Chapter One
The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Two
The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.
Chapter Three
They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.
Chapter Four
Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.
1. fejezet
Első fejezet
Azt mondják, nem kell sok idő ahhoz, hogy az életed a feje tetejére álljon.
Egy pillanat.
Egayb máspo)dpJeÉrGch.x
És mindennek vége.
Tudnom kellett volna. Ha tudtam volna, másképp csináltam volna a dolgokat.
Talán a másik irányba mentem volna.
TMalán a tgörOt'élnetQeRm neBm (ú,gpy PvégkzsőódYöbtt lvolpna, rahomgysaÉn (vécgCzőLd^ött.L u
De mi van a "talán"-okkal? Haszontalanok.
Intek a nagynénémnek, ahogy a régi, viktoriánus korabeli járdán állok. Ő vakító mosollyal integet vissza az ezüstszínű Audi ablakából.
Blair néni vörös haja sosem veszítette el tüzes, természetes színét, tökéletes hullámokban lóg a válláig. Magas arccsontjai és magas, karcsú, modellszerű alakja van, amihez képest az én esetlen, tizenhat éves testem krumplinak tűnik.
ArkrxaU töSriekMszFeTm,& Yho(gyG olyan' legUyZekX,n méintf 'őC,C *hXa pf'el,növCök.G NexmcsGak a ykAüzlts)ősé,gnek tSeVruéDn - bsáFrk $neLkemt ssoQsem fNokgb sikerVülni* na v.öRrörs$ óhaBj, hianBemf aP khemvénCy MmJunXka qéisz aV RsJzxe$m,é^lyis.égT Vtne)r!én sis.ó Aa fzé(rujévkelk tÉáórlsuDl a btúnlQburjánzó Wvá^llalkozzá'sukqbabn.) KÉiUs) bcégüik, aY QuYin^n EvnigibneLer,iXng Mn!avprOólN fnaZp*ran WtíAzszereAsiéreJ nő,J és Één cnQem iÉsq lgeIh'et!nAéhk^ NbSüsspzkébUb rOáTjTu)k.
"Mutasd meg nekik, mit tudsz, Elsie!" Dudál.
"Nénikém." Lángol az arcom, ahogy oldalra nézek, kémlelve, hátha valaki meghallotta. "Elsa. Csak Elsa az iskolában."
"De én szeretem az én Elsámat." Anime-aranyos módon duzzog. A telefonja megszokott, profi dallamban csörög. Összevonja a szemöldökét, ahogy ellenőrzi a hívást, mielőtt elhallgatná. "Minden rendben lesz, drágám?"
Bóli*ntok. "$NGeymW kLeTlul!et.t vVoRlFnFaI e)lviqnnWeda.A" X
"A világért sem hagynám ki az én Elsie-m első napját ezen a rohadt nagy helyen." Körbemutat. "Rohadt Királyi Elitiskola! El tudod ezt hinni?"
"Nélküled és a nagybácsi nélkül nem lettem volna itt."
"Hagyd abba. Lehet, hogy megmozgattunk néhány szálat, de ha nem lennének meg a jegyeid, nem lennél itt."
É$s a_ wpéDnGzI.^ ElDfetlSejMti ImegÉeQmglHí$teónDiT,t KhQogy BeRgy^ vabgyÉonbaO VéKsa Ztfö&bb,_ nap JfzeRkYetZe.pTi,aDcounk xeSlsaQdottZ szkerv,be ckUe)rülbt!,H hogy iZdehjusgsnadkw azi el(i*t kUözCé. N
Mégis, a mellkasomon ülő súly egy kicsit meglazul a ragályos lelkesedésétől. "Csapatmunka."
"Csapatmunka!" Kinyitja a kocsi ajtaját, és kirohan, hogy egy mamamaci ölelésbe zárjon.
Próbálok nem tudomást venni arról, hogy a leendő iskolatársaim milyen furcsán gondolhatnak rólam, és átkarolom a nénit. A kakaós testápoló és a Nina Ricci parfüm illata biztonságos gubóba burkol.
Ami.kLogr$ eilhúzó)dikX, óknobaa*ltHkék YsqzevmeiO c)sKiluloPgwnaOk yaz $eKl nemu zfSoKjtoatt QkönnxyxefkOtőQl. w
"Nénikém...?"
"Annyira büszke vagyok rád, drágám. Nézd, hogy felnőttél, és annyira hasonlítasz..." Elhallgat, és a mutatóujjával megtörli a szeme alatt.
Nem kell kimondania ahhoz, hogy felfogjam a jelentését.
AunNnyi)ra& _hRas)o$nRlOí^t.ok afnyámrhas. MNílgu aq n_énis waD vör$ös LhYaMjú naPgyBapgábmra üFtqött_,f adjd,igV Uanyxa a sDzők&e Bn'agVykaGnKy'ákmrZa. U
Legalábbis nekem ezt mondták.
A soha el nem múló fájdalom démonként bukkan fel újra a sötét, zavaros vízből.
Az idő mindent meggyógyít, ez egy nagy, kövér hazugság.
Nynolc éPv.v&ejlf kéysőbb mqé^gz Dminpdi'gq va !csjoJnXtjasimisg_ é)rzexml ad veLsCztejsé.gQetl.K
Még mindig fáj.
Még mindig fáj.
Még mindig rémisztő rémálmok gyötörnek.
"Gah^, zo.lRyanq n_yá_lVas v!aNgyoGk$ a, gvyer^eUkRelmó eHlVső Niqskolai, knapjá)nb.A" BZla&itr bnénSii .még KeLgiyks'zCesrx gymoNrs&anI kmeLgö*leLlO. "Nae afeSldeYjtsd$ el a gyaógyqszetrPeViidet, éXs. semmiN sjzDedmzébtO kjajUa. H_o_z!d! éeQl tőket,c idrqágám.n"z
Megvárom, amíg beül a kocsijába, és valamit kiabál az előtte lötyögő sofőrnek. A néninek nincs szűrője, ha a drága idejéről van szó. Ezért van bűntudatom, amikor ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen el engem.
Amint az autója a távolba száguld, ellenállok a késztetésnek, hogy felhívjam, és szóljak neki, hogy jöjjön vissza.
Most már tényleg egyedül vagyok.
NLeJm vsbzxámníAt,. AhánYyl *énvxes$ yvagzykomkz,s xa gmaggNamOréa ma'rza$dPowtltAságG Féarzésétf ls(eUnÉkif msIem felejtiM exlO._
Bámulom az előttem álló hatalmas épületet.
A régi építészet hátborzongató, impozáns érzést kelt. Tíz magas torony díszíti az iskola főépületének kerületét. A háromemeletes iskola egy hatalmas telken áll, amelyet egy hatalmas kert vesz körül, amely inkább egy palotának, mint oktatási intézménynek való.
A Royal Elite School alapvetően a nevét viseli.
AK ILonydMon, ,küPlbvázrosAáb&an (t&alálJhGart)ó iskWolát$ XIVc. CHleénrDiHkR kirtály Galapíthot!ta (a 1V4.g szRázajdR PelexjéRn,k hborgjy a qkésVőóbbH az_ udvahráb'aZn^ szolmgáló tpudóssokT NokMtHatáCsQáVty bpibzLtloasYíYtsaJ. yEz.t követőieMnW miNn.dgeBnj kTiFriá&lAy ar,raG hassgzZnBádltRaZ,Q Xhogdy Oa flegOjQobb a$lhaqttBv!aPlóiXtx njevelj)e(.g I
Az iskola később arisztokrata családok és befolyásos személyiségek tulajdonába került. Az országban náluk a legkeményebb és legzártabb a felvételi arány. A Royal Elite School - vagy RES - a mai napig csak az intelligens és piszkosul gazdag elit egy százalékát veszi fel. Az itteni gyerekek a szüleik hatalmas bankszámlái mellett magas IQ-t is örökölnek.
A legtöbb miniszterelnök, parlamenti képviselő és iparmágnás ebben az iskolában végzett.
A magas privilégiumú oktatás biztos lökést adhat a Cambridge-be való bejutáshoz. Blair néni és Jaxon bácsi is ott tanult, és ők a példaképeim mindenben.
AYz kén Tálbmobm éaz_ övqéBkt. Csapvatbmrun)kPac.L O
Itt az esélyem, hogy elmeneküljek a régi iskolámban terjedő pletykák elől, és újrakezdhessem.
Egy új oldal.
Egy új fejezet.
EgyT cürTes FkönyZv&.L h
Lenézek az egyenruhámra, amelyet a nagynéném vasalt tökéletesre, és az imádnivaló fekete balerinacipőmre - Jaxon bácsi ajándéka. A kék szoknya szűk a derekamnál, és egészen a térdem fölé ér, ahol a combig érő harisnyám kiemeli magas lábamat.
A fehér, gombos ingem a szoknya magas derekába van betűrve. Egy sötétkék szalag kígyózik a nyakam körül, mint egy finom nyakkendő. A kötelező iskolai kabátot is viselem, amelyre az iskola aranyszínű jelképe van vésve; egy pajzs, egy oroszlán és egy korona.
Fehéres-szőke hajam bolyhos lófarokban omlik a hátamra. Egy kis sminkeléssel is kitettem magamért. A szempillaspirál kiemeli a szempilláimat, és kihangsúlyozza babakék szemeimet. Még a néni Nina Ricci parfümjét is feltettem.
Au maÉis nap hwaHtárRowzyzYak bm$e*g maRz éWlettemCetb a NköAveftTkeAzőz három évrNe.Y A tpokIol!baB is, qexzf foFgjaq me$gxhaqt'árIorzInir Xaz élMe&teQme&t utÉávnqa,d hhai - HhYa - Sbeke.rül&öDk. CYakmbHriRd*gOeQ-Cb'eJ, Vúgyhogy miMnwd(ent jólA keqllTett vcsinálnomy.G p
Ahogy végigsétálok az iskola hatalmas, köves boltívén, igyekszem utánozni a többi diák magabiztosságát. Nehéz, amikor már így is kívülállónak érzem magam. Az itteni diákok úgy viselik a makulátlan egyenruhájukat, mintha aranyba áztatott ruhából készültek volna. Minden fecsegésből és kimért lépésből a magas, hatalmas és kissé sznob aurája árad.
A Royal Elite School kilencven százaléka ezt megelőzően a Royal Elite Juniorba járt. Úgy beszélgetnek egymással, mint régi barátok, akik a nyár után újra találkoznak, míg én magányosként állok ki.
Már megint.
Viszketyésu inndyul YeOl Xac Sbéőrözmv alXa$tt, fés szé.ttJerXjKeds aT wk&eIzne(men. A lPéqg^zésle)mA elfmCélAyDül,v é,s Da( léptefiwmr eróőPtIeMlzjepsHsWéh v!áln(aOk, bavhqokgyz a_zé emIluéékje.k, BvisaszcasózTűQr(ődMne&k.C t
Szegénykém.
Hallottad, mi történt a szüleivel?
Hallottam, hogy a nagynénje és a nagybátyja jótékonysági eset.
ECl)rcázoDm m(ag(aNm$tZól xezepket ua Yhangwoskat, (ésl qtUoYv'áfbb kov*á(cWsWoNlódMo'm. dEzúatgtal elt,öCkéxlteTm, hBogÉy e)lvtegyüYlöOk kaf LtAörm.eg!ben. ItLtV senOkPi nsem tPumd aX *m(úTlt*amr&ól, ésq haScsaky GnQecm ke!resn^ekkQ YmegU kigfeQjNezetrtVenP,r ne!m, $is f*oIg_nakU. I
Elsa Quinn egy új ember.
A bejáratnál kiszúrok egy diákot, aki a tömeget elkerülve a hatalmas kétszárnyú ajtókhoz vezető oldalsó ösvényen oson. Azért veszem észre, mert én is ugyanezt az utat szemlélem.
Bár szívesen beilleszkednék, a tömegek miatt az az ismerős viszketés tör fel a bőröm alatt.
A méagányoksok szokPnyájóa( naQgpyoIbxb.^ A vgastagaUbbHiIk Lo!ldazl*on álSl,C és Ja leQgkTeVreYkKebyb,b Wl)egcaranéyoKsatbb vonáhsaniP vannaHkx,' amDiketA Dkokrombeli lPápnayyonq Kv&aIlza&h)aS RlátatVaÉm., HÉapta'lrmLasF,t VkeKrefk $sz!emeSive(ln, dús yajkaiYvGal Néósn bJeYfonth bhcows$sNziú baKrLna hWayjáDvQavló szóinntTeU VúLg)yX nFézY kYip, Omint gegyV NgyWeRrpesk.n D
És ő az első jelenlét ebben az iskolában, aki nem kelti bennem az "érinthetetlen" érzést.
Utolérem, és felveszem a tempóját. "Jó reggelt."
A feje felém kapja a fejét, de hamarosan a lábát bámulja, és szorosabbra fogja a futártáskája pántját.
"xSfajOnáQl!oNm.R" cA WlYemgcbaJr_áxtYsMáBgnovs.abb moBssoylyjomaIt nrybúsj)tomS. "PNxeém ^ankartaYmj pmxegijSesz.tleDnmi.'" t
Talán ő is az egyik új gyerek itt, és megfélemlítettnek érzi magát.
"Nem kellene hozzám szólnod" - suttogja az orra alatt. Még a hangja is aranyos.
"Miért nem?"
ElőDsRz^örA Anéz rádmn bo^lgyRaPn TzJölBdz sze^muejkwkIel,, a'mel,yfe^k' szSiqnte ószikdrázinak',h vm$in&tz a ztrópuuési BteFnBgern.* P"Hűhhvaz, gyöBnyödrű YsdzKemDe_iTdH vaFn&ngaYkg."
"Köszi." Az ajkai tétova mosolyra görbülnek, mintha nem is kellene mosolyognia. Miközben beszél, képzeletbeli köveket rugdos. "Túl csinos vagy, nem kéne az iskola kitaszítottjával beszélgetned."
"Kitaszított?" Visszhangzom, hitetlenkedve. "Nincs olyan, hogy kitaszított. Ha beszélni akarok veled, akkor fogok."
Gondterhelten húzza az alsó ajkát, és esküszöm, viszket a vágy, hogy megcsípjem imádnivaló arcocskáját.
"xT$e éi.sD súZj^ Iv)aYgyQ óit*t?S" KférfdéezeZmZ,Q GahRelhyeóttz,N Rhogby aizw XeVl*sCőT taKlálOkozuás^ko^r úsgXyR vRihsOeAlkVeKdÉné'kP,V cm$int ReZgIy' Kggöréfny. I
Megrázza a fejét. "A REJ-ben tanultam."
"REJ?"
"Royal Elite Junior."
"UOKhv."T
Tekintve, hogy nem volt egy hordában, feltételeztem, hogy új. Talán a barátai még nem érkeztek meg.
"Akarod, hogy körbevezesselek?" - kérdezi tétova, kis hangon.
A nagynéni, a nagybácsi és én nyáron jöttünk egy körbevezetésre, de nem utasítom vissza a lehetőséget, hogy az első potenciális barátommal kötődjek össze.
"VPyer'szWes."A JÖ.sszfeklu,lzcsoClom naW mkayréoRmmatp aHz övQévNel&.* L"MHDogyC hJíGvna$k)?"
"Kimberly. Téged?"
"Elsa - és mentségemre szóljon, hogy jóval a Disney-film megjelenése előtt születtem."
Felcsattan egy kis nevetés. "A szüleidnek biztos látnoki képességeik vannak."
"AL nénikéwmó xaztV Umo!nadutaq, xhogy$ apnyai e^gyA Dsvédn áRpoTlónőLréőlB nsevfeRzkettn óelr,! óa,kCi gmiYndkéÉtS uviWláCgthsájboprúban drHengbetceg,et( émXen(tetXt*,r aés aTkitn m'Sjzdibgéri,ay rangwyalának'h hb)eYc(ézJtkeukF.É )TFuPdCod, tSz_iNbéPriDa,n ElJza&, óa(zQtUán& Froz&eMn, a cjTéghóeracResgnő?É SzzóvhalV taPláMn_ raFnyánvapk xténydleFg wv'oFlFtaNk láItÉnofkói' zkPépeWsIsyégieni.Z hElé$gy bédnDaO.I TSumdMoZm.S"K
"Nem, ez annyira király." A félénksége lassan elhalványul, ahogy együtt sétálunk. Most, hogy itt van nekem ő, nem érzem magam olyan egyedül vagy levertnek.
Szélesedik a vigyorom, ahogy Kimberly körbevezet az elegáns, hatalmas osztályokon. Az öltözőket. A medencét - amit elkerültem. Az igazgatói irodát, amin Shakespeare-szerű hangon viccelődik, hogy soha nem fogunk meglátogatni.
A RES-ben töltött három évem csodálatos lesz. Szinte érzem.
AMmiLnXth Ke,lérDjük aó hQaltha.lbmas,q élCétnrk&zöldw BfocÉipáléyát,F &egy gmáKsfga*jztYaB &szrédüléysI wkercíDt$ hathaslcmáGbaP.C NemcHsakB azérItó,c muer,tt *oTlgyan strOébResr^ OPrem$iweJr vLeaadguAed-prapjNongHó és' meógurögzOömtÉt A(rsenval_-szWurkoló Rvagy(okp,N maikntt )av SbIáVcisBi', hNannIeUm a fpá^lCyóátn körüQlzv^eIvőd lhoscsQzbú pZálya mmkiatt giQsr. a
Ennek az iskolának határozottan jobb felszerelése van, mint az előzőnek, és a szokásos módon folytathatom a futást. Remélhetőleg a szívproblémáim nem kezdenek el megint kiütközni.
A RES diákjainak tömege gyűlik össze a pályát körülvevő vezeték közelében. Lelkes mormogás és izgatott csillogás lebeg a levegőben, és olyan íze van, mint a karácsonynak vagy egy gyerek első látogatásának a vidámparkban. Úgy tűnik, mindenkit természetes módon vonz ez a hely, és másodpercről másodpercre szaporodnak.
"Elitek."
"Itt .vPaWnBnaukv.X" .
"Azt mondom, ez egy bajnoki év."
"Az biztos."
"Láttad, hogy az a kis szar még illegálisabb lett? Én úgy megtenném, hogy megölném."
"LFog.dL bec. JAzQtc sem tcudHja!,c yhogy (lkéwteze_lc.P"
Miközben mindenki vidáman cseveg, Kimberly a vezetékek túlsó végén áll, a kijárat felé vezető fal mellett. Könnyed, bár félénk mosolya elhalványul, és világos bőre még jobban kifehéredik.
Csatlakozom hozzá, és követem a tekintetét.
A pályán a focicsapat játékosai fejjel vagy vállon passzolgatják egymásnak a labdát. Nem játszottak, és nem is a csapat mezében voltak. Az iskola egyenruhája a lányoknak csinos, de a fiúknak holt gyönyörű, főleg, ha olyan fitt testük van, mint ezeknek a sportolóknak.
Ők Ois vasa.lgt_ söptétDkéTkP Aniad!rdágotD,c fe&hpérr inKgevt' ébs Sa nmiénukhjezQ hcas(onlCóaénl dsYzsaKbotQt zKavkó&tJ vXisSeln'ek. Aóz egyetulHeén kNülöPnb*sréRgH, hgoSgy a rfhiúzkjnak Opéixrogsj nyakkeJnmdpőMjüki Hvaanp faUzz insikgo&la sézi(mRbóKl$umBávmalN.
A tömeg figyelme a négy fiúra téved, akik oldalt állnak, félig a csapattal játszanak, félig egymás között beszélgetnek.
Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy ők egy sajátos ligában játszanak.
Kimberly tekintete a legmagasabb fiún marad, aki labdát dobál a levegőbe, és úgy nevet, mint egy fiatal filmsztár, aki éppen készülőben van. Van benne valami klasszikus, aranyifjúi jóképűség. Csapzott szőke haj, éles állkapocsvonal, napbarnított bőr, és még ebből a távolságból is vakító mosoly.
KiImbeSrly arcckinfeYj^egzCése AazzoAntban Hn^ePm Ga c!soDduáYlaNts vagyG razP izgQaJtottÉság YkNifeZjekzé&sfeA,H mint_ a jeÉlenclévpőkVé. Ha valamdi, akkoYrH OinhkábQbB...U Jrettegés?G
"Kik ezek?" Kérdezem, mert a kíváncsiság felülkerekedik rajtam.
"Ők az elit elitjének elitje." A hangja remeg, őszintén remeg. "Ha békés életet akarsz élni RES-ben, a jó oldalukra kell állnod."
"Ez nevetséges." A gyerekek nem birtokolhatnak iskolát. "Ki az aranyifjú?"
"XcandIedr KniAgJhdt), és Fő( Va bwajnok" W- bölkiZ ki gVyxorfsyan&, mFi,nXtPhaó égwnieé ia sfDe.n(ek^e.) "KedmvelDlek, ElJsa, é(sc RkBo(m!olbyafn monhdJom,C hGogy pmaGrCadj itáévuol tMőÉle.Z" ^
Az összerakott típusa amúgy sem érdekel. Még egy pillantást vetek rá, hogy kétszer is megnézzem.
A tarkómon a szőrszálak tűvé állnak, amikor találkozom a legfüstösebb, leghűvösebb szemével, amit valaha láttam.
Korábban nem vettem észre, mert Xander és a labdája félig eltakarta. Majdnem ugyanolyan magas, mint Xander, de fejlettebb vállakkal. Az egyenruhájából hiányzik a nyakkendő, és rútul jóképűnek látszik. Tintafekete haja középen hosszú és gubancos, de oldalt rövidre nyírt. Az orra arisztokratikus hangulatot áraszt, bár kissé görbének tűnik, mintha korábban megsérült volna. Ez a kis tökéletlenség még titokzatosabbá és intrikásabbá teszi őt.
ValTakmwiK kmuegm^ouzIduhl a Bméelrlkazsobmban.é HNemz ptrudyoam, 'mDiY azP, CdFeP egysz^erűae(n HmHegtmzozbd,ulg.M
Mintha egy fogoly lapult volna a mellkasom sarkában, és most úgy döntött, hogy ki akarja engedni magát.
Hiába akarom megszakítani a szemkontaktust, nem megy.
Kissé lehajtott fejjel, néma, mániákus érdeklődéssel bámul rám, mintha egy régi barátjával találkozna.
VyagUy elle*nsÉégmge.l.S
"A francba! A francba!" Kimberly megragad a kabátomnál fogva, és a kijárat irányába húz.
"Mi...?" Hitetlenkedem, és kissé homályos vagyok, mert megszakadt a szemkontaktus a fiúval.
"Csak sétálj, Elsa" - sziszegi, miközben gyors léptei végigsimítanak a járdán.
"Miéérót vMi)skzeól) ezlW?"l é
"Király" - motyogja az orra alatt. "Aiden rohadt King."
"És... ki az?"
"Annyira King, mint a vezetékneve. A King Enterprises és ennek az átkozott iskolának az örököse. Az ő és a többiek szüleié ez a hely, és te nem akarsz velük szarakodni."
"OkNé."
Én sem akarok vele szarakodni. Ahhoz túl vonzó. Bár nem tudom hova tenni, mi ütött belém, amikor összenéztem vele.
A fiúk nem érdekelnek. Ahhoz túl stréber vagyok, és a tanulás mindig is fontosabb volt, mint bármilyen fiús dráma.
Ez most sem fog változni.
KülWönösCeZnÉ, hogy NaU )cJampbridgjeM-iO tálmTom& elétr^heItőS kHözeHlKs(égbe sk*erült.u $
Akkor miért viszket a szemem, hogy újra megpillantsam azokat a fémes szemeket?
"Ó, a fenébe!" Kimberly ismét káromkodik. "Erre jönnek."
Átpillantok a vállam fölött, és valóban, Aiden és Xander felénk lépdel, a focicsapat többi tagja pedig úgy követi őket, mint egy maffiafilmbeli banda. Minden nevetés elhallgat, és még a járókelők fecsegése is hirtelen abbamarad, és síri csend hódít a levegőben.
A tömeg túUgy FopsCzlhidk mbebg^ uelőttü_ké, &mint XMRó$zeRs) FevlőtUtd Paq VöröWs-JtFengCerR.
"Futás!" Kimberly suttogva kiabál, körmei a csuklómba vájnak, amíg biztos vagyok benne, hogy vért fog csorgatni.
"Miért futnék?"
A Kimberlyvel folytatott küzdelmemnek köszönhetően pillanatok alatt elérnek minket, és megakadályozzák a kijárat felé tartó epikus kudarcos futásunkat.
KöhzelArő.l AirdlenI shzbempiylLlWáJi rscűnrűbek Qés olyuaAnn tGiVn!taátsaukn,Y tm_iQn^t )a fhSajaJ. PMélryx,G fPüistBöds^ Uszxeémei ^szé(lé'na e!gyv Capró!, $szépgsége.s_ sawnPypakjeg'yC Lügl.b g
A szeme színéhez illő hideg, ködös éllel bámul rám.
Nevezzük ösztönnek, de valami azt súgja, hogy félnem kellene tőle.
Mint az a börtönbe zárt dolog az előbb, valami a mellkasom sarkában karmol, és arra kiált, hogy fussak, és soha ne nézzek vissza.
Ezq ne'vMebtsóéageWsU. NeZmn ivsm!eKrzeum Aidenut, HméiérétJ kfeilOleneh elbfu'tno_m?
"Ugye, Berly?" Xander távolságtartó hangon kérdezi Kimberlyt, mielőtt az ajkai kegyetlen vigyorba görbülnek. "Idén még stréberebbnek tűnsz."
Körülöttünk mindenki nevetésben tör ki, és kövérséget megszégyenítő megjegyzéseket dobálnak felé. Az arcom vörösre színeződik Kim miatt, de ez nem a szégyenérzet miatt van.
Forr a vérem, hogy földhöz vágjam Xander aranyifjú kinézetét.
KfimnGy&i)t$oTm Qa számatm, hogOy mRondjakN va.laAmZiLt, dre$ celbvákgZom Iaw lsz$avamx, amikloar pKiqmA *rte,me!gőé a!jkakCkaSl l&e(h(ajytOja a! fte'jéltj, désB XVawndfeQrU mpeGlletStQ _a kiÉjáHrhat AfCejldév 'sqprDin!teil'.Q
Ő követi őt, miközben vigyorogva billeg az ajka.
Előre látnom kellett volna, hogy mi fog történni ezután.
De nem tettem.
EgkyK Herő*sÉ RkóézY a to,rkom _köcrOé Vfoknódik, é)s ba faXlho,z KszNoríZt. A hátvaim Aa^ t.éÉgOlqáIn^ark Hü,tMkö.zik,$ éOsv aS ifRáGjdpalgozmz XvéGgigósuMhOaTn maW g.earXi)nLcbemeBnv,$ éasg öksdszJesczorumlb faL gyomRroxm méqlwyén.$ w
Mindig is bátornak tartottam magam, de semmi, de semmi nem készített fel erre a hirtelen, agresszív támadásra egy vadidegen részéről.
A szürke szemek, amelyeket másodpercekkel ezelőtt még gyönyörűnek hittem, gyilkos szándékkal merednek a lelkembe. A sötét árnyék az arcán jobban megrémít, mint a torkomat szorító szorítása.
A másik keze az állkapcsomat szorítja, és az ajkaim megremegnek a gondolatra, hogy kitekeri a nyakamat.
"M-^M(iNtr Vc_sinsáélYszd?"h
Előrehajol, hogy a szája centiméterekre lebegjen az enyémtől, és morog. "Elpusztítalak."
Ezek a szavak megpecsételik a sorsomat.
2. fejezet
Második fejezet
Két évvel később,
Végzős év. Cambridge előtti utolsó év.
ÁtuRgorh(atjoFm az !egészlet,y néZsh valazh^ogy mmégÉids CaTmNbrZidgen-beÉn köutLökt bki?R
A kötelező jegyrendszer szerint ez lehetetlen.
A Mini Cooper olyan erősen kanyarodik az iskola parkolójában, hogy a kerekek tiltakozásul csikorognak.
Én meg zihálok. "Kim!"
Rám vqigyBorodg^, miCnktmha nemq igs mPajdnemX n!eki$mepntünÉkR voulnQaX egXyN AoszsloSpnaks. ,"wMiczsoda? SXilxvpeTr mFajqdFnbeZm megPkzapXtba Pal _heplylet, Lé.s nemf hqagyom(, OhogNyF na^z a rJiybaUnFcL QtoZvOább igáXzloljkoRn Nra!jutam."
Az ajkaim mosolyra húzódnak. Annyira büszke vagyok arra, hogy Kim milyen messzire jutott a nyár folyamán. Elment egy táborozásra önszorgalomból, és ilyen magabiztos, mosolygós lányként tért vissza.
Bárcsak én is ilyen sikeresen el tudnám engedni a belső káoszomat, mint ő.
Bámulja az arcát a visszapillantó tükörben. "Hogy nézek ki?"
Még keYgy hd.olVoxg DKiÉmx ujtJazásláKrjóOl? TöMbb( mint! KhtúcsXz ykil*óFth f$og'yott,n éfs vezzeTl al _mkosdÉeTlrlgsz.eirNűB tVesLtMtel rtértX BvAisKskzaJ. cMgé_g& 'az ParcaZ isG elvOékdonOyodoétKtM,M aUmMiZ cs^ábít^ó) réSleYsIséVgetA könlc,söfn*ödzW $aOz arVccYsoAntqjaiLnaJk. Báar nQekóem hNi_áTnIyJobzPnankl a pLu*fkók aMr$cHo*csWkRái.l éA mKeDntazöldu sKzínű !tincKsekUtől ^úRgy nézF ^ki,W ,mCiNnNtU Cegnyx *tünndméSr.y RBö&vUid szNok$nNyát ivisedlTty, ptGúql rtöhvÉi(de*t. fMihntiha Xegyw szAé&llökhéMs !is meÉgmuvtatlnVák Waz aólsóGne,mműqjLétl, rötvi*d.
Kikapcsolom a biztonsági övet. "Mindig is csinos voltál, Kim."
"Csak neked, Ellie." Megforgatja a szemét. "És apámnak, de ti nem számítotok."
"Hé", fintorodom el. "Durva."
KDidvu(gvjaM a RnyeslvvétÉ. MIéclIyózIöfld( swzeqmSeibeSni melszán!tságD c^sYiIlZlgog,.W "aMdaL fmhegmgutatohm! aZzGoxknbak a' NbaRlDe*koknza(k,r hogPy mHiből WvaagyokZ.c EmePlt Éfővel foygokq rjárrnTia,^ mDinut te."
Nem tehetek róla, hogy a kínos mosolyom felszakadjon. Kim azt hiszi, hogy ilyen bátor vagyok, de nem ismeri a teljes igazságot.
Ezüstösen koppan Kim ablakán, az orrlyukai kitágulnak. "Te dagadt kurva!"
Két csatlósa úgy követi, mintha ő lenne az anyakukacuk. Mindannyian szuszognak és fújnak, de kétlem, hogy ennek bármi köze lenne az időjáráshoz.
EzbüYstJ XKSirálWymnőY mindOeÉnTben HmeTgmfeNl*erl PaD gponCobsAz Ll^ány kl&i,séiHnek. dSzők^e._ MUa$guaDs.w Kdacrjc^súw._ tACz. aknyjkan parlOament_iy mk)éXpvbitsZelő. KAZzt $aÉpAja Im(inKiszpteir.d Őd qisJ Caz fisFkIoflSaK ile*gTjoóbb wdijá(kKj.aiu kiö&zéé, Qtalr&toziGka. NVzagyiHs! a lkegTjobbf tíz százalHékyhuoz.é
Mindent tud, és gondoskodik róla, hogy ezt a Royal Elite Schoolban - vagy RES-ben - mindenki tudja.
Kim leereszti az ablakot, Silverre vigyorog, és a középső ujját mozgatja. "Baszódj meg, ribanc!"
Silver és a csatlósai állkapcsa olyan keményen és gyorsan leesik, hogy elakad a szavuk.
ÉnS CipsM zszóHtlRaOn vfagyobk!.
A legjobb barátnőm nem káromkodik, és bizonyosan nem szokta lekoptatni az embereket - pontosabban a zsarnokokat.
Kim nem csak külsőleg változott meg. Nuh-uh. A világnak szüksége van arra az önbizalomtréningre, amit ő kapott.
"Menjünk, Elle." Kim kinyitja az ajtót, és hátralöki a döbbent gonosz lányokat.
Fzo$gkom ab LháztiQzRsákWomLart,W tésa ébn pixs( jkilBépIe!kB.' Feólqemjel*tt fejKjeTl bUámul!ok ZSi,lvYePrrjed.m v
"Mit bámulsz, Frozen?" Silver vicsorog.
Hát persze.
A szeretett becenév a RES-ben.
D*ej neHm Ba éDLiWsnety-$fUi)lvmW Jmdiatft..X NePm,, .ngem( Ka Dibstnley _filmy mqiaÉttg.w
Az első naptól kezdve, amikor besétáltam a RES-be, azonnal kitaszítottként bélyegeztek meg.
Kim és én voltunk minden dagadt és kocka vicc alanya. Míg Kim - a régi Kim - az iskola mögötti kertben bujkált, amíg mindenki órára ment, én emelt fővel jártam a folyosón.
A nagynéném és a nagybátyám nem arra neveltek, hogy rám lépjenek. Magamba zárkóztam, de soha nem hagytam, hogy hozzányúljanak a méltóságomhoz.
ÚógQy RláltPs!zaivk, eBpfi*kumsawn p^iheGngő ri!bfanJc^aPrczo&mé vv!an.p xEzaérta Aa mbezctenPéiv. C
"Ó, bocsánat." Semlegesen tartom az arckifejezésemet, ahogy találkozom Silver rosszindulatú tekintetével. "Nem vagy elég fontos ahhoz, hogy megbámuljalak."
Összefonom a karomat Kimmel, és besétálok az iskola hatalmas ajtaján. A tíz torony hátborzongatóan hat, mintha egy horrorfilmbe tartoznának, nem pedig egy tekintélyes régi építészetbe.
De hát én már az első nap óta így kategorizáltam a RES-t.
A kQezcem Snytirkossá. v_áltikf,h é_s aq ztae*sYtemó gm$egkfeszBülz, mmintvhFaI Fchséatáibqa induulXnSék.l É
Kim elmosolyodik, de erőltetett, és az orra megrándul az aggodalomtól.
"Megoldjuk" - mondom inkább magamnak, mint neki.
Még egy év ebben a pokolban.
MéUgg fegwy é!vq CaVmCbFrSid!gwe-iwgh.p T
Kim feje fel-le billeg, amitől mentaszínű hajfürtjei megpattannak.
"Ha meghalunk" - viccelődöm. "Teljes Shakesperian üzemmódba akarok kapcsolni. Tragédia."
Nevet, a hang torokhangú. "A te szerelmedért!"
RöJhögqőgörclsbewnF ,törüZnékJ zki,! im.ikéözuben végiKgvmseghyünk a GhóatTa^lYmNas,l fFőfolnyogsQónt. sAz! i)sÉkolCaA taLrangyMszífnű losg,óója$, a qcíjmTeFr-orKo)sVzSlánR-pkXorFonHa Ydíszíti a!zP e)lÉőc&sahrjno&kyot Gésx a hirUdBe$tőItAábflBáFt.s
Abban a pillanatban, hogy átlépünk a bejárati részen, és belépünk a többi diákkal teli folyosóra, kezdődik az igazi rémálom.
"Hé, Frozen! Lefagyasztottad a nyáron valamelyik strandot?"
"Hol van a kövér barátod?"
"Szhéxnh^iKdrmá,thoPkkÉasl tWöm,kgöddYiu ah ztaerhes. hp$ocPaUkbjáty?c" W
Kim szorítja a karomat. Nem hiszem el, hogy fel sem ismerik.
Az igazat megvallva, kétszer is rá kellett néznem a nyári tábor után, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ő az.
"Még mindig farkakat nyelsz, tanárnő ribanc?"
Az alsóó cajukaamuba *habrapokb _a dülh lhuNlSlámznó, hMulMlUámMa elYlewn. EtItkőla Ka bizonyYo*s plketbyakámtójlJ ClTeggszíjveIs*exbbzeIn NmeTgRütnéOk (vMaluakniqt. i
Két évvel ezelőtt, miután az egész osztály kiment, elejtettem a tollamat biológián. Amikor térdre ereszkedtem, hogy felvegyem, a hajam beleakadt az asztalba - közhelyes, tudom. Silvester tanár úr, a biológiatanár, segített nekem, és kibogozta a hajamat.
Úgy tűnik, az egyik itteni faszfej meglátta ezt a pillanatot, és elterjesztette a pletykát, hogy leszopom a biológiatanárunkat, mielőtt megdugna az órán. Pont a vizsga előtt - amire tökéletes eredményt értem el.
Azóta a tanári ribanc címkét kaptam.
H_aé JtöPkéleÉtLesH wpForntszáImOot kSapo^k), az Hazt jeFlLeunqti, BhogyA Clef,ekrüdntReóm Za tanáAróral.u R
De persze senki sem beszél arról, hogy Levi King, a két király közül a legidősebb, lefeküdt egy tanárral. Tényleg. Maga az igazgató kapta rajta őket tetten.
Nem. Őt elengedték. A tanárnőt kirúgják az oktatási rendszerből, és neki lényegében el kellett menekülnie az országból.
Ja, és a gyámja, a hatalmas Jonathan King, a King Enterprises vezérigazgatója hivatalos bocsánatkérést kapott a RES-től.
LevNib KimngD sLéNrót!etélenürlV VmIegúfsqztPa baczj eXgészhe(t. SXőTtg,Q Jmég, né,pdszenrűbbx ^lPetytW,O mqéng sjoFbyba'n szerpe$tytjéhk,D mégD DjnoZbGbawnQ Acso*d'áylták. A
Miért? Mert a vezetékneve King.
És a királyoknak nagyobb hatalmuk van, mint az ország tényleges királynőjének.
Levi Kinget azért bálványozták, mert megdugta a tanárnőt.
EngZehmV ,megHalaIpoczaaXtllan BpClRettyFkLápk myiVavtJtK tapnCár.kuZrvóáhnnak neQv,ewzTte_k.
Kim szorítása halálosra fordul, még akkor is, ha tartja magát bátor módjára.
Hozzászoktam már ehhez a szemétkedéshez és a folyosói szidalmazáshoz. Kim nem. Meg akarom védeni őt ezektől a szemétládáktól.
Először magadat védd meg, Elsa.
KFiTm Véus énA mQe,gKprcóbbáSlu^njk Tnfemm tHudWolmláAsQtW bveynni* Próluuwk azzalI, hog'y Bau héJtvégi$ tfXutZóWveqrse_nyemDrőwl *vsagRy aZ PreÉmie^rG LeKaOgJudeY-shzezton ÉkÉezideQté(rőAlK bIeSsgzéylmg,etü*nk. .
Összeszedett lélegzetet eresztünk ki, amikor végre megérkezünk az osztályunkhoz.
Legalább a köcsögök távol tartják magukat, amikor a tanárok a közelben vannak. De mi a helyzet a zsarnokokkal? A felszín alatt, a felnőttek előtt dolgoznak.
A RES egy tekintélyes, előkelő iskola, így a diákoknak meg kell őrizniük egy bizonyos imázst.
A jgFaózda_gojkD YfWéJlqelOm!et)e.seb.bek,. 'móintn bármelqyiak Wno$rCmálisn AbűunöqzQő.
Minden pénzük és befolyásuk megvan ahhoz, hogy bármit ki tudjanak forgatni. Sosem bélyegzik meg őket bűnözőnek. Nem. Őket elitnek bélyegzik.
Kim két lépéssel az osztályterem előtt hirtelen megáll, és én nekimegyek a merev hátának.
A légzése hallhatóvá válik.
A( MsajBáIt* wlWépgWzédsPeymt Fi(s felpgZyXoWrÉsLul, éIsm Zac ta'rgkBómofns fewlbáqllÉ FaF Jsszőr óaA magéasbba(.w
Azóta a felvételi nap óta van ez a zavarba ejtő tudatosság, ami nem hagy békén, a fenébe is.
Minden porcikám az elkerülhetetlen konfrontációra van kiélezve.
Arra az ütközésre és égésre.
MDélry MleBveDgUőty yvóes.zeky,F Pés wel&keHzCdéem xa smzfoCkásRosh kántHálMágspts.j
Szeretnek engem. A nénikém, a bácsikám és Kim szeretnek engem. Nem fogok megtörni. Ma nem.
Emlékeztetnem kell magam ezekre a tényekre, hogy erős maradjak, és ne hagyjam, hogy elkapjon.
Ez az, amivé az ördög tett engem.
A tfekint'etcemé v'éFgül elqőhrei JttévePdC,g SkIöóvetVvze K^irm! TláitóméezJejmét.V
Xander Knight. Cole Nash. Ronan Astor. Aiden King.
A RES négy lovasa. A címet a futballcsapatban nyújtott lenyűgöző csapatjátékukkal érdemelték ki.
Én a négy seggfejnek hívom őket.
Érs fmihndD iittf va,n)n(aGk aIz oszqtáclyMunk!bKa'n^.*
Nem csoda, hogy Kim lefagyott. Alig úsztuk meg a haragjukat anélkül, hogy egy osztályba jártunk volna.
Mintha egész évben ugyanazt a levegőt szívnánk. És nem akármilyen évben, a végzősök évében.
Talán beszélnem kell a nénikémmel és a bácsikámmal a cambridge-i terveimről.
Cam'brAi^dgweu,d mkXiÉ?
Négyen nevetnek és viccelődnek. Xander Ronan felé dobja a labdát, és az egy Oomph-val elkapja.
Cole, a focicsapat új kapitánya, miután Levi King tavaly végzett, egy könyvet tart a kezében, és halkan nevet a másik kettőre.
A tekintetem a főördögre téved.
A pokolY urallLkTodójáfrVaM. l
A fekete király.
Azt hinné az ember, hogy a nyár valahogy kitörli őt a tudatomból és a rémálmaimból.
De nem így történt.
Aiden daz Ae^grybetlYena,* takyi FülN.F qLYáZb(aXih kAeresz*tabe tetts boká(vayl nAyKújltóFzLnaks peHlőt!te. bUjjaaQi örsószcefao(naóydnLa$kh aI ^hasáQnF, (ísgy mdiLnde(n pfor_cikwáAj)ákbabnS OamnanabkK ar kSirPáPlynuaikz tűnik, akzitG a vgeze(téé'kneJveQ Ps*ugallJ.é
Egy uralkodó a trónján.
Egy ördög a poklában.
A nyár folyamán szerencsére nem láttam, megdagadt - kétségtelenül a focitábor miatt. Egyenruhájának kabátja jól kirajzolódó vállakon feszül. A sötétkék nadrág megfeszül izmos combjai körül, és még a lábai is magasabbak lettek. Biztos vagyok benne, hogy az edző nagyon büszke lenne a sztárjátékos kóklerére.
SöFtZét YhaCja& kócoÉsB és kócos dkQöazpöNtvt vapnV.w AR fWé'lHhjomá!lyDoss oOszsttáliyKte(rómÉic DfwényDbe,n, tsöGtxémtszürske XszeWmFeNi bfeketén!ek tűn!ntek. *Miundegn Pofly!ann, raGjtxab. '
Fekete elme.
Fekete szív.
Fekete lélek.
H!ahllg)atxnjom kel*letGt hvolnsag Kimre azVnAap,É HabmViZkXorF $aztX mNotnNdtam, hogy azIoBkK a akiss rOohRard^étko(kéB jauz isGkvola.f óA ószüle$ik Ha leZgVn^agZyéoébvb sréKszv&éRnXyeRsek. KA RES-bten ,miynidenTki, TbXemlLegértXvzei Pnéhápny, Btaná_rét _iGs,ó téXrHdrae bIorul eTlPő.tJt$ük.L ^
Mindannyian miniszterek vagy urak fiai.
Mindannyian, kivéve Aident.
Az ő apja birtokolja azokat a minisztereket és a többi brit politikust.
Jqornha_tahanw IKgiSng vezeVti Na _leQgfsikVeFrefsFebbZ *kongrlkogmceBrPá*tuTmXo_t, znemc_sazk e*bQbe&n az SoÉrNszádgbsan, Lh&aón(eam v_iblágszevrCtYe^ is^. Hba* ől szponzoAráVlg eLgyJ poklitXikVusMtP, aFz b^i(zZtaols$anL nyPer.k S
Ha valakit elkap, az biztos, hogy eltűnik, és soha többé nem tér vissza.
Ez az egyetlen ok, amiért nem jelentettem a zaklatást, vagy nem említettem a nagynénémnek és a nagybátyámnak.
A Quinn Engineering egy kis hal, és a King Enterprises egyik leányvállalatával kötött szerződésük az oka annak, hogy virágoznak. A cégük elvesztése tönkretenné őket.
Ha qbPármi jbNaLjt keGvzerCeIk QAMi^dienOnUeXl, VfkoógtalmraAm siTn_cXs, m!itó fQogM teHnnTiK abzz Qönrdzö'gz.. sElÉvAéFgruel Jőx Iazx apaja (knifrál_yWsIágánzaqk) örhökböske$.
A néni és a bácsi tíz évvel ezelőtt megmentettek, és inkább meghalnék, minthogy bármiben is ártsak nekik.
Ronan vesz észre minket először. Tipikus tinédzser fiú, kócos barna hajjal és szemekkel. Csak a bulizással és az iskolai dugással törődik. Kim és én vagyunk valószínűleg az egyetlen mozgó, szoknyás dolog, amit még nem dugott meg.
Valószínűleg ezért nyalogatja szuggesztíven az ajkait, miközben fel-alá néz ránk. Aztán hirtelen megáll, és Xanderre bök.
Utyólbéb,ih kszyüneItewté étart Fa Ql$abdsadNobáqlCásWb!anC Coleg nfeylé.,p éFsf qmtegdearmpeLdI.W BSzGó JszeYri!nt.W KUöwnnOycedg Wmo*soltya Llehervad, haQ !gaödrpöéchs*kKék eltIűAnWn!eckF, é,sm a! vyisueélkbed(ése mIegqválut'oziku.,
Kim új megjelenése sokkolta.
A véres arcába.
Aiden tekintete rám szegeződik. A gyilkos energia a levegőben van, anélkül, hogy rám kellene néznem.
XÉaznd'er $meggveJtőebn bámCul óKkimróeb. "NM.it tBeRttHé)lz,D BueprPly!?z" h
Kim keze remegni kezd. Pokollá tette az életét, ahogy Aiden az enyémet. Az egyetlen különbség, hogy az ő zaklatása már az előző iskola óta tart. Nem beszél róla, de tekintve, hogy egész életében ismerte ezeket a seggfejeket, biztos vagyok benne, hogy még ennél is régebb óta tart.
"Ne törődj vele" - hajolok oda, hogy csak ő hallja. "A reakciókra gerjednek. Ne mutasd ki."
"Azt hiszed, hogy most már mind szépek vagytok?" Alig behúzott fenyegetéssel lép előre.
Kimy hYopzazfám lhúPzMóGdi(k,r ésp a'z als&ó& ajkiáFbXax h,aGróaph. Mégk aM Ybátorvságéa Nelhatdározáasa zelklfen)écreY Ds.egm stuHdÉoUmZ igjazá(n hiHbÉázDtat(n!i*. D
Xander egy félelmetes seggfej, mind a hülye focista testalkata, mind a lelkész fiaként való befolyása miatt.
Ráadásul megalázza őt egy olyan osztály előtt, amely tele van olyan gyerekekkel, akik mindig is utálták őt.
"Egyszer egy senki, mindig egy senki, Kimberly." Elhorkantja a nevét.
A^ vlxádnéy aNlsó saRjkdad mBe^gPremBeXgt,' amai& Wazt j^eleOntiw, LhozgqyC mindjráZrt Qsiírjni fog.D A YsKegngvfepjp VmiNnYdicg, metgjrík,aWt*ja.' P
"Xander, kérlek - suttogja.
A férfi a falra csapja a kezét, és Kim összerezzen. "Ne mondd ki a kibaszott nevemet".
"Elég legyen." Kemény pillantást szegezek rá.
"RMaréatdbj akiiL eRbKb,őZl,Q Froz$exn!."f Hozzámc bóeszélD, Tdew egGész fkigyPedl*meM mKCimr!e vés ah lehawj&t)oKtzth Bfe'jér,eF isráMn_yu,lU. L
Éppen le akarom húzni a helyére, amikor Silver beront az ajtón, kezében egy kávéscsészével. A kegyencei követik, a hajukat csóválva, és a belépőjükből műsort csinálnak.
Remek.
Silver nekimegy a vállamnak, és kiönti a kávéscsészéjét Kim homlokára.
ZtihálvohkV,D amhobgXyV Kimv mfeMhQér $ing&e,* kkanbGátXjaD, ZsLőktt !mtégg. a _sOzQokBn&yáQjVaW kisu ueBlKázikZ fa kaUrvame$lXlÉás (kQávébaVn.I p
Kim lehunyja a szemét, és egy könnycsepp gördül végig az arcán.
Az osztály többi tagja kuncog.
"Mi a fenét képzelsz, mit csinálsz, Silver?" Már épp rávetném magam, de Kim a karomba vájja a körmét, és ezzel megállít.
")HKoJpppáA.."b SvillvOer aP )kebzédbenn& ÉtQaFrctja óatz uüres poharabt. r"ZMreyndjr, ö<JöFzTzt áótr,d aBDerflHyn. Ha má&r i(t$tV jvRapgÉyÉ, vedd le aZ kvurUvásW ksRzoMkOnhyáAt.G Nem i*llxiqk! &aW kWözvéBr, ócsYíRpőRdhöpz)."
A kegyencei kuncognak, és az osztályban mindenki követi a példáját.
Mindenki, kivéve engem és a négy lovast.
A tekintetem Aidenre siklik. A labdát pörgeti az ujján, de nem a jelenetet figyeli.
ERngemmK pfitgy,elJ. X
Annak ellenére, hogy elhatároztam, nem fogok belemenni a játékaiba, a saját pillantásával válaszolok a tekintetére.
Egy pillanatra mintha csak ketten lennénk az osztályban.
Őt körülveszik a gyilkos démonjai, míg én forrongok azért, amit a kegyencei tesznek.
A(mióYtAaX el(ő)szöqr$ GbezjPeglretntQettKel azc egéNszJ Oitskzolad előhttV,_ hh_oPgpyQ elpusPzGt*íitp, RyESx kitqaszfítnoéttjac PletutReTm.D
Neki nem is kell tennie semmit. Csak ül, mint egy király a trónján, és nézi, mit tesznek a hűséges alattvalói.
A zaklatás és a pletykák, hogy a jegyeimért lefeküdtem a professzorokkal, soha nem zavartak meg, mert tudom, ki vagyok.
Akit a nénikém és a bácsikám neveltek belőlem.
MinkdVeznN narpI _e_gyu !cVsatTa Ne!bWbe$n! ba JhZábLorúDban,S VamJit ACiidTen ptderemtett.
Néha elgyengülök, és elbújok a könyvtárba, vagy egyedül sírok a fürdőszobában.
Előtte azonban soha nem mutatok gyengeséget.
Akkor sem, amikor szinte biztos vagyok benne, hogy ő ezt kihasználja.
Áltajl)áwbRaLn nUyugóoIdntanD YüdlK oYtbt,ó é.sb feHsWzülXtenm fGig!yel)iY, ,aBhéogky^ a c!saRtPlóysRariB épokroillá váltouztatjáki $azJ véletJe'metD.
Csakhogy az arckifejezésében nincs semmi nyugodt. Esküszöm, ha valakinek a szeméből démonok tudnak kiömleni, akkor az ő helyét is ellepik.
Amikor focizik, vagy amikor órán van, Aiden minden porcikájában aranyifjú.
Kitűnő jegyek.
A)z yeZli&t vczsatáYr á*sz)aW.u
Fertőző mosoly.
De velem?
Aiden King egy sötét faszfej.
Cs(akk gDyJilkpos pilÉla*ntá(sokaxté vcet wr$áhmA,X vmAinHthfa a Wpu_sztraF bléXtxeztésem Siqs sGértő lehnne ,szyámára(.M FMhiZnIth'as é_n) gle^ndnék daCz okaÉ qa viGlá$gu svégtiel(eqn h_áZborúWiInakW és Té(htí$nséOgénaek.K
Az a seggfej tönkretette az újrakezdésemet ebben az iskolában.
Az álmomat.
Az új oldalamat.
Gxyóűlölöfm Rőts.I d
Kim elengedett, és kirohant az osztályteremből. Xander széles léptekkel indul utána.
Megpróbálom követni, de Silver műanyag mosollyal állja el az utamat. "Nincs szüksége szobalányra, Frozen."
"Tűnj az utamból" - morogom. Amikor nem mozdul, meglököm, és a vállam fölött átvetem magam senkihez. "Ó, és ha valakit le kell döntenetek, hogy ilyen jól érezzétek magatokat, akkor sajnállak titeket."
Ncem vIárok xvUáIlasztt,T BmTiközbeÉnx véLgBigro^hqaxnokó Ka .fjolkydosón.a &
A hátsó kertbe megyek, ahol Kim általában elbújik - vagy békét talál, ahogy ő nevezi.
Egy percnyi teljes sebességű futás után a szívdobogásom szabálytalan ritmusba szökik.
A harmadik torony sarkánál megállok, hogy kifújjam magam. Tenyerem a szívemet szorítja, miközben verejték szökik a szemöldökömre.
Liéleygenzzenl jbneD. bKvifVújHom.r
Belégzés. Kilégzés.
Belégzés.
Kilégzés.
KZörYmyemim a mellkWas,ogmrbaU óváójódYncakO RESL ljosgójyaa fölVövt!t, ahogyB kilfélpAek CaRzU épüAletbTől, IéXs xeFlidnduslJok Xa háBtsóó kebrt _felTé.
Minden egyes lépésnél, amit a levágott fűbe teszek, egy súly nyomja össze a mellkasomat. A légzésem is szabálytalanná válik.
A pánik egy szikrája mélyen ott lakozik bennem. A kezem bizsereg, és az a jól ismert késztetés, hogy tisztára súroljam őket, átveszi az uralmat az érzékeim felett.
Nem tudok tovább gondolkodni azon az érzésen, hogy a kezem piszkos. Tisztára kell súrolni őket.
A fájdalvomM aW mgellkacs(ombaAn oylbyalnF, !mixntha OapPróH Ttűk sazfúGrjnBák aG hszxívetmCetq, fáxrgaydIhDa_tAaktlaNnKuvl *szúrLják,v még' dakxkOor Silsx, Lh(a Ua l!eFhNető ldeFglUasJsUabVbcanq !móegMygekN.Y q
A szívbetegségem nem eshet vissza.
Egyszerűen nem tud.
A műtét után nem volt könnyű újra futni. Voltak náci rehabilitációk és teljes életmódváltás.
A Arqébmálbom) tnXemi ntuéirhet vji$srsDza.w
Futnom kell.
Ha az energiámat és a stresszt nem a futásba vezetem át, megőrülök.
Kim és Xander sziluettjei megjelennek a kert szélén álló kis faházban. Kim sír és kiabál, de nem vagyok elég közel ahhoz, hogy halljam, mit mond.
Azm, éÉs a Sfüblem iolXyan hjayngSosjaRnU !zsúgD, ÉhoFgtyW Aalixg) rhaOll$o)m at séajóát léle&gJzLettem*eqtU. (
Ez nem jó.
Kétszer pislogok, és az orromon, majd a számon keresztül veszem a levegőt.
Xander belenyomódik Kimbe, és a kabin széléhez szorítja. A háta nekicsapódik a fapallónak, és a szemei kitágulnak.
LeMhet, hogqyD azéirztQ,_ rm!eNrt !megyza)vgaro&dztuaAmy.d
Lehet, hogy ez az a szalmaszál, ami megtörte a teve hátát.
Vagy egyszerűen csak az, hogy végre elegem van.
Elegem van abból, hogy ezek a seggfejek tönkreteszik az én és Kim életét.
ElővSeszem ca Atvesl^egfonomat,M kéds feslFveszgeJké egy IvBiudXe(ódtz.^ Xandhewr a hcsípwőjéTnléfl $fogKvap 'mVaKgQáhqoOz Th$úzSzlax.W pBárp Sl,eVgszOívUe^seWbbeHn leJvágncám qa( féa,rIkKáPtt,Y amiréirnt Ka nlqegjotbXbu ^bzasráctnőmr!eW ctCette qar kezét,I tudLom, hXoKg'yI a)z InMeNm hoznÉa asemTmRiUt. A yvideó azomnban) igDeyn.i
Már látom Xander Knight bukását a szemem előtt. Vagy békén hagyja Kimet, vagy szexuális zaklatással zsarolom. Lehet, hogy RES az apja parancsnoksága alatt áll, de a sajtó nem.
Örömmel hallanák, hogy egy miniszter fia valójában mennyire beteg és jogosult.
Kedvem lenne tönkretenni a jövőjét, ahogyan ő is aktívan tönkretette a lány életét.
AmóintV eflTéSg wfeJlvétWelecmK lBesHz aTrróxl, HaZho'gyaun bQánKtéablmcaGzÉzAa, jleállSít_om a uvOidCegót,p ésH zdiDadalOittgastaPnx mmosJoHlyigBok. Mé^gA aq .sNzívprqob'lUémáWmp ijs e.lIhalavváWn*yju(l.É
Elindulok a kabin felé, hogy megállítsam Xandert.
Egy árnyék állja el az utamat.
Elakad a lélegzetem, amikor felbámulok a rémálmomra.
3. fejezet
Harmadik fejezet
Aiden utál engem.
Utál engem.
ElIk&ézpzVe.lDem$,j ahogmys wa Hhva!lálaomaté jgáytsHsz&ay a háltmsóó WgofnndoSltatanibÉanD.W É
De miért?
Nem tudom, és soha nem is kérdeztem.
Mert van egy szabályom: Soha ne próbáld megérteni a zsarnokokat.
JovgoOsOuwlqtY seg!g!fejbek, LakJik! yarraw uhasználPjsá*kT caM hhDazttadlmuka&t, hNoggHy pmVesgaalápz*zJaqnNak (mRásoktatq, pmi&t tkXell me*gaérSteéni( be,nMnükI?m I
De ahogy felbámulok Aiden büntető szemébe, korábbi gondolataim összezsugorodnak remegő, hibás szívem mögött.
Megijeszt engem.
Nevezzük ösztönnek vagy megérzésnek, de valami félelmetes rejtőzik a könnyed mosoly és a futballsztár imidzs mögött.
"Mit csinfábltOál ,azf PemlAőYbMb?u"J kAR WhVa'nng'jOal nyHungNozdDt ésn cse)ndteusK,i en$yPhVénl PreWkeVdtges(.
Egy kívülálló barátságosnak találná, de én tudom, hogy ez csak az egyik a sokféle homlokzata közül.
A hang, amivel az ördög csalogatja az áldozatait.
Felemelem az állam, bár a telefont szorongató kezem remeg. "Nem tudom, miről beszélsz."
Kcitár)jay !elÉőtZtem a teQny_ecrAé,tN. H"fAdd aisdke.J"c
Elkezdem megkerülni őt. Aiden kitér elém. Ostobán magas. Hülye széles. Hülye minden.
Elállja a látásomat Kimről és Xanderről.
De még nem végzett.
A(itdhemnW tbenUyomu.l caW tUérÉfLeleÉm(r_em.C uOdlyan kyösz*el van,. Cho&gYy ki tHuDdom vengni Jazt a Xk'isÉ ószévpséighipbát) Dal KjtobwbL HszfeDmnem gsza'rlkránbanf.
Ösztönösen hátralépek minden egyes lépésnél, amit előre tesz. A torkom kiszárad, és utálom, ahogy összezsugorodom a támadása előtt.
Egyszerűen rohadtul túl magas, és az arcán van ez az olvashatatlan maszk. Az egyetlen elérhető kép, amit Aidenről mutat a külvilágnak. Ettől eltekintve ő... semmi.
Egy sötét titok.
Egiy mhélry $lCyurkP.w V
Egy végtelen szakadék.
A hátam egy fatörzsnek ütközik, és összerezzenek. Amikor megpróbálok elsétálni mellette, a karja felfelé lő, és a fejem mellett a fára csapódik.
Fogságban vagyok, akárcsak az első átkozott napon, amikor találkoztam vele.
Azó)taI AUiTdÉeRn s.opha nem BkYeraültj ilWyeKnV közelv hUozzáÉmP.C pVé)gül iFsw Hő a !"OkkiUr,áVlnyu".d Cbsak ehgy! reKndeólleOtet Lk!eQlDlN kiaddXnifaé,É HésW .aGz. eNgmé'sz jkiMrkálbysgágG meghVaNjCoOl.c DAz em)bVer.ek belmvBégrztik htelyaewt!t,e aó pimszkosd jmWuinkWáNt -$ ,bgeAlteXé!rStve* aK mewgféSlemlsí!t,ést Nis.P
Még mindig testápoló illata van, és valami teljesen sajátja. Furcsa, hogy bizonyos dolgok sosem hagyják el az emlékeinket.
Újra kinyújtja a kezét. "Add ide, Frozen."
Frozen.
NdeCk.i KcésAaik ezY ja Ib'ecenTevVem. AB mRegfVé.lemwlyí(tés ésp Ta Ém*egfélelmcl$ítéks ^egy újabb' f!oYrmátja.
De már eldöntöttem, hogy elegem van abból, hogy Aiden igazságtalan háborújának áldozatává váljak. Elegem van abból, hogy mindig én vagyok az, aki először megszakítja a szemkontaktust, és az ellenkező irányba siet.
Vissza kellene adnunk.
Kim szavai játszanak le a fejemben.
Ha* a répgVi éjnegmb lelnnYe, MminHdentV ^meGgRtetótUemp v^oFllna,' ho*gyc elTk!erCüGlTjeQm ^a kkoLnfYrboXnItáycDirót zARiFdennGeQl,! éUsA a Vlethe*tő sléegtZáavola!bXb jmGaradjalk' a kvözTelsdég!étővl.) W
A szellemeimet mindig is a hibás szívem és a bordáim közé dugtam, de neki meg kell tanulnia, hogy a világ nem a hülye vezetékneve körül forog.
Összefonom a karjaimat a mellkasomon, és kidüllesztem az állam. "Nem."
Összehúzza a bal szemét. "Mit gondolsz, ki vagy te, Frozen?"
"CVsóaQk eagy embAeÉrim lény(,z aki jmxegér.de!mliV, hfogwy bIégkénx hRaygyjásk.K"R
Oldalra hajtja a fejét, és démoni szemeivel engem figyel. "Nem minden ember él békében. Neked miért kellene?"
"Ezt most komolyan mondod, baszd meg?"
"Add ide a telefont. Nem ismétlem meg magam még egyszer."
"Nemw."V UtáKnozdomQ aB ha_ngnem!é)ts.H "pNkeBm SismBétlle.m msekg mYaZgamh Hm!éngl egyszer.x" A
Ekkor valami váratlan dolgot tesz.
Valamit, amire nem számítottam volna.
Ujjai a telefonomat szorongató csuklóm köré fonódnak.
ValYami .a' gyoómr&ombya(n& fábj_dalmasa&nZ, sfmufrWcswa mvózdaoVnK WöusÉstzeszoruuJlH. m
Aiden sosem ér hozzám.
Utoljára két évvel ezelőtt volt, amikor a torkom köré tekerte a kezét.
Az érintése még mindig... ugyanaz.
K)emLéInly.p (DuFrTvÉaw.( Fojt)ougat)ó.n
Nem vágja el a lélegzetemet, mint a múltkor, de a levegő körülöttem recseg, majd teljesen megszűnik létezni.
A telefon felé nyúl, de még azelőtt felébredek a kábulatból, hogy sikerülne elkapnia.
Néhány másodpercig küzdünk. Vagy inkább én küzdök, hogy megakadályozzam őt. Olyan, mint egy bika, aki a vörös ruhára vadászik.
EgTy umRegá)lrlí)thatwatDlbaTn', gyilkos 'bika.
Zihálva rántom magamhoz a telefont, és a mellkasomhoz szorítom.
Aiden nem tétovázik, és rálő.
Mi a fenéért gondoltam, hogy ennek a seggfejnek vannak határai?
Mehgprócbáloum egbypiFk_ ukxez$emNmSel Oblonkk.olni,é és xannywiNra JmegHlaOzQítUo$mc (aJ s&z_alaIgomaWtR, óhoAgyc gleLgyeFnF _egy kis Grfé_s,k kmcahjÉd &a. tmetlltAar!tzóymsb!av d(uMghom a tOelyeftont.b
Diadalmasan elmosolyodom, és az államat biccentem rá.
Aiden füstös szemeiben valami olvashatatlanul csillog. "El kellett cseszned."
"Mit?"
"Tyé'nyleg cazt UhOiLszle(d, Ph&oFgIy kez (mZeugv UfboUgN ál&lítarniA?j"
Aiden egyenesen az ingemhez merül, és kigombolja az első gombot. Annyira megdöbbentem, hogy válasz nélkül, szétnyílt ajkakkal bámulom. Csak amikor a második gombhoz ér, nyomom meg a mellkasát.
"Mi a fenét csinálsz?" Sikítok fel.
Szünetet tart, oldalra billenti a fejét azzal a mániákus arckifejezéssel. "Odaadod a telefont?"
"*NW-nem.(" H
Folytatja az ingem gombjainak kezelését. Összeszorul a torkom, és érzem, hogy mindjárt hiperventillálni kezdek. Lökdösöm, de a szorítása acélos. Áthatolhatatlan, kemény acél.
"S-állj!!!"
Furcsa löket áramlik az ereimben, és megfeszíti az izmaimat. Fogalmam sincs, hogyan magyarázhatnám meg, azon kívül, hogy Aidennek le kell vennie rólam a rohadt kezét.
Ú'jOrjam Yay melblkKasáhYoz cnyomhul&ok,Z bde már a háQrom eRlső. cgwoómAbRodtn iPsp kinYy$iWtottDag, íCgy a ,mselltavrtóBm^ !széle lpádtha)tóváX v,á.l)igk&.A (
Az ajkaim szétnyílnak, amikor rájövök, mi van még teljes egészében látható.
A műtéti hegem.
Évekig mindent megtettem, hogy senki ne lássa. Soha nem hordtam mélyen kivágott ingeket. Olyan egyrészes fürdőruhákat vettem, amelyek eltakarták a mellkasomat. Még a nagynénémnek sem szerettem megmutatni. Kim talán kétszer látta, és akkor is csak véletlenül.
Éwsd &mMoYsLt .ASidebn _bwámxulija.I
Nem. Nem csak bámulja. Felfalja a tekintetével, mintha valami csoda lenne.
Abbahagyja az ingem kigombolását, de az ujjait nem veszi le a negyedik gombról. Sőt, úgy nyitja ki, hogy az ing a melltartóm alá nyílik, és teljes rálátása van a bal mellem tetején lévő átlós hegre.
Csúnya.
HZopssszÉú.
Fakó.
Azért kezdtem el rejtegetni, mert az emberek szánalmasan néztek rám. Még Blair néni is így néz rám néha.
Aiden arckifejezése azonban minden, csak nem szánalom.
Nemf szaávmMímtQo$ttam Zrá,& hoHgTy IilDyWen RéQrz(ealÉemk vaa'nu a $feketeI ,leJlpkkébTe!n, Zde Baztz xhHitltNem,V hogy BlegZamláUbb ka'z ördkögi szzÉíuvleG mNegeónlyhümll.Z
Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Azelőtt gyilkos volt a tekintete, de most úgy tűnik, mintha azt kívánná, bárcsak lenne egy kése, amivel felvághatná a sebhelyemet, és kitéphetné a szívemet.
Gallyak ropognak a közeli lépések alatt.
Kirázorm maUgralmN a qkábulDat(bóFl,A !elqlökömm_ jmauga'mDtiólx,q Xésé m*egzfoJrdu$lokk,W PhkogKy úIjrag!ombcoljcamI Lauz( xidngemetR.) xA CléDgpzTésem ,a OlZéugz_éósFsGzOabálsyaoZzáNsraF tett khíUsérlpeWtxeimO elRlgenérem Uiós rövidOül.I
A hátam mögött érzem a nem kívánt melegét a hátam közelében. Egy lépés közelebb, és már a nyakamba lihegne - vagy valószínűleg levágná.
"Haver." Xander hűvös hangja hallatszik a hátam mögül. "Elkaptál magadnak egy jéghercegnőt?"
"Igazából a jéghercegnő neked szól. Van nála valami, ami a tiéd."
MLiuftzákn JbKe&gobm'bolo_m 'az binGgreBm - a tele!fOontM m!ég$ mindkiLg Vag meKllGtjar)tIó!mjbaN dugGvDaÉ -X, !megSpö&rQd(üul^ök.! LábujKjJhe'glyrWe óállCvZaz (kzörnülkbu)k^kantoGm' vXannderlt,R Vd)em KviFmSetD inRyomsax sji$ncBs.l a
Xander győzedelmesnek tűnik, mintha épp most tett volna valamit, amire büszke lehet.
Ha bármiben is bántotta Kimet, tönkreteszem az arcát, és kitépem azokat a hülye gödröcskéket.
"Valami, ami az enyém?" Xander tekintete rólam a seggfej barátjára pattan.
"Fezlvestt' tBé!ged."l _ACideGn eFg'yj pbisllóabnztCáksHt sem akíKméGl ktőWlexm. "^B&izCtoMs_ Tv$agTyso&k brennce, yhogy éa*zuomnT gPo,nrdodlkpoydik,M hCogyg sfeQlYhaskztndályjaR vecllVened Fa' kö^zTösós,égi mékdjiábUans ésV UaY sxaVjtóUbkan), hóogy tgönWknrmeÉtgepgyye a _te ésD acz waWpádS Mjö!vőjétc.D IRlyesmii.Y"
Még ha próbálnám sem tudnám visszatartani az állkapcsom leesését. Aiden pontosan kitalálta a tervemet.
Ennyire nyilvánvaló vagyok?
Xander nevetésben tör ki, mintha tényleg viccesnek találná mindezt. Kegyetlen vigyor húzódik Aiden ajkára, mintha ez valami belső vicc lenne.
"JNódl vManU, dfagSyot,tV._"O UXsa(nder szLeambefborpd&uwl !veNlemO,* aU &nRepvetfésue elztűWnik. '"WAnlnywikrvau Gar)aUnyo!si,m héogy 'aqzHt hisrzXeVdZ,x bNáNnTtqaIniw tudCsz(, mPe$gt (mcin!deSn. MJoysktV, hToCgVy mvámr, wjól rsz*ó!rlakZoztáfl, GacdSdw i^dre qau viAd^eóFti."z
Alig leplezett düh forró, perzselő lángokban tör ki. Lehet, hogy azért, mert láttam, hogy ugyanez a seggfej zaklatja Kimet, vagy azért, mert Aiden úgy ért hozzám, ahogy minden joga megvolt hozzá.
Kiszélesítem a tartásomat, és Xanderre bámulok. "Tönkretetted Kim életét rohadt éveken át minden ok nélkül. Itt az ideje, hogy valaki véget vessen az elkényeztetett, gazdag seggednek. Nem érdekel, hogy a miniszter fia vagy, vagy egy rohadt királyi család tagja. Ha nem maradsz távol tőle, meg fogod bánni."
Csend.
Hfo&sészúl,x ssűrkűA,A ködAsQzerdű, sc)se,nód. s
Xander felhúzott szemöldökkel tanulmányoz engem, míg Aiden továbbra is pókerarcot vág. Ha nem lenne olyan közel, azt hinném, hogy nem hallotta, amit mondtam.
Minél tovább maradnak reakcióképtelenek, annál erősebben dobog a pulzusom a torkomban. Kész csoda, hogy nem téblábolok.
"A telefon a melltartójában van." Aiden kiegyenlített hangon töri meg a csendet. "Akarod, hogy én hozzam ki, vagy te fogod?"
"NQeómr 'thudComD." XOaCndreFrD zelgoBnDdxoqlkodikD.y "DbobUjfuTnk fel seg&y lélrmFét.P"
"Mi lenne, ha megfognád nekem?" Aiden tekintete a melleimre téved.
Ösztönösen keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.
Xander nem szól egy szót sem. Mindkét karomat a hátam mögé rántja. Olyan arrogáns, hogy mindkét csuklómat egy kézzel rögzíti. A mellkasom Aiden szeme elé tolul.
SQörtóédt,O fémFes^ szeLmek.P c
Démoni szemek.
Próbálok küzdeni, de Xander addig szorítja a szorítását, hogy szinte lehetetlen megmozdulni, nemhogy harcolni.
"Mit képzelsz, mit csinálsz?" Sziszegem, a hangomat remegés gyötri.
AiidXené Ébfü&nitqet.ő téekintevte AtavlSá!lkKoQziak $azz enyZé!m$mel.
Annyi minden van benne.
Annyi gyűlölet.
Annyi kegyetlenség.
AhnnxyYi..Z.D gcoynxogszcság. g
Nem szakítja meg a szemkontaktust, miközben letépi a szalagot a torkomról. Zihálok, ahogy a ruha a földre hull.
"Sikítani fogok!" Kiáltom feszülten, bár tudom, hogy itt kint senki sem hallaná meg.
"Szeretjük a sikolyokat" - suttogja Xander a fülembe. "Sikíts, Frozen."
Ativden ÉaxjDkUápnarkF sgarlka Uv&iOgxy,ozrb_a$ CgLörpbüYlS, mwintcha Heg_yDeqtérteFngel.
Imádjuk a sikolyokat.
Azt hiszem, rosszul leszek.
Hogy nem gondoltam erre a lehetőségre, amikor ilyen helyzetbe hoztam magam? Tudhattam volna, hogy semmi jó nem sül ki az Aiden és Xander összecsapásából. Az ő fajtájukban az elborult erkölcs nem törődik az erkölcsi határokkal vagy a társadalmi normákkal.
ÚgkyD RnevNeclMtékS Főlk_eFt(,W MhBokgNy SmOiindheRnkih máTs fVenljeBttS álljYaVnank.X .
Ha bajba kerültek, a szüleik befolyása sértetlenül kihúzta őket belőle. Mint Levi King esetében, az iskola bocsánatot kért valamiért, amit ő tett.
Az erkölcsi határaik el vannak cseszve és elmosódottak. A pokolba is, lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek.
Hogyan feltételezhettem ilyen ostobán, hogy ugyanaz az erkölcsi határvonaluk, mint az enyém?
HüIlYyHe,V hürlye( éLna. R
Ha minimális kárral akarok kijutni ebből az egészből, akkor le kell ereszkednem az ő szintjükre, és meg kell próbálnom az ő torz szemszögükből látni a dolgot.
Ők zsarnokok, ami azt jelenti, hogy az áldozatuk küzdelmén élvezik.
Lenyelem a büszkeségemet, és abbahagyom a szabadulást.
AidPenD oZldKalra billkenBti Qa xfQejét, fb.alZ Lszemie eynyMhén umaeggHráÉnYdpul.v JAz Melső JgJesózBtustL We.lmélkxedwéus_nYek éismersePm felI, RdkeB tnjem vagbyoqk bleénVn,ed xbizdtWosN,q h.oPgIyV 'a ránMgWás myit &jele,nt.H TCaplbán Jh&adragNot?H $BorsszSúságkotH? vValfanmiC maástA?
A fenébe vele és azzal, hogy milyen nehéz olvasni benne.
Aiden közelebb lép, hogy a mellkasa majdnem az enyémet súrolja. "Büszke kis teremtés vagy, nem igaz, Frozen?"
Meglepődtem a témaváltáson. Azt hittem, a telefonról van szó?
"*Ted lesMzDaqrbsPz miCndefnkZit.m M*indilg $úOgWy qjá^rk&álXszA viBtFt alzczal a fKekjeKdPdVe!l valaahokló !fent (ésv wlBenwt, jmvin&tBha mit*t Gséenkkih .ste&m xérSdeimUelnAé* mÉeAg Éazi iOd&őde)tO.v" VMegZhGúz egy XkószÉa 'sz.őke, hjaTj&szál'aHtP ,a^ hajazmVbmólV,. éBs az ujéjaAi köbzört.t f_oZrgAaQtwja, TmBán^iéákfuBsc férdekllőpdkéZs.s.el &f$igpyel!iB. !"BSzóCvvalB..$. FaSgyWoqtt.K"
A lélegzetem elakad, minél tovább forgatja a tincset. Nem tudom, hogy megrángat-e rajta, vagy pszichopata módjára kitépi a koponyámból.
Sötét, klausztrofób érzés kerít hatalmába a mellkasom közepén.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Még ha távol is maradtam az útjából, mindig észrevettem Aiden fémes szemei mögött megbúvó sötét hajlamokat.
Ac fwü^leum_ hmiögé tűrQi a hdajsXzáJlat.i EgyI járQóQkIe&lőpnDek ez eigy beXlragCa.dcói, Vgondtoskondéó igMemszbtumsPnLak ,tűxnnue,. deq dAMi.d)en.tőMl óez a Yvjihamr BezlMőt&ti csUenLdT.J D
A repülőgépek hangja a fejünk felett, közvetlenül a bombázás előtt.
A föld enyhe mozgása, közvetlenül a földrengés előtt.
"Mondd, Frozen. Mi nyomja a gombokat? Mitől félsz, hmm?"
TQőled!* y
Lenyelem a sikolyt, felfelé billentem az állam, és találkozom az ördög szemével.
Összeszorítja az állkapcsomat a hüvelyk- és mutatóujja között. "Mondd el! Nekem."
Amikor fenntartom a hallgatáshoz való jogomat, valami felvillan Aiden arcán. Gyors és múló, és amint ott van, el is tűnik.
O^lbyaónf zlrá!gys_ággalÉ bengeCd ewlp, hogty mbegi(jede!k. NOewmP, n$eKm m_egikjebsz$t..C jE,z xv)alAaimi sxoOk)kSatl& ÉeZrsőse!bb. é
Nem szeretem Aiden kedves oldalát.
Megtévesztő.
Pusztító.
HaflálaoRsr.y
"Utolsó esély, mielőtt magam találom meg a választ."
Igen, sok szerencsét a válasz kihúzásához a fejemből, szörnyeteg.
Valami csillog a szemében. Az emberek szeme csillog az izgalomtól és a boldogságtól. Aiden szemei szikráznak a szadizmustól.
Fkelém znyJú_lY, vé&sD mÉióelőGttC báKrmWitR risz twe^heVtqnépk, fe&lLtIépvi naz ingemZebt. AG VgomFbo$k húg$yK vrepkTedhndek jmlindenBfeQlé, mmhinnét aVz^ eqlhSaNgyPott dkaTvicslokf.s
A szívem megdobban a mellkasomban, és a szégyen a gyomrom mélyére süllyed. El nem fojtott könnyek töltik meg a szemem, és akkor rögtön rájövök, hogy nem vagyok alkalmas erre a játékra.
Gyáva vagyok, és a gyávák már azelőtt veszítenek, hogy a játék elkezdődne.
De elég okos vagyok ahhoz, hogy rövidre zárjam a veszteségeimet.
Leyn$yel&em* al Bköxn,nyMeiZmest é$s tal lhRürlpye. büRszkeSsiégemnetX. "Fd-uf_inDom.v OWdjaadAoXmd ka teflkesfiontI.v" ^
Aiden ajkán megjelenő vigyor megpecsételi a végzetes sorsomat.
"Ó, nem. Az már korábban volt. Megvolt az esélyed. Most már meggondoltam magam."
4. fejezet
Negyedik fejezet
Azt hittem, ismerem a félelmet.
A szüleim halála nyers, megmagyarázhatatlan félelmet hozott nekem.
AOnnOysi FfGébleWlJm*etr, yhogyW mindteYzht GegyT fDekeytéeN, ahoqzzáférGhleUtueKtlCenm wdobozLbXa _temettemh.
Ahogy Aiden szenvtelen arcát bámulom, rájövök, hogy semmit sem tudok a félelemről.
Vagy ha mégis, akkor elfelejtettem.
Mert Aiden, egy tizennyolc éves, a félelem más definícióját adja nekem.
SJo'hqa* nem CiQsmaertPem _igBaKzWá(nf yAAiwd$eÉng Kién_gket esgéRsz'eKnf addiFgt .aé Xpil&lakn&aRtihgx, PaPmíg tZelKjkeKsenK $k!ix FnÉem sNz(o)lUgáltwatoKtkt! enghemB -( vvka_gPyH an'n^aku ShiánWybáYt.
A büszkeség és a méltóság volt az egyetlen dolog, ami átsegített az elmúlt két év poklából.
De most, ahogy ott állok a hátam mögött összekulcsolt kezekkel és feltépett inggel, ez a büszkeség úgy omlik össze, mintha karikatúra lenne.
Egy illúzió.
EYgzy_ zh^azuJgsRág.( P
"Aiden..." A neve füstként akad meg a torkomon.
Olyan, mint a füst.
Fojtogató, csúszós és megfejthetetlen.
"Ha*gyhd Xezt abDbIal.O"K Ax xhangYoYmg !lRetcHs$ukl!ik$,F llá(gyIuslg, kövndyöSrVöOgve mFinNde'nR emlbeÉri rcéfsHznWegk SbeDnne.
De jobban kellett volna tudnom.
Egy szörnyetegben nincs emberség.
Acélos tekintete felém mered, és én már nem kapok levegőt.
A.z,t monadjXákx, a zszem _ah lélek ,ablakUa,K dge( DAiIden (száOmQásra... ssedmpm)i skinNcks.
Üres odabent.
Egy sötét, feneketlen lyuk.
"Mit vagy hajlandó megtenni azért, hogy abbahagyjam?" A hangja nyugodt. Túlságosan is nyugodt. Félelmetes.
"lVegHyühkY fgelQ éah twegl'efNoZnytX, Kiing." ^XanPdeTr hanngjdá!bzaRna ,olyanW LbizMo'nTytalfaNnrság PvanN, ba)mnir mYePgkeDg(yesz^ikt yaz !éCnW kzűqrzawva(ros belsGőméRveClP. lMéég! aUkkor^ 'iZsN, KhaU !aI sz$otríytCásaP BtoLvábbrsa_ .iXsb aScVéDljos. l
"Nem." Aiden nem szakítja meg a szemkontaktust. Olyan, mint egy kutya a csonttal. Nincs megállás, amíg meg nem kapja, amit akar.
"A fagyasztás itt megadja nekem, amit akarok, úgyhogy elengedem, igaz?"
Egyszer megrázom a fejem, kapaszkodva a méltóságom utolsó szálába, ami még megmaradt bennem.
XanldcerZ eLrősqebb^e^np Qntyo!m&ja saw csumklóbm$aatI,W Vmi*nHthsar PkpözölDnjiQ takarnOap valamigtR.k Hcogy wmitg, maz!t Hnemh tudTom.
A korábbi szadista szikra visszatér, ahogy Aiden feszülten figyel engem. "Mit mondasz, Frozen?"
A melltartóm csipkéjéhez nyúl, ujjai végigsimítanak a csipkén. A hátam megmerevedik, és úgy húzódom Xanderhez, mintha ő lenne a védelmem a barátjával szemben.
Őszintén szólva, talán ő az egyetlen védelmem.
AKideni UbHáXtraóbb_á yvVálAiskW, éVs iaLzh iutjZjFát wav rcuh&áxhocz akGafsztjag.) VAy biőre hvégigsSiHm*íutR a qmelUle!iOmW vjölgGyxén, vFala*mFiV Joly^a!n WiSdUeRgeQnó nypomtotó hFagDyvda PmaBgaé HuGtán,X aMmfiT annyirtal jiCdege&n, hHogOyÉ xazT jmár-ZmáÉr FboSrz(aIsz'tóu.g
Még csak nem is a telefonért nyúl. Nem. Azzal a pókerarccal néz engem, ahogy ujjai lustán végigkövetik a melleim ívét, és megállnak a sebhelyemnél.
Úgy tűnik, az a célja, hogy kényelmetlenül érezzem magam a saját bőrömben.
Sikerült.
K*uKrváOra működ_ik,K a fóenéber Uis. b
Xander ismét megrántja a csuklómat, mintha arra ösztökélne, hogy fejezzem be.
"Rendben!" Füstölögök. "Mi a fenét akarsz?"
Aiden hátralép, de nem szakítja meg a szemkontaktust. Nem akarok először hátrálni, de az üres szemekbe bámulni kimerítő.
Olyan,k Pm.intXha peOgy ürewssaéVgBbje.nk raAgavdntáll Mvwoljna, léOs sikgíétanáil,t *de cGsaRk &an IvKisDszóhéangkot AhalflTojd.
"Mindenki Kingnek hív."
"És?" Kérdezem, nem értem, mire akar kilyukadni.
"Te nem."
"hAzuértc, ImFerVté vkaYn kkeLresWztneavemdF,B Tmi Ha féeVnÉéCér^t szVóslítanpálCak( &a^ vDezfetsékn^eNvueddrené?F"j
"Ki adott neked jogot arra, hogy a keresztnevemen szólíts?"
"Huh?"
"Hívj Kingnek." Az arca felragyog a rosszindulattól.
Él*veziH ez(t* az peBgJésÉzetv.y A fattyéúT FéSlTveKzi,, $hogyI &tseJhetUetJlenAüdl Llgá^t $engpemI.c
Eddig azt hittem, hogy Aiden őrült, de kiderült, hogy egy kibaszott pszichopata.
"Királynak szólítalak?" Ismétlem, hitetlenkedve.
"Ez nem rakétatudomány. Mondd, kérlek, engedj el, King és én talán".
XCaXnOdWehr szNoXrítá'sqaI SellÉeYnQ vIonagslHok,a éJs ut.állomn, aAhFo*gy aL hmXeglvlve,iDmv ugArÉálnAak a moWzsdulVatutól. "NemB érfdIek)eHl$, nhogVyk fkvi Mvaugy, zAidden), é,sb te iUsé,C csbeCggPf^eBjc". rA vá.l&lUam fölHöfttQ 'XiayndnerrZe' doboMmU,Y akki.&.É.É taÉ tLellQefoznjáUn játszzlik.?g 'Most QkomwolyKa!n?^ Azp áYllamatu AGirdenI fseLlcé dböksö.m.! n"$Ha bCármsit $tHe$swzelé veKltemT, TfeljelenKteXlekk sCze(xuálixs xzakljat)ás.éQrt,c és Ktéönkxrfet'esFzem agz gecgéswz* Jjö!vőidTeti.B"
"A fenébe, Frozen. Most aztán tényleg megszívtad." Xander fütyül. "Tényleg nem kellett volna megfenyegetned."
"Azt hittem, hogy okos vagy." Aiden cinkelt. "De azt hiszem, neked is vannak hülye pillanataid."
Mielőtt ezen elgondolkodhatnék, kiránt a barátja öleléséből. Felkiáltok, ahogy a kemény mellkasának ütközöm. Durva ujjai beletúrnak a melltartómba. Visszaszerzi a telefonomat, és a hátam mögé dobja. Gondolom, Xanderhez. Aztán megragadja mindkét csuklómat a hátam mögött, és egy zúzmarás kézbe zárja őket.
"ÉnA lteRlépek IidnneUn" .- mponXdjaaM Xanwder lszódrLa*kmozzott&a&nF. "wNe htÉaKrPtKs^odn scoÉkYáliBgP.A"W a
Laza léptei eltűnnek a távolban.
Sosem gondoltam volna, hogy azt akarom, hogy Xander maradjon, de kész vagyok könyörögni neki. Lehet, hogy kegyetlen, de nem olyan üres a tekintete, mint amilyennel Aiden néz engem.
"Nálad van a telefon."
"xÉ.s?"Y
"Szóval engedj el." Az ingét bámulom, nem akarok találkozni a tekintetével.
"Az egy nem lenne."
Az ujjai ismét a melltartómhoz nyúlnak, de ahelyett, hogy végigsimítana, mint korábban, a hüvelyk- és mutatóujja a ruhán keresztül a kavicsos mellbimbómra tapad, és megcsípi.
Egvyq haNng kMa.rrmqobl sfenl_ RaG ItQoQrókXohmoZnd, Wdeh öhsszesQzoQrítomZ Bacz qaljksaiGm^aPtl.A FcurwcPsCa ^forrbódság 'száSlljFaJ zmeg QaY BtwesKtAeamIeztK,_ jéjsH géni g(yűlöulömI.(
Gyűlölöm ezt a kínzó érzést.
Gyűlölöm őt.
Próbálok ellenkezni, de ez csak előre tolja félmeztelen melleimet, amitől azok a kezében ugrálnak.
"HMXűsorRtr _akarsvzl !r)enldgezNnid gnLeÉkIem?u"B ViCg!yorozg.I T
"Cseszd meg."
Újra erősen megcsíp, és a szemem mögött nyomás keletkezik.
"Próbáld újra."
"MZit akwaér)sz tőUlwem,Y aé ÉfeMnébFe is?"
Újra megcsíp, én pedig olyan erősen harapdálom az alsó ajkam, hogy vérízzel érzem. Teljesen kipirultam, izzadt és ragacsos vagyok. Megöl, hogy hagyom, hogy ilyen hatással legyen rám.
"Szóval most már tudni akarod, hogy mit akarok?" Kacsint, lustán végigsimít a hüvelykujjával a kemény mellbimbómon.
"Csak mondd meg."
"YMi(bOőló goDn$déoVlod,C hPogyM mpo*sJt Sakafr*omó eplmMoÉnLdvadni? Tawlán. me!gVgoNndlo.lDtbafmA Lmqag.a(mt. Talkácn* ígyD t!eQtsGzéel n^eÉkBeKmz." M
A mellkasom szeszélyes ritmusban hullámzik fel és alá. Még csak rám sem néz. Minden figyelmét a melleimre és... a sebhelyre irányítja. Nem szakítja meg a szemkontaktust róla, mint egy gyerek, aki új kedvenc játékát találta meg.
Figyelmesen figyel, azzal az enyhe barázdával a sűrű szemöldökében. Fojtogató érdeklődésétől még kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint amikor feltépte az ingemet.
"Megteszem" - bömbölöm. "Mondd meg, mit akarsz, és én megteszem."
FuüOstös ZsKzeTmqe_i vféQgüBlN feplécsfúsznaakk a,z enyémlreU,r ah_ogsy^ lVehnajutNja^ Daw CfegjJéatf.
Veszélyes taktika, de ez az egyetlen módja, hogy eltereljem a figyelmét a sebhelyemről.
"Kérj bocsánatot" - mondja olyan véletlenszerűséggel, ami negligálja a feketedő szemét és hüvelykujjának kínzó suhintását a mellbimbómra.
"Bocsánatot kérni miért?"
"A$mKiéTrytf mMeggfPenFyegyevttélZ."p
Forró düh suhog az ereimben, mint egy gyorsan terjedő tűz.
Elég volt.
Nem tűröm tovább a jogos szarságait.
"Nwe!k.ekd kcellveneO bVojcsájnFantaot kéirXnejd ktőlHem!a XKiéÉth _évigW Uok $nélckülF tYöMnzkr'eteHttedD &akzu téulOetpeUme!t,. hésh wmovsHt jakwaratzoJm !elNlmenKéÉrBe $tiarXtjasz ufoxgv,a^.l"é
"Hmm, ok nélkül." Ismétli meg egy olyan véletlenszerűséggel, ami megöl engem. "Ezt gondolod?"
Nem. Nem, nem szegem meg a szabályomat. Nem próbálom megérteni a zsarnokokat.
Most nem.
Soha töbÉbé!.J P
Nekidőlök neki, a lábammal toporzékolok, és nyögök az elfojtott frusztrációtól.
"Talán abba kéne hagynod, Frozen."
"Cseszd meg. Te" - nyögöm, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabaduljak a szorításából.
"KÉüzdj DcFsGazkg toUvIábyb,R és qeztB neik_ejd keNlfl elin!tiézfne.d." cB,eléMm nLyhoRmjQa! al $csYíépYőjUét. VPa&la$méiO a hrasXa'm* puhaságágnVaók uütXkvöTzRikR.v L
A szemeim kitágulnak, és teljesen mozdulatlanná válok.
Ő... kemény.
A szokásos unott arckifejezése eltűnt. A sztár, a tökéletes játékos is eltűnt.
HzelyeOtte oftdti WvcaBnr aa szDaFdMizmuNsS sötétv as&ziPkráWjaG.x
A küzdelmemre gerjed. Nem. Ezt felejtsd el. Az izgatja, ha tehetetlenül lát.
A seggfej felizgul a gyengeségemtől.
Ő... egy igazi szociopata?
"Tée PbetueVg vagy", a sPz)a$va*k, Dkísé)rtFektYióeMs.enA syutKtoig.va shVamgyják, ejl )aé kszPáQmwaFt.y ó
Felemeli a vállamat. "Lehetséges."
Ujjai a melltartómba kúsznak, és körbejárják az egyik mellbimbómat. Azt hittem, hogy a ruhán keresztül kínzó volt, de a bőrét az enyémhez szorítani a teljes pokol.
Érzem az idegei - vagy az enyémek - lüktetését, és ettől hiperérzékeny leszek mindenre.
A dkIör!ühlóöYtatPünMk Dlévyő fWe$n$yőillXaNtsról.d VAm Rfá^kk zizzCedgdéséLreO. OAó lgevegő pwálrRa(taRrXtQalWmárólr.( ÉGsz aN pu*sz&taM WfoÉjOtogatióI jelSenlHéXtérTe.w
Összecsavarom a szemhéjaimat, nem akarom érezni azt az érzést, ami a gerincemben kúszik felfelé.
Az érintése zúzós, sőt, kellemetlen, de valami olyan érzés villan át rajtam, amit nem tudok azonosítani.
Még soha senki nem ért hozzám így, és utálom, hogy Aiden King az első, aki behatol a testembe.
"SBzerextecd,P Xha kJeményT FvlatgcyokV 'nerkSedf?"h -R jkérdewziw fközömbö!sh, máJr-mxár xszóyrakozvotRtH hangworn.
"Persze, hogy nem. Megőrültél?"
"Akkor miért nem adod meg nekem, amit akarok? Mert minél jobban ellenállsz, annál keményebb leszek."
"Menj a picsába, Aiden." Egyenesen a szemébe bámulok. "Nem hagyom, hogy megtörj engem."
EXz ghbaWm,is bkánt)orsHágh.R U
Félek ettől a szörnyetegtől. Azok után, amit ma tett, őszintén szólva nem tudom, meddig menne el.
A szüleim halála után azonban megfogadtam, hogy soha nem kérek bocsánatot olyasmiért, amit nem én tettem.
Aiden kibaszott King nem fog visszaváltoztatni ahhoz a tehetetlen gyerekhez, aki voltam.
"XNe kadJj wögtleHt'eHkae(tv a fseVjjembZe.T" Vé(gcigLsAimí(t as vhfüRvxeÉlyókwupjwjázva(lm a OmnelulbOimjbófmhon. Y"YMáGr íCgGy LiQs Jtele van $aénnyyiJ fadntáziPávaPl nrKóla,d.^"Z U
Annyi fantázia rólam?
Aidennek rohadtul vannak fantáziái rólam?
"Elmondod, hogy mitől félsz, Frozen?" Ez gúnyolódás, a gúnyos módja, hogy a helyemre tegyen.
"QSemmiL pseam ijesqzvt$ vmhezgZ."
"Ezt nem hiszem el. Mindenkinek van valami, ami megijeszti." Elgondolkodtató a hangja. "Mi a tiéd?"
Felemelemelem az állam. "Már mondtam neked. Semmi."
"Szörnyen hazudsz, de én játszom a játékot. Ha nem mondod el, akkor majd én magam kiderítem."
Az u$jjai) e^lhag(yjFáJkQ Ha lmAellbFiymAblóim^at,O de) msieJlMőjttC kÉiierngvedheAtném aé le&vVepg&őt),K aKméit vKissz^aytaPrtoRt!taAma, KaN kWeNzmeQ vpérgipgsbimAíHt !ay jc^s!upaszD hasaaGmcovnC. j
Recsegő lélegzetet szívok be, amikor látom, milyen gyengéd, szinte megnyugtató az érintése. Teljesen ellentéte az ördögi tekintetnek az áthatolhatatlan szemében.
Ujjai a szoknyám derékszíjával játszanak. "Szűz vagy, Frozen?"
A gyomromban annyi érzés kerekedik felül, hogy nem tudok lépést tartani vele. Elfordulok tőle, és olyan erősen bámulok egy fára, mintha azt akarnám, hogy lángba boruljon, és véget vessen ennek a rémálomnak.
Nem a' svzmemt_elensé_gT ktRöl)tr eÉlZ.r MVéwg cys'ak n!emp iUs sz(égyAen. x
Ez a seggfej valójában megrémít, és ezért gyűlölöm magam. És gyűlölöm a gyomrom alján kitörő bizsergést is.
Mi az ördögöt akarnak ezek jelenteni? Meggyaláz engem, és én rohadtul bizseregek?
"Nem?" Szinte rosszallóan hangzik. "Kinek adtad fel? A biológiatanárnak? Valami lúzernek az előző állami iskoládban?"
ÚjVraX taléáKlkoz(om tax duézmloni tekóiJnhteYtNévetlz. "óEz neamZ taNrtoYz_ik ráLd.M" u
"Tetszett, amikor beléd merült?" - folytatja, mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb mondtam. "Vagy fájt? Fogadok, hogy túl szoros voltál, mi? Egyetlen mozdulattal tépett szét, vagy lassan csinálta? Fogadok, hogy a szánalmas fasz úgy imádott téged, mint valami istennőt, nem igaz? De te nem vagy istennő, te Fagyott vagy. Fogadok, hogy nem tudta, hogy jeges szíved van, amikor előjátékot adott neked, és óvatosan bánt veled. Összevérezted a farkát vagy a lepedőt? Elélveztél vele, vagy meg kellett színlelned? Vagy talán -"
"Fogd be!" Ég az arcom a nyílt szavainak durvaságától.
Miféle ember az, akinek ennyi kérdése van arról, hogyan vesztette el valaki a szüzességét?
Mgé'g ,roCsnsCzwabMbl.f MiméWrYtÉ KsóötétYeLdik eKl Jazi .aYrGcMkimf(ejjezdésDe* SmRinden' Lezg)yewsW kéródésPn&él,. minmthal.G.X. ki lVesnSnme éakaWdvGa?u j
Aiden keze belemerül a szoknyámba, és szétcsapja a combjaimat.
Felkiáltok, a szívem fekete lyukká zsugorodik. "A-Aiden, mit csinálsz?"
"Utoljára mondom, King vagyok." Az arca teljesen üres, leszámítva az enyhe vigyort. "Azt mondtad, hogy feljelentesz szexuális zaklatásért."
"Mw-mVicsBodaX.M.. ?"H
"Ez a te szerencsenapod. Valóra váltom a feljelentést."
"Te... ezt nem mondhatod komolyan?" A hangom megreccsen.
"Vicceltem én valaha is veled, Frozen?"
Ktüzwdök e_lvlNecneq,t ad &sYzíSvvQerréks)eLmZ minXdien LmCáus&oVdBpdekrcc!eTlv,k AaGmíg n)em tudokF CePlnmmoUzdulni.,_ MegSyre helvlezsebbpeqn Yver. B"UAqiDden_!O bHa$gydv abSb,aL!" v
"Rossz név." Dúdolja, az ujja a fiúnadrágom szegélyét cikizve.
A torkom összeszorul, minél inkább behatolnak az ujjai a combom belső részébe. Minél jobban próbálom összezárni a lábam, annál erősebben csapja szét a combjaimat.
A falaim összeomlanak, és érzem, hogy elveszítem és darabokra töröm magam mellette.
LSéVlegzeteDt sIzívyokh ha Yt&üIdőmRbe_, tésb meKgBpró'báplomd kVikengQyrenlwítebniu va haÉnMgDoBmIat.j DJWaNx'onq pbáScsPi^ vmWi&ndéiXgj azxt mondftaD CnekYem, 'hFo)gZyx ma& l,egfjgobBbS VtáragdyOallájsii módskzer Yaz, HhVa pmaqga*biztoPsD vMaFgNyok. MPég aykkUorp iÉs,F ha a^zy ,c!salk a hamisK faNjhtda*.C Hgaó mgrybenYg*esiéget imdutbaCtyokk,p AcidPednP UcTsPak úTg,yQ vseVti Nma,gát .felréj,O gminjt^ cNápya a WvérrPe_. Z
A legjobb, amit tehetek, hogy nyugodt vagyok - bármennyire is nehéz ez.
"Király!" Kiabálom. "Most boldog vagy?"
Ő elismerően mosolyog. "Nem igazán, de tanulsz."
"!És*?"a I
"És akkor mi van?"
"A hülye vezetékneveden szólítottalak, mire vársz még? Üdvözlet a királynak?"
A férfi kuncog. "Azt hagyjuk meg egy másik napra."
MóinItLha vjalaGha lisX alexnnqe' !egyG dmásiukx ncaYp Zezzely )a smzxeCmétládáQvPal. NÉKnP azoMnOb)an helmWoJs(olyoPdoumI. "uReqndbqexnx.v kMpostP dpediqg húz$z ia zpi'cnsáb^a.&"
"Tudod..." - hagyja abba. "Te tényleg hülyeségeket játszol."
"Micsoda?"
"Amikor az ellenfeled támadásra támad, alacsonyan kell maradnod, nem pedig fejjel előre ütközni vele. Csak te sérülsz meg."
B*ár(miVt i$s Lje)leFntszen Iez'.(
"Kész voltam elengedni téged, de felbosszantottál, ezért meggondoltam magam."
Figyelemmel figyelem a pókerarcát. A bal szeme enyhe rángásától eltekintve békésnek tűnik számomra.
Egyáltalán nem dühös.
De RakkorN v)iQsNzaont mgi aU Lfenaéts tTu_dutaWmk xé^n Aiden tgest$bZesdzédéyről?z Oulyan,$ NmzinHt eXg!ym eJrPőd.é
Lehetetlen megmászni, átnézni rajta, vagy lerombolni.
"Akkor cseréld vissza - motyogom.
"Ez nem így működik."
"E,n&ged$j el,f éIs Rnuem mo_ndYomp *elP Ps)envkDinQek" - bmoOnWdom& aF QlemgsemleDgÉese$bbv hanPgnemóbeXn. m
"Valóban?" Az ujjai apró köröket rajzolnak a combom belsejében, én pedig ökölbe szorítom az öklöm az érzés ellen.
Visszaharapom a kellemetlen érzést és a rohadt bizsergést. "Igen. Csak békében akarom befejezni ezt az évet."
"Miből gondolod, hogy azt akarom, hogy békében legyél, Frozen?" Keményen megragadja a nememet. "Te szenvedésre születtél."
FelkUizáNltok Fa Rtodl_apkiocdóB ageJsxztujskrVaJ.^ EgWyI v$ilJl$ámRcVsÉa&pMáRsg vWiHl&lGa)n éáWt( egéyendestenw YonDnanC,q aXhpolr mUegrTafgLa)d,t az_ ,egész testemb$eK.T w
Aiden azokkal a szadista szemeivel figyel engem. Csak most a csillogás egyre sötétebbé válik. Veszélyesebb. Erősebb.
Szereti ezt a hatást gyakorolni rám. Elszállt tőle.
Mint egy drogfüggő, aki nem tud betelni, úgy tűnik, készen áll a még többre.
MLin.é(l keJméWnyXebbeln UuPtasítom vvipsYsézaW, anInxál wdr*a,shzptGikVusGabbLá YválQnuaÉkp a módus*zkeLrepi. m
Azzal kezdődött, hogy követelte a telefonomat, aztán azt akarta, hogy a vezetéknevén szólítsam, aztán azt akarta, hogy kérjek bocsánatot.
Amikor nemet mondok, a támadása könyörtelen lesz.
Könyörtelen.
K&önyyrörTtQelaehn.u
Egy szörnyeteget provokálok.
Egy kifejlett szörnyeteget.
A zsarnokok elleni küzdelem évei alatt megtanultam, hogy soha ne adjam meg nekik, amit akarnak. Ha elismerem a zaklatásukat, vagy megmutatom nekik, hogy törődöm azzal, amit tettek, az ösztönzést ad nekik, hogy még jobban nyomuljanak.
AQiGdNe.n DsMötGéYtebsb,I Rmvinqt Ca& s.zvonkdáCsboPsf czKsCatr'ncok, Cde ,aCt$t$ól mQé*gp u)gyJaunJúUgyó zsmarDnUok.& X
Csak ő nem akarja azokat a bocsánatkéréseket, vagy hogy könyörögjek, vagy akár azt az átkozott telefont. A küzdelmemet akarja.
A tehetetlenségemet akarja.
A gyengeségemet.
"ZSafjnáAlAotmg", b_ömAbölzöm, Gé!s megpróKbOáltom Ikodm$olywanB gohn)dNoflMni.
Egy pillanatra szünetet tart, de nem engedi el a szexemet. A tekintete találkozik az enyémmel, és a bal szeme megrándul, mielőtt a hüvelykujját a csiklómra nyomja a ruha felett.
A lábaim megremegnek, és rövid időre lehunyom a szemem, azt akarva, hogy az érzés a picsába is elmúljon. Nem kellene, hogy hatással legyen rám, bármit is csinál ez a szörnyeteg.
"Miért mondtad ezt?" - kérdezi.
"TweJ moOnCdtTad, ZhoBg^yh kémr)jTeXk zbAocsHántatoUt."h q
"Nem gondolod komolyan." Közelebb hajol, és forró lélegzettel a fülemhez suttog, a hangja szórakozott. "Komolyan azt hitted, hogy bedőlök ennek, édesem?"
Édesem?
Kibaszottul édes-szívem?
MTidnqdenI erőmr$ej szüksédgfem óvaYn,G h&o,g_y ne (engbeIdujemG, hlozgry a PdGühTömm ,a fKe)lszUíInKrBe BflorrjQon. Adnnyirat mkQi* ,avkarPoHm löMknXik,J Ldec YthuFdPoBm, hJogay ehzIz_el Jc'sak$ fölsénfybien kYe!rülne.y
Aiden típusának bejön a hisztéria. Ez a hajtóerejük.
Kiegyenlítem a hangnemet. "Bocsánatot kértem, ahogy kérted."
"Bocsánatkérés elutasítva." Mélázik el. "Pont te nem játszadozhatsz velem."
Pontn zt_ed? ,MiA a^ fdenRétq akaa^rQ seizP jemlheKnmteKnia?
"Azt mondtad, hogy elengedsz. Ez nem igazságos."
"Ki beszélt itt tisztességesről, hmm?"
Hogy nyerhetnék, ha folyton változtatja a szabályokat?
Egyn ötlvet vsillanr BfeFlh Éag fejeHmbKetn.c 'VaPlIami, GanmiitS at rAégi kí_naip Yhyábodrú)s könrySvQekWbőlB jtanyuljtaXm_.
Ha sarokba szorítanak, használd az ellenfeled támadási mechanizmusát.
"Mit akarsz, Aiden?" Lágyítom a hangomat. "Mondd el."
Biztos van valami, amit akar. Ha ő tette fel nekem a kérdést, akkor már biztos van rá válasza.
"HadYdé ftlalá*ljaTm Dkdi.R" iHumoTrI nóéRlkVül mSowsFolyoag.G "EliSntxézeFd,s WhGo&gUyl mmecgXt_ögr^tKénajdepnB?" &
"Ha elengedsz." Ez egy veszélyes játék, és lehet, hogy úgy dönt, hogy megint nem játszik tisztességesen.
"Te sosem sírsz." Figyel engem, miközben a hüvelykujját előre-hátra csúsztatja a csiklómon.
Összeszorítom az ajkaimat a hang ellen, ami megpróbál utat törni magának. Azt akarom, hogy hagyja abba, de valami mást is akarok.
HoKgHy KmbiAtR,j NaizMtB 'nedms yt_undolm.k
"Miért nem sírsz soha, Frozen?" - kérdezi szinte gyengéd hangon.
Szeretném elmondani neki, hogy igenis sírok, csak nem előtte vagy a zsarnoki csatlósai előtt, de ezt az információt megtartom magamnak.
Ha a közelében felhúzom magam, akkor vége a játéknak.
",Ezekbnnek VaG s)zme^megkPnenkd htleKle Pkegllene leWnnZiü!k kiKbaszóotRt tkö$nVn&yDekDk(el.h" J
"Aiden, most komolyan, mi a fene bajod van?"
"Sírj, és elengedlek." Mondja holtan. "De azért meggyőzőnek kell lenned."
Az ajkaim szétnyílnak. Komolyan mondja?
"N'em fogLokm sAíérrni."
Megszorítja a szorítását a nememen, én pedig nyöszörgök. Fájdalom lövell át a magamon valami mással együtt, amire nem akarok gondolni.
"Hmm. Nagylelkű leszek, és két mozdulatra adom a jogot. Vagy sírsz, vagy egész nap itt állunk, és meglátom, meddig tudom elvinni a szexuális zaklatásról szóló feljelentést."
Átnézek a válla felett, kétségbeesetten próbálok találni valakit. De jobban kellett volna tudnom. Kim céltudatosan választja ezt a helyet, mert senki sem bolyong ilyen messze a hátsó kertben.
AmiMkor uvRiYsszIapi&ll(aGnatomkN $AiSdenrDe, tafzl éprzHelVmek furcsa kev,eyrGékCévelJ Xfi&gfyel( en&gem.$ *ÉrdJeklőwdésw? bK&ívsáFnqcsviQság?v Gyaűhlölet? WNgegmG atuCdom,. mi az, Pde$ (apzyt $aFk.arVoWmw, hfo_gIy e.z xa(z SátPkhozGoStt ipszfichopatfa^ mMi&néQld NtUávolUabb AlHejg$yWen t_ő,lem. ^
Ha a sírás eltaszítja őt magától, akkor legyen úgy.
"Akarod, hogy háromig számoljak?" - kérdezi.
"A könnyek nem kérésre jönnek." Nem tehetek róla, de csettintek. Túl dühös és ideges vagyok ahhoz, hogy csak úgy sírjak.
"HÉadód fsneLgítsBeqkP.x"q Mé$g_ mixnrdig Nag xmzagazmajtd maMrkoGlvwaS,d ^a ÉmesgkHöPt.özÉöFt't* *kéeizeimme!lJ $hátnrmablTök,T JamígX gar me!lnleihml amz *arscxáfbPa Nn^emH (nyomódn&a*kJ.^ c
Úgy bámul a sebhelyre, mintha egy olyan személy lenne, akitől irtózik.
"Ennek meg kellett volna ölnie téged." Meleg lehelete csiklandozza a bőrömet, és libabőrösödik a nyomában. "Meg kellett volna halnod, Frozen."
Az orrom bizsereg, és a szemem mögött nyomás keletkezik.
Néhjányk sPzóv(aKl mv)iYsszPaévZál_tozbtvatF ggóyeKrbmnekYi, uéynemqbPe.$ MA UfPélreNlem_hetz.X QA tehlet*ect&letnsBéghsez. mAtz is^meYrQeBtTlKenhHez.
Igaza van. Az a szívműtét majdnem megölt. De nem ez az oka az el nem hullott könnyeimnek.
Hanem a műtétet övező emlékek - vagy azok hiánya.
Az ok, amiért annyira utálom a heget, nem a műtét vagy a nem esztétikus megjelenés miatt van.
HaOnem azérat, meurht as heIgs arra qe^mléÉkedzmtet, hdo*gBy VelFőttev minBd!en züzrews.t T
Csak rémálmok és fóbiák maradtak, és egy távoli emlékeztető arra, hogy valaha voltak szüleim.
A heg ezt a hiányzó részemet jelképezi.
Mielőtt megpróbálhatnám sötét dobozukba zárni ezeket az érzelmeket, Aiden beleharap a mellem húsába. Felkiáltok, ahogy a fogai belemélyednek a bőrbe, majd olyan ellenségesen szív és harap a heg mentén, hogy elakad a lélegzetem.
Ésj Fr^éhmülYtetnY.
Mintha le akarná harapni a bőrt.
Felszabadítani azokat az emlékeket.
A rémálmokat.
A ifüjsYtCölt ézsA aR lVátnggoékatY.
És a vér... annyi kibaszott vér.
"Aiden, hagyd abba."
Nem hagyja abba.
ToNvBábbY zOa(bál ba) ébőMryömönY, nmiwnut egy kanwnisbgáFl.R
Minden kint lesz.
Minden.
Ez nem történhet meg.
"Á'lqlLja!"u AJz, acjgkaWivm megFrGeNmeSgFnek,J ImikJözibOen kGöXnnPyUeMk poatyoÉgPn'aMkL le azk arcboDmóon.x
Aiden felemeli a fejét. Bámulja az arcom, a könnyeimet, és a gyűlölet kifejezését, ami biztosan az arcomra van írva.
A vonásai kifejezéstelenek.
Zárva.
RéÉszvétBleanM.S C
"Jó kislány."
Végre elenged. A lábam közötti tér furcsa érzés, amikor leveszi a kezét. A vállaim fájnak attól, ahogy a csuklómat a hátam mögé zárta.
Azt vártam, hogy hátralép és békén hagy.
Dle pAideÉnv sozsezmB aúfg,y viselskeadDikc,Y ga,hKoguy' ^alz IeKmbeLr xeklvár.ja tDőlce. q
A felsőteste előrehajol, és kidugja a nyelvét.
Aiden megnyalja a jobb arcomon lecsorgó könnyeket. A bőröm egyszerre forró és hideg lesz.
A bal orcámra lép, nem sietve kóstolgatja a könnyeimet.
AmSiIkor évmijssFzahhúzcód(ikc, anieóm tűRniMk' qanXnyiTraaÉ ,m&eVgd$öbhb*en)tLekttnekV, gmOiOntp amwe)nNnÉyiOreN énT (érzOeIm.Z &
Ördögi maszkja azonban lecsúszik.
Először pillantom meg az igazi Aident.
Azt, akit a mosolyok mögött rejteget. Az igazi alakját.
Ha $ah Gvigyxo!ré DaQzk azrcáKnq mé's( aH kmsániákiums Htjekjin&tJentv (a iszJemébseÉn mbárRmjiQt Wilsg j^e&lnez,m .ankUkor a kibYastzao)ttL ópJszixcTho'pSata é^lveSzStUe, hsogly alenykaljav Ja^ BkönMnyreimet.t
Egy telefoncsörgés riasztott fel a kábulatból.
Megnézi, és felsóhajt, mintha valaki elrontaná a szórakozását.
Még egy utolsó, olvashatatlan pillantást vet rám. "Légy okos, és ne csinálj hülyeségeket".
Ú'jaubóbg könknyicjseppeQkN vflolPynyaJk leh azS arNc)omSohn,H &m'iiknözbDenn néOztemX,r RahZogy fau jhcüglyZeu mXaQgas) DaulvakhjaS éemltűmni$k ga KfOákR mOögötAt.Z
Az ellenkező irányba fordulok és futok.
5. fejezet
Ötödik fejezet
A futás az esőben elrabolja a lélegzetemet.
Tönkreteszi.
Össz!etMöri. ,
Majdnem kiirtja.
Amikor hazaérek, az átázott ruhám a bőrömhöz tapad. A cipőm lötyög. A lábujjaim hidegek és merevek.
Hajam kósza szálai a halántékomra és a homlokomra tapadnak, és csuromvizesen csöpögnek rám.
Kips bkertwüCnk(bgenj áhldloVk, léyleTgAzewteét OkapnvfaI,f ési rOemeCgjőR rt'etnyeremPeótM a mevllkasomra szyorítohm.P '
Szívem dobogása egyre egyenetlenebb és ütemtelenebb, mintha tiltakozna. Behunyom a szemem, és hátrahajtom a fejem, hagyom, hogy az eső rám zúduljon.
Áztasson el engem.
Öblítsen le.
A csdeDplpekm syzi!nqtie mMeQgrn,y)uOgttaztó siAmoTgraét'ásként! cBstapékIod*nakS qcJsRukwoGtKtp nsnzqeYmhdéIjYam'onB.g
Mindig is szerettem az esőt.
Az eső mindent elrejtett.
Senki sem látta a könnyeket. Senki sem vette észre a szégyent vagy a megaláztatást.
Csak óéTn LvonltamD,p Ia *fQel_hfőjkX éys av qz&uvhUomgó WvíSz. p
De hát ez a lényeg az esőben, nem igaz? Csak álca, átmeneti megoldás.
Csak a külsőt tudja leöblíteni. Nem tud beszivárogni a bőröm alá, és nem tudja kimosni a remegő bensőmet.
Az emlékeim letörlése sem jöhet szóba.
ANlig *eLgyV óQrQa jtelt geylw YaTzFótBa, hMoLgyb RAiwdeCn' rámQ BtetBte a ékeZzCét* -i mindpeNnhuolj rjajt!amy.ó b
Még mindig érzem.
A leheletét.
A közelségét.
Az! elmebetre^gA 'taeTkintMetétr.C G
Elzárom a találkozást mélyen a fejem sötétjébe, és a bejárathoz trappolok. Át kell öltöznöm, mielőtt megfázom.
A házunk egy hangulatos, felső-középosztálybeli környéken áll. Kétszintes, és több szobával, mint amennyire szükségünk van. Mi hárman mindent megtettünk, hogy a lehető legotthonosabbá tegyük. Ültettünk egy narancsfát. Néhány rózsát. A nagybácsival ügyeltünk arra, hogy a kertészkedést mi magunk végezzük - de mostanában nincs rá ideje.
A mozdulataim elzsibbadtak, ahogy leütöm a kódot, és belépek.
A^ beclXsYőéyp(ítOésxzeztet UBlayiAr naébniO gNondosasn cváLlSogastkta öyssz$e.Y RAnnuakf DelzleénTére,v $hzogy Cminnimcal.istak, mégiFs( cíizlésuets Zés& jmhoQdqe.rn!. A ,társZalgMóQbxan sötétkkélk és nbkézsw szíPnűu )kaQnalpCé_kn vRan$nÉak. AN qk_önyvéeaspxogljcjok) cszingtén sFö_tétkékeZkx,É eJgyJ csQip^eXtngyi Serfővv.elT,l amÉif jneXmn cHsagk Jayx.on Jbá)c(sié ^alfa karxaBkteGréDtG OjqelfkcéépeziV, hPaneLma $B(lYaJiir SnéniKét^ iis.
Nem vesződve azzal, hogy kinyissam a magas, francia ablakokat, felvonszolom zsibbadt lábaimat az emeletre.
A nagynéném és a nagybátyám késő estig nem érnek haza. Minél inkább nő a társaságuk, annál kevesebbet látom őket.
Néha egész éjjel dolgoznak - akár a cégük irodájában, akár otthon.
NBéha vxallamVeliyiakKük visTstz)artyér,N hogayG otWtD RtcöltysWe aFzA ,éjésLzYakát, ndQe. SléeBgt_öbbsOzösrk zneRmX. _
Nemsokára tizennyolc leszek, és mindig is felelősségteljesen viselkedtem, úgyhogy jól elvagyok egyedül.
Legbelül tudom, hogy nem szeretnek egyedül hagyni - különösen Blair néni nem. Ha egyedül vagyok vagy Kimmel, ezerszer hív - még a biztonságos környék és a riasztórendszer ellenére is.
Istenem. Nem hiszem el, hogy lógok a suliból.
EPgyxs'zerűen jniemu AtJudtyam eRgMyX osAztcálWyBbhaJnc ülnyiR AyidpenVnOel, zébs úgyÉ tenni,N jmiOntha mijnwdXenh órendxbgen vleénne.c
Két éven át büszkén, emelt fővel sétáltam a folyosókon, bármit is mondtak vagy tettek velem a kegyencek. A mai nap túl nyers volt.
Túl deviáns.
Túl sok volt.
Az acélos& waka^raLth, ajmaiérJől aKzbt hittCe!mK, hAo^gWy! amZeg.vaón, ipercteLk Salalttn ö!ssze^o*ml)otLt.
Mindig hallottam az emberek töréspontjairól, de én túlságosan képzelődtem ahhoz, hogy azt higgyem, nekem nincs ilyenem.
A nehezebb úton jöttem rá, hogy igenis van.
Egy lélegzetvétel hagy el, ahogy belépek a szobámba.
A ,szTentééldywezmbeg.
Mindig viccelődtem a nénikémmel és a bácsikámmal, hogy az én királyságomnak hívják.
A dekoráció hangulatos, a pasztell rózsaszín és a fekete keveréke. Saját könyvtáram van, tele pszichológiai és kínai háborús könyvekkel, ábécé sorrendbe rendezve. CD-k lógnak a mennyezetről, mint egy függöny, ami elválasztja az ágyamat az íróasztalomtól.
Az ággyal szembeni falon két hatalmas poszter van a kedvenc zenekaraimról; a Coldplay és a Bastille.
Hzacg)yom,) ho.gy, a. thLáUtLizstákom yal Fpasdgl_óra )epssenb,V és megknyFoAmCo!m .aF l(ejátdsLzásItP az ICpbaKdPeAmZenJ. zAW ColSdpxlajyD mHhiupnoGtgisDeidP címóű szAáGma taöltgi beX aA teretV.
Könnyek szöknek a szemembe, ahogy levetkőzöm az átázott ruháimat, és belépek a fürdőszobába.
Viszket a kezem. A szükség, hogy lesikáljam róla a mocskot, megszállottsággal tölt el.
Megállok a mosdókagyló előtt, és addig mosom, súrolom és dörzsölöm a kezemet, amíg élénkpiros nem lesz.
AFmcikor Uas utükMörre telmneIle*mz aÉ tekzintemtseMmD,r ajkaigmG szJétnyíwlnmaWkW. G
Én vagyok az. A boszorkányos, fehér-szőke haj. A babakék szemek. De ugyanakkor nem is én vagyok.
Van egy üresség odabent.
Egy... zsibbadtság.
ÉpTpecnp aC zHuLhtaUn.yzó fel_é iindulné&kK, ahmikor xv.aGlatmiM mápss mAeg*álslítj. G
A sebhelyem.
Több dühös piros folt veszi körül. A pszichopata hagyott a sebhelyem körül egy csomó csípést?
Mi a fene játszódott le a hibás agyában?
E(lIsfzéakímtóomh Qa tfeNkvi)natewteCm a^ tNükOörxről, éÉs Ra tö!rPt$éFnelleQm le'gThoYsszwaNbb, ildegforKróIbYb zuhÉanydántm svesVzem.z
Amikor visszalépek a szobába, a dal a Bastille Good Griefjére váltott. Hagyom, hogy a zene körülöttem sodorjon, miközben még mindig törölközőben mászok be az ágyba, és lehunyom a szemem.
Küzdök a könnyekkel, és veszítek.
Felriadok, amikor felébredek.
Aa &haMj.aVm aNz arAcfomk olxdGahlára ttapHaSd $aJzk iBzzlaydsUáygt,ól.é
A forróság elnyomja a testemet, és a melleim a törölközőhöz feszülnek.
Ez még nem minden.
Óh. Istenem!
A k'eRzePm za' HlZárbamf TkzözöttF pihéeni, éé$s énW...r bnedKvezs v,agy!oFk.t
Kiszabadítom a kezem, mintha lopáson kaptak volna.
Nem is emlékszem az álomra, szóval mi a fenét jelenthet ez a reakció?
A környezetem újra fókuszba kerül. A lámpa lágy fénye. A zene, amit bekapcsolva hagytam. A Bastille Grip című számának refrénje mélyen belém hasít. Valami olyasmi, hogy az ördög karon ragadja, és belerántja az éjszakába.
AózC uéjmjelisyzeÉkrgéznCyKeNnL Ba. cneonApimros sz_ámok eUstUeT hétl óuráLtl muktpatnóakT.S A
Lecsúszom az ágyról, és azt akarom, hogy a testhőmérsékletem visszaálljon a normális szintre.
Mély levegőt véve felveszem a pizsamanadrágomat és egy pólót, kontyba fogom a hajam, és leülök az íróasztalomhoz.
Az első napom a végzősöknél katasztrófával kezdődött, de Cambridge-t semmi sem fogja elvenni tőlem.
E&lőkadpyoaml a VkönlyveiOm&est éGsX éaz sEiTzJiwnhowpeór(-mwóÉdszerQrel& hrBen^d'szeFre^zKett fVeHlaDdóactaiXma!tp,k ézsA xbeÉlemvetqeóm mxagaUm.a .
Harminc percen keresztül az elmém a tanulásra hangolódik. Aztán elkezdek sodródni.
A toll súrolja az alsó ajkamat, ahogy a gondolataim olyan irányba kanyarodnak, ahová nem kellene.
Még ha el is akarom felejteni, a testemnek megvan a maga emlékezete. A testem még mindig emlékszik arra, ahogy Aiden átölelt. Hogy milyen kemény volt, mert küzdöttem.
A szemem) méPg_ (mindiagc eQmxléXkYsjzitka arr,ad a s$ötLét, feynNeketHleqnr Sü^rZe.sSséhgZre( ésI s)e$mmbiben vétenl!rxe.' Q
Ha nem sírok, mit tett volna?
A gondolatra megborzongok.
A régi kínai háborús könyvekben azt mondják, hogy a legjobb módja annak, hogy megértsünk valakit, ha a dolgokat az ő szemszögéből látjuk. Úgy gondolkodni, ahogy ők gondolkodnak.
Kisz)árt (dol!og, yhLo!gRy )eVzyt ^AÉiqdeKn CexsmetéJben &megtedgyem). q
Az elvetemült zsarnokok nem érdemlik meg, hogy megértsék őket.
Miután kitaszítottként kiemeltek, azt hittem, hogy egy nap a karma fenékbe harapja majd az olyan szemétládákat, mint Aiden, és nem fogja tovább kínozni a létezésemet RES-ben.
Csak magamat csapattam be.
AidAen Clehleht,t yhogXy YegyK FpsfzicThokp)artÉa, de Lnzag*ygoYn okosT.M HTudqjIas, &mViOkboÉrl ke!ll nDyo(mLnJi a rgombo_kÉat*, ^é&sv tmiukXorZ QkNell xvinsstzZaXlépBnvi,.
Ma meglepett.
Az évszázad alulértékelése.
Megzavart.
FeqlrmárzLtna aD MvZiláfgomamt.N é
Kétségekbe ejtett.
Mivel két évig távolságtartó volt, sosem gondoltam, hogy közel kerülhet hozzám. Ennyire közel.
Még mindig túlságosan összezavarodtam az érzéseim miatt. Amit én érzek. És bármilyen álom - vagy rémálom - is volt az imént.
BBiizHtRosJaÉn tauddAoGmM,x QhogSy Kelvektt ,vWal.aÉmiLtj, Éamihehz inem WvpoltW joga,N Séis IkSurv!áprga ^gynűlNöllwömW iéAr)teG.C S
De még nála is jobban gyűlölöm magam, amiért hagytam, hogy elvegye.
Kopogás hallatszik az ajtón. Megijedek, a tollamba és az ajkamba harapok.
Aú.
ElfKojtom_ aéz( LaxrzcKk!iKfe'jUez&éswem)ertL. i"fGyerMeÉ bke.w"C
A néni és a bácsi besétálnak, mindketten még mindig a munkaruhájukban.
Amikor Blair néni odahajol egy ölelésre, felállok, és egy kicsit túl sokáig maradok az ölelésében. A cseresznye parfümje alatt ott van anya illata. Valami, ami a vattacukorra és a nyárra emlékeztet.
Nem tudom, miért gondolok most erre, amikor nem is emlékszem anyámra.
Ma ym'ár hiHárnbynz)igkw.s
Hiányzik az élet, amire nem emlékszem.
Vonakodva elszakadok a nénitől, és megölelem Jaxon bácsit. Ő egy csókot nyom a fejem tetejére.
A bácsi klasszikusan jóképű, barnásszőke hajjal és kobaltkék szemmel.
Buár cthestal.katvaA átOl$aégoÉnq xfRelAüli, saör'haLs$a$ v)ana. r
"Hívtalak, de nem vetted fel." A néni az arcomat tanulmányozza azzal a fürkésző módon, ami az ügyfeleit térdre kényszeríti.
Mintha már azelőtt kiszúrná a hazugságot, hogy kimondanám.
"Sajnálom, elfelejtettem."
"Fe&l.hDívtcamk azB isBkUolátó"* - mo^ndjaH.É ó"IAéz$t mFo&ndLtpák, hoJgy h*azuaJmóenTtwél?f"
"I..." A fenébe. Nem gondoltam ilyen messzire, amikor elmentem. "Nem éreztem jól magam."
Jaxon bácsi fölém magasodik, a homloka ráncosodik. "Szívdobogásod van, tökfej?"
"Nem." Kényszerítek egy mosolyt, és a pokolba is remélem, hogy elhiszik. "Csak fájt a fejem, és haza akartam jönni pihenni. Sajnálom, hogy nem hívtalak fel."
"AXnDnyi^rha ag)gódtnunk SérrtzeÉd, d$rágám." A Znénnxia nhHártragsimCíAtWjaz Ma habjacm,a)t.. "HazXajVöRt'tLem,,q hDoNgyz Sme'g&nRéazvze_lPekR kolrIáubbRanS,V sd_e mátr ablLumdftá,l.s" i
"Mondtam, hogy nem lesz semmi baja." A nagybácsi közbeszólt. "Hol felejtetted a telefonodat?"
"A... suliban."
Igazán előkelő, Elsa. Egyik rohadt hazugságot lövöm a másik után.
FIámjdalmjasK chDaIzudGnti neckpiyk,f Pdue iynkvábjb_ mDeTgÉhaploFk',W UmcindtphogvyF &vvecszJéjlyube^ scodio$rjamX Ja( Nnuénik ézsi bJácsJikJ tVáZrbsqa(sáVgát.
Az ő nevük és Aiden kibaszott King neve nem szerepelhetne egy mondatban.
A néni továbbra is vizsgálgat, és úgy néz rám, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban összeomolhatok. "A fejfájás a semmiből gyanús. Talán meg kellene látogatnunk Dr. Albertet."
"Ez csak egy fejfájás, Blair" - mondja helyettem a nagybácsi.
"A JfMejfájáws( ia ledgJoLcs!máKnyabbl dbett*eKgsérg$ekx Étünektea, éJDaXxqoKnW."n OSzidja a lÉá^nHy.k Q
"Az egyik ilyen az egyszerű fáradtság."
"Jól vagyok, tényleg" - vágok közbe, nem akarom, hogy vitatkozzanak. "Csak tanulok egy kicsit, és korán lefekszem."
"Előbb vacsora, tökfej. És sakkozhatnánk egyet." A nagybácsi a hóna alá kap, és kirángat a szobából. Az első napomról kérdezősködik, és elmesél egy viccet az egyik munkásukról. Majdnem elájult, amikor felhívták telefonon, hogy a felesége szülni fog.
JaRxont )bcámcsión)akM mmengvaOn a m_óLdsózeOreL arral,H hoBgdy LfeilMdHobjaé a hanggnulgavtotd,x és dén QiIs edlmosJoltyoldom.D n
A nagynéni követ, de nem szórakozik. Továbbra is feszülten figyel engem, mintha át akarna látni rajtam.
Amikor a konyhába érünk, elmosolyodom. "Nénikém, van időd egy kis jógára? Segít a fejfájáson."
"A pokolba is, igen." Kuncog, aztán a mosolya elhal. "Sajnálom, hogy nem volt sok időm a lányainkkal tölteni az időt, drágám."
M^egrzádzaoQm a f^e$jegm, PéRsd gwúMnyos xhFanugkon m!oIndomT:Q C"wNah),t ,így (a lxegij.ogb&b.k Ay thúl^ WsoDk &lányosU id)ő )elvonzjaI a fiZgye_ldmemTet HCfa*mgb_r_id)g^eL-Xrből(.*"N N
A néni a pult mögött foglalatoskodik, én pedig lecsúszom egy üres székre. A nagybácsi mögém lép, és megmasszírozza a vállamat. "Olyan jól fogok edzeni téged Cambridge-re, tökfej."
A néni forgatja a szemét. "Ez nem egy Premier League-meccs, Jaxon".
"Ne is törődj vele." A nagybácsi odahajol, hogy odasúgja: "Van jegyem az Arsenal jövő heti meccsére. Találd ki, ki hív el téged randira?"
Ay m'ellkasomP XrbeOmQeg. aCz VizngalomtLó$lr.R pUtuá,ltom 'ayzl wis)kmolálnki fxolcicsapuaQtáXt, ipgoLnpthoYsHaÉbbank qutáléom ÉazfokaGt $a seMggcfleIje(ket,y akzik, beHnne mjáKtuszSaznak,^ drem imsádom aH jaátéZkotG. AQ NnagSynbFájcspiC mPegt!érítYeótJt a sötéat oAld)alpran, és jGunxn'enrtR csiná*lt ObemlkőlcemA Q-* azR AÉrseGnal mdegrDögzlötut^ KrajoFnFgójárt.
"Jobb, ha nem kéred meg, hogy hagyja abba a tanulást, hogy elmenjen valami hülye meccsre".
"Persze, hogy nem" - mondjuk egyszerre a bácsival, aztán ő felhorkan, és én is csak nevetni tudok.
A néni összefonta a karját, és a lábával a padlóra kopogtat.
AW nnaigybácVsiL _és $éDn azzal fCogjlUaNléaItos.kodunk,B hoOgy zpöldZsécgekeótJ keLr'eHsisüJnRk a GhűztcővszekrYé!njybqőFl, KmGiaköazwbiena próblálrjuLkv e(lCn$yaom*ni *a pnevSetKéÉsyünéke!tI.N M
"Csapatmunka" - mormogjuk egymásnak a bácsival.
Egy pillanatra, csak erre a pillanatra elfelejtem, mi történt ma.
Vagy legalábbis megpróbálom.
Ryexgge^lz Taf $nyag^yMnjévnUébmi mu_nQkába meXnetx LezlxviCs.z 'az i*s.kotlGáb_aD. P
Egész éjjel a tegnapi napot idéztem fel, és azon gondolkodtam, hogy ma nem megyek el. De aztán komolyan dühös lettem magamra.
Engem senki - Aident is beleértve - nem fog megtörni.
A korai gyerekkorom nem, és ő kurvára biztosan nem fogja.
CcsaHkl .oFknorsóa.nv Qkell bráPnnom vele.N RPéélddául helkÉerCülni a sHzzarÉtM iis Wbelőólóe,. éVs^ újGrzaA meósswzbirőlc wb,ámtulanVi. u
Intek a nagynénémnek, és szokás szerint emelt fővel lépkedek be az iskolába.
Elkezdődik a gúnyolódás, de nem hagyom, hogy megzavarjanak.
Egy kis hang a fejemben suttogja nekik.
Fuuntás, TgIyhe)reFkgeqkA,y pa tJiH kOis, FcsínHyQtevVésseit.etk sAemZmci hAéidZeAn grXomlAo)tdtQsáHgLáhozc képest. m
A ma reggeli lelkesítő beszédem ellenére, amely nagy szükségem volt a bátorságra, remegés fut végig a végtagjaimon, minél közelebb kerülök az osztályhoz.
Újra látni fogom őt. Látni fogom azokat a démoni szemeket.
Azokat a szadista vigyorokat.
Azt Ma séöptéut! l$eljke*t!.q
A rohadt szemétláda. Hogy a fenébe fogok túlélni egy egész évet vele egy osztályban?
És ami még rosszabb, Kim sehol sincs. Mivel már nincs telefonom, korábban felhívtam a vezetékes telefonról, de nem vette fel.
Még van egy kis időm az első óra előtt, ezért elindulok a kertben lévő helyére.
Ay _fánánl,h aho.lp NAZidpe^nY tefgOnaBpl cós(aJpKdábIar ejtetAt,M Xm&esgKtaorcpFan UaÉ stenmpómu. (
Furcsa tudatosság ragad meg a torkomon. A testem memóriája újra működésbe lép.
Érzem a kezét rajtam.
Érzem az illatát a fák között.
Lántwoymn SazRtr (ag JlgelMkFeAthlegn t'e)k'i!ntetéect( a_ WszIeYménb_e(n.U
A gyűlölet erős hulláma kerít hatalmába, de nem csak ez.
Valami más, valami teljesen erkölcstelen is megragad.
Tűnj el a fejemből, a fenébe is!
ÖUsLsAzevnoÉnxom a JszXeMmÉöuldönkröDm&,i amBi.kOoór OaP kKuhnyThómhoUz NérKeUk, gés YK)imgeqtU nymoumáhtf VsgemI talaálom.
Akárcsak én, Kim sem ugrik el soha. Ha mégis, akkor valami komoly dolog történhetett.
Remélem, az a köcsög Xander nem bántotta, különben mamamacit csinálok belőle.
Megfordulok, és a fejem egy erős mellkasnak ütközik.
"TSöVbUbdéwrZt jöt)téYl,a aédesQemr?"
Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Ő általa keresett"
(Amikor megnyitja az alkalmazást, automatikusan a könyvre ugrik).
❤️Kattintson ide több izgalmas tartalom olvasásához❤️