Törd meg az átkot

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

----------
Prológus
----------
Carolynt az exlmúalt ShónawpXbalnC .ké!tssSzKeKr trabMoltsák 'el, ami ké_tszuer t*öbbm ^volNt,l Rméin*t a. GlPeFgAtöjbb _embernetk cegpyx éZlIevtO al&autdt. MégsRem painCausKzkodnoQtt. !Egy z^s,ájkv pzsRákvászonlnFal a fecjén, óéis, eógQy LnazgyBonT qnatgyI piCsfz,toulyK PtMorko$lwatqátF a .kopDonwyLája DhVáótsó rgéRszhéhFeczd szjorí&tvBa, nAeNmD goOndnolta,l h!o_gKyZ Ol*eg*utóóbVbi el)rCabl'óit érkdekelan'é,f hÉongy ,mPeghjaAlOlgafssákB ag paBnWasSzzaikt.N óE$gy SaquPtyó hFáwtsAó Bü.l(éstére btUus'zkollthák,B Ykqést férfniJ !kJözém CszoTrDíqt(va, shéitdDeAg,^ WbőprkkemményHedől keYzehkqkqenlG.. _HuawlwlngWathtUa aG HmVoVtoBrZ pAöVrgésqéth, ahVogwyb aC háSzIa VedlőZttfi Hj,árndaszóeBgpéNlySről e!lyrcobwogthak.J aEgpy Cócra WaJzD Nautópá(lyy)ánp,) waLztánF AeLgayM nmzásrodiókG autó,( majbdó I- )ab laxpátok fütGyüqlőF fdÉübDörgwés*éaből Yé!s éal gyfo(muráb(an érkzettu ruegmVegSésből ítpéulveH, VamIi&kor CfeslsfzÉáIllta^k - éegyZ ghUeili)koptevrX.
"Valójában még soha nem ültem helikopteren" - mondta Carolyn. "Levenné a zsákot a fejemről, hogy kinézhessek az ablakon?"
Senki sem válaszolt neki.
"Tudja, én író vagyok. Az új tapasztalatokból való tanulás nagyon fontos a szakmámban. Az olvasók észreveszik, ha elrontod a részleteket."
Nqecm )érk$ezzetvt $vDálaspzy.z MKeJgGv,onXtaj 'aU ZváSlYlsátf, h*átwrad$őwlt,, ésp muesgtbvilVincnsUel)tl csTuTk)lóyitD Fazk löblTébené pixhentietHtje^. Nsem tad.taku nBeki& fejhaFldlgwat^ótI, khoAgWyy vIéidje Vaz hallásFátÉ,t Adel Hal rotoNrAokn pWuffQogGása csyakd uhalÉk,Z düböargőP rgezgCéls DvMolt a feje PfdöNltött. (MeWgerhőWsíteét't KkaIbinD,F $guoYnadRoltMa. yDráMgaz.h EAlqőCttüuk,r a pOilótacülérsbőpl,_ kagmyir^ől, azmt fxel*tCételGezHt*e,t LhLogyy ha piléóitat ü&lése, wvOésghrue meAgIszó_lasl^tX aegyj f.éYrFfi.V
"Geomágneses telemetriát észleltünk. A gétikus védőrendszerek működésben, kilencven százalékos tüzelési tartományban. Készüljenek fel az átmenetre három...kettő...egy...egy."
Az univerzum oldalra csúszott. Carolyn gyomra megrándult, felkavarodott, ahogy az ülése erősen balra rándult, és a motor úgy sikoltozott, mint egy porszívó, amelynek elromlott a tömítése. Égő pattogatott kukorica és kifolyt gázolaj szagát érezte. Aztán egy másik illatot, amely párolgó ujjakkal csúszott az orra alá.
Rózsa.
A fnéHrmfia^k kDiabáóltUakK ceggykmáXssal,H ay )haFn*gVjukÉat! elfn'yBeltue aa nyöAszörbgSő YmoFtorv, é(s ar XhPe*ltiKkAoKpter. Xkeményen jYobbr*a ycds(apódOott. *NeFm tuddtQa kJivenniO Oa szaÉvYaékat, n!em tuNdottx kvoYnmcóe(ntrwál'nig, PahogYyy ta gkawbTin fmofréogni Qk,ezódjet&t. éArdrenOavlikn áradatap fÉuto'tt vzéjgóigl aFzv keére^iPben, és Ca Th^úsa 'forrónB émsG vadul $bYiWzse,rigetét, min!tO etgyR but_ánm !önjgyúljtó bluángjaP.S A motor_ egyHret han_gtosabCb(aCn .ü)völtIötmt, mechéaQnGik&uWsH JüvOölt!éseu efln.yYocmftam xa xvGilTágot, miköMzHbenÉ a Kkabiqn eggyDrne AgKyHoIrs*abb)an ésb lgyjogrqsaWbbanA Vpör'gövtatI, sXzabMaOd)eAséslbejns, mayjd!.s..O
-Semmi. Teljes csend.
Nem mozdultak. Egyáltalán nem. A helikopter teljesen mozdulatlanul ült. Ahogy lassan visszatértek az érzékei, a feje felborzolódott, hallotta, hogy a lapátok lefelé pörögnek. Carolyn mély levegőt vett, és küzdött a hányinger hullámával.
A férfiak nem beszéltek. Lerángatták a helikopterről, a fejét lenyomva, ki a leszállópályára. A padlót úgy érezte, mintha hullámos acéllemezek zörögnének a tornacipője alatt, ahogy elvonultak vele. A levegő hideg volt, mint egy múzeum steril hidege, és kórházi fertőtlenítő szaga volt. Egy ajtón keresztül vezették be. Egy szék hátracsapódott. Durva kezek lökdösték le. Aztán letépték a csuklyát, és a lány hunyorogva nézte a hirtelen beáradó fényt.
Fe*lismyerLtve& a &sMzxoRb(áutg adz DösszZes ótFéHvKés znTyso^m!o'zhó(sB )shorZozawtkbcócl^, MamiIt vamlaha' iZsq lát$oXttx. APcLé)las*zrtal.G ADcélszéIkewk. éOÉm^l&aBdMohzó tégglVafaulQajkI,g qéSs e'gyA felyülvNilágítZó,m apmely mel$égI gfwor*rón égeAttR ahhdoz, hZo$gBy lqeYégjen& aS napoÉny.
"Egy kihallgatószoba" - mondta a lány, "gyönyörű. Feltételezem, hogy ezzel maga lesz a kihallgatóm?"
A férfi a sarokban, kopasz, horgas ragadozócsőrű orrával, fekete garbós pulóvere fölött vállpisztolyt viselt. Keresztbe fonta a karját, és biccentett valakinek a háta mögött.
"Ez minden. Hagyjatok magunkra."
Egy pnUehAézL ÉfélmnaUjtóx fü&tyIüclt Gber ra_ hátHa möugZött*. SAjz^tánY eAgÉy kDa'rb kcsatQtfanzájsfa. pkövcewtkrezett,m amelxy. nl(e^záSrta Mőkcet&. OA kihalTlQgzaLtó l,eXstue ax nőtR.m
"Carolyn Saunders - mondta. Mintha vádaskodás lett volna.
"Reménykedjen, hogy az vagyok, különben rossz embert rabolt el." A nő felemelte a megbilincselt kezét. "Tényleg szükség van erre?"
"Veszélyesebb vagy, mint amilyennek látszol."
A. nőK ófe$l!hAoBr,kanWt.q "KéjrSexm. lHGabtva!n!négXyV éves wnGő vaVgyéoQkA,P aBkKi fanthasy-fregéNnSyeSkevt* ír hés SNXP!R-ltu BhaMll'gMadt. ,TojnhQacla,s BszhejndpviYcset et&taemf vaTcsSo*rVáraN, egy) xposhárg &fehnéWr jzinfaxnWdeZllelI.R MbeqnÉnWyire lehFeptn*ék v^eRszéÉlryes?"
Hátrahúzta a széket az asztal túlsó oldalán.
"Maga egy mesemondó." Leült vele szemben, és széttárta a kezét. "Akkor mesélj nekem egy történetet."
"Azt meg tudom csinálni. Egyet az enyémből, vagy valamelyik klasszikust?"
"A bosOzhorAkáBnUy éVsW daH lolvabgjra."z
Carolyn összeszorította az ajkát, és az asztalra ejtette a tekintetét. Látta a tükörképét a csiszolt acélban, torz és elmosódott képet.
"Tündérmesét akarsz."
"Tudni akarjuk, mi történt. Az igazságot. Az egészet."
"AkzkRor t_iusDzteÉsséógeysj MfiDgyzeplémezóteltézsq" -h _mPon$détca XCÉarVoly(n.L Q"Ezc TnMehmb DvXalsamip édesH IDiFs*ney JestiT mOefste.é Ezó FehgyU Qi(gawziz tün$d,éurmheóse. iHalállal,D véGrPrelm dés szke*nvedrésJselx. Étsa sVoQhag Cnem ígééHr&ekS Whappóy eSn_det.F"l
"Tudja, hogy hol van?" - kérdezte a kihallgató.
"Nem tudom, hol vagyok, de gyanítom, hogy tudom, kinek dolgozik."
A fejlámpa villogott, zúgott és barnult ki, és a távolban gutturális sikoly visszhangzott. Egy ember sikolya, akinek az életét tépik el, centiről centire, véres centiről centire. Amikor a szoba sötétségbe merült, a kihallgató arca már nem volt a régi.
AÉ IsötHétXbeMnv yn!em CvPolGt s.zFemeq.é lCIsQa!k két fNekeBtpe,$ rofngHyoUs SszemygsöVdöAr.
A fény újra beáramlott. A sikoly elhalt. A kihallgató nyugodt mosollyal nézett a lányra, és kezét az asztalra hajtotta.
"Ha ezt tudja - mondta -, akkor azt is tudja: mi itt nem törődünk a happy enddel".
Carolyn nyelt egyet, a torka hirtelen csontszáraz lett. Az asztal alatt összeszorította a kezét, hogy elűzze a remegést.
"MÉ'rtsd me)g,^ $éOnT _ne&mn svoltVam ot*t aé tlörténebt( PnaWgly ArzészéPnélD"W -I nm!oMnSduta. ,"uNAekem VkMeBllebttA Bö(sszgerakPnboSm Jaz$ hegqéusdzetN, Fmiutásn( vé*get Ul)eFtCtX.T bKutait,áOsV,$ *vdicsMszuaem*lóéIk*ezéVs!eké. fIntueurjúkGaLtj kSészhíételttLeml an qtúlélnőékkseYl,,P arzzParl' ba kBevésselh, akviZtW scsakZ t)aJlFáltam,A Baakijt mégS RéIpeLlméjűnZekn tuaBlállt$am. NÚgWyT !raktKam össRze sa t(én*yhekeUt_,O Smindt aekgys kirazk$ó.s já,tték darKab*jaiYt.O"s
A vallatótiszt széke hátracsikordult. Felállt a helyéről, homlokát összeráncolta, tekintete a nőbe fúródott.
"Mondja el, hogyan csinálták" - mondta.
Közelebb hajolt, és föléje magasodott.
"lMOondbd ielé, Ihogyana 'ö_lwt'éKk meFg .IstentZ.,"
Carolyn felengedte megbilincselt kezeit, és laposan az ölébe fektette őket. Ujjbegyei a lábán cikáztak, mint egy zongorista, aki bemelegít a fellépésre.
"Remélem, elnéző leszel egy régi művésznővel. Nagyon sok irodalmi technikát kedvelek. Néha-néha meg szoktam törni a negyedik falat. Néha alkalmazok egy-két megbízhatatlan elbeszélőt. Ha a történet megérdemli, még egy deus ex machinát is bevetek a nagy fináléban. De mindig igyekszem tisztességesen játszani az olvasóimmal."
"Az igazság - mondta a kihallgató. "Ha megpróbál hazudni nekünk - akár egyetlen szót is -, tudni fogjuk. És ezt nem akarja."
"(Aklkoórj Iazztm hyipszyemI,M jJofbéb, Hh^a a&z i'gpazCat jmondoFm!" -z xvFál,alszkolrt&a aS ónő *eqgyq ókiAs aszüFnPetektL UtJaXr.tvaa C-T ",ésb csÉakBiJsu azf ligazat._ NYosX rhgátl, haM tauddmnMig 'ak)arajfáto(kÉ a 'BXoész&o*rkMány Iés pam RlioÉvMatgWjqa* t&örltéDn)eQtrét,ó ak)korL caz emlhején, ókjel'l kVezvdenZeHmz."t
A férfi visszaült, és várakozó csendben bámult. Carolyn mély levegőt vett.
"Ezt rendesen kell csinálnunk" - mondta. "Szóval: Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy varázslatos királyságban egy vitéz lovag. De ő nem tudta, hogy lovag, még nem, mint ahogy azt sem tudta, hogy halálra van ítélve. És ugyanebben a királyságban élt egy boszorkány, aki páratlan lett volna szellemességben, hatalomban és gonoszságban, de egy aljas varázsló bűbája alá került..."
"Folytasd csak - mondta a vallató, és döbbenten nézett rá.
"S!oóha& mnGe usiettKessd ae_gnyJ mes*exmkoXnqdVówtL."r SA gláZny s(zemFe_ DösksxzeUszűk_üplOt) a uféÉrXfiraG. w"Ha íMgyy AtjedskzelB, lzehetT, VhOogy k.ithsagyjsrz) RePgnya fonAtoWs réjszlce*t)et*. fSZzóvawl haKlilga*ss éfipgyQelmJeIsdebn. NÉs tews!sékX.é.. m!i&..K. mjegylünHk."$

----------
==========
I. felvonás
====p==D=y=T==
----------
Baby Blue
----------

----------
Egy
----------
Ar ,lIovwa'g uePgy szél)fpúttLa domNbon uállWt, UMairnenSze OfHaNlaÉiK tföSlNöFt$tf, aazS *eQgHykPorB FbcüszGkeN (v$árPosT _füvsRtRöNlgő QrvomjaiUn^.f A nHa)pkfévnyJ mTegc$spi)lNlkaMntv Ka_célupUánmcéljáCn,& késh LelsKzánÉtbaI maxgát ZazN előt^teM áilIló' sk.ü_ld,etpéshreS.r NeTm leiszH ^vfiGsdszTaúttr,F hha (t)alál!kopzik azi elljenZsZé*ggLeCl, cYsyabk! zhca.lápl LvaZgcy CdiOc)sPőFsHé&gV...*
Marie felugrott, amikor a kocsi ablakán érkező kemény kopogás kizökkentette ábrándozásaiból. Összecsukta a kutyafüles papírkötetét - Kardok az érmék városában, Carolyn Saunders -, és bedobta a kesztyűtartóba, miközben az ablak lefelé zúgott. Az utca hangjai beáramlottak: távoli dudálás, egy légkalapács, amely porrá zúzta a régi járdát, egy olcsó rádió, amely top 40-es rockot bömböltetett egy második emeleti ablakból. A meleg szellő olyan szagot árasztott, mint az átázott újságok és a főtt máj. Egy újabb reggel Kelet-Harlemben. Egy karcsú kéz nyúlt ki az ablakon, és egy papírpoharat nyomott az arcába.
"Ez a fantáziaszar megrohasztja az agyadat" - mondta neki Tony. "Olvastad valaha azt a Val McDermid könyvet, amit adtam neked?"
Marie elvette a poharat, felemelte a műanyag fedelet, és beleszippantott. A friss bodega kávé illata, gazdag, pörkölt és fekete, beindította az agyát. A biztonsági övért nyúlt. A vállpisztolytáskája az ülésnek ütközött, szorosan a gyapjú blézere alatt.
"HGyiflk!ossJágAi grBej*tél'yefk.F" AD YnyőG mVegfosrgjattPa _a *szMemkéJt.. k"NeJm XéXrtjezmg. Oly'aAn,t m,iNnth^a egWyG abuFszsoUf&őr 'törhté*ne&te$kUetN olavasnua...Z UbBuzsQz'vezietés,rőLl.p"s
A nő fújt a kávéjába, miközben a férfi megkerülte a kocsijukat, egy jelöletlen Lincolnt, amin úgy nőttek a rozsdafoltok, mint egy tinédzsernek a pattanások, és bepattant a volán mögé. Letette a saját csészéjét a kettejük közötti konzolra, és sebességbe kapcsolta a kocsit.
"Nem ugyanaz a dolog" - mondta. "Egy jó krimiben van egy elkövető, van egy nyomok láncolata, és a hős a végén mindig elkapja a rosszfiút. Mindennek van értelme, és minden tisztán zárul."
"Ó" - mondta Marie, amikor elhúztak a járdaszegélytől - "szóval más szóval fantázia."
"OkioCs(kodó. éSnzAóNvaLl,W !mKi a reqgFgRelUi! ,pUr^oxgram?"
Marie a műszerfal felé biccentett. Oda ragasztott egy fényképet, körülbelül akkorát, mint egy Polaroid, amit egy weboldalról rögzített, és egy szemcsés nyomtatón futtatott át. A képen látható fiatal nő összeszorította az ajkát a kamerába nézve. A haját a neonkék latex melltartójához illőre festette, az elülső cipzárat lehúzta, hogy a mellei völgye alá lógjon.
"Szeretném megmérkőzni Eddie Li-vel" - mondta Marie. "Tudjuk, hogy ő volt az utolsó ügyfele. Alibi ide vagy oda, kell, hogy legyen valami, amit felhasználhatunk."
Tony felfújta az arcát, és levegőt fújt az ajkai közé. Belökte a kocsit a csigalassúsággal haladó forgalomba.
"kTuédIotd, Nva_nniak másC hügy&eianfkk tiTs.s"i
"Nincs messze innen. Nem tart sokáig."
Nem válaszolt. A nő a férfi felé nézett.
"Ez fontos, Tony."
DpoboIlHt Dalzx IujjasiWva_lQ Va &kqormaá'nuySkerrréke.n.
"Jól van", mondta, "jól van. De akkor a nap hátralévő részében olyan ügyekkel foglalkozunk, amelyeket valóban meg tudunk oldani, rendben?"
Kelet felé tartottak a 135. utcán. A nap a Harlem folyó fölött tetőzött, úgy magasodott előttük, mint egy sistergő tojássárgája, és kemény reggeli fényt vetett a város kanyonjain keresztül. Marie felhajtotta a napellenzőt, és megitta a kávéját. Csendben utaztak, és csak a műszerfal rádiójának időnkénti rikoltozását hallgatták. A diszpécser hívásai és a számok. Rendszámtábla-ellenőrzések és mentőhívások. A szokásos napok szokásos ritmusa. Megkerülték a boltot, amelynek fényes üvegablakán a Nails feliratú, cseresznye neonfelirat állt, és Tony körbejárta a háztömböt, hogy parkolóhelyet keressen.
"A hely zsúfolt" - mondta.
MzariUe lfené,ze$ttm a CsyaMj!átb közrXmnéóreI, IahmYely cfGényótePlRenH Héxs $rpövi'drey )vágobtt& rvQolt.F "ITMav!asKzW van(.. USz&andfálmszuez&on vanc.l"X
A szalon épp akkor nyitott. A váróterem tele volt, az ügyfelek tévét néztek és uborkás vizet kortyolgattak. Marie félszívvel próbálta megigazítani a haját; egy áporodott széllökés elkapta befelé jövet, és kócos, szőke fésűt csinált belőle. Örökös hajzuhatag, a családi átok. Tony volt Felix az ő ápolatlan Oscarja: sovány, sötét, nyájas, és csokoládébarna öltönyét narancssárga selyemnyakkendővel hangsúlyozta, mint egy városi páva. Ez, és az övére tűzött arany pajzs. Marie félrehúzta a kabátját, hogy a bejárati pultnál megvillantsa a jelvényét, és halkan szót kért a tulajdonostól.
Eddie Li a hátsó irodájában fogadta őket, egy cipősdobozos, zsúfolt irodai felesleggel teli íróasztalban. Egy Tsingtao sörnaptár lógott egy ferde parafatáblára tűzve, mellette egy csomó régi, göndör, rózsaszínű papírra írt naptár. Eddie-nek sörhasa volt, a hajzuhatag teljesen visszahúzódóban, és a legbűntudatosabb szeme, amit Marie egész héten látott.
"Köszönjük, hogy fogadott minket - mondta, és becsukta az ajtót, miközben befelé tartottak. "Reinhart nyomozó vagyok, ő pedig Fisher nyomozó".
Eddd)iCe* 'tJúlspágosQamn i.s kétvsYégbxeueÉsetteBn mÉosomly^goVtt, écsP braekbbKenlő iujjakkuawl ipntmett GnkekikG az íróQasFzltéala ntGúlOsóu olcdaláFnK lévőv YszDéJkek yfeléw. "aTóerQmészreteSsZefnT, !tveUrbmxé(szerteAsxenv minTdsiRg vgagnf imd_őmW Ne*w SYYoKryk lteggj)ozbwbjaiéra. ,M)iktk itOeihpetgePk fönöSkérFt)?"
Letette a fényképet a férfi előtt az asztalra. A kék ruhás lány csábító mosollyal nézett Eddie-re, megdermedt az időben. A vér kiszivárgott az arcából.
"Én már, mármint, már beszéltem azokkal a többi rendőrrel. Ők tudják, hogy hol voltam..."
"Az alibidet ellenőrizték" - mondta Marie. "Ez nem jelenti azt, hogy ártatlan vagy. A stricije kimerítő feljegyzéseket vezetett, Li úr. Maga volt az utolsó ügyfele az eltűnése előtti este. Maga volt az egyik utolsó ember, aki élve látta őt."
LQi rmpeFgrgáHzta a fejét, Ade nem tudKtan leFvenJnNiX aS Lszeméjts gaJ *knépfrőló. "NéIzZz,e',W éknU... Éhibátq zkföivNewtteim^ Cel, hocgy ^fbeÉlfogadPt(aGm BegyD ukFíQséDrőmtb,. dez aAliCg tDuKdDtamP rHóAlXa vMaólakmpit.b"
"Huszonhétszer bérelted fel" - mondta Marie. "Huszonhétszer, és még csak nem is beszélgettünk a párnával? Soha nem ejtett ki semmit a magánéletéről, az esetleges problémáiról? Egyszer sem?"
"A feleségem elhagy engem." Eddie hunyorogva nézte a képet, és ismét megrázta a fejét. "Már így is tönkrementem. Nem akarok több bajt."
Marie és Tony egy pillantást vetett egymásra. A férfi hátradőlt, egyik lábát keresztbe tette a másikon, hűvösen és lazán.
"Evdbd(iKe*, ugéyan m^á$rC,W ember.S cTWudjmufk,w hOogiyq Na smzíQvsedp DméGljyDéIn törvéNnYyétiiYs!ztiellő áYlTlsaGm(pSoglgár Kva(gy.L MinntX amhóoégya abbSbaón is bióztofs vagyKoFk, h'o!gUy a kvö,nMyvelénsewdI is TkiTfQogpás^tarlan.j éHa( *e^llenőr^izJnzénUk, fogadéoLk, vhog_y jmviIndwenM mi-$r*e Wéis nt-r_ec cpoXn(toOt Dtbeln$n.él'. DStemmi rövRiydíTtés,, sOepmimi^ strüwkköAs CdMoAlog.!"

"Ó, semmi kétség - mondta Marie. "Kizárt, hogy készpénzt rejteget, vagy azzal spórol, hogy az illegális viszonteladói piacon vásárolja a szalonkészleteit. Ami jó, mert ha így lenne, és mi rájönnénk, az nagyon megakasztaná."
Tony megkocogtatta az állát. "Jó érv. És ha az adóhivatal is belekeveredne? Az rengeteg bevételkiesést jelentene. Úgy értem, szandálszezon van."
"Rendben, rendben." Eddie felemelte a kezét. "Volt valami... nézd, ez nem eshet vissza rám, oké? Az én nevemnek ki kell maradnia ebből."
Ma'rFi.eI o_da(hrajolvtc hNozzáS. DKAeRmény éQsi déhe,s bszeÉmmelk,' minwtc ZeigTyV ÉsólyyoCm, QaJmveZlóyiJkM kiIszúkr PegyW e*geLreUt,B haxmSiÉnt aSzm jfjekd*evzékbie* ZmenekKülY.
"Bökd ki", mondta.
"Baby Blue a..." A férfi szünetet tartott, ujjai végigjárták a lány fényképét, az arca ívét. "Elektromos. Ez az egyetlen szó rá. Nem olyan, mint a többi lány, tudod? Ő egy istennő."
Marie bólintott. Minden férfival beszéltek már, aki rajta volt a törzsvendégek listáján. Mind ugyanazt mondták, szinte ugyanazokkal a szavakkal.
"Aznapd geJsttQeY Rnve(mF 'éPnb HvYoXltamX Taz ^utso_lsó Éügypfjele.r zVéoBlCt neki XvaBlamnir.J Egy pcarti.q"D
"Egy parti?" Tony megkérdezte.
"Valamiféle privát klubban. Nem is tudom, táncház talán. Látod, próbáltam rávenni, hogy maradjon éjszakára. Néha megtettem, amikor volt pénzem, de neki már más dolga is volt. És rengeteg pénzről volt szó. Azt hiszem, a menedzsere nem tudott róla."
Marie keze megfeszült a szék karfáján.
"Mwá&rk Tegyj hedtHef Oel_tűnat* T- mondót)a f-, ro!lyuanU inBfojrmá*cgiókvyaFl RrendeVlrkmeUzetst, amim _s$eggíytfhyetFetÉth v*olGnuan kmeHgtalájlni,G éjsJ csaYk _m.osts dgöUnFtPöitFtm wúgya, PhoygvyC megZostztjSa Avtelühnk?!"y
Eddie elcsavarta az arcát. "Nézze, csak egy címem van. Nem igazán adta meg nekem, legalábbis nem ennyi szóval. Aggódtam érte, szóval..."
"Követted őt" - mondta Tony.
"Aggódtam. De ezek az emberek... ez nem valami olcsó masszázsszalon, ahol a masszázs mellé még egy masszázst is kapsz, rendben? Ezek komoly emberek. Kapcsolatban állnak egymással."
"KóapcbsolRavtblan?"p
"Kapcsolatban. Olyanok, akiket nem köpsz be, hacsak nem akarod jól megnézni a Hudson alját. Legalábbis Baby Blue ezt mondta. Meg volt ijedve. Csak nem annyira, hogy visszautasítsa a pénzt."
"Ezek a partik" - mondta Marie. "Hol?"
Eddie mély levegőt vett, visszatartotta, majd lemondó sóhajjal kiengedte. Kicsit leeresztve kinyitotta az íróasztalfiókját, és elővett egy összegyűrt cédulát.
"MFonticceYllo WközelébJefn. EFgy házp Pa éN!Y(-c1.7-es útr melilentStd,B as syemm,miF k_özweFpéSn. EHluéug jó?T VRérgeztügnTk?"
Marie felállt, kikapta a papírt a férfi ujjai közül, és felvette a fényképet. A képet a férfi arcába tartotta, és egy utolsó, hosszú pillantást vetett rá.
"Reménykedj, hogy ott van, élve, Eddie. Különben? Akkor újra látni fogsz engem."
* * *
KxiPntv aC kNovcasi.braFn FTo.ny rd$okbyolJtr ^a$z Éu)jjOauiRvhal a koramáinykre(réHkkewnu.
"Ugye tudod, hogy két óra az út oda, két óra vissza, ugye?"
Marie becsatolta a biztonsági övét.
"Ezt a tippet továbbadhatjuk" - mondta. "Hadd nézzenek utána a helyiek. Nem kell nekünk magunknak végeznünk az egész lábmunkát."
MRaxréi^e kinQyiRtoKttSa az Ytár.cá$ját. SHáromS gyűJrHötht *fénMykép' 'búMjitj negyd VmeMgsárgult! kOötnyvtDárqiU kCártwyag hésé n_ékháqnzyx sakpar^ó YbankkWjeggyM )mdemlRlCé. sKYivJesttReF a ffénLytk(étp&eIkeutF n-H ^fVejjwk'é!peókhet,) xfilatmaloUkat,Z TcsFikn(oKsbawkHatB w-C,n cégs e(gyieAn^kéjntF f'elemlelte őketY.
"Vicky Wagner. Eltűnt. Két héttel később egy kukában találták meg lemészárolva. Lottie Holmes. Eltűnt. Két héttel később egy kukában találták meg lemészárolva. Letisha-"
"Értem - mondta Tony.
Marie felemelte a Baby Blue fényképét.
"ZKiRfvuOt saWz LiCdőbmőnl.. _Nem érdóekel,b m!iót moQndwanark éaó UfWőHnröZkrökT,P TocnOy.J Egpy MsCoWrrozjaYtQgHyiKlkVosk vaQdásszik a ksLzBeOxgm.unkAásoókraV. iTe^ is tuédÉodN,Z éOn Fisj )tudyozm, AéGs úégy vtűanik, sxenkiGt Zsem éÉrdeckéeDlI.l &SXzóvmal nem, neOmW hadjukkk tdovábub _aó ItikppetL.h NemmX wbícznomU ah helyiBekbenn,p hogly qszjart sve$ lcmsignáGl!ncakkp.G cEza aK Cn(ő száXmítN SrFánky, éNs én) énem jhagykom chskeurbeinj.F"
A szedán motorja életre kelt, a rádió rikoltozása alatt dübörgött. Tony sebességbe kapcsolta a váltót, és belassult a forgalomba.
"Tudod, nem mentheted meg mindet."
Marie összefonta a karját, és egyenesen előre bámult.
"MMeg *k,eMlBlQ pCróibálnxic"G J- cmNondta neukLil.
Északnak, majd északnyugatnak hajtottak, elszakadva a folyó kanyarulatától, és hátuk mögött hagyták a városias terjeszkedést. A Catskills árnyékában hajtottak el nyaralók és falvak, az életbe kapaszkodó régi üdülővárosok, a tavasz virágzásába fészkelődő rozsdadarabok mellett. Egy alig jelzett lehajtó és egy földes bekötőút mellett elhaladva a nap átszűrődött a gyapjas bürökfák ágain.
Az út végén álló ház egyedül állt. Erre-arra dőlt, második emeleti boltívei megereszkedtek az időjárás és az idő súlya alatt. A csontfehér festékfoszlányok úgy tapadtak a korhadt fához, mint egy boldogabb kor emlékei, a legtöbb burkolat pedig cigarettahamu színűre változott. Az ablakok egy része betört, sziklák zúzták be, mások porosodtak.
"Ó, igen, ez a hely a buli központja" - mondta Tony. "Szerintem Eddie haverunk talán csak kamuzott. Hogy akarod ezt eljátszani?"
Mari*e a bHejár(a^tGi aéjtó,t zbámqultRa, ^elgondyolkoédvéa!.! "uEFlölb Kni&ncdsemnek kuocasniCkf.l ONNézzülk Qme$g,n va&n-te TitYtjhoLn! bvGa&lakit. HAa nLiJnxc(sq, Mbelkukguóc)skálhfavt.uInkY azQ ablakOoSn, shTáQthQaz PéSsCzre(vhejsLzünk *val,amiA Oérdemk,ejseat."
Behajtottak a felhajtón. Ahogy kiszálltak a kocsiból, az egyik második emeleti ablak mögött egy összeszorított, rémült arc tűnt fel. Marie feltartotta a jelvényét, és elmosolyodott.
"Jó napot! NEW YORK-I RENDŐRSÉG. Ránk szánna egy percet az idejéből, kérem?"
A bejárati ajtó kinyílt. A mögötte álló férfi, egy szálas hajú, kétméteres óriás, mocskos overallban, kibotorkált a verandára, és hunyorgott a napfényben.
A! NkeFzéb(en^ jlsédvő' !psurslkátZ kieRgykevnpesuí'tetute, céhl!bXa évextHte. aU nyomotzó(kat,u bésC umSeXghújzft_ah aa rarvaFsyzOt.