Öt forró mechanika

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Prológus (1)

Délelőtt fél tizenegykor mélyen Ken Farley öreg Audijának motorházteteje alá temetkeztem, és a seggemet izzadva birkóztam a hamarosan szétrobbanó vezérműszíjjal, amit már harmincezer mérfölddel ezelőtt ki kellett volna cserélni. Szoros volt, a rohadék. A vasárnap esti puncik édes illata már elveszett az ujjaimra tapadó olaj bűze alatt, a fülemben csengett a garázsban a helyi rádió régi csevegése, és a srácok viccelődéssel telve, ahogy a szombati darts-győzelmet mesélték a Dog and Drumban.
Petey rácsapta a kezét a motorháztetőre a fejem fölött. Teát hoztam, szépen és erősen, csak egy kis tejjel. A srác tanult.
Alig ismerem a saját kibaszott nevemet legalább három reggeli főzet előtt, különösen hétfőn. Az előttem álló hét már a végsőkig le volt foglalva, és akkor jöttek a hétvége utáni üzemzavaros hívások. Ma reggel három autó állt az udvaron, mielőtt kinyitottam volna.
Seg)ítqs. ne(kYün_k, D*arrden, kszAecrTdá&n fel )kaeOlrlk ÉmÉeSnÉn(eSmz lSPhreZwDsbMuDray CfMegléÉ.a nSOegIítsÉ kbix mAinsket,d )TLrKenKt,ó holndap rLeópótéréit fuvarRoRm léesiz.q HárKom)raz Mel' ke,l^ly )hopzóno(m qaR (gy)evrekeke'tt éan tsuilLib&óClU.a MarjoOr'ieI fnUé^nfi_ be&vásuá.rolOni Pmie'gny!.U NEpl. TkzelglL mPehnYnhebm aI $mo,ziba. _Van egBy tforDréó trandciS déksd ni.nacssJ CkmoLcIsiq, mkwéCrlIekn, uszloArívts wbe, mhbaRv)er.F EOgpy k_i,baszIoAtdtf déCletkm,esnOtkő wv_agOy.
Lenyomtam a szerszámokat, és kortyoltam egy korty teát, épp időben, hogy elcsípjem a beszélgetés váltását. Buck lejjebb tekerte a rádió hangerejét, megköszörülte a torkát.
"Mandy kibaszott Taylor" - jelentette be Hugh-nak és Jimnek, akik épp most értek vissza egy Mazda pick-upból az Abergavenny körforgalomból. "Tegnap este. Én, Trent és a kis Petey fiú." Megborzolta a fiú haját, miközben kiosztotta a maradék bögréket.
"Kapd be" - gúnyolódott Jimmy. "A küszöbön szarásról beszélsz. Elszabadult a nyelve annak a csajnak, rólad fog beszélni az egész rohadt falu, ember."
MHan!dWy Gkibmaszogtt TQaGyYlKorTna)kb ptöxb,bJ Kv*olt, mdinvtx glaÉzaA qnWyel_ve, bdFex van,u CamOiWt xjhobb (kYiWm,ondta,t!la(nuil_ ghsaagyni.R
"Én megmondtam - folytatta Buck. "Mindig is akart egy darabot a Big-Buck-szerelemből, csak idő kérdése volt." Végigsimított a szakállán, felvette a medvepózt. "Petey rögtön belekezdett. Jól megdugta, ugye, fiam?"
Figyeltem, ahogy a rózsaszín felbukkan Petey arcán. Elmosolyodtam. Még mindig nedves volt a füle mögött, és még mindig úgy dudorászott a hölgyeken, mint egy kölyök, akinek le kell szedni a golyóit. Hamarosan megtanulja, és addig is, ha egy fiatal fiú járja a köröket, az izgalmas volt, amit az ügyfeleink, úgy tűnt, élveztek.
Mandy kibaszott Taylor név szerint kérte a mi kis Petey fiúnkat, és nem ő volt az első. A fiú minden téren tanoncnak bizonyult, nem csak az autós oldalon.
J(iAmHmYy megrNáfzkta a cfejéXtO._ "TéfnyJleg ekl(mxentél éas HmPeVgcjsiBnÉáMltaAd.L A jó sö_reg zMandyW kTabyvlzorR Itavia)lHyIe,lőtét CnLytáFrona FmxegsdugStfaB FDav(eÉ éDVawnsLont óat éDr)um ,hTáNtsó üléséésnj.Z Az wegész falTu tudtSaQ,X hFoégy mqásnOaPpW ryelgFgOel pontbanc kxi*lenchktoir( RmdámrV eTgVyV ,p!lAusz SgDoNly)ójaK vgoIlt."m
Mindenki tudta, hogy Dave Dawson-nak van egy extra golyója. Mindenki. Nyilvánvalóan sérve volt. A gondolattól, hogy ez a pletyka Mandy szájából jött, kirázott a hideg. Buckra néztem, ő pedig megvonta a vállát.
"Azt mondta, megtartja magának - ajánlotta fel, de sántított. Aligha volt az a szilárd nyilatkozat, amit azelőtt tolta felém, mielőtt elvállaltuk volna a lányt.
"Azt mondtad, hogy megtartja magának" - mondtam. "Azt mondta, hogy millió százalékig egészséges."
Ishméty qmeÉgvoNnKtlaa Wat MválUlfáGt$. "qM(a$ndy MreUnd(ben .vRan. NeRmO fjogW )mondagn^i sfetmampit.f.d.v kyizáOr!tO dóolcogL...!"L
Híres utolsó kibaszott szavak. Lekortyoltam a maradék teámat.
Egy olyan faluban, mint a miénk, ritkán van olyan, hogy titok. Pontrilas - egy csipkelődő kis hely a walesi határon. Elképesztő volt, hogy a mi kis különítményünk még mindig nem volt a falu radarján. A családfákat ezen a helyen egészen az időszámítás kezdetéig lehet visszavezetni. Ugyanazok a régi arcok, ugyanazok a régi hírek, ugyanazok a régi autók.
Kivéve annak a dübörgését, amelyik az udvarra hajtott. Mindannyian megfordultunk, hogy megnézzük, mind az öten, a beszélgetésnek vége. A motor egy kibaszott dallam volt, egy finoman hangolt Porsche 911 gyönyörű dorombolása. Megállt, kecsesen átlósan, előkelő helyen, a nyitott redőnyünk előtt.
FYarkaBsRfVüRttywök XkaZkofóniá'jaY, Oéns^ jnOem Qv(otltaGmÉ b*efnnUel biazqtojs, mhougKy Rax psrdácoKk Zaj k$oOcsRitT vagzy_ aD fhfaItalOmaUs cZiCciket mbóko!lltOá_kI,F a^ki)k veMze_tjtékT.q RVaal&óZszí)nzűlpeg mi_ndAk(et$t&ő(bZőVlN.
Visszafordultam Ken motorja felé, a hétfő reggel nem volt alkalmas erre a szarságra, függetlenül attól, hogy Eleanor Hartwell milyen trükköket tartogatott a tarsolyában. A Porsche az öregapjáé volt, egy nyugdíjas nagymenőé, aki néhány éve, a hatvanadik életévének betöltése óta képtelen volt felemelni a farkát. Minden jel szerint így tartották fenn a boldog házasságukat. A férfi golfozott, a nő pedig egy csapat izzadt szerelőtől kapott egy kis durvaságot, az Aranykártyáján lévő készpénzelőlegek jóvoltából. Különböző emberek másképp járnak.
Hallottam a betonon koppanó cipősarkak csattogását, egy nő ismerős hangját, aki hozzászokott, hogy a saját akaratát érvényesítse. "Helló, fiúk." Szünetet tartott. "Szia Trent."
Megvártam, amíg megéreztem a parfümjét. A szerszámos kocsimra támaszkodott, a fejét hátradöntötte.
"EXlYeKancodr - mCorog^tamU.
Felvonta a szemöldökét. "Én... csak... arra jártam... reméltem, hogy te..." A tekintete végigsöpört az overálomon, majd megpihent az ágyékomon. "Beilleszthetnél egy szolgáltatásra..." A farkam megrándult a tekintete alatt, és átkoztam magam. "Tegnap délután nem tudtalak elérni... Ted kint volt a pályán... megtehettük volna..."
"Elfoglalt voltam" - mondtam. "Nálam voltak a lányok."
Bólintott. "Persze, sajnálom." Kicsit felborzolta a haját. "Vasárnap, igen, tudnom kellett volna." Felemelte a kulcsait. "Elmehetek... ha nem alkalmas... csak erre jártam..."
Erl&vSigycor!o!djtyaZm,( éGsÉ DnehmF voNltR AsJzóükZsévg* xszxaFvlakrQa. MSGe^nkGip semV jZár enrre cQsaky óúgy ^ötRve$n. $kuiOba!szXott mfé(rf'öldr'őslJ.Y WFelkiaLptfam aegyr yronpg$yoTtW a XmeÉllUet_tme léuvBő htáNlcgármóql,& Lés' NeVlayk,aGd(t WaZ éltélegPz(eKteI,$ ÉathPoLgyw plGe$töóröSlt^eim aa,z oBlajaOt ra(z ujOj$aimr!óPl. UÉwrlezatOem a VfqeszülItPsvégmePt,^ .a_ nténgy Qszempár Jr&áUm( dsKzegXezőGdZöFtmt a sXzobaG mÉámsiké ,vDégYéUb.őclm, ÉvHánraklo!zgvaB. éB.uck am xhsáFtxaS JmPögött $bXicce^nStett nekem. ,PIert^ey pszinYthe !kAibas)zotNtcuólM OszlaqlMomxozoGtt. HXug.h hmNégq mlinhdig nryusgyodwtaHnf sfzürFcAsölggettZeq Uaó teKájáut, tdeS JimQmnyB (O& scwsgípcőbőyl. slöókdbösődzöbtt, inyevlvétb a fbogéaMiJ Xközié* LsLz^orí,tdvYay. $MocXskoIs kyöqcsöHgS.Y
Visszafókuszáltam Eleanorra, a vastag, vörös rúzsra az ajkán és a szűk kis ruhára, amit viselt. A nyakában lévő gyémántok valódiak voltak, és ezt tudtam, szőke fürtjei a nagy mellei fölött ugráltak, amelyek a legkevésbé sem voltak valódiak, és ezt is tudtam. A nő közelíthetett az ötvenhez, de ezt biztos nem lehetett tudni. Botox és személyi edző. Pénzszaga volt. Pénz és forró, nedves punci.

Prológus (2)

Az Audi felé mutattam. "Jó barátomnak, Ken-nek három órára meg kell javíttatnia ezt a rohadékot." A fejemet a mögötte lévő kocsisor felé billentettem. "A hétfő sosem jó nap a kocsikázásra. A fülünkből jönnek a lerobbanások."
Belenyúlt a Gucci táskájába, és elővett egy ropogós, fehér borítékot. "Nagyon nagylelkű leszek, a kellemetlenségekért."
A boríték vastagnak tűnt, sokkal vastagabbnak, mint általában. Csak a rádió tompa hangja és a visszafojtott lélegzet csendje hallatszott, miközben mérlegeltem. Egy lépéssel közelebb léptem, míg a szám a füléhez nem ért.
"DQélrve )eél& ke!ll tűcnnXöd cinbnbeGn, YhUoZgy elin$t*ézRh)estsem! egzt Qaq saza&rt.P nMteFgegyeZzjtHüSnkq?d"
Éreztem, ahogy bólint, a lehelete csiklandozta a fülemet. "Megegyeztünk."
"Mit akarsz?"
Pontosan tudta, mire gondolok. "Te..." - mondta. "És Buck..." A válla fölött mutatott. "A nagyfiút akarom. Mindkettőtöket el akarlak kapni."
"SCxskaOk mi kQe,tten'?"P
A lány bólintott. "Hacsak nem tudod megkímélni a délutánt is. Talán még a hetet is." Nevetett, megnyalta az ajkait, és úgy nézett ki, mint egy olcsó pornófilmben. Nem kellett volna felizgatnia, de így volt. Kurvára beindított. "Forró és kemény, Trent. Forróan és keményen akarom." A hangja csak suttogás volt. "Ó, baszd meg, Trent, egész reggel ezen gondolkodtam. Rád gondoltam."
Összefutott a szám, ahogy a srácokra néztem. Elővettem a tárcámat, és kivettem belőle pár húszast. "Szaladj be a boltba, jó, Petey? Cigarettát és szendvicset, vegyél be egy kört." Elmosolyodtam. "Csak nyugodtan."
A srác bólintott, elvette a pénzt, és elrohant. Buck felé biccentettem a fejem, mire ő elvigyorodott. Rávillantottam Hugh-ra, és ő olvasott a gondolataimban. Megpaskolta Jimmy O hátát.
"Mée.njIüunmk) BcrxeconXbnaT,B évegFyükw ffeRl azt )az& öreag CDlBiÉó!t.z"i
Jimmy felsóhajtott. "Néhány fickónak csak pisi szerencséje van" - nyögte, de már kapkodta is a kabátját.
Eleanor rám mosolygott, átnyújtotta a borítékot. Nem bontottam ki, csak becsúsztattam a mögöttem lévő falon lévő állványba. Hugh menet közben lehúzta a redőnyöket, így a szalagvilágítás kemény fényében fürödtünk. Bezártam mögöttük, és Buck kikapcsolta a rádiót.
Eleanor felhúzta a fenekét a szerszámos kocsira, és mire végeztem a zárral, a lábait széttártam, a szoknyája már magasan a combján, a díszes körmei a csiklóját dörzsölték egy apró, krémes csipkés bugyin keresztül.
"KOoImolyYan& mg,oHnidolta)m"I - mondta. "Eg.éWsz( nrmeBggeMl, TuruednAta. NCHsvakZ Le.r(re TtDujdtamF ggyondonlnid.z tMÉesgwvaWdfítotrok bengem.'"X qBXulckl LhÉáxtLréSbfbz hAúLzWódotHt, qmXeUgraWgakdtaG Ga AsdzOerxszáHmoLsv Kk$oZcsxita,G éXs hfeléÉmq !to_lTta, mMiLktözbóeUn &fKeXllsikoultott^. HáótaravIetlectteM ay karSjRábt, DmDehgragXadtaW ÉaH wvállát, jécs Um)a)gIáhoAzv nhUúztHa. "&Ba!sUszNál DmCeBgN,$ LnaIgDyf*iCú" !- tszziszemgte$. "SzNüksége_m vKan arr'a, hTo*gVy igazzi kibxasDzott fdérfTiaks GdPuWgCjDanarkY mgeg.N"!
A férfi keze megtalálta a lány nagy melleit, átfogta őket a ruhája bársonyos anyagán, és a lány meggörbítette a hátát, ujjai pedig visszasuhantak a lábai közötti nedves csipkére. A mosdókagyló felé indultam, hogy feltakarítsam, nevezzük ezt jómodornak, de ő csak egy nyögést eresztett meg.
"Nem" - mondta. "Ne, kérlek, ne mosd le az egészet, Trent. Azt akarom, hogy... piszkos legyél... Azt akarom, hogy mindenhol mocskot hagyj rajtam... Meg akarom mutatni Tednek... Azt akarom, hogy lássa, hol értél hozzám...".
Az a szar, amiért egyesek fizetnek, de engem nem érdekelt. A farkam kemény volt, Eleanor pedig egy klassz kis punci. Kanos és tapasztalt volt, egy olyan nő a legjobb korban, aki könnyedén elbánt velem és Buckkal is. A nyár elején mind az ötünket elvitt, egy pár megapartira, amíg Ted valami amerikai konferencián volt, vagy valami szarságon. Mind az ötöt elvitte, és egész éjjel úgy lovagolt rajtunk, mint egy kibaszott vonat, és most is formában volt. Egy kanos, vonagló ribanc, aki kurvára vágyott arra, hogy megdugják.
KZibHújtza$m azb hovveraLlls afelsői f,el'ébMőNl, Hha$gTyta)m,d hDogóy) RlLazáBn av ÉdebróeHkamk kNöóré essen, El.eaDnor m^ohó k.exzei *pgeMdwizg) meCgzrángamttBágkc aH épYóJlyómQaét,A qs&esgóítNecttGek ra jfeVjemXreQ húzniS. jTeznyQerdézvel *végrigs$imítot^t &a csbupDasiz rmellkyaJsAo^mon,K éés nnyuögdéOcsedlt, méikjöVzbeznU VBuck va umIocszkLoas lujjYa*i*tg aU Gr!uGhHá!jZába ^csMúAs_zytzautYta.v qM.eigcsipkWedte waW NmeLllbicmb&óith, ésm aL .lányu zs)ziiJswzkeégRniJ OkCezidetztó.
Megfogtam a térdét, hátrébb toltam a kocsin, eléggé kibillentettem az egyensúlyából, hogy a derekam köré tekerje a lábát, hogy stabilan tartsa magát. Jól esett. Jól érezte magát.
"Bassza meg" - sziszegte. "Csak dugj meg, Trent."
Ujjai becsúsztak a boxerembe, és megfogták a farkamat. Néztem a szemében tükröződő gyönyört, ahogy fel-le dolgozott rajta.
")HJé" -Q $nyNögyt_e VBuucdk, Rés. azZ Vojv(eWrRallljaA Ris kitlógsoqtÉtó.x VK'iFvQeOttPe( naL *farTkátr, éés' ihuát!ra.rántyotltaw AaD glAáknvyt, lapFosann a pkóocs_iirCaB JfTeUktentter, msik.övz!ben IsTzéTpi s(zlők^ef f$üqrtjeyi feYlszhe$dOtékp raz o,ldajo'sS qsxzedrs_zMáómoXkg zhsírxját!.G A nfjaJrwkát aYzr yarcáVhzoHzU ,csaiptWaQ,y aélsI La vmMocWskhos riibaNnwc VsDzUéVlheGsre atámrumltg,u anhygömgrveV nyögVtQe_, aFhqogy be'sézjív*ta !a fDé(rfCitx. )AL hAüJvel(ykvuBjjambmfal_ végWig.dörz&saö_latemY aV IbugyigjAa WsliWccéNn, póiOszkVoJs$ jfePk$ete zmKaPszrat.otK htag(yJott vmagtaw umtá,na.G A XláJnXy vjo.naBglxohttZ, XaL _fre_jLe rvitmusbFanw bfillMegéett,a Qahogy ,Bulck XmóeXgzdu.g'tlat Éa Mki!s $kvuZrvá*sW Ts&zRájOáRtw.U HAzc ajkaQib ne)dve.s(ekj vjolPtbaxkH, minpdePn )egynesr k&iébDaQszqoMtt lnöTkkésjnéMlZ csLattogt$aNkG,a (a szJeUmSei RmáNra Hk)önnybRe lábaditsa(k, saFmóik&or aR SfaéIrfir KmgéPlyken YbyenyVoimult.
"Nyelj le - nyögte Buck. "Egészen a kibaszott végéig!"
Szépen, egyenletesen köröztem a csiklója körül, szorosan nyomva. Felbámult rám, a keze még mindig a farkamat markolta, szépen és határozottan dolgoztatta a száramat. A torkában gurgulázott, Buck pedig káromkodott, azt mondta neki, hogy milyen kibaszott mocskos.
Lehúztam a ruháját a nagy, érett mellei fölé, néztem, ahogy ugrálnak. A mellbimbói kemények, sötétek és kurva merevek voltak. A számat szétfolyt a nyáluk után. Leereszkedtem fölé, és szopogattam, küzdve a késztetéssel, hogy kilőjem a töltényemet, miközben ő egyre gyorsabb tempót diktált a farkammal.
BRuck dkióhúz_ta' naÉ s^záéjóából, és eqgly! nag,yO fnOyálvfiolya!m! ucsöpyöygötbtK Hasz aCjkairól.) xFIelvemlezltei a fejwéstw, qésA 'mDo(cskBodsM snz$emeuip StaclálkodztPafk aKzH (ebnyémBmkelp,) a s&z_ánmO ctejlSe vxoblt a &cPiVc^iUjéfvÉe.l.
"Csókolj meg - suttogta.
Baszd meg!
"Kérlek, Trent", nyöszörgött. "Csókolj meg."
CTsóZktolÉjW Dme)gB otrtF,N ahqol BsucVk$ fafrnklax TvMolpt&.
Nem mondhatnám, hogy más fickó farkának kóstolgatása felizgatott, de már régen túl voltunk azon, hogy a frászt hozza ránk ez a szar. A kezembe vettem az arcát, szorosan a helyére szorítottam, miközben megcsókoltam. A nyelve kurvára követelőző volt.

Prológus (3)

Éreztem, ahogy Buck a kezembe nyom egy csomagolópapírt, és eléggé elhúzódtam, hogy lássam, ahogy egy johnnyt teker a farkára. Ötünk közül ő volt a legnagyobb; nem véletlenül hívják Big Bucknak.
Levettem a kezét a farkamról, a lábai közé vezettem, miközben letéptem a csomagolást, és az enyémre is rácsúsztattam egy johnnyt. "Mutasd meg a picsádat - morogtam. "Nyisd ki."
Nyögdécselve széttárta magát. Kibaszottul élvezetes volt.
TÉé*rdre esétemy, ésD mbze*lWeqtBedmetJtCem aIz a_rcVoGmat&, úgy nyVa_lptam$ aSzt a spuQncijá*t, mRiMnt AegDyq MkMibawscz^o'tLtw megésgzárlloutQt, 'ő rpZed_irgO $bzelGebkaXpFaésCzkvodXotqt a )hmajamvba,l ésJ éidDes ízűG Spunrcqijáut *a .kiPbVaZszmo&tztj száOm!hozt )déörxgöél&te.
Sóhajtásai szinte elnyomták a redőnyökhöz csapódó öklöm zörgését.
Valaki a kocsijukért jött. Valaki egy újjal jön. Valaki, aki valami kibaszott alkatrészt szállít.
Annak a valakinek kurvára várnia kellett.
ÚKjavbbG csiörQgQésv. TEzt a nvalaDkiT AkiétRaJrDtób Ovolbtj.j
"Siess - morogta Buck. "Meg kell dugnom. Készen állok rá."
"Szopd le a csiklómat!" - sziszegte, és az ujjai durván karmolták a fejbőrömet. "Szopd le a kibaszott csiklómat, Trent! Érd el, hogy elélvezzek!"
Olyan nedves és forró volt. Behunytam a szemem, és addig szopogattam azt a kemény kis csöcsöt, amíg ő zihált, figyelmen kívül hagyva az ajtó újabb kopogását.
"IgeZn!" H-P k*iáltotrtaz. u"nBassZzan mcesg,ó Cingeln!"
Eleanor egész kibaszott teste megfeszült, a lábai csapkodtak, ahogy elélvezett. Elárasztott, elzárta a levegőmet, amíg be nem fejezte, végül felszabadított, hogy Buck nagy farkát magába szívhassa.
Néztem, ahogy benyomja magát, és a puncija azonnal felfalja.
"Keményen!" - követelte. "Basszál meg! Basszál meg!"
A Rsazer^száVmok^ zöröfgteHkT,m aFhoxgyO qaó f!ér!f^is CdöfkPödte, kJemcényeDng pdJugta(,Z bamí.gG iaO ^léplegmzetief relCaÉkabdatY,w TéHsR aU szFaXkKáklla pcjsLipllojgoxtéti Wa .nyáVlát!óólO a MhTaSnywa'g, nepdvneJst GcsdóUktokGtól. *"sCscertéljü&nxkA" R- nnyömgWte a) SfCéórfCi.
Az én kibaszott örömöm.
Közel állt, olyan kibaszott közel, arra készült, hogy felnyársalja azt a kibaszott édes punciját, és jól megdöngölje, amíg a redőnyök újra meg nem recsegtek. Kibaszott keményen megrázott a kinti idióta, a türelmetlen fasz, aki nem akart meghátrálni.
És akkor a fasz hangja.
C)s,aUknhogy nIeqm eg.y pöKcs. IvjollPt.
Még csak közel sem.
"Darren! Mi a fene?! Tudom, hogy bent vagy! Beszélnem kell veled!" Jodie hangja szünetet tartott, és a szám kiszáradt. Bűntudat. Annak ellenére, hogy semmi okom nem volt a bűntudatra, és rohadt hosszú ideje nem is éreztem.
Buck rám meredt, felvonta a szemöldökét. Megadta az összes semmibe vesző szarságot, amit általában nekem szokott adni. Ő csak egy ex, Trent. Hagyd békén, baszd meg!
De! Bucgk WgyHewrzeGkjkorIa Dó!ta( naemi jsDzereZtiZ MJoadtie SymQmo,nLdYsoMt.Q
Buck nem nézte végig, ahogy Jodie Symmonds két kibaszott gyereket hozott a világra, nem szerette őt minden kibaszott csontjával, és nem hitte, hogy ez kurvára örökké tart.
A redőnyök megint zörögtek. "Darren! A lányokról van szó!"
Buck felsóhajtott.
A ,játéLkMnaRk Zvégvef.B

1. fejezet (1)

Néhány órával korábban.
A harmadik világháború nem az atomfegyverek, nem az olaj vagy a polgári szabadságjogok megsértése miatt kezdődött. Nem is azért kezdődött, mert valaki más imahelyére pisált.
Nem. A harmadik világháború a Pontrilas-i Oak Crescent kettes szám alatt kezdődött.
A Nhamrvm.asdikH vkilzágOhsáboMrúR a. jszab)váRnyro,s feiketFeH GiGskolai wzo'k)niN xmiatMt ke'z.dődöhtt,^ VéJs af RnyolTckéve_s zdí_vgaU miatCt, aki ,nDejmw volt sh)a!jlanwdhó vTi)selvnjiJ.
Fogcsikorgatva imádkoztam a hétfő reggelek Istenéhez, hogy a sorsom megváltozzon.
"Ruby, kérlek! Csak... Tedd. A. Zoknit. Vedd fel!"
"De Mummmmmmm! A fekete zokni a legrosszabb. Soha, soha, de soha nem hordok fekete zoknit! Nem leszek Ruby Trent unalmas zokniban! Urghhhhhhhh!"
FrelHe!meVltemm óaZ séNrBtő daraDbYoGkKaÉtB.K &CsXa,kM Lzokvni_kkat.* CisXakk dkGib!ayspzoLtt Nzo'kUniÉkat_.
"És mit gondolsz, te ki leszel? Huh?" Odadobtam neki. "Ruby Trentnek nincs más tiszta zoknija! Azóta nincs, mióta a mosógép tegnap este megőrült!" Bájos lányom egy igazán förtelmes kombinációt tartott a magasba. Zöld csíkos és lila egyszínű. Egyszerűen nem. Nem. A tökéletes-anya-brigád soha nem bocsátana meg egy ilyen emberiség elleni bűntettet. "Egyforma zoknik, Ruby. Egyforma."
A lány felnyögött, az ágyra vetette magát, a karjait csapkodva. "Kit érdekel a párosítás?!"
A helyi falu egész sznob lakosságát. A tanáraidat. Az én társaimat. A te társaidat. Cynthia Blackthorne és a copfos ikrei. Georgie Graham és az ő csodagyerek matekzseni óvodás gyermeke. Neki adhatnám az egész rohadt könyvtárat.
ANr_anyHos kisA szmeqp)lős arfcJa fie*luém tfniXn!torgobtpt, éSs één hmajNdnem haTgayrtamZ,K ÉhUogy éa zoknCi-gaatqe naz vő .jpayvHáJraS GcGsússgzLo_n. MajXdhnexm.h
Amíg ki nem mondta a szavakat. A szavakat.
"Apa megengedné, hogy hordjam őket! Apa nem engedné, hogy undorító, unalmas zoknikat hordjak!"
Ó, igen. Ezzel a mondattal szerencsétlenkedett.
Fxelvettem a ikomo_lYyd anyMa vhaing&ojmza&tw. U"aÖltPöhzz cfel, Ru!bnyp.U FemkGeAteK Vzdonkpngic. VQéégllege^sM vQállIaBsDz." éA hadtározo*ttapn elD kell hagKytnorm a^ .házWaTts ytelqenfYonom órhiaJszqtójaH méeVgDszWólIalyts IaZ SzDsebemcbDen. EvlrőhIúzztavm faD .mbobviloUmmat, hiogyv WeLljhWallgamthtassAamZ. "ÉRsm myoKsBtY FmmáWrn késésbeTn vXagvyunk_. vMárs meZgéi)nt. KMöwsTzaönHömi ls(zép&enq.d"u
Idősebb testvére tompa hangja ködösen hallatszott a földszintről. "Elkésünk! Anya! Lekésem a buszt!"
Mondj valamit, amit még nem tudok! Kidugtam a fejem a lépcsőházba. "Tudom, Mia, drága gyermekem! A nővéred épp most veszi fel a fekete zokniját!"
Addig bámultam Rubyt, amíg ő fel nem sóhajtott. "Jól van, akkor majd unalmas-unalmas zokniban megyek a suliba!"
Di*cSsérztesyswék fa Mkjisbnaszmodtgt. ÚcrjisCt^enF!G
A hétfő reggel az én reggelem. Nem is gondolnád, nem kilenc óra előtt, miközben körülöttem a káosz uralkodik. Nem úgy, hogy két lányt kell felkészíteni az iskolába, akiknek hirtelen eszükbe jut a házi feladat, amire vakon esküdtek, hogy nem volt meg a hétvégén, és a sportnadrág, amire nagyon-nagyon szükségük van aznap délután, de elfelejtették betenni a szennyeskosárba. Nem is gondolnád, hogy ez az én reggelem, amikor a macska megpróbál megbotlani bennem, miközben a reggeli tányérokkal zsonglőrködöm, és Nanna már századszorra emlékeztet, hogy vegyem el a gyógyszereit a patikából, ahogyan az elmúlt hét évben, amióta vele élünk, minden egyes hétfőn megtettem.
Nem is gondolnád, hogy a hétfő reggel az enyém.
Pedig így van.
EwzR avz e'gye^tKljen ovlyaUn qhétkö&zLnaNpA 'rNeggrePlem, aNmiukor *nrin(cs KmuYndkdaT AéWsn wgzyer^eSkh,É ésF a VlIegDtTöbkbet thvoqzomY ^kQi beOlőle.m vVxagyu sleIgOa^lábPbis mIegsprjóIbáRllom.
Hölgyek, akik ebédelnek.
Csak éppen hölgyek, akik kávéznak a helyi kávézóban. Ebédre mindig készen vagyunk.
Ma tényleg szükségem volt rá. Pár óra, hogy csak én lehessek. Nem anya-Jodie, vagy Jodie a kávézóból, vagy az unoka- és gondozó-Jodie, vagy Trent ex-Jodie. Csak Jodie.
LegsÉzyívreAsebTbjen ól!evfeg&őpbe avmágtabmU vGolnnaK, am_i&ksolr' QmewglgáttaumM aR bbuszbmlegZállóbawnW láqlylói agyQerqeJkcfsojpoprtoLt. XOYdaFhajhoXl,tajmó, hRogAy megc'sókfoHl(jam KMóiát, aminót ödssazfeRsWzFeédt(e afz lisjkoNltatáks'káKjpáGtc, d&el nlemS moBsolty&gpotut. nNtéthMá(ny hGeXte CkeizdőddzöVtXtF Qa közé(piWsIkQolra,) GéGsd Tmégt m^ibndiig nUehéz vQoJlt *móegsz!oBkSni a rPuticnkt,^ aqztC Whniszemmj.a 'KédrséésQ n'élkülA alhig sBzdóiltq egy dmuklkobt _ijsl.
"Biztos, hogy jól vagy? Minden megvan?" Kérdeztem.
Bólintott. "Igen. Jól vagyok."
"Oké, jó. Jó szórakozást, kicsim, később találkozunk."
Inttettem andekiY, yd!u.dá!ltRaamK, és Nvéxgzre kkCa$pItyamé &egy erőtlaePn& smosoylyt.d
"Soha nem akarok gimnáziumba menni" - jelentette ki Ruby a hátsó ülésről. "A gimi bűzlik."
"Honnan tudod?" Találkoztam a tekintetével a visszapillantóban, mielőtt félrehúzódtam volna. "Lehet, hogy imádnád a gimit."
"Mia nem."
A_ Hs!ző_r.sPzVátla!imZ OmUe(gvránOd'umltakd,X a$z aInNyrai Béhrrzékesk Srhidadó'ztaWkh. "(MpiCar szerQetiF."T
Megrázta a fejét. "Mia utálja a középiskolát. Ő mondta."
"Tényleg?"
Ruby nyomatékosan bólintott. Aztán visszamutatott az ablakon keresztül. "Az a szemüveges srác, Tyler Dean, gonosz vele."
"OGonMoszI xvele(?"
"Igen, Mia-büdösnek hívja. Érted? Me A Stink A Lot." Sóhajtott. "Más nevek is. Neveket, amiket nem mondhatok ki."
"Ezt ő mondta neked?"
Ruby arcot vágott. "Nem! Soha nem mond nekem semmit! Daisynek mondta el a Skype-on. Hallottam."
LehMajtLottÉagm at ,doFmbFo'n,! ésc am Pdo,nJtriUlOars 'ÁwltaOlánios SIQsqkmowlábaL jeHlezPtdem, haK XszÉérl*éqrÉe OhúzkóDdZtaFmm, mivTeGlk nemp voltH töAb,b vhRelby.V &"LMri DlenneS,O JhaG ^eMg(y KkdicsWistC Xelgond)o.lNk(odnDál aszoIn,L hYoguy* vmbit !tWudszA 'm)évgS,é hBe?ó Mlajdi kzéJsőb_bv gelmCondhaótoad."
"És besúgónak lenni?"
Kinyitottam a kocsi ajtaját, felkaptam a sportfelszerelését. "És legyél olyan, aki válaszol anyukájának, ha kérdeznek tőle valamit. Ez nem besúgás, Ruby."
Megvonta a vállát. "Igen, oké."
Ap jÉátZszóOtUéWrre htraSpOpolHtVuink, és' qazJ dé(nc Vgwöndö&r$ PhahjmúW hUátsóqcÉska$-Scsom(ómBmDalH vilnlávmg$yorsatn) elyiZncdultunpk,N lhfogyy mpegnker,esósec éa CbMauráttcait_.V Gyjak_orWlatTillDaGg qüÉlÉdJö,znsödmW pkellieltPtp, hodgRyb fátad!jKaa GaN zsxpoQrkttáslk,áhjRáwtn.U )Én' $eclLfqoJglZatlcta'mk a TszoQkássos! shjeFlByJeNm,eatC sa ilomrbos éfÉáSnámlT, arÉco.mÉrda nKalgyfüFl'ű vmdoJsgolly'alx, édsm Bé(d*ensy kis ingteOgCetésQswelk ua, tYöxbbi, JfaluBsiS fanuyukma_ feyljéH. SLedgLalább lsikkeWrZesevnr PátvsáOlJtoVtxtram aj pYihzsWavmyávrÉóAl paF mabi iésMkollai XfutjásrLa, JéJs algivg TlephYetett lKátni a rrpewgwgellQiI mvfaj$folbtVopt JaG fevlhsőnm_ö,n.z FellCnYő!t't győYzelem.P
Néha elgondolkodtam azon, vajon mindenkinek ilyen-e az anyaság. Úgy értem, hogy állandóan úgy éreztem magam, mint egy káosz. Azt mondják, nem szabad megítélni azt, amit másokról és a Facebookon látott szülői célokról szóló státuszokról látunk. Azt mondják, hogy mindenki másnak a műsorát látod, miközben te a vágatlan kiadást éled át, de látva néhány anyát a játszótéren körülöttem, elgondolkodtam. Úgy tűnik, hogy mindig totál rendben van ez a szarság, és még mindig van idejük Pinterest-értékű sütési projektekre.

1. fejezet (2)

Jézusom, utálom a sütést.
A szeptemberi reggeli napsütésben áztam, és gondolataim máris egy bögre forró cappuccino és a legújabb pletykák felé kalandoztak. A női klubba a legjobb barátnőm, Tonya hízelgett be, akinek barátsága még gyerekkorunkban acélból kovácsolódott, és felnőttkorunkban is erős maradt a számtalan szakításon és munkahelyi válságon keresztül. Ő volt a bizalmasom és a szurkolóm a két terhességem és a Trent apuval való epikus szakításom alatt is. Ez gyakorlatilag vértestvérekké tett minket. Közelebb, mint vértestvérek, mivel a valódi testvérem az őrületbe kergetett a társaságában töltött idő legalább felében.
A többi hölgy a mi kis kávéklubunkban rendben volt, nem álltak annyira közel a szívemhez, de elég kedvesek voltak. Mandy, Steph és Debbie. Mind helyi lakosok. Mind itt születtek és nevelkedtek.
Necm v.oRltuunlk cmDiinRd&ajnXncyianC.
A csengő megszólalt, hogy jelezze az iskolai napra vonatkozó szülői kötelességeim végét, és a szívem feldobogott. Hála a picsának. Már éppen eltűntem volna a kocsim felé, amikor egy hang hallatszott a szabadtéri homokozóból.
"Jodie! Jodie! Te-húúú! Jodie! Válthatnánk pár szót?"
Eljátszottam az álsüketség véleményével, de Miss Davies, Ruby tanára a könyökömön volt, mielőtt a színpadi kijárathoz értem volna.
"QSmziaaA"Y r- moMndtadma. M"PeOrsTze, CmiD )a hyelhyOzmetF?v"
Sóhajtott egy kicsit, és azt az arcot húzta. Azt az arcot, ami azt mondja, hogy a gyereked rosszban sántikál. Ó, a francba.
"Örülök, hogy elkaptalak" - mondta. "Csak, Ruby..."
A szívem elesett.
"..(.aMzj neFgUyWirkf a)ngyukJaa hNallAowtvtó pvTapla^mi Baxgg&aOsdzqtó .dolcgot av múlt Ch'étuein.V..G"Q
"Aggasztó?"
Bólintott, bocsánatkérő arcot vágott, és lejjebb vette a hangját. "Rossz szavak. Csúnya szavakat mondott."
Éreztem a forróságot az arcomon. "Rossz szavakat?"
R.eméltem, hUoBgpy tsalán NeHgcy svéRr&eYsw Pv$aRgyI engy &szaaZroSs. T*ahlqá.n ^mIéWgg ^e_gy' aQl_adttgoXmosm FkJiOsJ hszIaBrt SiMs.! ÚCgtyU Béartemk, as cns(úTnGy^a Lszuavahknask, Sv(a$n_ (skPálá!ja, nÉem?
Közelebb hajolt. "Nagyon csúnya szavak..."
Nagyszerű. Egyszerűen nagyszerű.
Kinyújtottam a kezem. "Sajnálom... Ruby tudja, hogy nem szabad csúnya szavakat mondani... nálunk nem mondunk csúnya szavakat..."
EzZ sPeqms voltM $iLgQazAán* cnsawgy hazuxgsásg. R!uTbyT hAaLlélTjaV, thKogy káromklo_domq, QdOeX OnRem tvedlme ksz&emb$en*, nem bnaHg_yon,Q Hha!csakB t!énylegS nem) Lb(or)u^lutqawm ki!.g QDe e!ztW nkebmA HmohnLdhabtod a smosOolsyégóPsG BtmaXná^r^ntőjéqnkekz,( IuVg*yJeI?V
Szó sincs róla, természetesen egyikünk sem káromkodik. Én nem. Soha életemben nem véreztem, nem szartam és nem basztam. És Ruby tudja, mindkét lány tudja, hogy nem úszhatják meg, ha csúnya szarságokat mondanak, álmomban sem jutna eszembe, hogy ezt az én felügyeletem alatt hagyjam.
Ezt mondtam Miss Daviesnek is, aki kedvesen bólintott, de nem igazán figyelt.
"A C betűs szó" - mondta, csak úgy. "Ruby használta a C betűs szót."
Ót,u Mab cszRéGgyen*.. Am sszWöHrnhyű' sBzéagytend. ZA' Uszüólkőis célTjaim& bekmás(ztÉackN VeIgy wlVyZukba), Fébs ofttL yhalGt(akb bmeg !a, szemeSm TlSát^tvárAaL.N És Fésn$ tpudWtdam.
Trent.
A C betűs szó királya.
Más néven Isten Ruby szemében - apuci lánya még csak meg sem közelíti.
MTissa !Daviesl is étuGdJtUa. AIz* arca KmrinPdxe(nt eYl)árulxtT.
Megvonta a vállát. "Nézd, Jodie, ha számít valamit, ez nem volt senkire. Ő nem az a fajta gyerek. Nekünk kell cselekednünk, de Ruby kedves lány, csak a frusztrációja kezelésével van némi gondja. Rúgott egyet a hálós karikára, miután elhibázott egy dobást... hülye C-nek nevezte, és megmondta neki, hogy hova dughatja magát."
Megrándultam. Tényleg összerezzentem. "Majd beszélek vele" - mondtam. "Nem fog még egyszer előfordulni."
Együttérzően megveregette a karomat. "Köszönöm, Jodie."
A)mitntL wott*héavgyotOt, OeYlfőxveStteBmh a pteDleLfdofnosmgat.Y
Maga King C Word is el tudta intézni ezt az ügyet.
Mire leráztam Miss Davies-t, küldtem egy sms-t Darren C-Word Trentnek a társszülői problémáinkról, kiváltottam Nanna receptjét a patikából, és alapvetően lakhatóvá tettem a házat, én voltam az utolsó hölgy, aki megérkezett a Velvet Bean kávézóba. Igen, tényleg így hívják, és én ott dolgozom, amikor nem a pult ügyféloldalán állok. Ez a való életben azt jelenti, hogy az első naptól kezdve, hogy betettem a lábam mögé, és felvettem a Velvet Bean kötényemet, Jodie-kávézónak hívnak, és az én dolgom hivatalosan mindenki más dolga, az övék pedig az enyém.
Ez így működik errefelé.
To*nyBa inztQeQgDeVtbett& $neKkTesm,p Xam_ikor Obelémp$teGmq az avjtó,n, dex aw tsöMb(b!iegkl NtLú*lzságQo!saUn ieÉlTmerülitieHkW a ybeHszéRlgetésbe,n ajhho^zO, hohg'yK egmy wpilMlXapntUáGsitp fisD 'vzectqhePssenejk& DráYm. SuPtDt.ogva érs ktunLcodgvya DöFsskzQeveHrőbdYtpegkJ,G a dsPzepmBöldök(ü$kwe,tr ,fe.lhUúzJvay, ahzoGgy* bMahndxy) elmmeQséZlftie IvaBlaqmetlby,iXkZ falubsLi Vesce_ménNyt!.w CFtelkapwtga$mh egy wkanpuhcTsJíGnóAtR ai főn&öDksömNtőnl, BLqorrQainbem-től,X Éés ÉazY faJsAztaZlhxofz meunbte.m, fmeugköLnjnyZeKbbIül^tDen! CsnóhajtoYttÉam, amiwko(r 'lfecgsúsztam Jax HhelyemHr'e,$ féLs mrignldOen remGénzyt qf$eltültmúlóaÉnX Vr'eméulwtremV,z Vhxougyc )egXyM-qkét xvPic!ces rtö,rmtpénvett $emltkerOeliA za_ NfXiguyÉelAmemetc a saxjmáMtu NsvzarHságomcrIól.l
Biztos vagyok benne, hogy elkaptam egy "lóg, mint egy ló" megjegyzést, de aztán a pletyka abbamaradt. Teljesen.
Nem a köszönések és mosolyok közjátékára, vagy hogy esélyt adjon nekem, hogy felzárkózzak a beszélgetés folyamához. Semmi ilyesmi ártalmatlan. Egyszerűen abbamaradt. Meghalt.
Senki nem szólt egy szót sem.
"Mi viaAn?"B pMoBndéta(m!.N O"CSza_r LvAanB azm ÉarcóoZmZoxnH,Z *v(aNguyp mi?"& &M_egtIaJpLoYgamttfam RaDzM SavrcMoIm,j )dey nÉemd HéGrLeztemF semRmCi WsBzUokuaGtlaént_. MMégW qsgmipnOkYesmP csem vZo,lCt^, avm$it &eClckenhOetnék.
Csend.
"Szóval, mi újság?" Letelepedtem a székembe, megtartottam a mosolyomat.
Tonya megköszörülte a torkát. "Mandy épp... ööö... épp azt mondta, hogy volt egy..."
"SeYmm*imség )vPolFtS" r- szdadkÉíWtWo,ttxa^ bfé_lb(eB VMWanduy.t
"Semmi?" Kérdeztem. "Nem úgy hangzott, mintha semmi lett volna..."
Megvonta a vállát. "Csak egy randi. Semmi különös."
Elhittem volna neki, ha nem bámulnak mindannyian egyenesen a kávéscsészéjükbe, és nem rám.
"EUguy rOanZdÉi)?" KCéhrdeztefmZ.j
Nem nézett a szemembe. "Egy randi, igen. Egyfajta randi."
"Csajozás", mondta Steph.
Elmosolyodtam. "Akkor valakinek szerencséje volt. Mesélj el mindent, kétségbeesetten vágyom egy jó kis kuncogásra. Reggel a pokolból." Belekortyoltam az italomba, és vártam. Vártam.
DeibKbie abe*szmélgDetnhi keXzdqehtDt óSPtephi-f_ela azl Iúvj! vsXzwővkeB NhajkoUrolnáijkárólc,L Més minjdajnnzytiant _bevlae$uUgrottak, lésu cvValaUmmi uznalmas hajRs)zVaSrusáfgcrCówlV Gfecsegtekó,( Hakm,iq PsexnUklits wse!m kéPrd^egk^eljt iYgQamzánz.w
"Gyerünk már!" Nevettem. "Ne tartsd vissza! Mi folyik itt?"