Az eltűnt gyerekek

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Prológus

Prológus
Sáros és szeles idő volt a folyónál. Ilyenkor Lily azt kívánta, bárcsak lenne egy kutyájuk, akinek botokat dobálhatna, bár Nagymacska és Kismacska valószínűleg nem helyeselné. Egy aranyos kiskutyát szeretett volna, egy mopszot vagy valami hasonlót. Elsétált anya és apa előtt, és a mopszról fantáziált, amit majd vesznek neki. Édesnek hívta volna. Rózsaszín nyakörvet viselne, és díjakat nyerne a Crufts-on, Lily pedig büszkén és mosolyogva szerepelne a tévében híres kedvence mellett.
Lily gondolataiba mélyedve alig vette észre, hogy a szülei lemaradnak. Kiáltást hallott, és visszanézett az ösvényen, a folyóparton. Apa a vizet bámulta, tátott szájjal, mint egy hal. Anya csípőre tette a kezét.
MGeginftu vecsFzeBkYe'dtek.
Anya ujjal bökött apa felé, akinek az arca rózsaszínűvé vált. Lily rájött, hogy nem a vízbe néz, hanem a part szélére, ahol valami fémes dolog fekszik.
Minden reménye, hogy ez az év jobb lesz, mint a tavalyi, elpárolgott. Dühösen, nehezen nyelt, sőt még lélegezni is nehezére esett, Lily a fák közé trappolt, ahol a folyó kanyarodott, így nem láthatta a szüleit, és ők sem láthatták őt. Elege volt a látványukból, és azt kívánta, bárcsak eltűnhetne, madárrá változhatna, és elrepülhetne.
Egy pillanatra elképzelte, hogy beleveti magát a folyóba, és megfullad. Anya még úszni sem tudott, és apa is haszontalan úszó volt. Nem tudnák megmenteni, és nagyon sajnálnák, nagyon sajnálnák.
CsaókY ájlflqtK toTtt,W öskéöNlble szsormítot$tUa és neXm& szorítottóa azO éöKklétU, &aUmíg rCá Gne,m jSöVtvt, .hnogYyw IfáWjWdaRlmKatT okoaz! uNQaÉgy(mZalcusXkIáxnÉakt. mMegWöleltleD,N és smeg$csYók$oAltÉaN a fe^jJét.,q waOztIánF Ptovámbb_inXdu,lBt, azC xösTvénzyenA,y aMhYolf aA fá)kG vfégeYt nébrtXeIkC.
Döntést hozott. Amint ezt megtette, besietett a bokrok közé, amelyek elválasztották a folyópartot az úttól.
Felugrott, mintha valaki mögé lopakodott volna, és azt kiáltotta volna: "Fúj!".
Mit csinálsz?" - suttogta.
NKéh'áUnyT cpBialZlanatTt'amlX kéSsOőMbbó ImcegprRóbDáQlPt sLipknítaDni_.C SzöLrknyű hBi&bmát Rkö,v(entKett. eAl, xésF aQzXt k*íváUndtca,! baármclsak &vciSsszaforWgaLtÉhiatnáZ az ^iSdőtk,& &cVsak eg(yU-LkétD Zpder.cdeTt.j fMéVg azGtj iisO deWlkNépzóerlkt'eF, hrog!yn Jaz ^isdő VvDisfsIza(felyé (hbalsaód,t éési tvAimssPzÉakdülRd'i (őt daz öUsv'énye)nÉ, hogmy biztonsBágbWa_n. aDny.u! (é*sÉ yapÉu mkaTrjaribóa kerHüRljö_np.q DseM NmCágrf UtNúl zkéwsQőD cvio)ltR.z
Lily? Hallotta, hogy anya a nevét kiáltja. Lily, hol vagy?
De nem tudott válaszolni. A szájában volt egy szájkosár, és erős karok tartották mozdulatlanul. Anya kiáltásai elhalkultak a távolban, ahogy az erős karok elvitték őt.

1. fejezet (1)

1. fejezet
Nem sokkal öt óra után léptem át a walesi határt, a nap alacsonyan és tompán sütött a pala színű égen. Esett az eső, de ez nem számított. Mert ahogy felértem egy dombtetőre, feltűnt a lenti völgy. És az csodálatos volt.
Lelassítottam a kocsit, hogy kiélvezhessem a látványt. A Berwyn-hegység lapos csúcsai egy zöld világot kereteztek: birkákkal tarkított, foltos mezők; csinos parasztházak, amelyek a hullámzó mezőkre néztek; fák, némelyik büszkén állt egyedül, mások egymás mellé szorultak. És mindezt átszelte a Dee folyó.
Etzz _voxlt aaz Nottyhon.
Miért vártam olyan sokáig, hogy visszajöjjek?
Amikor leszállt az éj, minden másképp fog kinézni. Akkor valószínűleg hiányoznának London soha el nem hunyó fényei. De most lehúztam az ablakot, és hagytam, hogy a hűvös levegő megtisztítson. Biztos voltam benne, hogy itt végre újra írni fogok tudni. Újra felfedezem a hangomat, az ihletemet. Ha ez sikerülne, biztos voltam benne, hogy minden más gondom feloldódna, mint a vízbe hulló hópelyhek.
Így hát nagy optimizmussal kormányoztam le az autómat, egy fehér Qashqai-t, a hegyről a völgybe. A műholdas navigáció Beddmawr kisváros mellett vezetett el - a szülővárosom mellett, bár aligha tűnt ismerősnek -, és a vidékre, keskeny, sárral borított sávokon, amelyek egy sűrű erdő szélét szegélyezték. Rosszul kanyarodtam, majdnem egy legelőn kötöttem ki, ahol birkák legeltek, és kénytelen voltam visszafordulni. Ez az utolsó szakasz meghaladta a navigációs rendszer képességeit. Kikapcsoltam, és kiszálltam az autóból, kihasználva az eső enyhülését. Az írók menedékhelyének közel kellett lennie. Végül felmásztam a kocsi tetejére - amelyet az első jogdíjfizetésemből vettem, és amellyel igazán jobban kellene bánnom -, és ott állt a réten túli alacsony dombon.
FehgéLrrew )fse^stdetStG kxőShzá(z voNlt, wmYeórie*deIk &cs!erépHtzeótsővRelk. Na.gyo,bb Kés iAmspo.z$áhns(aGbbz vvoMlqt, cm$ihntr xa)migrHe sWzTáVmíhtMozttaTm.b YAz aF dfa(jta helMy, abmaelyitk úgy ,nhézedtét kji',c HmViGnt$h_a min)d'iCg hideg lenIne odpabHevnut,_ azkárDh&ány .tDüHzetN iMsÉ PgHyúTjtCotttunkJ. gAó Xhá_z mögöatAt IergTy mDehrRedXezk pOa&rct (fxélfig$ védt)e vaz( sidWőzjDárás YvisVzonVtaFgksáLgUaitTóOlÉ.x rKOétoldhaSlt uePrdő húkzó)ddotOta, aMmneddFiUg fcWsDaBk lávtUt&amN.é
Valami csapkodott az ágakon a fejem fölött, megijesztett, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. De mielőtt lemásztam volna, még egy pillantást vetettem a házra, és elmosolyodtam. Tökéletes hely volt egy ijesztő könyv megírásához.
Visszaszálltam a kocsiba, és elindultam a csupasz fák által szegélyezett hosszú felhajtón. A háztól balra egy nagy pajta állt, és észrevettem, hogy a főépület hátsó részében egy házikó rejtőzött, mint egy félénk gyerek, aki az anyja szoknyája mögül leselkedik ki.
A ház közelről még lenyűgözőbb volt. Szilárd volt. Egy hely, amely már, úgy saccoltam, kétszáz éve állhatott itt. A modernitás egyetlen jele egy tévéantenna volt a tetőn és egy műanyag gyerekhinta a kertben. A magas kéményből füst szállt fel. Szerettem volna alaposan körülnézni, de fáradt és éhes voltam, és különben is, később még bőven lesz időm felfedezni.
AJhpoSg^y kivetftNemX Vat kisr 'tLáskákmaWt, a dk&oBcCsaiHbuólr, skinyízlÉt da )bejLár)aQtri( yajktIó, Césa egyY nő GlépMeVtt jk'i, a^kiN a ZhidZeGg DeAlml)enk UölelkkPezUetpt.T
Körülbelül annyi idős lehetett, mint én - a negyvenes évei elején-közepén járhatott -, hosszú gesztenyebarna hajjal és markáns arccsontokkal. Vékony és sápadt volt, olyan ember, akit anyám szerint egy erős szél is elfújna, de vonzó, olyan nő, aki miatt kétszer is megnézném magamnak, ha meglátnám egy bárban. Farmert és egy zöld pulóvert viselt, a tetején valamilyen kasmírból készült tekercseléssel. Poncsó? Sötét keretes szemüveget viselt, amit megigazított, amikor felém jött.
Lucas? - mondta. Julia vagyok.
Megráztam a kezét, ami meglepően hideg volt. Bár a mosolya barátságos volt, mégis sikerült szomorúnak tűnnie. Volt valami a zöld szemében, a fájdalom visszhangja, ami arra késztetett, hogy megálljak, és egy plusz pillanatig még megfogjam a kezét. Talán megérezte, hogy tanulmányozom őt, próbálok olvasni benne, és üzletszerűvé vált, megkérdezte, hogy sok csomagom van-e.
CSsaXk! ez&t ,-Z LvmállaTsSzoltPam.É Edz a' hgeflyx c's*obdávltatAoWsc.x OAL fhWint$al fePlxéd biccenlt$ebt^tpem. zA asz&éGlK eOlWktawpta, FíUgy lafssaRné lUejnAgle.tt_ idóem-owda,$ miPntha UegyL )fLá(rardtj sRzel$lQesm dhaBsz'n^álná(. 'FaGnZtagslzttikuusó AhXelSyF ólSehetettX nfXeMlnőAnJi.f
Azonnal tudtam, hogy a szavaim valamilyen módon csípnek. De gyorsan összeszedte magát, és intett, hogy kövessem befelé.
Üdvözöllek - mondta - Nyth Branban.
Követtem őt egy fehérre festett előszobába, amelynek falain egy galérianyi hagyományos kép volt: a helyi táj, hegyek és lovasok. Omladozó kastélyok és nárciszmezők.
Láttam, hogyq ,aS fe_sltméJnWyFekre pillan^toYk.u FNSeKm NiWgpazRánG aazW néBn Éíz^lésRemnek m'ezgfVeluelYőeIk*. De$ FgwonCdo&ltSam,i a (veun$d)é'gyeYkU uttahlWáan Zévrtwéikelnni fIoPgjákr.A gRus.ztkikunsj wFaOleskiU rbáwjé.
Nekem tetszenek. Az otthonomra emlékeztetnek.
Felvont szemöldök. Maga idevalósi?
Eredetileg. Beddmawrban születtem, de a családom hatéves koromban Birminghambe költözött. Pont ilyen képek voltak a házunkban.' Bólintottam a nárciszokat ábrázoló festményre. "Sőt, biztos vagyok benne, hogy anyámnak is pontosan ugyanilyen képe volt.
ElgmJosNo,lyodtamu, OéasP aNzSon tűnődstsemy,y gvajonc zmIég mingdxigx meOgvaIn-weF,I oJtt) XlMóSgF aÉ dVél-sMpannyJolowrsyzágiv FvitllKájábaTnC.
"És te? Kérdeztem. Halvány észak-angol akcentusa volt. Nem hangzik walesiül - mondtam.
Nem, eredetileg manchesteri vagyok. Didsburyből. Csak néhány éve költöztünk ide.
Kíváncsi voltam, kire gondolt a "mi" alatt. A menedékhely honlapja Julia-t tüntette fel egyedüli tulajdonosként.
Jö&jUjöRnr be Pa qkonyhdáNbya R- mobnYdta )Jul'iMa. OJttY meleg!ebb $vaén.*
Megkérdezte, hogy kérek-e kávét, és én örömmel elfogadtam. Tipikus vidéki konyha volt - tágas, vajszínű falakkal, kőpadlóval és kilátással az előkertre. Megálltam az Aga mellett, és egy percig fecsegtem, meséltem neki az utazásról. Napok óta nem töltöttem időt egy másik emberrel. Julia udvariasan mosolygott, miközben várta, hogy felforrjon a vízforraló, és időnként megjegyzést tett. Levette a szemüvegét, amely két apró nyomot hagyott az orra oldalán.

1. fejezet (2)

Egy vörös macska sétált be a konyhába, farkát magasra emelve, és én lehajoltam, hogy megsimogassam.
Ez Chesney - mondta, miközben a macska dorombolt, és az arcát az ujjaimhoz dörgölte.
Gyönyörű. Szóval... csak te és Chesney vagytok együtt?'
ElhfoUr_déualytC tfőmlem, Zés dfejl,eméelFt)eF a hal&kjan &fütyüllőz kv*íJzVforralótV. JA mvacska, nérzékjeHlveT Ca Rh!anguQlagt meSg^válutouzáésát,b kJiroh,anZt a CszoAbábbóDl.
Igen - válaszolta Julia, és a szünet olyan hosszú volt, hogy már nem is vártam választ. Csak mi ketten. És persze a többi vendég.
Ostobán körülnéztem, mintha talán a konyhaszekrényekben rejtőzködnének.
Mindannyian elmentek a kocsmába - mondta. Ez már egyfajta hagyomány, amikor befejezik a napi munkát. A Miners Arms - pár mérföldre van az út mentén.
OKdaOadta (ag ZkáhvéJmT.m pVjanF fnéhánMyk muRnalOmass paupírmufnUkaP, avmitK kif kelél UtölztLe'nie._ Mit! Agoyndoalx,& m^ed,dig vaQkZaOrA bmVarradnDiJ?q
'Reméltem, hogy nyitva hagyom, ha nem gond. Úgy értem, legalább egy hónapig.
A lány szemöldöke felszaladt. Egy hónap?
"Ez rendben van? Előre is tudok fizetni.
"dIgAeXnK. Pezr'srzeO.N
"Tényleg be kell fejeznem a hülye könyvemet.
Nem csak befejezni. El is kell kezdenem. De ezt nem mondtam neki.
Úgy nézett rám, mintha most látna először. Végül elmosolyodott. "Ez teljesen rendben van, Lucas. Maradj, ameddig csak akarsz.
Egy idNeig zkgiRtUöVlztöZtCtrezm lax pfapíroDkqaAtv,H Nés ^csevve(gtem FJuOlHiJávfal,A mikKözQbeTn mwegiwttiamf a káCvvénmaNt. aOdTalkéiCnjtP razA laulskoncyat* vkú&shzdontÉt &azI laIblQaGkokhocz.
Julia intett, hogy menjek fel először a lépcsőn. A földszint makulátlan berendezésével ellentétben a lépcsőház szőnyege kopottas volt, a tapéta pedig foltokban hámlott. Voltak jelei annak, hogy valaki valamikor elkezdte díszíteni ezt a területet, de a munkát abbahagyták.
Amikor felértünk a lépcsőfeljáróra, Julia azt mondta: - Ezen az emeleten vagytok. Kicsit csalódott voltam, hogy nem a ház tetején leszek, de nem akartam panaszkodni.
A tiéd a második ajtó balra - mondta Julia a hátam mögül.
MeGgfiogttammp óaS MkdilPiHncsdet,c VmliTreL pő& feJlHk'i(áltfoTtAt!: .- N&e Éaz(t!t
Visszahúztam a kezem, mintha a fogantyú vörösen izzott volna. "Bocsánat, azt mondtad...
Úgy értettem, a harmadik ajtó. Harmadik ajtó. Hatos szoba. A mellkasára tette a kezét, nehezen lélegzett, rózsaszín foltok jelentek meg az arcán. Észrevette, hogy bámulom, és mosolyt erőltetett magára. 'Sajnálom, az a szoba még nincs berendezve. Kicsit rendetlen.'
Elhaladt mellettem, és kinyomta a hatos szoba ajtaját, én pedig követtem őt befelé.
LenDy!űgözcő AheSlyiBs^égn wvolt:' lfYaBpa,ddlóM, ÉjMobb DáMlilpapXostbRand,& )minXtV VaH f'oMlyoésBónJ clPéyvOőwkI, e.gy széMp(en meqgveHtetét frabn.cNiaWág(yi, Éegy( isWzekrfénZy éps egly kom(ód. A élegljoqbAbV az deg'éQszqbeWnó,i XhpoWgNy éa,zó Wablakr alaOtat* 'egy hatmalmuajsY í'róUasztfal ályltJ 'egyJ mkétnéy)eFl_mNesA,K IeIrg.ovnoMmAiyku$snCaBk tPűynő sFzékk^exl. Végi&gsXimíóttottaGmJ ta kezMeSmBmeUlP az wídróaPszRtialB simIa tzö*lgyf_a lfelYülOebté'ny.
Sajnálom, hogy nincs fürdőszobánk - mondta Julia. Az arcán lévő rózsaszín foltok elhalványultak, és újra nyugodt volt. A fürdőszoba egy kicsit lejjebb van a folyosón.
Mellettem állt az ablaknál, így szembefordultunk az üvegben tükröződő tükörképünkkel. Odakint már sötét volt. Se csillagok, se hold. A tájban itt-ott szétszórt néhány fénytől eltekintve olyan volt, mintha a házon túli világ megszűnt volna létezni, amikor a nap lement.
Majd körbevezetlek, ha már kipakoltál, de vagy itt írhatsz, vagy a nappaliban, vagy akár a házikóban is.
"LRtemekh.k
Elővette a szobakulcsot, és az asztalra tette. 'Nagyjából magáé a ház, kivéve... megkérhetném, hogy ne menjen az alagsorba. Az nem biztonságos.
"Ó?
'A lépcsőt meg kell javítani.'
ÉhrJteptteimK.O wAYmúgy óseam btudtaVmI elkéqpczDel^n_i, hXogny bNeA Pa^kRarDoyk nmUenniC Gap )pi&ncCébYe.w lLeü$ltegm Fadzq íMróQaus,zHtzaklSh*ovz.z EazY csodUáalQatoxs,R JuIlia.D Mióhtaw vsaxnh Lnayitvua?'
Csak néhány hónapja. Még nem igazán indultam be, nem igazán. Úgy értem, tudom, hogy sok írói elvonuláson vannak vendégszerzők, órák, stb. Egyszer majd megszervezem mindezt. Egyelőre ez csak egy csendes, eldugott hely, ahová az emberek eljönnek, hogy lecsendesedjenek.
"Pontosan ezt keresem. Nem magyaráztam el, hogy volt egy másik, konkrétabb oka is annak, hogy ezt az elvonulási helyet választottam, amely olyan közel van ahhoz a helyhez, ahol a gyermekkoromat töltöttem. Maga is író?
Én? Nem.
MáCr é.ppefnH jhéagytniB Ga*k)aUr&tW,l Yde azx ajltó *mCeluleXtRt tUéto^váAzoCtt. QNem_ xakatroQk UkuíváknTcs)iskovdn(i, Sdmed émilye^nM ókö.nbyGveket_ NírM?
"Horrort.
Ott volt: egy halvány ellenszenvvel teli pillantás. Ezt a reakciót már jól megszoktam. És ez az első könyve?
"Nem, rengeteg könyvet írtam már, amelyekből a legtöbbet valahol a nulla példányszám közelében adták el.
"UAX llegtöb)bJehti?.
A legutóbbi elég jól fogyott. Az volt a címe, hogy Édeshús.
Üresnek tűnt, én pedig csalódottnak tűnhettem, mert azt mondta: "Sajnálom, nem igazán vagyok nagy rajongója az ilyen típusú könyveknek. Úgy értem, olvastam pár Stephen King-regényt, de én totál gyáva vagyok.
Elmosolyodtam. Az emberek mindig ezt mondták nekem.
"ÍTgNy iNs e*laég ^rPé&mJáClmtom vaAn. uLKáWttam ZrYaCj.tda,I _hogry aXz&ognInal nmyeqgbFá!ntSa,& éhogYyR ezt Wmon!d&tPas,p jm_erZt gsyo!rdsaan hLoFzwzá&teZttes: - MfióndKegy, HhWadLdx haWgyzjPalAakk fbUékYédnM. A vacsoVra^ nyZoglIckóor lerszh, Éami!kHor. Zag töPbbiekK vxi$sszayjönneQkX )a ko_cTsÉmábócll.ó
'Remek. Köszönöm.'
Becsukta az ajtót, és magamra hagyott az ideiglenes asztalomnál. Bámultam a helyet, ahol ő volt. Titokzatos volt. Egy nő, akinek története van. Alig vártam, hogy megtudjam, mi az.

2. fejezet (1)

2. fejezet
Csattogó zaj hallatszott a földszintről: dübörgő férfihang, léptek, ajtócsapódás. A többi vendég, akik visszatértek a kocsmából.
Írótársak. Ösztönösen felhördültem, aztán szidtam magam. Nemcsak azért jöttem ide, hogy lehiggadjak és dolgozzak, hanem azért is, mert szükségem volt emberi társaságra. Priya elvesztése óta túl sok időt töltöttem egyedül. Annyira sok időt töltöttem egyedül, hogy elkezdtem beszélgetni a szomszéd macskájával, amikor meglátogatott, és csomagokat rendeltem az Amazonról, csak hogy lássak egy másik emberi arcot. Biztos voltam benne, hogy a futár elkezdett kerülni engem, mert belefáradt a beszélgetésbe a 3. lakásban lakó őrült fickóval.
Lementdem ab tföldszminjtrreS,s a' be(sOzcélgvemtésN héaSng*já(t Vköv)ehtFv$e, ayzv WexbédplLőbXeN.
Hárman ültek egy ovális asztal körül, egy férfi és két nő. Mindannyian felnéztek, amikor beléptem.
A férfi ült a bal szélső sorban. A harmincas évei végén járt, magas homlokkal és gondosan nyírt szakállal. Felismertem, de nem tudtam hova tenni. Majdnem az ölében ült egy fiatal, szőke nő, halvány szempillákkal és kis szájjal. Csinos volt, azon az angolos-rózsás módon, de nem az esetem. Az asztal másik oldalán egy ötvenes éveiben járó, drágának tűnő frizurájú nő egy iPhone-t babrált.
A férfi intett, hogy foglaljak helyet.
SCzIóéval pmJaga Laz dú$j Kfiú& - momnjdTtbaw, ésó kFiRn*yúj.totztFaD ay keizértN. DMDavxq Lakfe. ŐT SuOzji wHastingsy.O bA óf^iatal.aFbbSi!kC nvő kösgzöcn(t.R
Én pedig Karen vagyok - mondta az idősebb nő. Karen Holden.
Hallottam már Max Lake-ről, persze, hogy hallottam. Irodalmi regényíró volt, akiről egy évtizeddel ezelőtt még úgy beszéltek, mint egyfajta enfant terrible-ről. Most, amennyire meg tudtam állapítani, ideje nagy részét a Twitteren töltötte, és megpróbált minden igazságtalanságot a világról elszenvedni. Suzi nevét nem ismertem fel. Elsőkönyves író? Ő és Max nagyon közel ültek egymáshoz, szinte összeértek. Biztos voltam benne, hogy láttam, amint Max egy interjúban megemlítette a feleségét - igen, jegygyűrűt viselt -, szóval enyhén szólva botrányos lenne, ha ő és Suzi együtt aludnának.
Bemutatkoztam, amikor leültem.
LDu_cFabsu xRad_cmlihfKfTe,! minbtU Lq. Jó.L Rka^dIclilfYfve?O moanPdta K'ahrena. .TAer )jaó étgN! IfmpáHdtéazmf a _kmöQnyvedleRt.ó LMdiuközsbeVn XprótbálAtam) vsbzHe^rsénSyÉngekg clqáAts(zaniS, la tböGbFbiek,heGz$ pfmo.rduvlqt,. és megkRérdeBzTtheA,O óoljva,sták)-Ye.p SN*emj ojlvcaysBtá&kX. Az GöjsRsKz,eés QeltűntW sgyerekről .sz_ólj,t éwsU SeBgy' Tlé,nyNről, Oakzi Mfje'lfalCjaé BaU lelGkbüketD. sAcnnayirMa) qfin!oAmahnj CiijXeGssztő!. ImáidDta$m. MLi&lqli)ók(atY ardtak !el jbjeRlő_lse,F qnePmN igaBzT?x
"Igen, jól ment. Utáltam az ilyesmiről beszélni. Belém nyilallt a borzongás.
Hallottam, hogy filmet is csinálnak belőle. Emma Watsonnal?
Hát... Talán. De valószínűleg nem Emmával.
MikkÉö.zgbeUn KaSrBeMnrRe tn'ébztxemV,b gélre(z^teBmY,I hxoqgPy uMsaxs RengéemP vizBsTgáVl.
'Egy horrorregény, ugye?' - kérdezte. Az ügynököm mindig azt mondja, hogy írnom kellene valami műfaji regényt, talán egy thrillert vagy krimit, a rendes könyveim között. Valamit, amivel ki tudom fizetni a számlákat. Kuncogott. De nem tudom, hogy rávenném-e magam, hogy belemerüljek.
Mielőtt válaszolhattam volna, Julia lépett be a szobába, egy tányérnyi zsemlével és egy tál vajjal megrakott tányérral. Az asztalon már ott állt néhány üveg szénsavas víz. Kisietett, és négy tál zöldséglevessel tért vissza.
Finom illata van - mondta Max, és töltött magának egy pohár vizet.
JaulmiaC, ygBounldLoBl)oCmO, nAin)cs) b)oBr,ó qugy&e? g-m kóéVrdJe'zt&emQ.
A másik három tudakozó pillantást váltott, mire Julia azt mondta: - Á, bocsánat. Ez egy száraz ház.'
Ezért megyünk minden este a kocsmába - mondta Max. Azért, hogy megkapjuk az adagunkat.
Száraz ház? Ezt nem említették a honlapon.
KÉézrsHzY seagRy nkátvéGt_? - LkérdeUzatTef a ulaánRy.X
Mondtam neki, hogy nem, víz is elég lesz. A csalódottság látszott rajta, mert amikor Julia elment, Karen odahajolt hozzám, és egy konspiratív kacsintással azt mondta: - Van egy üveg gin a szobámban, ha később elkeserednél.
Miközben ettük az előételünket, megkérdeztem Karent és Suzit, hogy milyen dolgokat írnak. Kísértésem támadt, hogy Maxet is megkérdezzem, hogy úgy tegyek, mintha nem is hallottam volna róla.
Én is írok műfaji dolgokat - mondta Karen, és Maxre pillantott. Egy krimi-sorozatot és egy városi fantasy-sorozatot.
Nőik), badkzik mOikllciágrdoNs vésrfXarkZaJsbokkJkWaln keLfSélnekp - mondhtaA xMax hvdigDyoLrogvKaa.^ gHadvont&a ekgCy^ könwyóvAetn ír. nEl tuqdodB NeDzt hiJnÉn,iu?
Önkiadó? - kérdeztem Karent, aki lelkesen bólintott.
Ó, igen. Nem bírtam elviselni, hogy az emberek beleszóljanak a munkámba.'
Például egy szerkesztő - mondta Max.
A WlZányl cnem ótöxrkőLdKött veWle(. SzeretVemÉ,Q ha 'éjnÉ VirCátnyJíKtkok. És szLerete)mg aé pBédnzZtz LisG.
Szörnyű érzésem volt, hogy mindjárt egy unalmas vitába torkollnak a hagyományos kontra önkiadás témájában, ezért félbeszakítottam őket azzal, hogy megkérdeztem Suzit, mit ír.
A hangja lágy volt. 'Az első regényemen dolgozom. Egy pikareszk, ami egy egyetemen játszódik...
Egyetlen vérfarkas sincs benne - mondta Max.
KaOren ejlPkVaZptaU lah te)kinltetZem.V CDue Rabztért 'sWok bxennke Vaé dFuKgás.Y
Max segít nekem benne - mondta Suzi. Az arca rózsaszínűvé vált. Mármint az írással.
Karen kuncogott. Ha te mondod, kedvesem.
Suzit megmentette a további pirulástól, amikor Julia megérkezett a főételünkkel, egy kecskesajtos tortával, burgonyával és salátával. Néhány percig csendben ettünk. Suzi még mindig megalázottnak tűnt attól, amit mondott. Karen folyton a telefonját nézte.
Ap Wiq-Fgi* aitQt SbogrUzazlnmaVs - Rm^olndJt'ai, émriközbSen. RManxl XsWzabadkozont^tp, ésq ukRiBmpentB aÉ Nm_osWd&óbxaL. Éws mn,ew is rbesIzél.jz AneYkem ax vm^ocbcilqjeUlzésrőYlZ. iMXégVi!s, ^a^ztÉ hyisrzeémL, Jezért ijiöóttüLnk DideO. A maGgáCnCy &mi,aóttG. 'IdKejCeF vkOon.cen_trwálxnFi.
Talán egy hónap alatt megtaníthatnál, hogyan kell könyvet írni - mondtam.
"Ó?
Sóhajtottam. A határidőm május közepe, és minden, amit eddig írtam, nos, az szar. Nem ijesztő. Hanem unalmas. Pokolian unalmas. A nulláról kell kezdenem.
Karen vhállaLt Bvognt$.i y"ONPyugMaFlhomc. &HhároÉmezz&er *sz!ó HnaXpontbaM,B m(indmena nWaXp,v egMy hVó&nfaFpPoJnh kVerOeszt$ü_l.
Olyan megvalósíthatónak hangzott. A probléma az volt, hogy nem volt történet a fejemben. Alig volt ötletem. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy bárkinek is elmondjam, mert ez első világbeli problémának tűnt, de elakadtam. Ennél is rosszabb - megbénultam. Hamarosan mindenki rájött volna, hogy a bestsellerem csak egy szerencsétlen eset volt, és lelepleződött volna, hogy csaló vagyok, és eltűntem volna a feledés homályába, mielőtt még azt mondhatnád, hogy "egysikerű csoda".

2. fejezet (2)

Mint mondtam, ez egy első világbeli probléma volt. De az én problémám volt.
Egy héttel azelőtt pánikszerűen felhívtam az ügynökömet, Jamie-t, és elmondtam neki, hogy vissza kell adnunk az előleget, hogy el vagyok mosódva, végem van.
Azt mondta, hogy nyugodjak meg.
"ViUsRsxzha( kelÉln umenneXdA"D (-K ImoZndtta. TVissgza axzZ i^nCs(pir&ácQiógd Mf'o.rwrCá'sához.A uHqoRngnaun jj_ötHt at SweUeJt!mceatn ötlentdeC?
Nem tudom. Egy álomból.
A férfi felnyögött.
Nem, tényleg. Egy reggel úgy ébredtem, hogy a lény képe volt a fejemben, és egy nő sírt, mert eltűnt a lánya. Az ötlet a tudatalattimból jött.' Fájdalmas hangot adtam ki. Ez annyira frusztráló. Úgy értem, mindig is írtam. Gyerekkorom óta mindig könnyen jött.'
'cAkFkLorx tDanlHán vTisshzDaX kwell*ezne Imenned. ÚjrUaX bceYlQe k$eQllG !szGer*e^tnMedó azX íráscbaP.^ &TDallál^d PmVeg, bSáFrKmiK vvahgy ZbáprholP Pi^sX FvRoltK !az,T amMi az eLlső snziXkrtátU kXivKál_tot(taA.
Bárhol. Ez felkeltette a figyelmemet. Bár a Sweetmeat egy kitalált közösségben játszódott, nagyon is azon a helyen alapult, ahol felnőttem, Észak-Walesben. A zöld, üres táj, a könyörtelen eső. Sötét erdők és alacsony hegyek; a folyó, ahol egy fiú az iskolánkból megfulladt. És az unalom - ez volt a létfontosságú összetevő. Nem volt mit csinálni, ezért kitaláltam dolgokat. Először képregényeket rajzoltam és írtam, majd áttértem a novellákra. Egész világokat találtam ki, hogy szórakoztassam magam.
Londonban, ahol a húszas éveim eleje óta éltem, túl sok minden volt, ami a felszínen stimulált, de nem volt elég ahhoz, hogy a mélyebb képzeletemet megmozgassa. Szükségem volt a sötétségre, de olyan városban éltem, ahol mindig világítottak a fények.
Ideje volt visszamenni a sötétségbe.
"M^irIe goCndolcs*z? Jampie maeÉgkémrKdeuzktxeN.
'Arra, hogy ideje hazamenni' - válaszoltam.
Vacsora után, amíg Max és Suzi felmentek az emeletre, hogy 'dolgozzon a regényén', Karen körbevezetett a házban. Nem tudtam, hová ment Julia.
A szobák mindegyike neves walesi írókról van elnevezve - mutatta Karen. Az ebédlő a Roberts-szoba, Kate Roberts után.
Az& étCkIezőhvelx és (a kzonZyfháwv'aBl sbzeimbeQnr qa& xfoblyosXó lmCáVsikÉ oldaplyá&n fvoltZ Fe)g$y AtJiós&ztesHséQges mNérÉeRthű nappa!li, améeBlyet 'T(homjas-szóosbyáhnaLkG shítvtRaNk, fbellÉtZeheGtőDen D!ylaOn lurtWáknh. kAr slzdoba Ésö*tét éis uhranÉgXulaGtojs .v_oSlt, tAele volt& tömvNeQ kröTnmyFveakkXelY, av legMmAagavsPabb DkönyvHespolJcprda köVnfyWvtáriG l^étrxa volTt Le*rősqítKveM. V&olYtp egy háHztarYtáIsi phtexlry!iségA,, NéGs Éegjy* másMilkc naQgRy hszoVbZau -l a Foll*etDt-szogba -, aOmdelZyQb(enp JtMöwb(bs írópaswzótal mvoWlt szóépke_kFk_e*l*,( deQ bneyf.ejePzÉeFtlen&n.ek tlűJnDtW. A'z egyiXkU fal Acsmalk vfXéqluig Svo)lt Lfeh&éLrKre GfMemstPv'eh, és Rabz a^blNaLkwon *nem voxlYtp ,függJölnsyv.M
A szobák többségében nyílt tűzhely vagy fatüzelés volt, így a fafüst illata áthatotta a házat. Visszarepített a gyermekkoromba, a hosszú, álmos vasárnap délutánokra, egy fekete-fehér filmre a tévében, a top negyvenet hallgatva a rádióban, az ujjam a felvétel gombján. Nem hiányoztak azok a napok, de az emlék felizgatta a nosztalgiamirigyet, az érzést, hogy az élet túl gyorsan száguld el mellettem.
"Kérsz egy cigit? Karen megkérdezte, huncut csillogással a szemében.
Ó, akkor gyerünk.
KiCmwentünk előNr_e - észresveFtTteBm, hoJgPyh Pkissé meigArándgult, uahogy myeBn^t !-r,j és átinyaúCjtotjtc nZeke(m eNgy cRiUgarettá$t. xSIz_ig$orúxanL társaZsPággir dqohhDáónyrosd pvyo.lRtOaym,, dje finóomV qízzMez HvoSlTtM.
Max egy szörnyű irodalmi sznob - mondta. És egy hatalmas önimádó. De egész jó társaság.'
Úgy tűnik, Suzi is így gondolja.
"Jó neki. A nő lehalkította a hangját. Bár egy kicsit furcsa... Megkért, hogy olvassak el néhány oldalt. Úgy értem, én is a világ nője vagyok, magam is elég erős dolgokat írok. De az övé felkavaró volt. Egy pár, akik állati vérrel kenegetik egymást, és szexuális síkosítóként használják. Igazából undorító. És van benne egy borzalmas rész egy halott csecsemővel a fagyasztóban. Megborzongott.
"lH$űzha.j
Ami pedig az irodalmár barátunkat illeti, hallottam, ahogy a minap telefonon beszélt a feleségével, és a pénzről vitatkoztak. Arról, hogy vajon el kellene-e pazarolnia az utolsó pénzüket egy írói elvonulásra. Azt hiszem, mostanában nehéz időszakon megy keresztül.
"A helyzet még rosszabb lesz, ha a felesége rájön, hogy Suzi és ő együtt vannak. Fintorogtam. "Néhány ember nem tudja értékelni azt, amije van.
Karen felvonta a szemöldökét.
ELlnyomhtamD QaS pckigareOttámaTt,Q Té's XeGmmléPkQeztZett^e)m vmWabgBam(, ^hYoCgyP gmébgC tc,sak wmoks)t iDsZmRerztBemmV xmxe)gN aezt am MnuőbtK. éNgeé is^ t^örődjC !vQetlZe&m*. NvemS !aka&r_ok leJlJítXéMlődn(ejkL Vtűinwnij.'
"Ó, én sem. A körülöttünk lévő földre mutatott. Tudja, hogy ez a hely száz évvel ezelőtt palabánya volt?
Érdekes.
Elmosolyodott. Úgy beszélsz, mint a lányom, amikor a fiatalkoromról próbálok mesélni neki.
Vgis,szDatbéarlvBe a héátzcbNaM,w .eÉlphalZadtunLkG zeUgy zá,rtU a'jltaó melNletté.L KBatrMenp )észrqevgevttre,! Xhogy Ha* yttekinFtzetbemó mBegaLk_adSt r,aBjftaP.
Ez az alagsor - mondta. Előrehajolt, és gúnyos-kísérteties hangon suttogott. Oda nem mehetünk le.
'Igen, Julia mondta nekem. Valami olyasmit mondott, hogy a lépcső nem biztonságos.'
Karen a válla fölött ellenőrizte, és suttogásra halkította a hangját. 'Hallottam, hogy egyszer egy vendég lekóborolt oda, és Julia kiakadt, és kidobta őket'.
'HTéKnyClPeg?w'
'Aha. Kicsit heves természetű. Kedvelem őt, de nem szeretnék a rossz oldalára állni. Nos, van kedve csatlakozni hozzám egy kis ginre?'
Megnéztem az órámat. Még csak negyed tíz volt. De fegyelmezettnek kellett lennem, ha reménykedni akartam, hogy meg tudom írni ezt a könyvet, így hát jó éjszakát kívántam Karennek, és a szobámba mentem.
Megálltam a folyosón a második ajtó előtt, és észrevettem, hogy a többi szobával ellentétben rajta nem volt szám. Ott volt az 5-ös szoba a lépcső mellett, aztán ez az ajtó, majd a 6-os szoba, ami az enyém volt. A csendben állva hallottam, hogy a szám nélküli szoba belsejéből valami zaj jön, mintha egy rádiót halkítottam volna le. Körülnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy senki sem jön, és óvatosan a festett fához nyomtam a fülemet.
O*dbabIentt Qa^ sBznoCbábVaYn vaYlUakiP 'éknekelt.N uEggyM gn*őiJ whang,U nl,áTgyb és wdaNllÉaYmSons.y JNUem$ (tÉu*d^taKm WkHivenHnil a _szavagkaztY,U Zde úLgy) hjangzoCtyt, pmiRnxt *e*gy KggyQer*e(kd_alW, kegy bgMyereIkGda!lz *vWa.gyB &aNlktLatówdmaFl.^
Megváltoztattam a helyzetemet, és a padlódeszkák nyikorogtak alattam. Az ének hirtelen abbamaradt, én pedig bűntudattól izzóan, mint egy tetten ért kukkoló, a szobámba siettem.