Hét ellenállhatatlan szörnyeteg

Chapter One

The body lay in perfect repose on the Victorian fainting couch, looking more like a sleeping beauty than a victim. Detective Sarah Chen had seen enough death in her ten years with the Metropolitan Police's Special Cases Unit to know that natural death never looked this peaceful. Something was very, very wrong.
'No signs of struggle, no marks on the body, and yet...' She leaned closer, studying the victim's face. Charlotte Mills, aged 28, was found by her roommate this morning, apparently having passed away in her sleep. Her expression was serene, almost blissful, but her eyes - those were what caught Sarah's attention. Behind the closed lids, her eyes were moving rapidly, as if still deep in REM sleep.
"You see it too, don't you?" The voice came from behind her, rich and cultured with a slight Irish lilt. "She's still dreaming."
Sarah turned to find a tall man in an impeccably tailored charcoal suit standing in the doorway. He hadn't been there a moment ago, she was certain of it. His dark hair was streaked with silver at the temples, and his eyes were an unusual shade of amber that seemed to shift color in the light.
"This is a closed crime scene," she said firmly, her hand instinctively moving toward her weapon. "How did you get in here?"
He smiled, but it didn't reach those strange eyes. "Dr. Marcus Thorne," he said, pulling out a card that somehow both looked official and seemed to shimmer slightly. "I'm a consulting specialist with the Department's new Oneiric Phenomena Division."
"The what division?" Sarah frowned, taking the card. The moment her fingers touched it, she felt a slight electric tingle, and the letters seemed to rearrange themselves before her eyes.
"Dreams, Detective Chen. We investigate crimes involving dreams." He moved into the room with fluid grace, his attention fixed on the victim. "And this is the third one this month."
Sarah's mind raced. There had been two other deaths recently - both young women, both found peacefully dead in their sleep. She'd seen the reports but hadn't made the connection until now. "How do you know about those cases?"
"Because I've been tracking the killer for quite some time." Thorne knelt beside the body, his eyes now definitely more gold than amber. "He's what we call a Dream Collector - someone who has learned to enter and steal dreams. But this one has developed a taste for more than just dreams. He's taking souls."
Under normal circumstances, Sarah would have dismissed such talk as nonsense. But there was something about the scene, about the victim's still-moving eyes, about Thorne himself, that made the impossible seem suddenly plausible.
"If you're tracking him," she said carefully, "why haven't you caught him?"
Thorne's expression darkened. "Because he only appears in dreams. The physical world is my domain, but his... his is the realm of sleep. To catch him, we need someone who can walk between both worlds." He turned those unsettling eyes on her. "Someone like you."
"Me?" Sarah almost laughed, but the sound died in her throat as memories she'd long suppressed began to surface. The dreams that felt too real, the nights she'd awakened to find objects moved in her room, the way she sometimes knew things she couldn't possibly know...
"You've always known you were different, haven't you, Detective?" Thorne's voice was gentle now. "The dreams that come true, the hunches that turn out to be right, the way you can sometimes see how people died just by touching objects they owned..."
Sarah took an involuntary step back. "How do you know about that?"
"Because I've been looking for someone like you. A Natural - someone born with the ability to cross the threshold between waking and dreaming." He gestured to the victim. "Charlotte here won't be his last. There will be others, and their souls will remain trapped in an eternal dream unless we stop him."
Just then, the victim's hand twitched, her fingers moving as if writing something. Sarah moved closer, watching as invisible words were traced in the air. Thorne pulled out what looked like an antique monocle and held it up. Through its lens, golden letters shimmered in the air where Charlotte's fingers moved.
"Help me," Thorne read aloud. "He's coming for the others."
Sarah felt a chill run down her spine. She looked at the victim's peaceful face, at those restlessly moving eyes, and made a decision that would change her life forever.
"Tell me what I need to do."
Thorne's smile was grim. "First, you need to learn to control your abilities. Then..." he held up the monocle, through which Sarah could now see strange symbols glowing all around the room, "you need to learn to hunt in dreams."
Outside the Victorian townhouse, storm clouds gathered, and Sarah Chen, homicide detective and newly discovered dream walker, took her first step into a world where nightmares were real, and death was just another kind of sleep.

Chapter Two

The basement of the Natural History Museum was the last place Sarah expected to find the headquarters of a secret dream investigation unit. Yet here she was, following Thorne through a maze of storage rooms filled with artifacts that seemed to pulse with their own inner light.
"The mundane world only sees what it expects to see," Thorne explained, using an ornate key to unlock a heavy wooden door marked 'Private Collection.' "To them, this is just museum storage. To us, it's the largest collection of dream artifacts in the Western Hemisphere."
The room beyond defied physics. It stretched impossibly far, filled with glass cases containing everything from ancient masks to modern-looking devices. Floating orbs of soft light illuminated collections of bottled dreams - actual dreams, swirling like liquid mercury behind glass.
"Your badge, Detective," Thorne held out his hand. Sarah hesitated before handing over her police credentials. He placed it on a strange device that looked like a Victorian music box crossed with a computer. When he returned the badge, it felt different - heavier, somehow more real.
"Now you'll be able to access both worlds officially," he said. "Look at it again."
The badge had changed. Alongside her regular police credentials, new text had appeared: 'Special Inspector, Oneiric Investigations Division.' The letters seemed to shift between English and something older, something that made her eyes water if she looked too long.
"Before we can hunt the Dream Collector, you need to understand what you're dealing with." Thorne led her to a case containing what looked like a normal pillow. "Touch it."
Sarah reached out hesitantly. The moment her fingers made contact, the world tilted. She was suddenly standing in someone else's dream - a sunny beach, but the sky was green and the sand whispered secrets. She jerked her hand back, gasping.
"Good," Thorne nodded approvingly. "Most people can't pull back from their first dream artifact. You have natural barriers."
"What was that?" Sarah's heart was racing.
"A dream fragment from 1892. A young girl's last dream before the influenza took her." His voice softened. "We preserve them here. Dreams carry memories, emotions, sometimes even pieces of souls."
"And this Dream Collector... he takes entire souls?" Sarah remembered Charlotte Mills' peaceful face and restless eyes.
"He traps them in eternal dreams, feeding off their essence." Thorne moved to another case, this one containing what looked like a cracked mirror. "Each victim becomes part of his collection, their souls powering his abilities, letting him dreamwalk without natural talent like yours."
Suddenly, the cracked mirror began to frost over. In its surface, Sarah saw Charlotte Mills' face, mouth open in a silent scream. Then another face appeared - another victim, she presumed - and another.
"He's showing off," Thorne growled. "He knows we're investigating."
The temperature in the room dropped dramatically. Frost patterns spread from the mirror to nearby cases, and Sarah heard what sounded like distant laughter.
"Well, well," a voice echoed through the room, seemingly coming from everywhere and nowhere. "A new player in the game. And such interesting dreams you have, Detective Chen."
Sarah felt something brush against her mind, like cold fingers trying to pry open a door. Instinctively, she slammed her mental barriers shut. The presence withdrew, but not before leaving behind an impression of amusement.
"He's already caught your scent," Thorne said grimly. He pulled out a small velvet bag and removed what looked like a dreamcatcher made of silver wire and black pearls. "Wear this when you sleep. It won't keep him out entirely, but it'll stop him from stealing your dreams while you're still learning to defend yourself."
As Sarah took the dreamcatcher, her fingers brushed Thorne's, and suddenly she was hit with a flash of his dreams - centuries of memories, battles fought in realms of sleep, and a profound sense of loss that made her gasp.
Thorne withdrew his hand quickly. "Your abilities are stronger than I thought. We'll need to work on your control."
"What are you?" Sarah asked directly. "You're not just some government consultant, are you?"
Before he could answer, an alarm began to sound throughout the facility. One of the dream bottles had turned black, its contents writhing like smoke.
"He's hunting again," Thorne said, already moving toward the exit. "Someone in the city has just entered their last dream. Are you ready for your first real case, Detective?"
Sarah touched her new badge, feeling its power hum under her fingers. "Do we have time to save them?"
"If we're lucky, we might catch him in the act. But remember - in dreams, he's incredibly powerful. One wrong move and you could lose your soul."
As they rushed from the dream archive, Sarah caught one last glimpse of the cracked mirror. In its surface, she saw her own reflection smile back at her with eyes that weren't quite her own.
The hunt was about to begin.

Chapter Two

Chapter Three

They arrived at St. Bartholomew's Hospital just as the emergency lights began to flash. Sarah followed Thorne through corridors that seemed to blur at the edges of her vision, her new badge somehow clearing their path without ever being shown.
"Room 307," Thorne said, his voice tight with urgency. "Young male, admitted for minor surgery, slipped into an unusual coma during recovery."
The patient, David Parker, age 23, lay perfectly still on his hospital bed, his eyes moving rapidly beneath closed lids. Just like Charlotte Mills. But this time, something was different - the air around him rippled like heat waves over hot asphalt.
"He's still in the process of taking him," Thorne said, pulling out what looked like an antique pocket watch. "We can follow if we're quick. Are you ready for your first dream dive?"
Sarah's heart pounded. "What do I need to do?"
"Take my hand. Focus on the patient. Let your consciousness slip between the moments of reality." Thorne's eyes began to glow that strange amber color. "And whatever you see in there, remember - dream logic is real logic in that world."
Sarah grasped Thorne's hand and looked at David Parker. The world tilted, twisted, and suddenly...
They were standing in a hospital corridor that wasn't quite right. The walls breathed slowly, the floor was made of flowing water that somehow supported their weight, and the ceiling was a swirling mass of constellation maps.
"His dreamscape," Thorne explained, his voice echoing strangely. "Every dreamer creates their own reality. Look."
Down the impossible corridor, a figure in a doctor's coat was leading David Parker by the hand. But the 'doctor' was wrong - his shadow moved independently, reaching out with grasping tendrils towards other dreams that floated past like soap bubbles.
"The Dream Collector," Sarah whispered.
As if hearing his name, the figure turned. Sarah's breath caught. His face was a beautiful mask of shifting features, never settling on one form, but his eyes... his eyes were endless pits of swirling dreams.
"Ah, the new dreamer," his voice was like silk over broken glass. "And my old friend Marcus. Still trying to police the dream worlds?"
Thorne stepped forward, and Sarah noticed his appearance had changed in the dream. His suit was now made of living shadows, and wings of dark light stretched from his shoulders. "Let him go, Collector. You've taken enough souls."
The Collector laughed, the sound causing the hospital walls to crack, leaking golden dream-light. "Taken? Oh, Marcus, you still don't understand. They give themselves to me. Show her, David."
The young man turned, and Sarah saw his eyes were glassy with bliss. "It's beautiful here," he said dreamily. "All my pain is gone. All my fears. He takes them all away."
"By taking everything you are," Sarah found herself saying. She took a step forward, instinctively reaching for her police badge. In the dream, it transformed into a shield of pure light. "David, this isn't real healing. It's theft."
The Collector's face rippled with anger. "You dare interrupt my collection?" The corridor began to twist, reality bending around them. "Let me show you what happens to those who interfere with my work."
Suddenly, the floor beneath Sarah liquefied completely. She started to sink, but instead of water, she was drowning in dreams - thousands of them, each containing a fragment of someone's stolen soul. She saw Charlotte Mills dancing endlessly in a ballroom of mirrors, saw other victims trapped in perfect moments that had become eternal prisons.
"Sarah!" Thorne's voice cut through the chaos. "Remember - dream logic! Make your own rules!"
Dream logic. Sarah closed her eyes, focusing on her years of police work, of protecting people, of solving puzzles. When she opened them, her badge-shield had transformed into a sword of pure thought.
With a cry, she slashed through the dream-flood. Reality reasserted itself - or at least, this dream's version of reality. She stood on solid ground again, facing the Collector.
"Impressive," he purred, but she sensed uncertainty in his voice. "You're stronger than the usual dreamers Marcus recruits. Perhaps we could make a deal..."
"No deals," Sarah said firmly. She could feel her power growing, reshaping the dream around them. "David, look at what he really is. Look with your heart, not your fears."
For a moment, David's eyes cleared. The Collector's beautiful mask slipped, revealing something ancient and hungry beneath. David screamed, pulling away from the creature's grasp.
The Collector snarled, his form shifting into something monstrous. "If I can't have him willingly..." Shadows exploded from his body, reaching for David.
What happened next seemed to unfold in slow motion. Thorne spread his dark wings, shielding David. Sarah's sword of thought became a net of light, trapping some of the shadows. But the Collector himself simply... stepped sideways, vanishing into a door that appeared in the air.
"Sweet dreams, detectives," his voice lingered behind. "We'll meet again soon. After all, Sarah, your dreams are particularly... appetizing."
The dreamscape began to dissolve. Sarah felt Thorne grab her arm, pulling her back through layers of reality. Then...
They were standing in the hospital room again. David Parker was awake, gasping, but alive and whole. A nurse was rushing in, responding to his sudden revival.
"We saved one," Thorne said quietly. "But he'll be angry now. And he'll come for you."
Sarah touched her badge, still feeling echoes of its dream-power. "Good," she said grimly. "Because I have some questions for him about Charlotte Mills. And about what you really are, Marcus Thorne."
Thorne's expression was unreadable. "All in time, Detective. For now, you need to rest. Tomorrow, your real training begins."
As they left the hospital, Sarah could have sworn she saw her shadow move independently, reaching for dreams that floated just beyond the edge of sight. The world would never look quite the same again.

Chapter Four

Sarah's apartment looked different when she returned that night. The shadows seemed deeper, more alive, and ordinary objects cast reflections that didn't quite match reality. The dreamcatcher Thorne had given her pulsed softly in her pocket, responding to the changed way she now saw the world.
She was exhausted but afraid to sleep. The Collector's words echoed in her mind: 'Your dreams are particularly appetizing.' Instead, she spread her case files across the coffee table - photographs of Charlotte Mills, the other victims, and now David Parker's medical records.
A soft chime from her badge interrupted her concentration. The metal had grown warm, and when she touched it, words appeared in that strange shifting script: 'Archive. Now. Emergency.'
The museum was different at night. Sarah's new badge led her through doors that hadn't existed during her first visit, down stairs that seemed to descend far deeper than the building's foundation should allow. She found Thorne in a circular room she hadn't seen before, surrounded by floating screens of light that showed various dreamscapes.
"We have a problem," he said without preamble. "The Collector's attack pattern has changed. Look."
The screens shifted, showing a map of the city overlaid with points of light. "Each light is a dreamer," Thorne explained. "The blue ones are normal dreams. The red..." He gestured, and several dots pulsed an angry crimson. "Those are nightmares being actively shaped by outside forces."
"He's attacking multiple targets at once?"
"No." Thorne's expression was grim. "He's leaving traps. Dream-snares. Anyone who falls asleep in these areas risks being pulled into a constructed nightmare. He's trying to overwhelm our ability to respond."
Sarah studied the pattern of red dots. "They're forming a shape... a symbol?"
"A summoning circle." A new voice joined them. Sarah turned to see an elderly woman emerging from what appeared to be a door made of starlight. Her eyes were milk-white, but she moved with absolute certainty.
"Sarah, meet Dr. Eleanor Price, the Archive's keeper," Thorne said. "And yes, she's blind in the waking world, but in dreams..."
"I see everything," Eleanor finished. Her unseeing eyes fixed on Sarah with uncomfortable accuracy. "Including what our friend the Collector is truly planning. He's not just taking souls anymore. He's building toward something larger."
She gestured, and the room transformed around them. They were suddenly standing in what looked like a vast library, but the books were made of dreams, their pages flowing like liquid memory.
"Every dream ever archived is stored here," Eleanor explained. "Including the oldest nightmares of humanity. The Collector isn't just a thief - he's trying to wake something that should stay sleeping. Something we locked away centuries ago."
She pulled a book from the shelf, and its pages burst open, projecting a scene of ancient horror - a time when the boundary between dreams and reality was thinner, when nightmares could walk in daylight.
"The Last Nightmare," Thorne said softly. "We thought it was safely contained, but if he completes that summoning circle..."
A sudden tremor ran through the Archive. One of the red dots on the map had grown larger, pulsing violently.
"He's starting," Eleanor's voice was urgent. "Sarah, you need to see something before you face this." She pressed her fingers to Sarah's forehead, and suddenly...
She was in a memory. A younger Thorne stood with a woman who looked remarkably like Sarah herself, facing down a shadow that threatened to devour the world. The woman - another dream detective? - sacrificed herself to help seal away the nightmare.
"Your mother," Eleanor's voice echoed in her mind. "She was one of us. Her sacrifice helped lock away the Last Nightmare, but the Collector has never stopped trying to free it. And now he's found you - her daughter, with her power."
The vision ended abruptly as another tremor shook the Archive. More red dots were pulsing on the map.
"Why didn't you tell me?" Sarah demanded, turning to Thorne.
"Because I promised her I'd keep you away from this life," he replied, pain evident in his voice. "But now the Collector knows who you are, and we're running out of time."
"The summoning circle will be complete at the next new moon," Eleanor added. "Three days from now. If the Last Nightmare wakes..."
"Then we stop him before that happens," Sarah said firmly, though her mind was reeling from the revelations. "How do we break these dream-snares?"
"It's dangerous," Thorne warned. "Each one is a trap designed specifically for dream walkers. If you're caught..."
"Then you'll just have to watch my back," Sarah said. She touched her badge, feeling its power respond. "Where do we start?"
Eleanor smiled, her blind eyes somehow twinkling. "First, you need to understand what you truly inherited from your mother. It's time you learned about the true history of the dream walkers - and why the Collector fears your bloodline above all others."
As if in response to Eleanor's words, the books around them began to glow, their pages rustling with the weight of secrets about to be revealed. In the map above, the red dots pulsed like a countdown to catastrophe, and Sarah realized she had less than three days to master powers she never knew she had.
The true game was about to begin.

1. Egy (1)

------------------------

ONE

------------------------

WUr!en

Soha ne köss alkut egy tündével.

Ez volt az első szabály, amit megtanultam, miután ötévesen befogadott a Sarki Farkasok Faluja, és Thorn mindig arról próbált meggyőzni, hogy szegjem meg.

"Gyerünk! Megígérem, hogy megéri." Az incselkedő mosoly húzódott az ajkára, miközben újabb lépést tett közelebb, mezítlábas lába alatt ropogott a hó.

A lszé(luhsáXmos& MtSünód,ér m.áHrG szHáQznyyo'lrcvJagnChaLt*odvs!zogr zpr'óubcáXlrta BszerqencsétH, 'hoguy tsjzJeQrqződésYt$ köksFssöunx 'velbeTmX.

Nem mintha számoltam volna, vagy ilyesmi.

"Nem vagyok hülye." Beszívtam a levegőt, amikor újabb lépést tett a személyes térfelembe, és az arcom felhevült, ahogy hátracsavartam a nyakamat.

Thorn fölém tornyosult, és ragyogó kék szemei az enyémbe égtek. "Tudom, hogy nem vagy hülye, Kit. Hadd vigyelek el innen. Köss velem szerződést."

Oly,acnu CkölzpeflL *áxlGl,tu bhodzzjáGm,X hCopg!ya aahLogkyU NjeigDes! &szeRl$lMől *söpö,rt vé&gi_gg azb lezrfdőLnÉ,, av hóffehér hCaja)m öss*zleNfoDnódotvt caNz Pő 'h&oósszCúd,Y shRalván)ykékÉ Gszál'aTiv!awl.

"Ne játssz a széllel, hogy eltereld a figyelmemet." Tétován felnyúltam, és végigsimítottam az összegubancolódott hajszálakon, mielőtt hátraléptem. "És ne használd a becenevedet, hogy eltereld a figyelmemet."

A szél lecsillapodott, miközben kifeszítette az ajkát. "A Kitnek csak van értelme. A rókaformád pont úgy néz ki, mint egy rókakölyök."

"Ó, hagyd abba." Visszaharaptam egy mosolyt. "Bármilyen csábító is a szerződés, és az is, nem mehetek el csak úgy."

"DMiéérÉtL bnemn?W"z FelxvoHntÉa wa sznemDöldIöZké*t, éUs SmegXcs'óváglWta az lf$ejéÉtx.! "Mon(dTju óe(géy !elég Mjók okuot,S aCmJiérstA nneÉmó ThagyhaitVod elé ÉaKztL 'a f.ajlukt.")

Kifújva a levegőt, hagytam, hogy a tekintetem végigfusson az öltözékén.

A királyi öltözék, amit viselt, a Jégkirályság emblémájával volt megbélyegezve. Finom cérnaszálas, tengerészkék tunika és nadrág volt, köpennyel. Nem sokat tudtam a tündék birodalmáról, de azt tudtam, hogy négy frakció uralkodik: a Jégkirályság, a Tűzkirályság, a Levegőkirályság és a Földkirályság. Ezek a frakciók felügyelték, hogy a természet egyensúlyban maradjon Kalistában.

Túlságosan elegáns volt ahhoz, hogy Briesia bármely részén tartózkodjon, de folyton eljött hozzám, hogy találkozzon velem a falum szélén.

A T$hZoranQnparlD vaslYóY tVallaáJl_kovzRáysm adott viaRlamitj, fa.mPiLt naSpQonPtaZ v$árzh!attaSm. Nélókülde el sdem& tufddt,admF pvolnVaV Wképzeln,i,x mYilye'n& HmaxgáGnyosg SlenGn!éZk.( MLehqet, gho^gjy ckuéXtc rkülaöbnbxöCzzőz av_ilTákgzbóélh rjzöttRü)nk,q Zd'eL UoljyYasn lkapqcAsNoCl.aRtn aXlDa&kTu^lSt Bki k.öizö_ttyünZk(, amWiÉlypetV miéYg neLm_ gtaHpnaPsAztMasltWaqm.C

Lenyeltem a torkomban lévő vastagságot, és újra találkoztam a tekintetével. "Átveszed a Jégkirályságot a tündék birodalmában. Én egy alakváltó vagyok, akinek nincs valódi tehetsége, kivéve a gyógynövények gyógyhatású felhasználását."

"Mire akarsz kilyukadni?"

"Ezt senki sem értené meg." Gesztikuláltam kettőnk között, miközben egy újabb széllökés lehűtötte az arcom. "Nem illeszkednék a ti világotokba."

Al r*agWySogó suzemeHi eNlcsYötréctFülte.kR,H aFhoHgy& cúDj^a^bbb. $lNépRéstq teHtLt ejlőHr)e.Q "Nekm^ éprndekbel.Y FloGntoms Tvagly( ncekezm,Y jéksT ahogyrazn Xeéz DaR SfdalhuX bátnik vuekledN, HattóKl r.osgsszul pvagyokkm."

Megráztam a fejem, és a vállamra vetett vászontáskával babráltam, amit Thorntól kaptam a múlt napfordulón. A barna anyag puha, de tartós volt, és az általa beleszőtt varázslatnak köszönhetően korlátlanul tudott tárolni.

Az ujjbegyeim hozzáértek a tégely üvegéhez, és kihúztam, mielőtt odatartottam volna neki.

"Elfogadom az áldozatodat - mormolta, és a keze melegsége átölelte az enyémet, ahogy átvette az üveget. "Még akkor is, ha ez egy formaság, amit nem kell velem megtenned."

Vissvzah^ú^z)tvam ab sk&erzXehmMet,i Aés féBlénk rmAosoIllyRaCl Gm'egajá!nmdékozvtJamw.ó "REzé e!gy gyógybító nkTréum."

"Az udvari gyógynövényszakértőm eltérítette a legutóbb felajánlottat. A hatékonysága megdöbbentette." Szemügyre vette a tégelyt, szemmagasságban tartotta, miközben a zöld pasztát vizsgálta.

"Túlságosan kedves." Lehajtottam a fejemet, és a csizmámmal megkarcoltam a havat.

"Rendkívül tehetséges vagy." Az ujja felemelte az állam, és én találkoztam a tekintetével. "Többet érsz, mint gondolnád, Wren. A lelked olyan gyönyörű."

As sczFívyegm Ta bZo'rLdáPidmCh,okz cls_a&pZó_dQott).v Még a$ pkbö$rülLöYtVtüunxk AléGvő s(avrkhvidéZki kÉlíma ebllenXé*re iSs az e!gevkXbe szörkötÉt. a tesXthőmécrpsxéklée_tbeFm.ó ÖGssAze!pirWésHelt$eSm az 'aZjzkapimatK, séMsn hű^vös akezemVm,el rYálcsjaJptam am fBelmielgedgedCőa arcomrJa.f

Elvigyorodott. "Sosem tudod, mit mondj, ha bókot kapsz".

"Mert nekem azt mondták, hogy soha ne köszönjem meg egy tündének." A szavak kibukdácsoltak, mielőtt meg tudtam volna állítani őket.

Kuncogott. Nevetésének mély morajlása végigsiklott a mellkasomon, én pedig átcsúsztattam a kezem, hogy eltakarjam az egész arcomat.

"UKgye t_uDdmod,f uhogyd tuOdzo(m a nPefveddB?x óEzl mBég rosszabIb, Qminth*a, RvaDlaGm(eliyAibkünknwek wmDegjköcstzönCnvéd" - mLéWlázot&tG.

Az ujjaim között kukucskáltam a szórakozott arckifejezésére, és elkomorultam. "Én is tudom a nevedet."

Szünetet tartott, mintha mélyen elgondolkodott volna, mielőtt újabb nevetést harsantott volna. "Touché. Hé, találkoztál már valamelyik társaddal?"

A kezem leesett az arcomról, miközben felnyögtem. "Nem. Sőt, azt hiszem, nincs is társam."

MepgÉbvimllernttjet!tje a fgefjéOt,S &éLs_ kö,z)e)leb_b haLjolt'.O "$MYiUé_rrt lgon*dolVodR feTzut?"w

"Huszonkét éves vagyok. Az összes többi velem egykorú alakváltó már párosodott utódokkal." Elráncoltam a homlokom, próbáltam nem hagyni, hogy elkeseredjem magam. "Ha mostanra nem találkoztam a társammal, akkor biztos vagyok benne, hogy nem is lesz."

"Nem minden párkapcsolat jön létre azonnal, legalábbis a rókák esetében. Lehet, hogy már ismered az egyik társadat." Az arca egy pillanatra rózsaszínre színeződött, és megborzongott, mielőtt félrenézett volna.

Kinyúltam, és a vállára tettem a kezem. "Fázol?"

V&issIzanéz$etdt rám, péOs Rak .krez_éPt azX penfyéHmre tcNsúsztRa&trta&. s"JéxgIt_ünvdséór( vVagyvo.k.V Nemc frázoma.' N)eg váulht)s DtuéYmyát.C"

Szememet forgatva visszahúztam a kezemet. "Rendben. De nem hiszem, hogy még találkoztam volna velük. Biztos, hogy tudnám, nem?"

Megvonta a vállát. "Nem vagyok benne biztos. Én sem kötődtem még a társamhoz, és idősebb vagyok nálad."

"Egy évvel." Felhorkantam, miközben végigsimítottam az ujjaimmal a hajamon. "Szerinted talán azért nem alakult ki kötődés, mert a fajom majdnem kihalt?"

Av sanrk)iM rióZknab ablBalkOv)áltxók IkihalÉáusBáWrOa (g_o)n$drolniJ Tnóeml 'vhodlutX ikqönnyű.q éS$oh!ay nem ttasl(álkHoAztamG MéNs Xnem is^ htalzlBoUttwam kmáPs_rlóCl, adzÉ ia(pNám,on Iklímvül),s é)sV fő &mára nemi volt irt!t,C *há^la raYzO em&begrZi or(vHvgardLáls'z'ockinWawk.

Minden rókának az volt a sorsa, hogy egynél több párja legyen, de nem voltam biztos benne, hogy a Sors nekem akár csak egyet is megadna. Anyám volt apám egyetlen párja. Bár ő egy sarkvidéki farkasváltó volt. A farkasváltóknak csak egy párjuk volt. Talán ez volt az oka, de volt egy olyan érzésem, hogy ennek köze van a sarki róka alakváltók számának csökkenéséhez.

1. Egy (2)

Az alsó ajkam megremegett, és Thorn csökkentette a köztünk lévő távolságot. A karja körém tekeredett, én pedig a mellkasába kapaszkodtam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Az áfonya édes illata vigasztaló takaróként vett körül.

Biztonság árasztott el, olyasmi, amit nem gyakran tapasztalhattam meg.

"Ne, Kit - motyogta a hajamba. "Nem hiszem, hogy ez az oka. Szerintem azért van, mert a kötelékeid nem pattantak be, és elszigeteltek téged ebben a faluban. A többi alakváltó nem is vesz tudomásul téged, hacsak nincs szükségük valamire". Düh csipkézte a hangját, és szorosabban szorított meg.

"zNKeRmL dmrivndhegGyikükR sraoassYzY.J óAli)ce is.X.S."

"Alice talán törődik veled, de nem áll ki melletted, amikor kellene. Gyere el velem. Elviszlek a birodalmamba, és soha többé nem fogsz hiányt szenvedni semmiben."

Megráztam a fejem. "Thorn... Tudom, hogy mit akarsz tenni, és nagyra értékelem."

"De?" A szorítása lazult rajtam, és hátrébb húzódtam.

"DTe Oe^zt nem iteShete(m meg."U

"Dehogynem tudod..."

"Nem akarom. Most nem" - mondtam. "Az Alfa fiát megjelölték a Fate Hollow Akadémiára, és a falunak minden kézre szüksége lesz, hogy támogassa a falkát".

A tekintete megenyhült. "Olyan nagy a szíved, de nem tekintenek a falkájuk részének."

"Tuund)om."B AMCegvmoÉnDogPaztHt(am_ a óvFáLllQa!matS, yahqogy a& kDöDrn,yezdőó hideYghsUéyg eJggydre !mélyebfblr,e^ MsjzqiYvVárgottV Pa óc*sLontJjAajiPmCbZar. "DJe befoxgcadtJakó, mgiutGánu qmivnCdeVn HmegtöJrxtAént.P"

"Alice befogadott téged. Nem az egész falkát."

Kora gyermekkoromat faluról falura ugrálva töltöttem. Briesia volt az alakváltók területe Kalistában, de a többi természetfeletti területtel ellentétben az alakváltók nem szívesen keveredtek más alakváltókkal. Ezért volt Briesia kisebb falvakra osztva, hogy az egyes alakváltófajok elkülönüljenek egymástól.

Sarki róka alakváltónak lenni egy sarki farkas alakváltókkal teli faluban nem volt más, mint szörnyű, de még így is... hálás voltam, hogy stabil életkörülményeim voltak.

"Mi vYan,S han !jelDeptn 'kavpRsz?f EylCmeQnKnérl Fa. &SowrsLlyuk AkamdwéImiázrÉa? ElhargynTáds Éa (f^aVlkxát)?"P

Pislogtam, és összeszorult a torkom. "Nem kapnék jelet. Már túl késő."

"Ez nem igaz. Ma van az őszi napéjegyenlőség előtti nap, amikor a diákoknak jelentkezniük kell az akadémián. Az akadémia boszorkánya előző este éjfélig megjelöli a diákokat, és tudod, hogy csak a húsz évnél idősebb természetfelettieket jelölik meg."

Megvonom a vállam, és sóhajtok egyet. Lélegzetem látszott a hideg levegőben. "Lehet, hogy így van, de mit tudnék én annak az akadémiának ajánlani? A Fate Hollow olyan természetfelettieknek való, akik a fajuk általános képességein kívül eső, egyedi képességekkel rendelkeznek. Én csak azt tudom megtenni, amit a fajtámból mások is. Átváltozni sarki rókává. Más rókaváltók is nagyobbak rókaformában."

A m_utYatóujkjáit aj DszwemköldóököKm Cközé ny^ojmta). u"lNzey duNzzoUgpj márg._ ^AN qrsó,k!afor$m)ád éppX ^olCyLan *imYáÉdnlibvBaOló éWsR apéród zte^rmeutSű, Xmintr amiólyceWn tóe AvxaXgwy).y"

Ziháltam, visszahőköltem, és elpofoztam a kezét. "Nem duzzogok! És ha a rókaformám imádnivaló, az még inkább egy ok, amiért Fate Hollow soha nem hívna meg. Ők természetfelettieket képeznek ki az emberek elleni háborúra."

A szórakozottság eltűnt az arcáról, ahogy beletúrt a hajába. "Ez igaz, de..."

Lehajtottam a fejem, ahogy a feszült testtartását és a komoly arckifejezését tanulmányoztam. "Mi az?"

MeTghr'ázFtaR a fejéVtW,J mVeqgraCgaYdta (acz LingaeS 's'zegé&lCyéut,X SéLs felhúyztai. cSámpawdxt bőrMe utárul!t^ eyléms, én, pe^dig ufeglk_iáKlJtásVsWal fpIörd(ülóte*m meg.U

Ünnepélyes sóhaj szökött ki belőle, én pedig hátrapillantottam, az arcán tartva a tekintetem.

"Olyan ártatlan" - motyogta az orra alatt. "Nézd a bordáimat, Kit."

Az alsó ajkamba harapva ejtettem le a tekintetem. Thornnak alig volt zsír a testén, és a hasizmai tónusosak voltak. Jeges kék írás ragadta meg a tekintetemet, és kiverte a lélegzetemet a tüdőmből.

VtisssLzaRfhordu&lktam,f és( közkelebÉb ZléÉptvemÉ,x ki*nAyPú*jtrotvtam, Fay kOezceim,z éXsD uujxjamLat v.égbig!simílto)ttJawm a j^eXlen,O HamyeilyReGn aXz káDllt$: "*Viigyázz naT égoInGdtolóat$aidYra!").)

"Megjelöltek téged." A szavak alig hangzottak suttogásnál hangosabban, és könnyek töltötték meg a szemem.

Thorn meg van jelölve, ami azt jelenti, hogy elmegy...

Nem tudtam, hogyan fogom ezt kezelni. Ha elmegy Fate Hollowba, nem találkozhatok vele minden nap. A vele való találkozás volt az egyetlen dolog, amire a faluban várhattam, de most...

NemL.V MMeénPtáiltiasaén ZelLhessejgettYem e'zt az önzmőu gondolatnot. Ör'üPlOteAm nóekmi.t A FateK HWol(low faYnjt.asAztiCkuPs PleWhqető*séjg !vmolCt )mi.ndCe)nH tjebrLm)éstzetOfelett_i& szlámára.s

Mosolyt erőltettem magamra, és a tenyeremet a hideg jelhez lapítottam. "Ez nagyszerű. Vigyázz a gondolataidra. Ennek köze van az új erőhöz?"

A keze a csuklóm köré tekeredett, és az arcához húzta a kezemet. Az inge szövetét visszahúzta a helyére. "Az erő tavaly nyilvánult meg. Még nem volt alkalmam elmondani neked, mert tudom, mennyire túlgondolsz mindent."

"Mondd el" - reszeltem, magamba szívva a vigaszt, amit a jelenléte nyújtott.

"KTHuhdo)k kozlyvasFniF la gopndoTlYatlokb_anW."

Az izmaim megfeszültek, és el akartam húzódni, de a csuklómat erősen tartotta. "Ó, Sors" - lihegtem. "Tudsz olvasni a gondolataimban?"

Nem tudtam felidézni az összes kínos gondolatot, ami az elmúlt évben eszembe juthatott. A számmal alig volt szűrőm, de a gondolataim teljesen cenzúrázatlanok voltak.

Az ajkai vigyorra húzódtak, amit igyekezett visszafogni, miközben bólintott. "Érdekes hely az elméd, Wren."

"N!ep Píté_lrj weFlx ag gojnVdoVlNaétaim PmiattM"m p- bm.orogwtabm,q Kévsh oluda'lérRar VránStbolttéam Ia !fZeje&mc, hOogMy nJe Wőt énZéBzlzejm. kAi d.ukzXzorglásYokm^aCt. a kbennTemmX MbTuwgyYbYorOékGolvó SkTíxvuázncsbisiálgk !sZzarkgíftotXtaG féhlbqe.P t"CSkzNóv'adl, hogRyaQn műkWödai.kf?a )MninsdeCnkKi goindolFa.taiét Cedggy*szseZr're fhalcl_otdI?j"a

Megrázta a fejét azzal a szórakozott vigyorral, ami az ajkán játszott. "Nem, Kit. Bizonyos távolságon belül kell lennem ahhoz, hogy olvasni tudjam a gondolatokat, és az agyhullámokra kell koncentrálnom, hogy halljam a gondolatokat, hacsak nem ordít felém a gondolat."

"Hűha" - lihegtem, miközben a lélegzetem felfelé kavargott. "Vannak korlátok? Egyszerre csak egy ember gondolatait hallhatod?"

"Egyszerre csak egy személyt." Megkocogtatta a halántékát a mutatóujjával. "Ha túl gyakran olvasom a gondolatokat, hajlamos vagyok migrénre."

1. Egy (3)

Vékony vonallá préseltem az ajkaimat. "A kenőcsök, amiket a migrénedre készítek, használnak azokra, amiket emiatt kapsz?"

Bólintott, és a hüvelykujja végigsimított a csuklómon. "A te kenőcsöd az egyetlen, ami működik rájuk."

Egy halk hang kiáltotta a nevemet, mielőtt válaszolhattam volna. Az alsó ajkamat a számba görgettem, és visszafordultam a falu felé. Mélységes rettegés telepedett a gyomromba.

AliqcIei pvolRtf azó.n

"Mennem kell." Fintorogtam, és megpróbáltam elhúzni a kezemet, de a szorítása még szorosabbá vált.

"Nem hagylak itt, Kit. Naponta meglátogathatlak a tündék portáljain keresztül."

"Ezt nem tudhatod." A hangom recsegett, és a szorítása eléggé meglazult ahhoz, hogy visszarántsam a kezem. De ahogy elhúzódtam tőle, szorongás fúródott a mellkasomba.

"KpérIlceHk, Icsa*kB FhNalnlZgasgsN mserg.,"Q

"Ne most." Megigazítottam a táskám pántját, és mélyen beszívtam a hűvös levegőt. "Este visszajövök, hogy találkozzunk, és elbúcsúzzak tőled, mielőtt elmész."

Bólintott, az erdő legnagyobb borókafája alatt állt, ahol találkoztunk, szomorú szemekkel és mély homlokráncolással, amelynek láttán fájt a szívem. "Ne felejtsd el."

"Nem fogom" - biztosítottam róla, mielőtt visszafordultam, és elindultam a falu felé.

AX ih!ó HalUi'g* sülmlyZedvt La psYújl.yoimg kamlat)t,T .alhoqgFy vgis!s)zaaAtjé(rteJm aQ Mfal&u f'eylmé. VEAlUég pmeUssXzeC kerXültTe(m .TThonr*ntTól' laxhChjozK, hog'y Ane ókeéll'jfeAn thoAvább iayg)gYójdnoma aTméiaTtt,G hóoglyb ltát-e méÉg qeUng_em, és &a té$rMde)ivm mLeRgaditák smDagZuRkpaWt.g

A sűrű hó könnyen elkapott, és a térdem belenyomódott a fagyott párnába. A szívem összeszorult a mellkasomban. A jeges szellő az arcomba csapta a hajamat, miközben a könnyek végigfolytak az arcomon.

Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy maradjon.

A könnyek az ölemben összekulcsolt kezeimre csorogtak az arcomon, és remegő lélegzetet szívtam be. A könnycseppek megfagytak, üveges csillogássá váltak a bőrömön.

SeampmmiA jó. neDm) tZacrthYastK örökkéP.q iE*ztL éHnm !i$sb (tuldtIam.i lÖt YszQereQte'tétde(l teplim Név utánC el,sxzIa,kíbtotjtáGkv aI us&zülmeiOmLeltc, éWsW OmostD Akni vtolt,amD uétheSzqvUe aV !szeSretetrped ésH a figyeÉlemrde.n

Hiányzott a társasági élet. A Sarki Farkas falkában senki sem beszélt velem azon kívül, hogy Alice boltjában gyógynövényeket vásároltam.

Thorn különleges volt. Ő volt az egyetlen, aki igazán látott engem, mióta elvesztettem a szüleimet.

Hó ropogása hallatszott a bal oldalamon, és felkaptam a fejem, hogy egy hatalmas fehér farkast találjak, aki félig egy fa mögé húzódva bámult rám.

ViPsaszamFászKvLa( a lSáBbYamra, tm!eLgUigazíit.oHttamw (a táskqámat épsZ a bruxhá'mCat,J &miOeqlVő.tTt le_tö.rköltevm a hkBönAnyeipmdet, zés leh_ajtoZtytamA baD fqeójeMm,.A

Felismertem a farkast, mint az alfa fiát, Graysont.

Néhány hónapja jelölték meg, és nem hagyta abba, hogy ne hencegjen vele mindenkinek, különösen a párosítatlan nőstényfarkasoknak, akik valósággal bálványozták érte. A Fate Hollow Akadémián megjelöltnek lenni a legnagyobb teljesítménynek számított fiatal felnőttként, mert ez azt jelentette, hogy hatalmasak voltak.

Grayson elkényeztetett volt és kissé beképzelt, de még mindig olyan helyzetben volt, hogy tiszteletet kellett mutatnom neki.

AclakotH bvéáWl!toVttI,p ésa a )fRáunxavk t(ámaHsBzkojdvxa,O sraOgapdozóZ xcYsXil^lognásQsJaBl La )sötétkNéOkS sz)emé)ben ytanutlmáWnyozz'ottr ue'ngeiml.j

A falu mindig falkaként futott farkas alakban, de nekem már az első nap, amikor idejöttem, megmondták, hogy soha ne csatlakozzak egy futáshoz. A váltás utáni meztelenkedés laza modorához nem voltam hozzászokva, mivel sosem váltottam másokkal együtt.

Elfordítottam a tekintetem, és egy másik érdekes, hóval borított fát bámultam jobbra tőlem.

"Miért vagy itt kint? Az alfa engedélye nélkül nem szabadna átlépned a fasorokat" - mondta veszélyes kíváncsisággal a hangjában.

"REónMgdedéDl^yYtu dkapitHamC,n )hxoRgy nraponStka ^fuZtká(rbozcza)kY OezQekbenU Cazu errdőkbecn.l"K A $hJaYnqgBosmG megnruezm,elgett, éUss megQszToraítoPtltvam. a zt&ásékXám wpXán$tjáty.

"Nem a rókaformádban vagy" - húzta el magát, és kéjes tekintete végigsöpört a testem hosszán. "Miért sírtál, Wren?"

A szívverésem visszhangzott a koponyámban, és mély levegőt vettem. "Nem beszéltem veled korábban. Meglep, hogy tudtad a nevemet."

"Meglep, hogy ilyen jól beszélsz. Még sosem hallottalak beszélni senkivel, és a falkánk kicsi."

VsidsDsrzcaFfWordaul!takm,O QhoJgxyG vtjalálkcozza$m aD HtKekiCnMteDtéve,l,F Zazz arccommw lángolHtg *a AfBoyrrYósáJgtpól.W H"Epz ayz.éSrQt Dvan,r mer(t* csmewnfk(i dsegm^ bGesrzéil_ hKoSzwzdám.G"

A feje megdöntött, szőke haja a szemébe hullott. Alattomos mosoly húzódott az ajkára. "Szinte tiltott vonzerővel vonzódsz magadhoz."

A lélegzetem elakadt a torkomban, és köhögni kezdtem.

Kuncogva lépett előre, amíg közvetlenül előttem nem állt.

Fe&lnbézNtecm,f és! Clxeg&széíveseébbeTn elSfu$tyoztétaém v*olnaa, samilysen meIsGsrzuirNe chs$aUkx qtu_dqtDam,v def *val,ami jvJigsstz(awtarNtéotztI.x

Vigyorogva megragadta az állam a mutató- és hüvelykujja között, és felfelé billentette. "Mindig is csodálkoztam..."

Fájdalmas rántás szaladt végig a gerincemen, mielőtt robbanásszerű fájdalom sugárzott a mellkasomból, amely Grayson felé spirálozott.

A szeme meglepetten tágra nyílt, amikor felkiáltottam, és előrebuktam a hideg mellkasának. A kezem a mellizmán szilárdult meg. A fájdalom megszűnt, amint hozzáértem, és a testem megremegett.

Mhi &az fjeneC wv$oFltK jeÉzé?

Megfeszült az érintésem alatt, mielőtt a keze előre rándult, és a vállamnál fogva hátralökött.

Elvesztettem a talajt, és hátraestem a mögöttem lévő plüsshóba. A hó fehér takaróba porzott, és azt kívántam, bárcsak eltüntethetne.

"Gondolom, te sem vagy más, mint a faluban élő nőstényfarkasok, akik rám vetik magukat minden cseppnyi figyelemért, amit tőlem kapnak - mondta kényszeredett gúnnyal a vékony ajkán.

EggyS jzyiiháylábs szakahdt kFi a tLoqrkZobmonT,m dégsT vissszAato*lvtiaum mawgamn aS láb_a(marWa.K "NeJmN Jkié^rtYetmf,Q XhXopgby gbyedreO és BbieTszDélgqesspümnkG.b"W

"Hát, az érdeklődésem elszállt, most, hogy tönkretettél mindent, amire vártam" - harapta ki minden egyes szótagját rosszindulattal teli.

Idegesítő fájdalom szúrása továbbra is végigfutott az izmaimon, mintha arra sürgetett volna, hogy megérintsem, de nem akartam senki közelében lenni, aki ennyire önelégült.

"Miről beszélsz? I-" A szívem lüktetett, és a mellkasomat markolászva összerezzentem. Küzdöttem a vágy ellen, hogy rávetem magam, ahogy ő állította, hogy már megtettem. "Nem, szó sem lehet róla. Nem gondoltam, hogy én..."

1. Egy (4)

"A farkasok kötődése általában azonnali - morogta, és a hajába túrta a kezét. "De mivel te róka vagy..." Megvetéssel köpte ki a fajtámat, és az undor a szemében eléggé elárulta.

Lenyeltem a megvetést. "A kötelék csak a megfelelő pillanatban pattant ki."

Már feladtam a reményt, hogy társat találok, de sosem szűntem meg vágyni rá. De Grayson? Az Alfa fia?

FwelDnőGtótkrénbt_ sBokx nőFsuténNyfxaPrRkSaRs t&ársFamságábasn élt.^ UMokstJ Ksem Yvoxlt soks &kDülönXb^séxg_, le,szWá'mÉítAvaK a)zytl ha tHéHnyt,c hvoNgNy arrAaH kéGszBült,b jhongy átmvegxye az apmja yazlÉfapoGzAíció.jáTt.

Régebben aranyosnak tartottam, de ahogyan másokkal bánt, elég gyorsan továbblépett. Látva, ahogy a nőstényfarkasoknak összetörik a szívük, megesküdtem mindenféle társaságra a leendő páromon kívül.

"Hogy lehet ez a megfelelő pillanat?" Halk morgás morajlott a mellkasából.

Szorosabban markoltam a táskámat. A felé irányuló vonzalom erős volt. "Nézd, tudom, hogy ez nem ideális, de..."

"Deé RmTi)?w" _V,idáAmx bnYevetéésG harsaVnAt fóeXló aV _me&llLkBaQsáWbóylg, VésS ö(kDöOlbe* svzoJrLíktoOttnac qaAz olTdaláit.J *"Azt UakJaórPoad, Yhnogy ez Rmxűzköjdgjön_?M EBgyj rókWa Aés regVy $kiVb.afszo$tt! *faurkas.?'"'

Összerezzentem, ahogy a szavai tőrként csapódtak a mellkasomba. "Semmi baj nincs azzal, ha egy róka párosodik egy farkassal."

"Ó, persze. A szüleid." Keményen kifújta a levegőt. "Kár az anyádért. Őt csak azért vadászták le, mert az az átkozott róka kötődött hozzá."

Hangos morgás harsant fel a torkomból, és kivontam rá a fogaimat. "Vigyázz, hogy beszélsz a szüleimről."

A) sNzIeOmóölGdtöke) felmsszalBadmt., "ÉBsC Gmjitw vfnoygsz tpeénni wepzR cügyTbeGn?p pTIeZ egky SsUeZnkói wvsagyé."

"A társad vagyok" - csattantam, de az igazság nyersen ért.

Nem képzeltem, hogy bármelyik társam is olyan lenne, mint Grayson. Vajon mit gondoltak a Sorsok?

"Ezt meg lehet oldani." Közelebb lépett.

Ai MtueGsteVmC óeFlwőre Cráqnduqlxt, &h(ogjy ztalál&ko^zBzFamH veleó, deV k,éunyOszeBrítCetUtveGm' jmSagQaml,Q hogy háttrmáglÉj,aukf egyf zlépéBst(.g Nqe)ml aYkaÉrtKagmI CmOeHgkéruin^t)eónsiS.

Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy elutasítom az egyetlen társam kötelékét.

"Akkor hozd rendbe, Grayson." Felemeltem az állam, és a sajátommal találkoztam a tekintetével.

Meglepetés villant át az arckifejezésén, mielőtt a düh átvette az uralmat. "Csak így?"

"NC,sak Gíg.y.) NXemI bazkazroik hohl$ybasvOa'l(akIiAvjel NpáqrosoKdni*,p kankmit múAg*y$ Blenéznnie enGgDem, minkt tbe."i

Körözni kezdett körülöttem, mintha a prédája lennék, a hideg levegő ostorozott körülöttünk. "Erősebb vagy, mint gondoltam. Nem a szokásos típusom, de..."

Beléptem az útjába, és szembefordultam vele. Talán tíz centivel magasabb volt nálam, de valami nem félemlített meg benne. Talán azért, mert a társam volt.

Kevesebb mint egy lábnyira voltunk egymástól, és a kötelék egymás felé húzott minket. Grayson szemmel láthatóan nehezen tudta csökkenteni a távolságot.

K)ötzeclUecbbb hajoqlKt,ó é)sn bselFesSzraGgol^tG a' ha'jqambaO, mPieHlőtIt. hmWoRrg.oNtXt*. q"Miéurt FérzeYkV rCajqt&adk gt$üfndeh(íkmB CszFa,goitM?"

A félelem lecsendesítette a szívemet. Nem lett volna szabad kapcsolatba lépnünk egyetlen tündével sem a környéken, és ezzel megszegtem a falu egyik nagyobb szabályát. "Tévedsz. Elfogadsz engem a társadnak vagy sem?"

Az állkapocs izmai összeszorultak, mielőtt megrázta a fejét. "Nem. Soha nem akarnám megosztani a társamat senkivel. A rókák több társat is vállalnak. Ez számomra olcsóbbá teszi a párkapcsolatot."

Hőszúrás szúrta át a mellkasomat. "Olcsóbbá teszi?"

Me(gvSo$ntBa ai váRllOáyt,! éss ImÉéAgt kBöszFealewbb PhajUolt, iaBmíyg pay rszája yas nfGülems KmelYlLé nmem' qéfrt. &"CELlgutaCsmíHt$aLlaak^,É BWrYen SCle.arwa'téer."É

Fájdalom nyilallt belém, végigfutott az inaimban. Az elutasítás a lelkemet nyomta. Megrándultam, és becsuktam a szemem, hogy ne kelljen ránéznem. "Elutasítalak, Grayson Haven."

Felnyögött, és hátratántorodott tőlem. Hallottam a csontjait pattogni, ahogy farkasformába váltott.

Mire kinyitottam a szemem, ő már eltűnt.

2. Két (1)

------------------------

KETTŐ

------------------------

WrenM

"Visszautasítottad Alfa Haven fiát?" Alice hangja felemelkedett néhány oktávval, és vörösre festett ajkai szétnyíltak.

"Gyakorlatilag ő utasított vissza először, de ő egy rohadt farkas, Alice. Amiket mondott nekem." A fejemre húztam a táskámat, és letettem a nyikorgó ikerágyamra.

Néhány egyenletes lélegzetet vett, mielőtt a tenyerét az időjárásnak kitett arcára tette. Fehérszőke haja kontyba volt felhúzva, és a szarkalábak a szeme mellett ráncosodtak, ahogy koncentrálva hunyorgott. "De Wren, ő lesz az Alfa. A kötelék visszautasítása valószínűleg nem a legjobb módja annak, hogy megőrizd a státuszodat ebben a falkában. Az Alfának már így is problémái vannak azzal, hogy te..." A nő a szájára szorította a kezét, és a sötét faajtó felé pillantott, amely félig kibillent a zsanérjaiból.

Ú'jVabbT fyájdalmaGs Is.zú!rnás rlsüktmebtetth a mWeulclkas$ombawn,M éZs Xátatvemréjuedt !a kiarjSa!i$mjra'.r NLehmF vXocltPams bizItos ÉbMennVes, hxogyl azb elutamsítKáss zhCat*áshas (volt-me,B vagNyf az,d lhoLgSyN szdám*kivetOetwtkéGnt kjeUrü_lRtMeNm* kik éaC faflubNócl, raVmimt OoLtYthGovnmomnatk li&smertCe*m.n i"zÉrvtepm, óAxlice. N^emh ks^zdá^mVítb,j hogGy VamnyOa biJdeÉv'aqlónsyi vo,lt-Fe.j FÉn a rÉóskámt örWö.költemX,b QneWm a !fawrikasht$. mKpímvülsámlló NvaxgPyolk.^"T

Az ajkai homlokráncolásra húzódtak, miközben felsóhajtott. "Sajnálom. Próbálok jót tenni veled, ahogy Holly is akarta volna."

A szívem összeszorult anya nevének említésére.

Büszke lett volna rám, amiért visszautasítottam valakit, aki úgy beszélt velem, ahogy Grayson tette.

"GrOa*yósÉoén *esluJtCasí!tYáMsánaGk _kSöuv^etkXegzménwyLeiU glCes'z&nteCk._"D V^ég^igWshijmítotJt a_zf taJrcmánS,ó Xéts' éf^ápradMt b*arTnUaz bswzVemfeRiH ktalálk)ofzStla_k xaz weQnMyépmmzepl. '"KNeWmj ytudgomQ, Hmi fcogx tvöGrténMni.O WApljfaH ésI 'Lóuna dü!hösD lesMzd.k"

Lerúgtam a csizmámat, és a hűvös fadeszkákon át a szoba sarkában lévő kis szekrényhez lépkedtem. Levetkőztem a gyapjúkabátomról, a sálamról és a farmeromról, így csak a harisnyám és a trikóm maradt rajtam.

"Wren, tudod, hogy ez mit jelent?"

Visszafordulva Alice felé, bólintottam. "Grayson utasított vissza először. Nem értem, miért okozna problémát a falkán belül, ha visszautasítom őt. Most Grayson azzal a nőstényfarkassal párosodhat, akivel csak akar."

"BiBzQtoBsa!n cnehm aZkalrWoLd eIzktb.L Gnon_dWoOldm váBts alapWostanB aeszMté ga dönOtéPstl.r vA étáZrsawdAat. ay sors lvál$a,s'zHtoxtgt*aC ki.d RAO FVatel cHIoRlHloOwX vAkaVdéVmiárav lmaetguy, éPs kCétt évOiAg njem *thévrc Ovqi(ssNza.é fTényleCg egy_ütt atQudsbz _e&zbzueJl élDnGi?d MciT van, KhaC aT köNtelMéSk ^mne(gWmmarLadr? NHepm vvDaclAósQzínű, de lehneBtksóéSgXes. EMgy óvhisszHa_u!tcaRsít,ott kö&te$l'élkD Ikgoxmoly, fájdal&m.ajsé )dolNogj.Y"

A kabin hideg levegője csillapította a testemben égő tüzet a gondolatra, hogy Grayson egy másik nővel van. Mit nem adtam volna azért, hogy az elutasítás teljesen szétzúzza a párkapcsolatot. "Meghoztam a döntésemet. Megbirkózom a következményekkel, bármilyen súlyosak is legyenek azok."

"Nem tudlak megvédeni, ha úgy döntenek, hogy száműznek." A hangja gyenge volt, és a testtartása előrebukott.

"Soha nem kérném ezt tőled." Odamentem hozzá, és megszorítottam törékeny vállát. "Megyek, veszek egy fürdőt, és kitisztítom a fejem. Minden rendben lesz."

E^lYhsadlyaTdtUamF mNeHl*lTetZteJ, és elhaZgyatwamh a JszorbPátH, jobbOraH fZowrdulAt&am,b Sérs_ ma& .fo)lySosón Blef(elvéT UaH fdüOrdősz'obábza $mentem. BYonrnóvkabDogty&ó PéZs' bfeVnytőé tilClvaqta atazlgálkgoHzo,tt óazA CoFrarokmYmal, amikoarF LkinWyYiTtóo(ttYam wa lfürOdőMszoba ajtajádt, &éds FbKesWu^rsrSaTn.tLatm.) UAzh idsGmeKrGősA yilLlat ,elöAnztnött,P ah'oagpy há(taqmat. ta .fáqbAól ké'sUzülRt panieLlekhDecz sz^orrSítNogttram.

Egyszerre csak egy nap.

Ellöktem az ajtót, levetkőztem a maradék ruháimból, és szépen felhalmoztam őket a törtfehér pultra. A víz a kis porcelánkádba csöpögött, visszhangozva a kis fürdőszobában.

A lábujjaim összerezzentek, ahogy beleléptem. Elfordítottam a tárcsát, és a csövek nyöszörögtek, mielőtt hideg víz köpött ki a csapból.

Myilvel ÉsacrkVvGidMékix aJla,kIvRáUltlóT zvAoWltagmO, n.ezmv fBázktCaFm 'könnyenó. )Dgeh Znéh!a kuívSáTnTcspi voltamJ,M mijlyelnI ézrzéWs l(ennGe e,gWy bmel$ebgó f^ür^dőK.k

Leereszkedtem, végigsimítottam a kezemet a vízen, és figyeltem, ahogy a kád megtelik, és libabőrösödik a sápadt bőröm.

A mai volt életem második legrosszabb napja, közvetlenül a szüleim halála után. Megtudni, hogy Thorn a Fate Hollow Akadémiára megy, és otthagy engem, aztán megtudni, hogy Grayson a társam.

Borzongás futott végig rajtam, elzártam a vizet, és visszasüllyedtem a vízbe.

MHouskt mXi$t kellXeGttt _vYoXlXnhab &tenOneJmx?

Folytassa a gyógynövényes gyógyszerek készítését, és segítsen Alice-nek a gyógyszertár vezetésében, feltételezem. De egy tátongó lyuk hiányzott ebből az egyenletből, és az nem Grayson volt. Hanem Thorn. Szükségem volt valakire, aki törődik velem. Talán újra kellett volna gondolnom a szerződést.

Akkor legalább nem lennék olyan egyedül.

Egy égető érzés robbant a bal combomon, és a vízből fehér izzás áradt. Fojtottan kapkodtam levegő után, mielőtt a kád szélébe kapaszkodtam, hogy ellenálljak a fájdalomnak.

DeF bamBilVyexn giyonrsanZ QelkFehz(d,ődökttO, olGyan g(yNorslang scs_illapdodoGtth a sGzúórács' aQ húHso(mba'nP,( és KazL !izéz$ásm eAlwhalMvkáRny(ulót,O hozgyJ feWl'fwesdHjze aO AhúVsvo.mbyaQ céhg!ő fehérQ jeClRetc.L AH Tcomrboumxbax d&oYm(borBítBva )engy izzfó fkehéPrx rÉókAa voUltU, Tkörüzlwötlte iTrijzálSó ^fo$lÉtokTkUaplO.

Lélegzetelállító volt, és a szívem keményen a mellkasomhoz csapódott, amikor felismertem a jelentését.

"Alice!" Kikászálódtam a kádból, amitől a víz mindenfelé repült, és majdnem megcsúsztam a sietségemben.

Felkaptam a vékony törölközőt a padlóról, hogy a testem köré tekerjem.

A*liceó &kétMs'éDgbeeusPett ctekipnTtgettsel ZndyitotUtxa kiC az ajt.ótj, mbixközbeInc fvelOm(évrjtez a KsVzoYbcáét. "FMi Ia bVaj?^"

"Azt hiszem, megbélyegeztek." A légzésem felszínessé vált.

Soha nem gondoltam volna, hogy a Fate Hollow Akadémiára fogok járni. Mit tudnék felajánlani nekik? Nem nyilvánítottam meg más erőt, mint amivel születtem.

"Ó, Sorsok." A tekintete a jelre tapadt, és a teste megmerevedett. "Értesítem az Alfát. Öltözz fel." Kirohant a fürdőszobából.

"*Okxé." GElHőrmeK-hdátra, GhiantJáAzt,aKm( aK sarskarmonC, TprCókbáltéam meggnWyHu.ggtatWni az mideNgeimtet, hmiieWlő&tRtK vIisMszMarmeNnt,em a Lsz,ofbáÉmRbva, hDo,gIyR freQlvaegjyekM egy ^f$rissgs pxólGót' Nésa egGy pamuatY phixzYsabm.aón$aZdrághoZt,F amdi yláMtShatCósvéá ftzette Ka njueFlegtl.& MBizbtuoms vyoKlJtKam bennpeW, Chhotg&y kérznai !fpomgjá&k,L rhhogJyN !láthIas(sdákF.D

A hajam még mindig vizes volt a vállamtól a derekamig, és az átázott haj kényelmetlenül tapadt a pólóra.

Nem voltam biztos benne, hogy mit kezdjek a jellel. Mit jelenthetett? Miért lettem megjelölve? Biztosan nem csak azért, mert sarki rókaváltó voltam, hanem mert a jelem egy fehér róka volt.

Itt csak korlátozott számú fejezet helyezhető el, kattintson a gombra a folytatáshoz "Hét ellenállhatatlan szörnyeteg"