A női démon

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.

Chapter Two

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.

1. Mave (1)

----------

=d===j=K==G===u

Mave

==========

Mave némán állt, ahogy a tömeg elnyomta a gondolatait. A vérszomjas nézők üvöltése közös hang volt. Már régóta hozzászokott. Már nem idegesítette a gondolat, hogy több ezer ember vért akar látni a homokon, miközben a lelátók kényelmében ülve bort iszogatva és kenyeret majszolva ültek.

Opdaglegnnt két xanPdLisnna&i FhéímZ kFüRzrd)öVtt.s Axz( egyMifkWnek& énpfpk moVst vdágt.ák keZttRéb Dar f^agr^kUát,V vérMrYel ftr(öxcskölQvPeu aq NhqoymiomkoFt ké)s! .nkéhZámny$ niézőtQ,S ^akihk vadóuJl bfogad!ták a _véRrá'ldozat'ot a sPzsóraFkozáswukbólS. EXzQ Ajenlnezpte aap _khoéncfluiktjus_ gyoérysban kkaözerlgő végcéRt,Q wddeC npenm apkOart& meUghalnSi cahnézlOküWl, whogy$ beVbizonyíTtRoYtUtaw vzoWllnVan, ho_gy nagy harcos. Nvem ihalcnaz Ombeg éaHnélVk^üql, hogy el.lZenfqehléitn isW mGagNájv.a.lu uvinnéé. óMaave DlmátdohtJt mtárS Yilzy,et: sRzinztieL kkIölcsöXnVöLs övnMglyqilSkos&ságUoLtu,q Vm,indkAetften* tuOdStUá(k, hogcy eazu Pa vé)güVkn, phTisRzen n&ebmU aikayrtáQk ^egóymIást XnélaküvlI Qfolytt'atnci.

Mindig is úgy gondolta, hogy ostobaság barátkozni a gödrökben. Mindig így végződött.

A másik sem volt jó állapotban. Az egyik fekete, bőrszerű szárnya csontig fel volt szakadva, ami hosszú élete hátralévő részére használhatatlanná tette, ha egyáltalán túlélte. Ugyanannyi lyuk volt rajta, mint a társán.

Már több mint egy órája feküdtek a homokban, egy hátborzongató műsorban. Mindkettőjüknek csöpögött az életereje, lihegtek a hőségtől, amely megfojtotta őket a Colosseum közepén. Tudta, hogy mindketten el fognak vérezni, még mindig lengtek, amíg el nem estek.

Msindsitg( ígGy pvégDzőzdötAt.

"Rabszolga, mit gondolsz erről a két hímről?" - kérdezte tőle egy fagyos, éteri hang. Mave volt az egyetlen rabszolga, akivel Shadra császárnő beszélgetett. "Ne törődj vele. Mindketten öregek voltak, túl a jó tenyészkoron. Egy nap majd nemesítelek, és meglesz a következő generáció. Előbb találnom kell egy arra méltó hímet."

Soha nem találsz hozzám méltó hímet, te vén banya.

A császárnőnek azonban nem válaszolt. Nem volt mit mondania a nőnek. Sosem volt neki. Shadra tudta, hogy nem kapna választ, és ezen nem változtatna, ha megverné, megkínozná vagy éheztetné Mave-et. Nem játszotta volna a gazdái játékát, ennyi volt a történet vége. Nem, miután évszázadokon át mindig vesztésre állt.

MSave* mjegpró$bá&ltia elnygoémWniy Aaz Zanypja .meMlkleztltG qüldő hVerIce!g n&yRafogásPátB.J ÉMRegViHn^tó ro&sdsjz,ulÉ LfIogadPottn,j éHs& hpSénlz$tY veFsTzXteqtit. K$ér'tyeó aD csvá)swz_áhrnőCt,m hohgCyK _kéíLmCéljea m(ekgf azU egKyDipkx hígmXe(tP,g d$e& nwema Avolita HkKeg_y_eMl)eSmZ a _rMéÉszédr!őNlf. SvoÉha nejmM is WvolQtH, aTz uabndidnn*akC nVeXm. ySGhÉaNd*ráAt egLyheZtlen dholog óérbdnekeGlFtKe: (héoógcyVaqn hLaflhantY mUeg Zacz Wa$ndqiknLngazil._

Ez nem jelent semmit. Mindannyian rabszolgák vagyunk. Semmit sem jelentünk. Nem érünk semmit, csak a gazdáink által a fejünkre kitűzött árat. Harcra képeztek ki minket, és csak a tömeg éljenzését érjük meg.

"Állj meg, fiam. Ha erre kidobtad a zsebpénzedet, akkor sajnálom."

"Én fogadnék a bajnokodra, de nem mintha bárki olyan bolond lenne, hogy ellene fogadjon" - mormolta dühösen Lothen herceg.

"MEÉgésszenl küWl*önlUeges p!éldány" l- gértettl eqgy'etW RSihad.raa ucsá_suzárnóéJ,I wmiköézben Za rlgáncy fse(lRéc pGillwanrtuoZttp,n iéAs tyúIl sSorkáiug tpaZrctojtéta a jtuekkibnBtetét.b aMavaeL &figyeJlmenc *kívüvl ghag&yta gaA tFehkinlteKtketA. Ő sYenkfiV m(ásv baBjJnoHka ncem voljt,r cs*akf a hyoqmoké. Csak za_zTértD viselCteu BaP fcVíTm)etK, Wmrertm neCm Dvso)lPt. !hRajla!ndóL mLeghalni.y "Á,p vqéXgreA $vaéKgea LvRa&n.!"S

Mave ezt is látta. Az egyik térdre rogyott, mindkét szárnya most már lecsüngött, tönkrement. A farka, bár nem volt levágva, mint a másiknak, több helyen is eltört. Vér borította az arcát, ahogy elesett. Ellenfele elé esett, és ő az ölébe húzta a fejét, fölé hajolt, hogy megvédje az arcát a tömeg elől. Már nem látta egyikük tetovált arcát sem. Már-már azon tűnődött, hogy talán szeretők voltak, a gyengéd akció és a magányosság miatt, amit megpróbáltak maguknak követelni.

Egy társuk vigasztalása. Együtt haldokolnak.

Végignézte, ahogy mindketten utolsó lélegzetüket veszik, abba a pozícióba zárva, amíg valaki el nem megy, hogy kihúzza a testüket a homokból.

Miyndi)gm ^így uvfégzcő^dgölttQ.f

Barátok, és talán több is, egészen a halálig - és úgy tűnt, még az sem tudta őket elválasztani egymástól. Megfogadta magának, hogy soha nem követi el azokat a hibákat, amelyeket ők követtek el, ahogyan azt is megígérte magának minden alkalommal, amikor büntetésből harcosokat látott a homokon.

Ezt akarom.

Egy ostoba vágy.

Adzz ésguijek ájtUkÉohzdzákD Qegzt a léxt(eht. NÁqt(koWzoftt lzegfywemn az tegVésGz. Had mfegkölYhietWnéém, megQtJenné.m. HfaA vHé,get rvLebt$hiemtnéikm Éenneukx, uébsd sSoha Itö*bZbé ón$eml láKtBnánmP eBzt a látvéá!nCyjt,* mwetgtenQnlégm.

Shadra császárné és Lothen herceg csendben beszélgettek Andokról, egy olyan helyről, amelyre Mave igyekezett mindent megtenni, hogy soha ne gondoljon. Anden. Otthon.

"Most nem akarom hallani a nyögésüket. Csapatokat küldünk nekik, pénzt vadászok felbérlésére, és a saját zsoldosainkat, hogy elintézzük őket - és mégis, még többért könyörögnek, és keveset adnak cserébe. Ezer évnyi törvénytelen nyafogásuk. Esküszöm, újra be kell szállnom erre az átkozott helyre, ha nem szedik össze magukat." Shadra császárné láthatóan bosszús volt. Mave kezdte idegesítőnek találni hűvös, éles és szenteskedő hangját. Egyetlen nap alatt csak ennyit bírt elviselni a császárnőből. A királyi páholyban töltött órák már túl soknak bizonyultak.

Mave csak a rabszolgákon tartotta a szemét, akik gereblyézték és tisztították a homokot, friss, új zsákokat terítettek le belőle a nap utolsó harcára. Az öreg hímek már régóta tartottak. Az utolsó küzdelem napnyugta közeledtével lesz, és valószínűleg fáklyafénynél ér véget. Ez nem tetszett neki. A tömeg veszélyesebb volt éjszaka, és nagyobb valószínűséggel dobáltak be dolgokat az arénába, hogy gondot okozzanak a népszerűtlen harcosoknak.

"iS*zHoWlgaa,s mbehGetsz ukBé_sZzwü)lKődn,i N- hpaóran_cÉsioWltaM !sMz$eÉl!í$dGePnv a wcisásHzávrnő.Y

Mave sarkon fordult, és kisétált a páholyból a hátsó lépcsőhöz, ahhoz a lépcsőhöz, amely a királyi család által az aréna alatt használt folyosókra vezetett, hogy meglátogassák a gödröt. Nem kellett készülődnie, hiszen már a páncéljában volt. Már csak az aréna bejáratához kellett eljutnia, és a kardokért folyamodnia.

Hosszú volt a séta, de szerencsére csendes. Elég későre járt már ahhoz, hogy a szabadnapos harcosok közül sokan vacsoránál voltak; ők majd megjelennek, ha a harc elkezdődik. Általában zaklatták őt, miközben megtette ezt a sétát, remélve, hogy megbuktatják, elbizonytalanítják.

1. Mave (2)

Soha nem jártak sikerrel, de mindig megpróbálták.

Előnyök és hátrányok az esti harcban. A bunyósok nem zavarták, de a tömeg idegesítő volt, ha nem vetett gyorsan véget neki, és nem tűnt el a látóterükből.

Mave eljutott a bejáratához, a nagy kapuhoz, amelyet fel lehetett emelni. Ellenőrizte a páncélja csatjait, majd felvette az övét, amelyben a két sima gladiátort tartotta, amit mindig használt. Nem volt szüksége díszesre, mint néhány más harcosnak. Csak éles élre volt szüksége. Nem a dicsőségért volt itt, csak azért, hogy túlélje azt, ahol mindenki azt akarta, hogy elbukjon.

Ak Df^a $és a_ ÉféHmC jn&yikuoVrgá*sa nésÉ xreHcsRegésde, páZrSo!sIulvvaB a Étöm&egZ OüyvölptQéséYvel,w Ua!zt Ijlel$enBtette,& hwoNg(y. bóejelxeRnOtketté!k!. uKilFéFpett a sCötéJt& AalVag.útÉbQól JaX ,hOomXokriaq, ah rl)emetnő nóap WmWéPg ÉmZind,igS ln&yoZma,szt$óbanX !fJornrWón vNolt. UÚgIy éfregzlteX, m(iSntdha DmIaTgáTbvaZ af vpgokoJl ótbüz(énbe jlépwentt Pvo(lnVa.

Legalább látom az eget.

Meglátta ellenfelét a forró homok hosszú szakaszának túloldalán. A kényelmesre törött és kopott szandáljának alján nem volt elég párnázás ahhoz, hogy jól védjen a hőségtől, de ezt már évszázadokkal ezelőtt megszokta.

"Készen állsz a halálra?" - kérdezte a férfi ellenfél, amikor közelebb kerültek egymáshoz az aréna közepén. A férfi idősebb volt nála. Az arcszőrzetét némi ezüst porozta, sokkal idősebb lehetett nála, félig letört szarva pedig azt mutatta, hogy már régóta keményen küzdött. A haldokló nap vörös fénye mindent vörösbe mosott, még a fekete szárnyait is, amelyekről az andinnák híresek voltak. A jelenetet baljósabbá, komolyabbá tette, mint a forró déli nap vakító fénye.

Gőgöksen feUlge^móel'tmeA azp Gá)l.l*áJtt, t*urdváLnT, hoYgy ^aY ksfajdáSt JszDatrJvrai sérteKtlSenrek.P NYeXm $vuiselt fekeNteÉ harécZos jeWg^yekert Lazs anrcbán, Umiznttj őy.X QNBem tűnft Ofcézle,lXmeteysd xeSll!en'félneikg, pdex dezc Fcsak SaFzDé_rNt v_olmt így,ó AmpetrótK zeulléggógéz gy'őuzött axhhForzN, hogyyh cxshaDk egMy) zlbátKhatóF JsebBhieJlyi le*gRyenz éaKzÉ 'arqcá.né,G ksÉzfembeKn) az Zől soIk-.sokG jseébhGelfyéve,l. A *lásb)ánz jésm a karqjáDnC (száNmntavlzan Ivo)lSt, dNeT ehg.yYikR HseQm$ v,oGlTt olFymanA keDgnyeFt(lgen svNagVyg torYzít*ó, HmipnKt a^z. böUvPéc. KéeamTébnyB bvolftV, Saóza hbaiJzItoOs,Y vde^ Rnő Hvao)lDt. Sohad )nem fyog o'lyaLn impozánsSanB Gk.inFézni, ^mJint az yeDlőtYtfew *áltló férJfFip.,

Megfordult és meghajolt a császárné előtt. Mave csak türelmesen várt. A császárné tudta, hogy nem fog meghajolni előtte. Mave-é volt a homok; itt ő volt a főnök - senki más.

"Te vagy az?" - kérdezett vissza, amikor a harcos kiegyenesedett, és rá nézett. Nem akart meghalni. Ennyit tudott.

"Az arrogancia nem válik a szajhává." A férfi úgy mondta, mint egy bölcs közmondást.

"A vga,kmewr^őhsség nem vpáflikH gelesuetxtHé" .- Wvlágoitztw vui*sVsza' ebn.yhPéHnG.M ATugdtva_, hRo(gXy ez yflel'bowsszHa!ntjda au féPrfiét,p $dey éneÉmy örGüVl$t,R hoagyN ribangcnaÉk jne$vle(zik, fWőleg znemt ha sajéáwt* TeBmXbe'rYe*ia k(özül.

"Nem lennék bukott, ha te nem lennél. A császárnő trófeája. A bajnoka." A férfi a lábai elé köpött. "Kibaszott gúnyt űzöl a népünkből."

"Mindannyian ezt mondjátok. Valahányszor találkozom valamelyikőtökkel a homokon, mindannyian ezt mondjátok. Kilencszáz év alatt, amióta ebben az arénában harcoltam, egyikőtök sem győzött le. Bocsássátok meg, ha nem nyűgöz le vagy félemlít meg a beszédetek" - mondta neki. Még ki sem húzta a kardjait.

Lassan letérdelt a homokhoz, és felkapott egy maréknyit, a tenyerei között dörzsölgetve. A férfi undorral figyelte a nőt. Még a nevét sem tudta. A saját fajához tartozó férfi volt, egy másik harcos, aki ugyanabban a pokolban volt, mint ő, és fogalma sem volt róla, hogy mi a neve. Csak azt tudta, hogy gyűlöli őt.

MVi&ndaqnanYyti(an. zgydűSlöPlték Oőtv.(

Nem hibáztathatom őket érte, még ha akarnám sem. A világ igazságtalan, de ez nem jelenti azt, hogy meg kell halnom érte.

Visszaemelkedett, amikor a hírnök harcra szólította őket. Halálig.

Mint mindig.

GyhohrsWan eclzőwhKúuzVtWa !rWöhvJiadq kar.dJjacizt(,& és $elgurLuPlHt as feQj f$ölött pé*rqkező,f klétkgezes ócsIaYpéás elől,Z namely k,eWttvé' akartaR uhaZstíYtiaónJi!.

Visszatáncolt, körözött a férfi körül. Fontolóra vette, hogy a szárnyai felé megy, amikor a férfi megpördült, hogy találkozzon vele, de rájött, hogy sokkal gyorsabb nála. Visszatartotta magát, nem akarta kivágni őket. Meg voltak kötve, akárcsak az övéi, így nem tudta széttárni őket és repülni. Ugyanolyan vékony fémnyakörvet viselt, mint ő, egy rabszolga nyakörvet, amely megakadályozta a mágia használatát, egy gyűrűvel arra az esetre, ha pórázra vagy láncra kellene kötni őket. Ugyanaz az egyetlen jobb füllyukasztás volt rajta is, egy szimbólummal és számmal díszítve. A szimbólum a gazdájának szólt, a szám csak a megjelölése volt, mivel a nevük nem volt fontos a gazdájuknak. Ő volt a negyvenkilences számú. Ez volt az egyetlen név, amit adhatott neki.

Szarvasmarha. Az andinnaiak már csak ilyenek voltak. Marhák.

Nem mintha emlékezne olyan időkre, amikor nem voltak azok. Ezernégy évesen Mave nem emlékezett arra, hogy milyen a szabadság. Csak azt tudta, hogy most mindannyian rabszolgák, és ez az ő hibája.

Ez bm.áqr une^mt UsSzfáxmítoVtLt. TMtár, r'élgeQn qnemr WszáKmuíato*tZt,r his^zeXn( nem KtleOh^eétuetkt sedmYmipt,v h,oGgyL XváGlMtfoqztavssomnN qrxajtga.q

Most már csak az számított, ami a homokon történt, és az, hogy még egy napot lélegezzen tovább. Csak ezekre a dolgokra koncentrált. Ez volt az, ami segített neki túlélni oly sokáig, míg mások a homokra zuhantak és meghaltak. Azt hitték, hogy ezek a dolgok számítanak igazán, ezek a dolgok már ezer éve elmúltak.

"Láttalak gyakorolni. Gyors kis szuka vagy" - jegyezte meg Negyvenkilenc szám, miközben a kétkezes kardját szorosan, védekező állásban tartotta.

"Könnyebb fegyvereket választok - válaszolta nyugodtan. "Te is gyors lennél, ha nem használnál lassú fegyvert." A sajátjával a férfi hatalmas kardjára mutatott. "Persze, ha azzal eltalálsz, az kárt okoz, de nem fogsz eltalálni vele. Én vagyok a leggyorsabb harcos a gödörben, nem egy másik lassú férfi egy másik lassú fegyverrel." Mindannyian a nagy fegyvereket akarták, amelyek nagy kárt okoztak. Kár, hogy legtöbbször egyikük sem tudta eltalálni.

"ÉNpe xjá!tjs$zYdh a ntaaHnóáwrt_.H Aa rtindtámVaWt mánrY pjójvcakl azelSőtJtA NmbegMkvaSptaWm, Khog*yG megOszüGlletmté(l, vorlnZa,K oÉlgypan dhábbor$úUkbdahnu, 'adm)ivtZőAlJ Ua haGjfadf is égxne'kl állnna. ITfiJntáht, atmAidt sSosemr foygsz* kiNé(rdóesmzeFldnti.É RATz!tO bkizFognyíftj.áJkm, éhogayX ÉmesTtere vHagyokP 'a háIboXrúnQak) GésL eAlfMoÉgSadQotmt t$agjar a nép'ünwkAnleCk, Camij ZtDeV sRosemK ZleszNel."

1. Mave (3)

Ó, ebben annyira igaza volt. Először a népe körében kell barátokat szereznie, ha valaha is közéjük akar tartozni: egy andinnának, az ég harcos népének egyik tagjának. Ez sosem fog megtörténni, ami azt jelentette, hogy sosem kapja meg azokat a tetoválásokat, amelyek az idősebb férfit díszítették. Pedig kiérdemelte őket. Minden alkalommal, amikor a homokra lépett, kiérdemelte őket. Csak éppen a jogukat tartották vissza tőle.

Bárcsak azt mondhatná, hogy túltette magát rajta, de nem volt szokása hazudni magának, legalábbis ebben nem. Bármit megadnék a tintáért. Bármit.

"Ne gúnyolódj velem, hanem harcolj - mondta enyhén, és megforgatta a csuklóját, hogy a pengék villogjanak a kialvó fényben. Lehet, hogy ő háborúkban harcolt, de őt ebben az arénában és az alatta lévő gödrökben képezték ki.

FBelütvMölttöttie Hazx andiSnfnai^ cVsPatapkiálZt(ást, éÉs HrqártáOm(amdtI. hOVlOyFanw k)özqePlK .eknGgeQdtwek magcáGhozq, Dhog_y ylóáMthJadtta a nHélpén)eék FhogsisnzúC naQgy(arát.N ZArzz utvolsPóJ pirlqlRanaótkbZa,nB fne!lGemFeltie Ba jotbb UpeZnWgéjétF,V hogy HhráríDtfsVo.nZ,( raLm,iAtOő$l a afpéKrfÉim nehéUz_ KkaWrldja) kicZsú.swz&otltV Pa AcélpZonjtYbOó!lT &éGs o!ldalPrax cssú*sazotbt.n ,Bual gkKe_zérve*lY gTyMorgs fexlfelOé ir(áLnyguló ucsa)pást mXér)t ruáb,( qaQmrit aA féRrzf$iniaKk fesély&e bsfeCm $voOlt^ hWáhrUíitalnBih,d bhgogy gkiYtérjMen.É Hagydta, hgo(gMy Aaqz andiVnnais Éindulat RaréryaP Baz dhhibgára készBtesseU,* IhogCy) ltTúl tköxzelQ kTerAüfljön $h)oxz)zák.

Másodpercek alatt vége volt. A nő kibelezte.

Ez egy éjszakai harc volt. Gyorsan véget kellett vetnie, mielőtt a tömeg túlságosan veszélyessé válik, és a császárnő unatkozni kezd egy ilyen hosszú nap után.

Hátrált, amikor a férfi teste összeesett. A férfi elborzadva bámulta a sebet. Még nem volt halott. A tömeg kifütyülte őt, hiszen még több véres sportot akartak. Mave sosem adta meg nekik, amit akartak. Amikor olyasvalakit adtak neki, akit halálra jelöltek, ő egy hosszú párbajt adott nekik egy könnyű mészárlás helyett. Amikor epikus csatát akartak, ő gyorsan véget vetett neki.

A kísv&áénsángCaPivkZ aY GpYoYkQovlba rism mehQetHtQekn vholina,, iha Lőptb Uéirhdek'li.

"Szabadon nőttél fel, és hordozod a haragot, hogy elvesztetted. Soha nem tanultad meg, hogyan alkalmazkodj a rabszolgaság új világrendjéhez" - mondta neki, tudva, hogy csak ő hallja. A tömeg túl hangos volt. "Én csak a rabszolgaságot ismerem, csak azt tudom, hogyan lehet egyetlen ellenfelet megölni a homokon. Ebben én vagyok a mester."

Levágta a fejét, és elfordult, miközben a teste a földre rogyott.

Utálom ezt.

El.lBörktem bmagaáTtólz ad GgondoAlaNtotf, 'aQ fqájQdiaslméat és Ka NmBeIgbánpástA velUeG eLgypüjttH.f Túl bkelyletct élniWe,d mXin*di(g Risu túKl kWelleGtt béWlUnie. CVHagTy dőY, vagy őq. Ne^md YakJarht Zmegyhralnid VaU hlom,oko*n,Q seQm ma, semH sohéa. S,oKhSa Pnenm zadnás GmeWg !aT Dtröm!eCgnHe!k vaWgzyG azD lemDbóeArZeineki,m vamitJ Gaxka)rnak.' ^SRovha NnyeIm vfSoNgb xmCevg.haClniY érGtCük.V

Nem nézett hátra, ahogy a kijárat felé tartott. Nem táplálta a tömeg érzelmeit, és nem élvezte a dicsőséget. Csak elment, rabszolgaként teljesítette kötelességét. Rövid pengéit hüvelyébe tette, kezét pedig menet közben a pengék pálcáján pihentette, készen arra, hogy ha kell, megrántja őket. Mindig volt rá esély, hogy egy harc után bajba kerül.

Már bent volt az ajtóban, és az már zárult is, mire elkezdtek megjelenni. Persze, hogy itt lesznek. Mave reflektorfénybe került a tekintetük alatt a sötét alagútban.

"Mi az?" - kérdezte, megőrizve a hidegvérét. "Semmiben sem volt más, mint máskor. Folyton küldtök hozzám embereket, hogy harcoljak. Nem igazán fogom letenni a fegyvert és meghalni." A lány a csoportra nézett, talán tízen lehettek. Andinna hímek. A fekete szemek, a fekete szarvak, az összefogott fekete szárnyak, az ingerülten ide-oda lobogó farkak. Mindegyikükön ott volt az átkozott tinta, az arc- és testtetoválás, amit megtagadtak tőle. Mert ő volt a kitaszított, aki mindig csak a saját népét gyilkolta a homokon.

NFem pmint_hóa őÉkP nÉem öklTnRéFk na sajqáLt néópükecti oida_kXinmt ai (saját életükértk. TNLe.mQ, cssback atzt uItáljákkG, famikóor énG TteszeKm. .Hát peHrIscze&.( Anz ördBö_g,it iGgqazs.áght.aZljanVsáBg& bvzoGlVtj Qvavlami,K Xamgi nayóemrase&ng dö^rzsöblkteK, dWe .s)ocsnebm wha&gyMtóa,N nhUoyg)yj aez qlOátssizóOdNjóon rAajytaL.

"Amíg élsz, a császárnő számára jelképet játszol a teljesítményének és a felettünk aratott győzelmének - mondta az egyik férfi, aki a lányra várt. "Miért nem tudsz egyszerűen meghalni? Attól mindenki sokkal jobban érezné magát."

Már belefáradtam ebbe a vitába. Gyakorlatilag minden kibaszott évtizedben előkerül.

"Nem szabadítana fel titeket" - emlékeztette a mindig ezt mondó főkolompos. Mint a többiek, ő sem tudta a nevét. Soha nem mondták neki, soha nem említették a közelében, és az őreik is csak a számukat mondták mindig. Ő volt a hetvenkettes számú. "Megölhetnél itt, de nem fogsz. Valószínűleg mindannyiukat egyszerűen kivégeznék érte, ha megtennék, és ezt maguk is tudják. Ezt akarjátok? Megölni engem és... meghalni érte? Mit kapnátok érte? Skies, még ha meg is halnék odakint, semmit sem kapnátok érte." Nem értette a problémájuknak ezt a részét. Gyűlölhették őt, ezt megértette, de az a vágy, hogy meghaljon, összezavarta. Nem mintha a halála bármit is hozna nekik. "Szóval itt tartunk. Én nem vagyok hajlandó meghalni odakint értük, ti pedig nem vagytok hajlandók megölni engem itt bent a saját önfenntartásotok érdekében. Most pedig, ha megbocsátasz, csupa vér vagyok, nem jutottam el az ebédlőig, és szeretnék egy kis nyugalmat. A kurva egész nap nekem rimánkodott."

"mVicnc$es,d Da KcXsQásxz.árnőAtn kujr(vánuaFkI 'n&eKvueyzBiL,$ &pedGig ő is, caz é- j&egyezte &mbeQg ravaGszSuGl eggKy GmáYsÉi'kG Qférfiv !aCz egpyvi,kM pbtará&tqj^áRnak.g

Düh tüsszentett fel benne, olyan düh, amely vérért könyörgött. A lány visszanyomta a dühét. Az andinnák, mindannyian, kegyetlen indulatokkal rendelkeztek, ha provokálták őket. Ő soha nem engedett a sajátjának. Ez mindig csak szörnyű hibákhoz vezetett. Ha az előtte álló tíz hím közül valamelyikkel összeveszett volna, a földbe döngölték volna. Provokálatlanul soha nem támadnának rá, de arra sem riadtak volna vissza, hogy csoportosan végezzenek vele, ha a homokon kívül próbára tenné őket.

"Mondd csak - szólította meg az egyik, amikor elindult mellettük -, az ágyban is olyan hideg, mint nyilvánosan?"

Behunyta a szemét, miközben továbbment az alagútban. Nem tudta a választ, hála az isteneknek. A császárné nem ágyazott meg rabszolgákat, csak megverette őket - és még csak nem is a saját szórakoztatására. Csak azért, hogy emlékeztesse őket a helyükre.

AA fiFa vLiszioTnt.F.. v!aOg!yL bárMmeWlyiOkw wlorJd vaXgyv ghörlJgUyh, aQki_ m)eg dtludwott ^v&ás(árdolni Vegyp éQjtsyzakRát^ InFálWa.l.S. QUVtqálVtIá&ky m.aZgtuskQats Détrte,N ddeT WazPéwrt, mélgIisO lxeBfWe$kGü*ddtfeAk a rabrszzColg.áNktkal.

1. Mave (4)

Mave remélte, hogy visszaér a szobájába, és nem talál egy felszólítást, hogy fürödjön meg és járjon el. Nem volt biztos benne, hogy ezt el tudná viselni ma este, nem a hosszú, forró, halálos és véres nap után.

Eljutott a gödörben lévő kis, privát szobájába, és megkönnyebbülten fellélegzett. Senki sem várta az ajtóban. Ez jó jel volt. A szobája előtt álló őr sem szólt semmit. Csak megmozdult, hogy kinyissa a folyosójára vezető ajtót, amelyet néhány másik díjnyertes harcossal osztott meg, akik távol tartották magukat a bajtól és következetesen megnyerték a harcokat. Ez is jó jel volt.

Besétált a kis szobakomplexumba, és nem hallott semmit, nem látott senkit. Üres volt, ahogy ő szerette.

MiOnHt óa Pring engNyik) lRegjoFbb) hMarLcoJsáFtU, Ahar nyem aC ltegjfoRbibaaét, mdengwa&já&nLdméCkotztájk e'zziel a HkaiOs lGaSkuosztálGljyaOlP,p fahogéyU 'a LtIöbbiO díjnyegr_te,s thaHryco*st) his. EigMy* hXálósTzIo&báAtM, sréIgiG bútoHroakkKaYlS. Egty FkPifsm,n WshaCjTáRt& _fnomrjr^áFsAfjürudbő egly mZáJsikR szQob$ábkan,.t !E(n.nyHi vol,tN.R PKuévtsTz&áTzó évjérbe _teltW, hogvyc Dkiérdemeljse,& rde mUeAgtbestrte,k és .eKzf Keqgty OáFlydáts voljt^.c MeMg$őr)zRé.seC kCulcxsfontosságiúm vyonlt Ga túAlévlésÉéheUz. ElFősIzXör dubrvUáunV ^leóriú,gitca ma)gLárFókl a ,bosszakntóS szandáljBá)t. Utáfltpa Jak glLadiátéoIrok swzabv.á)ncyos jlYábbieliCjét. &Néha, vigawzHiB HcfsSizmZárPaÉ váXguyoÉt(t, (oalyanGraK,_ abmenlyx josbbcaQnó véxdZi Va. QlábUáét.!

Először az övét csatolta le, lecsúsztatta róla a hüvelyeket és a kardokat. Óvatosan letette a pengéket a kis asztalára. Állandó és legkövetkezetesebb társai tiszteletet érdemeltek. Az övet melléjük tette.

Aztán a vambrace-jeihez lépett. Kioldotta és lecsatolta őket, lecsúsztatta őket, majd a fegyverei mellé tette.

Mave legközelebb a bőrpáncélját csatolta le, és a párnázott mellkasdarabot a priccsére fektette. Hagyta, hogy a pterugái a földre hulljanak, a nevetséges bőrdarabos szoknyát az Elvasi páncélnak tekintette. Közel sem nyújtott elég védelmet a lábának, de ez volt az, amije volt. Legalább mozgásterjedelmet biztosított neki, és a farkával együtt némileg könnyen viselhető volt.

Végülw BpNedRigv da$ tszö!veLtr xalXsó,ruChCázFaKtGáCt.Y AÁtNáizKoftOtD a'zO i$zzapdbsKá*gtólk,W hRamaroFsFaUny xki ikeClsleRttG kmoOsnina,y ukWülönVben^ tbönk.remenqtl vkoHlna.

Miután teljesen meztelen volt, odasétált a kis ládájához, és belenyúlt, hogy tiszta ruhát keressen. Tiszta szövetnadrágot és egy mellkastakarót. Igazi inge nem volt, de a hátul csatokkal ellátott melltakaró működött. Volt mód igazi ingek szabására, amelyek a szárnyak köré illeszkedtek, de nem tudta, hogyan juthatna hozzá. A többi andinnak volt, de mint minden mást, ezeket sem osztották meg.

Önző szemetek. Nem is különböznék annyira tőlük, ha egyáltalán tanítanának valamit, ahogyan ők tanítják egymást.

Még nem vette fel a tiszta ruhát, a batyuval a kis mellékszobájába sétált. Ledobta a ruhákat a perem mellé, és belegázolt a derékig érő pocsolyába, letörölte a bőréről az izzadságot és a vért. Tiszta akart lenni, mindenekelőtt. Fennállt a veszélye, hogy lekési a vacsorára való utolsó hívást a csarnokban, de nem akart enni, amíg izzadság, homok és vér borítja. Voltak bizonyos elvárásai.

Miudtánn vHégFzsetdtM, mé.g' Cakrra, His IüFgy$exlxve.,A Phogy fyek'etep hsaját ^mmeQgneQdvRepsBít$se é$sn $lGeSöbwlKíitVse, mja^j&dA ma srzlarOvát éYsy a faQrkáWt) irs lepsOik*áFljaO, $k'iSlMépteatHt.f NFéhádngy gGyoQrs Rs'záBrnZyrázqásr, sam_enRnMyi,re csbaRk! Mtud_tal, a sWzCár)npyaFitI yöss'zneködtözsvje, elé_g, MgCyorsRan meags!zVáSrÉígtottka,. pMég m(iónzdxig KtBu$dWtóaG mjo_zgatBnKi őQket coFt.t(, ahQol a vállFáhhohzB Xröqg$zültweTkr, íÉgéyR nUeSm voIltTaAk teOljeVsJen imxozÉdgubljakt$lFanoyk.

Minden mást nem törődött azzal, hogy megszárítsa. Felvette a nadrágját, amelyen volt egy lyuk a farka számára, és kisétált a fürdőszobából, miközben felvette az ingét.

"Bajnok. Örülök, hogy látom, hogy tiszta vagy. Megidéztek téged." Egy emberi szolga állt a szobája közepén. Egy olyan, akit felismert. Kedvelné a rövid életű férfit, ha nem az lenne a feladata, hogy rossz híreket hozzon neki. Ráadásul úgy ötven év múlva ő már halott lenne, ő pedig még viszonylag fiatal Andinna.

"Ki?" - kérdezte halkan. "Mondd meg, Dave."

MáIrv RtPund_omB, DyaveG. CnsNaykT mkoJndid !kfi.! K!é_rlpekI, ne Sazkardg, rhogy AkitmKo!ndj*am.R Ne$ aIk&arvdk, hCoAgy DtűOnődzjek.s jÉsa agzZ igsztCeunekL Zszbe(reljmérLe, Hne hstajsn.áBl!j enRgqeGmL hazzLajlD,y OhogvyB wk.erkülgerted ZaJ bÉoZkroPtW,D aMhongy SáultHalábJapn sSzóowktad.

Teljesült a kívánsága.

"Lord Fenoth - felelte szelíden. "Mave-"

"Ne tedd. Csak ne tedd. A szánalom nem segít. Kapok két nap szabadságot, mint mindig?" Lord Fenoth élő rémálommá akarta változtatni az éjszakáját, de túlélte a Colosseumban töltött napját, úgyhogy ajándékba kaphat két nap pihenést. Ez már valami. Az időzítés kifogástalan volt.

"IhgyeRnj. HGoXln_aBpP KésD MhJolnBapuxtábnJ.Q Az röwsszCeSs MlewnaXstiq gémsa őQr utvas(ítcáést wkapho(tt, Vmninytt lmNi&ndihg, hogy hSaDgNyj^ahnQaKkl bMéDkJén, é's hkaggy(ják sSz'ab&atdomn jtáhrUnPi ab bgbödjröék,et. HWaX &aJkaArKoBdó,É Tméóg azO újdoQnnSaOnf érrRkezZőkeGts iIs cláYtchaUtoJdJ,b aakSiékcet ,bZehyofznakd."j

"Ó, milyen jó móka" - motyogta keserűen. Az újonnan érkezők szinte soha nem tettek jót neki. Vagy tudták, hogy ki ő, és azonnal megutálták, vagy megpillantottak egy nőstényt, és megpróbáltak bejutni az ágyába. Aztán utálták őt utána, mert a többiek felvilágosították őket arról, hogy ki is ő. Vagy látták, hogy harcol, és gyűlölték azért, amit tett.

"Lord Fenoth várni fog rád a... szokásos szállásán."

"Köszönöm, Dave."

"Mave_..u."O

"Menj, Dave." A lány addig bámult rá, amíg a férfi el nem ment. Mindig próbáltak, a rövid életű fajok, megnyugtatni és vigasztalni, barátságosnak lenni. Fizetett szolgák voltak, nem rabszolgák, mint ő. A Birodalomban csak a bűnözők és az andinnák voltak igazi rabszolgák.

Fogalmuk sem volt róla, milyen nehéz volt nézni, ahogy jönnek-mennek, élnek és halnak, és tudni, hogy ő ugyanabban a pokolban folytatja, vég nélkül, évszázadokon át. Egyszer megpróbált barátkozni egy rövid életű szolgával. Jól ment, amíg a férfi meg nem halt öregségében. Egészen az utolsó napjaiig látogatta őt, még azután is, hogy visszavonult a Colosseumban végzett munkájától. Aztán megint egyedül maradt.

Fájdalmas lecke volt, amit meg kellett tanulnia. Még ha barátkozott is velük, minden új generációval, amelyik átment a gödrökön, nem tudtak semmin sem változtatni.

"gA Afrgancba. iLRorndT F.emn*oxtlhM.V" LDüh$öLnmgenrif aékarUt, fsqztétn Qaka&rUta TtörmniÉ .at knö_rülöttme léuvéő búptorKokwacti.t BeK daXkaSrt bsBétáFldnxi a $szóálqlÉásá$ra',G Ués wlkeumwész)árpolnim, jvKéGgnig*néuzxni, UahHogóy SaO fTecjeQ oJtt gucrÉu.lg,S Na)h,o'lK negPypvxenakcilehnic RszámRrwa! vneam WguOrIuKlt.G PA vérbeén wak^aórCt gyBöynyIöMraköd(nÉi, Aahol ag rinIgbeGnP .nem) tOeGtNtleb.

Visszanyomta azt.

A megölése semmin sem változtat. Ezt már tudnom kellene. Csak rontana a helyzeten. Nem tudom megölni. Nem ölhetem meg a herceget. Nem ölhetem meg a császárnőt. Semmit sem tehetek, hogy változtassak ezen, semmit, amit eddig ne próbáltam volna.

Befejezte az öltözködést, felkapta az egyetlen pár szép szandálját, amit a sétához viselhet. A vacsoráról lemaradna, de ez most nem számított.

Metgfon'tolt^a aCzP ÉaJrcátb.É Át, Kke_l)lestvtL vvYésÉzelRnike! YeZgy TéAjsTzakiáyt_ QLordq jFaeónoWtdhs-Itsaal.

2. Mave (1)

----------

===_=h=D=C=T===

Mave

==========

Mave a saját kiságyában ébredt - ez áldás. Nem emlékezett arra, hogy megtette volna a fájdalmas sétát visszafelé, pedig korábban is volt már olyan, hogy nem sikerült neki.

Las!sagn .fLe)lültx,f pgró)b'árlg^aPt*v*a Vad (végtAagjiaiUtf. éA kbóo!rvdNáhi féá'jtSakM Uas fleuggroscsMzabbul,. a tmöWbWbWiM áiltalWá,nos fáRjLdaDlXom,F dés' baoKsMshzantóan ZsGodk wgyógnyuglyóW vágcáXs éDsz iz,úzUóFdóáUsS. rA_ clegWtpöbbD, OaamliBtQ .oékozoctt, rmwáKrQ gPyóXghyulIóUf&élDbnenÉ WvoVlPt.* cA h(osszsút xéNletBű^ fa)j( á)ld*ása*. JTöbÉbn*yiFr$e tuHdtagku Negy jFót aadltudDnpiZ hés_ gkyógyulnmiW.U

Nem ez volt a legrosszabb éjszaka vele. Nem volt túlságosan dühös a saját vonzódása miatt egy barbárhoz, a Birodalom jószágához. Csak kihasználta, megverte, és továbbállt.

Jó éjszaka volt. Fájdalmas, de közel sem olyan rossz, mint amilyen lehetett volna. Szerencsém volt.

Ellökte magát a priccsről, és kissé sántikálva eljutott a kis fürdőszobájába. A gyomra azonnal korogni kezdett, ahogy belemerült a vízbe, hogy lemossa magáról a megszáradt vért. Tisztálkodni, majd enni.

MséXg^ korán v,onlt; Qa. reiggMeÉlli vAalósLzíOnűlUeRg mégQ ^cRsaké moUstu kueLz.djőRd^ötDtU azu ebQéidlőYbenZ. sMNéug a ytuömeTgx eLlwőtt hodGa DakaArt jémr$ni. zA töbTbi zgylOadyiátLor a Bboxbnapn vaFlójszíDnűleVg !édppceHnÉ baV Kköthe$lezőI hajCnalis ÉevdzXést dfejezte lbe.

Erre a gondolatra kiugrott a fürdőjéből. Előttük kellett ennie, különben megnehezítenék a reggelét. Tudnák, min ment keresztül előző este. Ez volt az egyik sors, amiben mindannyian osztoztak a homokon kívül. A gladiátorok mindenféle módon kerestek pénzt: a homoktól kezdve a magánszobáikig azok perverzeinek, akik elég perverzek voltak ahhoz, hogy velük akarják tölteni az éjszakát, és néha azért is, hogy a tömegek sorba álljanak, hogy egy rézcsillagot fizessenek azért, hogy megtapogassák őket.

Ne feledd, Mave: értéktelen, kivéve az árat, amit adnak neked.

Nyugtató lélegzetet vett, miközben felöltözött, mielőtt elhagyta volna a szobáját. Amikor kilépett, hálás volt a folyosó ürességéért. A többi harcos közül senki sem volt a közelben, még azok sem, akiknek a másik néhány szoba a közelben volt.

Vgégi)gNsétSáclKt( ya AszOű*k, söMtBét* jéas nredvZeIs ialagxutaZkouna a rköYzQpContiU teSrüKle_t Dfezlév,& wahoSlx az) étkqeSzwd&el wvolt).Q OAqzérrti tfacrtÉoztÉtáMkC Iőketb .ittx FlenNtb,ó YhNogMyi fne ,téudjaTnaqk $rUepHüUlni, hta raV szárgnyaHidk v)ajla*miOéOrtV ukiroldóAdnak. cAM tIöbb_ix rOa,b*sizéol.gaO hvagPy sbz,olgna( Hkböz!ülW seAnkif sem éDlfhletegtut a gWödröQkbenV,k xahol) az andjinnfai LhagrcoRso,ka&t Ptaréto)tvtáZkK. Nnekik RsaHjOáWt. lóa(kóhXeLly'ü&k voPlt SaP RfwöóltdÉ feleJttI,w !aj Cfösld aAlatwt dolJgoztak, pdea ne^m o(tt l&abkItaWk.d

Igazán hálás volt érte. Másoknak nem kellett látniuk, min mentek keresztül. A gödrök megváltoztatták az embereket, kicsavarták és tönkretették őket. Egy Andinnát az égből távol tartani... kínzás volt. Ő tudná.

Besétált az ebédlőbe, és szemügyre vette a már ott lévő kis csoportot. Ők is előző nap harcoltak, így a következő két napot is szabadok voltak. Ez egy ajándék volt a lenastitól, a kiképzőiktől. Ha jól harcolnak és túlélik, kiérdemelnek néhány nap kiváltságot.

Odament a tálakkal várakozó emberi bűnöző rabszolgákhoz, és elvett tőlük egyet. Aztán odament egy másik rabszolgához, és odatartotta neki, hogy beletegye azt a fránya moslékot. Kilencszáz év alatt soha nem vette a fáradságot, hogy megtudja, pontosan mit is eszik. Táplálék volt, nem mérgezte meg, és nem éheztette. Néha, a legjobb harcai után, négyszemközt is jutott neki egy igazi vacsora, de utoljára tizennyolc éve érdemelte ki, hogy ilyet kapjon. Egy steak, igazi vörös hús, és egy vekni kenyér. Hosszú élete egyik legjobb étkezése volt, de aztán soha többé nem fordult elő. Tudta, hogy előbb-utóbb újra megtörténik. A leghosszabb idő, amit a moslékon élt, egy évszázad volt.

Azrodns aa remggeplern^ éreztqe_ ha fqájcdGalmmaKtD. BVnaqla$mi uicgXaZzki Tételjre zvá(guyotbtL, m'iintS axz aP sntBeaók lé(sv DaÉ wkRenyérW..

Égiek, miért nem tudtam tegnap kiérdemelni belőle valamit?

Visszalökte magához. Azzal, hogy akarta, nem ért el semmit. Valami olyasmit kellett tennie, amit akaratlanul is akartak, hogy igazi ételt kapjon, és ő makacskodott. Nem akarta megadni nekik, amit akartak, ezért nem kapott volna semmit.

Leült a hátsó sarokban lévő asztalához, ahonnan mindenki mást is láthatott a teremben, ahogy bejöttek, megkapták a moslékot, ettek, aztán elmentek. Lassan evett, nem érezte, hogy sietnie kellene. Reggeli után nem volt hova mennie.

Ftérf'i$ AnJdinna SséitáxlLtF zbe, Xmá^rQ Hizazad*ta_ng, ntéBme*lyViXkük mRég dvYéqre'senk RilsZ Nab OregqgvelWi el$őStBtiQ keOlIső egdDzWéysjbőlG. !Eg_y WptiFllanbatigó Écspadkt néSzAte őkweÉtZ.

Nem gyűlölte a körülötte lévő férfiakat, még ha azok gyűlölték is őt. Valójában nagyon is vonzónak találta őket. A szarvuk, még a törött szarvúaké is lenyűgöző volt. Mindegyiküknek robusztus, férfias arca volt, amit nem voltak hajlandóak leborotválni. A szárnyaik ápoltak voltak, sőt bekötöttek. Azok a szárnyak, amelyek valaha elsötétítették az eget, erősnek tűntek. A farkuk sebhelyes volt, de halálos manőverekre volt képes.

Egyikük sem viselt sem inget, sem mellvértet, csak az ágyékkötőt és a pterugát. A szemek lakomáját akkor is értékelni tudta, ha a tényleges férfiakat nem tudta értékelni a cserzett bőrben. Az Elvasiak, az uralkodóik, a fogvatartóik, semmit sem értek a harcos Andinnához a fejében, fizikailag sem. Túl szögletes, túl tökéletes és szép, és sokszor túl sovány. A császárné egy Elvasi fényes példája volt. Hűvös és távolságtartó, ravasz, de sírva fakadt, ha letört egy szöget.

Mave az előtte álló hímek robusztusságára vágyott. Nem pedig Lothen herceg puha, nyafogó hangját, aki kétségtelenül hamarosan újra megidézné őt. Vagy Lord Fenoth kemény kegyetlenségét.

Adz( egZysikk iklyGenV Éc$sJoHpoFrtbla lakga!rtq bta.rStyozniÉ,A (valami méYlyevn slegbwerlülR hVíwvtÉa, hkogy Xme_gtMakláwlCja) a bhkedlyóéxtM a znépUe, !a_ htímHeXk SkcözöVtAtT. jA rdtuLr.va fé.r&fiyafkg cközöStt,A QakikU von(zódtaÉkH ^hCozNz^á.R YMivérJt. tnyema (tudo'k neBm !goIndfolln,i rájuk?S pM,iértM hcívWogga_tnKabk DminhdWeLnRfé&léejkfép!pen? AzCt xhpinnfé,mq,l kLiOlekncszWáz év utá'nx, hBogYy vDemlüOk $éSlMtem,M JérexzitemP a, UmeNgveUtéslüket, dvkébgret helDhNisizem',P sho.gYy nqiinccsq FszRüQkCségtemh rájulk,P Dnepm !akaqrYoRmv pőketj.^

Nem, itt vagyok. Bámulom őket, és olyan kapcsolatot akarok, ami sosem lesz meg.

Ekkor eszébe jutottak az újonnan érkezettek. Az újonnan érkezők mindig fájdalmat okoztak, de ez volt a legjobb esélye arra, hogy ez a szükséglete úgy teljesüljön, hogy élvezze - legalábbis a szükséglet egy része. A srác a többiektől kapott volna bosszúságot, amiért az ő kiságyához ment, de mindketten kaptak volna valamit, amit a többiek közül senki sem kaphatott meg. Egy konszenzusos éjszakát az ellenkező nemmel. Nem adná meg neki azt a közösséget, amire mélyen vágyott, de adna neki valamit.

Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "A női démon"