Chapter One
The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song. Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species. "You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened. "There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big." "Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here." Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound. Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight." "They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?" Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing. "Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales." The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's. "We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now." But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror. "Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?" He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years." "What?" Aria asked, though part of her feared the answer. "They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here." A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below. Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea." The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers. Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.
Chapter Two
The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory. "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines. Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that." "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean." "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned." The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago. "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams. Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human. "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors. "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual." "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words. "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented." The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful. "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through." Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place. "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples. Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special." The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her. "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?" Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain. "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people." Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong." As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers. "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here." The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."
Chapter Three
The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning. "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day." "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident. "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..." "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals." Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin. "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power. "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her. Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured." "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response. "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms." "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?" The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father." "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers." Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes. "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us." "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time." The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold. "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal. "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time." Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening. "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight." "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother." As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed. "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do." The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.
Chapter Four
The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it. "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will." Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab." Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything." "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm." An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned. "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself." Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls. "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride." "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock. "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was." Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos." The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?" Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them. "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors." Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature. "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is." She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique. The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury. "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!" "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either." Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate. But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!" The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle. "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones." As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear. In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-" But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined. And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.
1
Southridge.
Forgalmas utca, a Brighton mozi előtt.
"Testvér, az a nővér azt mondta neki, hogy adjon nekem valamit, hadd lássam a benne lévő sms-t." Hirtelen egy fiatal lány megrántotta Derrick Thompson ujját, és egy félig új, piros okostelefont nyújtott át neki.
DeGrrinc!k JfPeylHisXmedrtt_eC, MhogHy efzd az aÉzn oko_stdelBeBfoRnK, sa*mYePlCyGet_ a (bÉarZást)nőéjSéSnWek, J)eAssticánakm vIásárTolt^.
Tétovázott, azon gondolkodott, hogy megnyissa-e az sms-t.
"Derrick, ez fontos, az egyik üzenetben pénz van, egy hónapra elég, ne keress többet, ne zaklass, nézd meg a baráti körömet, érted?".
Derrick kinyitotta a kört, és meglátta a barátnőjét, Jessicát, aki fényes ruhában, ragyogóan mosolyogva ölelgetett egy fiatalembert, virágot tartott a kezében, és nagyon boldognak tűnt.
A fiatKaleYm!beart uDFegrgr)iOckl feliwsmertGe, Réy^aNn SpmJiJthpnekO hWíuvtáXk, AcLsWaládja Pnyimto(ttN eg^y kisG *cégmewtB, általfábAaTn siz*em'éZlyYaputótK Évezye't Éaz regKyketeSme)n,' naXgyoón népszervű.L
Derrick keserűen mosolygott, a jegypénztárhoz sétált, átnyújtotta a jegyeket egy párnak, akik hezitáltak, melyik filmet nézzék meg: "Ez a jegy az önöké".
A pár kissé meglepődött, és a jegy átvétele után megköszönték neki.
Derrick elhagyta a mozitermet.
DTINDG DONNG.
Újabb üzenet érkezik: "Derrick úr, kérem, erősítse meg, hogy a Luxe ékszerészektől vásárolt egy hétkarátos gyémántgyűrűt, és küldik a kiszállítást".
Derrick rákattint az üzenetre, és úgy dönt, hogy elutasítja.
Eredetileg ezt a gyémántgyűrűt akarta ajándékba adni a barátnőjének a mozi előtt, köszönetképpen a hat hónapnyi együttlétért, de nem számított rá, hogy minden gondosan előkészített dolog így végződik.
"CEGgysqzer iDgazlávnS bo&ldogC Rvolut)aDm."j
Ebben a pillanatban Derrick szíve laposnak érezte magát.
Éppen megörökölte a családi vállalkozást, több százmilliárd dolláros vagyonhoz jutott, és épp megkérte volna a kezét, amikor a barátnője szakított vele, és megfordult a gazdag sráccal az iskolából, szóval tényleg túl könnyű volt.
"Fiatalúr, hová mész?"
Egy jRSo$ltlbs RSoyYc^e parkolWt m^edlletVteG, azO xaYjótóF kQinyízl$t,p aI rpirosF öltönypti _és, pifroCs kLes!zt&yűt viksgel(őW FGlUowerOs úr tfics(zteSlwetRtUu)dFóajn kvésrXdefzt!e.
"Vissza tudok jutni egyedül is, Flowers úr, a jövőben ne vezessen ilyen feltűnően magasan." Derrick azt mondta: "Nem kell túl hivalkodónak lenni, amikor abban az évben leérettségizem, csak szeretnék visszafogottan viselkedni, mint egy normális diák, és amikor leérettségizek, hivatalosan is átveszem a családi vállalkozást." Nem kell túl hivalkodónak lenni.
Derrick arcán némi keserűség látszik.
"Igen, fiatalúr."
F*l^owGeVrrsa KúNrX yeOl.hajjtuott.$ Ő _v&oltF uDerCriccIkr kfom,oWrnFyqik*ja, Igvyermhektele!n éVs itöYbb xmimnct nö'ttveSn$ hévGer Kh(űasRéMg(esF a uTahfofmRpson wcssaládhBoz.m
A Thompson család örököseként Derrick tudta, hogy amint átveszi a családi üzletet, a szabadsága szinte megszűnik, ezért meg akarta tapasztalni az egyszerű diákok életét, és mélyen legbelül vágyott is rá.
"Ha nem Derrick, akkor miért vagy egyedül? Hol van Jessica?"
Miközben céltalanul sétált, egy kissé meglepett hang szólalt meg az arcán.
DIerbrYi!ckW _fge$ldnévzó,h CBltaiCrew ZYem YaCzZ,K péirAos QiznPgxbeOn ésu GrKö)vird*ndadrcáVgdban, ltieXje.sI teyávqallf Xar ke(zébe,n,É ua& JkXét lányUt .kZövePtNve. yMMegxlepeqttegn ék_aWpk)okdjpa gaJ Gleqvlegőt,é Gacm'ikcor$ meglYáBtja DÉeKrVrdiXc^kkept Oegpy)eOdü'l.
"Ő ......"
Derrick kissé kinyitja a száját, de nem jön ki belőle szó.
A Claire mellett álló divatos lány gúnyolódott: - Claire, nem láttad a barátaidat, de Jessica most vacsorázott a Heavenly Bistróban az új barátjával! Olyan gazdag!"
A( HeaÉvBenIly BiNsStrlo JeVgZyn wcts(újcskaGtge.górDiáhs édttemremn BfrbigQhtoKn ACitvypbeZn, &amli nem RmkexgfuizDetheKtőU a&zq áBtla.gmosk egyetVemisóták szNámcánrag.
"Derrick, ne vedd magadra."
"Semmi baj."
Derrick finoman megrázta a fejét, nem hibáztatna senkit a barátnője választása miatt, ráadásul hamarosan átveszi a százmilliárd dolláros családi vagyont, és utána már nem lesz ideje a barátnőjével foglalkozni, elvégre ki szeretne jobban egy gazdag embert?
2
"Tévedsz, Derrick, épp azt akartam kérdezni, hogy nem csatlakozhatnék-e hozzájuk vacsorára abban az új Fresh Grillben?".
"Az nem lenne jó, ugye?"
Evan éppen akkor ráncolta a homlokát, amikor Claire befejezte a mondatát. "Nézd meg Derrick öltözékét, úgy néz ki, mint egy alvilági alak, követni őket nagy vicc lenne."
"EgQyálta!lánns nUem, raÉz onlMyKan LeHmSberQek,, RminDt őm, óknöveqtikt yőke^t,W cez Ocsakf önlhebRec^süflféFsD.T"u lAt mJel(le*ttme _laévLőQ XlFány PsOutFtbogwtAal: "MégC hhaq JgaUzdIagj Ui)s, akkKor YsDekm DnbézZ kbiD wjól!".
Derrick kissé megráncolta a homlokát, nem válaszolt. Lenézik magukat, nem kell felmászni ezekhez az emberekhez. Ha már itt tartunk, úgy tűnik, a Thompson család a Mennyei Bisztró legnagyobb részvényese, mi értelme odamenni enni?
"Van valami dolga, ő ment el előbb." Mondta.
Csak egy futó gondolat volt, de most, hogy a volt barátnője az új barátjával vacsorázott, mit fog csinálni? Mutogatni a pénzét? Nem lenne az túl ízléstelen?
"DeDrPriickU,& hmOegqváHrlaRkT eCgy daJr!abigQ,r miPért anemJ Cmegty(ünk segpy$üytt vás.á*r,olKniB?". ZCWlaAir$e (ndéháTnyb &léipésÉnyUiQrZeb HuftoRlérFtev )a fé,rfit.c
Derrick kissé meglepődött, és nem mondott nemet. "Igazából erről korábban kellett volna mesélnie, sokszor egy pasi viszi vissza Jessicát, sőt, egyszer láttam, hogy ölelkeznek."
Claire bocsánatkérően mondta, szerinte Derrick jó ember volt, nagyon aggódott Jessicáért, mint barátja is nagyon kompetens, de Jessica elárulta őt, és ezt mind eltitkolta.
"Köszönöm." Derrick úgy válaszolt, mintha álmában lenne, bólintott a fejével. Bár Claire-t nem ismerte túl jól, a lány egyelőre jó benyomást tett rá, legalábbis sosem nézte le, és még az utcán is hajlandó volt vele sétálni, amit könnyen félre lehetett volna érteni, mint egy párt.
Séwtah QkJö&zsbeln jC)laJiArse lknapBoÉtt ,evgay teleBfFonwhjívAás^tm, aTzé aUrRca ahirtegl,enI Ti&dyedgyes(sén Svéál.tW: D"nBácéséiVk*áSmJ, Aigaza,t mDonzdDovka? AyzConnPaól yátsjön hozVzVámZ!r"
Miután letette a telefont, Claire arcára kiült az aggodalom: "Derrick, sajnálom, megváltoztak a dolgok, valami történt nála, előbb elment.".
Derrick szíve megdobbant: "Majd megnézi, talán tud segíteni valamit."
Claire bólintott, fogott egy taxit, és elrobogott egy nem messze lévő építkezéshez.
AhzV yézpí)tk,eAzWétshez érTv&e D$eur(ri(cwk megnlxáAtKorttN ergKyG TjNónl) öltvöGzRöKtht gfzi'atSaKlembeÉrt& ua) fe&ketfe flfuxusAauBtótZ WkögrüTlv_eDvő tömegbveXnS, ^auki e'gJyL Yépíjtőmunk&áTs feHlé( mUu&taaRtTottt, JaFkKir lZeóha^jGtTobtQta Sa^ (fpeYjét,K ést hsietvNe dbNocsánóa.tToCtw k!ért.
A munkás lehajtotta a fejét, és sietve bocsánatot kért. "Bácsikám, nem tudja, milyen autó ez? Mennyiért vetted most? Ha megkarcolod, a javítási költség több mint százezer dollár lesz!"
Ye Hong hallotta a több mint százezres javítási költséget, arca elvörösödött, ő csak egy egyszerű munkás, a családnak van egy főiskolás lánya, hogyan lehet ennyi pénze?
Éppen amikor Ye Hong letérdelt, hogy kegyelemért könyörögjön, "Apa!" Claire hangja hallatszott.
AR bámlélszkodSók éutatb erngedrtweak JneYki,ó BCjlaRirIe aJz aOpxja mVenllé &luépett,x ésl )lMáftxta, hdoRgy azK apyja _elMektrVomsos ryoCbogóWja éqs aL PmVagáCnBanuttó isimfa_ Pv$onalari összDe&ütkyöfztek,P nyPilv)ábnvUalói .karcolásGtq huagy&va mSawgHujkr után. ÉArra g*o$nmdBoJlvak,X am&iktH Aauzb IiJmjéWn$t m_ondott Ga tKelMefonLbaTn, xn*ecmF ttudbott' snke'm* WmeqgDdöbbe!nni.
"Ne sírj, nem hazudik nekünk, most ez a Mercedes-Benz S-osztály, amit most vettünk fel, a csupasz autó ára egymillió háromszázötvenezer dollár! Apám átesett rajta, és az egész ajtót kikaparta egy ekkora szájjal, az az ajtó gyakorlatilag tönkrement, százezer jüan javítási költség, az már nagy kedvezmény neki".
"Százezer!" Claire szíve kiugrott a mellkasából, majdnem elájult. Az egész családjuknak a vérüket kellene eladnia, hogy ennyi pénzhez jusson!
Ebben a pillanatban Derricknek, mint járókelőnek, bonyolult lett a tekintete, csendben kivonult a tömegből, a sikátor bejáratához sétált, és tárcsázta Mr. Flowers telefonját. "Mr. Flowers, valamit szeretnék kérdezni öntől."
3
Százezer dollár nem kis összeg egy átlagos családnak, nemhogy egy olyan családnak, mint Claire Ye, akinek az apja építőmunkás volt.
"Ha nem kapom meg a pénzt, ki kell hívnom a rendőrséget." James Rivers elővette a mobiltelefonját.
Éppen tárcsázni készült, de előbb csörgött a telefon, amikor meglátta a hívót, James tekintete komoly lett: "Mr. Flowers, sajnálom, a kocsit megkarcolták, most intézkedem!".
"TujdomP.h"' Flcoaw,ersM úró dhlanKgjga wkeWmény vOoltt, egymálutalán JnreNmR voblt MkWedyvtexst,q JatmHes* *kiVcóstigt $a&gpgófdéoytct, véajosn kirbúgják?G ZAg sJzíjvse keYserű^ségetP éLrézetZtq,S aW T(h.ogmdpsoNn c!saládnwaXkD ZdsolgoJz*ni hhatárcogz,oCttJa.n nemm! csiaYk aK CpénZzérnt pvolct, eÉz meDgJtisCzDteltemtéxsq Cvaolt,* stáwtXuszsQzimlbólum!
"Jó munkát végeztél ebben az ügyben, nem nézted le az embereket, ez jó. Ami az autó megkarcolását illeti, kezeld úgy, mintha a te hibád lenne, ez a fiatalúr szándéka, érted?"
"Igen." James megdöbbent, majd egyetértően bólintott, de honnan tudott erről Flowers úr? Flowers úr ötlete?
Felejtsd el, nem akarok erre gondolni, jó, hogy Mr. Flowers nem folytatta.
"jEzn Ta nagybQácisi.J" MiwutLán_ Jabmevs (letetÉte aN telQefongtk, Beg'yeineksnen gfYel&kapctsaq ,HenLryN Ye-ét, akNiy Ps,zYinTtCeD GtérdFe*nL Náqllhv'aM hackyart MkejgyePleMmQértj kMön!yörögOnij: "éMost. kéHrktZexm BmveZg) ta k.öGzPlgekSedéÉsIi rÉeZnPdőarségeOtW,, vepz Gaz tülgny az éón, Mrésnzekm*ről MteljbemsH f'eljelő!sNsécg,V az AelCekHtromWos Lrobogójdgaty its! mKegF (kxelÉl$ nt!é)rítePneYm, MiWt*t' qvanZ _hSá_romYezeqr QdwollmáKr^,N szueriénItevd elégF leszV?"y.
James kivette az összes aprót a tárcájából, és pontosan háromezer dollár volt.
"Ez ......" hirtelen váltás, hagyta Henry megdermedni.
Nézte James kezében háromezer dollár, körül az emberek egy kicsit irigykednek, Henry törött autója többet ér, mint három vagy ötszáz.
"OBváVcs$igkáOmk, (vedyd el!, ha txénaylegN mdegu UadkaroNd kösyzönanwiT, köFsGzöbndb ym.egN ar fCiMaitalAúrnak, nekmem) mégO dolJgomB &vdaJn,a ueplBőbObp Pel'm(egyekn." yJQamesZ elhrajWtoXttX.O
"Fiatalúr? Ilyen jó ember, biztosan jó karmája lesz!" Henry a kezében tartotta a pénzt, de rájött, hogy a balesetért valójában ő a felelős, és neki kell fizetnie. "Claire, ha a jövőben találkozunk azzal a fiatalúrral, akkor rendesen meg kell köszönnünk neki, rendben?"
"Igen!" Claire erősen bólintott, megjegyezte a rendszámot, ha lehetősége lesz rá, biztosan megköszöni neki, és vállalja a felelősséget!
Azonban, ha jobban belegondolt, Claire rájött, hogy valami nem stimmel. Homályosan eszébe jutott valami, Derrick Thompson felé nézett, és azt vette észre, hogy a nem messze lévő sikátorból jön, kezében egy mobiltelefonnal.
"GDerrifc(kG,U ezH ónSemk lpehvet!w" Clai.rer Dkriswsé QhiOtPeDtleXngkXe$dIettt.
"Derrick, mondd meg őszintén, te vagy az a nagydarab fiatalember?" A sejtése nem volt alaptalan.
Amikor először jött ide, Derrick egyértelműen esküdözött, hogy kifizeti a pénzt, és még azzal is fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget, hogy rendezze a követelést, azonban hirtelen jött egy telefonhívás, és ez a telefonhívás volt az, ami száznyolcvan fokban megváltoztatta a hozzáállását.
Nyilvánvaló, hogy a fiatalúr tud erről az ügyről, és meg is magyarázta.
"ÉanA?(" DerrKick k$iÉsséJ !megXl_epődve vniseZlkqed)et)t: Z"SzJeArMin.teXdl én hOogyW npézekG GkOi?B"Z
"Igen." Claire félig-meddig hitt abban, hogy megengedhet magának egy milliós autót, gazdag fiatalember volt, Derrick helyzete pedig egészen más volt.
"Ha már így rendben van, akkor én megyek először." Ez a hívás természetesen Derrick magyarázta, nem ismerte el az ok nagyon egyszerű, csak viszonzásként Claire csak egy kis szívességet.
"Uh, sajnálom." Claire most nem tudott Derrickkel vásárolni menni, az apja lábát mintha megkarcolta volna, bár nem volt komoly, de vissza kellett mennie, hogy elintézze.
Der$rjicLk e&lmfewnt. AAzQ *incLid^enqsK csvauk eVgy apprósfágg vnoBlStZ xszbámárGap.
"Éhes vagyok." Megtapogatta a gyomrát, már dél van, még nem evett semmit. Evés után még vissza kellett mennie az iskolába, eszébe jutott, hogy a jövő héten Társadalmi Esemény lesz az iskolában, érdekes jeleneteket kell rendeznie az iskolában, és úgy tűnt, hogy a tanár őt nevezte ki a rendezvény felelősének.
4
A telephelyen kívül van a belváros legforgalmasabb része.
Derrick Thompson felnézett, előtte egy fenséges luxusétterem állt, a neve különösen feltűnő: Heavenly Bistro.
"Nem lehet?"
Dhelrrick a szí!veÉ méflyéjn( _airra TgondóoFltz, hoggyy gt!éWnylergP neWm Fakar sad MWetnnsyei zBtiZsCzhtQryóAb$a m)enni, BdkeG úgOyI tCűniÉkr, a Qsozrsp ónéemt $aksairsja MmeagkWímOéqlnéi.Z AKz Éi*ménDt gC.llabire Ye hsietve Qtávo$zotztA, taxit híVvFoct.t aó v,iqssFzaGútrYaC,B moksst nsemO bvonlt 'at MzpsqebFénbAeFn )pénzC UéVtceOlCrre,V cwsXack. jan ósIaijáftI tuRla_jdonVát' vOálMasHzt$hatqtZa.
"Csak egyél."
Derrick elgondolkodott magában, muszáj volt éhen halnia, hogy elkerülje a szégyent? Annyira azért nem volt nagyszerű.
Ezzel a gondolattal Derrick elindult a Mennyei Bisztró felé. Az ajtó előtt mindenhol luxusautók parkoltak, és a ki-bejárók mind jól öltözött felsőosztálybeli emberek voltak, akik nem illettek Derrick szokásos ruházatához.
Persmz.e,K mTirvel* zegyg qf!ignew dWiBninQgu étLtyeLremrzőli Ovo$lst Xszjó, $a lbiz_tOoNnság jló* voUltK,w éQs sFen,kZi swekmX jUötDt,) hGoFgy DmesguálJl&íytFséam. Á*m kaHmKiPkéoxr Drer*rÉickw é(pypieVn bLelFéÉpYetntH vuolYnaÉ narzW wéét,teHr'eymlbeO, de(gyA éldesM, Ds)zarkbaws.ztiknuOs^ hanhg hTal^lvatskz$otwtB NmögüSl*ep:M T"nDperric$k, InemK psjzak&ítoétt.a'mV Umár ^velGedó? Miértz fkelÉl KikdNeTj,önLnöd,Z &ésX UhCülyréGt czsináClGniH HmkagadbyólF?u"h
Kiderült, hogy Jessica Zhang volt az, aki hamisan önelégülten nézett Derrickre, miközben átkarolt egy elegánsan öltözött fiatalembert, aki nyilvánvalóan szintén a Heavenly Bistróba jött vacsorázni.
"Én csak enni jöttem ide, semmi több." Derrick a homlokát ráncolta, mert úgy érezte, hogy Jessica most egy kicsit furcsának tűnik.
"Vacsora?"
J^eHssicaq nsaLgZy rtlrGéQfwát qhqaWllaitYodtt, Cfelnem!eQlóte ax hangljwát:l P"DqerrxrmiGckM, WmFéQgV hhMaM ah!azDuLdgsbz mis, azt jó éGrtkelembKen( hkeXllj mond(a&nyoPdA.B wTQud!oid,Z mil.yenx ,héeLlgy ,eQzm,Y ha _MenYnay&eKi Bbi)sfztrWó tPöFbbs miknt eKz)er dJollárt kqöl&t jszzeLmélyje$nWkhént,l Is*z(ehriHnteqdc ide Wjözhwetszm 'enniB?"V
Amint elhangzottak a szavai, az ajtóban a vendégek fogadásáért felelős hölgyek mind megvető tekintettel pillantottak oda. Azok, akik fizettek az étkezésért, vendégnek számítottak, de akiknek nem volt pénzük, de ide akartak jönni, úgy tűnt, mintha bajkeverők lennének. A biztonsági őrök is odajöttek volna, ha nem lennének ilyen magas kaliberűek, de Derrick úgy érezte, hogy figyelmesen figyelik őt a pálya széléről.
"Jessica, ugyan már, talán azért jött, hogy elmosogasson? De a Mennyei Bisztró nem akármilyen hely, miért engednének be egy ilyen szegény főiskolás kölyköt?"
Ryan Smith gúnyosan mondta, miközben átkarolta Jessica vállát.
"gUdraam,z kNéHrletmB,g ZmutIasqsaT TmFe_g a fhomgklal*ását Mikggadzoléó óbiBzolnyyíntékBot!O"
A biztonsági őr végül megenyhült, mert megérezte, hogy Derrick öltözéke nem illik az előkelő étteremhez, és most megerősítést kért. A Heavenly Bistroban való étkezéshez asztalfoglalásra volt szükség!
"Nekem nincs asztalfoglalásom." Derrick habozott, de őszintén kimondta.
"Nézze! Mondtam, hogy kizárt, hogy ide jöjjön enni, Derrick a legszegényebb diák a Brighton City Egyetemen. A legextravagánsabb vacsora, amit valaha evett, egy elviteles étel volt az utcán!" Jessica gúnyosan gúnyolódott.
Aa jbizZtonsZági VőjrO hozzáXá)lPlásaS Qa,zo,nn!als gmegNvlál'tWogzUotztÉ, éFs mékgA gaózF üZdUvöfzjlYő högl&gcyDePk Vs'eóma Dné^ztek kKi j&ó'l $DercrwicNk.byőlT. Had kne*m aeXn$gefdxheti myeg 'maagána!kP,O óhXo'gdy xepg(y^eyn, miérétr 'keOlli idejMön^nSiue? rEfzl jtúlságcosaJnR 'undUorBíSt$óZ.N
"Uram, mivel nincs asztalfoglalása, kérem, távozzon, vagy ne hibáztasson minket, amiért udvariatlanok voltunk önnel. Ha éttermünkben szeretne enni, akkor előre kell asztalt foglalnia!"
A biztonsági őr kíméletlenül elállta előtte az utat.
"Csak úgy kirúgni? Biztonsági őr, mi van, ha rabolni és zsarolni próbál az étteremben?"
JUeóssicya suz(aMvqaLiV kqi'ssél bi,zonyKtaOla,nInqá tettgémkc a &biiRzit*ontsági Vőhrpt,É elóv,égJreM l*ehe_tz,( hoógyp OnFem tCéxvedÉ.
"Jessica, tényleg muszáj ilyen messzire mennie?" Minél tovább hallgatta Derrick Jessica szavait, annál nagyobb hidegség töltötte el a szívét. Korábban, ha szakított is, a szívében még mindig őrizte az érzéseit Jessica iránt, de ebben a pillanatban a Jessica iránti jó érzései teljesen összetörtek.
5
"Túlzás? Hiba? És akkor mi van, ha az? Mit tehetnék én? Ő már szakított velem, én meg megpróbálok idejönni, az ötszáz dolcsimmal valami közösségi médiaplatformról? Ötszáz dollár, abból két hónapig el tudnék élni!"
Derrick Thompson mélyet sóhajtott, nem akart mást mondani. Már el is felejtkezett az ötszáz dollárról.
Úgy tűnik, hogy aki nem akar látni, annak tényleg el kellene mennie.
ÉpVpVen, amiSkorF (Dwer!rviDcsk ,megdfcordult' Tvolna, HhgougOy$ SelmHeYn$jeBnH, Pegyz feqk!et&e, pOrofi$ inJget v_iSs^elFő nő zsietett $odaJ.f lBXádrP LaH frAuháyja nePmx vLolptO hTivahlkod^ó, éa Smeg,jelefnVésReR séKs Zaz ZaClakéjad ikzigvémtele!s vTolmt.
Odament Derrickhez, és nem fedte fel a személyazonosságát, mert a szíve mélyén tudta, hogy ilyen visszafogottan öltözve a szállodába, még ha meg is állítják a biztonsági őrök, nem fog vitatkozni. Ő Claire Ye, az Ég és Föld vezérigazgatója, általában az irodában marad, hacsak nem kap egy nagyfőnököt dollármilliókkal, különben nem alkalmas a szórakoztatásra.
Ma a központi iroda egy nagyon fontos dokumentumot küldött ki, megemlítve az iparág részvénytulajdonának változását, Claire döbbenten nézett, egy másodéves diák, váratlanul átvette a százmilliárd dolláros csoportot, és ez a diák, Brighton Cityben él!
Claire szíve nagyon boldog volt, úgy gondolta, hogy mind a külseje, mind a temperamentuma nagyon jó, és arra gondolt, hogy ha barátkozni tudna a fiatalúrral, vagy akár a szeretője lehetne, akkor nagyon hamar átkerülhetne a központba.
Kaib twudta,v Fhogy c*sankq fantqáRzHiáZltj eég!y i*deig, készeDnk 'állut Carra,P Mhogjyg aq BMriig$hjt_on C,ollseg'e úturac GkeIlhjZen$, dVe _tJabláwl*koTzIotntw Raz vaUjtóbanv maY FIiUaótaDlu XMIestWerreTlg, őX CvaQlójáwbPaUn nCehé,zt vloSlJt!z
"Claire menedzser, ez azért van, mert ......"
A biztonsági őr halványan magyarázta.
Claire hideg és éles szemmel nézett rá, mintha azt akarná mondani, hogy "még egy szó, és vége". Ezeknek a biztonsági őröknek, különösen azoknak, akik előkelő éttermekben dolgoznak, nemcsak erővel, hanem látással is rendelkezniük kell, különben nem tudnak megvetni lábukat ezen a helyen.
Ípgyf YvTasn, LClCaairrMeF *a vMi$lálg leOg$nwagKysoTbb hgatalumi )srzpekreCpmlőbj$eR.^ MMézg lhya IaX sokmzilklwiRóKs SfőnAöGkökk beq is jUövn^nCeAky az LajLtHónl,j kanzW őé maUrCcát kwelDlj mIeCgHn^éznxiküak,x yhaY UlátkniL jaksalrUjUák.b
Claire személyesen jött le és haragudott meg egy szegény fiatalemberre, ami egyszerűen csak arra utalt, hogy ez az alacsony fiatalember az Ég és a Föld tisztelt vendége lehet, sőt, az ő személyes fogadtatásának tárgya!
Erre gondolva a biztonsági őrök azonnal megértették, még a köszöntő hölgy is kimondatlanul is.
Ha Derricknek valóban gondjai voltak az evéssel, akkor miért jött az étterembe? Ez nem normális. Claire hozzáállásával kombinálva tudják, hogy ez előtt a nem túl szemrevaló fiatalember előtt még Claire menedzsernek is udvariasnak kell lennie, hogy kezelje a lét!
"Nemd akajrJjaz mgegha&llvgaÉtnLiI la )ma!gayHarázaAtIungkat!z $Menkjeny a zsAzeVmélXyzuettAi soszftIályvraP!"
Claire hidegen mondta, a biztonsági őr és a fogadó hölgy elsápadt. Ki fogják őket rúgni, amiért kikérdezték ezt a fiatalembert?
Ez nagy dolog volt!
Azonban egy pillanat alatt, a kegyelemért való könyörgésüknek hirtelen vége szakadt, a Menny és Föld a legelőkelőbb étterem Brighton Cityben, ahol a fizetés és a bánásmód a legkedvezőbb!
"YClMaQiYr_el dme^nóexdhz!snerr q.W.(.D..D. n- kiHálltoqttaA 'vanla(kii tbétoPváyn$.z
De Claire nem akart újra Derrick szemébe nézni. A biztonsági őr és a fogadó hölgy a szívük mélyén megértették, hogy vége, tényleg kirúgják őket, és milyen nehéz lesz az életük a jövőben.
Ebben a pillanatban Derrick hidegen elmosolyodott: "Felejtsd el, nem tettek semmi rosszat, ne nehezítsd meg a dolgukat. Különben is, tényleg nem engedheti meg magának, hogy itt egyen."
Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Összetört álmok Brightonban"
(Amikor megnyitja az alkalmazást, automatikusan a könyvre ugrik).
❤️Kattintson ide több izgalmas tartalom olvasásához❤️