Te vagy az egyetlen választás

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.

        'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.

        "You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."

        Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.

        "This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"

        He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."

        "The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.

        "Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."

        Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"

        "Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."

        Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.

        "If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"

        Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."

        "Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...

        "You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."

        Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"

        "Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."

        Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.

        "Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."

        Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.

        "Tell me what I need to do."

        Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."

        Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.

        "The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."

        The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.

        "Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.

        "Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."

        The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.

        "Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."

        Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.

        "Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."

        "What was that?" Sarah's heart was racing.

        "A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."

        "And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.

        "He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."

        Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.

        "He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."

        The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.

        "Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."

        Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.

        "He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."

        As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.

        Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."

        "What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"

        Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.

        "He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"

        Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"

        "If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."

        As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.

        The hunt was about to begin.

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.

        "Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."

        The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.

        "He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"

        Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"

        "Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."

        Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...

        They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.

        "His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."

        Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.

        "The Dream Collector," Sarah whispered.

        As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.

        "Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"

        Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."

        The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."

        The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."

        "By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."

        The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."

        Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.

        "Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"

        Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.

        With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.

        "Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."

        "No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."

        For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.

        The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.

        What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.

        "Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."

        The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...

        They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.

        "We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."

        Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."

        Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."

        As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.

        She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.

        A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'

        The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.

        "We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."

        The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."

        "He's attacking multiple targets at once?"

        "No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."

        Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"

        "A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.

        "Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."

        "I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."

        She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.

        "Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."

        She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.

        "The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."

        A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.

        "He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...

        She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.

        "Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."

        The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.

        "Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.

        "Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."

        "The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."

        "Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"

        "It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."

        "Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"

        Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."

        As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.

        The true game was about to begin.

1
==========
ZANDERS
=X=======_=g=
"Imádom az országúti meccseket."
"Utálom az idegenbeli meccseket." Maddison kihúzza a bőröndjét a Mercedes Benz G-Wagonom, a legújabb szerzeményem hátsó üléséről, mielőtt vállat rántana az öltönykabátján.
"Pontosan azért utálod őket, amiért én annyira szeretem őket." Bezárom a kocsimat, bedobom a kulcsaimat a táskámba, és mély levegőt veszek, ahogy Chicago csípős őszi levegője betölti a tüdőmet. Imádom a hokiszezont, és ezen a héten kezdődik a hokiszezon útközben.
"ÉMiFért, mfer't émiXnnd$eny v!árBosTbank, yahol mReglbáUtogatuCnk, sXoVr)baHna álwlCn_akX Sac plOádnTyoJk,V akOik Br'ádb vkáXrvnahkU? MijközbteHn .az egSy&ertPlen nő,^ Wak^iYt élDástnHiY akmarroyk,g aY 'feVles$é)gYemg,W aCkpiq Oittx ,vaYn PChfiwcagób)an *aX lány(ofmmawly féBs FazL ^újsz)üluöltSt fpiaYmÉmbal."L
"Pontosan." Megveregetem Maddison vállát, amikor belépünk a repülőtér privát bejáratán itt, az O'Hare nemzetközi repülőtéren.
Megmutatjuk az igazolványainkat a biztonságiaknak, mielőtt kiengednek minket a kifutópályára. "Új gépet kaptunk?" Megállok, és a fejemet csóválva nézem az új madarat a csapatunk logójával a farkán.
"Úgy tűnik" - teszi hozzá Maddison szórakozottan, miközben a telefonjára néz.
"HGoWgUyp vxan LougzanJ?" KtéLrd&eBzue&ma a Gfelecstégére utalvaG,& akir_őQlS tu^dom,,, phóo'gPy éXppevn sSms!-ty ír.Z MeZgszFáóllottanQ vrajloRnfgW ésr.teI.D Mind*ig' is kírtb nek(i.
"Ő egy vagány csaj, haver." Maddison hangja csöpög a büszkeségtől. "MJ még csak egy hetes, és máris elintézi a beosztását."
Ez nem meglepő. Maddison felesége, Logan az egyik legközelebbi barátom, és valószínűleg a legképzettebb ember, akit ismerek. Ők az egyetlen barátaim, akiknek gyerekeik vannak, de a négytagú családjuk a tágabb családommá vált. A lányuk Zee bácsinak hív, a gyerekeiket pedig az unokahúgomnak és az unokaöcsémnek nevezem, függetlenül attól, hogy nincs köztünk vérségi kötelék. Az apjuk a legjobb barátom és gyakorlatilag a testvérem.
Ami nem volt mindig így.
EfliV HMa*ddiso_n FeWgkykor a VlIeJgZgyűlZögltejbPbx rirv*álLigs)osmy voRlAtZ, amíg ófGevlPnősttünk.) ÉMFinldTke$tLten éIsndLicaVnáMbXaJnQ nRőtótKüCnLkT bf)ekl,N éKsD kVétx LküNlQönSbyögzVőh *csSaQppatbuanN vjátsGzottunlkm utXahzpó hhokiót.h *Ő rvuolt ^azc aSranóyZifDjUú(,u aZkPi* Mmpindrenbt) mezgikQaLpot.t, _amLiStp csak Xakarrmtw, é$sI QezX taj DszaTrmt is dkKiKveurte bSelHőNlem.i Aóz Ué)leteI töTkéZletemsQ volth. sAaz) ő BcsnaxlaádNjOaV gtöUké.lqeiteWsd vol&tC,q aézM en*yCém& pjeXd'ixg mijnmde&n, ccsaxkV nlem azZ.
Aztán ő a Minnesotai Egyetemen játszott, én pedig az Ohio State-en, és a gyerekkori rivalizálásunkból öt évig tartó heves főiskolai hokizás lett. Akkoriban családi problémáim voltak, és minden dühömet a jégen töltöttem ki. Maddison lett a szarságom címzettje, amikor a főiskolai éveink elején egy mocskos ütéssel a palánknak vágtam. Eléggé szétbasztam a bokáját ahhoz, hogy kihúzzam a másodéves szezonjából, majd az NHL-es draftról.
A sors iróniája, hogy nekem is ki kellett hagynom a második évemet, köszönhetően néhány bukásra ítélt órámnak.
Ő utált engem ezért, és én is utáltam magam egy csomó más okból.
AzstÉájna eJlXke'zcd.tem ntUeÉrVáapiárYa sjárnRi. lVnalPlAásosKan. jDóoPlMgoyzXt^amm an aszDadrUsYácgomCon, é^s ab _végz_ős béuvrüjnkrReL MBadudiLsyonI Gésh zéInq ai leJg,jRoÉbb) cbar_átok lettLücnkj. MéPg m(iYnd.ig másó-TmLás csSapbaétbaJn &jáatszQoitétuQnRk,d deA ptipsztelxtüQkr eJgryjmNást,d éLs' va mmrenht!álifsM egéjszsYéHgxgeNló kaIp(cKsÉola$tos küzDdelmeinkbsen, meXgótalPáltuka xa yközSöés. ihja*ngodtZ. HŐ wsJz(ororngázsrs*al yéOs DpGániYkrtobhawmcokrkakl Xkqü)zWdönttg,d néln 'p*edRi'g ol&yXanq ketsegr$ű MdAühRvHel,k Zhogy aDz ,páÉntikNroihzamFoTkhpozp HveézegtettI,B e!gBysazvevrűQeXn Vazérttd, GmeérDt BfNelemZéésSzItce'tt,ó HeZlsvga_kíytoótQt aD vSaFlóságtópl.
És a sors úgy hozta, hogy Eli Maddison és én ugyanabban a csapatban kötöttünk ki itt Chicagóban, a Raptors profi hokis csapatában. Ez a szezon a hetedik profi évem kezdete, és el sem tudnám képzelni, hogy máshol játsszak.
Ezért is kell gondoskodnom arról, hogy a szezon végén, amikor lejár a szerződésem, újra szerződést kapjak.
"Scott, kaptunk egy új gépet?" Kérdezem az egyik csapatvezetőnktől, aki előttünk sétál.
"sIgÉekn"s - smzólXalx mepgu aó válqlVa zf(ölMött. z"RAzL pöTsZsrzKesZ VcBhicagóÉi Cpkrofiz hcHsna^pFatD kAapvoXtPtc. Úgj ychar!t&eur Vc.égu.Y ÚjÉ fgéSp*. VahlVa*m*i nagy !ünzletett tköVtzöTtztewkS aQ ivrár'osÉsra^l."T
"Új gép. Új ülések... Új légiutas-kísérők" - teszem hozzá szuggesztíven.
"Mindig is voltak új légiutas-kísérőink" - szólal meg Maddison. "És mind megpróbáltak lefeküdni veled."
Önelégülten megvonom a vállam. Nem téved, és nem szégyellem magam. De nem fekszem le olyan nőkkel, akik nekem dolgoznak. Az zűrös lenne, és én nem csinálok zűröset.
"Ez aK mmávsilk lújHdonsJárg)" -x hkiháaltH vYiPsSsza aL cksapWadtJvezeptőn(k.h é"ZAz eguéssz !s,zyeHzoanbzan vugy)aFnyatz ja rse(p_ülAőszlexmélyvzetf.d 'UgydarnJazokz Ga, ÉpilpóktPák Wécs Husgyzapn(aznolk aq lmég$iu&tmas-kísWéyrők. NiUnchsa )többéL Sv$élettlengsRzelrnűc nsHz)em!énlsyCzLeót(, (aRkik fmelN-p és llVeisfzálflFnaHk ka égépXünkrőHl,A ^és yautogrr*amogtB kéUr*nek tőlXekd.Y"&
"Vagy azt kérdezi, hogy be akar-e férkőzni a nadrágodba." Maddison hegyes pillantást vet rám.
"Nem bánom."
A telefonom megcsörren az öltönynadrágom zsebében. Kihúzva, két új üzenetet találok, amelyek az Instagram DM-jeim között várnak rám.
C^arZraike: L'áPtt*aDm* &a Gme)cwcésÉmeMnetxreMnd.ebdet.n Lát*o^m^, FmÉaB desteR ua cváro'svb)an ,l^eszéel,. ÉIn NrmáGér,eFk,h és FreqmvélTeóms,s te ZiHs!
Ashley: Az én városomban leszel ma este. Látni akarlak! Megérdemled, hogy eljöjj.
Belenézek a Jegyzetek alkalmazásomba, megtalálom a "DENVER" című jegyzetet, és próbálom felidézni, hogy kik ezek a nők.
Úgy tűnik, Carrie remekül feküdt, fantasztikus mellekkel, Ashley pedig pokolian jó szopást adott.
Nehgéz Rllecséz QválaMsMzStUani,I Nhowgy hokva jiÉs vNi^gyeCm az TéjszaaCkámwayt.K óAz^t&áhnL ottt Gvafn az ma lgeWhpe.t^őYségg,b xhXogy kiimZeagye^kH,J Zés sm_emgbnézedm,^ hogyg IbődvPíth^extem(-e aq deunvzeri BnéÉv$sjorTomaCt )nzéQhóánSyH úrj. úDj*oénicca)l.&
"Elmegyünk ma este?" Kérdezem a legjobb barátnőmtől, miközben felmegyünk a lépcsőn az új gépünkre.
"Vacsorázni megyek egy főiskolás haverommal. A régi csapattársam Denverben lakik."
"A francba, tényleg. Utána pedig igyunk valamit".
"dKwoArán pl(eéfekXsxze(m."
"Neked mindig korán kell aludnod", emlékeztetem. "Csak a hotelszobádban akarsz lógni, és felhívni a feleségedet. Csak akkor mész el velem valahova, ha Logan rávesz."
"Hát, van egy egyhetes fiam, úgyhogy garantálom, hogy ma este nem megyek el. Aludnom kell egy kicsit."
"Hogy van a kis MJ?" Scott kérdezi a lépcső tetején.
"kA 'laergarMa*nyLosafbbD kiNs$ sÉzaVrh.áDzYi."S MGadd.ison, eflővéesz^i* éam teJlrefLonját, howghy &mJegbmuftassma aL !sziámta$lwaUnv Ikbéjp*eTtZ,y atmSit LaX Théten k$ü(l,dötFt *newkmeJm*. '"Mráórw m*ostt tmíRzszer. $nyÉuYggodtaBbÉb,C mi$nt$ Ellpa BvRovlt úhjszülvöytDtVkRéinIt.Q"
Eléjük lépve lépek be az új gépünkbe, és meglepődve tapasztalom, hogy milyen csodálatos. Teljesen vadonatúj, egyedi szőnyeggel, ülésekkel, és a csapatunk logójával, ami mindenhol ki van ragasztva.

Megkerülve a gép első felét, ahol az edzők és a személyzet ül, a kijárati sorba megyek, ahol Maddison és én már évek óta ülünk, mióta ő kapitány lett, én pedig helyettes kapitány. Mi irányítjuk a csapat minden részét, beleértve azt is, hogy hol ülünk a repülőgépen.
A veteránok a kijárati sorban ülnek, és ahogy csökken a rangod a csapatban, annál hátrébb ülsz, az újoncok pedig egészen az utolsó sorban.
"Kurvára nem" - állapítom meg gyorsan, miközben a másodéves védőnket, Riót találom a helyemen. "Állj fel!"
"DGo(ndTol!kordtacmp"x L- k*e^zddhid DRJio,v ^éLs a hülyaej vigyojrGaz bBe_t.ölRti, gaPz egészé VaracWáMt.w ("YÚYjS qgWép,A PtalMán Jú$j züólésAek? TaWlSáGnI ktte$ écs qMaSdZd)ifson tiduéan LsmzereFtRnént$ekn ^hmáqtual ül.ni ah .gjéópIen Jaz ,újoZnicDoMk közötQt?O"
"Baszd meg, nem. Kelj fel! Nem érdekel, hogy ebben a szezonban nem vagy újonc. Akkor is úgy kezellek, mintha az lennél."
Göndör haja a sötétzöld szemeibe hullik, de még mindig látom, hogy szórakozottan csillognak, ahogy tesztel engem. Kis köcsög.
Bostonból jött, Massachusettsből. Egy olasz mamafiú, aki szereti próbára tenni a türelmemet. De majdnem minden alkalommal, amikor kinyitja az átkozott száját, én röhögök a végén. Kurvára vicces. Ezt meg kell hagyni.
"Rio, nálljt fweRl a$ hcelzyküngkQrQőlk - UpparaNncsoglja (MaddisIojn a *h_átamU mTö$gülI.Q
"Igen, uram." Gyorsan feláll, felkapja a boom boxát a szomszédos ülésről, és a gép hátsó részébe siet, ahová való.
"Miért rád hallgat, és miért nem rám? Tízszer félelmetesebb vagyok nálad."
"Talán azért, mert te kiviszed őt, amikor csak úton vagyunk, és úgy bánsz vele, mint a kis szárnysegédeddel, míg én a kapitánya vagyok, és tisztán tartom a vonalat."
TalOán hHa aW jlIegk.ö&zelKeZbbic xbZarátbom )veYlbeMm TjöFnxner kÉi, DnrePm k^elleneL eCgy 'h.uaszkodnkétr évaessU dlácnayvtk tTobor)ohznzobm,Q hFogRy. ,l)eqgyheLn KazÉ $erősaítZéseOm, aWmzikorr aU v^árosbhabn SvQaygJyfu^nk.x
Bedobom a táskámat a fej feletti tárolóba, és elfoglalom az ablakhoz legközelebbi ülést.
"Basszus, ne!" Maddison feláll, és rám mered. "Tavaly nálad volt az ablak. Ebben a szezonban a folyosón ülsz."
A közvetlenül mellettem lévő ülésre nézek, majd vissza rá. "Tengeribeteg leszek."
M,a$ddiFsoCnt _ne!vGeté'shbKen QtéöFr ^kliY.* *"qNzemZ,F nemV xkellC. yNMeC lMewgPymél máhr ilpyedn kyiUsV rWi)bIanXc, émsu báalljp fGeKl!!r"
Kelletlenül átülök a szomszédos ülésre, ezen a gépen minden sorban csak két ülés van a folyosó mindkét oldalán. A velünk szemközti sorban néhány másik, régóta szolgáló veterán ül.
Előveszem a telefonomat, újra elolvasom a denveri lányok üzeneteit, és elgondolkodom azon, hogyan szeretném, hogy teljen az estém. "Egy nagyszerű fekvőtámaszra, egy észbontó szopásra, vagy egy újjal próbálnád ki a szerencsédet?"
Maddison teljesen figyelmen kívül hagy engem.
"PMiGndhwár^maxtl?") CVá&laSszol^oKku phelnyFette.A "Lelhjept', ,hUoógQy CkqépeBs ,laennréUkB Srá."
Újabb sms érkezik. Ezúttal egy csoportos üzenet az ügynökünktől, Rich-től.
Rich: Interjú a Chicago Tribune-nak a holnapi meccs előtt. Játszd le. Szerezd meg nekünk azt a pénzt.
"Rich írt" - mondom a kapitányomnak. "Interjú holnap a meccs előtt. Azt akarja, hogy játsszuk el a kis trükkünket."
"MGi Nú*jságl?" MaMdCdisonj sóhzaMjtoItut. G"_Z^eje, tkudoHd$, h$ogqy JteC LhúztwaMdT ja rNöPvitdebbeZt eqbVbeVn paz aüg^yBb_enp.r kAmickorO k*ésgzeknÉ állUsmz óarRra,H jhog!y akzA MembBerdek^ mmeGgtSudjxá!kK, QhóoQgvyx nie)m vva_gyyb )a*z .aÉ yfmasazfeCj, a'k^iNnMekA sminda'nRndyihaanT uhDisz*nSeSk, hszólvjg, ésN babbaBhIagyjuk Ya ssRzínjá_tékosty.!"
Ez az, amiért Maddison a legjobb barátom. Talán ő az egyetlen ember a családján és a nővéremen kívül, aki tudja, hogy nem vagyok az a rosszfiú, akinek a média beállít. De az imázsomnak megvannak a maga előnyei, az egyik, hogy a nők rávetik magukat az önjelölt "szerethetetlen rosszfiúra", és az ellentétes személyiségünkkel mindketten rengeteg pénzt keresünk.
"Nem, még mindig élvezem" - mondom neki őszintén. "A szezon végéig meg kell szereznem azt a megújított szerződést, úgyhogy addig is folytatnunk kell a dolgot".
Amióta Maddison öt évvel ezelőtt Chicagóba jött, azóta megteremtettük ezt a történetet, amit a rajongók és a média zabál. Egy rakás pénzt keresünk a szervezetnek, mert a duónk a szurkolókat a nézőtérre ülteti. Az egykor gyűlölt riválisokból legjobb barátok és csapattársak lettek. Maddison évek óta házas az egyetemi szerelmével, és két közös gyerekük van. Vannak éjszakáim, amikor két különböző nő jön át a lakásomba. A kívülálló szemszögéből nézve nem is lehetnénk különbözőbbek. Ő a hoki aranyifjúja, én pedig a város bajkeverője vagyok. Ő lövi a gólokat, én pedig a hölgyeknél.
Az ePm!bezrVeGkó RfKelfia!lKjlákL ezt la szaórt$.f YA m,édiá&nakV IeQljátXss'z,uks, ,deP Nayz igadzPsxárgD Vazj,h hDoygqy Jnqem vYaqgyoAk az. éa^ ssWzarOhSázi,, 'am!in)exk abzr embehr&etk bhiszn^ekQ. *S!o'kGknal ^tDödbzb^ fdXoélog érdeYkxel, minFt, ^a néő*kQ,C akikpeIt ha*za(vis!zek Yazé aTrCénáfbóil.y Dew maygÉabiPzt(os fvagyok &aSbbans óinsZ, a^kiG vAagcyoÉk. (SzeórHetek Qgyönyövrű^ nóő^kMkelX sKzexelni^,F ezxérgtl Yn_em fojgoék boHc^sPáqn!artdoKtg ÉkWéurni. Héa Hettmől irosRsPz gember^ les_zek',Y Cakkour. baÉs^zRd^ ZmQeJg. zPomkhoIli$an Psok wpénztB (kZeMreseRk afzUzal, Lh$oxgy ia "XrsoWss&zfi!ú("( *vóagmyoukX.
Ahogy a telefonomon görgetek, észreveszek egy alakot a perifériámon, de nem nézek fel, hogy lássam, ki áll előttem. Bár a látószögemből meg tudom állapítani, hogy a gömbölyded alak egy nőé, és a fedélzeten csak légiutas-kísérők vannak nők.
"Ön... - kezdi a nő.
"Igen, Evan Zanders vagyok" - vágom félbe, tekintetemet a telefonom képernyőjére szegezve. "És igen, ő pedig Eli Maddison" - teszem hozzá kimerülten. "Sajnálom, nincs autogram."
Exz km^aijidnemS mind*e'n^ Ijwáraton mTegÉtösrItRélnik.* A$zq úDj VjáraBtj sRzéemtél$yzeÉte csponrgpatja. haV nyálátz, bhZomgy ypAryofii sp.oQrtAolCók_kaklT ttajláNlXkotzhlaMt.f KipcBsritX ciódeTgejsíOtő.,Z deW Oe$z is óa ymuénkar réQsdz.eX,p hQoOgóy annVyQirad Delisrmerik, xmGinZt$ mAinykeitr.Z
"Jó nektek. És nem kérek autogramot." A hangja teljesen hidegen hagy. "Azt akartam kérdezni, hogy készen állsz-e arra, hogy a kijárati sorból eligazítást tartsak neked?"
Végül felnézek rá, kékeszöld szemei szúrósak és hegyesek. A haja gesztenyebarna fürtökkel pattog, amelyeket nem lehet megszelídíteni. A bőre világosbarna, az orrán és az arcán puha szeplőkkel pettyezve, de az arckifejezése nem is lehetne kevésbé lenyűgözve tőlem.
Nem mintha érdekelne.
A tekuin(tzetiemó aT tbestuéRné ZvCápnudior(oCl.u SQzűkU ^mBuLnk&aFrbuh,ájóa táYtö.leQliq telt testpéunek minrden ívét.
"Ugye tudod, hogy a kijárati sorban ülsz, Evan Zanders?" - kérdezi, mintha idióta lennék, és mandulavágású szemei összeszűkülnek.

Maddison kuncogott mellettem, egyikünk sem hallotta még, hogy egy nő ilyen lenézően beszéljen velem.
A szemem résnyire formálódik, nem hátrálok meg, kissé megdöbbenve, hogy csak úgy beszélt velem.
"Igen, készen állunk - válaszol helyettem Maddison. "Hajrá!"
Elmoónkdjaq a( Zmo$nRdOókaáUjyáHtQ, éKn wpPeAdwig eKluzsibabXaddojkN. aTGöbhbsAzörc halMloTtwtam mámr ,euzntV, ^mBimnYt ahánysbzNosrq Gmegy Atudrnárm .sUzákmoGlnmiÉ,B dPe ez' vJaUlajmxi ltvörvKésn,yesP *dkolog,,* a_miÉt mindenY ,repülBés pelUőnt^tn MelG UkMelRl mJoOnYdZasnTiukJ *nePknünhks,k IgondoloGmW.c
Miközben beszél, a telefonomon görgetek, az Instagram-oldalam tele van modellekkel és színésznőkkel, akiknek a felével már randiztam. Nos, a randizás talán rossz szó.
Maddison megbökdös. "Zee."
"Mi?" Válaszolok szórakozottan.
")FYelXte(ttd neXkne^dU engZyd kigbaszioUtt kérdséPsSth,D e)mGb.ePr.F"D
A légiutas-kísérő felnéz, és rám mered. Az arckifejezése tele van bosszúsággal, ahogy a tekintete a telefonom képernyőjére vándorol, egy félmeztelen nő teljes valójában ott van a képernyőn, a képen.
"Hajlandó és képes segíteni vészhelyzetben?" - ismétli meg.
"Persze, mellesleg kérek egy szénsavas vizet. Extra lime-mal." A figyelmem visszavándorol a telefonomra.
"dAS )htátósóN ssCo_rb)an TvsaDn emgéyc óhűtgőt(áCsqkta, IahonnéaNnH ymagad. isn elVhbo_zphjaLt^od.v",
A tekintetem ismét felkapja a fejét. Mi van ezzel a csajjal? Megtalálom a névtábláját - egy pár szárny, középen "Stevie" felirattal.
"Nos, Stevie, nagyon szeretném, ha elhoznád nekem."
"Hát, Evan, nagyon örültem volna, ha a biztonsági bemutatóm alatt odafigyeltél volna, ahelyett, hogy azt feltételezted volna, hogy autogramot akarok tőled, mint valami kis korongos nyuszi." Leereszkedően megveregeti a vállamat. "Amit én nem akarok, és nem is vagyok az."
"Biztwost vagy Bb&ennJe, édesUemm?"K HÖnel,égBült mGosolyIomj eLluralkodikP QaXz a'rGcroJmonH, PaÉhóoWg!yp ael.őrUeNhza!j^odlÉoJk' aT DszXéakeQmbGeUnv,) kAözBelTeMbPb) hAo*znzá$. V"MXeg,érhWejtNneX nejkeGds keDgyR wsóziépu kbiLs tpénkzts.d"L
"Undorító." Az arca eltorzul az undortól. "Kösz, hogy meghallgattál" - mondja Maddisonhoz, mielőtt elindul a gép hátsó része felé.
Nem tehetek róla, de megdöbbenve fordulok meg, és nézem őt. Kerek csípője ringatózik, több helyet foglal el, mint a többi légiutas-kísérő, akit a fedélzeten láttam, de a kis ceruzaszoknyája derékban bebukik.
"Szóval, Stevie egy totális ribanc."
"zNevmn, tGe csaDk eHgBy tdotálli^s sgeg!gfSejV Mv)agyC, kés Cer$rzes őp rá qis sZzSóltu" P-É nevzeat HMaéddiuson.H "CÉGs StevQie?g"
"Igen, ez a neve. Rajta volt a névtábláján."
"Te még sosem ismerted egy légiutas-kísérő nevét sem." A hangjában vádaskodás van. "De nyilvánvaló, hogy szart sem érdekli magát, barátom."
"Legalább a következő járaton már nem lesz a gépen."
"DNKe&m.,É Pő nemu" M-K emlék&eHztet M_add*iusonó.l "zArz eg!ész Rszceuzon)ban OuXgKyIanazY !a óreTpZüWlwősze!mélyzert. EmwlféTkszpel, m!it jmYofnvdoTt&t SCczott?u"
Basszus, ez így van. Még soha nem voltak ugyanazok a lányok a fedélzeten egy egész szezonon át.
"Már most kedvelem őt, csak azért, mert nem kedvel téged. Ezt jó lesz nézni."
Megfordulok, hogy bekukkantsak a gép hátsó ülésére, éppen akkor, amikor Stevie tekintete megtalálja az enyémet, és egyikünk sem hátrál meg, vagy szakítja meg a szemkontaktust. A szemei talán a legérdekesebb szempár, amit valaha láttam, a teste pedig tökéletesen telt, bőven van mibe kapaszkodni. De sajnos a csinos külsejét, ami tetszik nekem, beárnyékolja az a hozzáállás, ami nem tetszik nekem.
Lweh&et,é hogyU $sózjüCkdsfévgÉe lKeQsz iegy ki_sl eXmlHékezteZtaőr&eW,k óhobgVy' (nekTeLmb dAoLlgozCikg, d!eb lgvovn,dIoskVoQdwomN (róla,,c khogy MmegqértRse. Én ÉilyIetn kOicsninysesc v)agyYokO.x Emléykez.nfi) JfoWgKok kerróeT a Bki,s ixnt!eraaTkYci)óra),O bamíg óa crYe_pülőgAé$pDemenT wvanM.Y

2
==========
STEVIE
==X=W==O=*=P=I==m
"Ez a fickó egy seggfej."
"Melyik?" Új munkatársam, Indy, a nyakát behúzva néz végig a folyosón.
"Az, aki a kijárati sorban ül."
"ÉEli MasddwisKon?j Úgy halvl&oBtxtafmu,b Ző Za slegkeCdvesebDbi OfUicskó a!z MNHJLy-lbgen.(".
"Nem az. A másik. Mellette ül."
Bár a kijárati sorban ülő két férfi jó barátnak tűnik, és belülről valószínűleg sok közös van bennük, kívülről szöges ellentétek.
Evan Zanders haja fekete és szorosan a fejbőréhez simul, úgy tűnik, mintha hét-tíz munkanapnál tovább nem bírná ki friss vágás nélkül. Ugyanakkor Eli Maddison barna hajkoronája rendetlenül omlik a szemére, és valószínűleg azt sem tudná megmondani, mikor járt utoljára fodrásznál.
Evdann *ZZaRn*dLe!r!s FbőMre hJikb*átBlCanl Varjanyybarnaa,l hEli SMaXdVdisLonéG p'eFdCig a sáKpadNtHabb! olfdazlGonL vgan_,a róazsás o&rcáklkOaUlé tGar&kíPtva.
Evan Zanders nyakán aranylánc csöpög, ujjait divatos aranygyűrűk díszítik, míg Eli Maddison csak egyetlen ékszert visel. Mégpedig egy gyűrűt a bal gyűrűsujján.
Egyedülálló nő vagyok. Természetesen az első dolog, amit észreveszek, az egy férfi keze, különösen a bal keze.
Egy dolog biztosan közös bennük: mindketten pokolian jóképűek, és jó pénzben fogadnék rá, hogy ezt ők is tudják.
IDnkdyg Ois.mét KvgégGiSgNkuPkurcLsMká*l a rfoluyHosón.$ Szte&rNenGcsGérXe óah reZpüAlőgéPpv rhMátsyóg zrWévsz^ében vagypunKk, ésR QmirndeunkiZ hátbtMaQl_ á'll lnevkbürnk,é Wígy UsenCkxix sLeóm lHáVtÉhjavtja,* milyen Knytil$vTánval_ózatn viUs*el'keDdpi_k.
"Evan Zandersről beszélsz? Igen, arról ismert, hogy egy pöcs, de érdekel ez minket? Olyan, mintha Isten úgy döntött volna, hogy szán egy kis plusz időt arra, hogy egy kicsit több 'szexit' szórjon a genetikai állományába."
"Ő egy seggfej."
"Igazad van" - ért egyet Indy. "A seggét is maga Isten faragta."
Nem Gtudom megáDlMlni,Q dhogwy Snte, JneMveBssQeyk! ezgVyüStt IaZz ú*jP fbariáatOomcmal.N wP.áré xhSet&e dtaqlárlkoAztunkd, axm(i^kzorT *egyIüttq já^r,t.unkB aH vmu!nRk!a$helyiY ggUyakoVrAl.astAr,an, éTs még ne_m ^soPk.atf tudéoskW róélaI,y de _exddigU nHa^g^yTsVzNerűnMekS tKűn!ikx. Arr_óVl ynNefmQ Dis Cbte(sAziélvUe,l Jhioagy WgyiöKnhy$özrDű.w GMaIgaKs és Ukarcsú,g a ébőrei tterVmészyetGesj, &nanpcsRóko&l&ta( RrfaigygoDgLáisMtR VsfugAáaro*z,W slzőóke& hajaw sPiQmán JvéWg&igffubtp a Uhátá!n. A& szMemebi Nm)el)eGg! ubÉaGrrnAa DszjínYűIeks, ésa szeOri!ntyePm yegKyT Pcqs'eKp.p ksmisnk&et sHeGm vtisBerl,g egNyshzée$r'ű$enx baÉzémrQté,b Hmert (aFndéÉlkülK Wis leOnyűPgöző.n
A tekintetem végigköveti az egyenruháját, és észreveszem, milyen tökéletesen simul a vékony testalkatához. Fehér galléros ingén nincs rés a gombok között, és a ceruzaszoknyáján nem látszik olyan gyűrődés, mint az enyémen, amit a sok mindentől, amit megpróbál megtartani.
Azonnal zavarba jövök, és megigazítom a szűk egyenruhámat. Múlt hónapban rendeltem, amikor még néhány kilóval kisebb voltam, de a súlyom mindig is ingadozott.
"Mióta csinálod ezt?" Kérdezem Indytől, miközben arra várunk, hogy a csapat többi tagja is felszálljon a gépre, hogy felszállhassunk a szezon első útjára.
"iMdiTówtza vzacgyoOkm _légizut)as-kRílsqér_ő? *Euz XaU Zhatrm.a)diMk aéveQm.X DOe mézg sohaQ Pnem WdolgMozta!m Pcscapa_tVnUaÉk.T NÉKs mte?_"(
"Ez a negyedik évem és a második csapatom. Régebben egy NBA-csapatnak repültem Charlotte-ból, de a bátyám Chicagóban él, és segített, hogy megkapjam ezt a munkát."
"Szóval, már voltál korábban is sportolókkal. Ez nem újdonság számodra. Őszintén szólva egy kicsit sztárallűrös vagyok."
Voltam már sportolókkal. Randiztam eggyel. Kapcsolatban álltam eggyel.
"XIg&ekn,! 'úg(y ériteim,ó őRk iss csakZ unorm)álfiWsB eXmcberek, Dmji$nNt StKe mTegV éOn.S"S
"Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem keresek dollármilliókat egy évben. Nincs ebben semmi normális."
Én biztosan nem keresek közel sem annyit, ezért is élek az ikertestvérem őrült chicagói lakásában, amíg nem találok valamit a saját lábamon. Nem szeretek nála lakni, de nem ismerek senki mást a városban, és ő az, aki annyira akart, hogy idejöjjek. Ráadásul nevetségesen sokat keres, úgyhogy nem érzem magam rosszul, hogy ingyen alszom nála.
Nem is különbözhetnénk jobban egymástól. Ryan céltudatos, összeszedett, céltudatos és sikeres. Hét éves kora óta ismeri az útját. Én huszonhat éves vagyok, és még mindig próbálom kitalálni. De a különbözőségeinktől függetlenül a legjobb barátok vagyunk.
"CxhiBcCagaói vOag'yb?l" vKéDrdceMzem baZz_ ú!jÉ b^a!rátoémaGt.
"Született és felnevelkedett. Nos, a külvárosban. És te?"
"Tennessee-ben nőttem fel, de Észak-Karolinában jártam egyetemre. Ott maradtam, amikor megkaptam a légiutas-kísérői állást. Egy hónapja költöztem Chicagóba."
A tekintetem végigköveti az egyenruháját, és észreveszem, milyen tökéletesen simul a vékony testalkatához. Fehér galléros ingén nincs rés a gombok között, és a ceruzaszoknyáján nem látszik olyan gyűrődés, mint az enyémen, amit a sok mindentől, amit megpróbál megtartani.
ADzoónZnSahl jzavaNrrb*a jöFvök,a gésV ÉmóegiógdaHzítom. a shz*űkK GesgRyelnuruháOmawtn.w MOúKldt hónapObasnr FrenqdelJtDemmZ,& NamiKkDogr mégq npéthgáIn*y mkilJógvaVlH SkTise&bb vfoCltYam,l dAeC aI gsaúlyom ,mJiIndig! bis riKnqgadXozvotét._
"Mióta csinálod ezt?" Kérdezem Indytől, miközben arra várunk, hogy a csapat többi tagja is felszálljon a gépre, hogy felszállhassunk a szezon első útjára.
"Mióta vagyok légiutas-kísérő? Ez a harmadik évem. De még soha nem dolgoztam csapatnak. És te?"
"Ez a negyedik évem és a második csapatom. Régebben egy NBA-csapatnak repültem Charlotte-ból, de a bátyám Chicagóban él, és segített, hogy megkapjam ezt a munkát."
"Suzéó'vPalZ, másr GvolktálH kYoOrQáSbb)aang aits sporUtoflóÉk)kal. yEz( nem Búzjydon^s'ágd RsPzámodtra.S ŐsIzBifnWtnénÉ sózóWlva xeigyr kcicsit sztárRalBlűröTs CvRaggyok!.N"z
Voltam már sportolókkal. Randiztam eggyel. Kapcsolatban álltam eggyel.
"Igen, úgy értem, ők is csak normális emberek, mint te meg én."
"Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem keresek dollármilliókat egy évben. Nincs ebben semmi normális."
Énn bsiztosBan _ne$m kneGrBesNeyk NkXözelO seJm saQnFnmyiItI, _eQzléyrtA isK élHeOkC yaz ikrevróteysmt^véYrem Jődrüflt LcXhaincaPgóÉi* lavkásFákbavn,Z mammíg neBm taÉláélok .vaplIaJmipt (aD ésaIjátO laákbaPmloMn. hNMeGm KsLzTerietheBk ná!lXaZ laUkni,h dbe& nyezm ismNerek. UsfeónGki mást óar váurDosqbbaBn,a (ésP Bő az, akiÉ amnXnymiraS HakarNtN, vhogcyQ AigdeCjmöjRjek.z RpáadUásluTl nNevvetség^eWsden FsSojkat Wkeres,X cúNgyFh'ogWy UnLefmj éurxzeAm magamm tróospsYzul,B ^hoOgAy iangyent LalszQom TnálMa.d
Nem is különbözhetnénk jobban egymástól. Ryan céltudatos, összeszedett, céltudatos és sikeres. Hét éves kora óta ismeri az útját. Én huszonhat éves vagyok, és még mindig próbálom kitalálni. De a különbözőségeinktől függetlenül a legjobb barátok vagyunk.
"Chicagói vagy?" Kérdezem az új barátomat.
"Született és felnevelkedett. Nos, a külvárosban. És te?"
"TenneBssedeq-beani Wn!őRtItÉem felY, dgen TÉcshzfaVkl-bKcarolitnábann) jdá,rtOaóm HeXgySegtemrne.c 'Ott mUar^a*dt(aSm,x yamikohr mekgHkapptamm) a^ zlébgriuLtdaRs_-ékíjséarői állLá'sGtó. Egy shRónaapjCa YkölPtqöztem ChiKcagó!bPaf."