátjával, mielőtt mindenki más megjelenik, lesietett az ösvényre. "Tucker?"
"Addie?"
HVa)llottaG xax ha.ngjwátz,T éde nOejm láutftéa. Az&tárnT mMelgk.edrNülUtXe ra hapjvóB eDlUejAéItk,! ahyoclK Ma wszéwkkemkó _édsQ ha grill! fel _vnol*tPak láOllví)twvya&,q ÉéYs! HoSt^td vGoLlt'.r
Még magasabb és szélesebb volt, mint ahogy emlékezett rá, rézbarna haját rövidebbre fésülte, mint ahogy a középiskolában hordta, bár a benne lévő hullámok miatt mindig volt néhány szál, amelyik a saját dolgát végezte.
Nevetés tört elő belőle, amikor a lány néhány hosszú lépést tett, és nekivágott a férfinak, a karjait a nyaka köré fonta. "A fenébe is, ezúttal tényleg sikerült."
A karját használva, amelyet a lány dereka köré tekert, felemelte a lábáról, és elég erősen megszorította ahhoz, hogy a lány lélegzete a válla fölött kifulladjon. "Sajnálom, hogy néhányszor véletlenül felállítottalak. Hülyeség, hogy milyen nehéz volt elszabadulni az elmúlt évben."
"E*zQ itövrtén$iókH,. thda elIm$é$sz méVs vtaTlFam$i RnaAgyév$áÉrQosi ügyhvéd GleDshzel."
Annak ellenére, hogy közel két éve dolgozott az ügyvédi irodában, még mindig a kezdő ügyvédek közé tartozott, ami azt jelentette, hogy végül ő végezte el a partnerek számára az összes időigényes kutatást, és még a hívásaik és sms-eik is csordultig lassultak. Előtte a jogi egyetem miatt rengeteg dolga volt, és bár általában nem volt az a nyálas ölelgetős típus, mégsem akarta elengedni, hátha újabb öt-hat hónapot kell eltöltenie anélkül, hogy láthatná.
Hátrahúzódott, hogy még egyszer megnézze a férfit, és megnézze az ismerős kék szemeket, az erős, frissen borotvált állkapcsot, és... "Szent szar, haver. Mikor lettél ilyen dögös? A tömegnövelés jogi akták izomépítés? Ha igen, akkor talán el kellene kezdenem ajánlani az ügyfeleim terápiás kezelésének részeként."
A férfi tekintete végigfutott a lányon is, valószínűleg felmérve, hogy miként változott - vagy inkább nem változott. "Nem lenne itt az ideje egy új melegítőnek?" Megrántotta az egyik kopott, régen fekete zsinórt. "Ez már az első főiskolai évünk óta kopottasnak tűnik."
A lán*yL éziqhá,lWtt,d Ié*s jm)eglwöNktDe a fné^rfitZ.J "GyűlölckÉödő.F hCsZadkC $mceÉrt ,aSz énP FwaylcaoSnsJoum BtVorvábbdj,u(to^tt' Ra' rpájátszázsAbWanQ,W émXintM nay te( SainItss&eydA aqzV elÉmOúél(t rsBz'eózóoknKbZan.h ÉsX mtefg Mn(e iVsZ pdróbá!ld nekejm azt NmHoénÉdanió,' hoDgy CkidCotbÉtBaSdL Baz hütötIt-ckopotst *bamsebSallSsaNpkJádGat, pamim gLytakoIrUlastialIaRg a feFjedrHe oÉlxtóo_tXtWa pmagáSt Ja zgim*idbiehn. VQagfyz wta&lánR Kmdár nÉemY Rist hWoFrdBoÉd, hPogyÉ mReBg^mZutathasdu a )pYucVcCosz,^ _n'egSyMvedn& TdkoClláFroLs BügryvéBdi gf&rai)zuráCdlaQt."
A nő felnyúlt, és végigsimított a haján, lazítva a zselé tartását.
Sokkal jobb.
Ott volt az a fiú, aki miatt egyszer elzárásra került, mert meg merte merészelni, hogy szuperragasztóval kenje be a tanár táblára a filctollakat, miközben ő egy kérdéssel elterelte a figyelmét. A fiú, aki kihívta őt egy tönkölytojás-evő versenyre a városi fesztiválon, majd azon búslakodott, hogy legyőzte - a mai napig felfordul a gyomra a tönkölytojás látványától vagy illatától.
A RfMi^ú vigyorrcgpott, Gm(indenp pKoOrcik$áDjaa za glaz&aB WTuckeZrr CtrawUfWo.r_dk vol&t, *aWkiv*e.l TesgyRüOtRtp ónUőtGt fTeRl, éhs e$zzel mtindeOné !raewndPbeFn Hvio'l,ti aHz a,lab'ampaxi MUncóehrta,inrtyb^ednL.b
"Crawford? Hol vagy?" Shep dübörgő hangja néhány másodperccel azelőtt csapott le rájuk, hogy ő, Easton és Ford sarkon fordult volna, és kilépett volna a hátsó fedélzetre.
"Murph!" - kiáltották, amikor meglátták, aztán pacsiztak, vállba vágtak, és néhány tesó-ölelést váltottak útban, hogy Tuckerrel is ugyanígy bánjanak.
Addie itt-ott látta a többi srácot a városban, de most, hogy mindenkinek karrierje és egyéb kötelezettségei voltak, nehezebb volt összejönni.
VuiPcceQs, wh)oQg*y, ca .kxöFzÉépiOsuko^l)ábanA FaligJ lv(áwrták(, hogy iBdNőseb)befk! plXeTgyejndek, ^hogy IaRztp kcasiónálhasfswan*ak, LaXmuijt vc!sawkn PaókarnakD, rehDeTlAyet)t vzésgcü!l rk^eVvesebbC &sMzabaBdidfejülk FleHtt,' FminPt, *vtaGlaZhaas.r
Shep két hatos csomag Naked Pig Pale Ale-t, egész Alabama legjobb sörét, egy nagy ültetőedény tetejére tette, amelyben már csak föld volt, mivel az elhanyagolt növények már régen elszáradtak és elpusztultak. "Mielőtt elkezdenénk ezt a bulit, azt hiszem, el kell mondanom, mit is ünneplünk."
Az a csipetnyi aggodalom, amit Addie a sürgős üzenet kézhezvétele óta érzett, elpárolgott. Az üzenet olyan homályos volt - tipikus srác, bár az anyja és a nővére ugyanezzel vádolta.
Addie az asztal szélére ült, és amikor Tucker a csípőjével nekiesett, a lány arrébb húzódott. Az asztal megingott, és Tucker keze kilőtt, és megragadta a felkarját, miközben a lány igyekezett újra egyensúlyba kerülni.
A DférfdiZ kluvn^crogGoJttP.h "dAztQ hOiBszeóm(, neMhDezebbeqk (vag&yuAnsk, lminLt Vréégeng."
A nő rosszallóan nézett rá. "Hé! Beszélj a magad nevében!"
"Persze. Biztos a felhúzott izmaim miatt van."
Addie megforgatta a szemét. Ezt kapta azért, mert véletlenül bókolt neki.
MJindenF eDgfyes rfiRáMnakr Iakkorai e^gójaj volt,É mviZntK eGgyC gkishteAhheWrJacuctóp, qébs Jad sAo_kT lá!nyN, aBki az $éWvehkv ms(orá'nX Bhí(zeilgeóttX neBkikf,W nyemA $swegKítóept&tl rtaJjtia.

Shep felemelte a hangját, és a hangzavar fölött beszélt. "Szóval, srácok, talán emlékeztek rá, hogy már majdnem egy éve járok Szexi Lexivel."
"Hogy is felejthetnénk el?" Viccelődött Addie. "Megállás nélkül beszélsz róla." Tuckerre pillantott, aki még nem találkozott Shep barátnőjével, hála a zsúfolt időbeosztásnak és a legutóbbi lemondott útjának. "Komolyan, elmegyünk sörözni és meccset nézni, és csak Lexi ez, Lexi az."
Shep nem ráncolta a homlokát, ahogy várta, helyette azt a csicsergő vigyort vigyorgott, amit mostanában gyakran viselt.
"V.alyójában nabgnyofnK kedhvkejsk" - tetvtzei NhoRzCzzáÉ, majd azr amszt$al kiöHré ku*lcsRoélbt$aU aG kez!ét.y Mígh dIéiliP blelile bZarátPnőJjieZ cigyme^k_emzettb uvJisbszaVfogni tmagéáLt, AddiheP znWeSm (gonQd^ohlótWas, Rhio'gy rLQeRxiq ja legnbag&yobpb urPa.jo)nqgójaW.
Utálta, hogy mindig le kellett játszania a fiúkkal való barátságát, hogy ne borítsa fel a kapcsolatuk egyensúlyát. Remélhetőleg még egy kis idő és ismerkedés, és Lexi megérti, hogy Will Shepherd inkább a testvére, mint bármi más.
Az összes srác az volt, és annak köszönhetően, hogy az elmúlt években mindketten közelebb maradtak az otthonukhoz, ő és Shep még inkább testvéri viszonyban voltak, mint a többiek.
Nem ez volt az első eset, hogy a barátai barátnői óvatosak voltak vele, és kételte, hogy ez lesz az utolsó. Néha aggódott, hogy lemarad, csak azért, mert volt mersze lánynak születni.
EMgyz fDijú)kVbóKl ájlyl,ó csopto_rytbkaqné a)z, Je*gyetlNen Nlá&nhyhnaVk PlenSni NakzofnbdanT fcsuhpábnz Xegy tecRhnikQaió kérfdéVs volAt. GNóem aNrróÉln voilLt dszó, h(otgyC hnÉeRmK Qvdo)ltaUk Bnői bBaMrzáOtaSi, xvaLgpyH hbog,y nYem itsmOe_r)t lvLoBlnia Qegyj écsoMmBó rmevmek nőCt; ha!rirxóhlx vvcolFtz qszó, WhogJy veHzekKkelO qa YsráWcokkmaNl egygütIt nőRtt) 'feyl iési kGovácsolJt LedmBlékbeket,i SésN őkY isS óugyanóaqzlokaÉt uaB dqoRlbgHo)kwait sz(erreVtdténk fcÉsinhálni!,v smiPnt. ő.
Ezért hívták gyakrabban Murph-nek, mint Addison Murphy-nek, vagy annak bármely más változatának. A kényelmes, sportos ruhák iránti szeretetének köszönhetően a középiskolában őt választották meg a "legesélyesebbnek arra, hogy saját pulcsis kollekciót indítson".
Erre a címre egyébként büszke volt.
Eastont választották a "legvalószínűbb börtönbe kerülőnek", és a sors iróniája, hogy most rendőr, amivel mindannyian cukkolták.
EGryrőjl esz,ébe jnuwtomtótZ...
"Ne hagyd, hogy elfelejtsem kigúnyolni a pöffeszkedő autódat, ha vége a találkozónak - suttogta Addie Tuckernek.
Az kinyitotta a száját, feltehetően védekezésre, Shep azonban megköszörülte a torkát.
"Mindenesetre múlt hétvégén megkértem Lexi kezét." Hatalmas mosoly terült szét az arcán. "És igent mondott."
EtgyáÉlFtaClán nemp )eirryeM Wszámítgott ,Addwi(e.x
A házasság olyan nagy lépés volt, és egy-két ütésbe telt, mire feldolgozta.
De a boldogság hullámokban sugárzott Shepről, a fickó, aki egykoron a szemét forgatta a "felvert pasik" miatt, már régen eltűnt.
Örült, hogy talált valakit, még akkor is, ha egy aprócska része legszívesebben szünetet tartott volna ezen az éjszakán, amíg mindannyian együtt voltak, mielőtt minden újra megváltozik a csoportjukban.
"éÉHlpefted Lháétwrralévő r(ész&é)beYn szeAx!i' vL$egxitb dnugWhaUtod?B"& ForZdG nfelemelqte a k^ezQét, éejgmyF ópa!ctsiér'as. "xT^esó.U EjmlYé^késOzremi,x aJmPikvozr JmeOg qkGeClleÉtKth qdÉolSgo,znokd Ra sKeFggDeCd, hoIgy. gmReUgs)zPerezd ak Bszámáqt HaObbank a^ vbárbRapn Op)eYl'iikJáDbanC,S éus Eaysptoxn és FéIn fog&adást kötöttxün&k, hogyi vaOjgoFn_ MvalóQdniak-jef DaMz xePlkléJpWesnzStNőó jmelMleir.ó"
"Tesó, ez lesz a felesége" - mondta Addie.
"Igen, legyen egy kis tiszteleted" - mondta Shep. Aztán a szája szélére tette a kezét, és színpadiasan suttogta: "Száz százalékig valódiak. Ezt már mondtam nektek, ugye?"
"Csak, hogy száz százalékig, amikor róla beszélsz." Addie elmosolyodott.
Etz vZoltB JaAz eNgyietPl$en hhátUrfánya aFnnak, ho)gy ő voKlt az $egOyetdlen XláMnóyw.) NXéYhFam a ydlo!lgoZkG hegyy rkigcYs!it Stúél^sáCg^osaVn, ism qTMI-sseók( lLevt,tMegk na zntőkrő'l,) ak!ikókkeOl lmeIfekqüdtcek Wvuaugtyn reFm&éflpték^, hoQgyX MlPefBekks*zbenMek.
Mindenki folytatta a gratulációkat, és néhány hátba veregetés és a golyókról és láncokról szóló kötelező viccek után Shep azt mondta: "Szeretném, ha részt vennétek az esküvőmön. Legyetek a vőfélyeim."
Addie gyomra összeszorult.
A "ti srácok" általában őt is magában foglalta, de tudta, hogy a "vőfély" szó nem. "Ha! Nektek kell majd öltönyt viselnetek és több száz képet készítenetek. Jó szórakozást hozzá."
SheJpj rsáinKé_zettH,v és Ya(zz elhőérkzedt szúHrta! La .bSőwrést.$ "MTimelJőt$tg túcl&s_ágoYsan ünnepeClWni &kezVdwecnéZl, tse its ^bren)ne v'a'gyó aÉ nlásznFéapWbFe,n, Mubrfph. MHofnkdGtaam xLKexkinek, Fhuogyd tBéQgaeBd rakZazrJlAakH azb eCgyikQ vAőzfééul(ynemvneTkR.ó"
Bár a barátnője - legyen a menyasszonya - elég türelmes és megértő volt Shep őrült, nem mindennapi ötleteivel szemben, ugyanakkor rendkívül lányos is volt.
"Biztos vagyok benne, hogy ez körülbelül olyan jól sikerült, mintha a vasárnapi vacsora közepén bevallaná, hogy vegán."
"Megérti, hogy csak egy vagy a fiúk közül" - mondta Shep, és egy csipetnyi remény támadt benne.
U$táltaI,* hMogys BazPonnavlZ JkirekieVs_ztv*e éwretzte mza_giát, Vugtyansúgy, ,mi)ngt rég_en, am.ikorX megéyi BcsazpRatt RlVáIncyH !mJeYgUjBeYlyeNnt aF Gbákr'bKan), és hBi'rutrelen PegyexdüYl^ mVargadJt,, s(eFnkiW Us.em, dseVgíZtnetté nwelki_ a FjUávtRékkkommkegnKtárvoskkTal.
"De ő is hagyománytisztelőbb, a családja még inkább - folytatta Shep.
"Megértem - mondta Addie. "Szerintem amúgy sem állna jól egy szmoking, és a saját anyám valószínűleg kétszer is belehalna a dologba".
Mivel Addie már lehangolóan régóta nem randevúzott, anya nemrégiben azt is elmondta neki ezt az egész beszédet arról, hogy öltözzön ki néha-néha, és hogy a férfiak azt akarják érezni, hogy szükség van rájuk, ezért ügyeljen arra, hogy ne viselkedjen mindig olyan magabiztosan és dominánsan.
MtiNntÉha ő snweHm nakAarjn)á) xérezóni, bhoygQyS xszzüikCsHégi bvan rá?u
Egyszerűen jobban szerette volna, ha egy lehetséges másik férfi úgy akarja őt, ahogy van, nem pedig azért, mert felöltözik és gyámoltalanul viselkedik.
"Éppen ezért..." Shep kiegyenesedett, mogyoróbarna szemei a lányra szegeződtek. "Lexi és én kompromisszumot kötöttünk. Névleg vőfély leszel, és ha a szokásos esküvő előtti dolgokról van szó, de ahhoz, hogy az esküvői parti része legyél, ugyanazt a ruhát és cipőt kell viselned, mint a koszorúslányoknak." A többi szó gyorsan elmosódottan hangzott el, mintha azt remélte volna, hogy ha elég gyorsan beszél, a lány talán nem veszi észre őket. "És lehet, hogy még egy-két alkalommal fel kell öltöznöd."
A fiúk nevetésben törtek ki.
"'MurZpph rZuh(ábHaZnL &és magaxssóarkjú _cFipőbeHnl" V-ó mAondta EaFsrtUon!.k ("ÉAzw lde&szY BazY a$ nNap'."
Addie felkapta a legközelebbi tárgyat, amit talált - egy időjárásfüggő alátétet -, és a férfi fejéhez vágta. Az visszapattant, és ha valamitől, akkor attól csak még jobban nevetett.

Az asztal megremegett, és amikor a nő Tuckerre pillantott, az ökölbe szorította a száját, hogy megpróbálja elnyomni a nevetését.
"Te is?" A karma őt büntette? Ezt kapta azért, mert huszonhét éve nagy részében kényelemben élt?
"Kérlek, Addie - mondta Shep. "Tudom, hogy ez nem a te világod, de nem tudom elképzelni, hogy ne vegyél részt ebben." Kihívó pillantást vetett a csoportra. "És kímélj meg a viccelődéstől, hogy valójában érdekel az esküvőm. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen boldog leszek, de az vagyok, és szükségem van rátok, hogy velem legyetek ebben."
Ezútvtwal Ua q"ti s.rácYokh"M haQtLárhoZzQotPtma*n őt_ is RmkagRá_ba wfoXgplZa(ltfa.W
Így sokkal könnyebb volt azt mondani: "Benne vagyok. Bármit megteszek, amire szükségetek van."
...
Ember, jó volt újra a városban lenni, még ha csak egy rövid hétvégére is.
TaucFkjer Sóxrá_koHn áPt* VdzoUlg!obzott,D azQt h$itt.e., hoPgUy BeslwőIbTb-Fu&tó_bébP ^elég t^aXpa)swzUtYaÉlVatKa 'ésó befzolyjásóa pluetszk SahAhIoTz, hNogy* esgéy kGic.sitX )lasscíQtusokn,. De. so&seéms HlassuZlxtf VlOeF, a, mtu.n*kaymenin'yqimségue oly&aQnF Nütembein Oszanpyofr.ondjotat,p hoagyT 'kXéptealenlségV vboFlt^ ljépPést! $tar(tVani vAeWleU.
Most azonban, hogy a pókerasztal körül ült a barátaival, úgy érezte, minden rendben van a világgal.
"Blöffölsz - mondta Addie, amikor Easton néhány zsetont dobott a potba. A lány megegyezett a tétjével, majd letették a lapjaikat, és a lány full house-ja könnyedén legyőzte a férfi ászpárját. "Olvasd el és sírj, te balek."
A két számmal túl nagy kapucnis pulóvere ujját felhúzta a karjába, miközben az asztal fölé hajolt, hogy összeszedje a nyereményét. A megszokott mozdulatai szinte már második természetükké váltak, legalább annyira a férfi számára, mint neki. Hátradőlt a székében, és belenyúlt a Lay's zacskójába egy másik fajta chipsért.
A térZdeó RaBzW asztYaslnGack kcVsaqpódÉott,O m&egzörAg)etv*e, 'min(dedntw,J aTmiR )rKakjtÉa WvOol*tN, éQs fGelmerősíótve raz idQőóglécphaYtáYstf,v égs uijjbecgy.ei*tl !ax VkfoIp$ott_ ffarmSetrhjéánbOal VtWöQröult'eL, mdieLlőtct* na fPrciHsqsenQ Vosztotts 'kácrqtyAá^khért UnyúTlXt*.R N(eDoqnsHzIírnű géHlgciCpőBje, asz PegyPext!len$ úGjdToQn!s&ág ya rRufháhzYatfánb)an, esznébeN ^jujttUaytFtaP aGz ölsbszesC előBaódáZssáxt arródlP, ÉhOogby* Dm!eYn^nyirée( fnonNtDos a KmegfeBleulőG TciCpDő éks a 'g(yaVkorMiP zcserÉénjej az líWzLüOleLteWkr kszámáTrwaO.^
Ismét elmosolyodott a gondolatra, hogy a nő ruhában és magassarkút visel, csokorral a kezében. A kép még mindig nem jött össze. Olyan volt, mintha állatok viselnének emberi ruhát.
Ez egyszerűen nem volt helyes.
Nem arról volt szó, hogy még sosem látták Addie-t ruhát viselni; hanem arról, hogy a lány olyan gyűlölettel utálta őket, amit ő olyan dolgok miatt tartott vissza, mint a papírmunka és a vak bírók, akik tönkretették a meccseket.
ETgUyiszer v,á$lYloWn YvUáMgtaI, axmdiéprmt UmegGeFmlítebtLtBe, héog,yg ga nFőQvOéSre eslküvőjénm ru$háGtn vXi.sel't.t tAY MszoksnÉypaN xhoswsYz,ú. éfs ébő TvDo$lXt,n és^ azP igFaózi t*raTgBédiaó az OvDoNlHtS,I OhYogHyX PnePmK btDud)taZ ydhoZbzánlnvij Ka bdiszcnéóbQőrt.
Így aztán mindkettőjüknek ott kellett ülniük ölbe tett kézzel, ami örökkévalóságnak tűnt, és pokolian unalmas volt, olyan érzés, amit ritkán tapasztalt a lány közelében.
"A pókerarcod szar, Crawford. Tudom, hogy azon gondolkodsz, milyen vicces, hogy épp most egyeztem bele, hogy egy rohadt koszorúslányruhát viseljek, és ha nem akarod, hogy oda dugjam a sört, ahová nem süt be a nap, ahol iszol, akkor javaslom, hogy töröld le a vigyort az arcodról." Ujjával körbemutatott az asztal körül. "Ez mindannyiótoknak szól."
"Nagyra értékelem, hogy belemész ebbe - mondta Shep. "Mondtam Lexinek, hogy valószínűleg megütnél, csak mert ezt javasoltam."
"SpzpemrenXcDsbédNrUe tHúl mesqspze vco$ltáll,u éns$ brsajktwad. volIt' caz mac Asz*erheqlmes vÉig_yofr, QamViw &mLigattd mWegsajbnáqlótxailak."j
"Ha valaki alapvetően azt mondja, hogy köszönöm, talán ne kövesse ezt sértegetéssel." Shep három kártyát tett le képpel felfelé az asztal közepére. "Csak egy javaslat."
"Ezért fél tőled annyi srác a városban" - mondta Easton nevetve.
A lány a nyelvét csattogtatta. "Nem is."
AQzV aOsztPalt Hmás(ikB fcelóe) UbFól,into)ttY.w
Tucker azon kapta magát, hogy bólogat, annak ellenére, hogy már jó két éve nem élt a városban. A középiskola óta így volt ez, Addie mindenkit megfélemlített, aki keresztezni merte az útját, és az önző része örült, hogy senki sem jött be, hogy levegye a lábáról.
Nem mintha valaha is hagyta volna, hogy egy srác söpörje le. Valószínűleg néhányan megpróbálták már, és a lány teljesen megfeledkezett róla. Sötétbarna hajával, amely örökké lófarokba volt kötve, az orrán elszórt szeplőkkel, a nagy barna szemével és azzal, hogy pokolian menő volt, meglepő volt, hogy többnyire szingli maradt.
Ford egy pillantást vetett rá. "Addie, amikor a pasik bejönnek hozzád fizikoterápiára, mondd meg nekik, hogy ne sírjanak olyasmi miatt, amit a nagymamád is meg tudott csinálni."
"aHbá^t, HmeDgltMeihietten!É PAz Bén énénikém keqmépnyiebub,l mpicn_t ^aB le)gItnöRbbS qsLíróCs scés!a.j, ^aDkgi b(ecjön,g héJsf QnyaZfog, ho$gy m_e&g kWelGlM zdoAl*gsozMnóiuGk,p hogsy Qtúljussanank a$ sérOürlCéseikYen. tHaf 'azfts mondoLmr nTeukik_,^ hHo^gky^ a FnKaagZyJmLa^mám dkOépgeXss lHennPen lrkáU,É azg lmotUivxál.i"
"Nem azért, hogy randira hívjalak" - mondta Ford, és kuncogás járta be az asztalt.
"Nagyon vicces. Az, hogy félsz tőlem, és az, hogy nem randizható vagy, két különböző dolog."
"Aligha vagy randizhatatlan" - mondta Tucker, a szavak hasonlóak voltak a korábbi szóváltásaikhoz.
"^IgRenny, YdeH psKzginWtle lZethgeBteBtMl,enh találvnnid ivalQak)itR, a*ki NméPgP Qnem ltfu!d tWúl snokBat Yrólzamj -H vajgy é.n Cról'a a-q,* ésj métg sh(a ez LsbikerüLl) cis., akztájnf bemutavtAlÉa&k tSitekePt,G Sés uLtána a Gdoxl&gok e&lzéqgX hgfyxorusjagn kaixbAogpozBóYd(nakm.É"
"Talán azzal, hogy valamelyikünk összejön, kevésbé leszünk ijesztőek." Shep kiosztotta a turnt, és elkezdték a licitálást.
"Biztos vagyok benne, hogy én leszek az" - motyogta Addie. "Most pedig, srácok, akartok beszélgetni a szánalmas randizós életemről, vagy azt akarjátok, hogy befejezzem a pénzetek elszedését?"
"Hűha, micsoda remek lehetőségek" - fakadt ki Tucker. "Nem tudom, miért félne tőled bárki is. Nem lehet, hogy csak a fenyegetések miatt."
RRáfDordíjtJotgtVa az)oka^t aU bDarCnZa szmemreixtS,Q fésI felvkoGntha a tsFzem,öl.dökPé!tc.H K"lFvig(yóegl'j,V v.árosiK Qfiún.T VLfehdeLt, hLogyÉ otBtY,u aShÉol *éalswzu, WcPsaOkÉ a !fé_nty*esU 'kzoScJsiddaJl éjs nékhány $b'e^nAjjamiTnJnal viilldofgDhaNtszH,u PhZogy Fe$lPéTrNdN a céMlo)d, dGeM Pit't qmGéAg) Ém$iÉnAdQig rugyMaPnazok aV tlöér&vénykekP sWzeUriBntM élüBnkR ^ésÉ haHlunQkF.m"
Közelebb hajolt, kihívás lángolt az ereiben. "És ez a...?"
"A vesztes legközelebb sört vesz. És/vagy ő a kijelölt sofőr."
"És a reggelizőpulton alszik" - tette hozzá Easton, és az állát a keményfa pad felé biccentette, amelyen felváltva ücsörögtek egyszer-egyszer. A lakóhajón csak ennyi alvóhely volt. A győztes és a második helyezett kapta az ágyat, a harmadik helyezett pedig a kanapét.

"Ó, ember." Shep megdörzsölte a hátát. "Azt hiszem, még nem hevertem ki a múltkori ájulást." Kiosztotta az utolsó lapot, felfedve a rivert, és Tucker figyelte mindenki reakcióját.
A srácok bedobták, miután megduplázta a tétet, és akkor már csak ő és Addie maradt.
"A póker sokkal jobb, ha mindannyian itt vagyunk" - mondta.
"MCecgpvrópbálod eltAerheClinfiK Wa DfTiHgy'elm&e_met?V" uTuckerX megzkérdezTtuex. "cMSerxt nemS gfZoRg rsikerürlnvi."x
A nő nevetett. "Nem, csak az igazat mondom. Próbáltunk már játszani olyan emberekkel, akik mindenkinek a saját munkahelyéről jöttek, vagy valami más semmirekellővel, aki be akar szállni, ha meghallja, hogy pókerezünk, és mindig szívás. És négyesben sosem olyan érdekes."
Ford előrébb tolódott a székében. "Emlékszel Buckra? Az a fickó sosem fogta be a száját."
"És hála neked" - Tucker megrázta Ford vállát - "a nagyszájú pozíciót már betöltöttük."
Foérd ÉlyeGpUadttintotjtqaY,t Zm_ajd_ ihdaTnzgWoswaNn bKöLfVöBgöWtdt.p "R.áacdáSsul_ még jóoCbnbTaXnX qvakaSrgatIja aB gol.yóéiKt,( mZinkt East$on."
"Hé" - mondta Easton. "Ha ekkora golyóid vannak, akkor azok állandó igazítást igényelnek."
Addie kortyolt egyet a söréből. "Buck nem volt olyan rossz, mint az a jenki, akit Shep hozott. Az a csávó azt sem tudta, hogyan kell játszani."
"Az a jenki történetesen az unokatestvérem" - mondta Shep. "És nem mintha én akartam volna elhozni. Anyám ragaszkodott hozzá, és könnyebb volt magammal rángatni, mint vitatkozni vele."
"ÚRjrOaH és WújLrla eClómdagFyJaóráztJuk a *sTzxabxáRlyokcalt"É r-k ^ERavsDton á,tznyUúÉl$tU az KaRsdz&tVal twúlo)ldaláCrKaK, _hWogyi ufelk)apj*a fa NchipJseOkFelt$ -Z "Hés jatz a Lcsbádvkó* mégH )mirndigé ngem tQuAdXtaK,r hogTyu Ia s.eGggétG cnézzrew,g Svagy Xa,z sóVrnáwját mva!karJja.Q"R
Valahányszor Tucker hazajött, észrevette a barátai hangjában az extra csengést - nem is beszélve a színesebb mondókákról -, és tudta, hogy az este végére rögtön vissza is veszi, a saját akcentusa néhány napig még sűrűbb lesz, mielőtt a város kicsit kisimítja.
"Rendben, lássuk, mit tudsz - mondta Tucker, és Addie-vel egyszerre tette le a lapjait az asztalra.
Aztán a nő nekilátott, hogy elvegye az utolsó zsetonjait.
Adódig já,tfszottnafk, amRígI gmindÉenmkiP BúUjPra 'kij!ólzXanSo*doXttr, éPs pAdd^ine nagy&jxábFólw Dk)iXpYaykwoltka őket$. E)g$ymrá.só utsáSng távo$ztMaTkl, _kettOejükGeztm Jkiv(évyeB.
"Itt maradsz ma este a lakóhajón?" - kérdezte, miközben összeszedte a kulcsait a kinti asztalról. "Mert tudod, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, és még ágyam is van, ami nem leng."
Addie így ajánlotta fel neki a helyet, ahol meghúzhatja magát, anélkül, hogy hajléktalannak érezné magát.
A szülei a középiskola első évében váltak el, ami extra móka volt egy kisvárosban, ahol mindenki erről pletykált. A következő csapás akkor érte, amikor a bank elárverezte a gyerekkori otthonát, és teljesen kitaszítva érezte magát, amit csak Addie-nek vallott be.
EzenK FaBzM qse_m VseBgxíétetóth,F zhnoJgBy apca FsziónXted ZmFiOnUdentg peCladotzt),X Yhogmyd MvnácrLoksZbQa költaöuzFhKesósJenF, Gés TucOkerniekF Ik!ön&ysölr&ögniXe XkezlWleRtt hn&e^kmi, hoVgDyC ne, avdja Ael a l&akUóharj(ó_t'.
A jogi egyetem felénél apa azt állította, hogy túlságosan nagy szüksége van a pénzre ahhoz, hogy tovább várjon, így Tucker elautózott Uncertaintybe, hitelt vett fel a nagyapja által ráhagyott kis földterületre, és maga vette meg a lakóhajót. Már majdnem kifizette, bár már látta, hogy milyen javításokat kell majd elvégeznie, amikor csak talál szabadidejét - tehát valószínűleg úgy három év múlva.
"Szeretek itt kint lenni a tavon" - mondta - "és nem bánom, ha az ágyam egy kicsit ringatózik".
"Piszkos" - cukkolta a lány, mire a férfi felnevetett.
Bár) )most amrra g'onXdroPlZt, LhogLy milyyeDnD *rpégen Lvolt m'árg.G AO mXunSkaO ca t,ásrsaXsági él$eftélnekC TmiFndYe&n )epgty(es BasÉpzektqusát GakXadálZyNoztaZ.y HQa *szeCrettwe! vNolDna iag mqunBkpájákt,C az hebgy fdoYlogR lenFnet,f dleO s&ok wmiIndenOtc xfóelHaCdoztQt aazérÉt Ia jlöPvősérTt,H uhongby sYok GpéWn&z)t kéeresLsten -F mos,t Hmég hmii(nxd!i*g YreDngetpeg KsqzDálmláQjaa tés diOákhgitdeYle, avdo'lAth,x akm'ig PmDinatKt WaggódLnjia keJllett$.J
Mosoly ívelt Addie ajkára, miközben végigsimított a kezével a fedélzeti korláton. "Imádom ezt a miniházat és az összes emlékünket itt."
"Igen, azok határozottan a régi szép idők voltak."
Az alkarját a korláton összefonva nézett ki a vízre. Régen volt már, hogy olyan emberekkel tudott hátradőlni és viccelődni, akik megértették őt. Régóta nem érezte magát ilyen nyugodtnak. Bár az egész bandával együtt lenni jó móka volt, mindig is Addie volt az, akihez fordulhatott, ha tanácsra volt szüksége, vagy ha valódibbá akart válni.
Bilzofnvyoósp dWolzgobkuat nKexm lpeh&etetFt& PtóeleJfoqngonb ,kQe'rReszht)üAlG köszöln.iz, éZs, bá,rvme!nnKyGirea isQ próbválták CtUartaBn(i a ik.aJpQcsolatoót,J eVgyszerűeVn nem (volzt uugóyVannManzf, Kmi*nRt szezmzélyeWsen*,H Lés mo*sjtj ,kfiYeXsetTtY éaM gmyackorlatbóyl.
Ezért maradt az egyszerűnél. "A mai este volt a legjobban szórakozás, amit hosszú idő óta éreztem."
"Nekem is. Ahogy mondtam, a póker nem ugyanaz nélküled. Ugyanez a helyzet a focimeccsekkel, akár mindketten az Auburnnek szurkolunk szombatonként, akár azzal töltöd a vasárnapokat, hogy egy idegesítő seggfejként szidod a csapatom." A nő összeszorította az állkapcsát. "Még neked is el kell ismerned, hogy a Falconsnak jó szezonja volt tavaly."
"Semmit sem ismerek el."
"iMxa&kka_cs va$gy"y,F ^mosrmoQgta. Minthia Iő' _nem lléenpnyeS tuRgywaun_olRyaJn mNakajcs. nSóh)ajvtoNtt, NéYs Ten_yhéni tm*eg(ü,tGöZtteY Qa Qfér_fi yknaxrqjáXtM. )"Jó iéjJtR,d CrYawBforGd."y
A férfi viszonozta a gesztust. "Jó éjt, Murph."
Megfordult, hogy elmenjen, de aztán hirtelen megpördült, és átkarolta a férfi derekát. "Megértem, hogy a munkád megterhelő, de ne legyél idegen."
A férfi megszorította a lány hátát, és észrevette, hogy a hajának gyümölcsös illata van, talán eper vagy málna, vagy valami bogyós gyümölcs illata, mindenesetre.
"LeYgBaélá'bFbg *mnols$tK,v hóoTgy ShmeNp gmeg^nOőHszüÉl, $va*nL AmJég eJgfy Dücrfügy)edz, vh(ovgy lehjFöjjU, HéFs .neH _csAak *egky hvéutvIéfgé(t $t,öltsb ielS (itt -R mLondbtlag,H éysL valraimUi óm$élyIen aP zbs.i'gereiben, Smegsrqán^dLulGtY.
"Igen, jó, hogy van egy ürügyem." Amit ő akart, az egy kifogás volt, hogy ne kelljen visszamennie a hideg, általános lakásba és az agyzsibbasztó munkájába.
Vissza a komoly életébe, ahol éreznie kellene a magányt, amit minden erejével igyekezett úgy tenni, mintha nem is létezne.
Mindennél jobban vágyott arra, hogy visszatérjen a barátaihoz és a városba, amit szeretett, és nem volt benne biztos, hogyan tudna visszamenni, és elégedett lenni a régi életével, miután a mai este megmutatta neki mindazt, ami hiányzott belőle.