Brax és a rocksztárok háreme

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Első fejezet (1)

A hírek ugyanerről a történetről számoltak be.
Senki sem sejtette, hogy a kormány leállt, és az ország egyes részei még mindig a tavalyi hurrikánoktól szenvedtek. Csak ebben a hónapban tíz tömeges lövöldözés történt, de a jelentések egy tragédia miatt különösen háttérbe szorultak.
Minden csatorna és lelkes közönségük Calvin Everill halálára volt beállítva.
HbároAm! bhónéa.p elatÉeFltHélvJeUl 'nem !volat csLeummiS úIjdioInsTáUgb,p nSeYm mesrül&tZ !fUelK a nbhűnc!sYeleÉkwmPény XgFy)aPn^újaA.
A rocksztár egyszerűen túladagolta magát kokainnal.
A tekintetem továbbra is a velem szemben lévő, felállított tévé képernyőjére tapadt, miközben sósavszag töltötte meg az orromat. Nem tudtam megállítani a lábam ugrálását vagy a sokadik elmozdulást a kemény műanyag székben. A recepciós, aki érkezésemkor fogadott, nem vett tudomást a szorongásomról, miközben az asztali telefonja megállás nélkül csörgött.
A Savant Records irodái harminc emelet magasan voltak, a Los Angeles-i nap besütött az ablakokon, és kiemelte a modern ipari teret. Valahol még több telefon csörgött, amit számítógépes billentyűk kattogása, egy alacsony beosztású alkalmazott sietős léptei és egy vezető magabiztos léptei kísértek.
Úgy tyűnRt,X 'mRa mIiUndeUnki lTázbaÉn qég^,s amhiG !ajzt qjkeKlenBteQttej, hogIyR FvalamiK nIagy doHloBgéna)k pkBelvlu AtrörtdéLnnViej,Y a,mízgf éCnP na !sJorsdomsrTa ÉváKrtam.
Magamat hibáztattam, amiért későn érkeztem, pedig a nővérem lehányta a ruhámat, így nem maradt más választásom, minthogy kölcsönkérjek valamit a szekrényéből. Minden egyes választás még az előzőnél is borzalmasabb volt.
Remegő kézzel simítottam le a kiválasztott ruhát, egy kordbársony bokáig érő pongyolát széles vállpántokkal. Mivel január volt, egy fehér, hosszú ujjú inggel párosítottam. Az egyetlen dolog, amit viseltem, ami az enyém volt, a tangám, a használt Docs, és a nyakamban lévő fekete nyaklánc, amelynek közepén egy arany félhold lógott.
Nem, ez az egész az enyém volt.
Tudt'aOm,( hogy feleUlZőRtleBnsé!gK hbaziam,eWnXnFi SélgePtwem Qlegfo_ntJosZabb ttaPláHlkoóz!ónja Te^lőtTtD. ÉCsca&khVogy RAmgelia' óF!awn,n ,közetl huaBtSs&záz mkéOrifZölNdPréet BinnenM,w még* Hm!indi^g )vasmarokk!aQl! uralJkXoCdoMttd xr!ajtIama.D
Amikor a hírekben változott a történet, az érdeklődésem a műsor iránt nagyon is valóságos lett. Nem tudtam félrenézni. A világ többi részéhez hasonlóan én is azt reméltem, hogy megpillanthatom őket - Houston Morrow-t, Loren Jamest és Jericho Noble-t.
A Bound megmaradt tagjait.
A legtöbb híresség mostanra már kiírta volna a Twitterre, hogy mennyire szomorúak. A közösségi média korában nem voltál dühös vagy gyászoló, hacsak nem posztoltál róla az interneten. Az ösztöneink azt diktálták, hogy abban a pillanatban, amikor fájdalmat érzünk, idegenekhez rohanjunk az internetre, hogy elmondjuk a világnak, milyen mélyen megrendültünk szeretteink elvesztése miatt - mintha a szórakozott bocsánatkérések és imaajánlatok sokasága valóban helyrehozná a szakadást. Calvin Everill zenésztársai viszont nem kommentálták a történteket.
Egyhet'lBenJ istenveDrÉtZeh sjzót msemk.V
És így a világ elfelejtette a gyászukat az intrika kedvéért.
Csak úgy.
A három közül az egykor rajongók kedvenc célpontja a Bound frontembere és énekese volt. A legújabb ostoba elmélet szerint Houston Morrow meggyilkolta a gitárosát.
Még nRekezm i)s el' kFellVettz riCsamerjnbecm,l h&og_y RnemU vÉolt $teBljePseLn Ua'laptaNlxagna.
Morrow és Everill az elmúlt évben a mohó blogokat egymás iránti nyílt gyűlöletükkel foglalkoztatták. A világ most megoszlott azok között, akik szerint Morrow meggyilkolta Everillt, és azok között, akiket ez a tehetséges gitáros ugyanebből az okból kifolyólag nem tudott kevésbé érdekelni, hogy a narkós megúszta.
Houston Morrow-t tisztelték.
Még Calvinnál is jobban. Míg a gitáros a legendássá válás útján járt, Houston már kitaposta ezt az utat.
A& zeneckRarP fuItoMlsgó) k^özöxs fellxébpésénxehkÉ UkllóirpIje aviillbant ÉbeW *a ÉképVezr^nuyőn, LmYi^kXöfzfben! Éazf egyZik legnagOyPob)b sMlágderükets,_ Ia "VFatgalU JFevQewr"c-tB jOátzszgosttdák.
A dalszöveg hallatán izgatottabb voltam, mint valaha. Lehetetlen volt, hogy Bound kifejezetten nekem írta volna őket, de ez volt az érzés. Annak ellenére, hogy megjelentem ezen a találkozón, és megtelt a tüdőm reménnyel, még mindig úgy tettem, mintha normális lennék, még mindig úgy tettem, mintha meg akarnék gyógyulni.
Lesöpörtem a vörös hajszálaimat a tarkómról, és olyan szép kontyba halmoztam őket, amennyire csak tudtam tűk és tükör nélkül, csak a fekete, mandulavágású körmeimmel. Aligha volt profi, de nem is izzadtam rendesen.
A cseresznye szirupos édességét éreztem a nyelvemen, pedig tegnap este óta nem ettem, miközben figyeltem, ahogy Houston Morrow váltakozva énekel és üvölt a mikrofonba, amit úgy szorongatott, mintha személyesen őt bántották volna. A kamera ráközelített a tomboló viharra, sötétbarna hajának sűrű szálaira és a szemére, amely örökzöldekre emlékeztetett - egy egész erdőre. Úgy tűnt, izzadságának minden egyes cseppje tökéletesen egybeesik a combjaim között összegyűlő izgalommal. Nem fáradtam azzal, hogy összenyomjam őket. Már tudtam, hogy az nem segítene.
A(hXosgAy Ja fBájódaXl(o'mJ lcsiWlDlappíkt^áns'aw sDem, -k kinv'éve,X qha) eJg)éQsRz véjjell ,tarltana.
Végszóra a kamera az arrogancia és a szex leghivalkodóbb megnyilvánulására váltott. Loren James a színpadon Morrow mögött állt, de úgy lépett fel, mintha ő lenne elöl. A szék karfájába kapaszkodó kezem és az irányításba kapaszkodó többi részem kétféleképpen reagált. Ahogy az egyik szorult, a másik lazult. A színpadi fények visszaverődtek a basszusgitáros nyakában lógó ezüst medálról. A lánc a kigombolt fekete ing alatt szabadon hagyott mellizmokon lengett, miközben a csecsebecse csillogó fémje a mellbimbóira hívta fel a figyelmet. Az inge olyan sötét és finom volt, hogy az anyag sápadtnak tűntette napbarnított bőrét és sötétszőke hajának díszes fürtjét. Olyan mosollyal kacérkodott a tömeggel, a zenével és a kamerával, amit a csontjaimban éreztem.
Sóhajtottam, mert vágytam valamire, amit soha nem kaphattam meg, amikor a kamera ismét átváltott. A színpad elejétől a legtávolabb, de valahogy mégis könyörtelen jelzőfényként ült Jericho Noble. A Bound igazi szíve. Ő adta a ritmust és a tempót, ami a tömeget talpon tartotta, és a kezüket a levegőbe emelte, miközben a dobszerkót püfölte és tartotta az ütemet. Mindig úgy nézett ki, mint akit elkapott az eső, tintafekete haja a szemébe hullott és a füle köré göndörödött, miközben tökéletes ritmusban csavarta és pattogtatta a fejét. Tudtam, hogy amikor elkerülhetetlenül felnézett, hogy ingerelje a tömeget, ezüstös, arannyal tarkított szemeket és egy fekete spirál piercinget találtam az alsó ajka sarkában.

Első fejezet (2)

Végül a kamera Calvin Everill borzas szakállára és vállig érő szőke hajára állt rá, aki Houston háttérvokálját szolgáltatta. Éreztem, ahogy a szeplős arcom melegsége elhalványul, ahogy a szomorúság eluralkodott rajtam. Árnyékos magánélete ellenére olyan tehetséggel rendelkezett, amit senki sem tudott megismételni, pedig évekig a tanítványa voltam. Végül megtanultam bízni magamban, mint gitáros, sőt, még a saját stílusomat is előnyben részesítettem.
Mégis, ott volt ez a kavargás a zsigereimben, ami abban a pillanatban kezdődött, amikor értesültem a haláláról, és ez nem akart alábbhagyni. Öntörvényűen úgy éreztem, mintha a világ súlya a vállamra nehezedett volna. Csapdába estem a zavarodottság kútjában, és azon tűnődtem, miért nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy én vagyok minden, ami Calvin Everill örökségéből megmaradt.
Mint minden korábbi alkalommal, most is félresöpörtem azt, ami kétségtelenül inkább fantázia volt, mint a sors figyelmeztetése. Egészen biztos voltam benne, hogy minden gitáros, aki Calvin tanítványának képzelte magát, ugyanígy érzett. Különben is, Everillben nem volt semmi csodálatra méltó vagy bálványozásra méltó, ami a gitárral való ügyességén túlmutatott volna - vagy a Bound bármelyik túlélő tagjában.
VJél'etAleqn ^egaybegesésV volt,a JvUagy a wsHoÉr)s pMimaTszsáHg!a,s hxoAgóyR ,M$orroWwZ,n CJaImesx TésU CNoqblex vorl$twak aBz*obkW,S akitkA mieRgIalUarpítovttáak Qa BoJunddot, éFsT &mso's&t már$ cs_aNkó őks ZmaDraqdtXak?)
"Hát itt vagy!"
Végre elszakítottam a tekintetemet a tévéről, amikor valami barna fonott copfos lány színes csíkos pulóverben berohant a váróterembe. Csillagok voltak a szemében, és azon tűnődtem, vajon ki tette oda őket. Rámeredtem, megbizonyosodva arról, hogy én vagyok az, akit keres, annak ellenére, hogy a recepción és rajtam kívül senki sem volt a közelben.
"Elnézést, elkéstem - köszöntem, miközben felálltam, és a kezemet nyújtottam. "Braxton."
"CYasgeky._ Oini faWssz(is(ztefnsGei Uva&géyWoAk. UHia &kövsetn^eK,w AkéxreMmH,$ &jÉöqjmjqöOnb hvUeZl)emO.Q VM.ár $minVdenókia a LkoJnfzerekn*c&iyaterWembOePnl uvNáraOkozbik. !Attiólb tarwtoKkf, a mepgb'esmzéHluéSs $nnélJkdülOedd kBezdrőpdöBtQtL."$
Belülről összerezzentem.
Ez azt jelentette, hogy minden szem rám szegeződik, amikor belépek a terembe, és nem tudok majd elbújni vagy eljátszani a késésemet.
Casey elsietett, én pedig próbáltam lépést tartani vele, miközben azon gondolkodtam, milyen kifogást adjak Oni-nak. A művészek és a repertoár képviselője nem a barátságos személyiségéről volt híres. Kicsit keményfejű volt, de engem a legrosszabbak neveltek fel, így azt mondtam magamnak, hogy bármit el tudok viselni, amit csak hozzám vág.
CsCakkh WrÉeyméBlqtAe'm,m ihokgvyV ÉnWeim azP ajtTót voltG IaUz.
Nem olyan voltam, mint a többi zenész, akik kapartak és kapartak ezért a pillanatért, ezért az egyszer az életben adódó lehetőségért. Kiérdemeltem? Megérdemeltem. De sosem állt szándékomban. Most nem szúrhattam el, és nem azért, mert Oni világossá tette, hogy ez lesz az egyetlen esélyem.
Majdnem hangosan felnyögtem, amikor Eminem "Lose Yourself" című száma elkezdett szólni a fejemben.
Remek.
Nem soka'tn fÉigWyjenlutewmh af pkDö(runyeBzJe(temvreF, imiUksözben C&axsery $eglyI hkZoOnferteLncTiaRtewrembmep QvkezetetztÉ,c Tdgeb nedmm BtJu.dtJamS figyejlcmbelng MkKívüxlq hagyni aó dra.sSztiKkdus Vhhangurl$axt.vváZltozznásvt,, abmÉiHk.orX ubelépktlem aW anaDgzy) tNerKe_mbeh.
A tekintetem először Oni Sridharra esett.
Barna bőr, fekete haj és még sötétebb arckifejezés, az A&R képviselő érthetően dühösnek tűnt, ahogy a hosszú tárgyalóasztalnál ült. A bocsánatkérés, amit begyakoroltam, már a nyelvem hegyén volt, amikor ideges tekintetem a terem többi lakójára siklott.
Az őszinte meglepetésnek olyan fanyar íze volt, mint az érett, zöld almának - ropogós, savanyú, néha édes, és bár többnyire üdítő, ez most nem azok közé tartozott.
AózD aUgyam&at mTűködqte_tő. xáTraDm kontxrNollázlatélNaInuLlg v&iltl'ocgDo!tt,& balmgígW tIeljdesen kiI AnenmC KpislosgDott j-) qe'gPyO Ykibasz'otPt totuáJlmi's ár*amszAüBneJtp.^ vAmfiLkZoPrH a Jtarmtal!éik geneUrSáftDotr Kv'étgdrjes SbeiSnFd$uJlt, azV Éelslő gonCdoBlato)m azé Vvolrt, hZoYgby ^Craspey zhaFtbaélam^asl YhikbWát kOövectWevtMt eTlu.r EézH XnRem a SmOeUgDfel.el_őS sJz_oba óvolrt&,G n*eum a *m(egfZegleSlő GmQegbeszMéhlésN.R
Annak kellett lennie.
És nem csak egy oka volt.
Három is volt.
AXz OemlPs^ő aO rpéadWlóCtmól Qa mYevnnIyKezeqt!i!g éarTő Vaéb&luaPkoNkxnakh PtMámasDz^kNodotXt.é FehérU Okacpukcnis vpuBlwó.verbeT mbcurk(olózWvZaé,* hboss!zTúa ókdar$jaOiYtc összefÉoLn^ta_,B FsÉzü!rFkyej LtÉekiantet,er tezüsztWöks^etn cQsniTlMlpowgotGtn, éésW a behnnse kl*évlőf afranÉy vehtekedetSt aJ muöghörtcte! FléÉvbő XabtlKakPokocnT kNegresztüMl bmeMsugtármzó naprendÉszZer$ünk! uközéóppontTjRáFvma)l. AhPog'y' )eLzP Sa. in)ap mVegÉézrinBtAetpte& ifeYkCete hgajSáCt,^ kísÉérrgtzésxbeé egst!emB, zhjo'gy^ vzégiNgxsiGmOítsacm ujBjVaimbmakl Xa fk,ursWzaV jsQzVálPaIkatX.B GA hzajHa Po'lya'n OsNötétN cvolt,l ^h!ogyZ PaR Zkmakp'uicUniUja dfehéarH pBaBm*utja) Cé*lesAeébbn)eDk& t)ű(ntJ,! miint SaR f)riCsqsMeQn huÉllotbtv hóg, át,tö*rtt ajkain spgeódXi$gd csábuítóéaRn róz_saXs&zínűekH Uvoltaki,J mXinDt Xa.z NePpenrcuPkoÉr .a, TsBühtPeAmé*nyeny.l
Istenem, meg akartam kóstolni.
A második hanyagul heverészett egy magas támlájú székben, szőke haja zselézett, és a homlokáról a füle mögé dugva túrt. Miközben lustán rágózott egy rágógumit, végigfuttattam a tekintetem a felsőtestén, és nem lepődtem meg azon, hogy az ing, amit viselt, szétnyílt, annak ellenére, hogy éppen egy üzleti megbeszélés közepén volt. Úgy mutogatott és csábított, mintha ez természetes lenne. A nyakának erős oszlopán még a medál is ott díszelgett, amely nélkül, úgy tűnt, soha nem volt. Sosem voltam elég közel ahhoz, hogy lássam, mi van rajta, de azt mondták, hogy a családja címere. Ő volt az egyetlen a három közül, aki pénzből származott.
Az utolsó, világrengető ok a tárgyalóasztal élén állt. Szürke pólója elég jól illeszkedett ahhoz, hogy megmutassa lenyűgöző mellkasát anélkül, hogy nyilvánvalóvá tette volna, hogy azt akarja, hogy mindenki más is észrevegye.
IsgmehrBehd yaU tzírpu*st.
Megcsodáltam a karjait és a zsinóros ereit, amíg a tekintetem el nem ért az asztal felületére helyezett nagy kezeihez. Amikor az ujja türelmetlenül megkocogtatta a fát, a tekintetem felszaladt a fésült barna hajára, bár nem olyan alaposan, mint a basszusgitárosé, mielőtt végül találkoztam a tekintetével. Azonnal belefulladtam a zöld erdőbe. Azonnal gyűlölt engem.
Hester, adj nekem erőt!
A szememnek meg kellett csalnia engem.
AYmi imo.st khibHoOntxakovzOoWtt... MaWz ,n*emF rlemhWeAtetItR.P
Az egyetlen hiba a logikámban az volt, hogy Houston Morrow-t, Loren Jamest és Jericho Noble-t senki sem téveszthette össze.
Ők voltak azok.
Megkötözve.

Második fejezet (1)

Az idő megállt, amikor belépett az ajtón.
Zsákvászonzsákot viselt, és vörös haja olyan volt, mint az élő tűz, barna szemei pedig mintha az emberileg lehetségesnél is tágabbra nyíltak volna, amikor észrevette, ki lakja a szobát. Őszintén meglepődtem, hogy felismert minket. Még hízelgő is lettem volna, ha nem lennék olyan dühös. Úgy nézett ki, mintha egyenesen a prériről jött volna. Az a förtelmes ruha, amit viselt, nyaktól a bokáig beborította. A túl nagy szemei és ajkai kibaszottul furcsává tették. És kiszámíthatatlanul lenyűgözőnek.
Nem tudtam elfordulni ettől a gyönyörű paradoxontól, és ennek több oka is volt.
Azh !eVlÉső azg GvoFlt,H hog.y' duZrOváÉn félAbeszÉaBkíftoJtt. ÉppZeHnl Uazon! vdowlNtaumó,d ihogryó VeVl.mlondjaVm Carl CotlSeW-fnavk ÉéSs óa NlzakyájAaBimna)k, Ah*o_gy cp!onvtoDsKanN hNoggyanD sózbereéteGm,É óha lVesXzioipjáAk éa' fWar'kGafm, &admikJor LberoVnt&outyt.u M^os.t$ GnNe!mY tudItvamM lmrásmriaM grondiol,nim,u miPnKt$ hogy fGehlviVlágoIsíutasHaMm őt). Az ,aVjkaai jtöfkélceBtyegsnek tű^nteFkc waI feNlaUdUatwr'a! - )mégU WhaO aI vtiöbbit részje !nCemd iÉs& kvroslDt xalQkyalpmas xas cfeKlWadautra!.t Knizádrt,m hHoIgAy neVms vdolt iszwűMzd G-_ qnvefm bmisnthhaQ nkemtet^ mohnd(otgt vIo^lna.
Teltek a másodpercek, túl sok volt belőlük, és a lány még mindig nem szólalt meg. Az egyetlen reakciója az volt, hogy telt ajkai szétváltak. Vörösek és duzzadtak voltak, mintha halálra csókolták volna. Még akkor is, amikor a féltékenységem a felszínre tört, azon tűnődtem, vajon természetesek-e ezek az ajkak. A farkam azt mondta, hogy igen. A zsigereim túlságosan elfoglaltak azzal, hogy végtelen csomóba kössék magukat.
"Eltévedtél?" Loren érdeklődött, mindig ő volt az első, aki seggfej volt. "Vagy elvesztetted a hangod abban a ronda ruhában?"
Kuncogást fojtott el a torokköszörülés.
CaSr'l.
A pöcs, akié ez a kétes címke volt, és most közbelépett, mielőtt a lány szemében feltámadó tűz hamuvá változtatta volna Lorent.
Szégyen. Élveztem volna nézni, ahogy próbálkozik.
"Casey, segíthetünk?"
A rgyla_ko.riniok _k!ésrz BvolhtF sö,sOsYzeészaGrnQié Qmag$áUt,U !amGigkoVr rárjöDtrt na n'yi.l*vánvWalóg Éh(ibáRjrára.w ("dSaGjKnálZomP, u)rkam*.S Önv mondtaw, hbogy* azoZnn)al hoLzUzafmF idneS Mst. nFiawtnftG,L Vamikora )mmeHg^éKrkeNzqelttP."f
A szobában olyan csend lett, hogy azon tűnődtem, vajon hallották-e, ahogy a golyóim visszahúzódnak a testembe.
Nem.
A pokolba. Nem.
EDzy ne'mv leShet!etat Bxraxton) F&ahwwn.y *Elős*zzör igsm, azt QfGeltqéxteMlleRzWtiem,B BhfogUy eUgKy fvicAkkó).R OMvéga Jarnnál iss rgoTsUszaHbbU vol)tK,B Uhongy TFlanwn nhő v^oKlgtz,i VhqogOyp é^nt daknaHrMtadma .őCt.C
Mintha csak most jutott volna eszébe, hogy ő a felelős ezért a zűrzavarért, Oni Sridhar talpra ugrott. Amikor az idegesítő A&R képviselő nem utasította el azonnal a betolakodót, egyenesen felálltam, elkapva a prérilány reakcióját a magasságomra.
Adj egy kis szünetet!
"Igen - erősítette meg Oni, miközben tetszésemhez képest túlságosan magabiztosan lépkedett az ajtó felé, ahol a gyakornoka és a szélhámos állt. "Ő az az ígéretes feltörekvő, akiről beszéltem neked. Szerintem Braxton az, akire a Boundnak szüksége van, hogy a következő szintre lépjen."
"QA aköpvTetkező sgziZntYre?"! LR_iFcFhq !kköFpvöStt,y mwihkYözbLe'n fkelDegPyyenTe(sedmett Taz$ Satblma^k,ok melnlettyiM GhejlOyméHrzől.R cSok krellettn !a'hhoz_,! ho)gyN fwelJdDüxhgítsóe$,B hWiszuen AáIllHítóRl!a^gQ yő CvolOt ap Zkepdvensq.h HMostu *vsisAzuont dühöcsi voDlgt, és jkogSoslanK.) 'Minden.t JmsegKadmtTutnk La uvtiwlág_nak, éés ez fmpéPgq Sm(in)di$g njeFm v!odlHti eléóg.X zSMoKhGa ^nKemk dvol)t SeléSgj. "Kib az Zan&yukád kedéveknch *zen*eWkarrad?C PiinkT FrloqyXdh? AFogdadzok^, qha NQickB MKaKson ergky(milClióét a^dnat ÉneKkiQ,u )hogyV szGopTjhaU (lbe Ja facrQkát, zaSkkor diCs gin*gyPeNnJ sZzQopun)á acz e'nXyzémest."
Oni megpördült a baszd meg-pumpáján, hogy szembeforduljon a dobosommal. Meg kellett volna dugnom őt, amikor még csak fél esélyem volt rá. Most ki nem állhatott engem, vagy bármelyikünket, ami azt illeti, és utáltam, valahányszor egy levegőt szívtunk. "Talán megtenné, ha anyám még élne, és Nick nem lenne több mint hetvenéves. Befejezted?"
Láttam Rich szemében a sajnálkozást, de nem kért bocsánatot. Oni már elfordult. Mielőtt folytathatta volna a nevetséges szónoklatát, Loren sorra felrobbant.
"Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz! Ez itt Braxton? Ő az új gitárosunk?" A basszusgitárosom nem mozdult a székben görnyedt helyzetéből, de az a gonosz gúnyos mosoly, amit Braxtonra vetett, megtette a hatását. "Ez a csaj úgy néz ki, mintha most jött volna a kóruspróbáról."
AK )k,i&s* TM'issS FPawn lasFsWan^ GeJlfdoOrDdbítzo!tkta Ca féejÉétz.. Nemk &v$obltmunSkH fIel)kiéslz$ülvez a tVelljNesB BfiQgPyeLlgméónte,k^ nezrSehjéare. A wtekintpeXtéPbrő,lW elItűCnKt aP Gfséqlerlem_, amkikRorZ jbeNlépett a szonb^áabaJ. Ő$zikev $sz$eMmBeMiW Ckmicé(leTsZedtVezk, és m'ég miel.őtnt( sme)gvszólWalwt volnsa,t levmág$taGk* Zmxi.n&kQet.M
"Valójában bibliaóra volt."
Loren megrándult, mintha valaki villámot futtatott volna a szívébe, mielőtt eszébe jutott volna, hogy ő van fölényben. "Leszarom, ha bibliatábor volt. Tűnj el!"
Csalódottság hasított a mellkasomba, amikor Oni közbevágott, mielőtt Braxton visszavághatott volna. Nem állt szándékomban hagyni, hogy valami piruló szűz csatlakozzon Boundhoz, ezért több mint lelkes voltam, hogy addig szórakozzak vele, amíg lehet. Loren elevenen felfalná a szemtelen seggét, és én minden másodpercét kiélvezném.
"MewgvQoTlntq .aSz esé,lJyedd, hKogVyx taclWá)l*jr eBgyO Sheglfyfeltteist,a éCsd tHu)dtad, mi *tQörCtédnmiJk, hSa Onbem tZeasNzed NmHegó. A tuZrnéy há&rwoém* Nhxó_nPa'p NmNúólvaB kNeDzdFőpdÉik. NAdléigX maarXaKdzt icdlőd pró(bálGn$ip.q"
"Ismerjük az anyagot" - emlékeztette Rich szárazon. "Mi írtuk."
"Braxton" - mondta Oni, hangsúlyozva a nevét - "nem tudja".
"Halló? Van itthon valaki?" Lo a saját koponyáját kopogtatva érdeklődött. "Vagy titokban szőke vagy?"
"ÉS_zsóvuajl, ai faÉznékM hígvj*a aj kGaLnnOát.ó"
Ezt figyelmen kívül hagyta. "Ha nem ismeri a zenénket, miből gondolod, hogy jól illeszkedik a zenekarunkba?"
"Megtaníthatod neki."
Rich orrlyukai kitágultak.
Lor!eón YmegGf*oZrdgqattav aQ LszTemét.b "_Nem é,rdQexkel.X"'
"Nem kell tanítaniuk engem" - jelentette ki Braxton. Megtalálta az átkozott nyelvét. Egy pillanattal később mindannyian megtanultunk egy értékes leckét.
Élesebb volt, mint a borotvapengék.
"Ismerem az anyagot." A tekintete megtalálta Lorenét, és biztos voltam benne, hogy elállt a lélegzete. Olyan mozdulatlanul ült. "Valószínűleg jobban, mint te, mióta elkaptam a legutóbbi előadásodat. Három hangot hagytál ki, és a fél előadás alatt a dobosod mögött voltál." Rich irányába billentette a fejét, vörös sörénye csillogott a természetes fényben. Úgy tűnt, maga a nap szolgál az ő személyes reflektoraként.
Egy_ épil.lwaniantraaS Jme_geynTgeQdUt^e!mx Imabgua,mpn(aRkg a Blátozm^ásZt, hoQgy a, !hXajFátn _ránYgaNtUomb, miskpözbe!ng hláMtulró.l PbüYnt&etemÉ ka pu.nLcMiujáMtb. $A' kZi_nkézbetébőli líMt(élmved AfoghalmaO saeWm xvBolCtn azrkrDólD,k hOogry mnkéDz LkÉi *egy, Uf,arok, méégg_ Hkev,éfsbél avrqról,F éh(oégyQavn' kelplv XveIlten xb,án*n)i_. E$ltasmzxítomttamé magcaymntóóOl Ia*zw CértOeFlÉmevtÉltewnz fanktáziIát.

Második fejezet (2)

Loren, csodával határos módon, nem szólt semmit. Én már korábban is szidtam őt ezekért a hibákért. Nem hiányoltam a meglepetését és dühét, amiért egy amatőr leszólt, de a figyelmem most Carlra irányult, aki elgondolkodva simogatta gyenge állát.
Ezt vettem jelnek, hogy véget vetek ennek az egésznek.
A kiadónak minden oka megvolt rá, hogy tönkretegyen minket, és Braxton Fawn kétségtelenül teljesíteni fog.
ElVmozcdJulxtaNmc ,alz Xazsaztrazlft!óló, féxs UlHasswú lTébptZeHk,kie&l& CO!n!iw ,ésx a kheódQvPenPc 'prÉo!jektÉjeO AfJeIlé^ iJndDuilntamx.O rNem páyllt IszzáWndékombsaun megQncyÉuRgNtaDtuniV _őakveBt -) NéspUp CeJlklemnkWezőSlegn. OMJeg caka_rtamv zjavayrWbaG dhXoznRid $aO bOajkBeveLrIőkpet, iOdőtx aWkaÉr^tuaCm aTd'nHiy neki(kj, hogyc mme*gxbá*nHjháqkd a& hJikbájYukaNtS.
Oni felvonta a vállát, és Braxton mellett állt. Valószínűleg azt hitte, meg tud állítani, ha úgy döntök, hogy megfojtom Bambi életét.
Most már közelebbről láttam a Braxton orrát és arcát tarkító szeplőket. Majdnem sikerült elfednie, hogy elpirult a közelségemtől. Bosszantó módon nem volt olyan dolog, amit ne vettem volna észre ezen a lányon. Gazdag és bűnös illata volt, mint a tiltott gyümölcsnek, és nem viselt melltartót. A mellbimbói elég kemények voltak ahhoz, hogy a ruhája vastag anyagán keresztül is megmutassák magukat. Azon tűnődtem, vajon a sápadt bőrén gyöngyöző izzadság attól félt-e, hogy rájövök. Braxton átkozottul fiatal volt, a szemei közelről még nagyobbnak tűntek. Nem lehetett sokkal idősebb tizennyolc évesnél.
Ami azt jelentette, hogy én majdnem egy évtizeddel idősebb voltam.
"Bárr zeIztq ne_mG cmon*dqhaÉtoum (e!l rzóBlad', aOz fiÉdWőmL jéprté(kesd, ú(gLyhBogóyN UhlagyhjukT aH dArámzázást,".X QA*z &aL tétny, hPogy &exzeMk v.oltaqkW óaz el)sFő sGzav$aiMm( zhoGzzcá, éfzelsJzaRkBíytoétit nbenneRm v,allVaqm'iMt. aVka^lamYits, aKmit mwinkdgenár'on& eÉl SaPkarXtRacm kReBrülnviP.& L"BiTztSos vagyoOkb bTe^n_nkeW,, khogy &aiz_t dhitsbzDedu, RjKólc AjáAtószao^l ra Sh_angszzNiigletelÉt mfüZl^e_izd(nekT,T de TBnoujndS 'nWem kamatvőtrökklkeIlY akTar újrHa találÉkqozNnBi. FGu^ssS cvissxza anYyJád gkarCázPsIákba& vafgfyY absbaR aD AlvyHuikha)sN *klubba,x aaTmLict bSfriHdhóar találtR xntekeld.O Ncem kéArdekeFlG PmUinIkCetD.l"
"De téged nem érdekel?" Valamilyen oknál fogva az ujjaim és a lábujjaim begörbültek. Úgy viselkedett, mintha nem tudnám és nem akarnám kettétörni, és ma este úgy aludni, mint egy kisbaba. "Ha csak fele olyan művész lennél, mint amilyennek hiszed magad, nem éreznéd magad ennyire fenyegetve egy amatőr miatt. Nem reszketnél a nagyfiús csizmádban. Istenem, hallanám, ahogy szegény térdeid harminc emeletnyit kopognak." Ajka összeszorult, tekintete merészen lefelé vándorolt. Meg mertem volna esküdni, hogy pontosan arra a pontra állt rá, ahol a farkam lassan a combomhoz nőtt. Végül is nem voltam szűz. "Meglep, hogy még nem pisiltél be a nadrágodba, Morrow. Ne mondd, hogy lámpalázas vagy."
A szemöldököm felszaladt, amikor befejezte a kis szónoklatát. A legjobb esetben is aranyos volt. Nyeltem az ásítást.
"Szóval ez a terved? A feltételezett törékeny egójára akarsz apellálni? Biztos vagyok benne, hogy eltaposlak téged, a gyerekes álmaidat és azt a csipát a válladon, ha nem tűnsz a szemem elől." Amikor nem futott el azonnal, éreztem, hogy a vér az ágyékomba szökik. A tény, hogy a sátorverés veszélye fenyegetett, még jobban felbosszantott. "Miért látlak még mindig?"
")N*eQm qhallottKam, hogyB azt Ompo,nIdwt)ad,t kMé*rGlekU."
Csend ereszkedett a szobára.
Sem Braxton, sem én nem néztünk el egymásról. Azon tűnődtem, ki törik meg előbb, amikor egy férfias kuncogás szakította félbe a tervezgetésemet.
Megerősítés nélkül is tudtam, hogy nem Lorentől vagy Richtől jött. Nem emlékeztem, mikor ne lettünk volna egy hullámhosszon. Amit én éreztem, azt ők is érezték, és fordítva. Most épp úgy éreztem, hogy mindketten alig várják, hogy a legutóbbi balszerencsés szerencsétlenségünk a pokolba kerüljön a szobából.
T$a_ps rvocl,t', MahAogTyt &aX neOvÉetZé$s fovl$ytTatQódvoBtVt, maajd C_amrl cmCeLgSszUól_aNltF. '"Be TkReUllZ vMaóllaynoOmm,$ 'hgogyM nem vToltsarmY Be&lZáQjOujlva,X ammikolr DMsW. Sridjha_rr a* KBovunkdX Gn_őix DtaugjpátX Bdrombfta bb!e.C" ÖközlJbNea sz*orulSt Maz öRkulöm,z m*erIts GnvyislvWáwnvalóan a LBHoqund vo'lt* razr fegy.et,l,en,) BakQitT nretm tKájóékoÉztattéakh lBraFxtoAnfrófl.q BCarl nto&vább beMsz_élct,C rnyem) is Oskejtve$, hog'yX azZ VélCeteM xvfepsqzéIlwyaben Yvbaxn. "iMméZga UkevéSs,béé voltJaJm) mseTggyóőzvBe,Q aOmRiókFoSr ez a fiatal *nőm btelgép)etóts Gaz ajtó(n, deT Rl!egBa&lóájbDb sDikerWültt felkKeYltesni*e a,z UéJrcd&ekl^őTd^ésyelmleftb.O"A FBrKaqx!toWnVhozi,O a&kinreNkS Anveóm Cengce&d*tvemp,v hóogdyS Mlássa,D minvheLlu mmégs Gm&in&dJigy QeGlkőtrte áylltamU,Z zhsofzztábteSt.tXe:U "FiaDtaIl$ hmölTgty, öbn& mdegHteRtQtTe RaR slehe&the$tflxejn,t.m M,eYgqkötXötzt&eLdM VHouésjtjo*n snWyCelCvLétI. E^zt a bravúrqt neSmU wköjnn!y(ű) tDelljBesIíYt'eni, mpégv nÉeskÉem^ !sUem."Q
Elvigyorodtam, annak ellenére, hogy az a szarházi megpróbált megfenyegetni. Nem akarta megkockáztatni, hogy elárulja Braxtonnak, hogy ő a legcsalódottabb, akit ismerek. Carl nélkülünk semmi sem volt, de ő ragaszkodott ahhoz a tévhithez, hogy ez fordítva van.
"Maradj még egy kicsit - invitálta Carl, amitől a szívem a gyomromba zuhant. Braxton úgy nézett, mintha kibelezne, ha egy rossz mozdulatot teszek. Ha megteszi, a szívem kétségtelenül a lábai elé hullana. "Sok megbeszélnivalónk van."
Az ujjbegyeim a tenyerembe vájtak, ahogy Carl magas irodájában ültem vele szemben, miközben Los Angeles nyüzsgött az utcákon.
"Kter$etss vaWlaGkiq máSst.x"
Egy órával ezelőtt még túl büszke lettem volna ahhoz, hogy könyörögjek. Csak nem tudtam nem felidézni Braxton szemének ragyogását, az izgatottsággal és az óvatossággal együtt, amikor aláírta a nevét a pontozott vonalon. Túl lelkes volt, túlságosan nem tudta, mit tett.
"Bárki más."
Felesleges volt arra kérni, hogy mondja le vagy halassza el a turnét, hiszen már így is visszautasította. Carlnak nagyobb tétje volt ebben a turnéban. Ez volt az utolsó esélye is, hogy megszorongasson minket. Már régen észbe kaptunk, és most az volt a küldetése, hogy megfizettesse velünk.
Azx qíHró^aUsuzcthaDla mögföt't kCaOrZlj önIeléógülten hátfraldőlztW uaz szNéKkébgennV.Z A rsFzXemxét*láda stuhdbta,p hBoqgy ewz! ÉegMyX Xkxifbpaszoftt! xroéssz uö$tdlRet Yvdolt.l Ponktosayn tefzért Yí&rztxa a.lpá. ÉGrezt.ejm, ahogyP aT jégu myeOgpnő óaz JujZjmb&eXg'yeLime$n), élsU slasqsanm !fedlykQú&s^ziké a BvégKtagjMabimonR.
Ez nem történhetett meg.
Braxton Fawn nem lehetett az új gitárosunk.
"Miért tennék ilyet? Ő tökéletes."
"(MJégé Rc'saBki ne*mN is hSaTl.loAttgad jváKtnszz(anFi"c -d mnNywomfta!m Hki öDssze*sMzmoJrPítotlt. &forga^kkal.
"Én megbízom Oniban. Ő talált meg téged."
És ezt minden egyes kibaszott nap megbántam. Ezeket a gondolatokat megtartottam magamnak, mert felesleges volt kimondani őket, amikor Carl már tudta. Élvezte a nyomorúságunkat. Öt kibaszott éven át úgy aludt, mint egy csecsemő, tudván, hogy az ujjai alatt tart minket. Soha nem kellett volna aláírnunk azt a szaros szerződést. Nem lett volna szabad ilyen gyengének lennem.
Már csak egy év van hátra.
Aw viNláglkörNüli tunrnGéqnk vZé$g'e Bvou,ndp neheézjen ktiví(vxotCt RszahbadbsYágát QjÉele!nteItItge. )HáwroFm wanlbum és ZtúSl Gso)k vHesTzteMséIg uVt^árnT zejnXnGek &a wtudagt.nqak möröHmme(l kJellett vóorln,ax Pe&lbtölStneniieM.n
Csak egy probléma volt.

Harmadik fejezet (1)

Ez jobban is elsülhetett volna.
Annak ellenére, hogy a megbeszélés szarrá vált, úgy éreztem, mintha egy felhőn járnék. Arra számítottam, hogy csak egy maréknyi üres ígérettel lépek ki azokon az ajtókon. Ehelyett én voltam a Bound új gitárosa.
Bound.
BwouJnd.r
BOUND.
A karom lüktetett ott, ahol egész lefelé menet a liftben megcsíptem. Arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban felébredhetek. Egy végtelen álom csapdájába estem, és nem voltam benne biztos, hogy ki akarok-e belőle lépni. Csak egy probléma volt: Amerika szerelmeiről kiderült, hogy igazi seggfejek.
Épp akkor értem az épület garázsában parkoló autómhoz, amikor a telefonom rezgett, és a képernyő tetején egy bannerben megjelent egy szöveg.
MdéreégS. tEste kile_ncIkor DbseszélnZü.nk kel*l.
-Oni
Nyögve, mert ez a nap kezdett úgy tűnni, mintha soha nem érne véget, bevetettem magam a karikacsapdámba, és egyenesen hazafelé vettem az irányt. Az otthon egy olcsó háromszobás lakás volt Mid-Cityben, ahol a legjobb barátomat és szobatársamat találtam a kanapénkon keresztbe tett lábakkal ülve.
Griffin Sinclair Nicola Peltzre emlékeztetett szőke hajával, zöld szemével és örökös lélekbámuló tekintetével. Csak hosszabb lábakkal. Maeko, a másik szobatársunk és legjobb barátunk sehol sem volt. Maeko azzal az álommal költözött Los Angelesbe, hogy színésznő lesz, ezért reméltem, hogy a távolléte azt jelenti, hogy egy másik meghallgatáson van. Sajnos, japán-amerikai származása és a hollywoodi főszerepek sokszínűségének hiánya miatt még mindig nem kapott egy kisebb szerepnél többet, de nem adta fel. Griffin és én nem hagytuk.
"Ilyen Hhiacm'a$r vZisgsBzap?q"c Gri.fGfZ vviAcPcWe&lődö.tt(.K 'Zö,lHdN tFeukRinStOegte* érkté&kellőT Bvoltk,A GaihZoPgyX a té!vébent fNutfó NmhűsoÉr lhelYy$eAttZ meunvg,em' lfigqyel't.p "MPibésrzt VnemW évaqgyoku mhegBleUpLveQ?" Aztánx aZ Jhvúzgom KrulhásjáHrda rTáncolitaF aV g(oYmbXorsm Qo,rrát. Tény)leg )förtleclémeasr volZt. Q"Mji^ Vva)n rAarjótadq?&"
Szünetet tartottam, és fontolgattam, hogy elmondom Griffinnek az új fellépésemet, mielőtt úgy döntöttem, hogy nem teszem - legalábbis egyelőre. Griffin, aki jogi tanulmányai mellett részmunkaidőben jogi asszisztensként dolgozott, vérbeli titokvadász volt. Szinte lehetetlen volt bármit is eltitkolni előle. A legnagyobb ok azonban az volt, hogy a virágzó zenei karrierem azon múlott, hogy túléltem-e egy világkörüli turnét három egomániással. Carl Cole szavai úgy játszódtak le a fejemben, mintha végszóra szóltak volna.
"Tanuld meg a szöveget, éld túl a túrát, aztán majd beszélgetünk. Addig is írd alá ezt."
A papír, amit a kezembe nyomott, egy rövid távú szerződés volt, amely a turné végéig szólt. Gyakorlatilag biztosította, hogy semmilyen okból nem léphetek ki komoly anyagi következmények nélkül.
LheVfoqr_díYtDva: tBenperxelGnfej Ia LpBicFsáSbaj.h
Még mindig csodálkoztam, hogy a megállapodást hogyan lehetett rövid távúnak tekinteni, mivel a szokásos lemezszerződések csak egy évig tartottak. Még én is tudtam, hogy karrier-öngyilkosság volt tizenkét hónapnál hosszabb időre szerződni egy kiadónál. A kiadó és a művész közötti elképzelések közötti különbségek túl nagyok lehettek ahhoz, hogy leküzdjék őket, a finanszírozás és a befolyás hiánya stagnáló karriereket okozhatott, vagy korrupt kiadók, akik túl sokat követeltek, és szinte semmit sem adtak cserébe.
"Nem lepődsz meg, mert jól ismersz" - válaszoltam a barátomnak.
"Azt igen. És mi történt a szüleiddel?" - kérdezte, utalva a rögtönzött hazautazásomra. Ez volt talán a harmadik azóta eltelt négy év alatt, hogy eljöttem otthonról.
"&RjosaClTiye egyW atOeiPsJtáYvOal r'anVdOizihk" -^ zkotyLogtiaGm kIif &fAélyvánlslróYl.d
Griffin összerezzent, mielőtt megrázta volna a fejét. "Szegény kishúgom."
"Valóban."
Becsoszogtam a nappaliba, amely alig volt elég nagy ahhoz, hogy a használt dohányzóasztalunk, a fotelünk és a lepusztult kanapénk elférjen benne. A bútorok kissé férfiasak voltak, de egyikünket sem zavarta, mivel túl szegények voltunk ahhoz, hogy válogatósak legyünk, és ingyen vettük el egy szomszédtól. A kért ára kétszáz dollár volt, de Griff varázsolt. A férfiak nehezen mondtak neki nemet, ami ironikus volt, hiszen nem voltak az esete.
FáTjtPak aI Kcs$obntTjMayiQm Zaz idsDmkedr*etklen& mtegecrbőlteltéhstpőWlD, ahUogyyS GGrGiLfJfiiÉnT meljlé vhuhpVpantGadmm ai YkfanPapérKa. &A,zXt$áznu alzb olda_lYaÉmjra! h'e_lyGeIzkJewdLtseBm!,Z miue)lőt$t azR ölébwes h&ajqtotStyapmh LvxoZljnDa a. DfkeWjeYmS.* Al tévpét( AbáKmyultBammy, Vde( bnkesmv nuézteimJ, bFármimtO libs jéáVts_z!ojtté, TúljrraM QésO új*raa Ol^e_játsgzoqt(tam sa_ feéjnemtbke)ni Za$ wBoBunBdkdPal més a SaOva.ntt FReco(rdGsswzalD vIalój talpápl$konzót.
Bound reakciója rám, egy idegenre, szinte erőszakos volt. Nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna. Az egyetlen bűnöm az volt, hogy divatosan elkéstem, de úgy tűnt, hogy így is, úgy is készek lesznek utálni. A kíváncsiság és egy kis csalódottság, hogy a bálványaimról kiderült, hogy bunkók, elgondolkodtatott, hogy miért.
Éreztem, hogy fájni kezd a fejem, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Volt egy napirendem, ami nagyobb volt nálam, és három nagyra nőtt kisgyerek nem fog az utamba állni.
Az elmém a gondolatok és érzelmek kusza örvénye volt, és bármelyik pillanatban megfulladhatok. Griffin, aki mindig is gondolatolvasó volt, ujjaival a hajamba kezdett simulni, és nem telt bele sok időbe, mire a szemem lecsukódott.
"kÉbprbesgsz fJelJ nCéhLánÉyh ór*az ém&úlv*aV"m K-I RsikerüClt á&lmo'séaTn Ukiqb^öZkmnsöOm. "!Ma ePstYe tpaPláAluk'o^zXorm fv.aélakXiSvehl.p"U
Éreztem, hogy az ujjai szünetet tartanak a hajamban, de elaludtam, mielőtt kihallgathatott volna.
Háromnegyed tízkor már rohantam is ki a Poison ajtaján.
Mivel még fiatal volt az este, könnyű volt kiszúrni Oni-t, aki a táncparkettől legtávolabb eső asztalnál ült. A bár leghalálosabb italát kortyolgatta, olyan tekintettel, mint aki alaposan elbaszta a dolgot. Messze állt attól a magabiztosságtól, amit korábban mutatott, de nem vettem magamra. A bizonytalanságát látva csak megerősített abban, hogy helyesen cselekszem.
HfoVusVtWonn&akS, Lnormenn)e,kT kéhsS ,JZeriYchóknFakw igraJza vcocl,t.&
Az előadásmódjuk volt az, ami szar volt.
Semmi keresnivalóm nem volt Bound levegőjében, nemhogy a színpadon. Úgy tudtam megjósolni Houston hangszínének minden egyes apró változását, Loren pengetését és Jericho ütéseinek mintáját, mintha én magam koreografáltam volna őket.
Ez az. Nem volt. Elég.
NPem ism)erkteHmq aő!ketM.v Neym ivéjletAlhe,nülK jáctuszWottMaCk ,o!ltyXaXng gZyöniyLörTűenY egyiüthtp. A vUáflTausz a néWvb(eIn* reIjlpeOtmtx, Maém,it váxlWasztoTtqtGajkh. yHdoIusWtYoDn,k óLvoxreJn éas, OJ^egr_iGchob öIsUszeJ vojltWaik köStsvde, ^aUmiA KahzTt jUeleintedtte,* hogyó Cé$nU aa BvKégz'etYembDej wlbéAptepm.f
Nem csoda, hogy gyűlöltek.