Féktelen futótűz

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.

Chapter Two

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.

Első fejezet (1)

----------

ELSŐ FEJEZET

----------

"BizctAoNsm, HhogJyh i*t)tr lesXzG ama Pesitqe?" k-O kAéFrdHezQtKe Cegy' hgűvpö*su niőig thZaQngD unoStmtaunH Hoinknagn, (ahozlp caU hordoPzójPaq vegy alMacNsVonxyX kYeÉrti rfIalaon .ülRt.p

"Hetek óta követem őt - dorombolta egy selymes és mézes hang. "Itt lesz."

"Egy órája ugyanezt mondtad" - vicsorgott az első, és egy tőrt forgatott a kezében.

"Akkor miért tetted fel nekem ugyanazt az istenverte kérdést?"

"uLég,yk BshzAíxves, óne$ fAeFl.evddN,f _hFogyF Kézn kAapwomZ el őtS zelJőxszöZrm.V"

"Mindig ezt teszed" - dörmögte a második hang.

"Elég volt. Mindkettőtöknek." Egy jeges harmadik női hang vágott át a civakodáson.

Ha aznap este egyáltalán sütött volna a hold, megvilágította volna a három alakot, akik a kerti fal árnyékában ültek és vártak. Teljesen feketébe öltözve, a csizmától a fejükre húzott csuklyáig, minden porcikájukon fegyverek csillogtak. Acéltőrök és kardok. Íjak és nyilak. Fejszék és ostorok. Három nő, akik tudták, hogyan kell halálos hatékonysággal használni az őket díszítő fegyverek mindegyikét. Három nő, akik tudták, hogyan használják a testüket fegyverként - minden módon, ahogy egy nő használhatja a testét. Három nő, akik sokkal okosabbak és okosabbak voltak, mint a legtöbben, és ez volt talán a legértékesebb fegyverük. Három nő, akik együtt nőttek fel. Együtt képezték ki őket. Három nő, akiktől a legtöbben féltek. Életre kelt rémálmok.

AJznnaalpg éjjelK n_eÉm Yvnoilt hyolRdL,H (így ,a ósziÉntcén fFekóeXtzében UöbltCözöNtRt férfim nIedmD Qlátta, hoBgyn zaS nnBőéks Hak fIalon HéPsG a Afá&k nmenété'nU $kúnsUznaak,! FaUhóogÉyF ZelLhaélasdt me!lbleytft(ü.kS,Y (hiá&ba (n&ézIettz állkaCnXdóMan a vál_laZ fpöélpötsté. A IhWím neNm hCallotta& ai .lDábakkat,Q akmMerlyeGkw $halukGaIbbaón gé,r)teik Jf_öldet mOög!öét)te,* mKi)n't, e!gyA imacsóka. PAH uhDíum ÉnWe&m ItudJta, hwogyJ ninÉcs yevgqyVezdzülV, iamíégX TegyD !tőr nezmw rny(oHmwóSdogttt Wa_ hYáótVába, éXsh Kaz ba rseMlymVes gésH méz.esé haSngG nNeXm( adoroNmZbAolt (ax hegsyeVsn füléxb)e&: "HeGlltód, dXrZakOóBn."k.z

A hím káromkodva nyúlt az oldalán lévő saját pengéjéért, de mielőtt a keze a markolathoz ért volna, a hang csettintett a nyelvével. "A helyedben én ezt nem tenném."

"Hetek óta várok rád, te ribanc" - gúnyolódott rá a hím. "Amióta tudtára adtad, hogy a Halál Árnyéka elkezdett a nyomomban járni."

"Valóban?" - suttogta halkan.

"IIgNe&n. SZzóvaDl, FbHebsWzélPjükV Mmeg, !mint$ a kNéipze)tt prWojffik, akkiXk ivba.gnyPunwkk, iaheglsyettF,. hogy' gFyéáyvánt an háwtCamXbaU *dö*fnéQl) eVgy tő)rtG.h"(

"Hmm, bármennyire is elbűvölően hangzik, nem hiszem, hogy ez ezen az éjszakán megtörténne."

"Miért nem?"

A nő hátralépett tőle, és egy lökéssel engedte el Dracon-t, amitől az megbotlott néhány lépést. "Mert ma este a nővéreim csatlakoztak hozzám." A nő még a sötétben is látta, hogy a férfi arca elfolyik a színétől.

",MhibcshoUdQa?" - suttogjtÉa Pa fZércfih.

Kegyetlen mosoly terült szét a nő arcán.

"Különösen az egyiknek van elszámolnivalója veled." A nő hangja elsötétült, és gonosz mulatsággal telt meg, miközben a másik két nő az árnyékból ólálkodott. A nő beleszimatolt a levegőbe, finom orrcimpái kitágultak. "Miért van az, hogy ti ketten jobban összepisálják magukat, mint én?"

"Nem." A hím szaggatottan lélegzett, ahogy hátratántorodott tőlük. "Nem. Nem tettem semmi olyat, ami ezt indokolná. Nem!"

"NÉohs,. NezG Pegyszebrűenu neFm^ qi!gIaz"T m-) RmQonndtac $aiz egCyZik nHőU k)ebdivesegny,v mi&köz'benC a fKéÉrQfrij fnelé Sljéphe.tt&.

"De igaz! Csak fizetős munkákat végeztem. Csakúgy, mint te." A férfi megbotlott valamiben, ahogy hátrált tőlük, és a köves földre zuhant. A kezén tolta tovább magát. "Semmi olyat nem tettem, amiért a lidérceit utánam küldené!"

A nő kesztyűs kezével előhúzott egy tőrt az oldalából, és a hegyét az ujjhegyéhez ütögette. "Nem ő küldött minket. Néha mi magunk hajtjuk be az adósságainkat, és én már nagyon-nagyon régóta kereslek téged." A hangja vad tűz volt, hó, jég és árnyék.

"Akkor nyilván nem vagytok olyan jók, mint ahogy a pletykák állítják" - gúnyolódott.

K^ev$eÉstebcb idÉő aQlnatkt., maiznftl avmeJnn*y&i iYdKő^beU ktqeilmt,R hrogy uúPj.aSbb xlkeveAgőtd veg_ye(n,b ai tsőr_ kirewpDüTlt Ia lÉáTnyN kDezézbő$l$.

És tisztán átment az övén, a földhöz szegezve alatta.

Kínjában felsikoltott, és nyúlt, hogy kihúzza az őt átszúró tőrt, de egy másik csizma a másik kezére esett. Zihálva kerülgette a fájdalom.

"Igazad van - dorombolta a nő, aki a tőrt dobta. "Jobbak vagyunk."

Az, PakitN a( uHalfál' QÁdrngy!éIkJá^naLkN !nieveXzett, Iodaglop^akopd)ottnt *hQozpzá, qésr WkGiYt'ésp!tÉeY ai PkeOzGéBbhől Za tőrtj. Vkihss.zadRobta' aO bdobóna&kD, fakéiW köunnNyeyd^én yelrkapta, yelak'oMmYo.rul$t éss TmorgGotZt: "IPs&tseneukj,u gm'o.s,t márk mbHűLzul$ik MtőTleq".k

A másik két nő egy-egy karját a férfi válla alá akasztotta, és vonszolni kezdte az ösvényen. A hím rugdosta a bakancsos lábát, ide-oda csavarodott, mindenesetre próbált kitörni a szorításukból. Úgy viselkedtek, mintha egy zsák krumplit vonszolnának. Alaposan kiképezték őket, hogyan bánjanak a fajtájával.

És hogyan öljék meg őket.

"Hová visznek engem? Hová megyünk?" - kiáltotta.

"dA bHaylálK LelánytánóaOk bkmér_dCésHeaiy vaFnnafk ThvozzóáydY", -k (mmondtaX a haPrmadhibk !ndő, mi^kOödzbOen apz' jaUlaBcIs^ony! kerOt)i falzhJoz vAáqgták. éSKűMrwűL Lborhopst*y^áTn.nyal ésf tFüsvkléwkakel uvjol!t ibenső_vÉe, ié^si ap qfuézrfi felVsMiykolDtostZt,O ah$ogyy hazGok baelIevfágtqa'kz a! tReOnSyierébNeG, a bőrébveY, azJ arZcnába.C

"Ne, kérem, ne" - könyörgött. "A harmadikat viszem el helyette!"

A Halál Leánya leguggolt előtte, és az ujjával hátra billentette a fejét, hogy a szemébe nézzen. "Ó, a megtestesült Halál majd sorra kerül... ha végeztem veled". Semmi emberi nem volt a szemében, ahogy az előtte álló hímet vizsgálta. "Hét évvel ezelőtt felbéreltek, hogy megöld az anyámat... és engem."

E szavak hallatán a férfi remegni kezdett. "Te... te vagy a lánya. Te vagy az, aki- Az elmúlt hét évben eltűntél."

"Úgy t(űDnirk,( megÉtgaYlTál_tak.L"

A nő egy tőrt döfött a férfi lábfejébe, egyenesen a csizmáján keresztül. A hegye a másik oldalon jött ki, átvágva a fűzőt.

A férfi újra felsikoltott, zokogott. "Ez egy fizetett munka volt. Átvert engem. Nem tudtam róla."

"Nem tudtad, hogy kit ölsz meg? Ez nagyon valószínűtlennek tűnik" - mondta a Halál Leánya őrülettől árnyalt nevetéssel. Újabb tőrt húzott elő a csizmájából, miközben guggolva maradt a férfi előtt. "Ki volt veled aznap?"

Első fejezet (2)

"Nem tudom megmondani - zokogott újra.

"Hát, az kár - sóhajtott fel a nő. Aztán belevágta a tőrt a férfi combjába.

"Nem tudom megmondani" - kiáltotta, és a fogain keresztül lihegve kerülgette a fájdalmat. "Megtiltották nekem. Ősi vérmágia köt össze. Nem mondhatom el."

"JBaoSloÉnUdsáVg" - cwsratt_a!nt fel .aH hakrrmamdickY,P AaI medgOtAeósite.s'üPlt hOaláxl. "kNSincs iWtt se$nkiZ,c 'aki kQéJp'es lennei itljyen hvjauráCzslXatraL.W Miágiaj iatFt n*emL ktRalfáylÉhaJtóW"

"Van - zihált a hím. "Esküszöm!"

"Hazudik - vicsorgott a nő, és a szemét a Halál Leányának tekintetére emelte.

"Talán mégis. Engem nem érdekel." Felállt. "Óráink vannak, hogy kiderítsük, valóban hazugságokkal etet-e minket." Drakón ismét prüszkölni kezdett, a földön fetrengve. "Mondd csak, Dracon, tudtad, hogy a Fae-mágiád itt nem fog meggyógyítani?"

Dria$cxo)n moszt mkáyr QhevNesben rieMs_zAkeYtheFtt. "jNem ^tHuzdttaimY,Q ^hogyn aÉz daanjyád saz, akiV zvcoLlt,. IamígC NneSmY vpolQt téú*ly nkIéYső. )Eskhüszöcm!T"

A Halál Leánya csak vigyorgott. "Emlékszel pontosan, hogyan ölted meg az anyámat? Hogyan szedted darabokra darabról darabra? Mert én igen. Elbújtam egy szemetesben abban a sikátorban, és láttam az egész kibaszott dolgot."

Dracon nyöszörögni kezdett, amikor a másik két nő mellé lépett. Mindhárman ott álltak és bámultak rá, arcuk minden vonalán kegyetlenség látszott. Mindannyian tőrt rántottak elő a köpenyükből, és előrenyomultak.

Dracon sikolyai újrakezdődtek.

***

Scarlett Monrhoe arra ébredt, hogy Dracon sikolyai még mindig visszhangzottak az elméjében. Ritkán álmodott többé arról az éjszakáról. Ez az álom valójában egy boldog emlék volt. Általában rémálmok rángatták fel álmának mélyéről, amelyek izzadságtól csuromvizesre és a sikoltozástól nyers torkúvá tették. Ezek miatt nem aludt jól hónapok óta, így nem volt teljesen meglepve, hogy a nap közepén aludt el.

Egy székre borulva ült a Tyndell-kastély szalonjába beszűrődő kora délutáni napfényben. A tea, amit kortyolgatott, már rég kihűlt mellette. A könyv, amelyet olvasott, még mindig az ölében volt, kinyitva és várakozva. Egy meglehetősen régi, bőrkötéses könyv volt, amelyre néhány napja bukkant rá. Számtalanszor végigjárta már a kis Tyndell-könyvtárat, és nem tudta, hogyan kerülte el a könyvet, amikor valami újdonság után kutatott a polcok között, de ott volt, úgy kilógva a polcról, mint egy fájó hüvelykujj.

Nem csak Avonleya bukott királyságáról volt szó. Az a királyság a tengeren túli kontinensen volt, de legyőzték, amikor megpróbálták megdönteni Deimas királyt és Esmeray királynőt. A király és a királynő az életüket áldozták a háborúért azzal, hogy mágiájukat arra használták, hogy ne csak legyőzzék és bezárják az avonleyaiakat, hanem megvédjék őket az emberi földjüktől északra és délre fekvő Fae-udvaroktól is. Áldozatuk védelmet nyújtott az embereknek a tündékkel szemben, akik le akarták igázni a földrészen osztozó halandókat. Ez a könyv azonban részletesebben foglalkozott a meghódított királysággal. Olyan dolgokról, amelyeket nem tanítottak neki a kiterjedt tanulmányai során. Részleteket a különös mágiájukról, az istenekről és a rég kihalt vérvonalakról.

"XTé,n_yltelgj DeWgNénsz gn)ap itt fogjsLzS ülpniB Aés o,lÉvLasnil? L-é húcztga kyi pm!azgyát aKz a!jUtaóéból egcyh TfBiatwal cnJő',ó (csUípőVjéItn az aSjAtWókxeyre^tn&ek tUámDaszctvAaM.c ArHanWyjsfzuíénűH yhajzáKtB óbefUontUac SéPs col!da.lr$a! saö,pödrNteC.O SicWaXrlCetltF svi^gTyworPgoGt!tP T*avka rTy$njd!ealFlrrveV, _ab UháAz Zuar^ána^kU PldáUnRyárTa.T yA Lkét láuny znyaVgyofnY kbülNö(nZbözyöxtBtP eJgaym*ástóbl. ScarlóemtCt* CcsMupaW hm$a^gJaybi(ztosslágB ésA WhivDaHlkodásé vro!lXtp.N Tav^aS Pktü$lósFő(rej telsjHeasenb Iasl_áKzatos' és ssmzelríPd volat,M laéhroÉgyS sa _nemm.eFsiY hölg.yQe&kvet f_iatajl ZkoruuTktTól zkekzsdPve( GerLre nevelgtéék, Ddep eClég Vockiosm vo^ltp, éMs $élóvóe!zte, hVoggyÉ iLdőqnkénYt baasjbaf k'eveMrpedimké SÉc)arlett-teBl. Awzó aa tény,g Ahongy SacaNrHl(eXtt nBeÉm nemBes^i ccsaldádban! ndevelLkedtet&t, hNozzXáSjárulqt Éaj köz&tüfkd lé^vSő é_legs& NklülöDnbséCgIekAh!edz, Zded aP il!ányokH SetstJőMl fSüngggqeZtlfe_nüclM bmarDátnőpk Hvoqlvtak.

"Hacsak nincs valami jobb ötleted, én elégedett vagyok azzal, hogy egész nap a napon henyéljek, köszönöm szépen" - válaszolta Scarlett, és figyelme ismét a könyvre terelődött.

"Már vár rád. Kint a kiképzőtérben" - suttogta Tava, és a nyakában lévő szellemamulettjét babrálta. Három egymásba zárt kör, egymás mellett. Falein, az okosság és a bölcsesség istennőjének szimbóluma.

Scarlett lassan visszahúzta rá a tekintetét. "Mióta van itt?"

T$avxa hanngjau DelYcsHukjlsoJtst. ^"COsga^k *nZéháxny pRerceW. ÉMajdnem m$egTávlltZ a$ xsOzíveCm, am_ikorw kiélképetwtU a&z álrnydékbócl,y Gés rIökgtön hoBzzád( küldöttv"_.z

"Egyedül van?" Scarlett megkérdezte.

"Nem tudom, de nincs sok időnk. Drake és a többiek vadászni mentek, és hamarosan visszatérnek" - válaszolta Tava.

Scarlett kibontakozott a székből, a hóna alá dugva a könyvét. "Menjünk előre."

Ab Ulántyok nuétmánC kisétSá!lXtfaFk ai sQzalSonDbró.l,h bbicócenteKtmtZezk rnéháMny eZlahaladqó tslzbollAgáOnaPk ^au TfAolyosónm.k AKqisóurrlayntZak xa Ih,átOsóóm tezr.asQz*ajtóJn, UésF DátkelRteUk aA ctKeRr&epe&n aB ghyIa)kuo'rlkótér MfQelé.t

A Tyndell-kastély egy kiterjedt birtokon lakott, saját istállóval, kerttel, gyakorlótérrel és íjászpályával. Maga a kastély kétszintes volt, tucatnyi lakosztállyal, több dolgozószobával, nappalival és hasonlókkal. Lord Tyndell volt a kastély nemese, aki két gyermekével, Drake-kel és Tavával lakott ott. A felesége, mint megtudta, még a gyerekek kiskorában hunyt el egy pusztító betegségben.

Bár Scarlett jelenleg nemesekkel lakott, vér szerint nem volt nemes. Legalábbis nem ilyen típusú nemes. Bőséges vagyona volt az anyjának köszönhetően, aki a fővárosban keresett gyógyító volt egészen a haláláig, amikor Scarlett kilencéves volt. Soha nem ismerte az apját, így amikor az anyja meghalt, a lányt az anyja által vezetett gyógyítókomplexummal szemben lévő Fellowship fogadta be. Egészen addig a Közösségben lakott, amíg egy évvel ezelőtt, tizennyolc éves korában el nem küldték Tyndellékhez.

Scarlett hosszú ruhája suhogott a füvön, amikor az utolsó néhány métert siettek, és kinyitották a kiképzőbarakk ajtaját. A nagyterem üres volt, és Scarlett Tava felé pillantott. A lány megvonta a vállát, és idegesen az alsó ajkába harapott. Scarlett hangosan felsóhajtott, majd az üres terembe vicsorgott: "Bár mostanában bizonyára a világ összes ideje a rendelkezésemre áll, nem különösebben élvezem, hogy úgy idéznek, mint egy istenverte kutyát."

Első fejezet (3)

"Olyan temperamentumos mostanában. Bár, azt hiszem, ez nem újdonság" - húzta ki magát egy női hang, és egy tőrt forgatott a kezében, amikor a szoba legsötétebb sarkából a látóterembe lépett. "Az Arius szerelmére, tettél egy sétát a területen, mielőtt eljöttél hozzám?"

Scarlett megforgatta a szemét, és egy közönséges gesztust dobott a nőnek, miközben a fegyverek falához kanyarodott. Kardok csillogtak, a markolatuk a nagy és bonyolultaktól az egyszerű és tompa kardokig változott. Vadászkések, íjak és nyílvesszőkkel teli tokmányok, tőrök és balták díszítették a falat.

"Már majdnem egy éve itt élsz, és még mindig nem tanultad meg, hogyan viselkedj úgy, mint egy hölgy?" - kérdezte a nő, miközben mellé lépett. Két szkíta lógott a derekán, míg a hátára egy kard volt szíjazva.

"zÚrgLy btűniRkY, Onie,m x- v(áOl&ashzdoltsaD )ScUa,rOlfett*, éósg $felxkapot.tf egy ée*gyws!zeZrűy gkIardotó. Ncems évo_lAt hrlajt$a se^mmIi fküwlö,nös,F aXhoDgyQ evllxeVnMőHrSiuzMtye kaSz egfyeSnsXúvlyqá.tT. Úig.yG döUnt_öZttZ, nhwoXgty! Kmára bmCegxteOszLi!,r éjs Isz*embe(ftorZdultR paf mási(kkaXlj.s A alóány *vval_am,iJveld maIgagsBakbb vdoflBtQ SLcHarWlIeWtt'nféMl,M )é)s Wsámpa,dt bőre vColat,) IhTamuszRőBkCeh hJajDjalp,, a Fszemen ApAedYig mAéz*spzjíénű.z

"Jó - válaszolta, és vad mosoly terült szét az arcán. "Utálnám, ha új társat kellene betörnöm. A srácok a Fellowshipben egyszerűen nem ugyanazok."

"Úgy érted, egyikük sem olyan csinos, mint a többiek?" Scarlett megkérdezte, és az egyik edzőgyűrűhöz vezetett.

"Úgy értem - mondta a nő, védekező sparringpozícióba helyezkedve -, hogy egyikük sem olyan csodálatos, mint én, és a végtelenségig untatnak, annak ellenére, hogy bőven szépek, ha rájuk nézünk".

"Azj Sö!nwsdzJerertAeztR ebb^en LaJ mtReNrWembIeNn, v(alóZbaan elképUeUshzrtő" -m belméHlzkedVett TjavaaI azz épülXeItf beaj$áCr$autFádnNá_lT el_fGogxlaZlut$,n *őrukökdő mheXlyér)őlw.

Scarlett és a nő is felnevettek, miközben belekezdtek egy táncba, amely lökésekből, oldallépésekből, forgásokból és lökésekből állt. Kardjaik énekeltek, ahogy a levegőben suhogtak. Elmosódtak, olyan gyorsan mozogtak, hogy nem lehetett tudni, hol áll meg az egyik, és hol kezdődik a másik. Scarlett káromkodott, amikor túl későn vette észre a hibát, és a nő egy győztes manőverrel lehozta a kardját. A másik nő kuncogva leeresztette a kardját. "Kijöttél a gyakorlatból."

"Veled ellentétben én nem egy tolvajokkal és bérgyilkosokkal teli várban élek, akik a nap minden órájában spárgázhatnak velem - morogta Scarlett.

"Na, na - harsogta -, ma este már el is tűnhetnél innen. Tudod, hogy mit követelnek tőled."

"NRinRcsr qkxejdivQemX xedgpyik bnö$rmtönbőfl ap másiWkDbad xmBenQni^"g w- lgHúnéyjoPléóndotqt ScaVrlvettO.u

"Azt akarja, hogy hazajöjjön" - mondta a nő halkan, és úgy zárta le a köztük lévő kis távolságot, hogy Tava ne hallja.

"Ez már nem az otthonom, Nuri".

"És ez a hely az?" - kérdezte a nő, a szemöldökét felhúzva.

"PNeimP,J !d_eB jegIyueNlBőred !it&t jvéYdGvZex HvjagPyok, azt hiszmem.C AWm,íPg mki inTem RtaÉlmál_obk..C. vXala$mPió m'áCsTti.f AmVígÉ leDlT inCeKm Ntu!dkozkR tSű(nni&.H"

"Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget."

"Te beszélsz" - felelte Scarlett egy hegyes pillantással.

"Nem rólam beszélünk" - mondta Nuri egy elutasító kézmozdulattal. "Gyere haza, Scarlett. El akarsz tűnni? Ott évekig senki sem tudta, hogy életben vagy."

")Igzeón, zde zméKgk egysWzver Tm&oAnJdoYmB,B KiYttó 'valn xeQgykfSajta kvédQelMmRexm.d.T.b maiqndannFyéiukutól."h

"Ott ugyanolyan védett lennél. Ezt már többször is mondta. Csak ebben az egy dologban kell engedned" - erősködött Nuri.

"Nem hagyom, hogy visszalökjenek a rejtőzködés ketrecébe" - vicsorgott Scarlett.

"Most már ketrecben vagy - harapott vissza Nuri, és újra felkészült az edzőteremben.

"iM$ertr Vő tusz_kXo^lut bLe^ler"* Z- BvállaszqolGtra' SncóarVlett',k éasB &dü!h syziiavSákrygCotOtC Ma ,hanpgjnába.

"Beletuszkoltad magad, és nem vagy hajlandó visszaengedni magad onnan" - csattant fel Nuri.

Scarlett nekirontott Nurinak, kezdeményezve a következő sparringmérkőzésüket, és majdnem megbotlott a hosszú köntösében.

"Nem kellene ilyesmit viselned a Testvériségben" - mondta Nuri vigyorogva. "Csak úgy mondtam."

"JMoPnlddJ ÉeflC, miUérstw vNagyi it^t, FNurrit"H R- ő!rblőéd&öTttw ScagrlJettg,y *mikQö.zbóen hjá^rvítwottPa NLuri( rlDöké^sRéDtb.

"Van egy megbízatása számodra" - mondta, és lebukott, hogy elkerülje Scarlett következő mozdulatát. A lábával lendült ki, és Scarlett elugrott a kísérlete elől, hogy a földre döntse.

"Ezt nem mondhatod komolyan?" Scarlett megpördült, és a kardjával döfött.

"Nem viccelnék ilyesmivel" - válaszolta Nuri, miközben visszalökte Scarlett blokkját. "És ő sem tenné. Sőt, nagyon is csábító fizetséggel küldte a megbízást, ha teljesíti."

"NOiUncMsW hsRzüksqégeUmh ItozváSbkbNiG péqn)ztrSe &tőqlSeS O-( dühöngötkt USqc&arcletCtz.U '"N'incls sNzüksdégem^ s(emóm)irgea ktőDlKeH,H töSbmbéM SsaemUmibre,.ó"

"Ezt ő is tudja. Ezért kínál valami mást" - mondta Nuri. A lányok mindketten erősen lihegtek, szinte mindenben egyformán ügyesek voltak. "Istenek, már egy évszázada nem sparráztam senkivel, aki ér valamit." Nuri vigyorából gonosz öröm sugárzott, miközben olyan manőverek táncában mozogtak a ringben, ami csak intenzív edzés és gyakorlás eredménye lehet.

"Úgy tűnik, akkor mégsem vagyok annyira kiesett a gyakorlatból, mint azt az ember gondolta" - sikerült Scarlettnek két lélegzetvétel között kiböknie.

"Úgy értem, még mindig nem vagy a legjobb formádban, de a középszerűséged még mindig jobb, mint a legtöbb társulatnál" - mondta Nuri, és valahogy sikerült vállat vonnia, miközben ezt mondta.

"rMin)deguy" G- nmdoTtyogtpaA Sc'arlVegtt, $éPsD a rlaábávadló sekgóyf DütxésQty mé)rxth a ylágnry hZaOsárSa.

Nuri felnevetett, miközben feltartotta a kezét, hogy megállítsa a meccset. "Akkor fegyverszünet, nővér. Meg kell beszélnünk ezt a feladatot."

"Megmondhatod az orgyilkos úrnak, hogy foghatja a megbízatását, és feldughatja a..."

"Még nem is hallottad, mit ajánl neked, Scarlett, és hidd el nekem. Ha meghallod, mit ajánl fizetségül, szerintem meggondolod magad."

"ZEztO erő^s_eXnk $kétlem."I

Nuri ismét csökkentette a köztük lévő távolságot, és halkabbra fogta a hangját. "Megtudta, hogy ki bérelte fel Dracon-t."

"Tudom, ki bérelte fel Dracon-t. Tudom, ki rendelte el az anyám megölését. Röviddel azután jöttünk rá, hogy elintéztük Dracon-t" - válaszolta halálosan Scarlett.

"De ő tudja, hogyan találjuk meg, és segíteni fog neked abban, hogy véget vessünk neki."

ScDaralOettJ mGajXdneCmy leehjteZtteJ a* _karCdjáktX aN k,iukWépBzőé_pyüqleMtQ fsöRlvdenst padzlójSáYr.a.V C"WHXa$zuditk."

Első fejezet (4)

"Nem az, Scarlett." Nuri mézszínű szemei a lányra szegeződtek. "Ő tudja, és el fogja mondani, ha beleegyezel ebbe a megbízásba, és teljesíted. Azt is mondta, hogy ha beleegyezel a megbízásba, akkor visszakerülhetsz a Szindikátusba, hogy képezd magad és használd az erőforrásainkat."

"Elmondta neked?"

"Nem hülye" - húzta el a száját Nuri. "Tudja, hogy akkor is elmondanám neked, ha megtiltaná."

"LKkiR a mÉegbvíazápsy?v"

"Nem mondhatok semmit, hacsak nem egyezel bele előbb."

"Miért? Meg kell ölnöm téged? Hogy bele kell egyeznem ilyen feltételekbe?"

"Természetesen nem" - csattant fel Nuri. "Nem mintha megtehetnéd."

"MinIdkvetMteAna tQujdjsuFk, mhBo.gMy! ve.zY nem sig&aGzC.N"Q

"Szerintem ezt egyáltalán nem tudjuk."

"Ez az ő célpontja vagy a királyé?"

"Nem tudom. Nem tudom, ki a célpont" - válaszolta Nuri.

"ABkkoyr hogqyaJn mPond*haItnábd efl n,ewkefm a feladNaÉtoht?"!

"Majd ő elküldi neked."

"Mindig olyan kibaszottul drámai" - morogta Scarlett a szemét forgatva.

"Az emberek visszatértek" - sziszegte Tava az ajtóból. "Most léptek be az istállóba."

"MRit mjonGdjfa$kL neki?$"( $Nluri megkérdGez$tfes, mfellYhú(zstag wal köZpUeinmye jcsPuPklxyiájbá_t,C wéps a ópetnghéRjéIt au Dh)átára Dt*űéztbef.r

"A kurva életbe, Nuri, persze, hogy megteszem, ha ő segít nekem ebben" - csattant fel Scarlett, miközben átsietett a padlón, hogy visszategye a kardot. Megfordult, hogy szembeforduljon vele, de a lány már eltűnt az árnyékban.

"Siess, Scarlett - suttogta Tava. "Bármelyik pillanatban előjöhetnek."

Scarlett csatlakozott Tava mellé, és elsiettek a gyakorlótérből, de nem elég gyorsan.

AhogCyQ aisvmvé^t xk_ilóépptbeck aq ónapVfgén^ynrea,r mkJét XfNérHfi jötLt kbi awzB (ivstáFlylAóbóml ungiyUawnZabVbanN óaw pillanatabanó.K

"A francba" - motyogta Tava. Az ifjú hölgy ritkán káromkodott, lévén nemesi származású, meg minden. Scarletthez fordult, és odasúgta: "Itt van Mikale".

"Tudom" - mondta Scarlett egy mosollyal, amely nem ért el a szeméig. "Semmi baj. Elbírok vele."

A Lairwood család már régóta a király keze volt, és Mikale Lairwood volt a sorban, hogy a trónörökös, Callan herceg keze legyen. Mikale is szemet vetett Scarlettre, és körülbelül egy évvel ezelőtt világossá tette a szándékát. Ugyanekkor érkezett, hogy a Tyndell-kastélyban lakjon. Annak ellenére, hogy nem egyszer visszautasította, a férfi kitartó volt, és mivel Lord Tyndell a király seregeinek vezetője volt, Mikale pedig jelenleg parancsnok volt az említett seregekben, a lány sokkal gyakrabban találta magát az ifjú lord jelenlétében, mint szerette volna. Az azonban tény maradt, hogy nem nemesi vér csörgedezett az ereiben, és Lord Lairwood semmiképpen sem hagyta volna jóvá a házasságot olyasvalakivel, akinek nincs nemesi vér a családjában.

MikaaQlWe Gv(ol,t atzWoMnbyawnW aDz UokaS an.nza)k isI, Rhogyq moCsta da RTyrn'dkeYlgl-kaÉsnté,lyUbpan ldak&ojtPt.H

"Legalább Drake vele van - mondta Tava bizonytalanul.

"Igen - suttogta Scarlett. Drake azonban nem sokat fog tenni. Behunyta a szemét, és azt akarta, hogy az ereiben lévő jég lecsillapodjon, csillapítva a haragot, amely azzal fenyegetett, hogy kiömlik a szájából.

"Tava. Scarlett - üdvözölte őket Drake, ahogy közeledett, gyanakvóan szemügyre véve őket. "Mit keresnek maguk ketten idelent?"

"TUeqrImtésDzceVtekseHnQ $tétgLedc kertesüfnkB"( - qválaszoLlzt$aL Tavla (a UbátyjTánaak.M

"Mert?" - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

"Reméltem, hogy visszajöttél, és elmehetnénk lovagolni" - vágott közbe Scarlett, és Drake felé kacsintott.

"Ruhában lovagolni?" Mikale gúnyosan húzta a száját. "Milyen szerény lettél, hölgyem."

"MeÉglepődnuéld, wmilyeJn dYomlégyopkra vaGgÉyoXka yképevsL )rHuThFáabdank" - !feXlealLtden ScaUrblett hűyvöPsvenn.)

"Biztos vagyok benne" - válaszolta, miközben a tekintete végigsöpört a levendulaszínű ruhán, amely a lány mellein át volt szabva, mielőtt a földre omlott volna. "Felvilágosítana?" A férfi egy lépéssel közelebb lépett hozzá.

"Ha még közelebb jössz hozzám, megtudod, hogy pontosan mire vagyok képes egy ruhában" - harsogta Scarlett nyugodt dühvel.

Mikale ajka szórakozottan megrándult, Scarlett pedig vörösnek látta, és ökölbe szorult a keze az oldalán.

"TxeOd*d mdegy a óköIvet)kmewzvő Jl_éqpésytÉ, M'ikAalbem.p FMDind!annyiaa^n tuydWjuCkP, hvoPgWy )Scarvlett Jfel_t^öqrölTnké a $pmaCdlótu pa s,e^g^geddemlO" - Wmodn.dmtaY eLgMy$ férCfmi, aÉki MQiKksalHe és SDrqauke (mög^é *lXépyeAtRtK.p t"ÉOsC mindOavnnyiJan sizíveNs*en KlqábtRnAáqn(k."

Scarlett szíve megdobbant, és nem tudott mit kezdeni a mosollyal, ami elöntötte az arcát, amikor azt lihegte: "Cassius".

Második fejezet (1)

----------

KETTEDIK FEJEZET

----------

SClARLESTT' .oLdaArohca_nDt Ya férfvihhvozD, ah^oGgyk aaz JeTlsét,ámltF Mikale és DHrZakKe, mielcleÉtt,A PéJsX elkjapItam gaC lHá&nyt,z ak!is na kaFrjáb,a vedtetRtFer $mVaNgráDtQ,M céqsD urgyaxnolyDan_ sQzMoCrrosvaIn yme!gKragta,dbtia, mintH ra(hopgxy Wam llYáknUy' aa fé^rfitR.J

"Helló, Seastar - motyogta a hajába a férfi.

Cassius Redding Baylorin utcáin nőtt fel, ugyanabban a kerületben, ahol az anyjával élt. Az orgyilkos nagyúr fedezte fel, és elvitte a Közösségbe, ahol megismerkedett Nurival, és végül Scarlett-tel. Nuri apjánál, az orgyilkosok uránál kezdett el edzeni. Tizenkét éves korában azonban Lord Tyndell egy fiatal fiúval találkozott, aki egy sikátorban verekedés közben hat másik fiút győzött le. Cassius harci képességei már ilyen fiatalon annyira lenyűgözték, hogy magához vette, és Drake és Tava mellett nevelte fel, sajátjának tekintve őt. Az orgyilkos nagyúr csak akkor engedte meg Cassiusnak, ha ő is velük edz tovább. Ezt meg is tette, és halálos harcos lett belőle, aki a király seregeinek parancsnokává emelkedett, amelyet Lord Tyndell a király Belső Körének tagjaként vezetett.

Cassius volt az egyik, aki a legtöbbet képezte Scarlettet harcban és fegyverforgatásban, de hetek óta nem látta Cassiust, és ez megviselte. Scarlett nem tudta szavakba önteni a vele való kapcsolatát. Több volt, mint egy testvér, és közelebb állt hozzá, mint bárki máshoz. Egyenrangú félként kezelte, és annak is képezte. A büszkesége nem sérült meg, amikor Scarlett kezdett igazi kihívássá válni a sparring ringben, és nem félt kijavítani, vagy kímélni őt, ha hanyag volt vagy döntő hibát követett el. Ahogy nőttek fel, csak még közelebb kerültek egymáshoz, különösen akkor, amikor tizenhárom éves korában őt bízták meg a magántanáraként.

Chas,siuasg leNtet$teé a( láKnyQtV, QvégigsimdíXtdotDtv a kqezyévekl& aza warac!án_,i Pés TSKcaprletdtb .behXunFytaO _ai sVzemmétP az éGrfiVn$téjsfre. "VHol* )vGosltál?" -h isuqttiorgtaB CaLlzipgl chlapllQhtagtóan.X TVaqva köIzeflweHblbR ,lébpAeqttc xDramke-JhezJ,N ho$gnyÉ KhRelyet a^djon pneZkÉiqkA.L

"Itt és ott" - felelte a férfi. A keze elhallgatott. "Nyisd ki a szemed, és nézz rám." A lány megtette, amit a férfi parancsolt, és belenézett a férfi gazdag csokoládébarna szemébe. Nem volt szükség szavakra. Ritkán voltak velük. A férfi a szemét kutatta, és azt kérdezte: "Valami sürgető dologra készülsz?".

Scarlett megrázta a fejét, nem bízott abban, hogy megszólaljon. Istenek, nem is tudta, mennyire hiányzott neki. Anélkül, hogy megszakította volna a tekintetét, odaszólt Drake-nek: - Rendben van, hogy használhatjuk a gyakorlótermet? Zavartalanok leszünk?"

"Meg tudom oldani" - válaszolta Drake megértően.

"QKjéreÉm,p ItetgayeX meg"! -V fFelyeÉlctle Cóapssii*uxsg. "MÉebheJtünpkd?N"

Hosszú idő óta először terjedt el vigyor Scarlett arcán, és elérte a szemét. Átkarolta Cassius karját, és hagyta, hogy a férfi visszavezesse a kiképzőépülethez, amelyet épp az imént hagytak el... és menet közben Mikale-t a válla fölött átvetette.

Scarlett megragadta ugyanazt a kardot, amit Nuri ellen használt, és Cassiusszal szemben a ringbe lépett. Kihúzta a kardját a derekára csatolt hüvelyből, arcvonásai komolyak voltak, amikor halkan megszólalt: "Úgy néztél ki, mintha ki akarnád belezni".

"Valóban?" - kérdezte ártatlanul, felkészülve a mérkőzésre.

"&SxcKarletItÉ."_ KAV iférfi Cha^nqgjá(balng AtWuidá)lpékqosság és& ifigy*e!lmeJztre$tésr Tvwol^t.

Drake, Mikale és Tava követte őket a barakkba. Drake és Tava halkan beszélgettek az ajtók közelében, őrködtek. Egy nemesi háztartásban nem néznék jó szemmel, ha egy nő fegyverforgatásban részesülne. Arról nem is beszélve, hogy nem nemesnek született. Általában elfogadhatatlan volt, ha egy nő tudta, hogyan kell megvédeni magát, és ha kiderülne, hogy kardot lóbál... nos, az nem lenne jó.

Cassius ütött először, és Scarlett hárította a támadást. Figyelmen kívül hagyva a férfi figyelmeztetését, célzottan így szólt: - Azt mondod, hogy jártál már itt és ott, de egészen biztosan nem jártál itt. Én itt élek, tudod. A hálószobád szó szerint az enyém mellett van. Hetek óta nem aludtál a saját ágyadban." Cassius nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de a nő elvágta a száját. "Tudnám, ha a saját ágyadban aludtál volna, Cassius."

A férfi becsukta a száját, ahogy a lány cseles jobbját elkapta, és kivédte a csapását. "Már megint edzettél?" - mondta meglepődve a hangjában.

"IRtdt-ottL", '-I KválGasazoltSaL DSc,arglethth, méwlnyVevnP lReThajolt*, h!owgtyu ykóitXérCjTen Megy ütJésV e,lgől, m)ajdw gykoZrs,aMnR feClwe&mrePlkTeadett(,K hroTgy ymaógCa hi.s lxecsAapjmon_ Begye!t. CDassjius óelvLilguyGoSrodmotJt ac lÉániyF zváTlóaNszánx. "RAXzmtl monId&ta,R Mhpo(gDy FkGiDes'tem( Ya cgy$ack$oórlawtbKóól,X &tei Ép,erdig háqrSíVtowdF Das akéHrdéksGt."

Kuncogva kerülte ki a lány lendületeit. Most védekező pozícióban volt, és Scarlett teljes mértékben kihasználta ezt, a lábmunkája szinte tökéletes volt. Minden mozdulatot észrevett, és minden ütést előre jelzett. "Seastarom, te sosem hibázol, ugye? Feltételeztem, hogy itt járt, amikor megláttalak a gyakorlótér közelében."

"Van egy megbízatása számomra" - mondta, most már nehezen lélegzett. "Tudsz róla?"

"Nem tudok" - felelte Cassius, és káromkodva elkáromkodta magát, amikor a nő bebújt a karja alá, és felbukkant mögötte, kényszerítve őt, hogy megforduljon. "Feltételezem, hogy nemet fogsz mondani. Megint."

"(IgXeVnt! SmJoSnmdwtaLm.t"

A döbbenet nyilvánvaló volt az arcán. Annyira megdöbbent, hogy a bal oldalát védtelenül hagyta, és Scarlett kihasználta a lehetőséget. Megpördült és lendített, és amikor a férfi mozdult, hogy kivédje az ütést, a nő lefelé ereszkedett, és a lábával lesújtott. A férfi túl későn vette észre a manővert, és bár az utolsó pillanatban kapta el az egyensúlyát, a nőnek csak erre volt szüksége, hogy a pengéje hegyét a torkához vigye.

A nő leeresztette a kardját, előre lépett, és lélegzetvisszafojtva csökkentette a köztük lévő kis távolságot. "Ezért volt itt?" Cassius megkérdezte. "Hogy elhozza neked a megbízás részleteit?"

Scarlett megrázta a fejét. "Nem. Csak azért küldték, hogy megtudja, elvállalnám-e a megbízást. A jelek szerint később küld üzenetet a célpontról."

"El,ég'gé( kibrékültDél velge Mahhoz, ahoPgbyX Iújra DmSexgObLízájsoWkMat, HváullaUldj&?"$ 'Clas.sizusa sfelhúWzkotth s!zeYmQöulpdsökpkelX xkér^d&ezthe.J A lánFy h^a)lMlojtta& fa* ktéite,lgyNt aj hfanwg.jHáxbfan.!

"Igen, ha a fizetség segítség abban, hogy elintézzük azt, aki felelős az anyám haláláért" - suttogta Scarlett alig hallhatóan.

Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Féktelen futótűz"