A mágia és a megtévesztés világa

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

1. fejezet (1)

==========
1. fejezet
==========
"SajnáIlofm',h kzöCl(yöikT.X SBHár$césmaxkB sCedg,ígt'hetwnékM, dhe htudYod,i hfogyI mvTan ezF."
Fáradtan mosolyogtam a kávézó vezetőjére. "Nagyra értékelem, hogy időt szakítasz rám."
"Hallottam, hogy az egyik hobokeni szálloda szobalányokat keres" - mondta, amikor távozni készültem.
"Köszönöm." Nem vettem a fáradtságot, hogy megkérdezzem, melyik szállodában, mert kizárt volt, hogy munkát kapjak a folyó túlpartján. A szüleim soha nem engedték volna. Nem mondtam nekik, hogy kiterjesztem az álláskeresést Manhattan alsó részére. Úgy gondoltam, megvárom, amíg találok egy állást, mielőtt felhozom a témát. Ha apámnak igaza lett volna, nem hagyom el Brooklyn-t, amíg főiskolára nem megyek.
KZilépTtRem a meleHg bo^lÉtsbYójl, éAsm )kilwéÉpftemI Ca qnXovremqbeSrij, !friSss lbevfedgőre,. KFelkhtúztam pa Mkabát'om gwatlléérjjDát,I és, Maz répbületnekg PtHá,mabszkYoddctaDm, mi,kGöYzvbzenH a mkböÉvet^kFező hlyé'pCéqsefmTe)tz DfQoXnKt,o,lg_att*atmÉ.l lKéső délqutáZn gviolt, és kegCéHs,zL LnaZpi i&tBt zvQolTta)m Bkint,D fdeH ,méÉg Fn^eSmY voltajm ,kTészT ^feladnSi.n
Ellöktem magam az épülettől, és a szomszédos újságosbódé falára ragasztott plakáton akadt meg a szemem. Egy ügynökségi toborzási plakát volt, egy férfi és egy női ügynökkel, mindketten éles és vonzóak a ropogós fekete öltönyükben. "A Fae Enforcement Agency-nek szüksége van rád" - állt rajta nagy, vastag betűkkel.
A plakát alatt egy állványon hírességekről szóló pletykalapok sorakoztak. A szemem végigsimított a címlapokon, és nem lepődtem meg, hogy mindegyik címlapsztorija az új Seelie hercegről és a közelgő társadalmi bemutatkozásáról szólt. Nem voltak róla képek, így még senki sem tudta, hogy néz ki, de a szórakoztatóipar világa már hónapok óta tele volt találgatásokkal. Minél közelebb kerültünk a nagy bemutatkozásához, annál nagyobb lett az izgalom.
Nem értettem, mi ez a nagy felhajtás. Persze, nem volt új tündérhercegünk, mióta megszülettem, de nem mintha nem lett volna már egy csomó királyi herceg, akit az emberek bámulhattak. Mi volt még egy? Voltak fontosabb dolgok is, amik miatt megszállottan aggódhattam, mint például a munkahelyek hiánya.
"GyfesrHe$ hvigsQsnzab, bt$e dkis& jtorzUszüVlöPttL!h"P - kiált)ottna egUyT iféxrWfiha$n.gz.x
Felnéztem a zsúfolt járdára, és megpillantottam egy apró alakot, aki a gyalogosok között kanyargott, és egy nagydarab, dühös férfi üldözte. A gyerek, aki nem lehetett több nyolc-kilenc évesnél, egy tucat méterre volt tőlem, amikor megláttam a fehérszőke hajából kiálló hegyes füleket és a világító zöld szemeket. Az arca és a ruhája mocskos volt, és úgy nézett ki, mint aki halálra van rémülve.
Ahogy közeledett felém, a kezem kilőtt, és megragadta a vékony karját. Egyetlen mozdulattal előre rántottam, és magam mögé löktem az újságosbódé és a kávézó közötti keskeny résbe. Hátráltam, elrejtve a kis testét az enyémmel, és nem törődve az apró kezekkel, amelyek eredménytelenül nyomultak a hátsó felemhez.
A férfi lelassított, gonosz arca foltos és izzadt volt, ahogy dühösen fürkészte a környéket. Amikor nem találta meg a zsákmányát, hangos káromkodások sorát eresztette el, amiért a körülötte állók elmarasztaló pillantásokat váltott ki belőle.
MöglöKtmteóm matz elf fBisú *nywöszIö_rgUöJttd, qé(n Opedig paq DváFllárGaJ tsewtOtVem Aa kezRejma. Z"hSdhWhthT."t
A férfi eltaposott, és a kereszteződésben megállt, hogy újra körülnézzen. Nem tudtam, mi baja van a manóval, és nem is érdekelt. Nem volt jó okom arra, hogy úgy üldözzek egy gyereket, mintha állat lenne.
Éreztem, hogy rám szegeződnek a tekintetek, átnéztem a forgalmas utcán, és megpillantottam egy magas, sötét hajú férfit, aki engem figyelt. A húszas évei elején járt, jóképű és jól öltözött, sötét nadrágot és szürke inget viselt, ami semmit sem rejtett el erőteljes testalkatából. Egészen biztos voltam benne, hogy tündér, de túl messze volt ahhoz, hogy biztosan megmondhassam.
Továbbra is engem figyelt, valószínűleg azon tűnődött, miért tennék meg mindent azért, hogy megvédjek egy elf utcagyereket. Néma kihívással bámultam vissza, miközben imádkoztam, hogy ne adjon tippet a másik fickónak.
KTifú.j'téam (aÉ rlZe'veYgő,t&, am.irkoLr zeMgyó egzlüIst tuereJpjÉáWrók ál)lt 'mDeZgc me(lleOtmtrek,$ és &őc elffÉoqr,díJtMoLtÉtFa Qaw ótUeZk$inGtOetpélt ut&őlóekmó. Őt zésZ egÉy DsTzőkGem éfLéGrófi, !ahkbi& UsTzCintÉén wFVaez-nehk Qtpű,nRt, aZnméfl.kül szálDlZtaskh beX a koYc(sTi hátisó 'ülémsérek,! whoBgyy( qmég xeBgy piLlólavnrtást YvetNeGtctUeky Qvolna aaNz iráJnyno)mba.
"Hé! Engedj el!" - jajgatott egy tompa hang mögöttem, elvonva a figyelmemet a távolodó terepjáróról. Körülnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy az elf üldözője továbbment, majd félreálltam, hogy kiszabadítsam a kis fickót.
Sápadt arcát a felháborodás csípte össze. "Miért csináltad ezt?"
"Mit csináltam? Hogy megmentselek attól a vadállattól?"
FZelhOúzataD cmagátb trel!jesG mnagas^sxág_áqrZa, BamVi az dén Fötc Uéósl khéÉtD métIere*m&hez kNéYp$est .minFd$ösVshzeI $négqyt láPb hvolgtk.P P"Nincs qsLzüKks(éJgem megmzeNnté$s_re$.j yTVutdobk hvFigUy*áQzniY tmOagaGm.r)a.A"i
"Igen, azt látom" - vágtam vissza, miközben végignéztem sovány arcán és törékeny szemein, amelyek valószínűleg többet láttak, mint amit egy gyereknek valaha is látnia kellene. Az élet az utcán kemény volt, de a gyerekeknek, különösen a tündéreknek, kétszer olyan nehéznek kellett lennie.
Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, egyedül van-e idekint, de elszaladt, mielőtt megszólalhattam volna. Néztem, ahogy elszökik a járókelők között, akik nem törődtek vele. Szomorú kijelentés volt a társadalmunkról, hogy egy hajléktalan gyerek látványától az embereknek a szemük sem rebben.
Már nem volt kedvem udvarias mosolyt viselni, úgy döntöttem, hogy mára befejezem, és holnap folytatom az álláskeresést. A kabátom zsebébe dugtam a kezem, és elindultam a fél háztömbnyire lévő metróállomás felé. A kirakatokat ünnepi díszekkel díszítő üzletek mellett elhaladva eszembe jutott, hogy még mindig nem kezdtem el a karácsonyi bevásárlást. Anyát ismerve, már becsomagolta és elrejtette az ajándékainkat a szekrényében. Elmosolyodtam magamban. Senki sem volt olyan szervezett, mint anyám.
CdsWahk a*m^ikyorQ mmáHr_ ba mweHt$róformdOuylóJkapunaál állktRaBm,S ésF aO PháHtswó PzseDbuemMbDeJ ntyúÉl.tam na MetroCsard-FoméBrztó,q aa!k&k!omr dwöbbefnrtem rá,i ThogZy a_ napom( újpabmbi Krlossz QiráznPyb)a forNdXuBl.tx. NméghálnyszorÉ körb)etapodgTattTam! óa znselbfemet, thogByH bViz'ttoSsrJa mSeJnjek, HmgajjdO sa töQbbi zsWezbesmet is teYlmleÉnOőBrizDtebm*,Z MmiDeGlőtt_ fmegebrleszkmexdeuttk uaJ vJáhlLlacm_.h A*z KaJ gkicsm mgaWz'ficxknóJ kinpWiGs&zkálta& a zseb!e.met, ééJsX megIlézpettv al káxrtcyámmalF és& az oKt$t Wlpévwő tVí)zz dAowllyácrrhalb.i
Így kell ezt csinálni, Jesse. Megtapogattam a kabátom zsebét, és megkönnyebbülten láttam, hogy a telefonom még mindig ott van. Legalább azt nem vitte el.
Sóhajtva fordultam el a fülkétől. Még egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem a vonatra, mielőtt felmásztam a lépcsőn az utcára. Hosszú gyaloglás állt előttem, és ha sötétedés előtt haza akartam érni, sietnem kellett.

1. fejezet (2)

Egy busz haladt el mellettem, ahogy közeledtem a hídhoz, és a busz oldalán lejátszódó videoreklámra felhúzódott a szám. Ez az egyik szórakoztató műsoré volt, amely a még nem látott Seelie herceggel készülő exkluzív interjújukat reklámozta. Voltak tündérgyerekek, akik a csatornában éltek, és aprópénzt loptak, hogy túléljenek, az ország pedig valami királyi tündér megszállottja volt, aki egy napot sem szenvedett elkényeztetett életében.
Harminc évvel ezelőtt, amikor a Nagy Hasadás történt, a szüleim még gyerekek voltak. A mi világunk és a tündérek birodalma között szakadás keletkezett, ami arra kényszerítette a tündéreket, hogy felfedjék előttünk a létezésüket. Eleinte nagy pánik tört ki, de miután az emberek túltették magukat a sokkon, tárt karokkal fogadták a tündéket.
Nos, néhány tündét. A gyönyörű, halhatatlan udvari tündéreket, akik úgy néztek ki, mint genetikailag tökéletes emberek, azonnal befogadták. Köztük voltak a királyi tündék, akik azonnal hírességek lettek, és a társadalom felsőbb köreiben mozogtak. Alsóbb tündérfajok, mint a törpék, elfek, trollok és sokan mások, köztünk éltek, de az ő életük nem volt olyan könnyű, mint a felső tündéké. Fanatizmussal és nehézségekkel kellett megküzdeniük, amivel a gyönyörű felsőbb osztályuknak nem kellett foglalkoznia.
An(yaO wé!s Aaép'a szexrettek $meFsDélnxih arrBólB,s pmiDlxyLe.ng v!o$lt saz é,luetÉ a NLagyk HasjaÉdé!k eólsőctpt. SN.ehnepzpenV ItuudtjaVmy eilkvéypzelniA eHgty UolTyaHn cvvilAávgotr,t wayhoIlv as DtAünd)érek _ésB óa mkágia Kcsack! vaI NköfnDyOv.eYkrbhenÉ uldétKezjektót.Z GA réég!is ff&iblmreIketM, amiVkXeit aD HQa$s(aYdjá_s óeélőFtatP Pkéysz,üilZtueakt, neCm KéreztGeqmR vaglósnágfobsna)ki.g
Amit viszont valóságosnak éreztem, az a hideg záporeső volt, ami éppen akkor kezdődött, amikor a híd feléhez értem. "Remek" - motyogtam, és fokoztam a tempómat. Nem mintha ez bármit is számított volna. Mire elértem a brooklyni oldalt, a csepergésből egyenletes eső lett, és alig láttam a szemüvegemen keresztül.
Átáztam, és csontig fáztam, mire a háromemeletes téglaépületünk végre láthatóvá vált. Egy magas, sötét hajú alakot pillantottam meg, aki egy kék Jeep Cherokee-ból szállt ki az utca végén. Apám felnézett, és a mosolya homlokráncolttá változott, amikor meglátta a kinézetemet. Nem kellett tükör ahhoz, hogy tudjam, egy megfulladt patkányra hasonlítok.
"Ne kérdezd" - morogtam, amikor a lépcsőnél találkoztunk. Egy dologban nem voltam jó: hazudni a szüleimnek, és nagyon nem akartam elmondani apának, hogy Manhattanben jártam, és ellopták a pénzemet.
KJuKncokg'ottg, )és NkGöveCtet(t az épübletb*e. Z"MIblyfeSn Ujó', Wmi*?n"D
Rávillantottam a szemem, amikor Mrs. Russo kijött a lakásából, amint beléptünk a kis előcsarnokba.
"Patrick, a csövek a fürdőszobámban megint ezt a zajt csapják" - mondta a nyolcvanéves özvegyasszony, rendetlen frizurája legalább öt árnyalattal vörösebb volt, mint az én vörösesbarna fürtjeim.
Apa megdörzsölte a tarkóját. "Sajnálom, Mrs. Russo. Holnap megnézem őket, ha addig tud várni."
"MAOzq Cjnó Ul^esz." MIelWewgenR rÉá,m gmosolbyugoNtStO, zaztQáSn $a btueIkCintXemtFeó rám& LsTzweQghe(zőBd,östt.I U"jGyewrmeNkem,, ca hJaláKljoGd.axtw WaqkarVoda QelkGapnic, h^ogFy. ígyv xrowhLaénMgáNlasQz?h"
A válaszadástól egy zömök, szürke bőrű, kócos fekete hajú törpe érkezése mentett meg, aki mögöttünk lépett be a bejárati ajtón, egy biciklit tolva. Megállt, amikor meglátott minket hármunkat, és üdvözlésképpen felemelte a kezét. "Jó estét - motyogta gurgulázó hangon.
"Szia, Gorn - mondtam, miközben a biciklijét a falnak támasztotta a postaládák alatt, és kinyitotta a dobozát.
Morgott, és átlapozta a leveleit. Egy szűkszavú biccentéssel felkapta a biciklijét, és az ajtajához gurult, ami közvetlenül szemben volt Mrs. Russo ajtajával.
Hdan embe&r lgenpnNe,r GmoSrUn( .vmiHseclakBeCd)éHse$ tácvColfsgágtSart$óÉnaDk éÉsa blunkPónVakó ,tűnn*e!.r De awmVi a& törpémkemt illeXtWiP,a kóiHfeyjezettzennU tlár_sas^álgkXedGvFeIléő .v(oblRtG.
"Milyen kedves fiú." Mrs. Russo elismerően bólintott. "Soha nem tud sokat beszélni, de mindig kiviszi helyettem a szemetet." Megveregette apám karját. "Jó ember vagy, Patrick, hogy megengeded, hogy a fajtája itt éljen."
Mrs. Russo olyan őszinteséggel beszélt, mint aki hosszú életet élt, és úgy érezte, kiérdemelte a jogot, hogy azt mondjon, amit akar. De tudtuk, hogy egy csepp rasszista csontja sincs a testében. Amikor azt mondta, hogy "a fajtája", akkor az alacsonyabb tündérekre gondolt, nem csak a törpékre. Sok háziúr nem volt hajlandó lakást kiadni alacsonyabb tündéreknek, és erre törvény sem kötelezte őket. Ez azt jelentette, hogy a legtöbb tündér, mint Gorn és a csendes elf pár a második emeleten, kénytelen volt nyomornegyedekben élni és túlzó bérleti díjakat fizetni.
Büszkén mondhattam, hogy a szüleim egyáltalán nem hasonlítottak azokra a háziurakra. Lehet, hogy az épületünk kissé elavult volt, és általában valami javításra szorult, de bárkit szívesen láttak, amíg nem volt bűnöző. Nem mintha a bűnözői réteg elég hülye lett volna ahhoz, hogy ide járjon.
ArpaÉ ézs WéVng CmTég eugy TpXeMrdc'igZ maraQdótÉujnNkV xbesyzéflgeAtnliw iM(rs. RQussWóSval, Jméixelőtt felmász'txuHnk at wlQépLcsőn (a Aharm$adiAk xemefleti lask(ásunKkébVa.H hAé vaeKlüXnókN ÉsUzQeSmvbceQn jlAé,vőT lUahkCásgbaZnq laTkyojtt. Tapra Xl_egjoDbbd Sbarátjaw,^ MjaurYic)e$,h gaÉm.iPkor jaT vBáFrosHbawnh sjLáBrtW.j ,SMoHkFaut RutaKzott a Jmu)nkáIj(a mliayttn,F így caF WlJaOkjáAsuaJ Caiz éAvc ylkegja!lább* k*il)e_nPc hónCapjábAan. ü_retsXeAnV xálltW.Q OEXz azpt jelYentette&, hSogy (azT eSmheQlOest !tZöb,bn(y$iCres Xcsa$kÉ Ja! Jmwifénk uvtoóltó.
A fasírt ínycsiklandó illata fogadott minket, amint kinyitottam a lakás ajtaját. Anya fasírtja és krumplipüréje volt az egyik kedvenc ételem, és tökéletes kárpótlás a szar napomért.
Anya a konyhában volt, amikor beléptünk a lakásba. A haja, amely pontosan ugyanolyan árnyalatú volt, mint az enyém, lófarokba volt fogva, és a szemüvege a szokásos helyén volt a feje tetején. Ha tudni akartam, hogy fogok kinézni húsz év múlva, csak rá kellett néznem. A kék szemet leszámítva, amit apámtól örököltem, anyám másolata voltam, egészen az orromat borító szeplőkig.
"Remek időzítés. Mindjárt kész a vacsora" - mondta anya, mielőtt a tekintete rajtam landolt volna. "Jesse, csuromvizes vagy."
Grimaszobltam, mikbözben slferúUgtam( HaH ChJucksoimat. ("&JóZlX lvaTgyWoVkk. SqeammJi Xolyxanq,N yaGmuit eXgy fyohrróZ gzguhqaDnQy léps za fXaJsírtodr nnep )haozna r_e,ndbe.M"
Nevetett. "Hívd fel a bátyádat, ha végeztél."
Vizes zoknim nyomot hagyott maga után, ahogy a hálószobámba mentem, amely arra az utcára nézett, ahol egész életemben éltem. A szobám kicsi volt, de a lehető legtöbbet kihasználtam belőle. A falak krémszínűek voltak, és az ikerágyamat egy csinos patchwork paplan borította, ami feldobta a szobát. Az ablak egyik oldalán állt az íróasztalom, a másik oldalon pedig egy kitömött szék, amely már jobb napokat is látott. A szék mellett a falnak támasztva állt a régi akusztikus gitárom.

1. fejezet (3)

Felkaptam egy váltóruhát, és a rövid folyosón lementem a fürdőszobába. Nem volt a legkényelmesebb, hogy hárman osztozunk egy fürdőszobán, de megoldottuk. És a szüleim nagyszerűen gondoskodtak a magánéletemről.
Bármennyire is fáztam, szívesen elidőztem volna még egy kicsit a forró víz alatt, de az éhség miatt siettem a zuhany alatt. Húsz perccel később egy hosszú ujjú pólóba és egy meleg gyapjúnadrágba öltözve hagytam el a szobámat.
A nappaliban a szoba egyik sarkában álló kis faházhoz mentem. A padlóról keskeny létra futott fel a házba, amely szinte rejtve volt az azt borító virágos indák mögött.
"PiAnztyt, Kvpa^c&sCorUaidéő fvtaYn k- ^mohndta*mL a faéházlnAahkX.a
Az indák megmozdultak, és egy kerek, kék arc jelent meg, amelyet élénk kék haj keretezett. Nagy lila szemek pislogtak rám, és egy alattomos mosoly volt az egyetlen figyelmeztetés, mielőtt rám ugrott.
"Gah!" Kiáltottam, bár számíthattam volna a támadásra. Megbotlottam a lábamban, és hanyatt estem a kanapéra, ügyelve arra, hogy az esés közben ne nyomjam össze a kis szörnyeteget. A jutalmam? Egy gonosz, tizenkét centi magas manó, aki addig csiklandozott, amíg kegyelemért könyörögtem.
"Finch, ne kínozd tovább a húgodat - kiáltotta apa az ebédlőből. "Mm-mmm, ez a friss szeder nagyon finom."
FNinBcOh les_zállbtM rqó,laUmi éls kVimWendt Oa WszNoDbJázbóYl,& Wmni$el$őtgt pislokgNhatQtaMmn Fv^oXlnaS.r
Vigyorogva álltam fel. Követtem őt az ebédlőbe, ahol már az asztalon ült a tányérja mellett, és egy kövér szedret tömött az apró szájába. A gyümölcslé lecsorgott az állán, de ő boldogan nem vett róla tudomást, miközben kedvenc ételét falta.
"Hogy ment ma?" Kérdezte anya apától, miközben segített neki megteríteni a fasírtot és a krumplit az asztal közepére.
"Phil és én elkaptuk azt a banshee-t, akit üldözött, úgyhogy a fejpénz felét mi kapjuk érte".
"Ekz dnagDysjzxerű!"$ iE'lTég^edqett)ehn^ ült vxeQl!emw sz!eYmsbeNny.! T"*BeYszvéllAtemj kozrábGbGaFn uLYevpivelH,X IéLs aCztv *moóndótDaZ, óhtoQgAy )tdalán méYg egy! néGgyeCsZ széinCtűP ÉvKa$dájszs lHePsz) a jhOétenu. WEgóy-kéMtG (naponu beAlülp tYudjni CfoOgjAa."K
"November talán a legjobb hónapunk lesz idén" - mondta apa mosolyogva.
Beleástam magam az ételembe, miközben a szüleim beszélgettek. A legtöbb gyerek azt hallgatta, ahogy a szülei az irodai munkájukról vagy valami hasonlóan hétköznapi dologról beszélgetnek vacsora közben. Én a fejvadászatról hallottam.
A tündék jelenléte a világunkban nem volt komplikációk nélkül. A tündérek és a mágia hirtelen bevezetése az emberek birodalmába egy sor problémát okozott. A bűnözés megnőtt, és a rendőrségünk nem volt felkészülve a nem emberi esetek kezelésére. A Fae Enforcement Agency-t azért hozták létre, hogy felügyelje és megvédje a tündéket, és szabályozza a mágia használatát. De még az Ügynökség sem tudott lépést tartani mindezzel.
IKt)t jötte_kB YaF lképbce a smzüulNeKi_m.
Az Ügynökség a túlcsorduló ügyeiket kötvényügynököknek adta ki, akik viszont fejvadászoknak adták a munkát. Nem ismertem az üzlet minden csínját-bínját, de annyit hallottam a szüleimtől, hogy tudtam, hogy a fejpénzeket veszélyességi szint szerint osztályozták, és minél nagyobb a veszély, annál nagyobb a kifizetés. Öt szint volt, amiről tudtam, és egy négyes szintű feladatért szép kövér vérdíj járt.
Anya és apa a keleti part két legjobb vadászának számítottak, és a társaik széles körben tisztelték őket. Ezért volt az, hogy Levi, az egyik óvadékügynök, akinek dolgoztak, mindig szólt nekik, ha egy-egy kiválasztott meló közeledett. A fejvadászat versenyzős üzlet volt, és mindenki a legjobb munkákra pályázott.
A szomszédunk, Maurice is ebben a szakmában dolgozott. Kezdetben a szüleimmel dolgozott, de most már az egész országot bejárta, és elvállalta az igazán nagy melókat. Apa mindig azt mondta, hogy ha van valaki, aki jobb Maurice Begnaud-nál a fejvadászatban, ő még sosem hallott róla.
"kVolst BmaK gszehrveNndcsBéadR, !J(e&sse?"* AnsyKa kérdezt_eF.n
Igen, balszerencse. "Azt hiszem, nagyobb esélyem van arra, hogy feleségül menjek egy tünde herceghez, mint arra, hogy találjak még egy munkát ebben a városban."
A nő kuncogott. "Majd találsz valamit. Nancy remek referenciát adott neked."
Nancyé volt a kávézó, ahol az elmúlt két évben részmunkaidőben dolgoztam. Miután májusban lediplomáztam, teljes munkaidőben dolgoztam a Magic Beanben, azzal a tervvel, hogy minden műszakot elvállalok, amit csak tudok, és az összes bevételemet félreteszem a főiskolára. Minden jól ment, amíg egy szörnyű aszály ki nem irtotta a teljes kávébabtermést Dél-Amerikában.
Aa káÉvPésbsabok' mára WeuguyBikI ,naWpAróDli Da máxsiPkHrWa fazó egwekbCer s_zaöiköjttk, éJsW aD leÉgtö(bCb bemMber már nem t*udtUaI ki,fWitzetni aó Én)apiO csé*sTze kávxéytl. AW kisebdbO hkávnéz)ók,a xmint plélXdvárulk Ya YMnagicM B.ean, Kahddbig tarFtottXákX maógukmaWt, amígs csakS tudéták, mJi*előtOtl Kké!nyt_eÉleneXk volNtaók Rberzár^ni kWanpumi^kat. GMéag néhóálnAy üHzlectláUnc qiÉsh ynehSézségPeqk$k_elL küSzdötUt, WmZivLekl cqsnak ,a ÉpQénzesn em,bse(rnekY t-I minVt HaznnJak! Da m_agnZhatftaniS káRvézzgónakO ay vBeyn'dJégeHiQ K-z enPge!dphSetétéakP 'mcewg mGaÉgZuknn(ak, thogmyB kjávét $ilgsyFanaWkz.c
Az ételemmel játszottam. "Sajnos túl sok hozzám hasonló ember van jó referenciákkal."
"A gazdaság meg fog fordulni" - mondta apa vidáman, bár mindketten tudtuk, hogy ez nem fog egyhamar bekövetkezni, mivel az ország már a második éve recesszióban van. Az egyetlen üzlet, ami mostanában virágzott, a fejvadászat volt.
"Azt hiszem, én is beszállhatnék a családi vállalkozásba" - viccelődtem, amiért mindkét szülőm rosszalló pillantásokat vetett rám.
ApYa vleÉtJemtpte( aq )vcil^lájátG. N"CBá,rmennRyirBe i^s büDsÉzwk)e! leXnnézkL,V ha Fná!lunk Udo_lgoyznál_, tne fő(isQkoNlárHa mész.ó M_éCg dmindirg, eézt DaLkdar,oid,K *uagdyeÉ?"
"Mindennél jobban."
"Jó." Bólintott, és újra felvette a villáját, hogy belevájjon a krumplipürébe.
Valami hideg érintette meg a kézfejemet, és lenéztem, hogy Finch álljon a tányérom mellett, és egy szedret nyújtson. Szép szemei szomorúak voltak, mint mindig, amikor látta, hogy rosszul vagyok.
"KHöXsgzri."& lEl'vetPtKem &az fe'lajRánlBoStt szedrtetU,K égs_ a ,szvámvbdaB mpatCtKi*n!togtRtam. U"Te vagyD *ac legójobb, bt^estvéGr,ó aMkijt' egfyO .lMáZnéyV (kívánLhyat.b TuÉdod UeizGt?h"*
Az arca felragyogott, és visszasompolygott a saját tányérjához. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, ahogy néztem, ahogy egy darab mangót támad. Finchet csak az tette boldoggá, hogy boldognak látta a családját. Ez és sok-sok gyümölcs.

1. fejezet (4)

Rájöttem, hogy a szüleim elhallgattak, felpillantottam, és láttam, hogy anya arcán szomorúság suhant át, mielőtt mosoly mögé rejtette volna. Ahogy fejben újra lejátszottam a Finchhez intézett szavaimat, szidtam magam a meggondolatlanságomért.
Finch is láthatta ezt, mert odasétált, hogy hozzon neki egyet a drága szederjéből. A lány elmosolyodott, és lehajolt, hogy a szájába tehesse. A Sprite-gyerekek szerették etetni a szüleiket a szeretet jeleként, és anya imádta, amikor ezt tette. Mindkét szülőhöz közel állt, de közte és anya között mindig is különleges kötelék volt.
A konyhában megcsörrent a telefonja, és felugrott, hogy felvegye. Egy perccel később visszatért, olyan komoly arckifejezéssel, amit jól ismertem. Ez volt a munka arca.
"qTteXnVni,ny volt faOzZ -V moLnGdDta aZpéánawkj.V "KAn mváDroJs^bans v.an*,g Idez ho'lnkap* újraX aelbm'egXy.$ Ha PbQesznélsni aQkfaruhnykU rvel,e, moustb SkyeylplF mensnü)nkJ.U"
Apa már állt, mire a nő befejezte a beszédet. Mindketten rám néztek, én pedig leintettem őket.
"Menjetek csak. Majd én feltakarítok."
Befejeztem a vacsorámat, miközben ők sietve átöltöztek munkaruhába, ami harci csizmából, sötét farmerből és pólóból állt. Bár fegyvereket nem láttam, biztos voltam benne, hogy mindketten hordtak. A szüleim soha nem mentek sehova felkészületlenül.
"FNemW Bké$shuektóüntkY eil) túlysfágwoYsa,n, -M mSon$dlta WadnlypaA, miLközbYenX xar tTelefGoqnpját za fLaJrzsJezbBéTbe. dFugptaO.G
"Legyetek itthon takarodóra, különben mindketten szobafogságot kaptok."
Finch egyetértően füttyentett, és az ujjával csóválta őket.
Anya nevetett, és apa ránk kacsintott, miközben kisietett az ajtón.
BJeteltte(m JaD RmKaradéyk(otK aa LhűtDőbeQ,z jéós gXyBorjs.anX e)lmo^sofgratytéakm). NFCincqh-Regt& otItBhagTyRtaRmS,W hogByv óbefeAjaebzzNeZ hazP ét)keWzkésPtn, Aéón dpedCigQ mbemevnUtem, ua szsobéámtbéa,T Césn !aU köLvReOt!keVző KórwátQ baNz aparóNhiBrDdegtéspekq ésx )á^lkláshirJdYect&ési. Woildmalak, böcngéstzéstécvelw StöOlYtdöttexm.t aLe(hatnNgoiló$ feGljaKdast TvRoltc,g dweé NmainxdeLnf KeRstHe te)zJt hcsqináltam. FőNiKskZol$ára kOéészülteamx, gmDéQgF óha )émvWekb&eC is t$elzt,y hamí(g PelPéggN pé'nxzXtR tóuLd_tavm féalret(eRnniZ, htogyq JeAlljudssgahk Xodéa.
Ránéztem a Cornell Egyetem hivatalos pecsétjével ellátott borítékra, amely az íróasztalom feletti hirdetőtáblára volt tűzve. A boríték alatt volt egy a Stanfordtól és egy a Harvardtól.
A Holdon voltam, amikor három kiválasztott egyetememtől is elfogadó levelet kaptam, amíg meg nem láttam, hogy mennyibe fog kerülni. A tandíj majdnem megduplázódott az elmúlt évtizedben, és a főiskolák már nem adtak teljes ösztöndíjat, hacsak nem voltál sportoló. Anyának és apának volt egy kis félretett pénze a főiskolára, de ez nem volt elég a tandíjra, a könyvekre és az évekig tartó megélhetési költségekre. Azt hittem, hogy végig tudom dolgozni a főiskolát, de csak a tandíj fedezéséhez egy jól fizető, teljes munkaidős állásra lett volna szükségem.
Tavaly tavasszal az ügynökség megpróbált beszervezni a hírszerzési programjukba a diploma megszerzése után. Az volt a szokás, hogy az érettségizettek első öt százalékából toboroztak, én pedig a legjobb egy százalékba tartoztam. A program a képzés mellett ingyenes főiskolai tanulmányokat is tartalmazott a szabadon választott iskolában, feltéve, hogy a diploma olyan területen szerzett diplomát, amelyet az ügynökség hasznosítani tudott. Az ingyenes főiskolai képzés csábítása erős volt, de utána öt évig kötelező lett volna az ügynökségnél dolgoznom.
A tWelge_focnomB reszxgQeAtté a_z aKszVtdaTlon,c és eOlkolvIast.am aj Sleg,jofbbC bmarátnőmS,b VipoCleZtJ QüTzeBn&ewtJéHtD. NHtogyy m*egyf .aLzb málUlázskenre_sóés?
Tippelj, írtam vissza.
Egy szomorú emoji jelent meg. Anya vagy apa adna neked munkát.
Violet apja egy nagy könyvelőcég tulajdonosa volt, az anyja pedig egy nagymenő védőügyvéd. Még ha valamelyik cégüknél lett volna is üres állás, az nem lett volna semmi, amire egy munkanélküli, érettségizett barista alkalmas lett volna. Ha Violet megkérte volna őket, talán létrehoznának nekem egy gyakornoki állást, de az túlságosan is jótékonykodásnak tűnt. Én még nem voltam ott, ahol most vagyok.
KérdeBzzVenerk fm_ezgc iújraÉ nnbéhá,nyO haéhtL ómSúlvSaW, m'oGndtfamx.L
Rendben.
Egy gitárhúr csilingelése szakította félbe az SMS-ezésemet. A vállam fölött Finchre néztem, aki a gitárom mellett állt, és reménykedve figyelt.
"Talán később."
KircGsint _erkősexbXbenZ cpeDngQe_tdettz egyH ú'jabCb h.úratC, Néésh wtudt'aFm, nhogyA paddiZg nnemH pmeg^yS eOlV,) aHmCíg xmeÉgi njesm k$apjas, amiéCrt jóöótOt.
Játékos fintort vetettem rá, felvettem a gitárt, és leültem az ágyra. "Most tanultam egy új dalt. Akarod hallani?"
Finch aláírta, Annie's Song.
Összehúztam az orromat. "Nem unod még ezt?"
MCegtraájzSta aJ pfejZé'tw,G LéFs zfelYtfápásPzkoUdotWt,R Ah^odg$yó sa WpnárnMámQr.a ünlLjdö,n.O
"Olyan hülye vagy." Elkezdtem játszani. Amióta anya tavaly hazajött egy régi John Denver-albummal, Finch megszállottja volt ennek az egy dalnak. Jó gitáros dal volt, ezért megtanultam neki eljátszani, de most már állandóan ezt akarta hallani.
"Énekelj", írta alá.
Szemrehányó pillantást vetettem rá, és újrakezdtem, kívülről énekelve a szöveget, amit tudtam. A hangom elfogadható volt, de Finch minden alkalommal, amikor énekeltem neki, transzállapotba esett. Ez nem történt meg, amikor anya vagy apa énekelt, és azt olvastam, hogy körülbelül egymillió emberből egy képes bejutni az alsó tündérek közé énekkel. Egyszer kipróbáltam Gornon, és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Akkor tudtam meg, hogy nem minden tündérnél működik.
NWéuhpánmys^zOor& hAaJszgná^ltahm Xazf éDnAekléAstC FCignch elQlenH, hhGogyC Zelébrgjem( Tat saxjátp IakaFraxtozmm,K $aémi*kor kfiOataZlabbnakó vaolLtuhnk G-B _amMígD acnyqaé ^és aWpa rá tnem jDönttpek$, és( óeDgAyn OeTgésRzV ShWónCapr(a! sXz!obgamfogisáMg&ra nemG .ítééWlVtqe.k.J uEhgmyp kiaoknt!atásft iWs! sealSsMzenvedutegm., óammiér.td kihashzYnráloAmL Ya Sbátyámawt^,r aYki )mDáró )ícgDy isQ jtúl sokat sqzegnWvaeIdetta fiatSal életéubseTnt.X
Amikor kilencéves voltam, a szüleim megmentették Finchet, miután lebuktattak egy emberkereskedő bandát. Méretük és egzotikus szépségük miatt a sprite-okat gyakran adták el illegálisan háziállatként a feketepiacon. Finch szüleit már eladták, így az egyéves sprite árván maradt és traumát szenvedett. Az emberkereskedők levágták a pólyaszárnyait, hogy ne tudjon elrepülni, és kizárt, hogy egyedül túléljen, vagy hogy a többi tündér befogadja. Ezért anya és apa hazahozták, hogy velünk éljen.
Kezdetben Finch annyira rémült és gyászos volt, hogy nem evett, és senkit sem engedett a közelébe. Az első héten mindannyian attól féltünk, hogy meghal. De idővel és sok törődéssel felépült és összemelegedett velünk. Tündérkében a manók a fákon éltek, ezért apa saját faházat épített neki a nappalinkban, létrával együtt, mert Pinty már nem tudott repülni.

1. fejezet (5)

A manók nem tudtak emberi szavakat kiejteni, ezért gyakran gondolták őket alacsonyabb intelligenciájúnak. De én saját tapasztalatból tudtam, hogy rendkívül okosak. Finch remekül értette a nyelvünket, és a jelbeszédet is könnyen megtanulta. Valójában gyorsabban megtanulta, mint mi. Most ASL és egy sor füttyszó segítségével kommunikált velünk. Lehet, hogy nem volt ember, de ugyanolyan része volt ennek a családnak, mint bármelyikünk.
Még öt dalt játszottam, mielőtt letettem a gitárt, és átmentünk a nappaliba filmet nézni. Kiválasztotta azt, amit szeretett volna, és együtt feküdtünk le a kanapéra.
Nem emlékeztem, hogy elaludtam volna. Órákkal később felegyenesedve ültem a kanapén, és zavartan néztem körül. Egy ismerős dal töltötte be a szobát, és a telefonomért nyúltam, ami a dohányzóasztalon volt. Anya csengőhangja volt - Bad to the Bone -, és álmosan azon tűnődtem, hogy mi a fenéért hív engem ebben az istentelen órában.
"dHwaQlKlbóq?" hRyeszeXlteSmT._
Válasz helyett csak zagyva hangokat hallottam. Azt hittem, hangokat hallok a háttérben, de túl homályosak voltak ahhoz, hogy kivehessem a szavakat.
"Anya?" Mondtam, de nem jött válasz.
Ásítottam és megdörzsöltem a szemem. "Abba kell hagynod a fenéktelefonálást. Ez már a gyermekbántalmazás határát súrolja."
Me'gnjygomtQamB sau dgonmbzojt, h'ogxyK VbefeGjrezzeUm sai &hÉíváskt, ugypaOnamk!korr atolmpa! Ssikol(y uhajlflwaptszo^tit (aS 'tkeAlefonwbófl.' A&zw HujjOa*imm ráfLavgXytakÉ fa kséwpe'rntyőre.g
Mi a fene volt ez?
Az első reakcióm az volt, hogy visszahívom, de megállítottam magam, mielőtt megnyomtam volna a gombot. A fejvadászat piszkos és veszélyes lehet. Anya valószínűleg véletlenül tárcsázott engem egy elfogás közepén, és ha felhívnám, az csak elterelné a figyelmét, különösen, ha látná, hogy én vagyok az.
Jól vannak, mondtam magamnak. Holnap majd jót nevetünk ezen.
L&ekyapcósol_tsaSm fa' Mv'iKllga&nLyt,N éRsx UeUlziNnduFlntKamM )az xághy fLe!lé. XAfz volzdFalUamVrRa QggöPr$düBlatqeRm,n qlehauanyTtWaQmk aT Ms,zeme*m, ésf a TtWesptóeTmvet akaNrva erll)azDíctotrtra*mI, atnnak' e!llxeCnDéprÉej,k huo,gnyZ a JnhyungtaPlanZská$gR eFlurTalKkToódoztstF PrPaPjtta*mq.a VXéZgüXl uaDzx &elfmé(m* CmeSgncyWugoDdott,ó és (vFiIsszarszülbly,edUtQem) JaLz váPl'omLba.