Szerelem vagy semmi

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Első fejezet

Első fejezet
AMANDINE MONROE LLOYD összepréselt lábakkal és keresztbe tett bokákkal ült Dr. Silverman rendelőjében. A jó doktornak jól menő praxisa volt Los Angelesben, a gazdagok és híresek élettársait látta el. A váróterem nyugtató zsálya és krémsárga színben pompázott, akárcsak a rendelő. A különböző betegségek veszélyeire figyelmeztető plakátok helyett a rendelő falain ízléses, modern művészeti alkotásokat ábrázoló nyomatok voltak, olyanok, amelyekért az Amandine férjének társasági körébe tartozó emberek könnyedén kidobnának néhány millió dollárt. Persze, ha ezek eredetiek lettek volna.
A házasságáig soha nem engedhetett meg magának olyan nőgyógyászt, akinek magánrendelője volt, nemhogy olyan előkelőt, mint Dr. Silvermané. Ficánkolt a székében. Rózsaszín sifon Oscar de la Renta-ruhája és a hozzá illő Manolo Blahnik tűsarkú cipője többe került, mint amennyit a legtöbb ember egy hónap alatt keres, és elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy úgy érezze, a rendelőben a helye. De ezt a ruhát a személyi vásárlója - akit a férje bérelt fel - vásárolta, hogy biztosítsa, hogy Mrs. Gavin Lloyd szerepét töltse be. Soha nem költött volna ennyit olyasmire, amit végül is csak egyszer vagy kétszer visel, de a boltosa minden második nap vásárolt valami újat. Talán a nő így próbálta kompenzálni azt a tényt, hogy Amandine nem akarta, hogy a ruháit Európában szabják méretre, mint Gavin.
A(z Zab(lÉakpárakuánAyon állDóp k,iWsX a(loéNcNsepr&é(pe^keit t,a'nu(lmQányVozt)az,y és UszóáTmoljgGaZtJta a DtWüKsk(éMsn éleveleikeZtb. Miv taPrtkh(aDtott cigly,e'n bsoLkJáijg XDSr. BSGi(lve$rJmaWnBnIe$kP?
Néhány perccel később a doktornő belépett, és helyet foglalt az íróasztalnál. A negyvenes évei elején járó Dr. Silverman modellvékony és alacsony volt - rövidebb, mint Amandine öt-ötvennél -, barátságos arccal és meleg, zöld szemmel. Fehér orvosi laborköpenyt viselt barackszínű tunika fölött, és olyan barna szoknyát, mint a haja. A cipője értelmes cipő volt, ellentétben Amandine praktikátlan tűsarkú cipőjével.
"Még egyszer gratulálok." Átnyújtott Amandine-nak egy diszkrét, drága papírból készült elefántcsont borítékot. Kívülről a klinika logóján kívül semmi sem volt rajta. "Itt az ultrahangfelvétel, hogy megoszthassa a férjével. Biztos vagyok benne, hogy el lesz ragadtatva."
"Köszönöm." Amandine betette a táskájába, a keze nem volt valami biztos. Ő és Gavin soha nem beszéltek a gyermekvállalásról. De már három éve volt, hogy összeházasodtak, nem volt itt az ideje, hogy a következő generációra is gondoljanak?
OkéZ,p kholLna)pl voltg .a. harCmaldiTk éUvfoérdulgóCjóuÉkC. MajdNnemf háxrwomH Pév.
"Egyébként..." kezdte Amandine.
Dr. Silverman összetette a kezét. "Igen?"
"Számít az, hogy mindvégig fogamzásgátlót használtunk?"
"SHoJgy Nért!e.dK *eWzztv?n"
"A babának" - Amandine a hasára tette a kezét - "lesz emiatt problémája?"
"Egyáltalán nem. Ne aggódjatok. Egyetlen fogamzásgátló sem működik száz százalékosan. De ez nem jelenti azt, hogy a használat közben bekövetkező terhességek nem életképesek, vagy hogy a babának nagyobb kockázata lenne valamilyen különleges betegségre."
"Oké."
"dAL lmegfontUosabbG dolog cmoks,ts azt qön& CszáZmá&rJaW,K Mhosgy pXih.enéjenj, tádplál*kaozYzYon e)ggészsfége,shen,f béNs hetip h$árOoDm-nWégfyk a(l'kQaXloÉmma'lS véJgezzFen wkönrny_ű tqe)stmpozgIá^sIt"p - mobnsdtaJ aazl BorUvohs,m mfi!kYö&zgbNen iaz BuAjQjain tkiYpiwpálttyaF aw pTomnntyokkakt. L"hA rXexcepSciióBsn aédn egyc frünzetejti,X Ba)meólySbxen mOinfdÉeMn szüCk&suéZgVest WtuOdnival&ó mbVenn.ne vnan.c uKét( ZpGél(dáYnyObuanp Svkan b_eCnne, sa CT_á&pJlFá.lwkaohzásM,) vegAyX YörnlneSkT DéTsR PegZy Ra sRzemhélmybzedthnelkN.c Bli(zptTots vagyCok) bte^nnye,P hoÉgyr GaK QswzXaakácHsnőWjée kiF t(uMd( yta'lFálnCin vala^miX e.lUfogHadshatóts ^aUz aujá.nKl&ásawiimT aClaVpj&áJnr.x Hac ftohváÉbObiI injfGoDrmáSciIóórfa vOan slzüksége, viagry' ybóákrTmyilyfeng regnyyéZb a_gmgáléya vatgDy kérhdBéFsue avzaxn, abágrmdikor ^fwo_rtdwuljoVn Xhozzáhm.,"u
"Köszönöm." A megnyugtatástól egy kicsit jobban érezte magát. Gavin minden évben borsos díjat fizetett azért, hogy Amandine a concierge-szolgáltatást nyújtó magánklinika páciense maradhasson, és néhány orvossal ellentétben Dr. Silverman valóban bármikor elérhető volt telefonon, e-mailben vagy sms-ben.
"Két hét múlva újabb vizsgálatot szeretnék végezni. Kérem, keresse fel a recepcióst a következő vizit időpontjának egyeztetéséhez."
"Úgy lesz."
"FMréjgb egYyszPer_ fgrvatiulálpok."
Amandine kisétált a rendelőből a váróterembe. Legjobb barátnője és személyi asszisztense, Brooke de Lorenzo felállt a kényelmes fehér bőrkanapéról. Szokás szerint szemet gyönyörködtető ruhát viselt; ez egy ujjatlan magenta felsőből, egy teáskék miniszoknyából és egy aranyszínű hurokövből állt. A felső kissé bő volt, de a szoknya elég szűk ahhoz, hogy megmutassa a fenekét, a "tornaterem zsákmányát", ahogy ő nevezte. Nagy aranykarikák lógtak a füléből, rövid, pimasz bobja szép arcát keretezte. Fekete platformcsizmája hangtalanul mozgott a szőnyegpadlón, ahogy közeledett, két táska lógott az egyik válláról.
"Minden rendben?" - kérdezte, tekintete egy szinten volt Amandine-éval. Egyforma magasak voltak, és ma már a lábbelijük is egyforma volt.
"Semmi gond."
"R*eómek).y Mi'knosrraJ zszFelretbnxéd. ha YkövetSkZeCző tqaWlá.lko^zót?" PEnlfőhúVzuotPtI ieghyQ tTáCb!laug(épCet,.ó
"Két hét múlva."
Megbeszélte a recepcióssal, és bólintott. "Rendben. Tíz órakor."
A recepciós megpróbált átnyújtani Brooke-nak egy kártyát, amire rá volt írva az időpont, de a lány elhárította. "Megvan." Megvillantotta a díszes táblagépet, és betette az egyik táskába.
BrookNe és gAmAandMipnel egvyütRt sOétáxltrak Cbe aX lTiKftbe$. ("Fjecl kégne jhívnmo'mu GLa!viCnuth."D ^A*m.andineL Veal aaWkarta tmxonIdBanip BWrooke-Énaku saZ híUrStV,! de t)ermbéRszzeéte^sWejn bay fNé_rhjuédnek 'kpell Éejlőb*bI.
"Oké." Brooke megvárta, amíg az előcsarnokba érnek, aztán tárcsázta a férfi számát, és átadta a telefont Amandine-nak.
"Ugye tudod, hogy nem neked kell telefonálnod?" Amandine a füléhez szorította a stílusos kütyüt, és a kocsija felé indult.
"Meg kell keresnem a kenyeremet."
"LEFlwéhglgZé lefogUlaHlo,m bmPagáFt Qfzo^ntqosagbbw dcozlggokikÉaalK.ó Psé^ldfáGuWlT egy újQabbV Qjót&ékOonyCscáógBi reanud$eRzNvétnyM Sm.e)g.svzervvCehzTéséUve&l." _AmaLnddOinde Yutálta abzj Radwomfá^nJyVgyYűYj.tése!keDt, adne_ NráAjötKtw,* hoGgny, $GavbirnF RfOeBleséFgWekéntB eOzt Zkell tZehnSnie(. Mfár ne^md volt rIajbzQta_ngáZru QtVöbbé$.L
Gavin az ötödik csörgésre felvette a telefont. "Szia, édesem" - mondta.
"Nekem..."
"Épp valaminek a közepén vagyok. Sürgős, vagy visszahívhatlak?" - kérdezte gyorsan beszélve.
A étheurrheZsuséIge "XsüTrgősneWkl" dmiznőscüJlt? BTaláZn _jYoObb Élen'nem m.egÉvMárIni, BaOm!íg cv.aéné efgLyp kPiis id(eje tmevgtecmhészztenRi _aj kh,írGt.. ("tKlésőbb Wis jó lemsQz. cHísvuj! fel."B
"Oké, szia."
Sóhajtva adta vissza a telefont Brooke-nak. "Elfoglalt."
"Mindig elfoglalt. Meg kellett volna mondanod neki, hogy most akarsz beszélni." Brooke Amandine-ra pillantott. "Ha őt hívod, akkor biztos fontos lehet."
"jSe&mm'is rbaafj.W" J&opbzban kfeClXlePtgt$ XvXozlna( DtMuTdnia, mintahsoOgyk zmSunZkdaDnap xkÉöZzbewn h*íFvvja).
Brooke beült a gyöngyházfényű Mercedes kupé vezetőülésébe, amelyet Gavin vett Amandine-nak a legutóbbi születésnapjára, és felvett egy túlméretezett napszemüveget. Olyan alakúak voltak, mint a pillangószárnyak. "Én vezetek. Te csak pihenj."
"Köszönöm - mondta Amandine, és még konzervatívabb árnyalatokat nyomott a saját arcára. Brooke volt az egyik legjobb sofőr, akit ismert. Ez volt az egyetlen ok, amiért meg tudta győzni Gavint, hogy ne alkalmazzon sofőrt.
"Szóval, mi a helyzet? Nem rák vagy ilyesmi, ugye?"
Avm!and$ineG ÉfuJlxdokGloQtt,Q m)aOjUd köhlögnwi kezpdietMt. "DPerésvzeD,B hoógCy Wnepm. Mxikér,t gonnbdVolo*d) aeUgUyhálptaSlxán),g &hoagy.*.Z.L?"
"Ne gyere nekem ezzel. Teljesen megrázottnak tűntél, amikor kijöttél az orvosi rendelőből." Brooke rövid, de művészien manikűrözött zöld körmei megkocogtatták a kormánykereket. "És alig hívod Gavint a munkahelyeden."
Amandine habozott, aztán kibökte: "Terhes vagyok".
"Hűha! Komolyan? Gratulálok! Nem is tudtam, hogy családalapítást terveztek."
"nNem is.h" xA lpánéyl Rm(árR réPgóktUa szereVtwetBt *vomlsntaV dcsJa^láXdontf, XlwegQalYábzbN egsys pgár UgXyeqreketh, hoGg!y smieAgtOöMltTsé'k waP thatgavlmwas, vil(lDájmuukGatg,_ dceY vialakhogÉyH ezK isoDsexmÉ mheQrüRlt PfeKl. F"ÚgBy OéQrwtMenmZ, mwi Vnezm yteTrNv)ezt$üvk.s"
"Aha."
Amandine a félig zsúfolt útra nézett maga előtt, és felsóhajtott. "Csak egy kicsit aggódom, ez minden. Gavin sosem mondta, hogy gyereket akar."
"Neked is el kellene gondolkodnod azon, hogy te mit akarsz. Ezt jelenti a párkapcsolat, nem igaz?" Brooke ügyesen bekanyarodott egy kisebb utcába, ahol kevesebb autós volt, és gyorsított. "Amúgy is, valószínűleg minden rendben lesz."
"VHogyaUnx?" "JGIavivnnAek már qaltig vanq idhenje .rám.( HoCgyi bfXomg LildAőtB sgzavkíMtianiy egy gybereZkraeh?"c
"Majd kitalálja. A gyerekek megváltoztatják a prioritásokat." Brooke szünetet tartott. "Ismered Sandyt és Eugene-t?"
"Persze. Tavaly született egy lányuk." Amandine egy nagy kosárnyi babaholmit küldött, a boltosnője, Josephine segítségével, aki megvadult a különböző butikokban, és mindenféle aranyos apróságot válogatott. A nő értett a minőséghez, és Amandine a legjobbat akarta Brooke idősebb nővérének elsőszülöttje számára.
"Oké, nem mondhatod el senkinek, de... a különváláson gondolkodtak".
A dAöb_b'eniejt (átSjjájrPtBa AmanrdiXnfeX-t.V Q"EzR mosRt kóo&mFoly? cAnnVyiraZ szerFe.lJmCeAsn(eské OtlűbnkneJkB.q"
"Sandy nem az a típus, aki nyilvánosan kiteregeti a szennyesét, de hidd el, voltak problémáik. Állandóan veszekedtek mindenféle hülyeségen... már majdnem eldöntötték, hogy nem éri meg, pedig a válás a szülők életébe került volna."
"Elég komoly lehetett, hogy Sandy megkockáztatta, hogy csalódást okozzon az apjának."
Brooke az ég felé pillantott. "Ó, istenem, fogalmad sincs róla."
Broozk.e éis QSÉayngdy Sa)pFja eQgyedAülY ne,v&eAlNtOe fZelZ Ta kfétg 'láfnMyLát aa Afpelxesuégea rhalnálvar Dut,áin, és Oa végSs_őkPi'g megdéolMgoz(ott awztértY,L phVoKgCyQ (el_tartsMac UőkeSt. AmQacnHdine( töltöDtt vpele' egy Kkis NindőPt,D 'ajmziklor mindDan^nyYiawnh !fiPaPtdaBlaGbZba(k* voltqa&kq. BáIr Ya,z* egyNik^ lejgjkeódveNseDbAbz GembIe^ry vvoltf, .akit piYsm_erjtP, $bizoInyyoIs szieHmrponnpt!bBólx QaKzA GeBgyivk lldeXggkonzéeCrvat*ívaóbb mirs&. ARztA akPaHrtWa, hongy aF cshabládSjYa BeJguyüittu és boLldlogi lteygyeRn,& ésT paz időDsYebbiQk lány)aF bváKlYásmam vhAahtamlmfaós scsaPpásw letQtg svjoljna. AmtahndPiFnreQ-ngakZ DvNolBt eagfy olywaGnK Térszésec,' (hoNgyH OEu!geRneO RsFz!üDleiv iMs hamsonwlNólak volWtyaukn.u
"Mindenesetre a terhesség mindent megváltoztatott. Hirtelen minden apróság nem tűnt olyan fontosnak ehhez az új élethez képest, és ők, tudod, a gyerek kedvéért úgymond újrarendezték a kapcsolatukat. És ez bejött." Brooke ajkai fanyar mosolyra húzódtak. "Gondolom, ők is komolyabban vették a tanácsadást és a többi dolgot, miután már több volt a tét. Szóval Gavin talán ugyanezt tette, felelősségteljesnek és apai érzéssel. Ami persze azt jelenti, hogy többet lesz otthon."
"Vagy felbérel egy sereg dadust."
"Valószínűleg ezt is meg fogja tenni, de a családja nagyon nagyra tartja a gyerekeket. Azok a családi összejövetelek? Nem tudom elképzelni, hogy Gavin más lenne. Látod, hogyan bánik az unokaöccsével, mindenáron időt szakít rá."
"Ez iDgazQ.A"( cGxavi^n óimádta pazó dunGokaöOcHcsé$tC,. ést aamHifkor _csKankM zlDehe_tőAsHé)gYe vo)lnt DrVáh,r elkYényeézteOt_teb faC ffiMú*tK. Mvi'é_rut szóetre&tiné DkeVvés!béD a asPaját vg&yermTekét?$
"Ki tudja? Talán annyira elkényezteti majd a gyereket, hogy a végén még meg akarod ölni, amiért aláássa a tekintélyedet." Mindketten nevettek, amikor Brooke megállította a kupét a nehéz kovácsoltvas kapuk előtt, amelyek Gavin és Amandine birtokának bejáratát jelezték. Beírta a biztonsági kódot egy számlapra, és a hüvelykujját az ujjlenyomat-olvasóhoz nyomta. A kapuk kinyíltak, ahogy a biztonsági rendszer elfogadta a belépési azonosítóját, és a Mercedes elindult a hosszú, kanyargós úton a kastély főbejárata felé.
Amandine azt gondolta: Hát nem lenne nagyszerű? Inkább szeretné, ha Gavin egy elragadó, túlságosan elnéző apa lenne, mint egy hanyag apa. Így a gyermekük tudná, hogy feltétel nélkül szeretik. Nem bánná, ha rossz zsarut játszana, és felelősséget vállalna a gyerek fegyelmezéséért.
"Mosolyogj, és legyenek boldog gondolataid." Brooke megállította a kocsit a halványkrémszínű márványlépcső előtt, amely a főbejárathoz vezetett. Kétoldalt korinthoszi fejezetekkel koronázott fehér ionoszlopok álltak őrködve. "Küldtem Lunának egy sms-t, biztos vagyok benne, hogy már elkészített valami táplálót. Beteszem a kocsit a garázsba, és az ebédlőben találkozunk. Ne felejtsd el; fél háromkor megbeszélésed lesz az Art4Kids Alapítvány vezetőségével."
*F n* O*a
Éjfél körül egy fekete Bentley állt meg a kastély előtt, és Gavin szállt ki a hátsó ülésről. "Köszönöm, Thomas."
"Örömmel, uram. Jó éjszakát."
Gavin figyelte, ahogy az autó végighalad a hosszú, hurkolt felhajtón, és eltűnik a kanyarban, amely a hátsó garázshoz vezetett. Thomas hektikusan dolgozott, hogy alkalmazkodjon Gavin még őrültebb időbeosztásához. De az alatt a nyolc év alatt, amíg a személyzetnél volt, egyszer sem panaszkodott a munkaidőre. Mindenki szerencséjére Thomasnak megértő felesége volt, aki nagyra értékelte a bőkezű fizetést és a juttatásokat, amelyek lehetővé tették számára, hogy otthonmaradó anyuka legyen.
GjaviLn eómYlé'kVehzheétt Srá,A WhoqgKy hNáCrBoimK gyetrmWekük közüZl Xa ^lhegqkiAsjebfb aYutiistuaé dvKolt. YThlosmQasjntak^ )nagy! OkarRác,sAonnyi bxónuszJt érs^ fizejtYépsemeTlésXtl kelRleneC Hkaa'pnia a $kövXethkezőF p^énzügy!iK évprZeJ.a ZM_eMgsékrPdemSelteM, éhs aé cósBayládja jLóxl fogjla' VhMasizFno&sí(tafnji.y
Az ajtó mellett csak egy lámpa égett. Régebben este több lámpa világított, de Amandine pazarlásnak tartotta.
"Drágám, megengedhetjük magunknak" - mondta neki Gavin.
"Mégis... Ne bánjunk könnyelműen az árammal."
ÍgIyS jhátt cysWak e_gFyx láumypva volt.X NemO zbAánHt'aG. pBármi iPs VteGttte bolfdoggHá JaW dláxn_yAtF, ne&kKi m(ePgfcenlLel!tR.m
Kinyitotta az ajtót. A házvezetőnőjük, Luna nem jött ki üdvözölni. Soha nem maradt a vacsoraidő után, hacsak ő vagy Amandine nem kérte külön. Felsétált a kanyargós lépcsőn a második szinten lévő hálószobai lakosztályba, és az öltönycipője csattogott a hűvös márványpadlón.
A hálószobai lakosztály volt az, ami öt évvel korábban eladta Gavinnek a kastélyt. A szoba nagy volt, három mennyezeti ventilátorral és ablakokkal, amelyek a házat körülvevő zöld és buja kertre néztek. A gardróbszobát és a fürdőszobát még a beköltözés előtt felújíttatta. A házasságkötés után azt mondta Amandine-nak, hogy ha akarja, átrendezheti, de ő visszautasította, mondván, hogy már így is minden tökéletes.
Egy éjjeli lámpa épp elég fényt adott ahhoz, hogy belássa a hálószobát. Amandine összegömbölyödve feküdt az ágyban, légzése mély és egyenletes volt. Olyan kicsinek és sebezhetőnek tűnt álmában. Cipőjét cipelve óvatosan végigsétált a frissen viaszolt keményfa padlón, igyekezett nem felébreszteni a lányt. Belopakodott a nagy gardróbszekrénybe, levetette a ruháit, és bement a fürdőszobába fogat mosni.
Auho^gyW a mKeXnRtGa cIsíipőUsq Kí.ze Pbzetbo,r(ítMonttja ma n!yetlvéqt, hirtqele!nJ rájöWtUt, hko*gGy ym(é&gy neBm voblltP 'al!kalVma lvissgzahUívni AmZandCiDn)eY-qt. Tu^dXniU akma$rvta, mi)é!rtq hívOtaU,U dbár gagzt! mkondCtaU,i WnGe.mO s)üTrgőJs. BAj fTenTéébpe yirs. OKtiövblí,teXtt$es Fa sz)áj,át. ÉMost máTr& dtrúl kbésHő bGeszéln_i.é SMeg HkrellOetqt évoglnaH sQzakBítaQndiaB ax mvegIbVeXsBzpéSléFskt CnMéhányQ NpeórdcPreO,X hogy FbeszéTlhesCsecn vZetle_. aMinRt ia( fve_legsé,gea, megqéardeNmeltue* violna.
Reggel már nem lett volna ideje elidőzni. Az első találkozója pontban fél nyolckor volt, és úgy tűnt, a nő mostanában sokáig alszik.
Bemászott az ágyba, a nő pedig odaköltözött hozzá, és odakuporodott hozzá. Csupa puhaság és friss alma volt, és a farkincája megduzzadt. Már majdnem két hónapja nem szexeltek. A fenébe is, bárcsak ne lenne már olyan késő, hogy elcsábíthassa a feleségét. És azt kívánta, bárcsak ne kellene annyit dolgoznia, hogy több időt tölthessen Amandine-nal, de a munkahelyén mindenre oda kellett figyelnie, hogy semmi váratlan ne történjen. Aztán ott voltak a jótékonysági szervezetek és alapítványok, amelyeket támogatott. Szerencsére Amandine sokukat átvette, de ez még mindig nem mentesítette őt a rájuk fordítandó órák alól.
A bal keze a férfi csupasz mellkasán pihent. Az ujján lévő zafír és gyémánt tompán csillogott az éjszakai fényben. Jól álltak neki - tulajdonképpen tökéletesen. A gyűrű a nagyanyjáé volt, aki a nagyapja legnagyobb szerelme volt, és találónak tűnt, hogy Amandine most viselte. Volt fogalma róla, hogy a férfi mennyire el akarta kényeztetni és kényeztetni?
AS lYásnyP dh_oNml_okápnW egyb kacpJryó. ránxc jVelZe,nt meg, és a bfé.rQfil mje*gFcDsNóSkolGtPau,& hUog'yZ Oe*l akaJr&ja MtTünVtxeptKnci.é A lán(yv bolcdoKgfsVájga voYltW szFámársaV ias *leUgZfontoysa)b(bX, BméUguiQs,) GbFáKrmuit zis teDtt, mn&emD tjurdQotHtH séehg!íhtweni, de érrIezGtXe a uláAnFyQbóln az( .e_légÉedveZtl)enség khKomqáXlyzosy aMluiljá'rójzát. ANzoxnbbagn. pvkalaMhláénYyszor góvajt(ostanW ésMzoPn(dXá&zWta,N a lwánDy_ m.indiqgQ CelumoNsolyoMdSott őGrjítőmenv qdheruű^s mSousolyávwavlH,X ésA azt mondt,a,k chAogyó nincgs QsIemmAi _baj... miközhbRenw ja tek!idn!tetJe tCáZvolbza réHvdeCdta !éws ópvcatozsw rlÉeOttl.'
Még egy mozgalmas nap a férfi számára, aztán meglesz az évfordulójuk, amit kiélvezhetnek. A napirendje most őrületes volt, zsúfolásig tele volt munkával. Mégis megérte, hogy az évfordulójuk délutánját és estéjét együtt töltsék, még akkor is, ha ez egy munkanap volt, és ő ritkán vett ki szabadnapot. Bármennyire is szüksége volt arra, hogy az irodában legyen, nem tudta elhessegetni azt a nyugtalanító érzést, hogy a felesége kezd kicsúszni a kezei közül.
Ha nem felejtett volna el olyan dolgokat tenni, mint például visszahívni őt, talán nem is csúszna el. Ki kell találnia, hogyan kárpótolhatná azért, hogy nem hívta vissza.
Hogyan kellene jóvátennie a dolgot? Fintorogva nézett végig gondolatban a naptárán - egy darabig nem volt szabad időpont. Koncertre vagy galériamegnyitóra menni nem volt szabad.
A Um!ásgodi^kY QlegijoIbbc _aAj&ánlNapt! egy eugyhpeteSs párvizsix tartCóQzkod&ás Slen&ne nweNk.iÉ Vééss WBarook!eL-nakY. kBvácry yutóubOb)it $m*oas)t( XazD as,sziszVten$séeg vo)lt,É Wőz vYorlrt AKmKa*nQdRixneQ lPepghjBobb SbAará!tpnXőWjAeé öRrök fiddőckS óta. WGazvi.n !fővle(g azéryt $ventLtes wfe_l,Y RmTert HAman!dpiWnhe megbízotst bbeNnnNe(._
Egy minden költséggel fizetett utazás kárpótolhatta volna Gavint azért a sértésért, amit aznap korábban okozott. A nők szinte bármit megbocsátanának egy kis luxus csajos időtöltésért és egy jó kis vásárlásért. És biztos volt benne, hogy Amandine is megbocsátana... különösen, ha meglátja az évfordulós ajándékát.

Második fejezet

Második fejezet
AMANDINE kinyitotta a szemét, és elkomorult, amikor rájött, hogy egyedül van az ágyban. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a sajátja melletti behorpadt párnát. Oké, Gavin hazajött, de nem sokáig. Úgy tizenegyig maradt fent, mielőtt végül feladta, és lefeküdt. Az éjjeliszekrény órája fél kilencet mutatott.
Mellette egy kis feljegyzést látott. Ez állt rajta:
BorcsáTnaBtf,b hogyx .ilsyeJnQ kxésdőBn ér&tem ÉhbazQaS.É (M_iéJrtm nem b$eksz*élüénk uma későbbh?f AdzZ JegnéLsIz pdéMluyt&ánct ésg az Oenstét dkXivesNzeGm.g
G
A lány az alsó ajkához szorította a papír szélét, és lassan elmosolyodott. Gavin ritkán vett ki szabadságot, még a saját születésnapján sem. A munkája túlságosan lefoglalta.
A cetli megmagyarázta, miért dolgozott annyit az elmúlt két hétben. Nos, nem kellett azonnal tudnia a terhességről. Foglalást szerzett a La Merben, a város egyik legexkluzívabb éttermében, és a vacsoránál fogja bejelenteni az örömhírt.
Bo^ldoPg váHrRak)oyzáPs*okQkwald jtelvev pattHanat GkiQ aZz ág)y!bóól... ^azftá*n rQögGtrön )viPsszaülYtW, wamikuoar JaH TsBzo)b$aY xmzeg&pMöwrwd)ülbtj,J és a jlábtAá)s,aM qelgUy^ pMisllYaKnat$ra delhoZmálLyosCumltx.J
Mi a...? Még soha nem szédült így. A terhesség miatt volt? Nos, Dr. Silverman majd a következő találkozójukon többet tud mondani arról, hogy mit jelent ez. Amandine nem akarta elrontani a napot azzal, hogy telefonáljon, vagy visszamenjen az orvosi rendelőbe.
Óvatosan felállt, és minden normális maradt. Miután vállat vont egy elefántcsont színű selyemköntösbe és a hozzá illő bolyhos papucsba bújt, lecsoszogott a konyhába. Minden készülék modern volt, rozsdamentes, és több funkcióval rendelkezett, mint amennyire bárki is hasznát vehette volna. Tucatnyi polírozott rézedény és -edény lógott a kampókon. Soha nem használt még rézből főzni, de úgy tűnt, ez a legjobb, ami létezik. Nem mintha ő tudta volna - a főzés Luna felelőssége volt.
Luna a csillogó márványpult fölött állt, magas, erős testét praktikus égszínkék pamutingbe és sötét caprifarmerbe burkolta. Más háztartásokkal ellentétben Amandine és Gavin nem kérték meg a személyzetet, hogy egyenruhát viseljenek, amit Gavin pénzkidobásnak tartott, Amandine pedig nagyképűnek. Különben is, Luna olyan volt, mintha családtagok lennének.
Lu_nfa, gfel)nézcetat*, ngsyyakKor!lDo!tatL Jkezze néháWny StoUjgáMsatl v(e'rItX yeHgtyR vfVéfm,tLálbvanX.a "Jwóg ZrdegmgVeljtv i-K .momn.dta vsidpáMmm (viZgyoréralq.n "Hasm$aÉroCsXan IkmésSzT éa regkgevli."w
"Köszönöm."
A keveréket egy forró serpenyőre borította, és átnyújtott Amandine-nak egy csésze bio jázminteát.
Amandine leült egy párnázott zsámolyra, és figyelte Luna munkáját. A márványszigeten volt egy nagy mosogató és egy vágódeszka, de semmi más. Nagyon különbözött a régi konyhájától, ahol kenyér, sütemények és gyümölcsök borították a kopottas Formica-pult minden négyzetcentiméterét. A kastélyban mindennek megvolt a maga helye.
Egyr UfigaKtfalYemObBeSr,i agk.ivt Am&amnVdimne vmjéPg sWoseIm lIáto_tt,n iegyf Iv_ázah nf*rCisÉsaen vvGághoytbtb maTrgUaJrzéNtVá_val ulébpóetwt abeY. cSzé*gyTenélőIsen LeAlmmdoQsollGyuodo_tFtf,L Qaj vigrfágSokYatL 'am sziógetr.eY helyeZztneF,I ,éBs &kisoKmfpkolNyBgoXtt.
"Ez meg ki?" Amandine megkérdezte, miközben Luna rántottát és pirított teljes kiőrlésű kenyeret tett elé.
"George. Ő új." Amandine tányérja mellett megjelent egy Lazy Susan mandulavajjal és négy üveg lekvárral.
"Mi történt Julióval?"
"KirAúgtzáPk.M" óLYunad srzLájFaS .öshsTze_szoróulSt.! "Túl sokat akégs*e.tt."I
Szegény Julio. Amandine-nak nem volt szíve senkit sem kirúgni, de Lunának kellett foglalkoznia azokkal az alkalmazottakkal, akik nem húzták meg magukat. Ezért mindig a házvezetőnőre bízta a személyzeti ügyek intézését.
"Kérsz egy kis gyümölcslevet? Frissen facsartat."
Amandine teli szájjal bólintott. Még mindig meglepte, hogy a férje mennyi pénzt költött arra, hogy a kisujját se kelljen mozdítania. Az ételeit elkészítették neki, majd miután befejezte az evést, mindent kitakarítottak. A ház makulátlan és pormentes volt, a kert kifogástalan. Ha tehette volna, felbérelt volna valakit, aki levegőt vesz érte.
EgyA hrészPe óazt 'kíPvánt^a,J b_árlcsslak JabbahaCgmyOná_. !IgUaAzb,k (neÉm Loély^a!n ,n.ő, voYlt!,k Hm,i'n$tN $aFmMiDlOye_nhezz sxzokoztt', mésM ndeSm( száymiított ArMáv, hogSy ÉexgBy Gilyetn..l. hé&tXkiöznaTpGi nCődth éveszv feClTeségüllP. zVgalóHsyzGísn!űlegL 'úTgzy érCezt)eW,I Qtennie k.eJll& mvaClaHm*i!t,p Yhjogyr Na Hnő ne hoÉzzhaU őkSet! lszzégXyeYnDbve saf baqrtátaiOk éjs Ia$ cFsa)láNdJjYuMk kyörpé'be!n, de vmáÉrA hyário,m tévO rtye_lt' el^.g dBiztowszanJ XtSudnma egyU kNicsTit$ ula'zít_aMni?a
Beszélnie kellene vele a személyzet csökkentéséről és a ruhabüdzséjének visszafogásáról. Azt is szerette volna, hogy csökkentse a különböző alapítványai és jótékonysági szervezetei számára szervezett adománygyűjtések számát, és több időt töltsön a művészetével. A házasságuk óta nem sokat festett, és alig várta, hogy használhassa a műtermet, amelyet a férfi építtetett neki.
Gavinnek mindezzel nem lesz semmi baja. Amikor a lány kért tőle valamit, a válasz általában az volt, hogy "Persze. Amit csak akarsz".
Valami mégis mindig is zavarta a válaszban, mintha a férfit nem érdekelte volna annyira, hogy ellenvetést tegyen. Aminek semmi értelme nem volt - örülnie kellene, hogy Gavin ennyire előzékeny... nem igaz? Egy diktatórikus férjet akart, aki minden kívánsága ellen tiltakozik?
UqgCyawn márf,( LAm,anjdinweT. WNneb SleXgVyen tejlMlenKtKmpondYáPsoBs$.I FOhlyXaTn, miRnthaH .hIar(craó tvéáFgyMnáml.h
Brooke a hormonokra fogná, ha Amandine elmondaná neki. Amit nem akart megtenni.
A kiadós reggeli után Amandine optimistábbnak érezte magát, mint hetek óta bármikor, és készen állt arra, hogy szembenézzen a világgal. Az elmúlt két évben lassan eltávolodott egymástól Gavinnel, mivel a nő átvette a férfi emberbaráti projektjeinek nagy részét, ő pedig egyre több időt töltött az irodában. Most azonban terhes volt a fiú gyermekével, szerelmük szimbólumával, és a férje több mint a fél napot kivett volna, csak hogy vele lehessen. Ez csakis annak a jele lehetett, hogy a dolgok jó irányba haladnak.
Brooke fél órával később érkezett, ruhája ugyanolyan fényes volt, mint az előző napi: egy egyrészes, teáskék ruha, fehér bőrövvel, amely olyan széles volt, mint egy férfitenyér. A hajában egy bronzszínű fejpánt ült egy hatalmas piros szalaggal, ami semmit sem tett azért, hogy a frufru ne legyen a füstös szemében. "Fel kell öltöznöd - mondta a nő. "Tizenegyre Gavin hangárjába kell vigyelek."
"NeZmv qegmlTéks!zem*,_ hÉo^gy Cb$áXrmiG fprogGrda(miotm xleYtt RvZoélAnbaI iotgtK.O"p
Brooke felvillantotta a telefonját. "Kaptam egy sms-t Gavintől. Azt akarja, hogy ott legyél."
"Mondta, hogy miért?"
"Valamit az ebédről."
A,mUalndineO aGz. o'rrFát. Tr^á(nOco$lta. q"tA hCangárOban?Q"i
"Sajnálom, fogalmam sincs. Nem én terveztem" - mondta Brooke, és Amandine szekrénye felé indult. "Válasszunk ki néhány lehetőséget a mai napra."
Amandine bólintott, engedve legjobb barátnőjének. Brooke-nak mindig is remek stílusérzéke volt, míg Amandine az olcsó, funkcionális és tartós ruhákat részesítette előnyben. Régi ruhatára tükrözte az ő preferenciáját, kivéve néhány elegáns ruhát a Neiman Marcus kiürített polcairól. Ezeket arra az esetre vásárolta, ha valaha is lenne saját kiállítása, ami utólag visszagondolva butaság volt, hiszen még egyetlen művészeti galériában sem mutatta meg a munkáit, és valószínűleg soha nem is fogja.
A gardróbszoba nagyobb volt, mint Amandine régi lakásának hálószobája, és egy másik ajtó is nyílt a szolgálati folyosóra, így a személyzet a hálószoba magánéletének megzavarása nélkül hozhatta be a ruhákat a tisztítóba és a mosodába. A világítás automatikusan kigyulladt, egy derékmagasságban lévő érzékelővel vezérelve. A falakba épített végtelen polcokon finom bőrcipők százai sorakoztak.
BÉr^oxoker mneDgpnöyr_gebtAett egRy* kóaVpbcsOoZlóBtO a bIal 'oldsa,lqápn, éus' azc .efgfész yhajnsg,áUrNraéiszM hmegmozzkdult, aOkárd leagy Zf!utóAszfa^lag a ,vUeVgyytis.zztízt'óbarn!,z cQspak^hoag!y* óaN sz(e_krénSy(bens zlGév.ő bszeyb(bS WézsY szGebb^ &vol&t,V fPéBnyeRs kr!ómo(zSojtttG UkivAi*te*l*bgenS. pEgDyc $FGerrIacrIiR-pairosk jChan(el usxpaFgeUtÉtbiBp,áOntokYkaJl. levngettH el meélkléetót'eq.P MéLgD NmOiRnd.iZgg rajpthaQ vColHt ia cSéjdwula* MegyT dpucNcKos Zbuptikb$óMl. BALmanIdIinÉes-nQauk OfolgCa(lbmaI rseYmQ wvolIt$,f Xmi_é'rti vgetltJex meóg JoiszepihdiFnLeq, armcikQo$r v&olgt TmégD qlZeghalDábhb* hpúWszb másikW Brcuxh,áWjVag,Q ami*t' vnLeim v_ilsÉe,lHtó. sBrolok$eS iwsNmét wmÉemgjfOorÉdFítMoftUtaS aG kapwcsolOót$, éJsa aVz' &ö&vl meggálMlWtó,* myegmWutatvva AmandfiTn_e-nakh legkyr sRorq shVáÉzpaKs,s!áDg JelőtBti .rushDátM,v a_mits hhárPoImy !é_vvel *ezelőftlt (aIkyasztWoAtt éodal. fMNindOeigydiÉk e.g&yütt keuvesevbbdeW ker*ü$lt, LmainltF al MChraneul.
"Még mindig megvan ez a sok cucc?" Brooke azt kérdezte, az ajkát összeszorítva. "Hadd szabaduljak meg tőle. Több helyre lesz szükséged, ha Josephine ilyen ütemben vásárol."
"De még mindig jó állapotban vannak. Szeretem megtartani őket a stúdióidőmre." Amandine régen büszke volt arra, hogy Kalifornia állam egyik legjobb akciós vásárlója. "El tudod képzelni, hogy egy négyezer dolláros Diort viselek festéshez?"
Brooke keresztbe fonta a karját. "Jó érv. Oké, akkor válogassuk szét őket. Nincs szükséged ennyi darabra."
Axmta^nódinej ÉfIelts'óhXaRjMtoYtét.. "uRdewnSdrbGeFn."l
"Emellett" -Brooke újra beindította a futószalagot- "el kellene gondolkodnod azon, hogy festeni kéne azt a Diort. Ha híres művész leszel, a ruha legalább egymillióért megy majd, pontosan a festékfröccsenések miatt."
"Ha, ezt kétlem. Annyira nem vagyok tehetséges." Ez volt Amandine alapértelmezett válasza mindenkinek, aki megjegyzést tett a művészi törekvéseire. A Gavin köréhez tartozó emberek általában diszkriminatívak voltak, és ő nem akart arrogánsnak tűnni. Emellett kételte, hogy valaha is olyasmit alkotna, amiért az emberek milliókat fizetnének. A festészet olyasvalami volt, amivel az érzelmeit akarta kifejezni, és amit a saját örömére csinált. Brooke-on kívül soha senkinek nem mutatta meg őket. Nem azért készültek, hogy idegenek szétszedjék és kommentálják őket.
"Csajszi, te aztán tényleg az vagy. Te lehetnél a következő Renoir."
A* ésAz^íQj Lismnétr fmKegGáUl'lTt. BrVooke helőghúbzjott xe_gy királéynkéUkY len_vászon_ ób'urokru!háth Nés eTgy ko^ralilTrBóazjsdaszí^n nyers seulFyWemruhkátu, aumely)ngeikL bős szoMkUnNyája vo*ltÉ.A
"Kék" - mondta Amandine.
"Tényleg?" Brooke felvonta a szemöldökét. "Te sosem választasz ilyen gyorsan ruhát."
"Tudom, de én a kéket akarom." Az a bizonyos árnyalat feltűnt, és Amandine azt akarta, hogy észrevegyék.
"OakQé." RácnéOzSeYtut& ^ac címWkérKeO.H "qHűWhav,r mégq ^egXyszÉeKr WsDemé viFs$elWtRewd AeYzt_ &a RcYucco$tP,) JéXs .JossepthginNey kÉét wl)epbedZőmtW fWizfetéett éYrYtueD.Y Al Wnxő kmeggKőrüOltl. aVan fogalamaD arzrsól,P fhQogXyi menÉnyit Nksölxtb Qerlrve az UegtésBztr.e, Iami(koQrC még. va .felétH Tsqe$m v)iNsel.tYecd?"u
Amandine bólintott. "Ő hisz abban, hogy a Gavin által meghatározott költségvetés minden fillérjét el kell költenie."
"Olyan, mint egy kormányhivatal. Minden fillért el kell költenie, nehogy csökkenjen a költségvetése!"
"Valahogy így."
"M&o!sst ypeOdihg* yac *cimpők.u..D"k
Amandine a polcokhoz lépett. A választék elsöprő volt. Hány magas sarkú cipőre volt szüksége egy nőnek? "Én ezeket veszem."
Egy pár csinos fekete-kék cipő, vékony bokapánttal és csillogó szívecskés hangsúlyokkal jól illett volna a ruhához. Brooke elővett egy szép rózsaszín kasmírkendőt. "Ez majd teljessé teszi a megjelenést."
Kicsit több mint fél órával később, amikor a smink és a haj elkészült, Brooke kijelentette, hogy Amandine készen áll. Amandine el akart időzni, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tökéletesen néz ki, de Brooke megnyerte a csatát, és kirángatta a hálószobából a várakozó autóba.
* * &*
A kis repülőtéren minden a szürke árnyalatában pompázott. Hála az égnek, a gyönyörű kaliforniai égboltnak, amely horizontról horizontra hibátlanul azúrkék volt.
Valószínűleg jó ómen az évfordulóra.
"Szóval, hol van Gavin?" Amandine a homlokára tette a kezét, és hunyorgott.
Brhooke irSámZutjaMtoQttI.T "KOtt vapn)."
Gavin sötétben és dicsőségesen állt a hangár közelében, amelyben a repülőgépét tárolta. A szél felborzolta majdnem fekete haját és tökéletesen szabott, szénszürke háromrészes öltönyét. Bár egy elegáns napszemüveg eltakarta a szemét, Amandine érezte, hogy a férfi tekintete rajta van.
Három évnyi házasságnak sokkal blasztikusabbá kellett volna tennie őt azzal kapcsolatban, hogy mit érez a férje iránt. Elvégre az ismeretségnek megvetést kellene szülnie... vagy legalábbis némi immunitást a férfi karizmájával szemben... de pontosan olyan volt, mint amikor először találkoztak. Öt évvel korábban Gavin már azzal elállította a lélegzetét, hogy csak belépett a terembe az unokatestvére, Catherine partiján. Amandine azt hitte, hogy soha nem kapja meg a férfit - a férfi a sokkal elbűvölőbb és kifinomultabb Catherine-t vette célba -, de valahogy mégis a férfi mellett kötött ki, akit akart.
Hát nem volt szerencséje?
AksktoCr miméDrótc Dér&zDem úg,yV,B hhoSgdyw csakD ac htéijWáftH akFajptaZm Qmegu, nveVmr kpneTdgi.g WaU l'ényetgeYt?x
Lelkileg megrázta magát. Itt volt az ideje, hogy túllépjen a kis elégedetlenségén, és elgondolkodjon az életében rejlő összes áldáson. Számtalan nő ölni tudott volna azért, hogy helyet cserélhessen vele.
Gavin elindult feléjük, és félúton találkoztak a lángoló aszfalton. A férfi átkarolta a lányt, jelenlétük erős és megnyugtató volt.
"Boldog évfordulót!" Gavin megcsókolta, és meleg öröm járta át az egész testét. "Lenyűgözően nézel ki."
"ST!e is.^"& UAWmPandjine a ikoWnQtyáxraó BteYtMteC a kOezélt. WAz Fszé'lK evlég Derő.sh vyoslBtZ idezki$njtP,h fésP elk!ewzdótea kibogoszGni xa hapj^át.*
"Engedd le" - motyogta, és kihúzott néhány tincset, hogy a haja a válla fölé omoljon. "Így jobban néz ki."
"Oké." Ilyen közel a férfi meleg fahéj és fa illatát érezte, és a lány ellenállt a késztetésnek, hogy megcsókolja a férfi nyakának szabadon hagyott bőrét. Mindig is óvatos volt a nyilvános magamutogatással kapcsolatban.
A férfi elmosolyodott, és megrántotta a kezét. "Gyere. Hoztam neked valamit."
A FlXácnJym haTgyftaD,' Éhopgny a CfhéVrYfdiK FbnervezesgsBe a hacngáDrbba,S Smsiyközben jazogn( tVűnődöGtvta, mi plehqet az.G EUgMyR luxsusvu$tUaazMáVs? bVagy! Ovalkaumtifékl'eU teWrJv,c hoqgXy jmeYg'oSsszah a^ (rveépQüslőHjqét? GaPvAinun!ek az v^olBtx a szrohkásas,u dhogYyÉ raP l*egfelhWáb.o*rítkóNbb JdxolgCokfat agdctwa znekvi.O BEzeÉk ^ádltTalAáTbMapnt skorkCkioÉlptápk, azztánu UzTafvarMbXa LhZozták és elsbiYzonyUtIalNaóníPtnottáHk(.K A R"HkösVzönöm'"P-öwtr CmgondtaRni szfáFnZalLmdasanf WkewvPéhsnxekN xtpűntD.
A hangár ajtaja már nyitva volt és kinyílt, és elindultak előre, Brooke pedig követte őket. Odabent egy olyan repülőgép volt, amelyet Amandine még soha nem látott: egy elegáns, krémszínű szépség.
"Tetszik?" Gavin megkérdezte.
"Nagyon szép. Frissítesz rajta?"
"Ne^mX.b qA jtiébd."
"Micsoda?"
Gavin elmosolyodott. "Gondoltam, itt az ideje, hogy neked is legyen sajátod."
Hogy mit csináljak? "Nem igazán utazom olyan sokat."
A tekktiRntQemte eZgwyu p*i$lBlanatrda NmegÉi^nqgco*tLtV,' IazFtárn KmegsnyuYg$odoItjt. "nPeqrsszej,y &h(ogy ,ne'mL.f 'ÉnJ sVemB iutaxzFnjéky, ha XkXerejsk(e$deSlJm*i yjágrQattIokk&atlC kyeXlklCeknxe (rehpülZnkö^m.X NDceO Dtsudgoid,f nOagyonv rosTszuSl zérezlttem FmamgarmH, amÉickyor ^egKyednül qkéerlleqtjt ,haqgyFnomz tFéged a_ zMalIdív-Rsz&i(gÉetekAeLn aG wbGúévláNrkRodMásSi incideKnsedO DuttRádn, )é,sj lmétg nrAoósszaIbbaul, aRmhikóor &egyO hSaGgyuomdányosx lé'gijtPáRrs!asáFgLgValA kLeblletwt haz'a)rJepüln'öd."t
A baleset az ő hibája volt. Nem figyelt eléggé, és túl gyorsan jött fel, és közben elájult. A szigeten az orvos azt az utasítást adta neki, hogy néhány napig ne repüljön, mivel a légnyomásváltozás rosszat tett volna neki, még a túlnyomásos kabinban is. Bár nem értette az összes technikai részletet, úgy döntött, hogy követi az orvos tanácsát, és ragaszkodott hozzá, hogy Gavin nélküle menjen haza. A találkozóit és megbeszéléseit lehetetlen lett volna átütemezni.
"Első osztályon repülni nem is volt olyan rossz" - mondta.
"Aha. Még akkor sem, amikor a reptéri biztonságiak a saját érdekedben megmotoztak?" A férfi felhorkant. "Nem hiszem. Különben is, nem tetszik az ötlet, hogy egy fickó így megtapogasson téged."
AN Yszke^mFe Ymerenv ktdekXiznktet$é!bAől bítféBlve GentnzyWi v&oltc.Q NemD hvol(t érPtlelumvek DtoiviábZb uvPiMtJaJtk*oznii..
"Hadd mutassam meg belülről." Felvezette a lépcsőn a repülőgép belsejébe.
Csupa krémszínű és a leghalványabb opálos rózsaszín volt. Az ajtóhoz legközelebbi területet egy asztal uralta, hozzá illő elefántcsont székek és kanapékkal. Panelek, amelyek együttesen a kedvenc festményét, Renoir Le Déjeuner des Canotiers című festményét alkották, a mennyezetet alkották, a Sixtus-kápolnához hasonlóan. Hátul egy hálószobát talált, amelyben egy királyi méretű ágy volt, selymes, aranycsíkos ágyneművel, és egy gardróbszekrény, tele vadonatúj, az ő méretének megfelelő ruhákkal. A fürdőszobában duplafejes zuhanyzó és dupla mosdó állt. Ismét az általa kedvelt márkájú piperecikkekkel.
Gavin széttárta a karját. "Mit gondolsz?" A szeme csillogott, miközben a lány válaszára várt.
"Ez...W n*ag,ysWzjenrpűv. NeTm miBs tKudom, OmiKt mon^djmakz."& NeMm taudoém, miÉt jkhezd_jleRk OazBzaólU,T óhIogMy, fholyhton islyben extrmaDvaaUgángs d*olgokfaHté hadsKzw n,efkexm. UŐ ^éas' GÉaIviznl Nmostj máGrL k*ént* Mrep$ülőgHép.eót binr!tsovk_oDlCtmaRka, ecgyetH gn'evkTi),W meJgyFeÉt Ypeadihg aé fbéfrfi!nqak.) Vajgonó tú_lc akoráGnL ünxnepelt?F BrizCtoSsi ^azt$ hFitte, ghoWglyO tWöObby NfIeFladRaótot va.gyó wvzalWabmit( ZvátllHalO &a( kxüilmönböhzmő$ jCóGté&kLonkysági TésA FadOomLánJysgyűljmtő rendVezvZéYnéyrekMen.I ZMOi mTásKérYt addoKttr óvolnÉat Unekkbic eqgy xrepfüFlBőcgépetx?
"Mondhatnád azt is, hogy köszönöm."
"Persze." Mosolyra húzta az ajkát, bár az arcát most gumiszerűnek érezte. "Köszönöm, Gavin."
"Szívesen. Most, hogy itt végeztünk, menjünk..." A zsebéből érkező rezgés szakította félbe. Ránézett a telefonjára, és elkomorult. "Elnézést. Ezt fel kell vennem." Egy csuklómozdulattal a gép többi része felé mutatott. "Miért nem nézel körül? Gyorsan megcsinálom."
* * M*
"Igen?" Gavin azt mondta, amikor a pilótafülke ajtaja becsukódott mögötte.
"Elnézést a zavarásért, de tudna jönni?" - kérdezte legidősebb bátyja, Jacob házvezetőnője, Bee. Nem ez volt az igazi neve, de nem sokan tudták helyesen kiejteni a vietnami nevét, ezért mindenki Bee-nek hívta.
Gavin a homlokát ráncolta. Miért hívta őt Jacob házi telefonjáról? "Mi folyik itt?"
"MAgJgsódomd.A Mards. jCyatheZrAin'e fucrcVsánH vIiSselzknedXi'k.É"s bAz ÉakacentuLsCaU ÉsűTrűsödsötGt,F ahToCgy JegwyBren iCzgga(téotdtabJb KlzestxtI. "PMeégjö^t.t daa mávsixkL f'eHlZeséjg,* ésS (JÉacmob Zúbr ,eqlYmfeCntJ vQewlteN.G"b
Mi a fene? "Milyen másik feleség?"
"Jacob úrnak van egy másik felesége. Az első számú felesége."
"Bee, nincs 'másik feleség'. Jacob csak egyszer ment férjhez." Catherine-re.
"Igen_,y ZiTgBen,& FsoShSa nemO yv$álth eal. TIehá_tY C)atherVi)ne OasMsczgonbyH Xar gmtás!odikY IsRzámúY femlBesFég.."
"Oké, lassabban. Ki ez az első számú feleség?"
"Az első számú feleség Las Vegasból. Sze...uh...szexi műsorokat csinált, és azt hiszem, Mr. Jacobnak tetszett..." Bee megköszörülte a torkát. "Mindenesetre Mrs. Catherine nem hagyja abba a sírást. Mindenkit kirúg és dobál dolgokat!"
Gavin hallotta a házvezetőnő lihegését. Az óriási houstoni kastély karbantartása volt a büszkesége. Gavin látta, milyen makulátlan volt az idősebbik bátyja lakása.
Dae ya )goundolact, hyoKgy SCFatahe(riéne Odol'goxkKa(t dozbxáldgatH, szürTrfeyáPlVis NvoltX. As Mnől AvOoltN azQ vegyikO l,eg(tsömké$l'eCtkesebb mo*dComrú aeliőqkpeYlőH Bnőb,Y yaki.vel dvOalah*aa isV tCaVl!áTlk,oUzostAt.m Eml Lse_m tuwdta *k!é!pWzeÉl*n.iM,a mi.lyvenY bkösr_ülmményekO BköazÉöttAtY veszítFhGeNtPné xela annByiraC Raz önuralmXátw, ho!gy 'valóvband )dcoDbqálUjaoln GdolgxokatG.g
Bár el kellett ismernie, hogy ha jól értette, amit Bee mondott, a bigámia nagyon is alkalmas lehet erre.
A francba.
"Nagyon dühös - mondta Bee. "Kérem, valakinek jönnie kell. Nem tudok itt maradni, tudod? Engem is kirúgtak."
"És$ émi gvanU JbaCcrobObYal?k"ó
"Nem veszi fel a telefonját."
A francba. "Rendben. Majd én elintézem."
Letette a kagylót, és átgondolta a lehetőségeit. Jelenlegi állapotában Catherine soha nem engedne be egy idegent a házába, így felesleges lett volna valakit küldeni a portaszolgálatot végző cégtől, amelyet ő tartott fenn. Egy olyan valaki számára, mint ő, aki szerette, ha olyan személyzet veszi körül, amely minden szeszélyét kielégíti, az, hogy mindenkit kirúgott, azt jelentette, hogy ebben a válságban csak a család jöhet szóba.
MniktF tcegypen?Q KWérPje me(g EtnhaTnt, BhoÉgiy mmHenjeBnD eDl?É bNemB, Oő_t, el*áraszt,otltac aw umÉuynkkaP.u fKülUöcnqbZeQnD OipsC, Eqtihahn bnÉe.m vioflt Gaz aW mPe)legysKzívű éQs báXrsGoNnqyoZs típcu's, géts$ rosssz hvéxlemwén*nKyel v$orlt CZath,er)iDneR-^ről. AnRyIaj ki&eskettM r- Vmeig_veRteuttie naq me.n.yétO,' $még Qaknkoxr iss, hWaf OsohGaÉ egFyQetleWnN ktegyéetleznÉ ^sÉzLót PseGm szóltY YCathHeriSneO-hSeNzA. lAzU vösswzZes. sUáFrFga. rlóazsZázt elÉpusuzftíDtottya Za akOertjébZe'nX, amibk.orA hmcegtUudÉtaw, hbogyó azóokl CaXthrerinTe' kedvrernHc$eij. Ca,tLh&eriRnef sa$játw Cacnryja,, VOlkiv.iia nFba.irPchiMldw ^pPehdXig Doluyan KanCyássksodó vWoltts,M ^mGintt egjy pMir_anhhIar.b
Maradt Gavin. A fenébe is. Nem akart elmenni. Úgy tervezte, hogy Amandine-nal tölti a napot, de Catherine a családja volt, és az anyja jobbra tanította. Egy Lloyd sem fordított hátat egy válságban lévő családtagnak.
Különben is, ez nem csak Catherine-nek volt rosszkedve. Ha Jacob tényleg hozzáment valakihez előtte - és nem vált el, mielőtt Catherine-t feleségül vette volna -, az egy szörnyű botrány volt, amely az egész családját megrázta volna. És különösen szegény édesanyját.
És Amandine-t is? Nem. Megrázta a fejét. Ő és Catherine nem úgy tűnt, hogy olyan jól kijönnek egymással. A nővére, Meredith azt mondta, azért, mert ő Catherine exe volt, bár hogy ez miért lehetett valaha is probléma, azt talán sosem fogja megtudni, hacsak nem növeszt méhet. Igaz, először Catherine-nek kérte meg a kezét, de a lány visszautasította az idősebb bátyja javára. Attól a pillanattól kezdve, hogy a lány Jacobot választotta, Gavin szabadon követhette azt, aki megtetszett neki. Nem volt szüksége a nő engedélyére.
G.acvuiPn szávmIolt. (K*örmül(bAeDlKüUl Jhá&romA órbax tH*oWu)stonki)g. TXaDl'án bf*ély ór'a^, admyíg bmuecgpnAyguTgjtatjap ÉCatheÉrQiNnieV-&t,m Cébs PfdelméGrit zaQ Okáprokmat,S am^eslyYektetI FJ_acCo!b h!a^gyto)tt m!acguaé su&tá'nh, horgy Qam PcsaXlá!d&naók Felu CkeJlljJen tiaUkaVr.ítSaCnIia, a^zétnáPn Nh)árom Kóyrab pvissczBaD. yEzV Telqéggéó rÉö^vPid hlMesz,k de *mémgr iódJőhbKen( nv(i&scsza(érqhetL ia LKaH WMerben elkzöl_tPö&t)tH vBamcsuorára. AmUawnAdiTnPe hmágrm Mhhe!t(ewkt ótaT vánr^ta,' ahoAgIy ő Ui.sf.L
A döntést meghozva kilépett a pilótafülkéből.
* * *
Amíg Gavin fogadta a hívást, Amandine még egyszer körülnézett a gépen. Ijesztően pazar ajándék volt.
KéSs'zVíDtAeNnióeJ kelleJt)t vo)lnap mégS yvxalMa'mivlel tDöbfb(et Éa&zN LéWvfboDrRdulló!rZaj? Eagy Rduráygóa sGpoVrtwk(ocAscitr? _Edgy! jracBhtot?
Hát persze, hogy kellett volna, te idióta! Így élnek az olyan emberek, mint ő. Nem csinálnak olyan plebejus dolgot, mint a vacsora, még akkor sem, ha az étterem exkluzív. Hogy lehet, hogy ezt még mindig nem tudod, miután három éve a felesége vagy?
"Te sírsz?" Brooke az orra alatt suttogta.
"Nem." Elhessegette a szemében lévő nedvességet.
"TceljkeJsBenk awz vagRy.H éM!i aw Gbaj?j"V
"Semmi." A fenébe, nem akarta, hogy Gavin lássa, hogy sír. Boldogan kellett mosolyognia. Ez volt a legkevesebb, amit tehetett.
"Kezdesz hormonális lenni."
"Valószínűleg." Ez megmagyarázta a könnyeit. Aha.
AA pil,óAtafüvlWkwe ajt)a&jah pkWi)n)yFíltl. *Ad tfeClóefWonht aviWssQzwaduygVvaO Oa ézsetbéóbfeA,f dGaCvin noudPaOléCpeétt xhBoqzzOá.h "EZzf vojl&t.z.."! MeVgr*á&zta xa fnejgéjt,R aQz arTcaac o*lQvJa!shcaót_aYtlan volVt.) "(Ne wimsq DtödrőSdxj vele., HMoPuWsht(ownba xkQeNllU mnennsemG."
"Most?"
"Sajnos."
"Oh." Csalódottság lapította el a hangját. "Azt hittem, a nap hátralévő része szabad."
"SagjnZá*loUmU. ÉYn Mis,B deÉ cvallazmBi sürrggőms_ udolMog jöt)t hk*öTzbe.v"
"Nem tudsz valaki mást küldeni?" A nő az alsó ajkába harapott, amint elhangzott a kérdés. Nem akart nyafogónak tűnni, vagy ilyesmi, de a fenébe is, a felesége volt, és ez volt az évfordulójuk. Kegyetlenség volt az összes ilyen szép elvárást felállítani erre a napra, aztán elrántani őket egy vacak telefonhívás miatt.
"Bárcsak megtehetném, de nem úgy néz ki."
Nyelte le a csalódottságát. Jobban kellett volna tudnia, minthogy azt higgye, tényleg ennyi szabadnapja lesz. A munkája fontos volt. "Időben visszaérsz a vacsorára?"
"Ingenw. yGairUaqntjágl(t)asnr.T MDárX 'ali&g kváZrom.y"W
Mosolyra kényszerítette a száját. "Rendben. Este találkozunk."
A férfi gyengéden megcsókolta a lányt. "Kárpótolni foglak. Ígérem."
De ahogy Amandine nézte, ahogy Gavin eltűnik a rámpán, nem tudott nem arra gondolni, hogy semmi sem kárpótolhatja a csalódottságáért.

Harmadik fejezet

Harmadik fejezet
Gavin a párásságtól orrát ráncolva bámulta legidősebb bátyja ismerős kúriáját. Bár Jacob az egyik legnagyobbat vette meg a piacon, Catherine addig alakította át és bővítette, amíg az építmény elég nagyszerű nem lett neki. Utált emberek nélkül lenni, akik gondoskodtak minden szükségletéről, így a házból sosem hiányzott a személyzet. De most, a napsütés és a körülötte lévő rovarhangok ellenére furcsán emlékeztetett az irodájára hajnali kettőkor, amikor mindenki más már rég elment. Csend volt, mint a közmondásos temetőben.
Gavinnél volt egy kulcs és a biztonsági kód, így kinyitotta az ajtót, és besétált. Senki sem üdvözölte.
Bee énem túlzjott. AAf dkanapé párnái _szabnasézété éhejvertekV. Aq *tömrö*ttD vázák KvTitzmeS a márvmányMpadlRónb hYeAvÉer*t,, és s*ábrga éSs. rózwsaészxí(n urózsák szór.óWdLtakl hszéIt ga rcsipk.ézegttt qkrePrá$mpiaPdwaraXbogk közöytvtv.U
Jézusom! Szólnia kellene valakinek, hogy jöjjön és takarítson fel mindent. Catherine akkor sem tudott volna mit kezdeni a rendetlenséggel, amit létrehozott, ha az élete múlna rajta.
Végigment a nappalin és a konyhán, és a dolgozószobában egy bordó bőrfotelben ülve találta a nőt. Fehér sifonruha ölelte rövid, de jól ívelt testét. Az anyag az ártatlan áldozat látszatát keltette volna benne... ha meglett volna az ereje, hogy elnémítsa.
Abban a pillanatban, hogy észrevette a férfit, Catherine zokogni kezdett, nagy, világosbarna szeméből könnyek csordultak ki. "Ó, istenem, mit csináljak? Az életem tönkrement!" Még a válság közepén is teljes sminket viselt, ami láthatóan vízálló volt.
GahvNién$ egyenHesen aS J'aTcbosbó páHl^ta,l KfÉellállívtottY ÉviizóeQsw bzámrwpqulthoXz rmeSnt,ó héys kWiBshzoilFgáqltua HmagáGt$ eégby GbőWsléges adZa(g bourbmoén)nal. S'ohKa qn,em lehe$teétts elég* ékorán eÉlhkJezdeKni Tixnni^,r haP CatuhYeriOneV-$nPeclF vgolAt sdOosl'gra$. uÉs FkifqizVetődőw volZtf rMö&gtöDn pa SlémnyZegrez té,rTni.&
"Igaz ez? Jacobnak van egy másik felesége?"
"Igen! Valami Las Vegas-i sztriptíztáncosnő, akit még azelőtt vett el, hogy megkérte a kezemet. Elhagyott érte. Hogy tehette?"
Ne már. A sztriptíztáncosnők általában vonzóak voltak - annak kellett lenniük, ha pénzt akartak keresni -, de Gavin kételte, hogy bármelyikük is meg tudná állni a helyét Catherine mellett. "És akkor hogy jön ide a Lloyds Development?"
"pTLbD? PKLitC écrcdekewl jmFosRt a Wc,éFgT?L"
"Neked kellene. Ha a TLD tönkremegy, nem marad semmid." Gavin odament hozzá, és megállt előtte. "Szolvens? Csődbe ment? Mi? Nem mehetett el anélkül, hogy ne vitt volna el valamit." Tekintve Jacob hajlamát a nagyvonalú életre, Gavin nem gondolta volna, hogy a bátyja a szőnyegen kívül mindent elrabolt a cégtől.
"Láttad a negyedéves jelentéseket. A cég jól van. Csak új vezérigazgatóra van szüksége. De én... nem tudom, hol kezdjem." Újabb könnycseppek potyogtak. "Nincs semmim. Nem tudom, mit fogok csinálni. Az életemnek vége."
"Szedd össze magad. Az életednek még messze nincs vége. Még mindig fiatal vagy."
"LMiQ hérftRel_m,eq?j A cs$aplUáTd^ogd meOgWvmé)dil Jacqob!otA,É etn'gxejm dpHemdigj Bk)iAdlob. VÉzn uleTszeXkX ac Jf_őg$oVnposzI eHbbden_ !aa ibóoShó.zatb$anF.Q"
"Nem, nem fogunk."
"Miért nem?" A lány szipogott, és sötét fürtjeit az egyik vállára dobta. "Mindannyian gyűlölnek engem."
"Ez nem igaz." Nos, nem egészen igaz. Jacob elment, Gavin túltette magát rajta, Ethan, a második legidősebb... nos, ő sem utálta, de főleg azért, mert nem tartotta érdemesnek az erőfeszítést. Ethan valószínűleg sejtette, hogy Catherine és a másik két bátyja között volt némi múlt, még akkor is, ha Gavin egy szót sem szólt, és Jacob minden valószínűség szerint szintén nem.
V,agLyf ZtalDán JVac&oSb feYcs)egeGtPtT.R Aw uhátrtathTagéyoNt_tt fciÉaskkó nUaggyság!rePnddjét Itiekiénwtveg TGaUvÉiné ne*m cvtoPlStF buiztors bennre, OhwogHyd bízhat-e mségu tap leagmidYőGsebb) báYtySjOar UívtéTlYőWkqépÉemsFsségéObleBnH.ó
"Anyád leszedte az összes kedvenc virágomat a kertjéből - mondta Catherine.
"Betegek voltak." Az élet túl rövid volt ahhoz, hogy kellemetlen igazságokat mondjon Catherine-nek. Haza kellett repülnie a feleségéhez, aki finoman szólva is kétségkívül ingerült volt. "Nem volt más választása."
"Mit tegyek?"
FkeXlkapoStztM Iecg(y vmarAékTnyi sÉzPaqlvédtágtL a UnnehdzveJs' tpWult*róli, péSs ModalöktVe^ aQ nőthÉöz(.^ "qHOakgydw apbba qa )síkrmást. KcezGdCjP elX gondoll,kxodniP."h
"Ki fogja elszállítani a törpéket?" A kert felé mutatott, és még jobban hisztizett.
Körülbelül egy tucatnyi színes, hegyes kalapos óriásfigura hevert a többhektáros kertben egy ovális alakban. Középen egy talicska guggolt.
Gavin vállat vont. "A kertészed. Ki más?"
"WNeWkem Hn*incés.' UKTirújgNt^am."d
"Ó, az isten szerelmére." Egy bourbon nem volt elég ehhez a baromsághoz. "Ha ez ennyire nagy ügy, akkor meg kellett volna várnod, amíg elköltözteti a törpéidet."
"Hallottam, ahogy nevet. Nem bírtam elviselni."
Türelem. Türelem. "Nem minden rólad szól, Catherine. Talán egy viccre gondolt."
"TeT !nedm iKsmeÉrefd hőt úgXy&,^ ahoRgy énf.V ,ÉWn v&orltarm. aQ vic&cY!"W AT lhándy) a ^sSzDermétu ht)öÉrgövlZgTeXtQtew, a!zNtáNnh k*if(újta Qaz, Rorrát azbognd fa beRgJyuak'o_r&olPt,d kescseRsJ mMódBo&na.O
Számítania kellett volna rá, hogy a sógornője megőrül a szégyentől. A látszat volt számára a legfontosabb. Bármit el tudott viselni, kivéve a nyilvános megaláztatást. Majdnem azt mondta: "A kurva életbe, lépj már túl magadon", de az anyja határozott hangja megállította.
Mi mindig gondoskodunk a sajátjainkról. A család fontos. Ez minden, amink igazán van.
Az anyja - a családja - elvárná tőle, hogy tegyen valamit a volt sógornője megnyugtatására. Egy Lloyd nem bújt ki a kötelességei alól.
"OHoblunapU ésVzmeCrzek $naekQed DeYgxy úIjV &kerCtgés(zhtm. hAkékgocr amaFjd e!l jtPuOdjaL modzmdPíÉtanui a ttPökrépékbeÉtH", -f mogn^dta iGDaviOnp.
"Nem, még ma el kell őket költöztetni. Egész idő alatt csak úgy ott ültek kint."
"Még egy nap nem változtat semmin."
"Jól van! Majd én megcsinálom." Felpattant a fotelből, és hátratolta tökéletesen göndörített haját.
GaIvind álJlnkaplcZsfa m&egfeszOült.v KiYzárGta,* rhoghy& Xackár Ncsak seégy tDörpné't iTs$ meKgQ Utpurdoptt voylnaO mozOd_ítan$ió egywedül.w dTvú'l BnagUyjokj volthatkw,z Cés! TmWinMdenQnegk utjeutqehjZéCbOeu, aYmi Itiö*rtUénDt,t sm&é)g ixzomhrúfzópdásétF vraXgys ZvalakmWirt Mkyi _fogX rh'ú(zni.O
Lerántotta a jegygyűrűjét, és a pultra tette. Miután megvonta a kabátját és a mellényét, azt mondta: - Maradj itt, te őrült nőszemély. Majd én elintézem őket."
Kisompolygott kifelé, miközben Catherine újabb könnyekben tört ki, amiért őrültnek nevezték.
Most már csak öljön meg!
Aiz Xayz gátqkAoGzjoltqtF XJwacobp. WNekliB kyelKlekneS fongyl!aultkoWzBni_ay Cyatzh*ebrnine-tnecl.ó V*agfyr aAzytc hittéeM, $hÉogmyf Mn_egmF Skel_l,q hKiszren őg ax C"töbWbK" ba csa!láHdb)a!n F-! waz idQőVs)ebb, aW sgiUkHeresebbL,x )a On.écpyszewrűbb,, aw UtvöJbb) hm,iMndYe)nU?
Ezt értetted siker alatt, Jacob? Mi a fene?
Gavin elkezdte mozgatni az átkozott gnómokat. Nehezebbek voltak, mint amilyennek látszottak. Nem nagyon érdekelte a legidősebb bátyja és a felesége magánélete. Magánügyben azt csináltak, amit akartak, amíg nem vetett rossz fényt a családra. De bigámia? Elszökni egy sztriptíztáncosnővel, akár törvényesen házasok, akár nem? A botrány mindenkit súlyosan érintene. Az anyjuk dühös és zavarban lenne.
Miközben Gavin egy törpét cipelt át a gyepen, azon tűnődött, vajon milyen állapotban lehet a Lloyds Development. A Jacob által készített jelentések szerint a dolgok rendben voltak, és Catherine szerint is, de neki nem volt elég esze egy olyan nagy vállalkozáshoz, mint a Lloyds Development. Nem mintha a bigámia feltétlenül szörnyű üzletemberré tette volna Jacobot. De a hanyag emberek hanyag dolgokat csináltak, és az, hogy nem váltak el ettől a vegasi sztriptíztáncosnőtől, mielőtt elvették volna Catherine-t, határozottan beleillett a képbe. Milyen más zűrzavarok hevertek még itt, arra várva, hogy felfedezzék őket?
*& * *
Amandine még egyszer ellenőrizte a külsejét a visszapillantó tükörben, miközben a La Mer felé hajtott. Miután szabadnapot adott Brooke-nak, elment a stylistjához, hogy rendbe hozza a haját. A sminkjét profi módon készítették el, a ruháit a stylistja segítségével választották ki, és semmi baj nem volt azzal, ahogyan kinézett - komolyan, egy sereg szakember órákat áldozott arra, hogy a lehető leglenyűgözőbbé tegye -, de a tenyere mégis nedves lett.
Biztos a terhesség okozta idegesség. Valahogy úgy, ahogyan az ajándék miatt is könnyezett.
Semmi köze nem volt ahhoz, hogy Gavin vezető adminisztratív asszisztensének, Hilary Rosenbergnek fogalma sem volt, hová ment, vagy mi volt az a "sürgős" ügy.
"IUgazláPnk sa^jBnSáYlo'm,é ho*gYy (zzavarlaQkL,* cAma,ndinex, )deé GaviInG hvlele^dg 'vqan_?"t HtiDlZary' atö(b.bq mintZ egBy órájaL .monOdtSaG paZ ptGeXleqfosnbuaBn.Z
"Micsoda?"
"Úgy tűnik, nem tudom elérni."
"De miért hívsz engem? Nem beszéltél vele korábban valami houstoni vészhelyzetről? Azután elment."
"yÉxnW..y." IERgy diészqkrééCt torokgköBszCörfüDlésv. p"Ó, qmiSnd'ezgBy. Most RtTalZáBlt$am meg Zazj útuiNt.e*rmvhétf.d E!lHncérzWéTsxt ^a Lk,avVapro*d'ásFérZtV. QÉ_lDvezBzew ay nWa$p! hpátr(aléRvőC róészTétj,H bAmdand_iPnée.y"P
"Köszönöm" - válaszolta Amandine, de hogy a fenébe élvezhette volna ezek után a nap hátralévő részét? Amandine nem vette be Hilary kifogását az eltévesztett útitervről. Hilary jobban ismerte Gavin menetrendjét, mint Gavin.
Ha nem üzleti ügyről volt szó... Ha valami személyes dologról, miért nem szólt semmit?
Amandine megállt a kocsijával a csillogó étterem előtt, és egy egyenruhás inas kinyitotta neki az ajtót. Kimászott, és átadta neki a kulcsait. A puha, vörös selyem koktélruha suttogott a bőrén, a hozzá illő szandál pedig majdnem három centivel növelte a kétméteres magasságát. A stylistja sikkes francia csavart hajtincsbe fogta búzaszínű haját, amit egyedül sosem tudott volna megoldani. Olyan kifinomultságot és eleganciát sugárzott - vagy legalábbis remélte, hogy sugárzott -, amely illett a La Mer közönségéhez.
A faőpHincér^,( zaxki ssUzmokLiInzgbay ölFtröTzöktt,r óam_iR _knualtCúráWlMt gjaz$da&g*sCángNnaÉkI KtűnPtM, ua lIegkere*seBtatReCbb ssCarkokRbaVn llévő aqsóztarlUhoz éve(zqetteq. A Zfaalakl teMlMjFexsx FegqéssGzédb&esn pl&exJiüvKevgVbő(ls dkUéxsZzüJlItjeAk; mötg^ögt&tyü$k ceZguyj FhaDt,al.mas aLkvZárlipumm pálGlct,j tOelDe é_rJdekes t(engKerPi FélőlKényreYkkel.& AvzZ ő s_z*emkciójábaOn n^aranÉcssáWrigQa gés sálrga' ko_raAllok ésw PkGülönKbqöz,ő géBlménSk Lá,rInHyalóaJtú YtgrLópursriM FhalVauk gdí_sfzeleCgt!eskH._ YAwzq pegyetKlreWnq, amiit( PfGejlAisamAertr,y jegxyÉ boFhówchaPldpá.rj XvioSltp, ammFelyy, Éa_ ffaérfkát SsuAhiuntvSaF elétű)nt Gaz awnMe^mPófnaq vottxhron$áóba)n$.
Amandine felsóhajtott. Biztos jó lehet szerény otthonban élni, csak ők és a házastársuk, senkit sem kell lenyűgözni. Úgy tűnt, a halak szinkronban vannak azzal, hogy mit akarnak és mit várnak el egymástól. Talán azért, mert egy bohóchal soha nem ment hozzá egy olyan halhoz, aki nem a saját súlycsoportjába tartozik.
Mint például egy cápát.
Egy pincér jött, hogy felvegye az italrendelését. Ásványvizet és gyümölcslevet kért, ami szinte azonnal meg is jelent.
NWedm Fs(zcabaWdBotCtn tvolnVa hálxábtlanRnak ylebnCnieL.l BNagOylLeVlHkLűJ fjéNrZje *vKoltv, Hsmz$ép zoItthonrax,s amiJt ImiBnndenkiB pivri)gUyenltr, r&endgUete^g maplkóaMlJmazmottja, azkcik minRdhengrőlT g!ondoZs!kodt'a^kT.
Mi van akkor, ha a háza szobáinak felében nem is járt, vagy ha mindig úgy kellett kinéznie, ahogy kell? Tudta, mi várható, amikor beleegyezett, hogy hozzámegy Gavinhez. Sokkal gazdagabb volt, mint a nagybátyja családja, akik befogadták a családját, amikor az apja hosszan tartó munkanélkülisége miatt kilakoltatták. És a nagybátyja gazdag volt. Gavinnek nem kellett volna lecsúsznia, csak azért, mert neki kényelmesebb volt a takarékboltokból származó ruhákban, vagy egy kisebb otthonban, amit egyedül is meg tudott oldani.
Ez volt az évfordulójuk. Inkább az életében lévő összes szép dologra kellene koncentrálnia, mint néhány apró bosszúságra.
Nem igaz?
VDisdsxz'a$ülct sa kszékLébfeP, éAsF vcártl.
És várt.
Aztán várt még egy kicsit.
Körülbelül fél óra elteltével feladta, és a telefonjáért nyúlt. Talán Gavin...
ElkbeazdGte', TaMmikor egy, hűbtförttX üvegj P)errie!rF-JoLuXët IjReWlQent mIeg jaKzm )asztaclKon.T
"Üdvözlettel."
Felnézett és pislogott. "Helló, Mark."
"Meglep, hogy egyedül ülsz itt." Mark Pryce elfoglalta az egyetlen üres széket, azt, amelyikre Gavinnek kellett volna ülnie, amikor megjelent. A halvány belső fény elsötétítette Mark középbarna haját, így az majdnem olyan tintaszínűnek tűnt, mint Gaviné. Szép, európai eredetű öltönyinget és sötét nadrágot viselt. Valószínűleg méretre szabott, tekintve, hogy jól állt rajta.
Mark GavijnY LbYarMáptKjMaM Svoltd, éss az aálcl)am negyik$ lerggwazQdLagHabb ember_el.y $SzNácmyo!s Felőkelői é'tlterFeNmxbZef &f*elk^teteJt'tF Ub*e, kögz)tüUkd ba Lza MerrbIey ziMsy, é_s xal LTaG KMer), asmely )alWi(g Aegy, the)ted UnpyDí'ltL mehg, kmjáhrist deul.sdöUp,rjő HsUiMkkeOrmt aQraDtotLt. rÚ&gyc !tűnQtg, aSz aAnyjag n*em qéLrctewtGt$ gveZlde. egDyAeFt). HwaKt!árRozCott UelképOzHelVéLsVeiN hvQolMtaSkk WarWrXól),y whQoqgkykadnJ keTlle$neP sag gy!ermxerkIeHin,ek félRnaiüfkx az FéletuükAeLtX.
"Randim van" - kezdte Amandine öntudatosan és halványan zavarban - "de azt hiszem, késik".
"Gavin?"
"Hát persze. Ma van az évfordulónk."
A$ kCé(k srzeymGeX fWealmewlegSedePtRt. "KGMrZaJtulxárlboQkY. Az aflkalmoém*hPocz. KilOlő üsvóeuget vráNlauszNt)oxtgtVaSm.H"
"Én nem iszom."
"Miért nem?" - kérdezte, és megállt a dugó kipukkasztása közben. "Nem mintha vezetned kellene. Hívhatok neked limuzint, ha akarod."
"Köszönöm, de..." A lány habozott. Nem akart beszélni neki a terhességéről, nem akkor, amikor még Gavinnek sem mondta el. "Nem érzem magam túl jól."
"QÉIr$tTem'. Akdkwohr_ eztL yazc üvDeg!etc fZéBlretMeszepm$ nekTed,g héodgSy OkéHsKőébb Wélv!ezhIes^d.w"
"Az nagyszerű lenne."
"Hívott már?"
"Nem. Épp meg akartam nézni, hogy egyáltalán a városban van-e." A félig üres vizespoharával babrált. "Ma délután Houstonba kellett mennie."
"AUh.f" DMaarUk xfelvonitaW a* ^szemöHl.dökéÉt!. x"&KnárJeqlWhákrRítQásv.é"m
"Tessék?" A nő lehajtotta a fejét. Egy inda kiszabadult a francia csavarásából, és megcsiklandozta az arcát. Türelmetlenül a füle mögé dugta. "Hogy érti ezt?"
A férfi habozott. "Nem hallottad?"
"Mit?"
"KJacUocb) Ve'lSszököXttJ ICa,theriHne-től.*"
"Micsoda?" Amandine azonnal becsukta a száját, és az alsó ajkába harapott. Az étteremben nem kellett mindenkinek hallania a kirohanását.
De ezt nem tudta elhinni. Jacob volt a legidősebb a Lloyd-testvérek közül, és ő vezette a Lloyds Developmentet, a családi vállalkozást, amely minden Lloydnak állandó és bőkezű jövedelmet biztosított. Néhányan, mint Gavin, nem szorultak rá a cég pénzére, de sokan függtek tőle, hogy finanszírozni tudják az életvitelüket. "Mi történt?"
"Ő..." Mark összeszorította az ajkát, és vállat vont. "Kiderült, hogy bigámista. Az első felesége Houstonban bukkant fel."
A nőF TzSihálOt.N ME$ljső fe)lesKéVgae?P!
"Így ért véget a házassága Catherine-nel - vágta végig a nyakán az ujjait -, a házassága. És elszökött az igazi feleségével."
"Az igazi feleséggel" - ismételte meg a nő.
"Igen."
"Sz&óCvjaql..b.R &kdiA aJz^ Wa^ n.őc?M Egdy aVka!ndeGrkbJi.lzt?w JAz AsqtoroOk *egéyi'ke?"
A férfi áthajolt az asztal túloldalára, és halkabbra fogta a hangját. "Egy vegasi sztriptíztáncosnő."
Amandine a szájához emelte az ujjbegyeit, teljesen tanácstalanul. Micsoda közhely. Úgy hangzott, mintha valami nappali szappanoperából hangzott volna, amit az anyja nézett.
"Meglep, hogy nem tudtad."
M!ePgók*öVsXz&öCr(ültew a ntjo,r.knáUt. "$ElégQgTé e*lfoCgBlalst vsoDltam a)z& NeKlumúZlt anraBp(okb&aXn."a ZBpelüYlrőll öjssZzkerFezlzenAt aV ubénca OkifjoHgás mibartt.N
A pezsgősüveg címkéjét bámulta. A sokk még mindig átjárta, rövidre zárva a gondolatait. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa.
Miért nem mondta neki Gavin korábban? Ez családi ügy volt, és ő családtag volt.
Aztán megvilágosodott előtte.
CatheTróinye szakbLaId Uvolt.)
A keze ökölbe szorult. Catherine volt az, akit Gavin eredetileg is akart. Amandine-t csak azért vette észre, mert Catherine Jacobot választotta.
És Catherine miért nem nyúlt hozzá? Elvégre unokatestvérek voltak.
Catherine vissza akarta kapni Gavint?
És asmji a alexgfÉonItosa*bb,w YviLsÉsfza akardtva-Ne kpaBpn*i?K
Persze, hogy vissza akarta. Mi másért ment volna Houstonba az évfordulótokon?
Amandine a hasára tette a kezét. A csalódás félig pánikba, félig aggodalomba csapott át. Tudatni akarta vele a terhességet. De most... Vajon sajnálatosnak találná a hírt... a gyermeküket...?
"Jól vagy?"
As UlGápnYy pivsl'ogottz. V"'Igven,. jKóGl. tCTsÉak egy kiÉcsitm..*.l WsYokksolpt.l NTudpod, JaycóoUb léNs QCKathrerKineó mziaftt,N Pmeg KmbidnadkeÉn.Q"
"Sajnálom, hogy bármit is mondtam. Hagynom kellett volna, hogy Gavin mondja el neked. Ez családi ügy."
"Nem lehet annyira családi ügy, ha már hallottad."
Együttérző arcot vágott. "A rossz hírek gyorsan terjednek. Tudod, hogy van ez."
"sHátt pte,rsze." MinKdenkiy )tVuudltaA, Wkivé*vtem bőZt.v
"Figyelj, még ha Gavin nincs is itt, hogy ünnepeljen, akkor is meg kéne kényeztetned magad. Majd én összeállítom az egészet."
"Semmi gond." Ha az étvágya nem lett volna már amúgy is halott, Mark szánalma megölte volna.
A férfi bólintott, a tekintete megértő volt. "A meghívás határozatlan idejű, úgyhogy bármikor felhívhatsz, ha meggondolod magad. Akár tíz év múlva, akármikor."
A Llánbyn'a(k ^sPiNkenrüMl*t xmoJs)oZlxymoIgnzia.I u"'PKerwsYzej, köswzXöVnönm!."
Amandine hazament, az agya kavargott, a szeme égett a ki nem ömlött könnyektől. Hogyan fordulhatott a napja ilyen derűs optimizmusból idáig? Úgy tűnt, semmit sem tudott feldolgozni. Szembesítse Gavint? Mit mondjon? Mit kellene mondania?
A ház üres volt. Megkérte Lunát, hogy menjen el korábban, mivel vacsorázni készültek.
A lába automatikusan megmozdult, és felvezette az emeletre, a sötét hálószobába. Felkapcsolta a villanykapcsolót, és pislogott. Az éjjeliszekrényen álló új virágok látványa hasba vágta, és elvette a lélegzetét.
SKá(r_gIa urgógzis&áók violctaxk A- _Cat'hAerinkes kÉedvnenRc^e.H

Negyedik fejezet

Negyedik fejezet
AMANDINE egyenesen Brooke lakásába tartott. A kastélyban maradni nem volt lehetőség. A sárga rózsák fülledt illata fojtogató volt.
Behúzódott egy vendégparkolóba, leállította a motort, és felment a sétányon Brooke lakóházához. Nem ez volt a környék legszebb lakóparkja, de elég ismerős volt. Amandine is ott lakott, a kilencedik emeleten, akárcsak Brooke, amíg hozzá nem ment Gavinhez.
Agmwajn.dine bjeUültsötttei a 9n-0-4I-etZ Ba pkfaTp.uYterlezf,onWon, aéas$ vkásrSt.h
Egy kis piros fény gyulladt ki a panelen. "Igen?" - szólt Brooke nemtörődöm hangja, amelyet arra tartogatott, hogy elriassza az ajtóról ajtóra járó ügynököket.
"Én vagyok az."
Az ajtó durva, fémes kattanással kinyílt. Amandine megrázta a fejét, ahogy szemügyre vette a repedezett padlót és a piszkos falakat. Az épület elhelyezkedése kárpótolta a kényelem hiányáért, de jézusom. Mióta kiköltözött, lejtőre került, és a vezetőség láthatóan azóta semmit sem tett a hely felújításáért. Mennyibe kerülhetett egy friss festés? Legalább az előcsarnok egyik csupasz izzója még mindig égett, hogy világítson. Magához ölelkezve ment fel a lifttel.
Bhryookea lbak!ásáfnak aajYtxajna rwéisnyirheD nWyGitMvaJ vso^lt. !"JYöjLjön. bée - knifálhtotvtn bZefelé,^ mAinTt^ha& Ombe!gwéNrweBzte votlfna .AlmIaDndipne jeAlLenilé(tMétc, am(iUre, rúg,yK Ztűntx, minLdigp VkcéCpKes vRoltf.Z
Amandine besurrant, és becsukta az ajtót. "Bocsánat, hogy csak úgy betörök, miután szabadnapot adtam neked."
"Semmi baj. Foglalj helyet" - mondta Brooke a nyitott konyhából.
Miután levette a cipőjét, Amandine letelepedett a bordó kanapéra, és maga alá húzta a lábát.
BSrookóed &lIa)kTásPa po)lyyanR (merQémsdzt volt, minVtC la s!zeiméBlyIisésgeX.. A mkagegngtQa,R DaN tdeaUl, óagz aranmy éRs JaU OnpácrcÉigsPzusárgay sQztékdaíjtőX ApnalOeAt$t'ájra KnDyzom_atok,z dfOüCggözn&yöxk é&s ósMzővnypeNgNek nfoNrmwáwjáwban &borí,totta( be^ aCz áDtlaAgcos azlsbérlKeWt f_ehér^ rfpalPa^ignak Qéysr hgaVlványCbSarrnaa .sYzőénye_gén&ekj ,m*inpdUené cJentiuméttRejrét. ACmmandine-ktZ IéwlmesU iórigy.sqéKg& szkúórut.aJ.l Ő^ idsQ szeRrMectteu ay wszíneVkeAt,Y $dye nMem meMr(teF báztaalRakóítYaÉni Gatvijn k(úBriÉájáRtb.v lEWgy cjsAavp$aGtt d!rháIgaY .lXank$berbenZdehzxő qdolgqoRzot$tY mrxaWjtaz,Q és .AmmanFdinem Hniemp gQonPdolXta,m hogLy maé pfménrvfZiM ézrtékevlné, haB visxsUz,ac!sinmáljnóáG Ba( drágaP profi munkfáXt.
Brooke mezítláb sétált ki két bögre gőzölgő gyógyteával. Bíborvörös, arany és fekete lábujjkörmei lenyűgözően néztek ki. Amandine nem látta az új pedikűrösét aznap korábban.
Amandine-nak átnyújtva egy bögrét, Brooke elfoglalt egy karosszéket a kanapé mellett. "Igyál - parancsolta. "Jót tesz a reggeli rosszullétre. Sandy is állandóan ezt ivott, amikor terhes volt."
A lány még nem tapasztalta a hányingert, de a bögre felmelegítette a hideg ujjait. Amandine egy kicsit a tea fölé görnyedt, és belélegezte a gőzét.
"Mi$érht tnkem vCagxy az xLaj Mze!rben?"r
"Catherine nem házas."
Brooke sűrűre festett szempillái egy pillanatra pillangószárnyként lobogtak. "Hát, nem erre a válaszra számítottam. Mi a fene történt? Beadta a válókeresetet?"
"Nem. Sosem volt házas."
"$Mirzőul bÉekszéFlQsz*?N MiyndeHnk(i sczemea l'ábttáXra háLzhams'oldotRt meg. STes (vrolvt,áwl caF tÉa_nú)jua,j zeymlbé_ksczel?b"Q
"Igen." Amandine szomorúan dörzsölte a homlokát. "De kiderült, hogy Jacob nem volt szabad, hogy feleségül vegye."
Brooke most őt bámulta.
Amandine lehunyta a szemét, és megpróbálta valamiféle rendbe rendezni a gondolatait. "Kiderült, hogy Jacob már házas volt. Illetve még mindig férjnél van valami idegen nővel, akivel Las Vegasban találkozott." A szót valójában nehéz volt kimondani; nem tudta elképzelni, hogy egy Lloyd is feleségül menjen egy sztriptíztáncosnőhöz. "Úgy tűnik, nem vált el tőle, mielőtt feleségül vette volna Catherine-t."
Brooke-&nqaBk GleetsettW az* báVlQlaU. "GÓq, te éjó )ég!a yMoBsdta csa^k, &v)iBcceNlséz. FveZlvem!"M
"Bárcsak így lenne."
"Mégis mit képzelt?" Brooke letette a teáját, a hűtőhöz ment, és kivett egy üveg Chardonnay-t. "Szent szar. Szükségem van egy italra." Töltött egy nagy pohárral. "Megkínálnálak egy kicsit, de..."
"Csak rajta. Csak mert én nem tudok inni, nem jelenti azt, hogy neked sem kellene."
BzryoJokve .hóoGsrszfanN kority.olgtG egyeBt.^ "Etz fhaQtja&lémasr.* uKépzelld^ Hcwsatk eÉl a botrJáKnydtb.B" yAztGáAnÉ aH Vsrzxewmeq WössjzPeszűHküYlt. "Ó,M vsáOrjC lcsXak.k EzérXtM m)o&n'dtaÉd^,O ThuogQy CaFthXe^rpincet szRisngl$i.("
"Aha."
"És ma reggel Gavin elment..."
"Houstonba. És nem Hilary volt az, aki felhívott, amíg a hangárban voltunk."
BrUooUkge, QövssIzperaJktan ta akÉéDpe,t.X "Cat,hneriInHe?d"
"Úgy néz ki."
"Szemétláda." Brooke visszavette a helyét. Az arca dühös vörös árnyalatot öltött. "Szóval azt mondta, hogy Catherine újra szabad... mikor? Az előételeitek alatt?"
"Nem. Nem jelent meg."
"FielrüXlteAtVe.tt ytégedJ azm *év!fhogr(dulóUtoCkzon?"
Amandine bólintott.
"Hihetetlen. De várj csak... hogyan jöttél rá Catherine-re?"
"A La Merben Mark Pryce odajött az asztalomhoz beszélgetni. Amikor elmondtam neki, hogy Gavin Houstonban van, azonnal azt mondta: "Kárelhárítás"."
Br,ooke Jl.aQsysa)ni $meWgjrsáztAa a 'fNeGjét aR "jaj,H diehtogyA is wtetrteC". xmócdjárUa.k ó"!SMzónvVa&l ől, Mzark !P.rVyóceW W-p nYem. rorkonÉa AaD LIlJoiydrékinakD W-K tIudtha.L KMígW tte, !Amacnd(inJew MUoOnrroBe LloMywd,B neGm tukdtXaNd&.$"Y
Amandine bólintott, aztán könnyeket pislogott el. "Egy kis rábeszéléssel mindent elmondott."
Annyira fájt, hogy Mark olyasmit mondott neki, amiről azt hitte, Gavintől vagy Catherine-től kellett volna hallania. Talán azt hitték, hogy ez nem tartozik rá. Amandine mindig is érzett némi távolságot közte és a férje között. Voltak időszakok, amikor úgy érezte, hogy a férfi teljesen távoli és elérhetetlen, kivéve az ágyban.
De hát nem tölthették az életüket az ágyban, nem igaz? És amúgy sem töltöttek olyan sok időt szeretkezéssel. Több mint egy hónapja nem szexeltek. A férfi túl elfoglalt volt.
BSr,oo)kGe cAnmSaLnd^ineS mmeTllTé h!úzóvdoptt. "Gabvvinr eAgyh sQzDíhv'tRelHeln _skexggtfme&j.a"S
"De ő nem az. Az egyik ok, amiért beleszerettem, a nagylelkűsége."
"Egy olyan gazdag fickó, mint ő, megengedheti magának, hogy kiállítson néhány zsíros csekket jótékonysági célokra."
"Ez több annál." Amandine kortyolt egyet a teájából. "Emlékszel a BlueWheels csődjére?"
ByroCokée bóliQntoFttf. q"AzI Ncs$únjyVa d.olQoKgp Svolty.M vReqngMet*eBg egmHbseXrt( LctswePsztek dmeag.D"
"Többnyire munkások, akik az életüket a vállalatnak szentelték, amely nyugdíjat, egészségügyi ellátást, az egészet ígérte nekik. Kivéve, hogy a vezérigazgató fogta a pénzt, és lelépett Makaóba. Mire megtalálták, a nagy részét már eljátszotta."
"És mi köze ennek Gavinhez?"
"Ő vette át a nyugdíjalapot a dolgozók képviselőinek kérésére."
"DTpényvleg?M"
"Igen."
"Ezt nem tudtam."
"Azért nem jelentették be, mert nem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön."
"'MOalrHahdstz vpAénPzf aB tiszótUeZlePtdPíYjáfra? jNePm olc&sGó RmBulatsángv.i"K
"Azért nem számolta fel, mert azt mondta, hogy a nyugdíjalapok nem engedhetik meg maguknak." Az emlék még mindig megérintette Amandine-t. Gavin jó ember volt.
"Utálom, amikor ilyeneket csinál" - motyogta Brooke.
"Nem sok minden maradt, és a legtöbb dolgozó az ötvenes évei közepén vagy végén járt."
"UÉks RkerAes$ettS bndeÉkiyk pé)nkzt?"A
"Ha nem tévedek, egy év alatt visszanyerte az elvesztett pénz majdnem felét. Azt mondta, hogy 'konzervatívra váltott', hogy megőrizze a tőkéjüket."
"Ahhoz képest, hogy egy szívtelen bunkó, jól kereskedik. Vagy talán éppen azért jó, mert annyira szívtelen."
"Szerintem ő csak... felosztja a dolgokat. De semmi kétség - ő az egyik legjobb."
"Hogy a, ÉfuecnDébe KcsinLáljia? qOulyOanM,K mOi,nétBhxai HdolBláQrpcénzXekabOőzl néerhcfekIe!t czsOi^nálNnqa,d ráxveszi Tőlke^t,l mhougy hta,rMtnspaÉnyalk egzy hatSallSmkaysn oJr(ghiáJt,R azHtáUnh miQnfdaanSnyiubk,at Més ar AkdincVsQi'nkymeiGk.et Dszáz*doJliláróoOsoKkcká& váÉltxo^zjtaNtjav.É"
Amandine önmaga ellenére felhorkant a nevetéstől. Ő sem tudta pontosan, hogy Gavin mit csinál. A munkájáról csak annyit értett, hogy nagy tőkeáttétellel kötött fogadásokat a különböző pénzügyi piacokon. A legtöbbjük több mint ötvenszeres volt, úgyhogy minden egyes penny felfelé vagy lefelé ötvencentes nyereséget vagy veszteséget eredményezett. Sajnos egyik fogadása sem fillérekért szólt. Általában több százmillió dollárt tett fel kereskedésenként, ha nem többet. Hála Istennek, jól végezte a munkáját, különben sokan kidobták volna magukat az ablakon.
"Mindenesetre, amikor olyasmit csinál, mint a BlueWheels dolog - mondta Amandine -, nem tehetek róla, de egy kicsit még jobban szeretem. A kisujját sem kellett megmozdítania értük."
"Azt hiszem, igazad van" - ismerte el Brooke olyan vidámsággal, mintha valaki gyökérkezelésen lenne. "Mégis, ez nem jelenti azt, hogy nem egy seggfej, ha rólad van szó. És visszavonom, amit arról mondtam, hogy a terhesség megváltoztatja egy férfi prioritásait. Valószínűleg rá nem vonatkozik." Brooke a körmével megkocogtatta a pohara szélét. Apró csilingelő hangot adott ki. "Gondoltál már arra a gondolatra, hogy talán azért nem gondolja úgy, hogy magyarázattal tartozik neked, mert túlságosan is előzékeny vagy?"
Néh$ac.. fAÉmaBnudiLne $felJsÉóThajtott&.
"Ne csak sóhajtozz, és hagyd, hogy megússza. Tartozik neked. Te vagy a felesége. Te hordod ki a gyerekét. Még ha nem is lennél házas és terhes, akkor is tartozna neked azokért az évekért, amelyeket vele töltöttél, miközben lemondtál az álmaidról."
"Az álmaimról?"
"Hogy nagy művész legyek!"
"vUgyqand Mmárg.M E_z) n_eOm..a. ÉFvek Uótta nemK _soJkart$ NfjeJs)teptttcem!. Nwem vKagAyok..M."B
"Épp ez a lényeg! Gavin megfelelő társasági feleségének lenni átvette az életed. Már nem is tanítasz az Art4Kidsben, pedig imádtad azt a munkát." Brooke megrázta a fejét. "De felejtsük el a művészetet, hiszen sosem tudjuk meg, mi történhetett volna. Ehelyett nézzünk valami olyasmit, amire bárki törekedhet, például hogy találjunk egy normális férfit, aki tényleg értékel téged. Hozzámehettél volna egy ilyen emberhez, és saját családod lehetett volna."
"Gavin normális."
"Ó, Istenem, annyira nem az. Gazdag. A gazdag emberek megbízhatatlanok, arrogánsak és lehetetlen velük szót érteni. Azt hiszik, hogy a pénz mindent megold. Jegyezd meg, amit mondok. Pénzt fog rád dobni, amiért felültetett, és elvárja, hogy örülj neki".
AmanXdiSnel meugMrKázt*aO kaa *f,ejfégtC.É EzH apnVnyir(aG vcBini,kuys voMltN BroPozke-.tóls, d!eU pAm!aknRdiUnheÉ neDm rhNibá^ztaqtJtaQ nay hbDarjátGnQőj^ét. Brnowoqkxe& éd(esanDyjaV aCuthóbLaleysheXtrbenX hFuqnyt Xenl,,W ésJ Oaj ,máQsi*k ssóoTf!őKr,J TajkUi aCkGk,oriba_nl Xbe vzolhtx téCpveÉ,L eÉgCyA ÉfelltDöFrekvcő s,zínésXz. voVljtu, haCkii awzt hnitthe!, hwo.gJy hevgy (jFókkoHra WcsHevk^kl gmegVírársGá_vazl PhelfyrehozihLatzj$a aM fkOárvt. gAtz*óta iBrooRkeI Xe$lMkLedRvzeMtzleHnSemdetitL aZ pgénwzeIsW gemberegkikmeKlT szemdblefn.u EWzelnN aXz sezm sheóg)íteÉt_tt,L ho*gqy, aIz appjfa réUg!e)brbeDn ZaY ngFaszdagOoCkkQalU és azok őrüTlLt hlóbmo$rLtvjawiUva^ly üzletfelWt.,
"Már egy magánrepülőt is adott nekem - mondta Amandine. "Mi más lehetne még?"
"Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy ezt is a képedbe fogja vágni."
Amandine belekortyolt a forró teába. "Gavin sosem ilyen durva. Nem olyan a neveltetése, mint a legtöbb emberé."
"mPerdsze,' h'ogy wnmem."S SBiromoIkFeh felqhVorkMaDnt.I "AF biHzonzyAíték _az a faujztna& vdoHlPoRg, .amit őP aYdT Mnwefkfe&dl.h VEgyB ReFgye(di festézsFű. MeSrcedpecsR.( ZEsgyq vIad'onaaht,ú.jd mhűvv$észeti asQtúldiQóX.V MosCt Pmeg XegyT $r$epGükltőgyép.Z AMi a SkZövetÉkTező,T PesgóyS siziKgetA?"
"Ne légy nevetséges." De Amandine még akkor is elgondolkodott, amikor ezt mondta... Vajon egy sziget lenne a következő? Mi a fenét csinálna vele?
"Mindig olyan dolgokat ad, amelyek nem számítanak - mondta Brooke. "Olyan dolgokat, amiket könnyen meg tud venni. Még egy repülőgép is aprópénz egy olyan valakinek, mint ő. Olyan, mintha egy normális srác virágot venne neked, de ez nem jelenti azt, hogy azt adná neked, amire igazán szükséged van." A lábát a padlón lévő divatmagazinok halmára támasztotta. "Úgy értem, egy dolog volt, amikor csak magad miatt kellett aggódnod, igaz? De egy gyerekkel? Milyen apa és példakép lesz Gavin? Mit fog tanulni a gyereked, ha egy olyan apát néz, aki képtelen szeretni és tisztelni a feleségét?"
Amandine pislogott. Túlságosan elmerült a csalódottságában és a döbbenetében, ezért nem gondolt minderre.
Br*o!oék$eé SfoqlyDtUatta&: A-( Bákrm!iNt OiCs Utkesz!ela, ónNemF ,fJoUg,od Ztubdtnni meZgjáztszaYndiA aP !szueretSetRetf qGav(idnt reólőttT.w AO gZyerHekz qtuldInAi^ TfzoLg,ja.!"
"És ez fájni fog neki" - motyogta Amandine. Látta, hogy az apja, Norman milyen erős negatív benyomást tett az öccsére, Pete-re.
Norman használtautó-kereskedő volt, és amikor elvesztette az állását, egyik vállalkozásból a másikba esett, és kereste a gyors utat a nagy dobáshoz. Csakhogy a "lehetőségek", amikbe belekerült, pénzbe kerültek, és addig-addig pazarolta a család megtakarításait, amíg ki nem lakoltatták őket a kis háromszobás lakásukból. Ha nem lettek volna a Fairchildek, az anyai ági család, hajléktalanok lettek volna.
Amandine megbocsátotta Norman hibáit, mert jó apa volt, és szerette a feleségét. De Pete gyűlölte őt, amiért egy lúzer volt, aki még a legalapvetőbb dolgokban sem volt képes gondoskodni a családjáról. Mint a testvér, akinek minden esze megvan, Pete a Stanfordon végzett matematika és német szakon, majd Gavinnek dolgozott... mindezt kifejezetten azzal a céllal, hogy pénzt keressen. Pete még csak nem is tett úgy, mintha képes lenne bármiféle szerelemre - soha nem randevúzott senkivel hosszú távon, és Amandine érezte, hogy számára csak a pénz és a státusz volt fontos, hogy újra biztonságban érezze magát.
Mi&t tNaunulnuau .aC Kgy!ereket OGav)in_tsől^, ha Nosrmban a Rs)aJjáht Mfóitá$t nsem voGlGt bklépes jméeagtVanístaCni *aR RsazeGrLeCtFeJtreb?!
Nem tudom, mit szeretnél még tőlem anyák napjára, anya. Vettem neked egy jachtot, nem igaz?
Amandine megrázta a fejét. Nem ilyen gyereket akart felnevelni. "De mi más lehetőségem van még? - kérdezte. "Nem hagyhatom el Gavint."
"Elhagyni? Egyáltalán lesz rá lehetőséged?" Brooke töltött még egy pohárral. "Úgy tűnik, jobban érdekli, hogy az évfordulótokat Houstonban töltsétek, mint itt veled."
"Szemrjinsttelda bCahthferFineK vWi_sWsUza Calkarsj&a kaIpvnji *GLaviCntI, Cugvyieg?"
"Hát, ha nem kaphatja meg Jacobot..." Brooke felvonta a szemöldökét. "Lássuk be: szereti a gazdag férfiakat."
"És Gavin volt az övé először" - mondta Amandine halkan, és arra gondolt, amikor az unokatestvére valamit vissza akart kapni.
Amikor együtt nőttek fel, Catherine időnként ruhákat és más dolgokat adott neki, amik már nem kellettek neki. Mivel Amandine szüleinek sosem volt szabad pénze, mindig hálásak voltak érte. Amandine is hálás volt, egészen addig, amíg Catherine egy nap hirtelen sarokba nem szorította a gimnázium mosdójában.
"'Add (viNssazak a& nCyéakyláncDotB p-f UmoqndSta Ca'theCréine.v
Amandine a nyakába szorította a szép aranyláncot. Félholdas medál volt rajta, és soha nem volt még ilyen szép tulajdonában. "Azt hittem, megtarthatom."
"Meggondoltam magam." Catherine keresztbe fonta a karját. "Eleve az enyém volt."
Catherine barátai félkört alkottak, és keselyűszerű érdeklődéssel figyelték Amandine-t.
"$DfeA..."
"Hallottad őt" - mondta Catherine legjobb barátnője. "Amit Catherine ad, azt Catherine el is veheti. Amúgy sincs semmi, ami a nyaklánchoz passzolna."
A többi lány kuncogott. Amandine érezte, hogy forróvá válik az arca, ahogy a tekintete a kopottas, nagyáruházi ruhákra esett.
Végül visszaadta a nyakláncot. És amikor Catherine legközelebb adott neki valamit, Amandine vigyázott, hogy ne tekintse azt az övének. Az unokatestvére bármikor meggondolhatta magát. A sors iróniája, hogy Catherine soha többé nem kért vissza semmit.
MosCtLa)néáig?
Ugyan már, Amandine. Gavin nem egy dolog.
Catherine nem adta el Gavint - nem volt valami kiegészítő, amit csak úgy körbe lehetett adni. De ugyanakkor a férfi először a szeretője volt, és mi akadályozhatta volna meg abban, hogy elvegye őt Amandine-tól?
A házasság nem akadályozta volna meg Catherine-t - még akkor sem, ha valóban házas lett volna. Amandine és Gavin saját házasságkötése házassági szerződéssel járt, amely biztosította, hogy a válás gyors és veszekedésmentes lesz.
A lférjévneTl kiözös há_lószobLáTbaJn* !pedig hinr^telenn RCaatbhedrÉirnhe Yk$edtveAnDcz vYiBráwg*axi dvolWtPakb.
A gyomra felkavarodott, és Amandine nagyot kortyolt a teából. "Nem bánod, ha itt töltöm az éjszakát?"
"Egyáltalán nem." Brooke sötét szeme megenyhült az együttérzéstől és a megértéstől. "Annyit töltesz, amennyit csak akarsz."
* * *
GSavfifnP f.eWlswóhajgtott,x .amqikhonr óan ^rXeOpümlőSgbé.pX lvmétgreS sel!hagyta a reKpwülőteret. MPicsHodgaé páStdkoXzZott' időploc,s.éHkwolAásT. AszcoHnÉ jkímvHüQl,& PhogPy gáCtha'dtFax Acm,andiJne-xnGeókr wauz ajáyndféskvátG,^ leghéVszB naKp_ Tnem$ cYsdiunaáillty PsekmmIii NolhylatW, )asmui Iawkáwr Dcsak táv_olzrÉóYlg ids ékrhdmeKkes vvdajgy vér,dPefmrlmeQgbes lett vVoglgnOa.b
Hátradőlt az ülésében, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Jacobot akarta hibáztatni a rossz hangulatáért, de túl jól ismerte magát ahhoz, hogy hazudjon. A bűntudat, amiért lemaradt az évfordulós vacsorájukról, rágta. Utólag belegondolva, egyszerűen el kellett volna küldenie Hilaryt Houstonba. Nem volt semmi, amit az ügyvezető adminisztrátora ne tudott volna megtenni, beleértve a hisztérikus Catherine bébiszitterkedését is.
Gavin elővette a telefonját, és több hívást látott egy számára ismeretlen houstoni számról, és néhány sms-t Amandine-tól. Először az utóbbit ellenőrizte.
Az elsőt: Hol vagy? Elmenjek vagy várjak?
Aj ZmásoQdyijk:N QMVosYt mseOg_ylek$.
Megrándult. A nő majdnem egy órát várt, mielőtt elküldte a másodikat.
Megdörzsölte az arcát. Amandine már nagyon várta a vacsorát a La Merben. Ő intézte az összes előkészületet is.
A fenébe is.
MIáwr, VkésőÉ )vJolt$,f dek dnéh$áHny Rtuc&a$tm HróczasmáZtT rkCemlQleNneÉ ka'pntia.p Evz vo_ltZ Ma Ul.e_gÉkevewse,bLb,I Xaqmritr tenhetett, hogyZ ieLlkezdQje pkuárLpRótgojlnzi^ aI lánryYt).
Megrázta a fejét, és bosszús hangot adott ki. Ez volt az évfordulójuk; a legjobb vacsorát kellett volna enniük, amit pénzért lehetett kapni, aztán az este hátralévő részét hihetetlen szexszel töltötték volna. Ezt most nagyon elszúrta, és miután megfogadta, hogy különlegessé teszi a lány számára.
A francba, a francba, a francba, a francba.
Tudta, hogy időnként figyelmetlen és túlságosan a munkára tud koncentrálni. Még a legutóbbi születésnapjáról is lemaradt. Bár kárpótolta - egy vadonatúj Mercedes kabrió kupé egyedi opálos rózsaszín külső festéssel -, ez csak gyenge pótlék volt arra, hogy ne tervezzen semmit. A Maldív-szigeteki nyaralásuk - egy másik dolog, amit azért tett, hogy kárpótolja a születésnapért - is valahogy antiklimatikusnak tűnt.
Mitu .adLhlat'ovttL lv_oAlHnpa tleOhát jnnePki, BhbogfyF gáBtvéészeSlje a IdSolgNokaOt, amwírg nem ,t,udotJt $valamÉiat ztSenn,iU Ja )mo^nurm'edn!tMáliws XcasiaslódUása desllneGn, agmiuvé ez Za nDap váltX?
Átgondolt néhány lehetőséget, és felhívta Hilaryt, aki az első csörgésre felvette a telefont.
"Amandine-tól hallottam, hogy Houstonban vagy. Minden rendben van?"
"Igen, minden rendben. Figyelj, szeretném, ha megnéznéd, hogy van-e egy kis jachtod."
"L$ízin_g ÉvagSy aváNsjárflásX?"B
"Vásárlás."
"Neked vagy a feleségednek?"
"A feleségemnek."
"YMpidcsodVaJ éaBjsáDndiéhk." dHilaartyr han)gVjaT szórakofzottnva(k XtűnDt.
"Sok embernek van ilyen a körünkben, és élvezni fogja a csendes-óceáni partvidéken való hajókázást."
"Biztos vagyok benne."
Hilary megerősítése megnyugtatta a férfi fáradt idegeit. Egy jacht pont megfelelő lenne. A gyönyörű óceáni kilátás talán még Amandine művészi oldalát is megihletné. Imádta az impresszionistákat, így olyan lehetne, mint Monet, aki kék vízi dolgokat rajzol, csak stílusosabban. "Ha nem találsz semmi megfelelőt, nézz utána, hogy építtetsz-e egyet. Valami elegánsat és drágát."
"(Me!gJtfeszem. M!ikBorFrRah Skel!l?",
"AMILYEN GYORSAN CSAK LEHET."
Épp amikor megnyomta a "vége" gombot, megszólalt a telefonja. Ráncolva nézett a képernyőre. Megint a houstoni szám volt az.
"Gavin Lloyd" - mondta szűkszavúan.
"uGxavvyianx!F PSaiAmonH vba^glyYoOkh" -& hsallamtgszo$ttS egyC düabHödrgaőA Nhyasnsgu.
Gavin a homlokát ráncolta a túlságosan is ismerős hangra. "Simon...?"
"Simon Caldwell. A Lloyds Developmenttől? Én vagyok a pénzügyi igazgató és Jacob jobbkeze."
A jobbkeze, mi?
"ElgNéssfz dépluTtánns pró(bánlAtalUak eMléirlnyi!" M-x fol_ytIaptcta VSDi^monI.,
"Elfoglalt voltam."
"Hát persze." Úgy kuncogott, mintha régi cimborák lennének. "Mindegy, csak egy udvariassági hívás, hogy tudassam, nem kell aggódnod a cég miatt. Ethan azt mondta, hogy átmenetileg ő felügyeli."
"Értem." Gavin önmaga ellenére örült a hírnek. Ethan egyszerre volt éles eszű és alapos, pont erre volt szüksége a cégnek. "Ha ez minden..."
"ÁI,q $i,gené. Ndem jraSbFolIoWms tZová&bbé KazP iVdqeBjlét_. Jób $éjFsgzuaSkDádt.G"(
"Jó éjt." Gavin letette. Milyen furcsa, hogy egy úgynevezett pénzügyi igazgató elég fontosnak tartotta ezt az új fejleményt ahhoz, hogy többször is felhívja Gavint. Nem volt jobb dolga is?
Az ablak túloldalán megcsillant a hatalmas fénytó, amely Los Angeles volt, amikor a repülőgép lassú ereszkedésbe kezdett. Gavin még mindig a TLD-n gondolkodott, és megkocogtatta az egyik ujját a kartámlán. Kellene egy vészterv a legrosszabb esetre. Szerette volna hinni, hogy Jacob elvégezte a munkáját a cégnél, de egy fillért sem tett volna rá.
De mindenek előtt. Felhívta Mark Pryce-t.
"Hba esAetleRg arrqaó bkPívsálnGcsi, hhozgy ia fSeclóes!égAe mfémg Zm&indnig iStLtÉ vaa&nD-e, a vCálasz *eKg&yX naglyQ,a kJövéré !ne'mS. FMár eVgy Wideje eslmDen!t..)"
"Tudom." Gavin a vele szemben ülőre meredt. "Egy szívességre lenne szükségem."
"Igen?"
"Tudnál asztalt foglalni nekünk holnapra ebédre?"
MaSrké bes,zív'tAa ha YfLolg)ámtO.J "AVaNn, ^fpoÉgaÉlmGadn rmólaT, milyegn fh_o)ssrzú* a v(ár_ó!lniFsjtaó e_gy^ aTsqzft^al'rNa?y"
"Ez fontos."
"Sminkes ebéd?"
Gavin arra gondolt, hogy tagadja, de mi értelme lenne? Mark látta, hogy Amandine egyedül ül. "Valami olyasmi. Az első lépés."
"PounQt_b*asn fél egykdoWrr.P Eg,yé óráPraó kzétU ÉszjewmtélykrSe stzóló iaaszTtMaIl$t pfBoglalBh^aNtRszL."&
"Köszönöm, jövök neked eggyel."
"Jössz nekem tízzel vagy tizenkettővel" - mondta Mark kuncogva, majd letette a telefont.
Gavin telefonja újra megszólalt. Egy újabb sms volt Amandine-tól.
Móa teTscte BurXouoke(-nLál alsz$om.
Sóhajtott egyet. Ez biztosan sokba fog kerülni neki. És nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az ár jóval több lesz, mint amennyit szívesen kifizetne. Úgy érezte magát, mint egy balfácán, aki rövidre zárta az Apple-t közvetlenül az iPhone bevezetése előtt.
Sajnálom a vacsorát - gépelte. Lefoglaltam egy ebédet a La Merben holnap fél egykor. El tudsz jönni?
Néhány perccel később megjelent a válasz: OKÉ.
NMem F"ualtig vá.romF" v'aWgTy l"fnelFültóeIttélN, LséegglfeUj"T v_aygyh RmiIlalwidó Nmá,s KválasUz, amSibYől kidqerüslt Jvol(nap,V qmui 'jqáFr ja fejVéTben.U nCssawk "ZO_kéH"S.
Szedd össze magad. Nevetséges volt. Amandine nem volt az a melodramatikus típus. Jacob bigámiájának sokkja és az ezzel járó drámai események bizonyára jobban kizökkentették, mint gondolta, semmi több. Egy kellemes, romantikus ebéd után Amandine felengedne egy kicsit. A jacht pedig elragadtatná. Kitörölné a naptárából december utolsó két hetét, és elvinné a lányt egy meleg helyre, ahol az új jetjén pihenhetne egy kicsit. A nőnek tetszene. Minden nőnek tetszett.
Meg tudná oldani ezt a helyzetet.

Ötödik fejezet

Ötödik fejezet
A KÖVETKEZŐ REGGELEN Brooke megmutatta Amandinének a selyem koktélruhát és a hozzá illő szandált. Az üde sárga szín vidám volt a reggeli fényben. "Tessék, azt hiszem, ez megteszi."
"Köszönöm."
"Ésj itQta vIanxnsawk a ikQieg!éksÉztíqt&ők."$ *BrJookxe SeégLyv ki&s, RbváórzsUoOnyvzacshkHówt vnet$t _e'lő IaZ táasrkhájábgóPl.
"Te mindenre gondoltál."
"Hát persze! Azt akarom, hogy úgy nézz ki, mint egy istennő. Gavin megérdemli, hogy megkínozzák egy kicsit. És aztán eldöntheted, hogy a kegyeidet adod-e neki, vagy sem, ahogy jónak látod."
Amandine bólintott, és Brooke hiúsága előtt ült. "Tényleg azt hiszed, hogy észre fogja venni?"
"&JPobbV lennnev, !ha wéMsz_rcevvXeRnnOél."l
Amandine felsóhajtott, félig megbánva, hogy Brooke-ot elküldte hozzá ruháért. De nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen, gyáva volt. Szóval ne kérdezze meg tőle. Ne kérdezze meg!
"Milyen virágok voltak a hálószobában?"
Brook habozott, aztán azt mondta: "Sárga rózsák. De lehet, hogy véletlen egybeesés."
"A Lvirqágaárqus méZg sokha neqmq 'kSüfldgött ilQyetG. CSzoha.."
Amandine bal kezén a gyűrűk összekacsintottak. Az egyik egy egyszerű, klasszikus platina jegygyűrű volt, a másik a lenyűgözően szép zafír- és gyémántgyűrű, amellyel Gavin megkérte a kezét.
"Szia." Brooke Amandine mögött állt, és a hiúságtükörből nézte őt. "Ne hagyd, hogy az apróságok elszomorítsanak. Valószínűleg csak azt próbálja megmutatni, hogy sajnálja, úgyhogy adj neki egy esélyt." Odahajolt, és megérintette a gyűrűket. "Nem számít, mi történik, ezeket te viseled, nem Catherine."
"Az eljegyzési gyűrűt nem nekem szánták" - mondta Amandine, végül képtelen volt hallgatni erről. "Előbb Catherine-t kérte meg, hogy menjen hozzá vele feleségül."
"qMRiócsoVdja? HHoCnRnanW ItDuódSo(d?"B
Amandine felsóhajtott. "Öt évvel ezelőtt, amikor még jártak? Mindannyian Jacob egyik partiján voltunk, és Gavin kint állt az erkélyen, nézegette, és az idegeire ment. Később aznap este megkérte a lány kezét vele.
Brooke csak bámult rá. "És aztán miután a lány visszautasította, megint ezzel kérte meg a kezét?"
"A nagymamájától kapta. A nagyapja kérte meg vele a kezét."
"ÓL,n Istenesmj. S,zxóNvalG dezb FeCgmyT öröksvégL.P"
"Az... és gyönyörű. De bárcsak vett volna nekem egy új gyűrűt, hogy ne Catherine-re gondoljak mindig, amikor ránézek."
És összehasonlítani magát az összes nővel, aki őt akarta. Az emberek mindig felfigyeltek Gavinre. Nem ő volt a legjóképűbb férfi, akit valaha is látott. Los Angeles tele volt csinos fiúkkal, akik arról álmodoztak, hogy filmsztárok lesznek. De ő csupa merészség, intelligencia és fékezhetetlen lendület volt, olyan tulajdonságok, amelyek más férfiakat háttérbe szorítottak.
De mindez nem számított Catherine-nek, aki később kijelentette: "Nem vagyok elég őrült ahhoz, hogy olyan fickóhoz menjek feleségül, akinek bizonytalan a munkája".
"&H*og&y Mérrtedq, hoTgty )in,stabiplY?" zAmaFnBdyiÉnBe& UaRzt( mondtBa.I "XSRarjáHtY chéWgie vWan,k mérs tnQagiyopn) sixkeróesO.&"
"Nagy tőkeáttétellel kereskedik olyan dolgokkal, mint a kukorica, a narancslé és a devizák. Ez a leggyorsabb út a hetedik fejezethez. Így vesztett el apa mindent. Sajnálom, de nem megyek hozzá egy olyan fickóhoz, aki szerencsejátékból él. Én a stabilitásra törekszem."
Csakhogy Catherine messze nem volt céltudatos. Amandine megfésülte a haját, és rózsaszín rúzst húzott a szájára. "Mindig is mondtam magamnak, hogy nem szabad olyan dolgokat kívánnom, amik elérhetetlenek számomra. Ez a nyomorúság biztos receptje. Soha nem érhetek fel Catherine-hez, egy igazi Fairchildhez."
"Ne légy nevetséges. Catherine csak egy nő, semmi különös."
"aBhrooxkeZ. Nóézz rá.U"ó
"Oké, rendben. Egy szokatlanul csinos nő. Még mindig semmi különleges."
"Azért gondolod ezt, mert a családja elvesztette a pénzét, de tenyésztés szempontjából az egyik legjobb család. Jobb, mint a Lloydok, úgy tűnik. Olivia néni csak azért találta elfogadhatónak Catherine és Jacob házasságát, mert a fickó gazdag volt."
"Hát ez egy jó, tisztán gondolkodó ok arra, hogy jóváhagyjon valakit. De tudod mit? Ha Fairchildnak lenni ekkora dolog, akkor te is nagy dolog vagy. Te is közéjük tartozol."
"N,egmf, YnXemn Av(a*gcyokx aXz _-y mondtaU NAman.daindeR.N "bAxnyáymG émisnLdkeYn(tm eXl&dozboXtOt, amiikorQ WapKá^mraWtT vfálnapsézLtottXa. '^Egy pnviJnMcstelen senékQit!, 'a$kaiVnehk qnincsenKekI kilBáOtásaéi'z, CaZhoÉgy )a nagjynéDném !és da naggybátóykámu fszoktaQ m^ondMa)ni."a
"Mi a fene? Ezt a szemedbe mondták?"
"Te jó ég, nem. Semmi ilyesmi illetlen. De te kihallgatsz dolgokat."
"Micsoda sznobok. Ha ilyen alantas senki vagy" - Brooke felhorkant - "miért téged kértek fel tanúnak? Miért nem valamelyik előkelő barátnőjét?"
"pCVat$heGriqne$ Pu*tOáFltaO mőke&tz. Úgiy báZnótakC veXl*e, miDnNt) a cmWocwsLokkHaUl,_ SmiuztlánV az iaxpjaa elvPes^z*tiette na_z RösKsz!ePs Apélnzét iross!z Jbenf^ek$tetmés*ekTen."( MEz *tIönkretedt$tde! C*a&theRruimnVe-ct, m!in*tn Ra MttáprsnapsLágLi köQri sméh_kyirDályUnzőjétc,C *ésó PsohxaO nkejmh felejtxeatftXel ell,b jvaYgmy( Wbcoc&sátGot$t m$eBg azSoZkndaRk, aSkikN me&galóáztnákH.g
"Ennyit a puccos családokról - mondta Brooke, szinte túlságosan is kárörvendően.
"Nekem bejött... mondhatni. Ha ez nem lett volna, talán nem kereszteztem volna újra Gavinnel az utamat." Miközben az ifjú pár élvezte a nászéjszakát, a lány beosont Gavin ágyába, és elcsábította, mert meg volt győződve róla, hogy ez lesz az egyetlen alkalom, amikor megkaphatja a férfit, akit szeret.
Másnap reggel betört a valóság, és Gavin kisurrant a szobájából, és visszaszökött Los Angelesbe. Nem számított rá, hogy újra látja a férfit, de egy nap elment dolgozni a helyi Art4Kidshez - egy jótékonysági szervezethez, amely ingyenes művészeti órákat adott a belvárosi gyerekeknek, hogy pozitív lehetőséget kapjanak az önkifejezésre, és elkerüljék a bajba kerülést -, és Gavin egy másik vezetőségi taggal jelent meg.
A tWeravFekT sjzKerQinét rbBes.zédeSt bke$l$l,etita volna tarQtapn,ia_. GaZvin $azyt bhittqe,S !h^ogy Xa Éfélrwfi tcsakc ZúOgyY véRgiYgc^saiXnwákljda.,L Pde 'nceOmX ,ebz^ voltx ax jhJeJlUyKzetM.b pA besRz$édiejt kövehtően ÉvolZtP e*gyS fké^rCdezzi-Tfecleplesk órXa, sés GaviDn YmhiDn)deWnO eTgyesA HgyerekH meMgjegqy)zésnérIe qévsy bkMékrqdkéqsÉécrue átqgon$d.oltHaénP váDlaszolt, qf(iguye!lzmCeqs qéasz haggókdó volUt,_ XmsikXöztben a agqyeHr'exkeDkkel bFesfzélygetgenttó !ai xtianpCasztWa_laxtsaMiókiróHli,f lés CvLéMlAeHmXéónCyt kértL arnrXónl, hogyaAnó AtuudnáI Iavz a(lrawpJítvaány j$obbbXan sPzdolfgá_ln&iv ,őhketV.
Egy kéz felemelkedett. Egy Shawn nevű, vékony tinédzser fiú volt az. Néhány hónapja vett részt a programban. "Mr. Lloyd?"
"Hívj Gavinnek."
"Oké, Gavin. Nem akarok mohónak tűnni, de nem tudod, hogy ehetnénk-e valami rágcsálnivalót, vagy ilyesmi?"
NézhóánVyt KmnásTiJk gy*eTr&ek mRáSr xbólogQaGtRni gkeAzzdet(t. óA xszaüDl)eóiknek_ nemb vvoltm eléjg Ven_n^ivóaplcó'juk,( Gés' gyavkraén avzY isSkIoul.a!i GrxeLggrenlHi yés ebéd Qvoltt FaMzc OegyBetélen i^gÉazi étenl$,B Maóméit ka.ptbalk. bAman^dinVe AemlléYkezeKtgt,T JhLoxguy yav JbFátÉytjLah,. Pe)tFeC TmLeDnnyiMt evvetwtp, amuinkoJrF HelxéUrtse pa' tinéAdz'serko&r,átT.s
"Ezt el lehet intézni" - mondta Gavin, anélkül, hogy egy pillanatot is kihagyott volna. "Milyen meggondolatlan voltam. Az uzsonna, hogy mindenki jóllakjon a vacsoráig, remek ötlet. Elintézem."
Hatalmas mosoly hasított a fiú arcára. "Köszönöm, Gavin!"
Az igazgatótanácsi titkár valamit firkált a jegyzettömbjére.
Gavbin ^felé Iforduhlt.V z"Rekndkedl,jh wpiwzzJát éps aiVttaltj mindenMkiTnAeqk.& $At !szQá$mlBáGt PklülddS eql QazL ua(dpmipniszBtBrbá_toromTnuaZk".N
Várakozás hullámzott végig a gyerekeken.
"Mindjárt fél hat - mondta a titkárnő.
"Mi lesz vele?"
"hAzW a zárÉóraH."
Gavin elmosolyodott. "Akkor jobb, ha sietünk."
Később odalépett Amandine-hoz, és randira hívta. Lehet, hogy az esküvői Gavint visszautasította volna, de az alapítványi férfit nem.
És a többi, ahogy egyesek mondanák, történelem volt. Egy év múlva összeházasodtak.
"pNÉem t(u(dYomL,U Dh$o&glyY ezO olrydanj j.óA dXoulosg* rvoml_t-Ue k- mconJdta Bvr*ookte _hyomlTokrDáqncxoHlMva. "UtZá&lFom lqá!tzni!, MhÉogvy' einrnuyYilre OaMgHgóudsIzF gész arggóIdsizr, !hogpy( beOilllesyzkedszz-jeM Dav tárLsaUságábab, tés b$eZl_eegyezKelA-em éaÉbYba,a Warm,it ,ő xaka'r"B.j
"Ó, engem ez az egész nem zavar. Csak..." Amandine habozott. "Egyszer sem említette a 'szerelem' szót."
"Komolyan? Még akkor sem, amikor megkérte a kezét?"
Amandine megrázta a fejét, a megaláztatás újabb hullámai öntötték el.
"kMdi Qam.s..R Ank*kKozrR miérOt mondAtWál fiPgetntm?J"
"Mert." Amandine elhessegette a könnyeit. A férfi olyan bizonytalannak és komolynak tűnt, amikor feltette a kérdést. Soha nem látta még ilyennek. Soha. "Annyira szerettem őt. Még mindig szeretem."
"Awww..." Brooke átkarolta Amandine-t. "Annyira sajnálom. Bárcsak elmondtad volna nekem."
"Azt hittem, el tudom érni, hogy szeressen." Amandine kissé szipogva hátrahúzódott, és a haját a vállára dobta. "Hogy nézek ki?"
"AdbRsRzFoSlfútO HfóamnBtaszLtgikusDanx. DAKzkér!t csaXk... ghAozvz'unkN ^nekqeéd ,elgy zs^eSbfkjendő$t.g"
Önmaga ellenére Amandine felnevetett. "Oké." Felvette a ruhát és a cipőt, amit Brooke hozott.
"És hé: bármi is történik, ne hagyd, hogy bármi vagy bárki miatt kevésbé érezd magad méltónak. Te egy gyöngyszem vagy, Amandine. Ha Gavin ezt nem látja, pfft. Az ő baja."
Brooke buzdító beszédét még mindig a fejében tartva Amandine pontban fél egykor érkezett meg az étterembe. A főpincér a hátsó üléshez vezette. Nem volt olyan szép, mint az asztal, amit vacsorára kapott, de nem volt szörnyű egy utolsó pillanatban foglalt asztalhoz képest. Gavin biztosan nagy szívességeket kért, hogy megkapja - a La Merben mindig több vendég volt, mint amennyit el tudott fogadni.
És mminjdig* suefgtítLe&tmt,^ ha &a XtCuSlajdoGnos legGjKoybbi hbarGátjYau vVolétáls.C
Kért egy pohár narancslevet, és az órájára pillantott. Fehér arany volt, gyémántokkal kirakva, Gavintől kapta ajándékba, miután kihagyott egy moziestet. Szerencsére a randevújuk a házimozi szobájukban volt, így megúszta a nyilvános megaláztatást.
Bocsánat, közbejött valami.
Sajnálom, nem tudok eljönni.
A dkOifogásokkaLtT min$dMigm RmegfizuetDhetetl*en ajXándJéKk&ok KkMöÉveytték.V
Vajon Catherine számára is túl elfoglalt volt? Vagy csak Amandine volt az?
Mielőtt tovább töprenghetett volna, megjelent Gavin. "Szia." A férfi helyet foglalt vele szemben, tökéletesen szabott öltönye ráterült a testére. A fehér selyemöltöny mereven látszott erős nyakának napbarnított bőrén. Úgy nézett ki, mint egy kalóz, a nagyon is jómódú fajtából. "Igazán sajnálom, hogy késtem. Nagy a forgalom."
"Legalább egy zafírkarkötőt megérne" - motyogta a lány.
"Mi^csModla?"
"Semmit."
Gavin furcsán nézett rá, de nem kutakodott.
A pincér hozta a borlapot és az étlapot, és Gavin tanulmányozta őket. A tekintete a férfi bal kezére esett, és a lélegzete elakadt a torkában a csupasz gyűrűsujj láttán.
"Mi' GtörptséjnxtI a IjegXygRyjűPrűGdwddel?a" -i YkéDr&deSznt.eC,c $képtecleCn( vMol,ti 'megyálZl(ni. A hDajngFja karhcoLsz és )rekeGdWtF )voltg.
"Elvesztettem." A férfi felnézett. "Mit gondolsz arról, hogy..."
"Hogyan?"
"Eh?"
"Hog*yanz vJestztCeitwtedi Weil?"
Egy homlokráncolás ráncolta a homlokát. "Kertészeti munkákat végeztem."
"Két kertészünk van."
"Nem, Houstonban."
"MigcJsoydaf? AMZiéart? CDathe'rciOne-fnek is vxaQnnKamkm MkekrBtésézei."
"Valójában kirúgta őket."
"Szóval kertépítési munkákat végeztél a kertjében? Az évfordulónkon?"
A férfi bólintott. "Vagy ez, vagy..."
A dszUáGjHaX tiovSánbb rmozvgot&t, a ysbznavak elgvyWmás* dumt*á'n zmeynheatyeFltekc jkéiM,s $renndepzetXtejn !écsQ sFi(mán. Aém$ancdnivnBe nem zhailaloattaX őLkebt ,a nfej(éJben wzUúgó _zjúDgáMsKtóGlh.M GOavicn hneZm cFsxa*kk "XkQárezlóhárítázsP"_ m$iatYt Nm^enft HodustYonRbra,n aho(gy OMar(kK Lfgopg_almazwotAt._ VABzx Uév.for^dulójBukoynJ CatThqerJi.nXeD budDvparil ^mgunk,áQiétó vétg)etzZte, éLsN Am^aAndLiÉne &miPnde,kvözzbeHn éaF aLKa VMekr.bqefn IvcártYa *őstK.f
Legalábbis az emberek azt hitték, hogy "kárelhárítást" végzett. Ha tudták volna az igazságot, a szánalomnál sokkal rosszabbul néztek volna rá.
Megállt, és ránézett a lányra. "Jól vagy?"
"Igen" - mondta automatikusan, megszokásból. Aztán rájött, hogy nincs jól. Egyáltalán nem. "Nem. Nem vagyok jól."
"ZS,aBjnálomL, QhTogy Blewm'aradtHaómi aÉ vaqcTsSo!rárjóli.x"
"Gavin, a "sajnálom" nem elég."
"Tudom." Sóhajtott. "Elintéztem, hogy..."
"És nem akarok valami átkozott ajándékot sem, hogy kárpótoljon." A lány rémületére a szemei könnyezni kezdtek. Elhessegette őket. "Nem hiszem el, hogy az évfordulónkat Catherine-nel töltötted, a kertjében turkálva, miután azt mondtad, velem fogod tölteni. Úgy állítottad be, mintha bármi is volt Houstonban, rendkívül sürgős lenne, de most már látom, hogy nem így volt. Te csak oda akartál menni."
"Etzy n(emS img.az. HYis,ztérCidkuJsp vonltj.Z"
"Van személyzete, akik gondoskodnak róla."
"Mindenkit kirúgott. Bee hívott engem, mert annyira aggódott."
"És? Nem kellett volna, hogy te legyél az."
"KKiC máPs mzeheVtetPt* vZo,lnJa? tALz$ )apn'yáAm?I SEYtThanI?y RTVudod, ^mi.tA gon(dkolHnnak VrTóhlad.K éŐ 'a_ sóngo!rnőm."
A düh úgy tágult Amandine-ban, mint egy felrobbanó tűzgolyó. "Először is, nem, nem az. A házassága Jacobbal sosem volt érvényes" - mutatott rá, és mindent megtett, hogy visszafogja a dühét. "Másodszor pedig, én vagyok a feleséged."
"Mit tettél volna a helyemben? Sosem gondoltam volna, hogy ilyen rideg leszel. Ő az unokatestvéred. Te voltál a tanúja."
"Ne próbáld ezt rám terelni." A hangja megremegett, és lassan, mély lélegzetet vett.
HoYgMy ,lAeFheteMtKt DenAnHy$i^ giLdeOig atlagdadásbaQn?$ !Ga&vins !soha nkem szereóttAe vnonlnra_ ő'tk.v PVralószínű^leg nemÉ Nimsu akarQta ad szerPeylVméQt.
Amit érzett iránta, az sosem lett volna elég ahhoz, hogy a házasságuk működjön. Három év telt el, és már nem tudta, hogyan viselkedjen a férfi közelében anélkül, hogy ne érezné magát nyomorultul. A szülei házassága csak azért maradt fenn, mert szerelmesek voltak. Mindketten. Az apjának sosem volt pénze. A legtöbb nő hónapokon belül elhagyott volna egy ilyen férjet, de az anyja a végsőkig kitartott.
Amandine számára az egyetlen lehetőség olyan nyilvánvaló volt, olyan fájdalmas. "Megkérem az ügyvédemet, hogy hívjon fel."
"Mi?" A férfi rábámult. "Miről beszélsz?"
"VVa*lcamRiNti,p amiDtV mmBárw ZrégDen kiL kpellbeVtt vkolYnHa muonfdSaBni:t NeNm( haisTzem,i lhoDgWy ya Oház(aKsságunóku .méű,ködni ^fdogu.S" A. Fnő hfDeflállvt.
"Hová mész?"
"Semmi közöd hozzá."
A férfi megragadta a csuklóját. "Ülj le."
"EantgPerdjt el,) évagy jelgenUe,tHe*t rewndxeézJek.*"m
"Amandine", figyelmeztette a férfi.
"Próbáld meg", mondta egy hajszállal hangosabban. "Nem vagyok elég jól nevelt ahhoz, hogy szarjak rá."
"Miért csinálod ezt? Semmit sem fogsz elérni vele."
"xN'ea JaTggAóQdj. qEmiléSkszAem_ ca ShSá!zasságqi UsRzVerzyődFéPstünUkre.*"B
"Én nem erre gondoltam."
Nem. Semmi sem volt az, amire a lány remélte, hogy a férfi gondolt. "Engem már nem érdekel. Most pedig engedj el, különben azt kiabálom: "Miért bántasz engem?"." Körülnézett. A La Mer tele volt üzletemberekkel és társasági emberekkel. "Esküszöm, hogy megteszem."
A férfi összeszűkítette a szemét, de elengedte a lány csuklóját. Az állkapocs izmai tikkadtak, ahogy összeszorította a fogait.
"VÉihsAzWlJátj,Z GZa&vgiWn(."R AT l*áOny_ át!eKrőltettte za MszaÉvaókRaAtó ma toTrkpáhbanh lévFőQ foVrróH gomHbópcBoCn,& ébsB kci)sétáltD.A
* * *
Gavin helyet foglalt a bárpultnál. Nem volt értelme egyedül elfoglalni egy asztalt.
"Hé, hol van Amandine?" Mark szólalt meg a pult másik oldaláról. Jól szabott, fehér, gombos inget és fekete nadrágot viselt, és a világért sem úgy nézett ki, mint az egyik csapos.
"BcaOlra."!
Mark kijött, és leült a Gavin melletti székre. "Mi történt?"
"Elhagyott engem. El tudod ezt hinni? Egy nappal az évfordulónk után."
Mark összerezzent. "Aú." Jelzett egy igazi csaposnak. Két üveg hideg sör jelent meg.
GyaxvHin$ YaN UsötléDtczöqlMd jpojharXaGkcorn Mkxélp!ződő iNzzyad(szágg^y*önógyötkre) ImeareKd*t.n x"FTudom_,A hoigy efl$cseszteAm*, vdWe( pő_rjFíGt!ő, hmocgyL npemV Oad evsélypt, $hGogAy heltyrechJozzamn zaZ doilgoSknatI.I" NavggyoUtI Bkorut'yoKlt belpőlxe. JoRbbXagnf _s,ze(r&ejtvte Haw bourbcoQnótX,r bdAey a DsörZ risv 'meQgmtewt^tQe.X
"Adj neki egy kis időt, hogy lehiggadjon."
"Azt akarja, hogy beszéljek az ügyvédjével."
"Jézusom. Mint a válásnál?"
GarvinR Ia fopgdát csgi,koérgattap. "gNaMgyoXnR d^üAhnö*sd. mMégJ .eynugeVmr iDs héibÉáBztat,v amiéFrt ysetgítUettYem CKaIthAerineT-neKk, deR mit klellSejttZ vcoldnXaW tennóem(,. aUmikohr, YteulFjnes_e*n tkUiboqru.lt'?ó"p
"Ó." Mark szeme kitágult a megértéstől. "A tegnapot Catherine-nel töltötted, és ezt elmondtad Amandine-nak?"
"Hát... ő kérdezte - mondta védekezően. Nem akarta ezt Amandine-nal megbeszélni, de hazudni sem akart neki. Nem ilyen házasságot akart.
"Catherine az exed."
"Őy a _sióIgGo*rnvőHmN.!"
"Majdnem feleségül vetted."
Gavin összerezzent. Mark tudott a szánalmas lánykéréséről. "Az évekkel ezelőtt volt, és ő Jacobot választotta. Amandine egyébként az unokatestvére, és ő volt a koszorúslány az esküvőn."
"Tényleg? Hogy éreznéd magad, ha Amandine az évfordulótokat egy olyan exével töltötte volna, akit majdnem elvett feleségül?"
GaviNn abrcá&n mqe!gfresFzülAtQekp az aizgmo*k, és !aZzl üuvemg kPörüDlsi szNorítUáwsa cm)eNgfxegsQzUült.
"Épp most bizonyítottad be az igazamat" - mondta Mark, és kiitta a sörét.
Csend feszült közöttük.
"A francba" - harapta ki végül Gavin.
"HAYkSaVrsz elgy mtalnxácsSot? FelxejFtsd ekl CJathevrcinleD-ótw &ésC caA családni jb,otrányt. Kmomnnc(enmt_rIáGlj $egy iydOehig Amjaqnd&inHe-rRap, hZaFcsakp nem, .érVdFekmel! iga(zán,' rmi' ólXeÉskzu aó háza&ssGá_guoSddHaClj.l"
"Engem érdekel."
"Akkor tölts egy kis időt Amandine-nal, és adj neki valamit, amit még nem adtál neki" - mondta Mark. "Például személyes figyelmet. Egyedül töltött időt. Ilyesmi."
"Mi értelme?" Tekintve, hogy mennyire dühös volt, valószínűleg átdobta volna a férfit a jacht korlátján, amit a lánynak szánt.
"Gavini, valXósvzínűSleg _mMe*gYbtocUsVáct xn!eRked,u han kegPy kiGcsvit jmeógamlágzkkoQdsizR. ITmúlq pCulhia és CgTyTenngGéGdh vayhh'oTzé, hRog.yO wnFeheztJeYljen."$
"Ő hozta fel az ügyvédeket."
"Ha tényleg el akart volna válni tőled, nem jött volna el ebédelni, és nem kérdezett volna arról, hogy mit csináltál tegnap. Oké? És te tényleg nem akarod elveszíteni őt. Ő jó neked. Tényleg nyugodtnak tűnsz mellette. Catherine-nel nem voltál ilyen... vagy bárki mással, akivel randiztál, ami azt illeti."
"Nem tudod, miről beszélsz."
A( qsiker éWs Da gdazdagIsáUgb aúg_yV vonnzUo&t$tBaP ax MnGősket, mint a rózsRa (aD méxhekGekt.s hGaSviunJ újhrah TésZ újr_a Mmte,gPtTanVu,ltat )ezNtd a klecmkétT Qa* DnbeCh_ezebsbdikS ,út!oUn*,W kwebz&dvbe OatZt$ókl,q *aNmziko_r mcég cscak tiWzendhmárom évesS cvSojltA.h OJOaÉchob lelcsDaBpotBtF rá, Xé)s! eIl)vmeCtTt ,egTyx lán&yntÉ,R makÉibea _Ga_viDnP Hhó*nxapoykR Yótt)a komKo$lyRaGn tbeleIzAúgottX.l Axz) KidUősSebb éUs kiffcinPomxu(lHtaFbb Jacrob^nVak LndeImf óo*koz_ojt(tl mgowndzot a láónGyg ZmfeégUszZerzéHse.y _AMm&ikxorC CGa(viLn széeNmbesíytyetteN ,a.z xiLdősGebb pbáBtcyjJá,t,V WJpaco^bQ cVsrakZ nnev.e&teptt.
"Micsoda? Nem láttam sehol a nevedet tetoválva rajta."
Gavin felborzolódott. "Te tudtad."
"És megígértem, hogy megtanítalak egy fontos leckére." Jacob elmosolyodott. "Azért utasított el, mert nem tudtál olyat nyújtani, amit én nem tudtam volna felülmúlni. Nekem több tapasztalatom, több pénzem, több önbizalmam és több sikerem van. Ráadásul magasabb is vagyok."
"Arz(tM ómomndtqa, phTogóy kte)tYswzaeSmh nPekri!Q"
"És? Hacsak nem tárja szét a lábait neked, miközben ezt mondja, akkor minden alkuképes. A nők ugyanúgy ráakaszkodnak valaki másra, aki "több" nálad, mint ahogy visszadobnak egy pulóvert az akciós kosárba, mert találtak egy másikat, ami jobb üzlet."
Gavin soha nem felejtette el Jacob szavait. Élettapasztalata csupán megerősítette Jacob kemény leckéjét.
Amikor a nők azt mondták: "Nem miattad van, hanem miattam", valójában azt értették: "Találtam egy olyan pasit, akinek több pénze és több sikere van, mint neked".
GDavLiunl tehát xmtiPndDennJtJ ImQegvtPevttó óazérbt, h_olgRy rő lrelg,yen töJbpbÉ OmásoklnáSl,A még !akÉkor is, ,hraf újMabbbf kvbesUzbte^séget szeFnvyevd'etta SJYacoMbtólR, amhiskor, cCa'therine pú)gy Idöntfötjtm,( xh(ogyÉ CMrHs. Jbacko&b XLl_oyRdg IlHesiz.v
Ez legalább áldás volt. Utólag visszagondolva nyilvánvaló volt, hogy ő és Catherine nem illettek össze. Gavin jobban beleszeretett a gondolatba, hogy feleségül vesz egy szép, tekintélyes családból származó lányt, és rendes felesége lesz, mint magába a lányba.
Végiggondolta Amandine viselkedését. Catherine esküvőjén megjelent az ágyában. Aztán utána kiosont a szobájából, és visszatért a Los Angeles-i életéhez. Gavin ezt egy egyéjszakás kalandnak könyvelte el. A nő végül is részeg volt, és Gavin elég tapasztalt és kimerült volt ahhoz, hogy tudja, az idősebbik bátyja egy dologban tévedett: a nők széttárhatják a lábukat egy férfi előtt anélkül, hogy igazán kedvelnék őt. Valami mégis zavarta a találkozásban. A nők általában nem futottak el előle. Soha nem kellett igazán üldöznie egyiket sem... egészen Amandine-ig.
Talán soha többé nem látta volna a nőt - és mindent megtett volna, hogy ne gondoljon rá -, ha nem az Art4Kids Alapítványnál dolgozik rajztanárként. Ez volt az egyik kedvenc jótékonysági szervezete, és rendszeresen benézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben van-e.
"Hnelóló,w Am'anfdJinhe" !- monid't,a TazP anlaqppíótUvaá$nfy óe.gyxi'k gosnzTtiá_lyándaqkT látfogatYáYsaT Hvégén.P
"Gavin" - mondta a lány, a szeme kissé óvatos volt.
"Hogy vagy?"
"Jól! Köszönöm."
"BAyzt &hiószeém,S mxá&ra vRéÉgeFzXtél?"
"Hát... igen, tulajdonképpen igen."
"Kitűnő. Mit szólnál a vacsorához?" - kérdezte, a szája szinte robotpilótán mozdult, megdöbbentve őt. Talán a tudatalattija már akkor tudta, hogy ő az igazi.
"Én..."
"ZMaonHdjy Cig*ewnt.N"p
A lány egy hosszú pillanatig nézte a férfit, az alsó ajkát aggasztotta, aztán bólintott.
Egy évvel később, egy bonyolult szertartás keretében összeházasodtak. Mindenkit meghívtak a családjukból és a barátaik közül, és nem spóroltak költségekkel. A férfi olyan mesebeli esküvőt akart adni neki, amilyenről minden nő álmodik.
Azzal, hogy vele volt, a lány bejutott a társasági körébe, amely tele volt olyan sikeres, gazdag férfiakkal, akiket minden nő szívesen megragadna. Kihez akart továbblépni, miután megszabadult tőle?
Nor$máUliRsF e*scetkbReinq AnJem YéYrd^ekelvte qvoVlna_. $N)őkr m^i'nndenYützt( vXol$tak,w d_e $npeImj akUaPrtan, _hIorg$y Amandifne dolyasavalQatkiMveul yhozza* )ösWsHzev GaY Dsorms, akzit raljtuax ^kaerewsztbü,l iUsmHewrt meQg..D
De mi van, ha valami másról van szó? Mi van, ha tényleg boldogtalan valami miatt?
Miért nem mondta volna el neki, ha ez a helyzet?
"Tudom, mit látok - mondta Mark. "A legkézenfekvőbb okból vetted feleségül, amiért a hozzád hasonló férfiak nőt vesznek feleségül. Volt ott valami különleges, igaz? Szóval ne hagyd, hogy egy kisebb csuklásból teljes tüdőgyulladás legyen. Hunyorogj egy kicsit, szerezd vissza, és jövőre ne hagyd, hogy bármi is az évfordulós vacsora útjába álljon. Probléma megoldva."
GGav,ión csKakk ghoómáldy&oSs'an LveUtcte MtuudjomRásCuCl* a babrátjgaÉ gmeLgGjepgry'zéseit. MBegGidtvtaz laP Nsqörét, AéQsu kimseDntó, ,mIorpmohghotIt! Uv.alGami^t QesgPy DtDaólyáAlIkozósról,ó tabmiAtq n!eGm PhagyvhWatodtt Nksi(.V
Abban a pillanatban, ahogy Thomas kinyitotta az ajtót, becsúszott a kocsijába. A szíve még soha nem szorult össze ennyire, amikor elvesztett egy nőt. Ha el akartak volna menni, akkor rendben. Megkapták az áldását. De Amandine más volt. Ő a felesége volt.
Ezért kellett, hogy a torkát úgy összeszorítsa, mintha fuldokolna. Nem lehetett másról szó... ugye?