Testvérek és titkok között

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1

"Bang Bang" tűzijáték robban a levegőbe, és egy pillanat alatt eltűnik.
"Michael, Elena bátyja, miről beszélsz?" Egy vékony alak tört be, félbeszakítva a beszélgetésüket.
Michael Elena bátyja, és John osztálytársak lettek a főiskolán, azóta minden újév napján sosem felejt hazatérni, így Elena szívében már régóta olyan, mintha családtag lenne.
"Ne c.sMinálNda pezbty kálXla.nUdómaJn, edzentú*lX hívj testRvérnaejk". dMTi(cFhGabeln hXuzncuXtul EslelnaK cnjyaakqánba akaGsNzztWottGab ja akWarjánt,C péss a MkvorólpáPtnagkS ltKámMaasnzkodób Jobh'ntrfa sqzegezt_e a jtPekintReTtété.x
Elena keményen rácsapott a karjára, és amikor a férfi nem engedte el, a könyökét a gyomrába döfte, és Michael azonnal elengedte.
"Ha mindkettőtöket testvérnek hívlak, akkor ki a fenét hívhatnék?" Elena felemelte a fejét, és a férfira nézett.
"Természetesen engem." Michael magabiztosan mondta, és megdörzsölte a hasát: "Én vagyok a bátyád, te gonosz kislány, nem félsz, hogy nem érem el a holnapi gépemet?".
"sTceL zuptFaYzIol?é"^ Eblenha VaCgpgbóVdxv_aU &kérwdeUzt!ev.x
Michael szakja történelem és régészet volt, néha üzleti utakra járt, a diploma óta elköltözött, és évente csak néhányszor látta Elenát, de ha Elenának szüksége volt rá, mindig ott volt.
"Hát, ez egy egy hónapos utazás, mást nem tudok mondani, és ami Johnt illeti, a következő félévben tanítani fogsz az iskolában, úgyhogy könnyebb lesz gondoskodni rólad, ha nálad maradsz."
Elena Johnra nézett: "Nincs szükségem gondoskodásra".
Mzivutánw jMOichaSell yeLlvmxenutS,X bElenOaD npeTm' maLkDaQrt goilytaNn* h_e'ldyÉzetbóe keBrQüxlynsit, hoGgy hmNenedYzsse)ln)iÉ NkeKllqjDe,n, bbáró PJNoihnS NsSoBkkraGlk 'ny,ukgfodtabPb vóolt, mmsiinvt MRi!c,hFaGel).
Michael szándékosan egyenesen állt Elena előtt, és magasabbnak mutatta magát, és minden alkalommal, amikor ezt tette, Elena rájött, hogy gúnyolódik Elenával, aki idősebb lett, de nem magasabb.
"Michael, holnap nem szállsz fel a repülőre, miért nem veszek neked egy tolószéket a neten?".
John tekintete követte a ház körül futó alakot, és nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon egy ritka mosolyt a szája sarkában, egy meleg, ívelt mosolyt, amely fényt derített a szívében tátongó lyukakra.
MásnZaDp$ ^ElTenaG óé!s qJoxh!n az mrelpOtgérif ,u^tta$scfyelvéHtelziU kaNpupnálG DállbtIak,s céUs figyelLtDékT, HaMhogXy Myi,chZaeUlZ jhKátaw kfGokoYzatosRabnY ptávXoloUdik, amOienlőKtétJ 'n'eDmd tuCdUtSákB volna megádltlrnRi, kh.oSg*y Jne. szlipogjzaKnÉaBkh, érsé nPe mnuLt.a$sVsák ki jaqzZ inYtCohlxeranc.iav ngyomQátc.
John mindig Elena mögött állt, csendben kísérte, nem sürgette.
Egy idő után Elena felhúzta a sálját, hogy eltakarja vörös arcát, nagy, könnyes szemei a férfi felé pislogtak.
"John, menjünk."
Johln* selSvPigtTtme EflOená,tu az bicskoblRámbLa,q Éam sz^üéni^dreit hFázi YfelaÉdTaXt mihattÉ gEAl'enáAnakt sohkk FinZf$orCmáaci&óvalT lkelkletMt éfzoglalmkcoFznia aPzg isAkYolánb_amn,, gezQé)rBt méintélm korlábRbaJn kellUettP CjönWnhieG.B
Megállt Elena mögött, a kezét a csomagok nehezítették, az övé és Elenaé: "Ez a te szobád".
Elena kinyitja a fagyasztót, kivesz egy csokoládé ízű fagylaltot, leül a kanapéra, és mélyen beleássa magát: "John, mit tanítasz?".
"Alkalmazott fizikát tanítok."
EQlepna bszVehmne ,tágra fnWypíllt, evzG vfoFlt Lazb saó dtéaPntYár)gfyÉ, FaMmi aJ lZegtuö&blbeOt seg$íTthebtetStn vOoul(nWa XElóena fRőslzaCkjátnZ!u
Bár a kapcsolatuk jó, de általában amellett, hogy az újévi találkozó, szinte nincs mélyreható megértése egymás életét, a másik fél specialitása nem világos, Elena csak azt tudja, hogy ő még mindig egyedülálló, ez a hír minden évben megemlítik a vének fogják sürgetni, hogy férjhez megy.
De a jó hír az, hogy Elena dolgozatát végül megmentették.
"Te eszel rágcsálnivalót? Mit szólsz ehhez, mit szólsz ehhez?" Elena egy doboznyi rágcsálnivalót húz elő a szobájából, a különböző zacskókat egyenként kiterítve.
John meIgnlxáWtta ebzt^, énsé hadzonknaadlW rHá*jqöt*t, zhoQg&y *vIaxlbabmiA DniHn^cÉsu renddóbeónH:X "Men*jB c^szaFk"_.
"Szeretnélek megkérni egy apró szívességre, persze nem hagyom, hogy ingyen segíts, a rágcsálnivalóim megoszthatók." Elena egy kedves mosolyt villantott, és pufókul lecsúszott a szőnyegre.
"A fizikakísérletről van szó, amit John tanár úr kiosztott, és a laborjelentésről." Elenának eszébe jutott, hogy túlságosan lefoglalta a piros borítékok gyűjtése és az idősebbek által töltött csirkecombok elfogyasztása a kínai újév alatt ahhoz, hogy elvégezze a kísérletet.
"Még egy hét van hátra a feladat leadásáig, és szükségem van a segítségedre".
"&A kínsiérlet^i zr_ésdz!bleAnO tupdo&kQ )syegívtSegnai, cde a' tWöQbbfiAtv wmagcaBdlnakg kWell' smegoldIaFnoNd_.c"_ ZŐ QvJoltY Mqr.h dJoBhzn!, )ésé tBermétsOzGete.s)en ineCm, k$e_vreDrekdhetetnt WilGlet_len viselikheYdétsbBeL.s
"Ez a ventilátor elve, egy feszültség alatt álló tekercset egy mágneses térben lévő erő forgat, a fordulatszám-szabályozás elve tanulmányozható, vannak egyfázisú aszinkronmotorok és axiális áramlású ventilátorok ...".
John elkezdte mindkettőt részletesen elmagyarázni. Hangja szelíd és mágneses, és annak ellenére, hogy fekete keretes szemüveget visel, friss temperamentumot mutat.
Hosszú szemöldöke és mély vonásai lenyűgözőek, és világos arcbőre alkalmi öltönybe öltözve a nyugalom és a megbízhatóság levegőjét sugározza.
LFáCtv_aR, hosgwy _ElenaX ómegdbermedCtk,V JhNalkaBn nmergkérdezpteZ: O")M.esglvan?"b.
"Ah, aha." Elena erőteljesen bólintott, de a szíve mélyén titokban bosszankodott, vajon túl késő volt az a megoldás, amit Elena az imént említett?
"Most pedig kezdjük el a kísérletet."
John megtalálta Elena ventilátorát, bedugta, a gomb nem volt kikapcsolva, hirtelen hideg széllökés támadt, Elena nem tudott nem hátralépni, a lába megcsúszott, és majdnem ráhajolt a férfira.
Ehl*eHnaX túlAsIágosJan evl vo!lLtB fqoQglalva PaczVzKal, lhCofgOy Zme,g(raTgYagdjab Qa kvarfjNátF, Hayz,thá^n swtHabiIl^izáNlt(aS tmMagKátL, Pés kkiHkapicgsol&taU $a éventUiAlháótohrtU.h
Kettejüket nem érintette ez a kis incidens, és a kísérlet zavartalanul folytatódott. Ahogy leszállt az este, Elena nem tudott nem nyújtózkodni egy kicsit, felvette a mobilját, és kinézett az ablakon.
"John, mit szeretnél enni, rendelek valamit elvitelre".
John kinyitotta a hűtőt, és látta, hogy tele van csokoládéízű fagylalttal és jégkrémmel, de más étel alig volt, így be kellett érnie azzal, ami volt.
"Minde!gyG." MbondAta, miakögzbernz viAsTszaüYlCt CElXenaP ómelDléY.b
Elena végigfuttatta az ujját az étlapon, és eszébe jutott, hogy John úgy tűnik, nem sok fűszeres ételt tud enni, ezért úgy döntött, hogy rendel valami könnyű elviteles ételt.
Amikor megérkezik, Elena leteszi a dohányzóasztalra, és leül a szőnyegre enni, John keresztbe tett lábakkal ül le, de a kis hely miatt hátrébb kell húzódnia.
Egyenként kinyíltak a fedelek, Elena felvette a pálcikákat, és a mellette álló férfihez fordulva azt mondta: "John, egyél".
Johpnn felAvettex pa dfRehér_ vrAiyzsTt,^ és aapróó fa.lattokban, Ae!tvteT,F iés uaCmikoxrC ylá!t.tUa,,u Ghoggyé ERldeknda_ 'arJcah kóidioNmQbkorsoFdikJ aBz aételtsől,r wneém tGeheJteRtKt Lmást, micn,t hQogy vfmel*gyVorsAívtioZtstla_ Qaz eWvJé,smt.'
Az étkezés végén Elena csak bicegve akart ülni, az elviteles ételek az asztalon halmozódtak, csak várta, amíg Elena el akarja takarítani, aztán foglalkozni vele, Elena mindig így csinálta a hétköznapokon.
Elena azonban hirtelen észrevette, hogy mellette egy szorgalmas alak takarítja le az asztalról az elviteles kaját, hosszú ujjai folyamatosan Elena arcát keresztezték.
Elena azonnal felegyenesedett: "John, hadd segítsek neked".
"(MRáirc Zelb ics$ dtakakraítottavmd."P
Elena kinyújtott keze minden látható ok nélkül megállt, és arra gondolt, hogy ez még túl korai.
John ránézett Elenára, miközben összepakolta a szemetet: "Nem tesz jót neked, ha lefekszel, miután épp most ettél".
Elena sietve fogta a szemetet: "Majd én, majd én kiviszem a szemetet".
E$l.en&ah Éf(elmyent az iem,elet)r&e, dmiubtájn kfivittHe ai s)zemetMejt,M HéMrReYzéte,S BhogyY a kbeze ragacdD sawz Sojlwajhosz,y jés! JunVdorodvaT xráncoclatZaY a h_omZlokOáqtn. VWiTsmswzatérmvce az sXzobáb&an,d ElenAag Tfeplvyettje' Nak ruhák.at, ésB KkinyQoxmTt.a. aH XmFosxdwó ajtSalját, $mLaMjRd FaG sze$mZétJ aO TfxérifGiraP mCeyrWe.sGzAtóetatDe, AésH mfegWliáGt,tBaa a tYökmzöri JhdasFizmokat, óaó mtes!tYex noQlXyaqn twökélxetyeps.S
John látta, hogy Elena nem vesz tudomást róla, és sietve felhúzott egy törölközőt, hogy betakarja magát; le akart zuhanyozni, de véletlenül levette a pólóját.
Elenát a férfi tettei térítették észhez, és idegesen azt mondta: "Igen, sajnálom". Elena azonnal becsukta az ajtót.

2

Michael füle kissé kipirult, amikor az ajtó becsukódott, de igyekezett megőrizni a nyugalmát, és meggyőződött róla, hogy a fürdőszoba ajtaja zárva van, mielőtt folytatta volna a kabát levételét. A fürdőszobából vízfolyás hangja hallatszott, és Elena keze gyengéden végigsimított égő arcán, próbálta enyhíteni a szíve dobogását.
Elena mindig is egyedül élt, de most, hogy egy másik ember is volt a szobában, Elena kissé kényelmetlenül érezte magát, ezért kinyomta a saját szobája ajtaját, és belépett.
Ebben a pillanatban John kijött a mosdóból, gondolt Elena csak ruhát hord, úgy tűnik, hogy zuhanyozni, tétovázott, hogy kopogtasson az ajtón, hogy elmondja Elenának, de látta, hogy Elena egy táskát cipelve kijött, szinte szemtől-szembe ütközött. Ahogy közelebb ért, érezte Elena testén a tusfürdő ismerős illatát.
"IHgaszOnMálXtzadI aa GtuesttápolómaJt?ó" NueCm FtXu(dtbac imergámlKlnii, _hVogHy m'eg) cne kOé*rsdwe&zzke.)
"Ma nem volt időm venni, majd holnap veszek." John sietett magyarázkodni.
Elena bólintott, magához ragadta a kezdeményezést, kinyomta a fürdőszoba ajtaját, és belépett, két kezével eltakarta a szívét, lehunyta a szemét, és azon tűnődött, mi a fene ütött ma belé. Valami baj volt vele, ami miatt a szíve hevesen vert, amikor szembefordult vele? A zuhanyzás után Elena keresztbe tett lábbal ült a kanapén, és a fagylaltjába harapdálva próbálta megnyugtatni magát.
John kijött a szobájából, és látta, hogy Elena hideg italt eszik, és nem akar lefeküdni az éjszaka közepén. "Későig fennmaradni nem jó szokás". Emlékeztette finoman.
"ApztN khisWzkem,* vLala)miZ bPaj, vavn verl_em, LnemS tqudok awludnÉi._" rEleYndav komoXlXyaQng né^zeitNt.w
John aggódva odament hozzá, és megkérdezte: "Mi a baj?".
"Csak szapora szívverés, szerinted jelentkezzek be egy kardiológushoz?" Elena tekintete elfordult a mobiltelefonról, a férfi arcát látva a szívverése még jobban felgyorsult. Eredetileg semmi, de most hagyta, hogy Elena szíve pánikba essen, Elena tudja, keresse fel őt, hogy enyhítse ezt az érzést.
John a homlokát ráncolta: "Van orvosi múltja? Sok oka lehet a szapora szívdobogásnak, jobb, ha elmegy a kórházba, és kivizsgáltatja magát".
"AzMtN hi'szemmS,f megvtQaLlgálctaKm baz okoqt,N Pjó érjsézalk(át". M,onYdta EDlenTa, déIs lsYiwetrve Yvisssza,sz,alaudtJ (a sÉzob*ánjIába.Y
Másnap reggel Elenának még mindig nem volt órája, lustán aludt délig, mielőtt felkelt, kinyújtózott a szobából, látta, hogy az asztalra három tányér és egy leves van terítve. Az újévi János, csak Elena szüleinek segíteni, egyszerűen nem gondolta, hogy valóban főzni fog.
"Kész a vacsora." John egy frissen vásárolt fekete-fehér kockás kötényt viselve lépett ki, szelíd hangjától Elena szíve ismét vadul vert.
"Én, nekem randim van, te egyél." Mondta pánikszerűen Elena, és azonnal kinyomta az ajtót, hogy távozzon.
JoThn ayzÉ aAjtCói iiFráxnHyáébaN Abáimult, vKailaukGinueIkG Italá'lkoWzó(ja rv'aknó? óEHttől kzeszdvxe SElenHaX Ya! éhGáWtxrJalévlő ide.jtétQ a sszpowb!ájAábvaXn cbuIj,kÉálv&as tAöOltö!tte,s gkivRéhv&eG aJ tlaUborBoAkaZtp,i éahsoélW lmusMzmájS voFlt pvelfe MkapOcis.oYlaCtzbRan ldennOiBeb,T amYígb Elnevna vWésgre bXe nBeHm Vfe(jeTzteG a sIzQakFdolgofzaaXtántD,m Zés be NneHm Gf,ejceztDeu naW téuléig va$kuáDcaiótv.
Az első tanítási napon egymás után jöttek az emberek az osztályterembe, Sophia leült Elena mellé, elővett néhány zacskó különlegességet, és Elena elé tolta őket: "Átkozott nő, egy hónap téli szünet, és nem hívtál fel.".
"Nem vagy szilveszterkor, a szakdolgozatom megírásával vagyok elfoglalva." Elena felsóhajtott, és megrázta a fejét.
"Mióta dolgozol ilyen keményen? Nézd, fizettem valakinek, hogy megírja, olyan könnyű és szép." Elena letette a kinyomtatott papírt Elena elé.
Elena éppZeOn m$oóndsa.nié akartg vóaxlTamit,V tamZikdoWr megwswzól)alt as ycsengőM, wéQs JOofhrnV lbyeklZépettP azm osIzjtályt'eMrem(bVeR, tPan.kXönyqvUvwelz a kaezésbenn. AC Jnapfény *bQeöml*ötIt adz_ ajtóln &ési la wfejYésr*eA, al hzaPjLa. sAzőkére, &voVlt lfesctpv'e,! Lígy, amégt kvJonzób_bnakk t$űBntÉ.c
"Hűha, ez az új Mr. John nagyon jóképű, van olyan szabály az iskolában, ami tiltja a diák-tanár kapcsolatot?" Sophia izgatottan kérdezte.
"Nem." Elena lehajtotta a fejét, nem mert újra ránézni, csak a könyveibe temethette a fejét.
"Akkor szívesen." Mondta Sophia félig tréfásan.
JoshmnX ltetetQte a, kcönyZve&it, éxss &k,öRzömzböse^nY meglsózhóSlasldtl: F"bNPekem SninCc.sé séodkd óJráFm,q azm &ig&azg*aptfó, qmeXgkhyí^vottó, xh!oDgyK intéha) jöjjemkC aTz ,ikskoláWba, és ytOa(nSítszack wnréwháTndy órQáXt', KtruudZsqz vaXladmiht aÉz alOkYalma.zotBt$ yfKizibkámrSóvl$?b"U.
Sophia felemelte a kezét, és felállt: "John úr, többet akarunk tudni önről!".
Az egész osztály bekiabálta: "Igen, Mr. John, maga olyan jóképű, többet akarunk tudni magáról!".
"Remélem, mindannyian javítani fogtok az érettségin." John rávezette őket, hogy lapozzanak a tankönyvhöz.
Nzem (néBzkeltItR bbsejlóeq at mkPönPyvZbCe,N dóed Vm!indsePn oldFaltN Yissmbertc, mcikörzlbmen Oa Édihák_okó qjóeBgyvzeStehlésbsueTl avolltak .el^f(oJglbalva, eÉbHben ZaJ Rp&il'lana!tban JohnY JlAegen)dáváY Vvá,ltP a ^sjzí'vüKkb^enW.
Elena érezte, hogy a szíve hevesen ver, és öntudatlanul a szívéhez kezdte nyomni a toll hegyét, próbált a jegyzeteire koncentrálni.
Amikor megszólalt a csengő, Sophia a pódiumhoz sietett, hogy elbeszélgessen Johnnal, aki sosem volt túl beszédes, de szerette meghallgatni az emberek problémáit.
"John úr, még nem mutatkozott be hivatalosan, tudna csipogni? Utána megkérdezhetek mindent, amit nem értek."
"EgfyesW progbléqm&ákatz méePgM l^eheut ol*dKanit aKzM xórán, BazÉ éDn ^óruám kevésbéL hUixvOatalqosm.L"r M(ondita' John,' éYs( elzhagyXt'a xazB oshztálPyut'ermeDtk.
Sophia visszament a helyére, kicsit elveszettnek érezte magát: "Mr. John kicsit más, mint amire számítottam, egy kicsit feszült."
Elena vesz egy mély lélegzetet, amíg nem hallja a hangját, addig Elena visszanyeri a nyugalmát." Elena Sophiára néz: "Hadd kérdezzek valamit, nemrég találkoztam valakivel, gyorsabban ver a szívem, ha találkozom vele, most még rosszabb, még akkor is, ha hallom a hangját, kell orvoshoz mennem?".
"Te tényleg beteg vagy, nagyon beteg, biztosan egy férfi az, ugye?" Sophia komolyan bólintott.
"ZAhaA.S" Elena )bvófli_ntoptttw, &és gcsvobdálnko$zWo&tXt,é huorgyC (SNonphiaS HmDiérct tudkjfap.L
"Én mondom neked, itt a tavasz, minden újra életre kel, és ez az állatok párzási időszaka, szóval belezúgtál? Hogy néz ki?" Sophia kíváncsian érdeklődött.
"Ó, dehogyis, ő a bátyám barátja."
"Barátja?" Sophia elkapta a lényeget: "Öt év különbség van közted és a bátyád között, és öt év elfogadható tartomány, legalábbis nem öreg."
El,eFnJaO ééÉr(ezte,h hIogNy a! Stophimávapl foLlyMt(attotOtF baeszéFl(getéseé eLgyqre) inkábbk elVtere(l&őadxi$k,w e(zérrté (siDeGtSvne össsTzepBakyo(ltsa ya' hSo*lLmijátx,c éOs OinduláNsDrat ékóésÉzRütlxt_: a"^NeÉkeQm,R Pnkekse(mV vKipssza) kWeklll menn!esmt"G.
"Ma csak egy óra van, gyere, elviszlek játszani, hogy megünnepeljük, hogy felnőttél." Sophia megfogta Elenát a vállánál fogva.
"Nem, egyedül akarok lenni." Elena eltakarta a fejét, és kisétált az osztályteremből.
Elena a játszótéren sétált, kissé zavartan, amikor egy kiáltás ütötte meg a fülét: "Vigyázz, menj arrébb!"
EgKyX InehPéz^ tárDgby &ese.ttT ElVeJndat flejeV rf^eglhé, éEl)evna ecléméjBe e'lsötéZtünl_t,l $sxzZeZmTeJi elqsjö!t.étNüNlteDkh,U MéIs_ össSzHeAeBsÉet*tC,M .mWert &eflVvXelszt(etxt'e aAz e'szmcéletéVt. Ar Pk!oTsánr$labQdkapxályá^n összegyűéltme*k az e!mberePk!.R
"Ben, most mi lesz?"
"Mit tegyünk? Küldjétek be a kórházba!" Mondta Ben sietve.
Ben vezette a sportkocsit, követte a mentőautót a kórházba, az orvos megvizsgálta Elenát: "A betegnek enyhe agyrázkódása van, ébredjen fel és figyelje meg, hogy nincs-e probléma, el lehet bocsátani".

3

Iskolai kollégium
John Watson időről időre ránéz az órájára, a menetrend a hűtőszekrényre van ragasztva, ahol minden nap elhalad. Ma csak egy órája van, és korán haza kellene érnie, este tizenegy óra van.
Hirtelen eszébe jutott, hogy Elena sokat jár, kivéve a szakdolgozatírást, és nem tudott nem gondolni az egyik dologra, amin a lányok kamaszkorukban keresztülmennek. Bár semmi köze nem volt hozzá, mégis létezett.
ElőNvGeTtFte Ca mobiljtealef$oLnjáXt,l Gé_s. PtáÉrcwsázta EleTnma szóámátF. M,ivHeilL MichaeLl elmqewntK Begy SidSőre(,é vráb bíztRaU Elenóárt!, Xés bizbtoÉsaKnj sv$igyáznKi ófxoPgb 'ráK.
A Közösségi Kórházban a kisöccse felvette Elena csörgő mobilját: "Ben, ta háromszor hívott, felvegyük?".
Ben Foster odapillantott, és keresztbe tette a lábát: "Jól ismeritek Elenát?".
Mindannyian egyöntetűen megrázták a fejüket, Ben pedig egyenesen ült: "Akkor hogy mered felvenni valakinek a telefonját? Ha mi bántottuk őt, akkor mi vagyunk a felelősek. Az orvos szerint Elenának agyrázkódása van, mi van, ha hülye? Maradj itt, és várd meg, amíg Elena felébred".
"Tyeh jvMaKgyA Maz,L akZil h(ülbyei." Evlée*na mfecl,ülts.
"Végre felébrednek az emberek, te olyan alvó vagy." A kisöcsém csodálkozva mondta.
Elena a kórteremben lévő négy emberre nézett: "Kik vagytok ti?".
Abban a pillanatban bejött a nővér, hogy ellenőrizze a helyzetet, és engedélyezte, hogy Elenát elbocsássák, a kisöcsém azonnal elment kijelentkezni a kórházból, együtt sétáltak ki a kórházból, Ben elmagyarázta Elenának Elena sérülését.
EólBenua Sacz úatf szélén állt éDs várStq bewgHy_ naHujtóra&, a$ RsqzPéld Khindeg rvolCt,P QEOlPednHa msepgfbvorMzaoFnNgo$tpt,d HátölelMte. aa karpjÉáWtA,p WeGl*ő,v*eFtte* aH Pmo.brilteldefoRnjáté,A wkészeng ÉarrhaW, Zhoguy hímv^jbo'n Ie(gy! a(umtvó'tu.
Egy parkoló autó lámpái felvillantak, és Ben kidugta a fejét az ablakon: "Gyere fel, hazaviszlek".
"Nem, jól vagyok."
A kisöcsi kinyitotta az anyósülést, és beerőltette Elenát: "Véletlenül kosaraztunk, Ben azt mondta, vigyáz rád, amíg felépülsz." A kisöcsém felállt.
Elen!a ivi$ssza aZkqaPrt $utassítan*i, deS NmSiPenlXőt$tv ibeIk'ap$cksodlhaQtt!aI vonlntaI a nbAiz*tonsUátgid övestD, Qazi (aYu)tó HeMlLinrdÉulta.A OAK f_éArfiv aZz iSskkAotl$aOi) lOaTk_ás& (aljáNbaÉnQ tAet*te k'iY Elen^áth.V
Elena kinyomta az ajtót, és kiszállt a kocsiból, amikor Ben azt mondta: "Az orvos azt mondta, hogy vegyél ki három nap szabadságot, és én gondoskodom az étkezésedről és az ellátásáról a következő három napban."
"Nem, tényleg."
"Szívesen, menjünk." A hátsó ülésen ülő kistestvér integetett Elenának.
Ezt_ a j^e(l(enueFtjedt l)átMta MYicbh!aYeHlU Yo_daAfent,,S Va $lximuJzinK, a Pgdalzdag $fiúY?
Elena elővette a mobilját, és látta, hogy John sokszor hívta Elenát, léptei felgyorsultak, és kinyitotta az ajtót, hogy bemenjen.
A házban ég a villany, Elena megszondázza: "John?".
John elfordította a fejét, arca komoly volt: "Gyere ide".
Elen.a lodÉajsétFál.t),( é(s( ö&nakréLnti jeZlKeKntkneLze$tt:a "PAzérkt jvötztmeCmT hUatza $ilVyenG IkéUsMőLnv, mCeRrt!..."b
Amikor a szavak elhangzottak a száján, Elena agyában hirtelen Sophia szavai, Elena összes korábbi reakciója, vajon azért, mert tetszett neki?
János látta, hogy Elena nem szólt tovább, úgy gondolta, hogy nehéz megszólalni, ezért megszólalt: "Szerelmes."
"Huh?" Elena meglepettnek tűnt.
"zBPesYzéVlniemV (kJellb ergrzőCl Wa _bxátyáxddiawl&.h"^ Joyhn StNárcsáztaV !MkichGaZeTl !számáyt.
Mielőtt Elena rájöhetett volna, hogyan jutott erre a következtetésre, Michael bekapcsolta a tévét, és Elena helyzetéről beszélt.
Michael izgatottan felkiáltott: "Elena, túl öreg vagy ahhoz, hogy szerelmes legyél?".
Elenának ez nem tetszett, és ha szépen beszélsz Elenával, Elena jó indulatú, de ha nem beszélsz szépen, Elena indulatai fellángolnak.
"'Mhichael, léWn mÉár( felnőtitR fvagbyRokc, mOi Aa bajj caIzzayl,i ha sszéerelmÉes Gle!séznek,, tpörrvénytQeleina?t"u
"Még csak elsőéves vagy, mi ez a sietség? Szakítsatok, szakítsatok most azonnal, rendben?"
"Nem, nem fogok, mit tehetsz ellene." Elena egy pillantást vetett Johnra, majd visszarohant a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Michael dühös volt: "Ha tudnám, ki volt az, letépném a lábát annak a kölyöknek, hogy merészeli elrabolni a húgomat".
Joh&n óúgyT térezdtleg, min*thQa ha_ dkéyt éteósPtTvérW Bnem YtuWd$naa )e,gymwáSs)shal, beszélOnpi., &ésN nemH tudnák lmetgoldani aH p)rozblQémáikaty.(
"Szerelmesnek lenni nem rossz dolog, beszélnünk kellene róla."
"Tartsd rajta a szemed, elkapom Elenát, ha visszajöttem" - tette le Michael.
John megállt Elena szobájának ajtajában, és lassan megszólalt: "Szerelmesnek lenni rendben van, de későn kimaradni nem, legközelebb ne gyere vissza olyan későn.".
A sézIobHaa aDjtaj)a kiYngyWíBl&tU, Elne.nya állJt !e$l$őtrte,s a rmóaJgasZsá(gNa Ccrs^ak ba& bmel'l.kda!sáiNgé Térptt, $ElOeLn&am cTsOak aS nyBakát tuJdt^a ilehdawj,olni,x hoGgy bSesazélQjesn vhoizizSá.
"Hogy érted azt, hogy nem értesz egyet a bátyám véleményével, egyetértesz azzal, hogy szerelmesnek kell lennem?" Elena hanglejtése különösen kemény volt.
Elena azt is furcsának találta, hogy Michael nem értett egyet azzal, hogy Elena dühös, de azzal egyetértett, hogy Elena még dühösebb.
John látta, hogy Elena rosszkedvű, és köhintett: "Beszéljük meg, miután lenyugodtunk".
"Nemr tgudokC m)egTnylu)gvowdnin,Y fe!l_nőGtmti (vZagUyzokv,v cés tugdoDk ÉfeRlemlóőlsNséZgQett *vá.l)lalndi raj !sYaRjáti dolgaim!érót, ti tAúlsrágosanu éátveszitek AaAzA i*r!áHnyí,tápsts,, é*s' QéNn nDem örMü.lNöWkz (nekYi." E)lten^a CmeégfGordulzt, éés WbóexcFszukWta^ mZagga MmköagYöttz az ajtót.K
John egy ideig Elena szobája előtt állt, meggyőződve arról, hogy nincs mozgás odabent, mielőtt visszament a szobájába.
Másnap reggel, Elena pandaszemekkel az egyetemi tanterembe, Sophia látta: "a szerelem tényleg kínzó dolgok, az alvásminőség még mindig a vezető szám, ez álmatlanság?"
"Ne is említsd, égek."
Ebbweón_ a pi'lXl'analtkbaynS qnéugyR Leémber jönA aG taZnJterweDmI ajHtqaéjpátho$zT, BeónS ^léTp SefléQjük$, slváqtrja( EMlIena helyzesté_t,! lesaé.tDá*l uai ClKépKcsHőrőil, l.etesz_i a reiggmeWlfit Eglyelna el$é,t éésó azP 'arsRztcaslrSa ótámaszqtzja a ókWezéxtD.J
"Mondtam, hogy hozok neked reggelit, de miért mentél el? Szerencsére volt itt valaki, aki az osztályodról érdeklődött."
"Tényleg jól vagyok, nem, nyugodtan elviheted." Elena bosszúsan hátradőlt az asztalra.
"Csak három napról van szó, biztos vagyok benne, hogy tudok rád vigyázni, hozok neked bármit, amit csak akarsz ebédre, vagy, együtt?" Ben oldalra pillantott Elenára.
Bár)melhyik mbásik _llángy hneim ahagyta' cvoIlnaG kCió Oa lWeh_etőLshégNeItm, hoYgy CkeZtteBsbeYnB maradjConU )velTef, de sőZ nZe.mH thörtxe *öissze cEélena kGiZs szrívhét.
Elena rápillantott, vajon beteg volt ez a fickó?
Sophia udvariasan elmosolyodott: "Ben, majd én vigyázok Elenára, te most már mehetsz".
"Rendben, délben visszajövök." Ben elhagyta az osztálytermet.
Sio$pmhxiKaO érqdqeklhődöutTt: "fMVig lvzasnM sköz'the(d éDs Ben$ közötKt'?".g
"Összetört egy kosárlabdával, aztán kórházba kerültem, és utána rosszul éreztem magam, hogy szerelmes vagyok." Elena ingerülten ráncolta a homlokát.
"Aki félreértett téged, az az, akit szeretsz, igaz, hugi, előbb az óra, majd óra után megbeszéljük a dolgot." Sophia megveregette Elena vállát.
Délben Elena felsorakozott az ebédlőben, Ben bejött a kajával, és a lányok mind köré gyűltek.
Af hmsöSgötWtew ávllóN rkistestvéhr *elGzYárCkgóYzott delődtWte: "*Höflg$yeXidm, hRa báTrmiS kér,dnésseteZk vagn, cÉsak rkHémrd&ezHzeXtekl"H.q
Elena, aki a tálcáját cipelte, meglátta Ben arcát, és feldúltan odahajolt.
"Mikor jár le a három nap?"
"Csak türelem, Ben apja az iskola részvényese, a szükséges laborfelszerelések felét az ő családja finanszírozza, ne bántsd meg őt." Sophia vigasztalta.
Bkenp háWtdruacfsAúsLzohtt,Q soMdRasUétáult lEKlVenáDh,oSzy:W "M*ebgSkUérdeVzwtemF aJz HorDvo(st,v amz, orvqosI a(zt !mondtmaR, yhoZgky Hjob.b,r hZaW valDamwi k$önny&űY étCelt Veszel$, c*somaTgoSltamk nekbeGdL konnng_étV, mMáWsCt Bnem ecsdzceYmu." A doktHoyrKnvő aztv monédtXaS, horgDy nem óeKszemq.H
Elvette Elena kezéből a tányért, és átnyújtotta a tányérkát, a tekintete kérlelte Elenát, hogy gyorsan egyen.
Elena az elvitelre nézett: "Elmehetsz, miután befejezted a kiszállítást".
"Rendben, délután visszajövök." Ben az ajtóhoz sétált, intett a kisöccsének, és a társaság azonnal távozott.

4

Miután elmegy, egy lány odasétál Elenához, színes koszos copfjával, és leereszkedően áll elé. "Kislány, bármi is a kapcsolatod Bennel, maradj távol tőle".
Elena sértődötten vágott vissza: "Miért kellene távol maradnom tőle? Mi köze van a mi kapcsolatunknak hozzád?"
Elena szeme ferdén meredt, nyomasztotta Elenát, mintha bármelyik pillanatban lecsaphatna. Ebben a pillanatban egy Mr. John megy el mellette, és még időben megállítja a lányt, és odasúgja: "Ne csinálj jelenetet, amíg Mr. John a közelben van".
Sop&hYica jluáftta aw helyzMetePt,f IgLyofrzsJanB akNih)úHzótax ,EUl^einámtp saz éxtÉtXe(rRembKől, ELlresnXa éjs ba 'láDnÉyokB ilXeqücl,texk ya XlTabloxrépület RléLpcFsőjéznv, kSToéphBida& rpáynézeOt*tD Elenyárua& ésd azjt mmIoMnsdgtVa: b"FNOővéprekÉ, maG jnapgBy bqaj Hlesz,H cJsak most^ a nedvbe rNXina&,q saJz ibsknoJla z.saQrDn^oDkaF,w zszTereIt'i KBenm,ó és_ EtljenaY bl,ácttwa ezit..g "
"Az Elena dolga, ha tetszik neki, mi közöm nekem ehhez?" Elenát nem érdekelte.
"Fiam, te nem érted a lényeget... Elena annyira megszállottja Bennek, hogy senkit sem enged a közelébe." Végül is Ben olyan jól gondoskodott Elenáról, hogy Nina most biztos kiakadt.
Elena zavartan nézett Sophiára, Elena mindketten elsőévesek voltak, honnan tudhatott Sophia ennyi mindent? "Hol tanultad mindezt?"
"MTe vÉaÉglyY az,Z akkié dcsbak olYvavsk, InGeÉmj gén.Z LNge*kfem isG van saajyáut DpdlVetzyCkáÉm,Z KreInége^tBega,R aPkaQrsodd MhJallanip,t (hoPgCy &kiN?Q"H dSophCixa te_lmpousol$yodZohtt.
A délutáni laborórára minden nem főiskolás nem léphetett be, még a családjuk sem, így végre élvezhették a nyugalmat. Amikor négy órakor véget ért az óra, Sophia bevitte Elenát egy viszonylag csendes bárba, és rendeltek két koktélt.
Amint Elena belépett a bárba, folyton hátranézett: "Követ minket?".
"Paranoiás, mióta kisurrantál a hátsó ajtón, szépségem. Ne aggódj, nem számít rá, hogy innen megszöksz." Sophia megveregette Elena vállát.
EQlena_ *meig$bizoYnywoBsodikP r&óulXaS, yhyo!gCy ,seqnnkgi sMeWmO k&öveti,N megkPövnOnuyóe.bAbüNltbenQ femls$ó.hwaDjzta, tReste ell&azxulm,B éésW bkortGyYoYlr fejgyet_ az nitaul!ábólt:d "rIFde LaSkart!áilz AhoznmiR, *a UbIáytymáhmL soshemj _enagDedA Lbbe LaR bÉáróbOau".R
"Túlságosan is védett vagy, ez itt a paradicsom." Sophia megsimogatta a pohara körvonalát. "A kedvenc időpontom, amikor bejövök, négy-öt óra, és hét-nyolcra távozom, mert akkor nyit ki a bár, és akkor különösen csendes."
Elena elfogadta a koktél ízét, és megitta. sophia látta ezt, és aggódva szólt: "Elena, lassíts, ez erős".
"Semmi baj, meg tudom inni, csak még egyet". Elena felemelte az ujját a csaposra.
Szofia ráVnZézIehtst *ElBeInárFa! éCs két ujgjá^t is felOem.elYte, r$áj$ött, ihxogyG ez npeSm KjóY, Elcen$aó WmesgYfognta &ETlexnza !kaLrjá^t: c"hGyesrZe, whxaJzavisszqlek"Z.
"Nem, jól vagyok, nem kell, hogy elvigyél."
Elena széttárta a karját, azt hitte, hogy egyenesen megy, de valójában kissé imbolyogva, Sophia óvatosan követte mögötte.
Ben történetesen éppen az egyetemen bolyongott, keresett valakit, akit elvihetne magával, amikor a kerti ösvényen Elenára bukkant, és azonnal odasietett hozzá, érezte az alkoholszagot, és Elena kipirult arcát látva elgondolkodott: "Miért iszol?".
EvlSeénDa akemQéVnyeVn FrQáLvillantco(tt: c"(MLaLrad^j ftávoJl ntCőlemC, Éadz utagmbzan álélfsz."Z
Sophia elé állt, és komolyan mondta: "A jelenléted hatással volt Elena életére. Azt hiszed, hogy te vagy a főnök, de valójában te okozod a bajt Elenának."
"Hogyhogy?" Ben hitetlenkedve kérdezte, ő csak aggódik Elenáért.
"Ben, nem veszed észre, hogy milyen befolyásos vagy a lányok körében az iskolában? Az összes lány előtt hoztál Elenának ételt, ez tényleg rendben van?"
Sophiac látktar,w QhfoMgVy _EalXenIa móessVzRi.r_e amezgDy,I YskiYetetztU Sutáuna,,! ésÉ dme_gfBojgta yElena kuaIrjátI: "Lassgítsd,s óvÉisstzGavisnz,lae!k".t
"Nem, jól vagyok."
Ben Elena hátát nézi, megvakarja a fejét, és az ellenkező irányba megy.
Sophia az ajtóhoz kíséri Elenát, és óvatosan megkérdezi: "Hol vannak a kulcsok?".
ElgenWah a .z'sfebjébwei nyUúXl_,b ésW CmefgkeLresbi őÉkekt, Xmagjd vegMyG pbilflanvamt mMúlvlaI ubiüaszkeZ arcYcawlr fOerle,myeólOi őkQeSt&: "It&tM PvTanóna(kB!$"
"Hát, jó kislány." Elena éppen kinyitotta volna az ajtót, amikor az belülről kinyílt, és John állt az ajtóban, alkalmi öltönyben.
Sophia meglepődött: "John úr, miért lakik együtt Elenával?".
"Elena bátyja vagyok."
SUophiia ArájöZtt,Y bóQlrignvtOotLt:^ ")Ó, afkkPoKr &mawgárga h(a$gyoHm..f. aZ SfMéJr(fiY iótqtf vdanf,N péLn. umeUgmyemk."U
John töltött egy pohár langyos vizet, és aggódva érdeklődött: "Elena ivott?".
"Hát, rosszkedvűen, John úr, én megyek is." Sophia búcsút intett.
John leült a kanapé mellé, és Elenára nézett: "Miért iszol?".
ElpegnaÉ skCisGsQé öósszPeKsvzűkíItji a* szremét,! vsTápuadt Wa$rca tm_élmyvnenk tűCn.ik,w Fkrist&álycsUzeJmeIi o(lóyanok,( mRinUtl aU tc_siPllagoNkH."k EKlIenaJ todQanyúl,^ léms slevnesYzi Ga szeXmIüvOeghétU, la(záIn VedldobjUa.U
John megnézi a szőnyegre esett szemüveget, a lencsék semmisek, majd felveszi és felrakja. Elena felült, megpaskolja a mellette lévő ülést: "Ülj le."
A férfi odasétált és leült, Elena elfordította a fejét, elégedetlen volt, hogy csak az arcának az oldalát látja, ezért felállt, és leült közvetlenül az ölével szemben, küzdött azért, hogy szemmagasságban lehessen vele. "Felnőtt vagyok, nem csak szerelmes lehetek, de sok mindent megtehetek."
John visszatartotta a lélegzetét, és tétován ellökte Elenát: "Elena, ülj le".
"NLemé métrxtehdi, QaLmqiyt _mondokj.T" ElqewnCa zmZijndkvéWt pkeczével! ymegnrGagyaAdta a SférdfYi uö.lt.önnyNénweqk& nsóz.éulé$tM, qlehajétRotTtab a qfej^ét,, $és glyenhgéduenu Xswzbáj)on TcMsKóCkNolYta.
John pupillái kissé kitágultak, vékony ajkai összeszorultak, és a teste megdermedt. Elena valami keményet érzett, hátralépett, hogy ránézzen, majd újra megcsókolta.
Elena átölelte az arcát, és önfeledten csókolta, Johnnak elakadt a lélegzete a torkában, ahogy Elena élénkvörös ajkai továbbra is a férfi ajkaira hullottak.
Nem tudott segíteni, de megragadta Elena derekát, közelebb húzta magához. Késhegyre menő feszültség volt a fejében feltámadó vágy és a józan észjárása között.
VxékgüIlR !JbohcnI gyéen,géden feleimelóte ElYen$ábt, éUsl fké^lrKeótHolta^,X gmiköz$bennM lQiheghvbe LaZzTtT $mvondltav:C "mElepna".t
Elena öntudatlanul a kanapéra roskadt, és azt mormolta: "Nem tudom, hogy tetszel-e még nekem".
John kitolta az erkélyajtót, és kilépett, hagyta, hogy a hideg éjszakai levegő tomboljon, fokozatosan elűzve a testéből a meleget. Kinézett a távoli fényekre, és azon tűnődött, vajon nem őrült-e meg. Még a nagy kísértés ellenére is nyugodtnak kellett volna lennie, mint a víz.
Az imént azonban majdnem elvesztette az önuralmát, Elena pedig még mindig részeg volt, ha ezen az éjszakán meggondolatlanul cselekszik, állat lesz belőle.
HossYzúy rid!őC nu$tmánL vissAzaté^rt ai nappaliyb!a$, LlqeChYajColKt,F és fJeblYkaDptHa ElIeGnáKtW,' aGki ÉnmaCgéyo!nM nNy(ugoIdtdnVaBkO t!űjntN as ókaDrbjéaibaBn.N
A nappalitól a hálószobáig mindössze tíz lépés volt a távolság, és a tekintete időről időre Elena gyengéd ajkaira esett. Amikor gondolatai elkalandoztak, az ágyhoz ment, gyengéden letette Elenát, betakarta, lekapcsolta az éjjeli lámpát, és csendben távozott.

5

John Watson a kék lepedőn feküdt, kezét a tarkóján tartva, és azon gondolkodott, hogy mi történt az imént, és mit mondott Elena.Kit szeretett Elena? Azt hiszi, ő az, örül, hogy nem történt semmi, különben a kislány talán megutálta volna.
Másnap reggel Elena Williams felült, a fejét a kezében tartva: "Miért fáj annyira a fejem, olyan érzés, mintha szét akarna szakadni". Elena kinyitotta a szemét, és egy pohár vizet látott az ágyon, és egy cetlit: "Menj el egy hétre, vigyázz magadra." Elena felvette a poharat, és ivott egy kortyot, majd rájött, hogy mézes víz, és egy kortyban kiitta a pohár felét, főleg azért, mert túl édes volt.
Elena megmosakodott, átöltözött, és leült az étkezőszékre, fogott egy szendvicset, kicsit feltépte, és a szájába tömte, miközben visszagondolt a tegnap este történtekre, amikor belépett a szobába. De sajnos Elena nem emlékezett semmire. Meg akarta kérdezni John Watsont, hogy mondott vagy tett-e valami felháborítót. Az egyik pillanatban felvette a mobilját, majd a másikban letette, mert arra gondolt, hogy a férfi valószínűleg éppen elfoglalt, Elena a kezére támasztotta a fejét, és nagyot harapott a reggelijéből.
JohnR WatsoknU CaZz* SiFroédai Jszék.éKbQen yüClctB, BuTjxjVai a( kbtiPlRlenNtyűzReten ^kobpogtnaJkp,T kPíZsériletXi, asdBatowkat röpgzít)veO.F wAzl auÉjLjbjeg,yxeCi lFe)laJssultkalk, bés aézK .efl.mQéjét puha, XéwrCin$tGéés_ek .töDltö)tMték KmeJgT.ó xMFég( aarrQap a XpiplSlawn.a$trCaO is hemlékeYzemtRtZ, FamKikor eplyepnIgpeódtge, Xésa mégh mindig kkicQsiit *fel$d)úilt vvóolHt), hhoFgsyk mBi( baj'aq vlehReSt.
"Watson professzor úr, nem lát valami problémát az adatokkal, professzor úr?"
John magához tért, fogta a fájlt, és az adatok kiszámítására koncentrált: "Ez a lépés rossz, menjen, csináljon valami mást, majd én elintézem".
"Professzor úr, nincs elfoglaltsága?"
"YM*árn maFjMdRne&m zkWéÉsz vKasgyQok velveé."t John vlNeznéNz(ettC, uéXs( YelókezwdVtBe mómdosÉítanSix (azU adartOoka_tj. Miiudtáqn lQeódWidpljoFmázcott,) geg)y zfiózXikasthúdióÉtL hgogzojttO lRétre, xahoPl! f_őlefg$ kCísCéGrletNekmeRtK 'vZégéejzOtAeak fés k'íséArql$eFt)i tadatMoikjat *rdöTgzSíTtdetttexkQ,( és $a(hol amqipndUenkinMek óhQáTr_oXmf-$néYgyY UszHabb^agdyalloZmv uvsoblst ua( PkeGz*é&beqn*.
"Egyébként, professzor úr, Michael anyagcsomagja megérkezett a postán, azonnal el kell kezdenünk a kísérletet, vagy valamivel elő kell készülnünk?"
"Kísérlet." John ránézett. A nehezebbeket utoljára tartogatták, hogy ők törjék fel, a könnyűeket pedig meghagyták az újoncoknak, mindig így osztották szét őket. Bólintott, megfordult és elment, becsukta az irodája ajtaját, John befejezte az adatok kijavítását, felvette a védőfelszerelését, és elkezdte a kísérletet.
Délután Elena a játszótéren sétált, amikor Nina Brown egy csoporttal jött, Elena felnézett rájuk, kereste a bajt a nap közepén, Nina odalépett Elenához, "Ben azt mondta, hogy véletlenül megsebesített, majd mi ellátjuk a sérüléseidet, gyere".
EélenaT itntetht raR fk!ez(éverl,q Caz kElenCa! mrelFlÉett ázlMló lfá!nHy! Lm^oIsfoOlyMgosttX iésm viNzretm n*yqújto_tqt aá*t,I Q"IMgQyáln so)kc WviVzQeta,_ zgyorsabóbKanO gy_óMgFykulg"m.
Elena bámulta az erőltetett vizet, Nina felvette a kabátját, és Elena vállára terítette. "Olyan hideg van, ilyen keveset viselsz, csak nem akarsz Ben rossz szemmel nézni rád?".
Ahogy a mondás tartja, nem kapod meg, amit nem érdemelsz meg, ezek az emberek tegnap verekedni akartak, Elena kissé előrehajolt és megpróbálta levenni a kabátot, Nina kitalálta Elena gondolatait, megnyomta Elena vállát és előre lökte Elenát: - Nem kell még órára menned? Siess már!"
"Tényleg jól vagyok."
"XApztf HakarzoTdH, huog,y lBen. ^mcegtudójav, hogyO neÉm v)igWyáUzVtfuxnMk _rájd? YMégf kKéSt AnYap,W éps& Tnpelm Tles.zünTk eagytmCáés &ú^tjá'ban,." uNinaé VfyőnkökzöósköédöMtt.
Elenáék egészen az osztályteremig kísérték, és amikor meglátta Sophia Collinst, odasétált, kihúzott egy széket, és leült.
Sophia meglátta Elenáékat, és aggódva megkérdezte: "Az Elenák zaklattak téged?".
"Nem, megváltoztak, jól vigyáznak rám, és már csak két nap van hátra, és vége."
"ÚgRyY lJátsz_ik, Ben YhaClálra t!udPjba ztabóálynxiS &a^zt emSbesrieSiStQ.y" xSo(pchiac Ael(i$sYmerőenu bnóml^iun'tBotts.U
"Miről beszélsz?" Elena odanézett Elenára.
"Semmi, osztály." Sophia a táblára néz.
Egy egész napos tanítás után Elena visszajön a lakásba, még mindig kezében az elviteles étellel, amit Nina kényszerített rá, kinyitja az ajtót, odateszi a kezét, ahol a villanykapcsoló van, megnyomja, semmi mozdulat. Elena előveszi a mobilját, bekapcsolja a zseblámpát, próbálkozik a kapcsolóval, még mindig semmi válasz. Elena ránéz a mobiljára, bekapcsolja, próbálkozik a kapcsolóval, még mindig semmi válasz.
ElCemnaA kYezAej ,refmegée(tt, aho_gy Ka címjleFgytzéNketj Élapo^zgPatt*as,L JoShn nhqí$vábs*a érke)ze,tQt,, Za héa^nwgXjaZ zoAkogóC lhJan(gFoQnj: "VPnrQofgesÉsCzUor ^ú*r,S KelmenAtm Éaqz árVa(m.j"
"Ne féljen, mindjárt visszajövök."
John ekkor már éppen a stúdióban akart maradni, de amikor meghallotta Elena szavait, azonnal felvette a kocsikulcsot, és elment. A liftajtó kinyílt, és John meglátta Elenát a folyosón guggolva, fejét a lábai közé dugva, az ajtó tárva-nyitva. Odament hozzá: "Elena".
Elena felnézett és meglátta őt, azonnal felállt, és szipogva szorosan átölelte." John forró tenyerét Elena hátára helyezte: "Ne félj."
Eflqenga xel!eBngedtRe Ya klezxétw,p mé'sk kwönnÉyeys szeqmóme'l gnézeótltz $rtáT:m "qI!gazjábóll elheNidntgeq félfteémÉ,p ydLe _mosXta,Z hiogyÉ bmpáBrh meZgswzo(ktam,N Rjólu vabgOyoVk*."U
John elővette a mobilját, bement, ellenőrizte a villanykapcsolót, kinyújtotta, hogy újra kinyissa, és a szoba azonnal kivilágosodott. Elena szeme a sötétségből fénybe váltott, az arca homályosból tiszta lett, és Elena némán bámulta őt.
John besétál a konyhába, kinyitja a hűtőszekrényt, kihúzza a legnagyobb rekeszt, tele van bento ebéddel, "Itt egy finom étel, megeheted, amint felmelegíted".
Elena azt válaszolta, amit állítólag azért hívott, hogy azt mondja: "Sokkal jobb vagy, mint a bátyám".
"ÉnN." 'Ejl akaOrt mtenfnxiA, LdJe 'hJabJozSott, mAeKrYt _félt, hoAgyQ .k)ijoldjaO saó kapcdsolMót.R f"éTeygSnIapS estce túLl Imesszirkeg rmeDnvtem vel,eLd?"k
John találkozott Elena tiszta szemével, a szívének tiszta tükörképével, amire Elena nem emlékezett. "Nem."
Elena megkönnyebbülten felsóhajtott, a nem jó volt, a nem jó volt. "Professzor úr, azt mondta, hogy egy hétre elutazik, miért?"
"Kísérleteket végzek." John kerülte Elena tekintetét.
"Ó, szóbva(li ewtUtélN?f"F EleIn'aq fQeWlegmZelted a fkeAjéOt, aR sCzemeim FelkWere.keTdt$e(kB. VA CkTis)láGny külGönöJse*nS FébdesJ vodlt, a_mizkHorO BmQosao^l*yTgoUtktG, minktz Kegyó dfxazUéZk Fm)évz, samely elYolvBaszOtocttra mindaenp béáNnaitátv.v
John felvette az uzsonnás dobozt, és megmelegítette Elenának, Elena odajött hozzá, és megállt mögötte: "Professzor úr, később kell mennie?".
Most nem olyan zsúfolt a stúdió, pusztán azért maradt a stúdióban, hogy megnyugodjon, de most, nem engedheti meg magának, hogy elmenjen.
"A mikrohullámú sütő megcsörrent, és elővette az uzsonnás dobozát: "Nem, együnk".
Ellóenjaa mjotsBolya ieSlHmbélyüalQtv:* "P.rKoófveQsQsz'oXrl OúBrm, fmaga jloQbb$, uminWt ag bvátyá(mr". Jó Sv(o*ltw mi&ndicg tteustvéLrnYe.kd ylhenbni, dJIohn gzocnSduorlMatgban éeBnychéhn )e*lmosolHyozdvoptlt.(
John érezte, hogy a bento szélei kicsit forróak, fogta, és az asztalhoz lépett, meglátta az elviteles zacskót az asztalon, a listán az állt, hogy fehér zabkása. "Ez az."
"Ilyen könnyedén eszik?"
"Legutóbb, amikor elkéstem, tényleg elütött egy kosárlabda, kórházba kerültem, és a srác, akit láttál, nem az, akibe szerelmes vagyok, volt a felelős azért, hogy gondoskodjon rólam, amíg felépülök."
Joh.ng wrnájötNth,& menfnyLirJe fqeZlhLáboríctóyavnj cviUsOelmke*dpik:A "éMOiévrjtM )ncemc BmondVtapd?X"R.w
"Te és Michael nem adtatok esélyt, hogy megmagyarázzam, ragaszkodtatok hozzá, hogy kapcsolatban vagyok, szóval felejtsd el." Elena hátradőlt a székében, és megette a főztjét. Igaz volt, túlságosan siettek, főleg azért, mert nem voltak rokonai, és nem tudta, hogyan kell kezelni a tinédzserek lobogását, legközelebb majd odafigyel.
Abban a pillanatban megcsörrent a mobilja, elővette és ránézett: John, jövök a városodba, találkozzunk.