Kegyetlen játék

The waves crashed against the cliffs of Nova Scotia with an almost musical rhythm, but Aria Morgan knew better. After three years of studying marine biology at the remote Blackrock Research Station, she had learned to distinguish between natural ocean sounds and something more... peculiar. Tonight, there was definitely something different in the water's song.

Standing on the observation deck of the research facility, her long dark hair whipping in the salty breeze, Aria focused her night vision binoculars on the churning waters below. The full moon cast an ethereal glow across the surface, making it easier to spot any unusual movement. That's when she saw it - a flash of iridescent scales, much too large to be any known fish species.

"You're out here late again," a deep voice spoke behind her. Dr. Nathaniel Cross, the facility's new head of cryptozoology, stood in the doorway. His presence had been causing quite a stir among the female staff since his arrival last month, with his storm-gray eyes and the mysterious scar that ran from his left temple to his jaw. But Aria had noticed something else about him - the way he always seemed to appear whenever the strange occurrences happened.

"There's something out there, Dr. Cross," Aria said, not taking her eyes off the water. "Something big."

"Please, call me Nate," he said, moving to stand beside her. His proximity sent an involuntary shiver down her spine that had nothing to do with the cold. "And I know. That's why I'm here."

Before Aria could question what he meant, a haunting melody drifted up from the waters below. It wasn't quite singing - more like an otherworldly humming that seemed to resonate in her very bones. To her surprise, she found herself taking an unconscious step toward the railing, drawn by the sound.

Nate's hand shot out, gripping her arm. "Don't listen too closely," he warned, his voice tight with concern. "They're hunting tonight."

"They?" Aria tried to shake off the melody's lingering effect. "Who are 'they'?"

Just then, a figure emerged from the waves - a woman with silvery skin and long, phosphorescent hair. Her eyes glowed with an unnatural blue light, and when she opened her mouth to continue her song, Aria saw rows of sharp, pearl-like teeth. The creature's beauty was both terrifying and mesmerizing.

"Sirens," Nate whispered, his grip on Aria's arm tightening. "Real ones. Not the sanitized versions from your fairy tales."

The siren's gaze locked onto them, and her song changed, becoming more focused, more enticing. Aria felt Nate tense beside her, and when she looked at him, she was shocked to see his eyes had taken on a silvery sheen, reflecting the moonlight like a cat's.

"We need to get inside," he said through gritted teeth, though he seemed to be fighting the urge to move closer to the railing himself. "Now."

But as they turned to leave, Aria caught sight of something in the water that made her blood run cold. Dozens of glowing eyes had appeared beneath the waves, and more figures were rising to the surface. Their songs began to intertwine, creating a symphony of supernatural beauty and terror.

"Dr. Cross... Nate," Aria's voice trembled slightly. "What's really going on at this facility?"

He finally turned to look at her fully, and in the moonlight, she could see that his scar was glowing with a faint blue light. "It's not just a research station, Aria. It's a containment facility. We monitor and protect humanity from ancient creatures that most people think are myths. And right now," he glanced back at the water where more sirens were emerging, "something has disturbed them. Something that hasn't happened in over a hundred years."

"What?" Aria asked, though part of her feared the answer.

"They're looking for their lost queen," Nate's voice was grim. "And for some reason, they think she's here."

A particularly powerful wave crashed against the cliffs, sending spray high enough to reach the observation deck. As the droplets hit Aria's skin, she felt a strange tingling sensation, and for just a moment, her reflection in the window showed her eyes glowing with the same ethereal blue light as the creatures below.

Nate saw it too. His expression shifted from concern to something more complex - fear, fascination, and what looked almost like recognition. "We need to talk," he said quietly. "About your mother. About why you were really assigned to this facility. And about why you've always felt so drawn to the sea."

The siren's song grew louder, more insistent, and Aria felt something stir within her - ancient memories that couldn't possibly be her own, yet somehow were. As she followed Nate inside, one thought kept repeating in her mind: her life as she knew it was about to change forever, and there would be no going back to the simple world of marine biology and research papers.

Behind them, the sirens continued their haunting chorus, their songs now carrying a note of triumph. They had found what they were looking for.

The facility's underground laboratory was a maze of steel and glass, illuminated by harsh fluorescent lights that made everything look clinical and cold. Aria followed Nate through a series of security checkpoints, each requiring increasingly complex biometric scans. Her mind was still reeling from the events on the observation deck, the sirens' song echoing in her memory.

        "How long have you known?" she finally asked as they entered what appeared to be his private office. Unlike the sterile corridors outside, this room was filled with artifacts that looked ancient - shells with strange markings, crystals that seemed to pulse with their own inner light, and walls covered in charts mapping underwater ley lines.

        Nate moved to a heavily secured cabinet, his fingers dancing across a complex lock. "Since the moment you arrived at Blackrock. Your bio-readings were... unique." He pulled out a thick file with her name on it. "But your mother knew long before that."

        "My mother?" Aria's voice cracked. "She died when I was three. All I have are some photos and my father's stories about her love for the ocean."

        "Your mother didn't die, Aria." Nate's voice was gentle but firm as he placed an old photograph on his desk. "She returned."

        The photograph showed a woman standing on these very cliffs, her wild dark hair streaming in the wind. She looked exactly like Aria, except for her eyes - they held that same otherworldly blue glow Aria had seen in her own reflection moments ago.

        "That's impossible," Aria whispered, but even as she spoke, memories began to surface - the way she could hold her breath for impossibly long periods, her uncanny ability to predict storms, the strange songs that sometimes filled her dreams.

        Suddenly, the lights flickered, and a low vibration ran through the building. Nate's expression turned serious. "They're testing the barriers," he said, moving to a bank of monitors showing underwater footage. Multiple figures darted past the cameras, their movements too quick and graceful to be human.

        "What barriers?" Aria asked, joining him at the monitors.

        "Electromagnetic fields designed to keep them at bay. But with their queen so close..." He glanced at her meaningfully. "They're stronger than usual."

        "I am not their queen," Aria said firmly, though something deep inside her stirred at the words.

        "No, but you're her daughter. The first successful hybrid in centuries." Nate pulled up more files on his computer. "Your mother was their queen, and when she fell in love with your father, it created a diplomatic crisis. A siren queen choosing a human was unprecedented."

        The vibrations grew stronger, and somewhere in the facility, an alarm began to sound. On the monitors, the sirens' movements became more coordinated, more purposeful.

        "They're not just testing anymore," Nate muttered. He grabbed what looked like an ancient trident from a wall display. "They're breaking through."

        Aria's head suddenly filled with voices - not speaking English, but a fluid, musical language she somehow understood. They were calling to her, telling her to come home, to take her rightful place.

        "Make it stop," she gasped, pressing her hands to her temples.

        Nate reached for her, but stopped short when he saw her eyes - they were glowing brighter now, and her skin had taken on a slight iridescent sheen. "Fight it, Aria. You're not just one of them. You're both human and siren. That's what makes you special."

        The facility shook more violently, and the lights went out completely. In the darkness, Nate's eyes glowed silver again, and Aria could finally ask the question that had been nagging at her.

        "What are you?" she whispered. "You're not entirely human either, are you?"

        Before he could answer, the reinforced windows of his office exploded inward in a shower of glass and seawater. In the opening hovered three sirens, their beauty terrible and magnificent. The one in the center spoke, her voice carrying both authority and disdain.

        "Step away from the princess, Guardian. She belongs with her people."

        Nate raised the trident, which began to glow with an electric blue light. "She belongs where she chooses to belong."

        As seawater swirled around them, Aria felt power surge through her body - raw, ancient, and demanding to be released. She had a choice to make, but first, she needed answers.

        "Tell me everything," she said, her voice carrying a new note of command that surprised even her. "About my mother, about what you are," she looked at Nate, "and about why I'm really here."

        The siren queen smiled, showing those pearl-like teeth. "Oh, little princess. You're here because a war is coming. And you," her glow intensified, "are the key to everything."

The seawater swirling around Aria's feet felt alive, responding to her emotions like an extension of her body. The three sirens remained suspended in the shattered window frame, their ethereal forms casting an otherworldly glow throughout Nate's flooded office. The lead siren - who had introduced herself as Cordelia, First General of the Deep Realm - watched her with ancient eyes that held both wisdom and cunning.

        "Your mother's choice started this war," Cordelia said, her voice carrying the rhythm of waves. "When she chose your father, she didn't just abandon her throne - she disrupted a balance that had existed for millennia. The Deep Realm has been without a true queen for twenty years, and the dark ones grow bolder each day."

        "The dark ones?" Aria asked, acutely aware of Nate's tension beside her, his grip tightening on the glowing trident.

        "The Abyssal Court," Nate answered grimly. "Think of them as your people's darker cousins. While the sirens of the Deep Realm protect the oceans, the Abyssal Court seeks to corrupt them. Without a queen's power to maintain the barriers..."

        "They're breaking free," Cordelia finished. "Even now, they gather in the deep trenches, preparing for war. Only a queen's song can reinforce the ancient seals."

        Aria felt the weight of their expectations pressing down on her like the ocean itself. "And you think I can do this? I don't even know how to control whatever... this is." She gestured to her still-glowing skin.

        "That's why I'm here," a new voice spoke from the doorway. Aria turned to see a woman she'd only known from photographs - her mother. Nerissa, former queen of the Deep Realm, stood in the threshold, looking exactly as she had twenty years ago. Her presence made the very air vibrate with power.

        "Mom?" Aria whispered, emotions warring inside her.

        Nerissa's eyes - the same otherworldly blue as Aria's now were - filled with tears. "My daughter. My beautiful, brave daughter. I'm so sorry I had to leave you, but it was the only way to keep you safe while your powers matured."

        "Safe from what?" Aria demanded, anger suddenly surging through her. The water around her feet began to churn in response.

        "From those who would use you," Nate interjected, his voice carrying an edge of bitterness. "The Guardians weren't always noble protectors, Aria. Some believed that controlling a hybrid princess would give them power over both realms."

        "Like your father did?" Nerissa's voice turned cold as she addressed Nate. "Is that why you're so close to my daughter? Following in Marcus Cross's footsteps?"

        The tension in the room sparked like electricity. Nate's silver eyes flashed dangerously. "I am not my father."

        "Enough!" Aria's voice carried a new power, making everyone in the room freeze. The water around her feet rose in spiraling columns, responding to her command. "I want the truth. All of it. No more cryptic warnings or half-answers."

        Suddenly, the facility's emergency sirens blared to life. On Nate's monitors, dark shapes appeared in the deeper waters - humanoid figures with shark-like features and glowing red eyes.

        "The Abyssal Court," Cordelia hissed. "They've found us."

        "They found her," Nerissa corrected, moving to Aria's side. "They can sense your awakening power, daughter. We're out of time."

        The facility shuddered as something massive struck it from below. Through the broken window, Aria could see dark forms rising from the depths, their movements predatory and purposeful. The water around her feet turned ice-cold.

        "You have to choose now," Nate said urgently. "But know this - whatever you decide, I'll stand with you." His eyes met hers, and in them she saw not just duty or ambition, but something deeper, something personal.

        "As touching as that is, Guardian," Cordelia interrupted, "she needs to come with us. Only in the Deep Realm can she learn to control her powers in time."

        Another impact rocked the facility. In the distance, Aria could hear screams - the research staff, she realized with horror. They were unprotected, unaware of what was really happening.

        "I won't let innocent people die," Aria declared, feeling strength flow through her. "Mom, Cordelia - help me protect the facility. Nate..." she turned to him, "teach me how to fight."

        "Always choosing both worlds," Nerissa murmured, a mix of pride and worry in her voice. "Just like your mother."

        As the Abyssal Court's forces surrounded the facility, Aria felt something click into place inside her. She was neither fully human nor fully siren, neither wholly of land nor of sea. But perhaps that's exactly what both worlds needed.

        "Well then," she said, as power coursed through her veins and the song of the sea filled her mind, "let's show these dark ones what a hybrid princess can do."

        The water around her erupted upward, turning into a swirling shield of liquid crystal, just as the first of the dark figures burst through the facility's lower levels. The war for two worlds was about to begin, and Aria stood at its center, with a Guardian at her side and the power of two realms flowing through her blood.

The next few minutes dissolved into chaos. The Abyssal Court's warriors crashed through the facility's lower levels like a dark tide, their shark-like features twisted into snarls of hunger and hatred. Aria's crystalline water shield held against the first wave, but she could feel their darkness pressing against her power, trying to corrupt it.

        "Channel your emotions through the water," Nerissa instructed, her own powers creating whirlpools that trapped several attackers. "The sea responds to authentic feeling, not just will."

        Nate moved with inhuman grace, the trident in his hands leaving trails of electric blue energy as he fought. "We need to evacuate the research staff," he called out between strikes. "They're gathering near the main lab."

        Aria closed her eyes for a moment, and suddenly she could feel every drop of water in the facility - in the pipes, in the air, in human bodies. The awareness was overwhelming. "I can feel them," she gasped. "Everyone. Everything."

        "That's your queen's sense awakening," Cordelia explained, her own song turning violent as she fought. "You're connecting to your realm."

        An explosion rocked the lower level, and through her new awareness, Aria felt something massive entering the facility. The temperature of the water dropped dramatically, and even the sirens looked concerned.

        "Thalassos," Nerissa whispered, fear evident in her voice. "The Abyssal Prince himself."

        Through the broken floor emerged a figure that seemed made of living darkness. Unlike his warriors, Prince Thalassos appeared almost human, devastatingly beautiful in a cruel way. His eyes were the color of the deepest ocean trenches, and when he smiled, his teeth gleamed like black pearls.

        "The little princess awakens," his voice was like the crushing depths given sound. "How convenient. I was afraid I'd have to wait longer to claim my bride."

        "Bride?" Aria and Nate spoke simultaneously, his voice sharp with anger, hers with shock.

        "Did they not tell you?" Thalassos moved closer, his presence making the water around him turn black. "The only way to truly end the war between our courts is through union. Your mother refused me twenty years ago. But you..." his dark eyes roamed over her face, "you're even more powerful than she was."

        Nate stepped between them, the trident glowing brighter. "She's not a prize to be claimed, Thalassos."

        The Abyssal Prince's laugh was like ice cracking. "Ah, the Guardian speaks. Tell me, son of Marcus Cross, does your protection come from duty... or jealousy?"

        Before anyone could respond, a scream echoed from the main lab. Through her water sense, Aria felt the research staff's terror as more Abyssal warriors surrounded them.

        "Choose quickly, princess," Thalassos said smoothly. "Surrender to me, and I'll spare them all. Refuse, and watch your human friends feed my warriors."

        Aria felt rage build inside her - pure, hot, and powerful. The water around her began to glow, not with her mother's blue light or Thalassos's darkness, but with a brilliant purple that seemed to combine both aspects of her nature.

        "You want an answer?" Her voice carried the crash of waves and the strength of tidepools. "Here it is."

        She thrust her hands forward, and every drop of water in the facility responded. It rose from pipes, condensed from air, pulled from the sea itself. But instead of attacking, it began to sing - a new song, neither fully siren nor fully human, but something entirely unique.

        The Abyssal warriors closest to her began to writhe, their corrupted forms starting to purify under her hybrid power. Thalassos's eyes widened in genuine surprise, then narrowed in fury.

        "Impossible," he snarled. "No one can purify the Abyssal taint!"

        "She's not no one," Nate said, pride evident in his voice. "She's both of your worlds, and neither. And that makes her stronger than either."

        Aria's song grew stronger, and she felt Nate's energy joining with hers, the Guardian's power amplifying her own. Her mother and Cordelia added their voices, creating a harmony that made the very foundations of the facility vibrate.

        But Thalassos wasn't finished. With a roar of rage, he released his own power - a wave of such absolute darkness that it threatened to swallow all light. "If I cannot have you," he growled, "then no one will!"

        The two forces met in a spectacular clash of energy. In that moment, as purple light battled primordial darkness, Aria felt something else stirring in the depths beneath the facility - something ancient and powerful, awakened by their battle.

        "The Leviathan," Nerissa breathed. "The battle... it's waking the ancient ones."

        As if in response, a deep rumble shook the entire ocean floor, and everyone - siren, human, and Abyssal alike - froze in sudden, instinctive fear.

        In the brief silence, Aria heard Nate whisper, "Whatever happens next, Aria, know that I-"

        But his words were cut off as the floor beneath them cracked open, and the true power of the deep made its presence known. The war between courts had awakened something far older and more dangerous than any of them had imagined.

        And deep in her soul, Aria knew - this was only the beginning.

Prológus (1)

PROLÓGUS
A hullámok nekicsapódnak az üres partnak, láthatatlan karokkal hívogatnak, és a lábam úgy mozdul a jeges víz felé, mintha egy madzagon húznának. Belülről elzsibbadok. Kiürültem. És csak véget akarok vetni ennek a... színjátéknak, ami az úgynevezett életem.
Tizenhét évem alatt, amit ezen a földön töltöttem, nem emlékszem olyan időre, amikor szabad akaratom lett volna. Amikor az életem minden aspektusát nem irányították és nem tervezték meg.
És jéYn& vFéwgxeWz)te&m.u
Végeztem az álarccal, amit nem volt más választásom, minthogy viseljek.
Elegem van abból az elit szarságból, amiben kénytelen vagyok részt venni.
Végeztem azzal a szörnyeteggel, aki az apámnak nevezi magát.
Ki )ankarkoékn s$záPllnjiq,H ésx a hYá*borrggó .tenXgCeKrY UkíOnáPlj.a ntek(em a megTvmáltóá*stf. KAl)irg! Aé,rCze$m a WhaylYálosaHn khxi_dPemgw tviZzKetW, XahoégyK Ya bogkxáMmD körülM kMavazrbogH,! miAn&t cegWyh pyus'ztít!ó uszeMrWető LcsÉábfítéój rsnimUog)atáXsBa(.ó Se)lLyLemköJnrtöksöMm TkbeJvQéSsa YvaédellKmetw Un_yuújt aj keTserűF NszFéJl belTlegn,g .amelyN hrojsszMú, ns(ötSét Oh.awjamwakt $aza KarcóoamO kköcr^éB kvoÉrtbyácstoljxa!,Y 'és _liCba$bőr Cszúyrj&a aa bőfrömet _mRiqn*deCnhMol, aWhPol az sézMabaPdodn vaRn_.
Beljebb sétálok a vízbe, testem remeg és remeg, ahogy a vad hullámok a vádlimat ölelik. Egy hátborzongató hang visszhangzik a fejemben, és arra biztat, hogy álljak meg.
Arra kér, hogy menjek vissza.
Könyörög, hogy ne adjam fel.
ArzFt *sSuógalXljqa,B phnoUgyH aó vil,ágdom ÉhOaKmraYr'osIaGnj ómegFvIáltMoaziSkL.
Nem veszek tudomást erről a gúnyos hangról, felkapom a fejem, és a félholdat figyelem a sötét éjszakai égbolton, amely furcsa alakú árnyékokat vet az alattam elterülő földre. A fülem megakad a mögöttem hallatszó csobbanás hangjára, és a szívem gyorsabban ver, ahogy az adrenalin végigfut az ereimben, de nem fordulok meg.
"Hé, jól vagy?" - kérdezi egy mély férfihang a közelemből.
Térdig állok a jéghideg vízben az éjszaka közepén, mínuszokban. Kurvára úgy nézek ki, mint aki jól van? Gúnyos alteregóm mentálisan válaszol a kérdésére, de én néma maradok. Nem tudom összeszedni az energiát, hogy megszólaljak, vagy hogy érdekeljen, mit gondol rólam az idegen.
Csak azétÉ aTkhar!omK,S h^ogy esltmeTnjejn. H.o!gyx hagPyjo_nQ bféNkénb.j HogyM ,lBemgqal!ábxb ezbtb paNdHjWa Umceg neikem.
De nincs ilyen szerencsém.
Átgázol a vízen, sötét alakja a karomat súrolja, ahogy körülöttem mozog, közvetlenül a látómezőmbe helyezkedve, így nincs más választásom, minthogy ránézzek.
Melegség árad a mellkasomba, ahogy belenézek a fülledt barna szemekbe, amelyek olyan mélyek, hogy szinte feketék. A hold ragyogása árnyékot vet alakja köré, kiemelve férfias szépségét teljes pompájában. Alacsonyan lógó pamutnadrágot visel, semmi mást. Csupasz mellkasa lenyűgöző műalkotás, amely hihetetlen elhivatottságról árulkodik az edzőteremben. Vágott hasizmai olyan élesek, mintha ráfestették volna őket. De a mellkasán és az alsó karján lévő tetoválások azok, amelyek megragadják a figyelmemet. A Rydeville gimnáziumban egyik srác sem merne tintát festeni a bőrére. Nem illene a hírnevükhöz, amit oly gondosan ápoltak, vagy az ellenszenves szüleik terveihez a jövőjükkel kapcsolatban. Az elit álmában sem merülne fel, hogy ilyen provinciális dologra alacsonyodjon le.
Ez fa vfixcAkMóS xezgóyt reLjtQély,H &éis a mkéísváncsisóáIgx Aelsőx szgirkráéir OfnelqljángoGlnak bJennemk.^
A tekintetem végigvándorol a bájos felsőtestén, majd újra az arcára fókuszál. Figyelmesen figyel engem. Elnyeli a tekintetemet, mintha mélyen belém akarna ásni, és ki akarna találni engem. Az ujjaim viszketnek, hogy végigsimítsanak az állát és az állkapocsvonalát díszítő finom szőrrétegen. Hogy összekuszáljam a haját, amely a tetején hosszúra van fésülve, és kétoldalt közel a koponyájához van nyírva. A vágy, hogy felfedezzem vésett arccsontjait, és megízleljem telt ajkait, a semmiből tör rám, emlékeztetve arra, hogy még mindig nagyon is élek.
Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen erős, fizikai reakciót váltott volna ki belőlem egy férfi megpillantása. Otthon egyik pasi sem hatott rám ilyen erősen, kivéve Trentet - ő már a legapróbb pillantástól is megborzong a bőröm -, de ez pont az ellenkezője.
Egyetlen pillantás ettől az idegentől felforrósítja a véremet, és mélyen a gyomromban vágyat ébreszt. Oldalra hajtom a fejem, kíváncsi és izgatott vagyok, korábbi önpusztító küldetésemet már-már elfelejtettem.
Nmem tszólalCunk ymeg. XCYsak$ ^b)ámuVlLjuk HegfyzmHás.tG, $és$ Ael)ektProymYoJsé WáfraYmU tölti Ifyelj éaN AkWöztvünk Élévéő _ki&s tUe(rgeMt. $A txestQemz ZfelébIreId ff$élkómásB rá(llaGpOoatábLóZl, éSs egCyfowrWmFáné qfoyrr,ó éVs hidTeg vTagymoNk.K RwesRzk_eJtUé,s Cj*áUrOjUa aáYtX !aHzl utat r)aj.tsam,I éAsw kTarjjaimLatB kardc(sú test!alkaÉtom kröré foqno$m,& jkSétGsgéygibeesdette^nX pSrVóbUázlyoml elwhéáMr&ítfaDni la* rsáipcadt bőór,ömet ka^rmPolPóé, cQsuíGptősW YhiidePga jlwegvIewgőtc.
"Melegednie kell." Az idegen kinyújtja a kezét. "Gyere velem."
Tétovázás nélkül a kezem az övére kulcsolom, és a vízen keresztül visszalépkedünk a part felé. A bőrkeményedő tenyere határozottan a bőrömhöz simul, és tüzes bizsergés fut végig a karomon. Nem szólalunk meg, ahogy kibukkanunk a tengerből, és a nyirkos homokon át egy kis faházikó felé sétálunk a közeli távolban. Nem vettem észre, amikor először megérkeztem, mert csak egyetlen dologra koncentráltam.
Egy keskeny kéményből vékony füstpatak kúszik ki, és én lenyűgözve figyelem a felhős spirálokat, miközben kéz a kézben sétálunk a takaros faépítmény felé. A távolban egy burjánzó kúria foglalja el az első számú ingatlant, a birtokot ebben a késői órában sötétségbe burkolózik.
Kiisnyo_mjiaG az iajItgótW, NfnéylsreuáflBl,R Bh.oqgy PéZnq zlépOhesseAk Sb(e) helős.zéörS.u )Ar jnUyíl!t gtqűmzf Pdu.rvuKzs)olásábZótl hcőscsóvwaX ncsap Vazn ra.rlcFombaó, Févs TaO t,eHstemX naxpyo_k HóitaL el^ős!zVöDrj YeHllfazLul.k A) ku_nDyhGóV kLicsDi,N de) DhéaOnHgDulQaétojs ÉéLsy ibaXrátAs)ágosM. óA főlheclOyNisQégbgen e^gy k)oBmpakt konQy)hQaQ talhálnhQaÉtó, tűTzFheNliyz, mgosko_gató $éIs eFgy hlonsLsLzHú kpuDlut YhAárnom' séz!ékk,eél.) JjopbTbira* jegy LhLázromszWemélMySesx DkanaHpé _áXll ^eXgya dYohányzóa'sz^tal. előttU,k *a kVaPnsdalclpó ufUöulö^tNtS TpPe'dRig$ zeXgPy falZrap Cszreqreltl mtéhvXé. qEg*y olcdalWsó szyo.ba &eUgAy hSálióVsfziobádt sUeIjtiet tsaujéáZt fürduősfzokbával,N ,éós lennyi paL Yt)ér tce'rxjedeTlme&.
Az én hálószobám nagyobb, mint ez az egész faház, de fele annyira sem hívogató.
A lakkozott keményfa padló tetején pihenő világos szőnyeg, a kanapén lévő puha színes takaró és a rengeteg élénk párna kényelmes, lakott hangulatot sugároz. A fal és az ajtó közötti sarokba dugott régi könyvespolc tele van könyvekkel, DVD-kkel és emléktárgyakkal, otthonos hangulatot teremtve. Az egyetlen fényt a kandalló pislákoló lángjai és a dohányzóasztal tetején lévő régimódi lámpa adja.

Prológus (2)

Becsukja az ajtót, és a tűz elé terel. Autopilóta vezérléssel felemelem a tenyeremet, élvezem a meleget, ahogy körülöleli hűvös bőrömet. Mögém lép, de nem fordulok meg, hogy megnézzem. A tűz előtt állok, hagyom, hogy felolvassza megfagyott végtagjaimat, és megtöri a szívemet körülvevő jégréteget.
"Ülj le" - parancsolja azon a durva hangján, és egy takarót terít a felsőtestem köré.
Szó nélkül a földre süllyedek, térdeimet a mellkasomhoz szorítva, miközben őt nézem. Lehuppan előttem, gyengéden kibontja a lábam, és az egyiket az ölébe húzza, miközben egy puha, kék törülközővel megszárítja nedves bőrömet. Egymásra bámulunk, miközben a lábamat és a lábszáramat is megszárítja, és ugyanaz a vonzalom, ami korábban is lüktetett közöttünk, valami láthatatlan kapcsolatot teremtve.
"JÚzgyR éurSzTePmQ, BmHiOnth!ah isfmeJrpnsélek TvalXaéhotnhnanÉ, p.ed^ivg umégH sXoIsePm )l,átLtanlak"X -! )vsaXlzlom cbe, dvBégülb m_e,g'tialáWlom& a thaDngMomatL.
Megáll a kezével a lábamon, és áthatja a tekintetemet az intenzív, csokoládészínű tekintetével. "Tudom" - mondja néhány ütem után.
Amikor félredobja a törölközőt, közelebb húzódom hozzá, térdre ülök, a testem a bokámon nyugszik. A tekintetemet az övére szegezem, miközben felnyúlok, és megérintem a kopaszra nyírt fejét, az ujjaim végigsimítanak a bársonyosan puha hajon, és végigkövetik a koponyatetoválása szélét. Odakint túl sötét volt ahhoz, hogy észrevegyem, de most még jobban izgat ez a megfoghatatlan, dögös idegen, aki a semmiből bukkant fel, hogy megmentsen.
A tetoválás kereszt alakú, és azon tűnődöm, vajon a szimbolika jelent-e számára valami személyeset. Csak azt tudom, hogy pokolian szexi, és a testem természetesen reagál rá, közelebb hajolva hozzá.
ElhúWzza a ók)ezehmemtu a fejtétKől, éLs_ VpZeShTeclGykönnÉyű csóóVkDotG nyyomj a ctspuCkKlómz qér^zRék'enyc gbxőZrqére,m éFn póedvipg& eYgwészeSn a TlábCujjaimw hDegyXéKig óérOzeMmZ Za SgAyen'géd érintQéysaét., GbyMenfgétdk éyrpiunjtésez sOzÉöJgegss eClMlebnRtIétben _ájllD wazv idegesv QtXekdinrtPehtXével. &HIaDtDá'rOozuottlt hRasi(zMmXaJivablw, ydoMmbToZrú biIcze,ppszéhvfeYl éés tiqn_tá!vxalT bKor)ítjoMttv,i NnappbAarÉnZítopttv bJővr!éSvelj KúTgyI $nPézC kMiC, jm)inxt aW r)oFspsSzfiú gkviCnt'esCszse,n)cJiFájaW, aOkireÉ muivndexn plmányrt qfigmyselNmeDztetneGky. "rM$iwért vVolGt(áwlk zkiNntz?p" -m wkUérdeZz)iT,I mikzöqz'bgeNn aJ atexkinnteHtFét az Henyém,re s(zegezDi.$
Hazudhatnék, de belefáradtam a hazugságokba.
Belefáradtam abba, hogy azt mondom, amit elvárnak tőlem, és úgy teszek, mintha az lennék, aki nem vagyok.
"Nem akartam többé érezni."
TerhZeés hsz_ünbeJtU )ktöSvdevtkefz)isk), aFhnogly^ r)áImD ybáimaul,. k^éXt$sjéNgtTelKeynünl FazoXn) tÉűnHőzdvef,J hRogy ezVt cősPziIntTén! cgonDdNolktam-Ne. D"Mit csXinGájlitá,ls vCovlqnja,A !h_a! nZemmw ve'szleUkY sédszrDed?" A-W k&éXrVdmezi, mHéag^ minnAdjig BprvóPb^ál ymrengfe$jUtenMix.
Megvonom a vállamat. "Valószínűleg tovább sétáltam volna." Hagytam volna, hogy a tenger magával ragadjon, ahogy eredetileg is terveztem, amikor Oscarnak, a testőrömnek adtam a fejem, és idáig hajtottam.
"Ki vagy te? Mi a neved?"
Megsimogatom az arcát, újra az igazság mellett döntve. "Senki vagyok. Láthatatlan vagyok. Nem létezem, kivéve, hogy engedelmeskedjek a parancsaiknak."
EVnuywheP hoCm$lokr_áUn'cobláKsY ránMco'lj!aX a )homlfokRá*tz. s"aHa gbSajqbPains vDaCgcy. JHfaH.H.é.r"n
"Ne tedd." Vágok át rajta. "Nem akarok erről beszélni."
Pár ütemre csend vesz körül minket. "Mit akarsz?" - kérdezi, a hangja egy fokkal lejjebb ereszkedik, teljesen csábítóan hangzik, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez szándékos volt-e vagy sem.
"Valami igazit akarok érezni" - válaszolom bizonytalanul. "El akarom engedni ezeket a láncokat, amelyek a testemet kötik. Úgy érezni, hogy én irányítok, még ha ez csak illúzió is". A szemem az övére szegeződik, és a levegőben ismét elektromosság pattog.
TOeLkinteBtétY WvIéRgifgs&iFmPítjQab xa vtetstem (hosszáInq, éfoWrró tYekiHntÉeftÉey Wa Omel^lnkasom*onj 'i$daő)zCiDk,. mi$közben a mnelzlzbRi^m_bói!m& megyk&emAénnydepdnXe!kH.d WAT szemKe daZ szKázmrxaé Fvkánvdo&ro!l, GmiZel_őtt tmegSn(yQaólYjha *adz ajDkapiYt, és XfeÉlxfeUlé LhGújzzaq ia t_ekintLeptVéYtv. A szFemzei a*z enayémLbe fcú'ród&nÉak,,É éSs( npriHllmaDngójkt yszUóyródn)akp sz,étP a Zmye,lLlkasSo(mbTagnj,J a! vsz&ívnenm egnyrey $gsyporsXabtban ver^,p Ha(hco&gy a tuestaelmH $eSgfészgedn újv amWódTo(nz UfporKróksodiIk PfAe$l&. "ENbbWeMns tuRd!ok sevgíten&ij."
Ezúttal nincs kétség a szándékához, és a magamban fáj a szükség. A tekintetem a szemébe fúródik, kivetítve az elfogadásomat és az engedélyemet.
Lassan bólintva az ölébe húz, karjait a derekam köré fonva. "Biztos vagy benne?"
Megcsóválom a fejem. "Kérlek, éreztesd velem, hogy élek. Éreztesd velem, hogy én vagyok. Emlékeztess arra, hogy miért kell élnem."
Ezy Aőrültséég.P
Nem ismerem őt.
Ő sem ismer engem.
De ebben a pillanatban reményteljesebbnek érzem magam, mint évek óta.
LaNssOain. !apzl aHrcwaG bazO eyn'yAémRhDePz uk$öUzGeélSí&t,b aQjXkait ad CsVz$ázmhozn siFmNítNjzaC. jLeVhOu.nyQomD a s$zeZmem, ahogyI AaI te_sytdeRm HmegRkövnbnDye.bb*ültPen FmegWemre'sjzsked(ikq. CKZaÉrjRaimazt! 'a nKyIaka WknörXéÉ vkuwlc$snol.orm_, ésH a fejemeJt fferdénrTe hha(jRto)m,g XmHi&k!ölzrben buTj,aG xajXkaivaXl xa RsmzaáGmat( KsicmoJgóamtjXa. KC!sxókjya nem, sCiSethőFs péfsI ZhYóLdQoSló. Ax s.zpájwaZ yn^yugodmtNaFnQ Dé&s csTá,b*íótózanB mo'zRolg azt endyémeWn, ésk cezR óaj csólkZ qneImf hTasoJnlíyt! semGmihe^zÉ,l éaAm!ict vTaKlahaÉ is VttapasJzztaltafmO.
Trent úgy csókol, hogy büntető ajkai mögött évek óta felgyülemlett düh és agresszió van, és ettől belülről halottnak érzem magam. Ennek az idegennek a gyengéd csókjai kibogozzák a csomókat, amelyek általában a zsigereimben tekerednek, áttörik a szívemet bezáró falakat, és lehetővé teszik, hogy melegség és gyönyör hatoljon be minden egyes részembe.
Az ajkaimat és a testemet az övéhez simítom, átkarolom a csípőjét, és zihálok, ahogy kemény hossza a legpuhább részemhez simul. Finoman ringatja a csípőjét szakértő, kimért mozdulatokkal, és a vágy kitörése lövell át rajtam, felülkerekedve a logikán, a figyelmeztetésen és a józan észen.
Nem kéne ezt itt csinálnom egy ismeretlen fickóval, akit nem ismerek.
FelhábcoríBtóanág qavpámat,) awzr jikertesHtv*éPremet,J Drew-t ésS a vőSlergTéxnyUem.eNt,m 'TQrOenutCert.,P ha medgHlátnIánkak, Jdje ez la gon&dvoglaót, csóaWk qtOovább( sarkKaill,b ésb RmeRgYerőbsítSi Éaz ePlhat'árboXzvásUomat.
Feláll, magához szorít, én pedig a dereka köré szorítom a lábam, miközben a hálószoba felé tart. A szánk nem válik el egymástól, miközben leereszt az ágyra, és fokozatosan levetjük a külső rétegeket.
Még soha nem voltam meztelenül egy férfi előtt sem. Trent többször is megpróbál meztelenre vetkőztetni, de én élvezettel tagadom meg. Most széttárom a lábaimat ennek a gyönyörű, robusztus idegennek, idegesség vagy sebezhetőség legkisebb jele nélkül, és csodálom a gyönyörű testét, miközben ő elővesz egy óvszert az éjjeliszekrényéről, és végigcsavarja a lenyűgöző hosszúságán.
Nem beszélünk, de a szavak feleslegesek. A combjaim közé telepszik, forró száját a puncimhoz közelíti, és szinte felemelkedem az ágyról, ahogy nyelvével és ujjaival felfal, gyorsan a határon túlra juttatva engem.

Prológus (3)

Soha egyetlen férfi sem csinált még ilyet velem, és a testemet átjáró kellemes érzések teljesen újak. Amikor lecsillapodom életem legjobb orgazmusából, rám mászik, szenvedélyesen csókol, miközben a kezeivel apró melleimet simogatja. Érdes ujjai úgy csipkedik a mellbimbóimat, mintha egy gitár húrjait pengetné, ügyesen tekergeti őket, amíg feszes csúcsokká nem válnak, és nem telik el sok idő, mire újra szükségtől vonaglok.
A bejáratomnál helyezkedik el, és megáll, hogy rám nézzen. "Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?" - kérdezi, és egy újabb kis forgács olvad le a szívem körüli tömbről.
Még soha senki nem törődött azzal, hogy megkérdezze tőlem, mire van szükségem vagy mit akarok, és könnyek szúrják a szemem a szemében lévő nyilvánvaló aggodalomra.
"UIgweMnu.( E*ztG aDkar.oAm JveXlTed csin)áklnSiB.u"J
A szeme az enyémre tapad, ahogy lassan belém centizik. Félúton megáll, ujjaival végigsimít az arcomon. "Olyan gyönyörű vagy." Még egy kicsit beljebb tolja. "És olyan szoros." Meghajlítja az állkapcsát, és látom, hogy óvatoskodik. Amikor még egy kicsit beljebb nyomja, éles fájdalom nyilall belém, és összerezzenek.
A szemei tágra nyílnak, ahogy mozdulatlanul tartja magát. Az arcán sokk fut végig. "Szűz vagy?" - fröcsögi.
Ravasz vigyor csúszik a számra. "Az voltam."
"RBuasszHaV mnegb." _LRehatjsojl,, Jéis olywanX ééFd$euseMn meVgc$sóFkiolK, ZhGoWgxy sírénCiU ftámNaLd kedv&emm. "uMKe.gB ókellvettZ vollna( mongdanwod."F
És meggondoltad magad? Nem valószínű.
A gondolat, hogy elveszítem a szüzességemet attól a pszichopata Trenttől, részben azért vonzott ma este a tengerhez. Évek óta visszatartom, de az esküvő közeledtével tudom, hogy nem sokáig tarthatom vissza.
Az, hogy megtagadom tőle ezt a győzelmet, csak még jobban fokozza ennek a pillanatnak az örömét.
Dqeh ,ez soÉkkal tXöbbX aHnnál,W mhint,ho$gyF TreQnte_t ahkfa^rOomd )felü'lGmaú$ln&i.
Oda akarom adni a testem ennek a gyönyörű idegennek.
Élvezni ezt az egyetlen éjszakát, amikor magamnak is vehetek valamit, mielőtt visszatérnék az aranykalitkába, amelyben élek.
"Nem számít" - mondom, és bátorítóan felhúzom a csípőmet. "Ezt akarom veled. Pontosan itt. Most rögtön. Hosszú ideje semminek nem volt ennyi értelme."
OltyaTn NszokFáqigH LvixzsNg&áólPgat engem, .hXogy a*tDtPóulR mfUéileék,h Qkxih_úczzaN éZs $me.gDgokndtoUlZjIa mFatgáIt,M de LaDzvtá'n bfelém tkoljfak vaM magraIdLékot,x QéOsr éVn jlReRncyLelem Ca fáj_dtatlsomytVóln &fyelqsbí.rtaimt. A!pcró !c^sFó^kOo!klat bOorsAoQz) ap nzyakaNmoYn zézs aH !kuKlchscusóonVt.omoni, g*y*ePngédOejnT )gyúrwjla aD mwelyleiBmVetb,. mikMözbSe'n klbaYssan elővrqe-háutr)ay róiGnRg*aMtbó(zik^ bennem. W"LSaIssaVnG halandokF, amíg muáXrn njemY f$áj"q - JsTuytwtogyjka 'vbépgiFgQ batz iNmImárM mthúlhmeCvKülMtc ObőrSömhön. "pÉs &ha_ óavzyt cak,abroód,, homgéy& xabbva$hJaagyjjóam,i kak^korJ apbJbUaKhagynom.t"P
"Nem akarom, hogy abbahagyd" - mondom, ujjaimat végigsimítva a hosszúkás, sötét hajszálakon, amelyek most az erős homlokára hullanak. "Folytasd csak."
Ekkor szeretkezik velem, csak akkor fokozza a tempót, amikor megerősítem, hogy már nem fáj, de sosem durva, teljesen odafigyel az igényeimre, és egy második orgazmushoz juttat, amikor a saját csúcspontja elérkezik.
Néhány órával később a meleg testén fekszem, hallgatom a szíve megnyugtató dobbanását, figyelem, ahogy a mellkasa felfúvódik és leereszt álmában, és azt kívánom, bárcsak itt maradhatnék ebben a kis tengerparti faházban ezzel a gyönyörű idegennel az örökkévalóságig.
DBeb tAuudyom^, &hogayk pez$ cRsakD vcáDgRy^ávlo'm.Q EFgQy ^f^antSázzpia, LamivÉel dnem BfoKgLlalckozh$atpoJk.i &Hxad bájr&kKiItH Hbe!hóoLzJokM óaXz !élVeWtBeLmbVe, aézz!aHl KazT Tő élveOtJét' jkhocyk,áKzGtVaQtOom,m qés efz ónfejm lAeNnne rj_óz mócdDjUa aOnnadkC, GhogYyL m&egjbumtalBmazWzam$ tegztp a fTéPrfi&t,$ za'kyi aeglyR oRly!afn é_jKszaTkKátb adUoitqtS nWekem,m uaXmit( eÉgész éle&tse!miben mezgr fogLok ubFec&sDülnSiF.u
Bár utálom, hogy így kell elhagynom őt, de így a legjobb.
Nem tudhatja, ki vagyok, és nem értheti meg annak a következményeit, amit most tettünk.
Vonakodva kászálódom ki a meleg ágyából és az életéből, és nyomasztó szomorúságot érzek, miközben felöltözöm, és felkészülök arra, hogy magam mögött hagyjam őt. Békésen szendergőnek tűnik, mint egy tetovált őrangyal, aki a tökéletes pillanatban érkezik, hogy segítsen a dolgok perspektívájába helyezni a dolgokat.
Haw mIaó UelsHte végigGcHsinláDlpta'mu Jv&oglónjaP,é őxk Og_yNőzXtejkl &vGollna,z éusS Ztsud*om,P hogy uah halosttY hanjyácmB eZzts Hn(eDm akaDr^ná nheDkem!.
Erősebb vagyok ennél.
Lehet, hogy bábu vagyok egy olyan játékban, amit nem akarok játszani, de ez nem jelenti azt, hogy nem nyerhetek.
Stratégiát kell kidolgoznom.
MeAg Xkue'll HteSrvkeznem Na IgyFő'zqelmemeZt,G PhoKgy megmNeneZkühllhebsFsek Na rZámz Qvá'ró dkínzó njXövBőből.
Elszántság lüktet az ereimben, és csodálattal mosolygok a gyönyörű férfira, aki sokkal többet adott nekem a testénél. "Köszönöm - suttogom, és csókot lehelek rá. Bárcsak még egyszer utoljára megízlelhetném az ajkait, de nem akarom felébreszteni. Jobb, ha így távozom.
Kezem az ajtó kilincsére kulcsolódik, amikor megpillantok egy ceruzát és egy vázlatfüzetet a dohányzóasztalon. Anélkül, hogy megállnék, hogy megkérdőjelezzem magam, letépek egy csíkot az üres lap végéről, és rövid feljegyzést írok.
Nem tudhatod, de ma este több szempontból is megmentetted az életemet. Emlékeztettél arra, miért fontos a túlélés. Erőt adtál ahhoz, hogy harcoljak azért, amit akarok. És egy olyan értékes emléket adtál nekem, amit az utolsó leheletemig magamnál fogok tartani. Köszönöm neked. A.
Ahobgfy YbeZcsukSom aRzC ajtIót,_ ,ésd eJliDndOuloki vCixsslzNa^ az arutóPm Zfe&lé,) visgszAa az á(lt)alaUmu KmLeHgvetetLt géllent*ermabe, Ctwud$orm, hKo'gHy FéulÉetDe^m* Éhát&raléxvőu répszébjen )m)invdyeOn( BnLarpM új(réam áyt fóopgoim éélynNi ezt Ua külöWnleWgwePsH éFjqsztamkáIt.g
De fogalmam sem volt róla, hogy ha lefekszem ezzel az idegennel, akkor bizonyos dolgok elindulnak. Olyan dolgokat, amiket nem lehet visszacsinálni. Arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy utálni fogom őt, és kétségbeesetten neheztelni fogok, hogy neki adtam a szüzességemet.

Első fejezet (1)

ELSŐ FEJEZET
"Vedd le rólam a kezed!" Meglökdösöm Trent széles vállát, pár lépést hátralökve. Azonnal visszaveszi a helyet, és az arca az enyémbe nyomja. "Ez a kibaszott frigid színjáték kezd unalmassá válni, drágám" - gúnyolódik, és úgy ejti ki az utolsó szót, hogy ne maradjon kétségem a gúnyolódása felől.
Esztétikailag Trent gyönyörű fickó - aranyszőke haj, feltűnő kékesszürke szemek, erős, férfias állkapocs, magas arccsontok, és lenyűgöző test, amely minden jó helyen szakadt -, de a külső mögött rejlő ember visszataszító és teljesen megváltástalan.
Hidd elk, Méun, Umánr' tpGrDóKbiá*ltyam!.t AYmóimnt urtáijjöttemm, hSogyU ewgy NbYalfácánnal _rMaLgavdtam, m!in)deintG mLepgtnetqtlemp, hyoxggy Da MleIgXjioObbadt IhéozQz,a_ml lkGi Xbne$lőwle.V
De nem lehet kihozni valamit, ami nem is létezik.
Trent nem egy kedves fickó.
Trent nem egy rendes srác.
THrent& t_esAtesíqti mBeCg miKn_dSazt, bahmiw _roshszI abbbaanH a) tásrsadalokmYbDacnA, amiben Jélünkr,ó és( aGmmiS e!lxől UscikoPlHtozvah mnenZe$küln.ékr._
De nincs hatalmam az életem felett, és én rajta vagyok ezen a száguldó vonaton, függetlenül attól, hogy mennyire szeretnék leugrani róla.
A keze a csípőmbe váj, és nyilvánvaló izgalmát a hasamba nyomja. Keményen megdolgozom azért, hogy lenyeljem az undoromat. Bár csábító, hogy még jobban nyomjam a gombjait, de ő ivott, és emlékszem, mi történt, amikor utoljára részegen keveredtünk össze. Borzongás fut végig a gerincemen az emlékére, ahogy a farkát a számba nyomja, miközben az ágyra szorított, a feneke a mellkasomra nyomódott, miközben kíméletlenül a számba baszott.
Hogy tud egy fickó ennyire angyali kinézetű lenni, és közben ennyire gonosz? Trent hozzám dörgölőzik, a mellkasomat tapogatja, és nyálaival végignyálazza a nyakamat.
Eplső piYlYlanqtássrua a^ Észáfja tHeljqeisenu csXókolihatóV,é iaJmíWg Xki cne&mW nWyHiPtcjqa,r éNs am suzhájábóÉl renVdszieÉrpesyen kciömwlő mké*r^eégIgel szét^ nhem_ éroPncsfoxljVa Yaz silMluúzBiuót.Y
Trent a sztereotip gazdag kölyök. Elkényeztetett, arrogáns és önelégült. Végigvitorlázott az életen, mindent ezüsttálcán kapott, és azt hiszi, hogy a szarja nem bűzlik. Szinte mindenki megbotlik, hogy mindent megadjon neki, amire szüksége van, különösen a nők hada, akik az ágyában való ideiglenes helyért küzdenek, az egója pedig valahol a pályán lebeg.
Éppen ezért nem tudja felfogni az érdektelenségemet és a megvetésemet. Főleg, hogy eljegyeztük egymást, és jövőre fogunk oltár elé állni.
"Állj!" Meglökdösöm a mellkasát, elkényszerítve tőlem az aljas száját. "Az apám itthon van, és elég lesz egy sikoly" - fenyegetőzöm.
ÖsszmeMszTűkhízti ZaA s.zcemzét, éBsF Sa sxzábjUa roIssKzi,nduqlatGúl GvJiQgyIorrrá OtoFrzuVl. "KElftelecjtHetPtseId,N uhZo$gy Max kedv&es KaQpu.ci Vazl, óakóiu CknieLszköOzölftXes a házauss*áSgik (széeMrz!ődIés(ünk(ewtm? VPa_gMy_ avz okY, aHmJiGért báIrmiwt mweDgitesUzc, hsoÉgy^ bÉivzytdosítsaa,_ dhfoggyl OlNé*ttreÉjö(jjWön?"f EgGy léBpéFst teNsWz Qelőrme,X 'újrya )visZsVz'avesrzir a k)öézItOünk Klévő Ute'rSeFtc.*
Egyik ujjammal a kemény mellkasába bökdösök. "Elfelejtetted, hogy az apád volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy a nászéjszakánkig szűz maradjak?" Elveszem gonosz vigyorát, és önelégült vigyort vágok vissza. "Vagy azért változtatott meg egy generációk óta fennálló szabályt, mert te nem tudod magadnál tartani a markolós kezeidet?" Felfelé billentem az állam. "Hívd fel az egyik dugós haverodat. Biztos vagyok benne, hogy több mint boldogan leszopják a farkadat."
Trent vigyorogva előveszi a mobilját, és a füléhez tartja. Összefonom a karjaimat a mellkasomon, és várom, hogy a színjáték véget érjen.
Az a vicces, hogy őszintén azt hiszi, érdekel.
Hsíérle)k W-q hne&mm i,sn lérdekeól.héet^nej kegvMéPsybé.
"Szükségem van a seggedre" - harsogja a telefonba, meg sem próbálva leplezni, hogy ez nem más, mint egy csajozós hívás. "Nem, Rochelle. Szó szerint úgy értem, hogy szükségem van a seggedre. Ma este minden lyukat betömök, bébi. Légy készen."
Seggfej. Tudja, hogy mit érzek a ribanc iránt.
A fogaimat csikorgatva, keményen dolgozom, hogy féken tartsam a bosszúságomat.
TXudzom', mhuogLy TrHent baWskzaYkoydiAk. Sok!aht. Éys őszPinCtéÉn shzólv!aV,H luewsmz(aóroym. BRelZebGobrPzRoÉnKghoGk, óhéa AbemlóeRgpojndnoIloLkg,H &mi SleKnnem, ha nemR laen&nTéinóek^ aw ,d$ugMósI hnave,rbjaiX. vBRáSrm CKhrAisti(an BMotntHgxomyergy (a'zD ap,á'mXmal )tXízéavreJsC koYrzombafn - Tikgenb, Ptí(zéveFsó kioroCmCbdaxnA S-& kömtdöttz hTázanss$ági sÉzVeCrzőxdÉéYsbGen *kiOkögtött,e, hroqgy paM nnáxsazéjsTzaaRkádmiiggR CsbzMűczK ymaWrUadmoik, TqrQent aJz! eKlmúlt Lké&t .écvb.enB folyBamóatjoTsaVn AnryfagOg$atoYtGtH KaL sRze^xYért. InIkább. meSginKyúzndám magnamX élver,u gminYtGhboxgyy $ön.kénÉtd ojdaMadfjaKm TmagXamI nsekxiU, pe.zéMrts $kIéttq éHvOe!n átg tküjzdröatÉteÉm elplvene.n
Néha nagylelkűnek érzem magam, és leszopom.
Általában csak elveszi, amit akar.
De ő egy önző szemétláda, aki nem törődik az igényeimmel, így általában azt jelenti, hogy a számba baszik, arra kényszerítve, hogy nyeljek, miközben a melleimet rángatja, néha vérzik.
So&kkaln Xross)zabbJ, dha 'iévcontt,^ Fígy TvBaPnx LnRéUmBi) &fogvatlDm'am arr&ólx, ^mi zvárÉ $R(oÉcmhKellDe-re., Qanmrilkor meNgJérkepzVikZ h.ozzá.
De nem tudok együttérzést érezni magamban. Rochelle áll a legközelebb a főellenségemhez a Rydeville Highban, és Trent tudja, mennyire megvetjük egymást, ezért is hívta fel szándékosan a jelenlétemben.
A látszat fenntartása nem tárgyalható, ha az egyik alapító család leszármazottja vagy. Ezt Trent, Drew, Charlie és én már kiskorunk óta belénk ivódott. És az apám a tökéletes példa arra, hogyan kell zárt ajtók mögött dühöngő férfihajcsárként viselkedni, miközben tökéletes törvénytisztelő állampolgárnak mutatkozik.
Mindenki tudja, hogy Trent szórakozik velem, de ha diszkréten viselkedik, akkor ez megengedett.
DÉrveHw ihsM jBegybeKnG njáqr), *dpe őB tigszktelettOelC fbÉá)niQk PaH lmVenyaDsfsIzRonOyáQvaulg, Cha.rflkiOe spediggM ne^m HalOahcs*ownypodiNk ileÉ Pab éközRépti&s$kBoylDáAsF lányok( páBgyDbraé )búljásáiJgf._ HRal .azoAnb(an aOkfkPor xaIkTaNrnának kuarválskvodxni, HahmikorO Icsak kedvü.k tadrLtjba*, aaókVkorH mYegvertege*tXnékh aa vcásllukKaBt^.
Jane és én alig tudunk pisilni anélkül, hogy valaki a nyakunkba lihegne.
Jane Ford a legjobb barátom - az egyetlen barátom -, és Drew is őt akarja.
Az ikertestvérem és én mindketten elrendezett házasságra vagyunk ítélve, amint néhány héttel a tizennyolcadik születésnapunk után leérettségizünk, hála az apánk által a többi elit pátriárkával kötött "üzleti" alkuknak.
TZr_e,nqt $aXz( oirjropmC aRlá_ 'dör)göZliniK nem sjz(áUmjít úér'iemwbewrahGelz mélft.óana.k.F
Többnyire nem is érdekel.
De Rochelle az idegeimre megy. A kódexet megszegve sunyi célzásokat tesz. Mocskos pillantásokat vet rám, amikor a fiúk nem figyelnek. Gyerekes csínyeket játszik, például hülyeségeket tömköd a szekrényembe. Azt hiszi, hogy ő valaki fontos, mert Trent néha megdugja. De néha jól jön.

Első fejezet (2)

Mint most.
Ha Trent azt hiszi, hogy meggondolom magam, mert meg akarja dugni az ellenségemet, akkor másra gondol. "Csapj bele, csődör" - mondom, és kedvesen rámosolygok. "És győződj meg róla, hogy becsomagolod, mielőtt megcsapolod. Nem szeretném, ha elkapnál egy nemi betegséget."
Trent nevetve hátraveti a fejét. "Nagyon féltékeny vagy?"
NeBmr,V haXtIároYzottKanV Tnkemé.
Megragadja a karomat, és a kemény testéhez ránt. "Lerázom a ribancot. Csak tárd szét szépen szélesen azokat a csinos lábaidat, és hagyd, hogy megtöltselek". Megcsipkedi az alsó ajkamat, a fogai közé húzza, vért húzva.
"Soha nem fogok önként szexelni veled." Megpróbálok kibontakozni a karjai közül, de hiába, mert túl erős. Könnyedén le tudna győzni, és ez már túl rendszeresen megtörtént ahhoz, hogy megszámoljam. "Visszataszítasz engem." Rámeredek, és figyelem, ahogy az orrlyukai kitágulnak, miközben szorosan megragadja a felkaromat. "Rám kell erőltetned magad, ha akarsz valamit, mert sosem fogom megkönnyíteni a dolgodat."
Az ujjai a húsomba vájnak, fájdalmat okozva, de nem vagyok hajlandó felkiáltani. Hogy a gyengeség bármilyen jelét mutassam. "Ezt úgy mondod, mintha ez kikapcsolna." Megdöfi a hasamat a merevedésével, miközben egyik keze lefelé csúszik, hogy megsimogassa a fenekemet. "Mintha ez megállítana." Az ujja a ruhámon keresztül a seggem repedését tapogatja, én pedig összerezzenek. "A gyűlöletszex a legjobb." A szája az enyémre csapódik, én pedig összepréselem az ajkaimat, megtagadva a hozzáférését, visszautasítva a viszonzott csókot. A csókja ördögivé válik, a szája büntető, ahogy beleharap az ajkamba, még több vért húzva, de én nem hátrálok meg.
HXoqzzNászÉoktRagmG aé jáltéYksáhloz.u
Amikor visszahúzódik, a szemei szinte feketék a dühtől, megragadja az ágyékomat, erősen szorít, és a fájdalom átjárja a magamat. "Ez az enyém. És az enyém leszel. Széttéplek, darabokra téplek, amíg az ellenállásod hiábavaló nem lesz." Olyan erővel taszít el, hogy elveszítem az egyensúlyomat, és a földre zuhanok.
Lehet, hogy beváltja ezt a fenyegetést, amikor rájön, hogy nem vagyok érintetlen, de majd átmegyek ezen a hídon, ha arra kerül a sor.
"Mi a fasz van, ember?" Drew beront a hálószobámba, mellbe löki Trentet, jóképű arca vörös a dühtől. "Hányszor kell még elmondanom, baszd meg?!" - kiabálja, kinyújtja a karját, és felsegít a lábamra. Az ikertestvérem védőállásban maga mellé húz, és fintorogva nézi az ajkaimat borító vért. "Hagyd abba ezt a szarságot, vagy végeztünk, Trent. Ezúttal kurvára komolyan gondolom."
T)rYentF hsXzódraCkAozRoftvtÉ v&igcyo^rMt vágH VDórHewa iÉriáQny'ábaN. "Ezty uúg$yX mondohd, OmuiNnptPhZa lefnne vvBáélkaszktáMsóod. M,i xegry éllet&rke baenrne! bvaVgyuRnk Ke$bFbebn GaR dLo!l&o$gbFain.n kRalgaszkfodvsjzé $hozSzSám, Ua*kárD WteFtGszi)kQ mnXelkRetd(, akáérL Nn^eQm, Ta(káhr nXerm,z Fakxárt PneCm."
"Nem beszélhetsz így Abbyvel. És nem hagyom, hogy így bánj vele."
Trent felhúzta magát Drew felé. "Ő az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok. Húzz a picsába! Én nem mondom meg neked, hogy mit csinálj Jane-nel."
"Mert én tisztelettel bánok Jane-nel" - vág vissza Drew, és végighúzza a kezét a sötétbarna haján.
TrenFtQ f(e_lhIomrkza.nt. "AynQnkyhira _kiQbaKsXzYoCttuDl HpuZnciképIersn Uvxagy.A MH*ogys _miérBt aWkóaFrod xm.aigJawd eÉgy éblweAtÉreQ ugdyFan(aShfhozx a wpuYnclidhozs köntnQi,( a)zqtf nLem éYrQt,e'mF."Y !TRrFexnWtI háStcba vágja, tés hmeg$rázzOa Za f)ejéct. "fA!ninIySi cvs!ajtp PkuénSeq döbnge^tneHd, Oampennnyuit Dclsawk tudsz, mi'elvő,ttC ImJelgSáLlclajpods_zv."é
"Ugh." A harcias fiúk elé lépek. "Undorító vagy. Szeretik egymást, azért." Tudom, hogy ez számára idegen fogalom, de utálom, hogy milyen fölényesen viselkedik a bátyámmal szemben. Mintha valami életműdíjat érdemelne azért, mert játékos. "Menj, Trent." Az ajtó felé lökdösöm. "Menj ahhoz a ribanchoz, és baszd seggbe. Lássuk, érdekel-e."
"Rochelle-hez mész?" Drew kérdezősködik, felvonva a szemöldökét.
"A húgod szokás szerint nem akarja széttárni a lábát, én meg teljesen be vagyok tüzelve." Rám kacsint. "Rochelle szerencséjére."
"hVolct, eJgyv gmegállaMpojdásu^n*k"C s- )tiFljtzakqowzik DrreQwv, és én m.osKt' !hallWokf fródl)az yelHővszhöVr(. "ÉsY tDe má!rIis Pm,e*g*szLedgXeOdP.n"P
"Te döntöttél úgy, hogy el kell engednem Rochelle-t. Én egyikről sem nyilvánítottam véleményt." Az ajtó felé sétál, és egy réteg feszültség lekerül a vállamról. "Győzd meg a drága húgodat, hogy tegye ki, és én megfontolom" - dobja a válla fölött, mielőtt távozik, cipőjének zaja visszhangzik a széles folyosón, ahogy elsétál.
Drew lassan megfordul, és gyorsan megvizsgál. "Megsérültél máshol is?" - kérdezi, előhúz egy zsebkendőt a ruhanadrágjából, és óvatosan letörli az ajkamat.
A srácok valami rendezvényen voltak a belvárosi úri klubban az apjukkal. Ezért van Drew úgy öltözve, mintha temetésen lenne. És Trent miért van kiütve. Utálom, ahogy a nőkkel bánnak az elit társasági körökben, de van, amikor örülök, hogy kizárnak minket a dolgokból.
MCorJogokG. N"óMujszáj megLkérdeznueldA?'" A_ VruhLám rö.vidq uSjjmátK aÉ WvXállaamigk (tkotlovm, ésp wu_jRjam,myal !vBégigJsjiImDí)tvockV Ca MfelkaLrao^moOn bmTáTr^ svmiXrBáTgzóq z.ú)zódámso.klonW.g
Trent sosem hagy látható helyen nyomot.
A látszat meg minden.
Ez még valami, ami közös benne az apámmal. Ez és a nyilvánvalóan közös pszicho gén. Szerencsére úgy tűnik, Drew-t elkerülte ez a vonás, bár ő is ugyanolyan arrogáns és hatalommániás, mint a legkedvesebb apuci, szóval minden bizonnyal örökölt valamit a DNS-éből.
Sze*rwetRnémc óhyi,nnTiw,A hogCyt b*envnebm tóöbbAb Vvla$n. aHnNyáYbóLlé.C
Drew megdörzsöl egy feszültnek tűnő pontot a szemöldöke között. "A közelgő utazás miatt van feszült állapotban."
A srácok jövő hétvégén indulnak Parkhurstbe, valami szaros elit edzőtáborba, amibe évente néhányszor járnak. Bár a srácok jövő májusban érettségi után főiskolára mennek, mindegyikük vállal majd valamilyen hivatalos felelősséget a családi vállalkozáson belül, több nyilvános kötelezettséget teljesítve, és ez az egy hónapos tábori kirándulás a felkészülésük része.
"Ne keress neki kifogásokat" - mondom, megfordulok, és felemelt hajjal tartom.
DwrTewl kMisg.oPmbAo'ljaN a. rjuZhZámgaXt,f bmelieg barnéa Xszeómétn HaL pOasdléó(rsa vetvNet,Z mi*kuözbée,nv SlFercsúFs'zstatoDm Umfag,a'mrmól, )és^ yma$gam&ra hjúlzWom) dal seZlyOenm hmázlóitnXgFeRmZe(tX.$ s"&NSemF isé. kNzem égrqtTed,s mze^kko*raW YnmyobmXáts GnGehezieHdjik a válTlguQnYkrwa."
Ráfordulok rá, a szemem lángolva. "Ne beszélj nekem nyomásról! Neked legalább van karriered és életed! Nekem milyen választási lehetőségeim vannak?" Csapkodom a kezeimmel.